2022 - BOLOND VILÁG

 

Már megint vége van egy évnek, az érettebb népek már megint csodálkozhatnak egy sort, hogy milyen gyorsan repülnek a napok, és jóleső nosztalgiával emlékeznek gyermekkorukra, melyben két iskolai szünet között egy örökkévalóság feszült.
Valószínűleg ma sincs ez másként, habár erre nem mernék fogadni, annyi minden megváltozott a környezetünkben, miért éppen az időérzékelés ne változott volna meg, nem igaz?
De a naptár azért nem hazudik - üdítő kivételképpen, és valószínűleg egyelőre - az évnek vége van.
Némi örömöt is érezhetünk, hiszen nem sok hiányzott - és hiányzik - ahhoz, hogy nekünk is végünk legyen, merthogy ez az év az emberiség végleges és végzetes megbolondulásának éve volt.
Az emberiség úgy viselkedett, mint paraszt a jégesőben, aki cséphadaróval veri a termést: Lássuk Uramisten, mire megyünk ketten!

Húzós év volt, sok bánattal, rengeteg feszültséggel, félelemmel.
A vírusok átvették az uralmat, új és újabb mutációik egyre cifrább betegségekkel ijesztgetik potenciális áldozataikat, akik vadul keresik a magyarázatot a sorscsapásra, semmivel sem hatékonyabban, mint középkori elődeik hajdan a feketehimlő vagy pestisjárványok idején.
A magyarázat persze korszerűsödött, amit hajdan az Úr büntetéseként kezeltek az ember bűnei miatt, azt ma a háttérhatalom  manipulációjának képzelik sokan, melyet a tuggyukkik és a pirézek rosszindulatú természete és  harácsolása okoz.
Merthogy a bolygón élő rengeteg ember felzabálja előlük a hasznot, egyelni kell hát őket, mint a sárgarépát.
Természetesen a pusztítás rövid távon mindig olcsóbb, mint az értékteremtés.
Persze ez a járványokra elég gyenge magyarázat, de arra jó, hogy ne jusson eszébe a potenciális áldozatnak, hogy a fegyverkezésre költött összegek töredékéből emelni lehetne a közegészségügy színvonalát, a megelőző tevékenységet, jutna vakcinákra, tesztekre, egészséges életmódra, élhető környezetre, de hát...
Eleinte mindenki összecsinálta a lába szárát, de mára lemúlt a nagy ijedelem, és bár a felfedezett vírusok száma gyarapodott, a veszélyeztetettek köre bővült az ifjakkal és gyerekekkel, ma már jóformán egy nátha szintjén kezeljük a pandémiát.
Ha a covid teszted pozitív, akkor maradj otthon és szedjél aszpirint...

Az évet az ukrán háború dominálja, no, meg annak következményei.
Az előzményeiről alig esik szó, jóllehet ezek nélkül a helyzet teljességgel érthetetlen.
Ezért is lehet a történéseket érzelmi síkra terelni, ami azért kedvező, mert értelme nincs mindenkinek, ellenben érzelmei mindenkinek vannak.
Azért érdekes, hogy erre minden alkalmi és krónikus ruszofób most jött rá, előtte nyolc éven át nem volt ennyire érzékeny pici lelkük, mikor a Donbaszban tizennégyezer oroszt gyilkoltak le az ukrán neonácik.
Ez persze arra is rámutat, hogy a társadalom elbutítására indított média-tevékenység termőre fordult, magyarember vadul szidja a ruszkikat, hősiesen kiáll az agresszió ellen, miért is az ukránok megígérik, ha győznek, majd elszámolnak velünk.
Orbán - egyelőre politikai értelemben - az életéért pávatáncol, ellenzéke pedig ezer nyelvcsapás/sec sebességgel nyalja Biden aszott seggét, és abban reménykedik, hogy a Világ Ura emlékezni fog erre, ha felébresztik ebédre.
Nem fog emlékezni.
A háború addig fog tartani, ameddig az USA finanszírozza az ukrán bábállamot, vagy el nem fogynak a hadrafogható ukránok.
Jellemző módon sokan azt hiszik, hogy az oroszok veszíteni fognak, várják Biden csodafegyvereit, talán Hitlerét várták ilyen bizalommal '45 januárjában, de csak a II. Ukrán Front jött.
Na, most ettől nem kell tartanunk, csak magyar viszonylatban napi tízezer ukrán ballag nyugatra, ha még egy évig tart a háború, akkor ez nagyjából évi  hárommillió embert jelent csak hazánkon át, - idén is jött ennyi.
De a lengyeleknél, a szlovákoknál és Románián keresztül sem kisebb a forgalom...
Oroszországnak most már mindegy, végig fogja vinni a háborút, kerül, amibe kerül - és megerősödve fog kijönni belőle.
Európa meg gyenge lesz, mint a májusi libapotty, esélye se marad arra, hogy az erőviszonyok átrendezéséből jól jöjjön ki.
Csicska lesz, és hogy melyik szuperhatalom csicskája, az még a jövő zenéje.
Aki azt hiszi, hogy az európai miniállamok vetélytársai lehetnek a meghatározó behemótoknak, az álomvilágban él.
Egyébként a háború remekül demonstrálja, hogy miért nem szerették volna az oroszok, hogy Ukrajna NATO-tag legyen - a közepes hatótávolságú rakéták igen könnyen és gyorsan elérik a szomszéd állam területét, jobb az ilyesmit elkerülni.


Magyarország számára a háború egyszerre jó és rossz.
Jó azért, mert Orbán-mutatványainak korlátokat szab, rossz azért, mert szövetségesei sem az Unióban, sem a NATO-ban nem tekintik partnernek, inkább csak koloncnak, akit most éppen móresre kell tanítani.
A pénzek nem jönnek, a harc azon folyik, hogy a gazdasági nehézségekért a felelősséget kinek a nyakába lehet varrni, jóllehet a felelősség az egész magyar politikai osztály tekintetében közös.
Igen, az ellenzék is felel, hiszen amatörizmusa, gyermeteg doktrinersége hozzájárult a maffia hatalomátvételéhez, és ez a tendencia láthatólag folytatódik.
Az infláció az egekben, az elszegényedés sebességet váltott, nincs iparunk, nincs mezőgazdaságunk, műköröm-építőkre meg nem lehet gazdaságot alapozni.
Az Unió nélkül igen hamar térdre esünk.
A rezsim emberei meg ígérgetnek, de mire kimondják, már meg is ette ígéreteiket az infláció.
Julcsa nénit lehet még egy darabig dumával etetni, de ez túl sokáig nem fog menni.
Ez a társadalom alamizsnára rendezkedett be, az alamizsnából meg fegyverkezik meg sportrendezvényeket finanszíroz, szavazatokat próbál vásárolni.
Elkeserítően szegény és kiszolgáltatott lett az ország, és ez az év még csak a problémák felszínének kis részét mutatta meg.
Torz és igazságtalan a bevételek elosztása, gazdaságpolitika gyakorlatilag nincs, csak a maffia lop, ütemesen, mint a gép.
Nem hiszem, hogy erre vágyott az ország, mikor a rendszerváltás szépségével etették, szerintem a diktatúrának kikiáltott magyar szocializmus ennél a világnál ezerszer emberségesebb és tisztességesebb, demokratikusabb volt.
2023-ra semmi jót nem lehet várni, ha Európa tüsszög, akkor mi negyvenkét fokos lázzal, tüdőgyulladással fekszünk, és ezt azok is meg fogják érezni, akik ma még próbálnak bízni a Vezérben.


Szóval, az Úr legyen irgalmas a világhoz és hozzánk, aztán jövőre jó lenne, ha egy-két dolog nyugvópontra jutna.
Persze illúziókba nem ringatom magam, a reális célkitűzés 2023-at túlélni - és ez sem kevés.
Ebben a reményben kívánok nektek nyugodt és élhető új évet, boldogságot és békét - boldog új évet!

:o)))

NAGY AGYMOSÁS

Háromszázegykét napja tart ez az izé, melyet Putyin különleges hadműveletnek, Zelenszkíj agressziónak, a nép egyszerű gyermeke háborúnak, a Pápa harmadik világháborúnak nevez, és a maga módján mindannyijuknak igaza van.
Ez egy valódi hibrid háború, mely az élet minden területén folyik.
A hadviselő feleket viszont nem ismeri fel mindenki, mert azok egy részét elfedi a média zaja és füstje, így aztán sokan csak a két bajnokot látják, a mögöttük álló erőkről nemigen vesznek tudomást.
A világ híhetetlen gyorsasággal változik, az ember nem képes ezt hasonló gyorsasággal követni, ezért aztán a mai világ proxy-háborúja úgy él a tudatában, mint a hajdani páncélos lovagok harca, annak minden szépségével.

Tegyük hozzá: már az a kép sem volt igaz, a lovag ott is, akkor is vérben gázolt, ölt, rabolt, fosztogatott.
Ja igen, és megerőszakolta a szépséges Ginevrát, merthogy a harcosok számára ez a győzelem betetőzése, az ellenség végső és teljes megalázása, lett légyen Ginevra bármily randa is úgy egyébként, akit békeidőben a lovag dárdanyéllel sem piszkált volna.
Sokszor az az ember érzése, hogy ez a háború a hazudozásokról szól, és ebben a felek gátlástalansága nem ismer határokat.
Első lépésként elzárták az ellenfél információs csatornáit.
Így aztán nem lehet megtudni, hogy mi az ellenfél véleménye arról, hogy az orosz katonák számára kiosztották a kéjgázdemizsonokat, abból szippantanak, mielőtt meggyakják az ellenség szüzeinek kismacskáit (elkeseredett nyávogásuk Kijevig hallik...) , vagy, hogy az ukrán egyenruhának elengedhetetlen tartozéka a Waffen-SS karjelzés, és hogy a krivoj-rogi orosz zsidó komikus gázsiját a krími híd felgyújtása után duplájára emelték.
Mindenki a saját közönségének játszik, és az, hogy az ukránok többet hazudnak, csak annak köszönhető, hogy többet kommunikálnak, így aztán érdekes dolgokat tudhatunk meg.


Például azt, hogy háromszáz nap alatt pont háromezer orosz harckocsit lőttek ki, napi tízet, egyel se kevesebbet. 
Putyin olyan, mint az állatorvosin az üvegló, melyen a ló összes betegsége tanulmányozható, a tetejébe minap még össze is szarta magát, mert otthon leesett a lépcsőn.
Ezt bizonyára a házvezetőnője pletykálta el a piacon, így szokott ez kiderülni világhatalmak vezetőiről, mint tudjuk.
Tizenkét dublőr segíti a munkáját, ebből tizenegy a politikai beszédeit mondja, míg ő egy betonbunker mélyén lapul, egy meg a barátnőjének csinál eltitkolt gyerekeket.
Tulajdonképpen már meg is halt, csak a holttestét minden reggel kiültetik egy trónszékben a Kreml elé, hogy emelje a harci morált, mely az orosz hadseregben egyébiránt nem létezik.
Iván a zsoldkönyvében Zelenszkíj képét hordozza, meg az útmutatót, hogy hogyan adja meg magát Ihornak, ha majd találkoznak a Majdanon.
De azért a legtöbbet és legprimitívebb módon a brit titkosszolgálat hazudik, - igaz, a hazugságait a bennszülötteknek szánja, akiknek - modern idők - rézdrót és üveggyöngyök helyett szavlejárt lőszereket ad ajándékba, így segítve elő az orosz hadiipari fejlesztéseket és az orosz hadiipar modernizálását.


Rá is fér ez a modernizálás Oroszországra, mely köztudottan fából faragja rakétái alkatrészeit, mikrocsipjeikben a szilícium homok formájában található, míg nyugati megfelelőikbe az ötvenegyes körzetben rabláncon tartott földönkívüliek fúrják a fekete lyukakat, melyek egyszerűen elnyelik az ellent.
Azért valahol szörnyű, hogy a propaganda, mely komoly kutatásokkal alapozza meg munkáját, mennyire primitívnek ítéli meg célközönségét.
Ennél már csak az rettenetesebb, hogy nagyon úgy tűnik, igaza is van.
Közben megtekinthetjük Bident Zelenszkíj társaságában, az amerikai elnök azért hívhatta meg Washingtonba ukrán kollegáját, hogy meggyőződjön arról, hogy bár nyilvánvalóan tud állva szopni, de vajon megáll-e a söröskorsó a fején?
Ha igen, akkor hasznos eszköz, nem úgy, mint Nagyurunk, aki állandóan ficereg és hepciáskodik.
Ha már belpolitika, én szoros korrelációt vélek felfedezni szeretett népünk aktuális propagandához való viszonya és Nagyurunk végletes elpofátlanodása között, mellyel például a Honvédséget egyik beszállítója kezére adta, a kecske és a káposzta ősi viszonyát demonstrálva.
Így aztán most folyik az elrettentő erejű haderő kiépítése, már csak annak meghatározása várat magára, hogy kit is akarunk elrettenteni, hacsak nem a világ összes normális embere a célszemélyek csoportja.
Tipikus gyarmati viselkedés a mienk, elitünket meg a hajdani komprador-burzsoázia fogalmával tudjuk leírni.
A munkásosztály helyébe lépő hatmillió magyar gróf és grófnő pedig fabatkákért meg rézpitykékért barkácsolgatja a nyugati cégek profitját.
Közben Vezérünk stabil rezsiről delirál.
Nincs cukor, gyógyszerhiány van, nincs fűtés, az árak az egekben, az infláció a sztratoszférában, a Haza Görcse már mindenkivel összeveszett, már Putyinnal megélt szerelme sem a régi, még szerencse, hogy Graz stabil.


Daliás időket élünk.

:O)))

MIÉRT?

 

Miért jó?
Miért jó hetvenhét év béke után a minimálisan is hét szűk esztendő Európának?
Miért jó kölcsönösen előnyös kereskedelem helyett korlátozni a nemzetközi kapcsolatokat?
Miért jó háromszoros áron venni a gázt meg az olajat Amerikától?
Miért jó az olcsó orosz energia-függés helyett a drága amerikai energiafüggés?
Miért jó bolond módon fegyverkezni, amikor ha itt háború lesz, az világháború lesz?
Miért nem ismerik fel az emberek a lózungok mögött a pőre gazdasági érdekeket?
Miért jó az emberemlékezet óta nem látott magasságú infláció?
Miért jó a hiánygazdálkodás?
Miért jó a Ceausescu legszebb napjait idéző tizenkilenc fok télvíz idején a lakásban?
Miért jó lesni, hogy van-e üzemanyag, majd sort állni a benzinkútnál?
Miért jó elveszíteni egy százötven milliós piacot?
Miért jó atomrakéták célpontjává válni?
Miért jó áruhiányban élni, cukorra, étolajra, vécépapírra vadászni?
Miért jó, ha az alma drágább, mint a banán, ha a fokhagyma Kínából jön?
Miért jó, ha a politikai szélsőségek eluralják a politikát?
Miért jó élesztgetni a német militarizmust?
Miért jó elfelejteni, hogy a nácizmus is egy komolytalannak tűnő sörpuccsal indult?
Miért jó elfelejteni, hogy az ukrán nacionalizmus a nácizmus kiszolgálója volt?
Miért felejtjük el, hogy a koncentrációs táborok őreinek egy része ukrán náci volt?
Miért tagadjuk az ukrán neonácizmus valóságát?
Miért jó a nemzetiségek jogainak megvonása, nyelvhasználatuk korlátozása?
Miért jó Lengyelország - és a mi hazánk eszetlen fegyverkezése?
Miért jó a NATO keleti terjeszkedése, az orosz érdekek semmibevétele?
Miért jó de facto semleges országokat katonai tömbbe vonva atomrakéták célpontjává tenni?
Miért jó a népet göbbelsi színvonalú propagandával hülyíteni?
Miért jó az egész földrészre kiterjedő gyűlöletkeltés, az etnorasszizmus?
Miért hiszik néhányan, hogy most végre meg lehet nyerni az elveszített világháborút?
Miért jó a rasszizmus térnyerése, visszatérés Horthy – és lassan már Szálasi – korába?
Miért jó Európának a másodosztályú csatlós szerepe az önálló politizálás helyett?
Miért jó az, ha Amerika gazdasági-politikai-katonai ellensúly nélkül diktál a világnak?
Miért jó a világnak egy világháború fenyegető lehetősége?
Miért bolondult meg az emberiség?
Miért?
Miért?
Miért?
:O)))

OLAJRA KELLENE LÉPJÜNK

Ez a rohadt olaj, midig csak a bajt csinálja.
Rendszerfüggetlenül.
Már a létező szocializmus vériszamos évei alatt is megszívtuk, mikor azt gondoltuk, hogy a világpiaci olajár-robbanást megúszhatjuk, de nem.
Begyűrűzött.
Most nem gyűrűzött, egyszerűen levették az olajár sapkáját, vagy csak kevésnek tartották a MOL nyereségét, ami igazán érthető, hiszen a részvényesek mi vagyunk - vagy kisnyúl.
Hajdan felépítettük Százhalombattát meg a Barátság kőolajvezetéket, így aztán igazán méltányos, hogy az olcsó orosz olaj feldolgozásából származó rekord-profitból részesüljünk, de nem - valamilyen rejtélyes oknál fogva hozzánk már világpiaci áron jut el a csúszós nedű.
A világpiaci ár egyébként nem az orosz olajra vonatkozik, és állítólag a vezetéken szállított olajra nem vonatkozik a szankciós politika sem egyelőre, de sebaj, ebben az országban semmi semmivel nem függ össze. Illetve minden a felcsúti Kancsó Aréna VIP-páholya bélésének érdekeivel van összefüggésben.
Elgondolkodik ilyenkor az ember, hogy milyen remek időpontban hibásodott meg a battai kőolajfinomító, úgy ötvenhét év zavartalan működése után, és milyen pánikszerű gyorsasággal sikerült a kutak kiürítésével azonnali keresletet generálni a kedvezőbb új árakon.
Persze szállított ide a schwechati finomító is, de a hatósági ár ezt a folyamatot kissé lefékezte, hiszen senki sem szeret ingyen dolgozni, így aztán itt-ott már hiány is jelentkezett a kutakon.
Ezt várni lehetett, hiszen, ha a piac helyett Pocak szabályozza az árakat, annak jó vége nem szokott lenni.

A probléma pedig mégcsak nem is az, hogy mától a kutakon drágábban tankolunk, ha elmegyünk meglátogatni a nagymamát falun, a gond az, hogy az üzemanyag árváltozása húzza magával az összes termék és alapanyag árát is, hiszen mindent szállítani kell, és ma már a vonatot se 424-es húzza, drágul minden kőolajszárnazék, kenőanyag  - még szerencse, hogy a Bambit kiszorította a cola.
Az infláció már így is elképesztő, a boltok bejárata mellé indokolt lenne defibrillátorokat telepíteni és belépéskor ingyen osztani az Eleniumot.
Szeretett kormányunk meg még mindig az egyébként is hazug rezsicsökkentésről hadovál, és sportberuházásokra szórja a nem létező pénzeket.
Közben kiderül, hogy a jegybank elnöke megbokrosodott és tudatmódosult állapotában elkezdett igazat mondani, amit csak részben magyaráz sértett állapota, merthogy nem lehet az idők végezetéig jegybankelnök, pedig soha nem volt rá panasz.
Így aztán kiderült, hogy kétezertíz után elkúrtuk, nem kicsit, nagyon.
És hazudtunk éjjel, nappal, minden kilométerkőnél meg a kettő között is.
Mondjuk ez az ország lakosságának fele tudta, hiszen minden lerohadt körülötte, de becsukta a szemét és reménykedett valamiféle csodában.
Pedig aki kivonta a magyar gazdaság teljesítményéből az uniós támogatásokat, a német összeszerelő-üzemek teljesítményét az azonnal láthatta, hogy itt a teljesítményt az jelenti, hogy a kormány el tudja szórni a támogatásokat a hobbijaira, viacolorra, lóistállókra meg a büdöslábú gyerekekre.

Ilyem gondterhes időkben mindig kiderül, hogy Magyarország egy gáz és olajtenger felett él gyanútlanul, - erre beteg megnyugszik, előttünk a szebb jövő, nincs itt semmi látnivaló, lehet továbbhaladni.
Novák Katalin felszólította a magyarokat, hogy díszítsék fel a Sándor-palota előtt felállításra kerülő karácsonyfát.
Hát, lehet, még sor kerül rá.
Van is tippem a csúcsdíszre, csak ki kellene hozzá hegyezni a fenyőfa csúcsát.


:O)))

MEGTAGADOTTAK, ELFELEDETTEK

Immáron eltelt vagy harminchárom év a rendszerváltozás óta, lehet már talán akár értékítéletet is mondani a leváltott rendszerről, a helyébe lépő új kurzusról, össze lehet vetni pozitív és negatív tulajdonságaikat, de sok értelme nincs.
A munka nagy, elvégzéséért senki sem fizet, hiszen akinek lenne ilyesmire pénze, az nemigen érdekelt abban, hogy tükröt tartson a magyar társadalom elé, nehogy kiderüljön, neki személyesen milyen szerepe van abban, hogy ismét joggal nevezhetjük Magyarországot a hárommillió koldus országának.


Nincs egyetlen területe sem a társadalomnak, sem a gazdaságnak, ahol a rendszerváltozás beváltotta volna hozzá fűzött reményeket.
A társadalom morálisan a béka feneke alatt tanyázik, az emberek elbutultak, egyre ismerethiányosabbá, viszont egyre agresszívabbá váltak, elszomorító a helyzet.
Iparunk összeszerelő-iparrá lett, a hajdan világhírű és nettó költségvetési befizető mezőgazdaságunk ma területalapú támogatást termel, kukoricát és disznóhúst importálunk, az alma drágább, mint a banán - az ország fényévekre van az önellátástól.
Az oktatás ezer sebből vérzik, és ezen az se segítene, ha a pedagógusok bérét máról-holnapra ötszörösére emelnék, mert strukturális és módszertani bajok vannak, a képzés output oldalán betanított munkások és szellemi segédmunkások potyognak a munkaerő-piacra.
Az egyetemek a rendszer alapítványainak kezében nemzetközileg versenyképtelenül pénzszivattyúként és a vazallusok kifizetőhelyeiként  működnek.
Az egészségügy romokban hever, jóllehet hajdan az egészségügyi ellátás errefelé állampolgári jogon járt, a társadalombiztosítás vagyonára és bevételeire rátette enyves kezét a maffia-állam.
Hiány van szakorvosokból, család-orvosokból, utóbbiak öt-tíz éven belül kihalnak, vagy megunják, hogy az ellátás összes terhét az ő hátukra pakolják.
A szociális ellátás egy vicc, a szomszédasszonynak is több a felelőssége a rászorulók ellátásában, mint az államnak, melynek még halálunk után is fizetnünk kell a szemfedő áfá-ját.
A kulturális élet maga a tragédia, az átpolitizált kulturális közegben az Aczél -féle három T - támogat-tűr-tilt - maga az alkotói szabadság hona, gagyi és giccs uralja az államilag finanszírozott képzőművészetet, a színházak botrányoktól hangosak, harminc év alatt egy-két valamirevaló film, ha született, sokat mondok.
A televízióműsorok zöme a legolcsóbb tömegigényeket elégíti ki, a tömegtájékoztatás bel és külpolitikai téren egyaránt kritikán aluli.
Az ország népe feszült, türelmetlen és ideges, a társadalom atomizálódott, az emberek bezárkóztak, tartanak egymástól, a hatalom megtorlásától, és nem is alaptalanul.
A korrupció intézményesült, a maffia elfoglalta az államot, mindenből sápot húz, a jogot pedig arra használja, hogy fosztogatásait legalizálja.
Sajnos a vezető értelmiség se lehet túlzottan büszke magára, a sok igazlátó számára a maga kétes igazsága fontosabb, mint az ország népének jóléte, doktriner liberálisok torzsalkodnak viszonylag lényegtelen kérdéseken, ezerszer megalkudva, száz forintért Dorozsmáig gyakva a kecskét, miközben elveszik az ország.
Nincs baloldal, mert mindenki elhitte, hogy az angolszász típusú társadalmi berendezkedés a fejlődés csúcsa, mert Marlborough hercegének egy késői leszármazottja számára ez tűnt legkedvezőbbnek akkor, mikor a brit imperializmus veszélybe került.


Pedig ez az ország a baloldal vezetésével épült újjá a második világháborút követően, olyan fejlődést produkálva, mely még ellenfelei elismerését is kiváltotta.
A hihetetlen társadalmi mobilitás tehetséges emberek százezreinek adott felemelkedési lehetőséget, kiknek fiai és unokái ma nemegyszer - meglehetősen nevetséges módon - saját felmenőiket gyalázzák, és egyre kevesebben vagyunk, akik személyes tapasztalataikra alapozva cáfolni akarjuk, akarják azt a sok sületlenséget, melyet a megfelelési és igazodási kényszerben szenvedők összehordanak időnként.
Pedig lenne mire büszkének lennie a baloldalnak, ha lenne bátorsága hozzá.
És megkövethetné azokat az embereket, akik az ország újjáépítését irányították, akiket az utóbbi harminc évben csak vád és mocskolódás ért.
Bizony, a hajdani pártmunkásokra, a helyi tanácsok tagjaira, a vállalatok és szövetkezetek vezetőire, a szakszervezetek és a társadalmi szervezetek tisztségviselőire, az ifjúsági mozgalom, a nőmozgalom, a Hazafias Népfront  lelkes vezetőire gondolok, akik többnyire térítés nélkül végezték társadalmi munkájukat, meg a párt és társadalmi szervezetek függetlenített dolgozóira, akiket némi kaján humorral fizetett forradalmároknak neveztünk, de volt miért fizetni őket.
És volt miből fizetni, mert a Párt és a szakszervezetek tagdíjat szedtek, bérarányosan, és nem is keveset. Nem voltak sokan, és ahogy haladt előre az idő, egyre képzettebb és képzettebb emberek kerültek be a szervezetek vezető testületeibe, és merem állítani, több felelősséget éreztek a saját munkaterületükért és az országért, mint a mai hatalmi struktúra pénz és hataloméhes, velejéig korrupt és leginkább önmagukat képviselő képviselői.
Ezek az emberek szerették az országot, tettek a dolgozó emberek érdekében, tisztességgel és becsülettel.


Természetesen abban a korban is voltak selejtes emberek, de a szisztéma nem engedte meg az olyan mértékű elpofátlanodást, mely ma mindennapos.
Az ország népe pedig tűri, és szinte büszke rá, hogy elveszítette  memóriáját.
A mainstream értelmiség a valóságot az előítéleteihez igazítja, többségük olyan dadogó, akit vérig sértett az a rendszer, mert nem vette fel rádió-bemondónak.
Meg a nettó karrieristák, a volt munkásőrökből lett békemenetelők, az ellenállók, akik belülről bomlasztották a rendszert, a sok emberi selejt.
Talán itt lenne az ideje elégtételt adni azoknak a generációknak, akiknek munkájából a mai napig profitál az ország, és akiknek köszönhető, hogy még lehet egyáltalán élni errefelé.


Gondoljátok meg, proletárok...

:O)))

SÁL-HÁBORÚ

Szeretett miniszterelnökünk a minap futball-drukkernek öltözött.
Lássuk be, sokkal jobban áll neki, mint amikor miniszterelnöknek öltözik, azzal kivált mindenféle kritikai hangokat.
Némelyek nem átallják akár még rucaseggűnek is aposztrofálni, mikor büszke lépteivel (hasat be - mellet ki, előkelő pucsítás...) ellép egy-egy díszalegység előtt.
De drukkernek szabványos: kérlelhetetlen tekintet, szotyolakérődzés, dúlt lélek, erőszakos ábrázat, látens rasszizmus (ezek a rohadt gádzsók...), dühöngő honszeretet, mély történelmi ismeretek, meg Ria! Ria! Hungária!
És a nyakában ott az emblematikus sál, természetesen lazán, hiszen ez jelzi, hogy most éppen lazára veszi a figurát, szünetet tartva a magyarság nagy sorskérdéseinek megoldásában.
A sál nem mindig laza, van, amikor focistára köti, a speciális csomó megkötését rengeteget gyakorolhatta, divatosan randa.
A sál is.
De ez az ünnepi sál most kiverte a biztosítékot a Magyar Királyság utódállamainál, merthogy a sál vezérmotívuma egy Nagy-Magyarország térkép.
Ilyesmi van egyébként a dolgozószobájában is, ami ott nem is okoz semmiféle megrökönyödést - hazug díszletben hazug dekoráció.
Viszont egy miniszterelnöki nyakban maga a provokáció, arra utal, hogy a besálazott nyak felett nacionalista, sőt sovén gondolatok kavaroghatnak, revansvágy és irredenta ötletek, sértés az utódállamokra nézve és maga a tömény veszély.
Ezenfelül értelme sincs, mert hülye ember az olyan, aki úgy fenyegetőzik, hogy hatan körülállják, neki meg csak a mogyorója van a keze ügyében, mikor elegánsan zsebrevágja.


Az ember leginkább mosolyog, hogy sikerült Magyarországhoz csatolnunk Horvátországot, pedig már Erdély is necces, és eltöpreng azon, hogy miért reagálnak ilyen idegesen a környező országok politikusai, de ha tárgyilagosan szemléljük a nemzetközi helyzetet, akkor lehet némi alapja az aggodalmaknak.
Úgy ötven éven keresztül Európa viszonylagos biztonságban és békében élhette napjait, a világháború kijelölte a határokat és a befolyási övezeteket, és nem volt senki, aki megkérdőjelezte volna azokat. 
Voltak gyenge próbálkozások ugyan, de abban a pillanatban, amikor a helyzet komolyra fordult, életbe lépett a jaltai megállapodás és a szembenálló két világrend visszakozott.
Ez történt 1953-ban Berlinben, 1956-ban Poznanban és Budapesten, de ez történt a kubai rakétaválság során 1962-ben is, ami persze nem akadályozta meg a nép egyszerű gyermekeit abban, hogy az eget bámulva várják az ENSZ ejtőernyőseit, merthogy mi egy ilyen ábrándos lelkű nép vagyunk.
Nem jöttek, sőt, 1975-ben összeült Helsinkiben az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet, mely deklarálta az európai határok megváltoztathatatlanságát Trianonosostól - mindenestől.
Működött a dolog, ennek köszönhette a földrész a példátlanul hosszú béke-időszakot, melynek aztán Gorbacsov vetett véget, utat nyitva az angolszász országok régi törekvéseinek a geopolitikai erőviszonyok megváltoztatására.
Ennek volt első lépése a Balkán fölötti ellenőrzés megszerzése, melynek útjában állt az erős Jugoszlávia, szét is verték.
És itt következett be az, hogy precedenst teremtettek a határok katonai erővel történő megváltoztatására, Koszovó (leánykori nevén Rigómező, a szerbek Erdélye) elvételével.
Persze ezekhez a dolgokhoz mindig, mindenhol rendelkezésre állt a megfelelő nacionalista háttér, hiszen az európai rend évszázadokra visszamenőleg kis államok folyamatos konfliktusainak sorozatát jelentette, és ezen a helyzeten csak rontott a nemzetállami eszme térnyerése.
A sok ostoba szegényember egymást okolta élete sivársága és kilátástalansága miatt, és a kicsi, de saját szemétdomb szép ötletét a generációk egymásra örökítették - minden európai országban.
Így aztán itt élünk egymás mellett, egymást utálva, de legalábbis gyanakodva, hiszen mindenki ismeri saját ostoba nacionalistáit, és hát, ki mint él - úgy ítél, ugye.


Orbán Magyarországa szinte tankönyvi példa erre.
Orbán maga nem valószínű, hogy azért nézne vágyakozva a Kárpátok bérceire, mert ősei Vereckénél lovagoltak be Árpáddal, ő mindössze a kleptokrata maffiaállam stabilitásának fenntartásán ügyködik.
Ehhez eszköz a nacionalizmus, mely éppannyira nem érdekli, mint az általa bejárt többi politikai irányzat sem, őt csak a hatalom érdekli.
Ha ehhez az kell, hogy a lelátók ostoba népét maga mögött tudhassa, mint 2006-ban, akkor ezért nem nagy ár a nemzetiszínű sál, inkább legyen az a nyakán, mint a kenderkötél.
Aztán majdcsak megbékél a környezet, mely időnként dermedten figyeli a kis harcimarci politikai ficergését a térségben, a fegyverkezését, nagyszájú nyilatkozatait az elrettentő katonai erőről, a Kárpát-medencézést,  tusványosi fellépéseit és sameszai idétlenkedéseit.
Bár én már leírtam, mikor beléptünk a szervezetbe, hogy ezzel a NATO-nak annyi, de a folyamat elég lassú, ezért hát feltámasztotta első lépésként a kisantantot, ami elég rossz hír a szomszéd országokban élő magyaroknak, csak még nem tudják, mert ők is erősek.
És már van tizenkét tankunk és tizennégy vadászrepülőnk és egy kisvasutunk is, csak mit is akarunk ezekkel kezdeni?
Ki ellen akarjuk alkalmazni? 
Persze van ezekben pénz, csak tudni kell kivenni belőle, megcsinálni a beszerzést okosba...


Szóval, a sál praktikus ruhadarab, el lehet vele takarni ezt-azt, meg aztán hadd aggódjon az Unió, hogy mi lesz itt, ha nem lesz lóvé.
De persze lesz, mert az elvek arrafelé ugyanannyira lényegtelenek, mint errefelé.
Most éppen zsarolgatás folyik, és csak remélni lehet, hogy nem szakad el az Unió cérnája, mert akkor nem Rasi kell, hogy zaciba adja az óráját, hanem a te inflációs rátád szökken az egekbe, pedig már most is elég magasan szárnyal.
Egyébként meg Nagyurunk jobban tenné, ha nem égetné magát ilyen ócska sállal, itt a coming out ideje: valódi törekvéseit felvállalva bátran akasszon a nyakába egy földgömböt.
Csak semmi álszerénység!

:O)))

RÉGI TÖRTÉNET ÚJ FEJEZETE

Éppen száz éve, hogy a jelenlegihez kísérteties pontossággal hasonló összetételű intervenciós seregek farokfelcsapva feltülekedtek a hajókra Trockíj Vörös Hadserege elől menekülve, de hát az emberiség soha nem tanul semmiből.
Az angolszász imperializmusnak akkor sem volt semmi keresnivalója arrafelé.
Most sincs.
És errefelé se lenne semmi keresnivalója, ha képesek lennénk felismerni saját érdekeinket, de nem úgy néz ki, hogy sikerülne.
Nem volt jó évtizedek nyugalma, békés kereskedelme, nem volt jó, hogy a hatalmas szomszéd kimeríthetetlen nyersanyag bázisán, óriási piacán fejlődhetett a sok kisebb-nagyobb ország gazdasága, nem volt jó a mindig megbízhatóan szállított energiahordozók adta biztonság, Európának a gyarmati lét kell, mert a függetlenséggel és a szabadsággal láthatólag nemigen tud mit kezdeni.
Anno az USA hajdani anyaországától gyarmati függésben élt, de amikor ledobta magáról ezeket a kötelékeket, akkor éppen úgy kezdett el viselkedni, mint honi demokratáink: demokrácia az, ha én mondom meg a frankót.
A brit birodalmi gondolkodást felváltotta az amerikai imperializmus, megfűszerezve némi küldetéstudattal, angolszász gőggel és arroganciával, felsőbbrendűségi komplexussal, ami lényegét tekintve cseppet se különb a náci übermensch szép gondolatánál, legfeljebb rasszizmusa nem faji, hanem nemzeti alapon kezeli a jó és rossz fogalmát -  négy láb jó, két láb rossz, a legsötétebb náci időket idéző módon, mindössze a zsidókat kell behelyettesíteni - aktuálisan a barbár oroszokkal, felkészülnek a kínaiak.

Amerikának nagyon megfelel az  egypólusú világrend, melyben az USA írja a törvényeket, az USA szabályozza a gazdasági kapcsolatokat, a világ pénzügyeit - az USA a  világbéke felkent apostola és őre, világszerte fenntartott ezer támaszpontjával pedig szavatolja azt, hogy senki ne lóghasson kí a sorból.
Az Egyesült Királyság pedig ennek a politikának a leglelkesebb kiszolgálója, szinte szégyenkezve nézi az ember, hogy hova csicskásodott ez a hajdan független és az emberiségnek oly sok pozitívumot - és negatívumot is -  adó hatalom.
Miután a Brexittel nem sikerült elérni az amerikaiak által vágyott célt, a formálódó egységes Európa teljes szétverését, új ötlet kellett - ez lett volna Ukrajna NATO-tagsága, melyet az első lépésnek szántak a szent cél: Oroszország feldarabolása felé. 
A főpróbát már megtartották a Balkánon, a jugoszláv minta tetszetős volt, a klímaváltozás pedig felettébb vonzóvá tette a sarki területeit vesztő, szétporladó nagyhatalomról alkotott ábrándokat.
Hát, ez egyelőre nem jött össze, de jelentős számú népességet sikerült totál meghülyíteni.
Miután a média egy kézből vezérelt és a fogyasztót elzárták minden olyan információtól, ami eltér a kívánt céltól, a népesség azon része, amelyik azt is elhiszi, hogy Putyinnak otthon papucs helyett lánctalpa van, ma lelkesen utálja az oroszokat - egyébként is erre vannak kondicionálva vagy száz éve már.
Emellett jó lenne végre megnyerni a második világháborút is - végtére is, ha Amerika a kommunikációs hadszíntéren meg tudta utólag nyerni a vietnami háborút, a dicsőséges saigoni pucolás és a diadalmas afganisztáni menekülés, a közel-keleti vérfürdők és politikai gyilkosságok után kit érdekelnek a tények?

Pedig hát az orosz hadsereg herszoni kivonulása maga a riói karnevál volt az amerikaiak fejveszett meneküléséhez képest, persze hamarosan kiderült, hogy az ukrán csapatok bevonulása a kiürített városba a  II. Világháború D-napjának partraszállásával azonos jelentőségű esemény, mint ezt az ukránok gyíkvállú hadvezére megállapította, leköpve ezzel a partraszállás tízezer halottjának emlékét.
De az kétségtelen, hogy a kommunikációs hadviselés hatékony, sikerült démonizálni Putyint és vad gyűlöletet kelteni az oroszok ellen.
Néha már teljesen irreális ügyeket produkál az élet - egy ukrán légvédelmi rakéta Lengyelországban landolt, mire is a net népe már a világháború kitörését vizionálta.
Természetesen mindenki meg volt győződve, hogy a rakétával az oroszok támadták meg a lengyeleket, hiszen mi is lehet az orosz hadsereg számára kívánatosabb célpont egy traktor pótkocsijánál?
A média buzgón prejudikált, a politikusok meg lelkes kardcsörtetésbe kezdtek, ma délutánra várható, hogy életveszélyes fenyegetésekkel tántorítsák el Oroszországot atomfegyverei bevetésétől.
Orbán meg összehívta a Védelmi Tanácsot, huhhh! Megnyugodhatunk!
Ha nem lenne ez az egész helyzet életveszélyes, rengeteget lehetne röhögni rajta.


Az ember, ha belegondol, csak elkeseredik, hogy ez az egész történet azzal indult, hogy a hatalomra jutó ukrán neonácik azonnali hatállyal fel akarták mondani az orosz flotta támaszpontjainak bérleti szerződéseit - már meg is volt az új bérlő, valami US Navy névre hallgatott volna.
Utána csodálkoztak egy darabig, aztán elkezdték önmegvalósító harcukat az orosz nemzetiség ellen, tizenezer halottat produkáltak a neonáci szabadcsapatok, majd a NATO belengette Ukrajna felvételének szép ötletét. Ez Oroszországot a a nyugati katonai szövetség taktikai atomfegyvereinek célpontjává tette volna, miután Amerika - éppen jókor...- felmondta az ominózus fegyverrendszerek korlátozásáról kötött szerződést.
Ukrajna meg elkezdett atomfegyver után nyúlkálni, és eljött az a pont, melyet az oroszok már nem hagyhattak válasz nélkül, mert ha Ukrajna a NATO tagja lenne, akkor a diplomácia sikertelenségét elkerülhetetlenül követő  katonai ellenlépések kikerülhetetlenül világháborúhoz vezettek volna.
Így egy helyi konfliktussal több vagy kevesebb - ez csak a résztvevőknek rettenetes, de hát ha valaki nagyot akar akasztani, nagyot kell kockáztatnia, és Amerika ezidáig ment előre, mint kés a vajban, most meg tessék -  van is csodálkozás ezerrel.

A világ gazdagabb fele pedig most éppen együttérez, amit elfelejtett ugyan a Donbasz tizenezer orosz áldozatával kapcsolatban, de most aztán bepótolja a humanitárius minimumot, könnyes szemmel siratja a Fekete-tenger állítólag háború áldozatává vált ötezer delfinjét.
A szám hiteles, Zelenszkíj személyesen számolta meg őket, de lehet, csak az ukránok által telepített aknák számából következtetett, de ez nagyjából mindegy is.
Mi meg pénzt adunk az ukránoknak, és csak néha csodálkozunk, hogy miért is nem volt jó a világnak egy semleges és demilitarizált Ukrajna.
A történet persze megy tovább, mígnem egyszer a Csendes-óceánnál véget nem érnek a csaták.
De az is lehet, hogy a floridai öbölben.


:O)))

SVÉDTORNA

Európának talán igénybe kellene vennie valamiféle szakértő segítséget, talán pszichológus de lehet, hogy pszichiáter segítségét, hogy fel tudja számolni szuicid hajlamait.
Miután szeretett miniszterelnökünkhöz való viszonyom erősen hajzik Harangláb kukoricagölödinhez való viszonyáram így fáj szinte leírnom, de egyetértek azzal a megállapításával. hogy az európai politika maga a tömény ostobaság.
Ennek a politikának csak akkor van értelme, ha elfogadjuk azt az alapvetést, mely szerint az USA a világ ura, mi pedig cselédei vagyunk országként, egyénenként egyaránt.
Ha megnézzük az újonnan kinevezett amerikai helytartó viselkedését, akkor bátran megállapíthatjuk, hogy ennek a diplomáciához már halovány köze sincs, ennek inkább az arroganciához van köze.
Meg kell mondjam, hogy a szovjet nagykövetek ennél ezerszer különbül viselkedtek,  mondom ezt annak ellenére, hogy a saját külügyminiszterünket balfék kakadúnak minősítő megnyilatkozásokban nem látok semmi kivetnivalót.

De nem csak Európával van baj, hanem az emberekkel is, akik az utóbbi harminc évben hihetetlen elbutuláson mentek keresztül.
Más kifejezés ugyanis arra nemigen van, ha valaki képtelen felismerni saját érdekeit, és folyamatosan érdekei ellenében cselekszik.
És most tegyük félre zsigeri ellenszenvünket mindenféle gyűlölködéssel és gyűlöletkeltéssel kapcsolatban - a magaserkölcs se legyen iránymutatónk, egyszerűen csak az átlagpolgár jólfejlett önzésével tekintsünk a folyamatokra - jó ez nekem?
Olvasom kommentekben, hogy szerzőik háborognak, hogy Magyarország még nem adta beleegyezését Svédország és Finnország NATO felvételéhez.
Hát, ami azt illeti, lehet, hogy ez lenne a legbölcsebb döntés, ez szolgálná leginkább az európai polgárok érdekeit, mert az borítékolható, hogy az említett államok felvétele csak egy újabb - és nem is kis - lépés lenne a harmadik világháború felé.
Ez pedig előbb-utóbb óhatatlanul nukleáris világháború lesz, melyben válogatás nélkül pusztulnak majd a háborús uszítók és a béke hívei, és a mai értelemben vett élet akár meg is szűnhet ezen a gyönyörű és kellemes bolygón.
Ez kellene nekünk?
Hiszen az ukrajnai helyzet is azért állt elő, mert az USA képtelen volt felhagyni Oroszország természeti kincseinek megszerzésére irányuló törekvésével, ezért rakta körbe katonai támaszpontokkal Oroszország határait, ezért önti számolatlanul a pénzt Ukrajnába - óránként (!) két és félmillió dollárt -, ezért támogatja a kalandor Zelenszkíjt és ezért gátol meg mindenféle rendezési kísérletet.


Ne legyenek illúzióink, Orbán rendszere támogatni fogja az USA törekvéseit, csak előtte kicsit fel akarja srófolni a támogatás árát, hiszen számára a hatalom birtoklása a legfontosabb, mert az hozza a pénzt, a vagyont, és számára csak ez a meghatározó.
Az ő atombiztos bunkere már megépült Hatvanpusztán, vagyona jelentős része már szétporlasztva biztonságban van mindenféle erre a célra szolgáló bankokban, ingatlanokban, értékpapírokban, a család menekülési útvonalát is előkészítették, hogy aztán majd a csóringerek elgőzölögnek egy csendes hajnalon egy szép nagy gombafelhő alatt, az őt nem érdekli különösebben.
Mint ahogy Európa mai vezetőit sem, pedig egy részük német, és a németek már megtapasztalhatták, hova vezetnek a világuralmi ábrándok.
Hogy ez ellen a hétköznapi ember szintjén nem tudunk sokat tenni, az sajnálatos, de legalább kicsit gondolkodni kellene és visszavenni a lelkesedésből, ameddig még lehet.
Szóval nem kellene siettetni ezt a NATO-bővítést, ha már az érintettek nem is tanultak semmit a történelemből.
Ki kellene egyezni, mert a legrosszabb egyezség is jobb egy nukleáris világháborúnál, annak végén nem lesz, aki kiegyezzen, és nem lesz kivel kiegyezni, hacsak a patkányok és a csótányok fel nem veszik egymással a diplomáciai kapcsolatokat.


Akárki is hirdeti: béke kell.


:O)))

 

 

HALOTTAK NAPJÁN

Soha nem szerettem a halottak napját, a temetői turizmust.

Leginkább a virágárusok ünnepének tartottam, aztán mikor eluralkodott errefelé a Valentin-nap, azt már a virágkereskedők telhetetlenségének rovására írtam.
Nem értettem, hogy miért kell arra időpontot kijelölni, hogy azokra emlékezzünk, akik már nincsenek velünk, többre tartottam azt - bevallom, többre tartom ma is, amikor egy szituációról, egy dalról, egy gesztusról hirtelen bevillan, eszembe jut valaki, valaki, akit szerettem, akit tiszteltem, akinek sokat köszönhettem, vagy akár csak valaki, akivel együtt tudtunk nevetni, játszani.
Mára azért kicsit érettebb lettem, - na jó, talán megöregedtem - és sokkal megértőbb vagyok, belátom, hogy nem mindig van lehetőség a napi rohanás közben megállni és emlékezni, pedig talán a túlvilágon is szükségük lenne az eltávozottaknak erre - ki tudja?
Lehet, a lelkük nyugodtabban rezegne vagy hullámozna, ha érzékelnék, hogy nem múltak el nyomtalanul a világból, melyben jó esetben is legfeljebb úgy csak száz évnyi emlékezet jut nekik az örökkévalóságból.
Ez az ünnep arra mindenképpen jó, hogy számbavegyük azokat, akikre emlékezni tudunk még, akik az életünk részei voltak, akikből magunkban hordozunk egy darabot - némelyikükből génjeinkben, másokból meg emlékeinkben.

Vannak köztük, akik végig kísérték életünket, vannak, akik csak életünk egy szakaszán tartottak velünk, de vannak olyanok is, akiket személyesen nem is ismertünk, de valamilyen oknál fogva életünkhöz tartozóknak érezzük őket.
Nekem ilyen a dédapám, aki Fényes István néven írta egy kockás füzetbe költeményeit, akitől szentül hiszem, hogy a késztetést örököltem, hogy megosszam gondolataimat a világgal - a világról.
Ilyen a háborúban Makónál elesett nagybátyám, akinek emléke mindig emlékeztet arra, hogy bolond az aki a sorstól igazságosságot remél, sok esetben milyen igazságtalan is az emberi sors, hogy mennyire nincs köze az emberi minőséghez.
Arra, hogy a vakszerencse játékszerei vagyunk.
Aztán ott a társunk, akivel néhány évtized után szinte szimbiózisban éltünk, és valahogy úgy képzeltük, hogy majd egyezerre múlunk el, de aztán mégsem, és évek kellettek rá, hogy beletörjünk ebbe a helyzetbe.
Csak emlék már   az apám, akitől megtanultam, ha elesünk, akkor azonnal fel kell állni és megismételni hiba nélkül azt, amiben kudarcot vallottunk, mert nem lehet hagyni, hogy a kudarc emléke égjen belénk örökre.
Apósom-anyósom, akik bizonyították, hogy a szegénység nem lehet akadálya a felemelkedésnek, csak kitartónak és céltudatosnak kell lenni.
Nagynénéim, a végtelenül jólelkű és szelíd óvónő és a végtelenül életrevaló és gyakorlatias üzletasszony, meg anyukám keresztanyja, aki - bár nem kötelezte rá semmi - elkísérte idős szüleit a kitelepítésbe, a kispolgári jólétből a nyomorba, és ezzel nálam bűnbocsánatot nyert arra, hogy állítólag a háború előtt lelkesedett Hitlerért.
Ő tán még ma is élne, ha kilencvenöt évesen nem kellett volna egy idősek otthonába költöznie.
Emlékezem nagymamámra, aki olyan volt, mintha a mesekönyvből lépett volna ki, és az apai nagymamámra, aki kissé érdesebb típus volt, akinek személyéhez sok vidám anekdota kapcsolódik.
Emlékezem nagyapáimra, életrevaló apai nagyapámra, aki a világ legfinomabb őszibarackjait termesztette, anyai nagypapámra, a akitől a cipőpucolás művészetét tanultam, unokatestvéreimre, a szelidlelkű nagynénim szelidlelkű fiára és a ferencvárosi vagányra, akinek anyja négy fiút nevelt fel özvegyen, soha nem panaszkodva.
Emlékszem számomra kedves nőkre, akiket szerettem és akik közül talán voltak olyanok is, akik viszontszerettek, iskolatársakra, arra az évfolyamtársamra, aki teljesen meghökkentett a halálával, hiszen a mi korunkbeliek nem szoktak meghalni - és ma már hányan meghaltak közülünk...
Munkatársak, barátok, jó ismerősök is a listán vannak, köztük sok az érdekes személyiség, akikhez vidám vagy megható történetek kapcsolódnak, és akik már nem tudnak emlékezni ránk.
Mindegyikükért kár.


Ha az ember elég hosszú ideig él, akkor elég hosszú lesz a névsora azoknak, akikre emlékeznie kell, aki olyanná tették az életünk, amilyenre sikerült, akik által és akik segítségével gazdagabb lett az életünk.
És lassan lassan mi is ballagunk az elmúlás felé, aztán talán majd egyik-másik leszármazottunknak időnként eszébe jutunk erről-arról, és én nem fogok ragaszkodni hozzá, hogy ez egy jeles napon történjék.
Teljesen elégedett leszek, ha egy gesztusról, mozdulatról vagy szófordulatról eszébe jutok.
Aztán rezgek tovább középszorgalmasan, mert a túlbuzgalom káros, ezt megtanultam - öreg járőr nem rakéta, mit tudjuk.
Akik elmentek már - sajnos - nyugodjanak békében...


:O)))

   

FORRADALMI ERŐLKÖDÉS

Ismét túl vagyunk a csinált ünnepen, idáig sem volt könnyű úgy csinálni, mintha a nemzet lelke kivirágozna ezen a napon, de most tovább bonyolította a helyzetet az ukrán háború és az is, hogy valaki úgy gondolta, hogy a pedagógusok melletti kiállás éppen ezen a napon esedékes, aztán majd jó kis forradalom lesz belőle.
Hát nem lett, és ez csak azokat érhette meglepetésként, akik erősen vágyvezérelt gondolkodással élik a világot, mint ahogy 2006-ban is gyászba borította Orbánt és bandáját a jeles nap pocsékba menetele.
Pedig a Nemzeti Zsírdisznó olvas Machiavelli és a Mein Kampf mellett még Lenint is, és hát ha forradalmat akarunk barkácsolni, a bolsevik vezérnél tehetségesebb tanácsadó nem kell.
Ő pedig megírta, hogy egy forradalomhoz forradalmi helyzet kell, nagy kár, hogy errefelé ilyen éppen nincsen.
Jó, rendes kis tüntetést lehet szervezni, a liberális tábor számára ez elengedhetetlen, mert pofázni azt szeretnek nagyon, és ha erre van lehetőségük és a sarkon még három rendőr is áll, akkor az egojukat teljesen rendbetették - rettenthetetlen forradalmi bátorsággal járultak hozzá a világ megjobbításához.
Ha dumával áramot lehetne fejleszteni, akkor ők lennének a két lábon járó fenntartható fejlődés.
Mikor azt hallom, hogy a tüntetés jó hangulatú volt, feláll a szőr a púpomon, a forradalmak nem a vígjáték kategóriában kerülnek megrendezésre, oda indulatok kellenek.


Ami a hatalom ünnepét illeti, hát az bizony elég snasszra sikerült, ugyanis a fővárosban nemigen lehetett senkit találni, akit szembe lehetett volna állítani a pedagógusokkal, olyan embert se sokat rajtam kívül, aki kedveli Putyint, olyat se, aki ne ájulna bele a Nagy Nemzeti Egység szép illúziójába.
Viktort, mióta átdobta a palánkon a gázárral, nem érdekli Vlagyimir Vlagyimirovics...
Így aztán el kellett menni falura és lám: mindjárt adta magát a dolog, szembe lehet állítani a fővárossal a vidéket, és rögvest kezelhető halmazokat kapunk.
Orbán szokásához híven szótagolva hirdette az igét, hívei örültek neki, akit nem engedtek Szent Személye közelébe, az bánatában kicsit pofozkodott, de semmi komoly, az majd akkor jön, ha az amerikaiak felrobbantják a Török Áramlatot is, addig errefelé világbéke van és lesz is.
Ami magát az ünnepet illeti, a szokásoknak megfelelően alakult, ismét leborultak a hős forradalmárok emléke előtt, ez azért is könnyű, mert egyetlen valamirevaló forradalmárt nem tudnak megnevezni.
Csepel a helyzet állatorvosi lova.
Ott egészségügyi intézményt neveztek el a rossz társaságba keveredett szerencsétlen sorsú Tóth Ilonáról, aki a bicskájával végzett szívműtétet egyik kolleganője ávósnak vélt udvarlóján, mert az istenadta egy istennek se akart meghalni, mikor benzint fecskendezett a szívébe.
Most meg felavatták a Nemzet Durva Anyjáról elnevezett emlékparkot, aki a legdrágábbat, testét adta a Corvin-köz hőseinek, vitézzé avatására felkészül a Falábú Jankó.
Maradtak a Pesti Srácok, ők azért jók propagandacélokra, mert olyanok mint katolikuséknál az aprószentek, csak ünneplik, de senki sem ismeri őket - talán mindenki így jár a legjobban...

Ami a pedagógusokat meg az oktatást illeti, az ő problémájuk nemigen köthető dátumokhoz, viszont a követeléseik ebben a kormányzati környezetben nem érnek sokat.
Nehezen akar az egység is létrejönni, bele vannak ájulva az általuk vélelmezett létező jogállamba.
Így aztán a hatalom megmondja nekik, hogy mit nem szabad, és akkor ők azt hiszik, hogy azt valóban nem is szabad.
Ha minden pedagógus - a beszariak is - egyszerre beszüntetné a munkát és megígérne, hogy ott lesz az új stadionnál az Atlétikai Világbajnokság megnyitása alkalmából szerszámokkal, hogy segítsen kialakítani a nélkülözhetetlen objektum végső dizájnját, ez sokat javítana a hatalom tárgyalási hajlandóságán.
Addig pedig most gyakorolni fogják a szerszámok kezelését egy-egy sportlétesítményen, és kérik a diákjaikat, hogy az akció előtt vegyenek részt balesetvédelmi eligazításon.

Álom, álom, édes álom - habár a tetszetős tömeg láttán az Ártánynak igencsak sáfrányos lehetett a gatyája, merthogy ő nem a politikai trükközéstől tart, hanem attól, hogy egyszercsak a nép akar enni egy tojásrántottát, és ráébred, hogy ezer forint egy doboz tojás - ekkor jó eséllyel kettétöri őt, mint a kukoricacsutkát.
Egyébként is eléggé ramatyul néz ki, a hangja se volt túl érces, - valószínűleg ezt választotta a rendelkezésre álló gyógyszer-mellékhatások közül, mégiscsak esztétikusabb, mint a nyelvlengetés...

Idióta véleményvezéreink meg majd összecsinálták magukat a nagy igyekezettől, hogy párhuzamot vonjanak a mai Ukrajna és 56 Magyarországa között.
Ennek örömére hihetetlen baromságokat voltak képesek leírni mindkettőről, néha elcsodálkozom, hogy történelmi alapismeretek nélkül honnan szedik ezt a határtalan magabiztosságot, gazdasági alapismeretek nélkül ezt a határtalan optimizmust, katonapolitikai alapismeretek nélkül nagyívű stratégiai elképzeléseiket - némelyikük szerintem még világtérképet se látott.
Az országot a kollektív amnézia sújtja, elfelejtette már megint, hogy miért vert el minket mindenki, aki erre járt ezer évre visszamenőleg, hogy éppen annyi nyert háborúnk volt, mint amennyi 56-os hősünk, de a pofánk már megint nagy, sikerült elérnünk, hogy mi vagyunk a kalapács és az üllő között az üllő tetején tébláboló légy, mely már szinte csak egy lépésre van attól, hogy valamelyik fél azt mondja neki: ne légy...
De azért ne csüggedjünk, mire ideérnek a kínaiak, ki fog derülni, hogy nem is kipcsak, hanem kínai elődökkel rendelkezünk, az ilyesmihez vannak adottságaink.


Szóval, történelmi példaképeink tettein fellelkesülve előre a megboldogulás felé!


:O)))

ELPUZSÉROSODÁS

A rendszerváltás táján falfirkaként lehetett találkozni a jópofa felszólítással: Szavazz a liberálisokra, vagy megmérgezzük a macskádat!
A naiv optimizmus évei voltak, azt hittük vicc, soha nem képzeltem volna, hogy egy majdani gondolkodásmód esszenciája ez a bölcsesség.
Eltelt harmincegynehány év, és ma körülbelül ezen a szinten tartunk.
Az ország végletesen és lehet, hogy végzetesen megosztott, az emberek többsége kész idegroncs, a politika a vallási téboly határára manipulálta azokat, akiket leginkább szolgálnia kellene, a hangnem pedig... - jobb nem beszélni róla.
Belebotlottam Tóta W. Árpád két írásába, és elképedtem: valahogy nálam kimaradt a neves szerző egyedfejlődésének az a fázisa, melyben a gondolkodó ember átcsapott bunkó idiótába.
Az egyik írásában Schiffert ekézi minősíthetetlen stílusban, a másikban eszmét futtat a legprimitívebb ruszofób populizmus eszköztárát felvonultatva Oroszország és Putyin ellen.
Katonai szakértősködik, egymagában elintézi az orosz hadsereget, trágárkodik egy sort, majd Putyin életét adná a saját elvei diadalrajuttatásáért.
Hogy a világ dolgait a béka segge alatti szinten sem érti, az az ő baja, szar lehet így újságíróskodni, de hát ez nem az ő hibája, hanem az őt foglalkoztató lap bánata lehetne, ha nem ez lenne ma a mainstream elit viselkedési követelménye.

Nem az zavar, hogy nem értek vele egyet egy politikai helyzet megítélésében,  Schiffert meg soha nem kedveltem, az se zavar, hogy katonapolitikai kérdésekben foglal állást rendes, tornából felmentett módon, hanem a stílus, ami ugye, - mint tudjuk - maga az ember.
És nem is Tóta W. itt a lényeg, ilyen médiamunkásból tizenkettő egy tucat, még azt is megértem, hogy meg kell élnie valamiből, és hát a profi a megrendelő igényeit szolgálja ki, de még azt se szívesen mondom, hogy nem kellene talán lemenni ennyire kutyába, mert nem szeretném Bumbi kutyámat sértegetni.
Sajnos az egész társadalom elpuzsérosodott.
A jelenség névadója se hülye ember, csak éppen valahol elhagyta a jó modorát, handabandázik és óbégat, hörög és idétlen pofákat vág, de ehhez ő legalább szép nagy marha ember, aki soha meg nem érti, hogy miért is nem kell ő az embereknek, mint világmegváltó politikus.
Pedig van a közelében olyan személyiség, aki éppen mostanában vonta le a konklúziót bizonyos viselkedésminták személyiségromboló hatásáról.
A társadalom egy része pedig azt hiszi, hogy ők az etalon, így kell viselkedni egy rendes kormánykritikus értelmiséginek, ez a trendi vitakultúra.
Lószart Mama, hogy klasszikust idézzek, ez a normális emberi viselkedés halála.
Lehet Putyint utálni, Schifferrel hadakozni, egymást ekézni, de ebből így olyan Magyarország, melyről világjobbító perceikben álmodoznak, soha nem lesz.
Az ősbűn persze a Fideszé, ők vezették be a politikai trágárkodás kultúráját, meg a vad szemforgatást akkor, mikor a fagyi néha visszanyalt.


Véget kellene ennek vetni, valahogy el kellene kezdeni egymással beszélgetni, mondjuk egy vita alkalmával tényeket és nézeteket ütköztetni egymás minősítgetése helyett.
Igaz, akkor a felületeket gondolatokkal kellene megtölteni gyűlölködés helyett.
És el kellene fogadni azt is, hogy a világról többféleképpen lehet gondolkodni, lehet véleménye Schiffernek is, Tóta W. Árpádnak is, Puzsérnak is, Kiss Teréziának a lókocsis utca 6/b-ből is, nem kötelező egyetérteni.
De a véleményéért valakit minősíthetetlen stílusban, trágárkodva leugatni, -- na, ez nem az az értelmiségi magatartás, mellyel bármilyen kontextusba hozható lenne az írástudók felelőssége.


El lehetne ezen gondolkodni.

:O)))

ORBÁN GENERALISSZIMUSZ ÁLLAPOTROSZABBODÁSA

Nehéz időket élünk, a világpolitika monstrumai egymásnak feszültek, a világot az apokalipszistől már csak egy szexi kunkori szőrszál választja el.
Ezen a pályán mi legfeljebb járulékos veszteség címszó alatt rúghatunk labdába, ha egyáltalán.
Bizony, nehéz ott fűszálnak lenni, ahol az elefántok baxnak.
Hát még, ha a fűszálak élén egy f@x áll...

Pedig szép, relatíve hosszú történelmünk van, lenne miből és kitől tanulnunk -  kezdve Augsburg hősein, folytatva IV. Bélán, II. Lajoson, Szapolyai Jánoson keresztül Kossuthon és II. Ferenc Józsefen át, Horthyt és Szálasit, Nagy Imrét sem feledve a mai idiótákig, olyan úttévesztőkkel, akik folyvást összekeverték a valóságot a vágyaikkal. 
De mi nem szeretünk tanulni, erre mindig csak a kényszer visz rá minket, talán ezért is ilyen a pedagógusokhoz való viszonyunk, mint amilyennek ma láthatjuk.
A politikusaink se voltak túl okos népség, szinte soha nem értették a világot, mindig csak vélt egyéni érdekeik, néha-néha talán a haza sorsát is figyelembe venni gondoló meggyőződésük szerint cselekedtek, viszont ezeket jobbára becsomagolták hazafias szólamokba - vakulj paraszt.
Ha errefelé valaki a realitásokról kezd beszélni, azt minimálisan is hazaárulónak aposztrofáljuk, emlékét leköpjük, sírját meggyalázzuk, helyette olyanokat dicsőítünk, akik csak nyomort hoztak és halottakat hagytak maguk után.


Viszont önképünk kifogástalan.
Állítólag echte katonanemzet vagyunk, vitézségünk kétségbevonhatatlan, hiszen laktanyáink felének névadója is valamilyen vitéz, aki a huszadik század valamelyik vesztett háborújában vitézkedett, és ezért a maga is vitéz nagybányai Horthy Miklós, a Legfőbb Hadúr avatta vitézzé.
De akiről hiányzott a kormányzói kenet, az is mind vitéz katona volt, egytől-egyig.
Erre az is bizonyíték, hogy maga Lányi Zsolt kereszténydemokrata honatya osztotta meg velünk a titkot: "A magyar katona egy szál szuronnyal többet ér, mint egy amerikai katona ötezer rakétával!"
Hogy aztán háborúinkat egytől-egyig elvesztettük, az csak stratégiai előrelátásunkat bizonyítja, mi a mindenkori ellenséghez csatlakoztunk, hiszen amelyik katonai szövetség tagja lettünk, az szertefoszlott, mint a kiskutya által rázott tollpárna, nyoma se maradt.
Hol van már a Szent Szövetség? Hol vannak a Központi Hatalmak? Hol vannak a Tengelyhatalmak?
Hol van már a Varsói Szerződés?
Hát - nem sok esélyt adok a NATO-nak se.

Nagyurunk politikai útkeresései produkáltak már egy-két cifra történetet, de azt meg kell hagyni, infantilizmusát teljesen megtagadni soha nem tudta.
Vágyott a kisvasútra, megkapta.
Övé a legnagyobb kisvasút a világon.
Szeretett katonásdit játszani, ma sincs másként.
És övé lesz a legnagyobb, legütőképesebb haderő Európában. 

Már csak egy kívánsága maradt teljesítetlen: ő szeretne lenni a Világ Legnagyobb Törpéje, de - hála Gyurcsánynak - ez az ügy is sínre került, habár illő szerénységgel tiltakozott ellene.
Most fizetjük meg az árát, hogy Grazban egy kórteremben helyezték el Napóleonnal és Néróval...
De vissza a katonásdihoz!

Talán azért vonzza ennyire ez a téma, mert ő volt a Varsói Szerződés legrosszabb katonája, valószínűleg ezért is vált alkalmassá beszervezésre a katonai elhárítás számára.
Távol állt tőle mindenféle fegyelem, szerintem már akkortájt is leginkább magát tartotta képesnek a Magyar Néphadsereg irányítására, és hát a Honvédség - lássuk be - a kanyarban sincs sem élőerő, sem eszközök és képességek tekintetében megtagadott elődjéhez.
Ezért delirálhat állapotrosszabbodásának nehéz percei alatt ütőképes hadseregről, mely elrettentő erőt képvisel - itt legfeljebb ő a rettentő - rettentően ostoba.
Jó lenne ismerni elképzelését, hogy kik lehetnek a potenciális ellenségek, akiket rettegésbe kellene taszítani, egyedül akar rettenetes lenni, vagy azért a NATO-ból való kilépést nem kapcsolja össze az Unióból való kilépés szép és előrevivő gondolatával?
Valaki - talán Feri (úgyis ő az Imrebácsiügyi szakértő...) - elmesélhetné neki, hogy az ilyesmi kockázatos, mert lehet, hogy ugyan fel nem akasztják, de azért őt is megcsípheti egy gonosz méhecske, mint az Északi Áramlat felrobbantását kivizsgáló bizottság vezetőjét.
Esetleg kiderülne róla, hogy tömegpusztító fegyvereket rejteget a hatvanpusztai  Patkányverem mélyén. és amerikai barátai átadnák Klárának, aki aztán hátralevő életében csicskáztatná, és minden nap hatszor kezet kellene neki csókolnia csuklótól - hónaljig.


Ez az ember rosszabb, mint pocakos tábornokai, rosszabb, mint Romulus és Remus, habár ő is megalapította a Magyar Birodalom fővárosát, Felcsútot.
Ennek az embernek fogalma sincs a modern háborúkról, saját intelligencia híján a mesterséges intelligenciáról sincs.
Úgy akar a mai világban háborúzni, hogy a mobiltelefonjára vezetéket kellett kötni, hogy biztos legyen a kapcsolat - ez az ember ólomkatonáknak nézné a népet.
Lehet, hogy harcolniuk kell, prognosztizálta honvédeink számára a szebb jövőt, miközben ábrándos tekintettel simogatta egy Lynx lövészpáncélos kipufogóját, ebből a gesztusból egyértelmű, hogy meg akarja nyerni a II. Világháborút.
Ez egy veszélyes ember, mert hülye népünk akkora hatalmat adott a kezébe, mellyel elpusztíthatja az országot.
Aknavetőgyár, kiképzőrepülőgép-gyártás, honvédségi szállításokban érdekelt honvédelmi miniszter és éhező gyerekek - tiszta harmadik világ, csak még nem öltözött be ő is bohóc-jelmezbe, mint a szomszéd vár ura, de ami késik, nem múlik.


Mindig azt hittem, hogy az vele a baj, hogy lopja az ország pénzét.
Ma már tudom, hogy sokkal veszélyesebb.
Jó lenne, ha ez elérne hívei agyáig is...

:O)))

TÖRPESZÉGYENÍTÉS

Törpapó, Törperős és Törpilla közös közleményt adtak ki, melyben tiltakoztak Gyurcsány Ferenc szóhasználata ellen, mely szerint Orbán politikai törpe.
A tiltakozáshoz csatlakozott Tudor, Vidor, Szende és Szundi is, Kuka pedig kilépett a Fideszből, melynek ezidáig oszlopos tagja volt.
A közlemény leszögezte, hogy az Orbán-jelenség nem testszégyenítés, hanem törpe és országszégyenítés.
Kijelentették, hogy a törpök és törpék szorgalmas lények, akik nem hoznak létre maffiaállamot, nem lopnak, mint a gép, nem gründolnak demokráciának álcázott diktatúrát, ellenben a bányászatban és az erdészetekben társadalmilag hasznos munkát végeznek, sőt, Hófehérkével karöltve gondoskodnak a törpnépesség bővített újratermeléséről is.
Konkrét és hatásos intézkedéseket hoznak a válsághelyzetben levő társadalom rászorultjainak segítése érdekében, rőzsét nem csak ígérnek, de osztanak is.
Kifejtették, hogy a mai bonyolult világpolitikai helyzetben nem engedheti meg a Kerekerdő társadalma magának azt a luxust, hogy bárki kockára tegye az Erdei Unió segítségét, sőt, illene visszaadnia az érintetteknek az eddig folyósított támogatásokból és segélyekből ellopott és külföldre síbolt pénzeket is.
Kilátásba helyezték, hogy a Törpokosok követeléseinek figyelmen kívül hagyása esetén - testi hasonlóság ide-oda - a felelősöket le fogják gurítani Bolondvár erre a célra célirányosan kialakított erkélyéről.
A szöges hordó már tervezés alatt áll.
Leszögezték, hogy társadalmi egyetértés van abban, hogy függetlenül a törptársadalom tagjainak nem egységes véleményétől a gonosz Hókuszpók által kirobbantott háborúról, a potrohos országszégyenítőt be kell csukni a bánya egyik félreeső tárnájába, hátralevő életében  ellátására  a nyugdíjminimum összegét lehet fordítani, teljes vagyonelkobzásra és dolomitbányában végzendő kényszermunkára kell ítélni őt, valamint pereputtyát és vazallusait is.
A közlemény zárásaként követelték, hogy az új rendszer prominenseire új törvények vonatkozzanak, melyeket a saria és a Kínai Népköztársaság igazságszolgáltatásának tanulmányozását követően kell meghozni!
Éljen és virágozzék a kerekerdő, le a törpök ellenségeivel!

Törpnek lenni szép és nemes
Minden törpe becsületes
Aki nem, az nem is törpe
Legfeljebb a Haza Görcse...

Magyar Törpe HIrügynökség

:O)))

 

IMÁDOTT OROSZAIM

Vessetek a mókusok elé, de én valóban kedvelem az oroszokat.
Persze ez ma nem trendi, meg is kapom - még családon belül is - a javaslatokat, hogy hogyan kedveskedjek imádott oroszaimnak és vezérüknek, akit előszeretettel ruháznak fel mindenféle, nem túl hízelgő jelzőkkel.
Hát, nem könnyű manapság önálló véleménnyel lenni a világ dolgairól, mert a világ globalizálódik, ezzel párhuzamosan egyre erősebb az emberek belső késztetése, hogy láthatatlan karmesterek beintésére ugyanazt a nótát fújják, lehetőleg egy szólamban.
A világ egyre kisebb, a történések menthetetlenül összefüggnek, ha egy kopasznyakú lepukkant kakas megrebbenti a szárnyát Washingtonban, akkor a világ másik oldalán egy bánatos ripacs elkezdi uszítani szerencsétlen népét, azt hazudva nekik, hogy képesek lesznek legyőzni még akár Chuck Norrist is (orosz hangja: Vlagyimír Putyin).
Sajnos az emberek nem tartottak lépést a technikai fejlődéssel, elakadtak a szocreál festmények nézegetésénél, holott a világ már a hologram-mozin dolgozik, mely három dimenzióban biztosít majd valósághű megjelenést a szobád közepén.
Pedig a film és egy kép között igen nagy lehet a különbség.
Az egyik egy statikus állapotot tükröz - például valaki belevágja egy rokonszenves figurába a kést, míg a film megmutatja azt is hogy előtte a rokonszenvesnek tűnő figura - miután kidobta a család csecsemőjét az ablakon - megpocsékolta a kést markoló ember feleségét, orális szexre kényszerítette a lányát, majd beletörölte a farkát a frissen mosott függönybe. 
Azért így talán akár már más is lehet a dolog megítélése.
Az emberek többsége nem szereti venni a fáradságot, hogy a részletekkel bíbelődjön, viszont fene nagy lelke van - egészen addig, míg a dolgok személyes érdekeit nem érintik.
Például ameddig nem jár át nyugdíjért testvérünk a turulban Beregszászról, mert utána azonnal pofátlan ukrán lesz Beregovóból, és csak az orosz támadás után válik gyilkosok áldozatává a kárpátalji ősi magyar város, Berehove szerencsétlen lakója.
A tragédia ebben az, hogy szomszédunk mindegyik minőségét mély átéléssel vallja a magyar, aki szörnyülködve beszélt az ukránokról, a maffiával azonosítva anno, akiket akkortájt még csak egy kunkori szőrszál választott el a ruszkiktól, a differenciát is inkább csak logopédiai problémának tartva.

De a ruszkik persze azért ruszkik, azokat egyrészt utálni, másrészt lenézni illik.
Primitív és ostoba népség, míg ellenben mi a Nobel-díjasainkkal (akik egészen véletlenül igen kevés kivétellel világgá zavart zsidók voltak...) és a csipkés kombinéttal fényévekkel verjük őket tudományban és kultúrában.   
Hát mit tegyek, ezzel a mentalitással jómagam nemigen tudok közösséget vállalni, képtelen vagyok a nacionál-rasszizmusra, szerintem az embereket egyedenként, tetteik alapján kell megítélni.
Azt is hiszem, hogy az államoknak is lehetnek jogos érdekeik, így például a biztonságukhoz fűződő érdeket mindenképpen jogosnak gondolom - horribile dictu még Oroszországgal kapcsolatban is.
És az a véleményem, hogy egy ország vezetője elsősorban saját népének tartozik felelősséggel, és marhára nem kell, hogy érdekelje özv. Nagy Bencéné alkalmi politológus és etikai szakértő véleménye a Nagyfuvaros utcából arról, hogy neki egy adott világpolitikai helyzetben egy nagyhatalom vezetőjeként mit illik tennie és mit nem. 
Természetesen véleménye lehet, aztán hogy ez mennyibe állja ki a valóság próbáját, az ezer dologtól függ, képzettségtől és képességektől éppen úgy, mint a neveltetéstől, a családi környezettől, a generációkon átívelő előítéletektől, és még ezer dologtól.
A vélemények zöme érzelmi indíttatású (a háború rossz dolog, az áldozatok között gyermekek is vannak..) és semmi köze sincs a tényekhez, melyekre egyébként a véleményalkotók zöme nem is kíváncsi, mert ő nem politizál, és fellép a gazdátlan macskák ivartalanítása ellen a humanizmus jegyében.


Lehet, hogy ez nálam valamilyen deviancia, de én kedvelem az oroszokat,  tisztelem elért eredményeiket, elfogadom, hogy lehetnek jogos gazdasági, katonai és politikai érdekeik.
Szeretem Solohovot, csodálom klasszikus balettművészetüket, jobban tetszik nekem Csuhraj filmművészete (Ballada a katonáról, Tiszta égbolt, Negyvenegyedik) vagy Bondarcsuk filmje, (Emberi sors), mint a Superman, a Pókember vagy a Rambo.
És nevetségesnek tartom az orosz tudomány lenézését akkor, amikor amúgy éppen atomreaktor meghajtású rakétát tesztelnek, ők küldték fel az első embert a világűrbe, amikor a rájuk kényszerített fegyverkezési verseny által okozott forráshiány mellett is képesek a tudomány egyes területein, - főként az alapkutatásokban - kiemelkedőt alkotni.
Azon meg csak mosolyogni tudok, amikor az orosz fegyveres erőkről mondanak lesújtó véleményt azok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy Oroszország ma a világ vezető nukleáris hatalma, és végső soron ez az, ami számít. 
Azt sem nagyon értem, hogy miért jobb Európának hosszú évtizedek zavartalan és megbízható kereskedelme után hirtelen megszakítani a gazdasági  kapcsolatokat, de hát nem is kell nekem mindent értenem, hiszen ha jön a tél, fűthetünk szankciókkal is.
És aki azt hiszi, hogy megél a világ az orosz nikkel, titán, alumínium, lítium és még egy sor alapvető alapanyag nélkül, vagy, hogy a tengeren hajókkal szállított cseppfolyósított palagáz vagy a tankerekkel szállított olaj olcsóbb lesz, mint a kiépített vezetékeken érkező, és ez az ő személyes életét nem fogja érinteni, az forduljon orvosához, gyógyszerészéhez.


Mi mindkét világháború vesztesei voltunk, és ez fáj, de most éppen arrafelé tartunk, hogy a harmadikban is a vesztesek közé kerüljünk. Persze az után már nem lesz gondunk, ha túléljük esetleg, akkor sem, kihalt nép leszünk, mint a vizigótok vagy a vandálok.
A háborúban a sógornőm nagymamáját négy orosz katona vitte be a Pasaréti úti lakásukból a János kórházba hordágyon szülni.
Merthogy vannak jó emberek és vannak kevésbé jók, meg akadnak rosszak is.
És csak ez, ami számít.
Oroszország a magyarokkal - a sztálini időket leszámítva - csak jót tett, de még akkor sem állt bosszút azokért a dolgokért, melyeket megszállóként náluk elkövettünk.
Ha mind egy szálig kiirtanak bennünket, azon sem lehetett volna csodálkozni.
Ma már megint divat oroszellenesnek, ruszofóbnak lenni.
Sokszor azok viszik a prímet, akik az átkos vérgőzös évei alatt a november hetedikei ünnepségek szónokai voltak, utána meg drúzsba orrvérzésig az ideiglenesen hazánkban állomásozókkal, meg hatszor szto gramm vodka.
Igen, én kedvelem az oroszokat, nagy nép, nagy érzelmek, nagy erények és nagy hibák.
De ez nem jelenti azt, hogy kritikátlanul viszonyulnék hozzájuk, hiszen Oroszország ugyanolyan imperialista állam, mint a többi nagyhatalom, és hosszú távon ugyanúgy bukásra is van ítélve.
Viszont ettől még aktuálisan jogos biztonsági igényeiket érvényesítik, és ebbe a helyzetbe az USA kényszerítette őket.
És attól még, hogy Orbán helyesen ismerte fel, hogy az Unió jelenlegi politikája ostoba és elhibázott, még nem lett belőle Grál-lovag, maradt ugyanaz a tolvaj minidespota, aki volt, és akit négyszer ültetett a saját nyakába ez a világesze nemzet.
Életveszélyes korban élünk, az USA hiszterizálja a világ népeit, mert retteg attól, hogy az emberek ráébrednek az igazságra, és akkor az Úr legyen irgalmas hozzájuk.
Hogy ehhez felhasználja akár még a neonácizmust is?
Ugyan, azok, akik náci jelképek alatt masíroznak, azok új hazafiak, népükért és az emberiségért aggódó polgárok.
A világban ezer katonai támaszpontot fenntartó és a világháború befejezése óta vagy húsz helyi háborút kirobbantó Egyesült Államok meg a demokrácia őre és letéteményese.
Liza Truss meg az Egyesült Királyságból kész megnyomni az atomrakéták indítógombját.
Én a kecskémet sem bíznám rá, de hát egy Orbán mellett - belátom - ez azért viccesen hangzik.
Habár - ami azt illeti - számunkra kedvezőbb, ha valaki ellopja azt az indítógombot, mintha rátenyerel...

:O)))

AZ OROSZOK ZSIDÓSÍTÁSA ÉS MÁS MESÉK

Hajdan Hitler az emberiség összes gondjáért a zsidókat okolta, példaképül népe elé az Übermenschet, az emberfeletti embert állította, aki erős, bátor és szabad, továbbá kíméletlen, akárcsak a nácik, mígellenben a világ összes baját a zsidók okozzák.
Ez a szép elmélet aztán adott néhány millió halottat az emberiségnek, mely a mai napig nem tudott túllépni Nietzsche nagy ötletén, mely kiválóan alkalmas volt arra, hogy az aktuális társadalomjobbítók céljait szolgálja - természetesen a fogalmat mindig saját magukra vonatkoztatva.
A Holokauszt óta nem divatos nyilvánosan a zsidókat hibáztatni a világ bajaiért, van helyettük háttérhatalom meg globalizáció, egyes esetekben viszont nemes egyszerűséggel népeket kiáltanak ki az emberiség ellenségeinek.
Ebben mi is jók vagyunk, mert a tuggyukkiken túl meglehetősen elítélő véleményünk van a románokról, lenézzük a tótokat, némi félelemmel az agresszivitásuk miatt, de primitív népségnek tartjuk a szerbeket.
De lenézzük a sok kici kínait is, és hát persze az oroszokat, akiket egyrészt primitív vadembereknek tartunk, másrészt óriási kultúrfölényt érzünk ha csak rájuk gondolunk is.
Nopersze ez nem is csoda: ki olvas errefelé Tolsztojt vagy Solohovot, esetleg Szozsrnyicint, egyáltalán - ki olvas?
El kell az oroszokat szigetelni, ki kell őket irtani, ki kell zárni a sportból, a világ koncerttermeiből azokat, akik nem köpnek nemzetük arcába!
Kit érdekel ma a Punnany Massifon túli világ?
Elég nekünk a világirodalom csúcsaként ájultan tisztelt Wass Albert, akit jobbról millióan csodálnak, ámde még csodálói sem olvasnak.
Akik irodalmat olvasnak, azok közül is rengetegen hordozzák ezerszer megalázott, kihasznált és semmibe vett cseléd, zsellér és kispolgár felmenőik jól beléjük táplált és bejáratott előítéleteit.
Na jó, a csajkarendszeren és a nők társadalmasításán már túl vagyunk, bár az első éjszaka jogának intézménye egyelőre függőben van...


Szóval, most az oroszok zsidósítása van soron, nagy előrelépés lesz ez a Könyv Népének, mégiscsak százötven millió emberről beszélünk, velük lehet osztozni az emberiség végzetes megrontásának nehéz feladatán.
És az oroszoknak sem lesz hátrányos a dolog, nem kell a rabbihoz járniuk oktatásra, hogy egyenként betérjenek - nem kell mégcsak körülmetéltetniük se magukat.
Nagy előny lesz ez az amerikaiakkal folytatott faxméregetésnél, melynek során minden milliméter számít.
Elkeserítő a társadalom primitívsége, manipulálhatósága, hajlama a gyűlölködésre.
Száz-kétszáz éves érzelmek törnek felszínre a régi-új propaganda hatására, az első világháború Bruszilov-offenzívájának nyomán kialakult vereség-tudat, a második világháborús vereség nacionalistaként megélt szégyene, de soha-soha sem a szembenézés egy hibás és ostoba politikával, sehol annak belátása, hogy az oroszokkal szemben az erőszakot mindig mi kezdtük.
Vucic szerb elnök minap az ENSZ-ben az ismét kiéleződő koszovói helyzet kapcsán feltette a kérdést: Ugyan, mi a különbség az ukrajnai és a koszovói helyzet között?
Mindkettő katonai erő eredménye, mindkét esetben a terület lakóinak önrendelkezési jogára hivatkoznak, miért más, ha Amerika támad, mint amikor Oroszország?
Helsinki Európa-eszméje és egyezménye már a múlté. 
A kérdés jogos, de a helyzet annyiban még más is, hogy az oroszok nyolc éven keresztül folyamatosan figyelmeztették ellenfeleiket, hogy hol húzódik az a vörös vonal, melynek átlépése érdekeik olyan sérelmével járna, melyet nem fognak eltűrni.

A legszomorúbb mégis az, hogy az Unió ebben a nagyhatalmi játszmában beleállt az USA érdekeinek legszolgaibb támogatója szerepébe.
Merkel reálpolitikája a múlté, tehetségtelen utódai nemlétező izmaikat mutogatják, Amerika meg elégedetten hátradől, és időnként kinyilatkoztat, jóllehet ők is tudják, hogy egy esetleges világháborúban Amerika területe se marad ki a világégésből.
Mégsem arra törekednek, hogy egymás érdekeinek figyelembevételével alakítsák a nemzetek közötti kapcsolatokat - győzni akarnak, mindenáron.
Mint ahogy mióta a világ világ, az angolszász imperializmus mindig, mindenhol. 
Most is harcolni akarnak az utolsó ukránig, de ennek is az lesz a vége, mint világmegváltó küldetéseiknek Vietnamban meg Afganisztánban, és csak reménykedhetnek, hogy annyi eredményt legalább elérnek, mint Irakban, Líbiában - legalább a zűrzavart tartósítani tudják.
Rászabadították a világra az Al-Káidát, az Iszlám Államot, a tálibokat, ha az ember az Ukrajnába telepített és létezésükben hiteles források által megerősített vírus-laborokról olvas, hát erősen kételkedik az emberiség józan eszében.
Most a gyűlöletet szabadították rá az emberiségre, és még csak az se látható pontosan, hogy milyen érdekek vezérlik őket, mert, hogy nem az amerikai vagy az angol nép érdekei, az bizonyos.
A világ összement, az emberiség együttműködésre van ítélve.
Az ostobák az energiafüggőség felszámolásáról hablatyolnak, jóllehet csak a cseréjéről beszélhetnek, hiszen most éppen a közel-keleti diktatúráknál koldulnának energiát, nyersanyagokat.
A nemzetközi kereskedelem bizonyos mértékig szavatolta a békét, most meg kiderült, hogy az oroszok hiába szállították az energiahordozókat pontosan és megbízhatóan hatvan éven keresztül, az ellenük bevezetett nyolcadik európai szankciós csomag után most azt kellene elhinnünk, hogy az orosz válaszlépés zsarolás.

Mintha megbolondult volna az emberiség.
Visszajönnek a szénerőművek, - nesze neked globális felmelegedés, visszajönnek az atomerőművek, - nesze neked aggodalom az atomerőművek okozta balesetektől, adunk helyette nektek aggodalmat az atombombától, a nukleáris téltől, már, ha egyáltalán eljut az agyadig, hogy éppen mi folyik a világban.
Veszélyben van ebben a helyzetben Európa, veszélyben van Ázsia, veszélyben van a Közel-Kelet, a zsidó állam léte, veszélyben van az emberiség.

Általam nagyon sokra tartott emberek sem képesek szembefordulni a hiszterizált tömeghangulattal, hülyeségeket hirdetnek és vágyaikat tényként kezelve bolondítják az embereket.
Akik egyébként együttműködésre vannak ítélve.
Vagy halálra.

Még nem késő elgondolkodni ezen.


:O)))