2016. április 30., szombat

SZÁMVETÉS: ACZÉL ELVTÁRS GYERE VISSZA, MINDEN MEG VAN BOCSÁTVA.

A kultúráról, médiáról mag a sport meglehetősen önkényesen egykupacba terelt területéről lesz szó a mai posztban, melyben kisérletet tehetünk arra, hogy felmérjük, hová jutottunk abban az 1989 óta eltelt huszonhét év alatt, melyből a hivatalos álláspont szerint legfeljebb az utolsó öt év tekinthető legitimnek, a többi - visszamenőleg 1944 március 19.-éig csak úgy volt, mint szamáron a fül.
Nehéz kérdések ezek, mert ha leír az ember három mondatot, akkor arra háromszor kell jobboldali barátainknak beszedniük mindenféle porokat betegség ellen, mint Tarlós ellenzékének a főpolgármester megnyilatkozásai után.
Persze utóbbi esetben meglehet, célszerűbb lenne Tarlósnak szedni a porokat, de hát ehhez le kellene fogni, az meg még kicsit odébb van...


Ha tetszik, ha nem, a kutúrát a magyar nép legszélesebb rétegei számára a szocializmus átkos évei hozták el, hiszen az áldott emlékű Horthy-világban az átlagember nemigen álmodhatott színházról, ahhot minimálisan is kispolgárnak kellett lennie, vagy valamelyik szakszervezeti dalárdában énekelnie.
A könyv úri huncutság volt, a négy meg hat osztályt végzett gyerekek megtanultak írni meg olvasni, aztán szép lassan elfelejtették mindkettőt.
Érdekes - vagy talán törvényszerű - hogy ahol a baloldal jut hatalomra, ott azonnal fontos lesz a kultúra, és ha voltak is vicces vadhajtásai a létező szocializmus kultúrpolitikájának, de egy idő után kiforrta magát és felemelte a társadalmat - volt a rendszerváltás után honnan alázuhanni.
A Kádár kor emblematikus kultúrpolitikusa Aczél György volt, ő volt a mindenkori kultúráért felelős miniszter első felettese a korabeli bon mot szerint.
Véleményem szerint nem jártunk rosszul vele.
Igaz, a diktatúra képviselője volt, de megérne egy beszélgetést az, hogy ez a komoly műveltségű kultúrpolitikus képviselte diktatúra volt jobb, vagy a pénz diktatúrája, mely együtt jár némi ízlésdiktatúrával is.


Hajdan volt olcsó könyv, a könyvtárakban hmzsegtek az olvasók, volt értékeket hordozó film, voltak értékes színházi előadások, és voltak nézők is, akik meg tudták fizetni az államilag támogatott jegyeket.
Középiskolásként havonta minimálisan egy színházi előadást megnéztünk, de anyáméknak is volt színházbérletük, a család olvasott vadul, természetesen ki-ki az ízlésének megfelelő könyveket.
Közben természetesen változott a világ, megérkezett a televízió, mely szintén közvetített értéket is, elvitte a legjobb színházat a falusi nézőhöz, az értékes filmekkel együtt.
Rengeteg igényes tv-játékot készítettek, megismerhettük a világirodalom klasszikusait.
A film-művészet is virágzott, a magyar film világszínvonalú alkotásokat hozott létre, mindenki emlékszik a kor nagy filmrendezőire, akik a politikailag "kényes" témákról is tudtak beszélni, igényesen, őszintén.
Nekem például a Szerelmesfilm többet ad 1956-ról, mint Dobó Kata didaktikus filmje, többet mutat meg az emberből, őszintébbnek és igazabbnak tünik.

De beszélhetünk a hazafias nevelésről is, a gyönyörű és romantikus Jókai-filmekről, melyek beleégtek a néző lelkébe.
A kor médiája nem a bulvárra hajtott, hanem értléket akart adni, ha néha sete-sután is, didaktikusan is, vonalasan is, de mindig emberi értékeket próbált képviselni.


Aczél három "T" - támogat, tűr, tilt - politikája meghozta az eredményét, különösen, ha a mai helyzettel vetjük össze.
A rendszerváltás után úgy bugyogott rá a szenny az országra, mintha csatoratörés lett volna, megjelent az addig általában kulturált médiában a pornó, az erőszak, a gagyi, ami egy darabig kétségkívül szórakoztató volt, különösen, mikor Nagy Bandó seprűnyéllel igazította helyre az ócska hazudozást - csak az a baj, hogy olyan lett, mint én vagyok a faluban: gyütt-maradt...
Ha a média mai helyzetét akarjuk érzékeltetni, akkor miután megnéztünk egy időjárás-jelentést - képzeljük el a Mariana-árok mélyén nyíló tárnában munkálkodó bányászbéka seggét - na, alatta van ma a magyar média.

A rendszerváltás óta ismét élvezhetjük a médiamunkások öncenzúrájának áldásait, a pénz mindent felülíró hatalmát.
Lenin hajdan azt mondta: Számunkra minden művészetek közül legfonttosabb a film, de a rendszerváltás után nem mondott senki semmit, pedig ugyanezt el lehetett volna mondani a televízióról is.
A televíziózás ma két részre szakadt: a közszolgálatinak mondott orbánszolgálati televízió rengeteg pénzért oltogatja a nép agyát, innen tudhatjuk meg, hogy milyen dicsőséges korban élünk, hála a Focistának, a kereskedelmi televíziókból meg nem tudunk meg semmit, cserébe viszont édibédi műsorokat nézhetünk, miközben a Híradóknál a távirányító
ból folyik a vér....
Mára már mindenki versenyzett mindenkivel, következik a cicaharc című vetélkedő, a kutyaláb-szépségverseny, bár előre lehet tudni, hogy Berki Krisztián úgy lenyom mindenkit, mint Süsü a cölöpöt.
Lett volna vetélkedő a kacsák és a libák között is, de a Paprika Tv stábja arra járt és megette a versenyzőket...


Hálistennek azért vannak még elszánt művészek, akik megpróbálnak adni is a nézőnek, ezért aztán talán van még halvány remény, hogy mikor ezeket eltakarítottuk, marad még megmenthető érték.
Mint mindent, természetesen ezt a területet is kézivezérlik, a képzőművészetektől az építészetig.
A nemzetközi zsűri által kiválasztott terv kivitelezését leállítják és a Legmagasabb Ízlés szerint építenek helyette giccsparádét, az országot elönti a bronzba öntött lektür, a kurzus kedvencének alkotásai.
Közben a jobboldal halálhörög, mert nem tetszik neki az utóbbi évek tán egyetlen gondolatébresztő alkotása, az 1956-os emlékmű, helyette még száz kőböl faragott, düllesztett kebelű wittnermáriát követelnek, kezében puskával, mert akkor ránézel és nem kell gondolkodnod.

Gondolkodni veszélyes.
A helyzetet legjobban talán egy Aczél Györgytől - L.Simon Lászlóig című szoborcsoport tudná kifejezni, Aczél a Kékestetőn állna, L. Simon meg a boroshordóján ülne  a pincéjében...


A sporttal sincs valami túlzott szerencsénk.
Jómagam, eléggé el nem ítélhető módon sem a profi labdarugást, sem az élsportot nem tekintem sportnak.
A sport  célja egészséges emberek nevelése, ép testben ép lélek, ugye, most meg, ugya az ép testben épp hogy élek a realitás és ebből az ép test is túlzás.
Szerintem a kurzus a Hibbant tévútján botorkálva rettenetes hibát követ el.
Ide nem olimpia meg vizes világbajnokság, nem negyvenkét stadion kellene, hanem tornatermek, élénk iskolai sportélet, méghozzá olyan, melyet a gyerekek élveznek.
Pénz éppen lenne rá, a stadionok árából bőven futná.
Lassan megszünnek az ingyenes sportolási lehetőségek, a falvakban is a focisták az urak, a sportra szánt pénz is oda vándorol, pedig lehetne ezt jól is, fantáziával is csinálni.

Ehelyett a kisiskolás a folyosón nyeli a port, mert a Pocista azt hiszi, hogy ennek van értelme.
Nincs, de jól lehet kommunikálni - minden nap testnevelés.


Közben azért időnként belehúznak, időnként kisajátítanak színházat, leég egy-két sportcsrnok - még szerencse, hogy a tehetséget nem tudják elvenni, és a színházak új gazdái a vagyontól nem lesznek sem okosabbak, sem tehetségesebbek.


Na mindegy, majd talán holnap szebb képről tudok beszámolni, addig azért legyünk bizakodók...

:O)))



2016. április 29., péntek

SZÁMVETÉS: AMI NEKÜNK POLITIKA HELYETT JUT

Valaha abban a téves hitben voltunk, hogy ha ebben az országban egyszer parlamentáris demokrácia lesz, akkor az egy Kádár-kori, vasárnapi családi ebédhez fog hasonlítani.
Körülüljük az asztalt, aztán az asztalra feltálalják a sok finomságot, mi meg megcsodáljuk, kicsit élvezzük a küllemét, az illatát, aztán - gondosan mérlegelve hasunk befogadóképességét - sorra vesszük az előzetesen kiválasztott finomságokat, míg csak jól nem lakunk.

Aztán úgy jártunk, mint Józsi bácsi a műrepülés közben, mikor a nyakába szakadt, amit ijedtében a gatyájába produkált: erre azért nem számítottunk...


A kapitalizmusról anno meglehetősen sok randa dolgot mondtak, különösen az ötvenes években - emlegettek kizsákmányolást, munkanélküliséget, szegénységet, - elmondták, hogy a cseléd gyereke többnyire csak cseléd lehet, kitörni a társadalmi skatulyából szinte a lehetetlenséggel atáros - de senki nem hitt nekik, pedig csak el kellett volna beszélgetni a nagyszülőkkel.

Persze, a komcsik hazudnak, mert egy ilyen karakán magyar gyerekből minden lehetne, ha kapitalizmus lenne, hiszen magyarember ab ovo tehetséges, mindenhez ért, tele van vállakozó szellemmel, tárgyi ismeretei az eget verik.
Át akarnak ezek verni bennünket, hogy elvehessék a Rárót, meg kolhozba terelhessék a Riskát, meg különben is, az én életembe ne szóljon bele senki, ha én egyszer a tarhonyára tettem fel a sorsom, akkor én tarhonyát fogok vetni, ha belefeketedik is Lenin.
Én aztán nem fogok osztozkodni senkivel, ha egyszer lesz hat holdam, hát abból megélek parádésan, Még a Bukfenc is feketekávét fog inni reggelente!


Aztán eljött az igazság pillanata, mindenki visszakapta a földjét, melyet mellesleg a komcsik adtak neki 45 után, mikor felszámolták a latifundiumokat  meg az egyházak földtulajdonát és odaadták a parasztnak, mondván: azé a föld, aki megműveli.
No, most megkapta mindenki azt, ami neki járt, aztán ott állt bamba képpel a nemzetközi hírű magyar mezőgazdaság romjainak tetején, a hat hold földdel, két traktorkerékkel, egy gebével, és várta a felvirágzást.
A gyári munkás se nagyon tiltakozott, mikor bezárták a gyárat, úgy kezelték az ügyet, mint a cirkuszi zenebohóc: van másik...
Aztán nem volt, és mezőgazdaság sem lett, viszont élénk poltikai élet, az aztán lett, már amennyire a néphülyítést politikának szabad nevezni.

Istenem, mecsoda figurák kerültek elő - majd szörnyet haltam, mikor megláttam a miniszter tanácsadójaként a csaló és sikkasztó szakcsoporti elnököt, akit a börtönből szívbetegségére való tekintettel helyeztek szabadlábra, de ott voltak a nagy ellenállók, a kommunizmus áldozatai is, a szívnek meg kellett szakadnia értük.
Nagyon sok tanulságot hordoztak azok az évek, meg lehetett ismerni az emberi természet legócskább oldalait, a demagógia hatalmát és az emberi aljasságot egyaránt.



Sokan azt gondoltuk, hogy bár a pusztítás felért egy szőnyegbombázással, hát rendben - minden generációnak megvan a maga háborúja, a mi háborús veszteségünk a rendszerváltás lesz, melyen egyébként nagyobbat bukott az ország, mint a II. Világháborún - de majd kialakul az új rend.
Lesznek egymással versengő pártok egymással versengő programokkal, a a választó meg azért választó, hogy válasszon.
Arra azért senki sem gondolt, mikor hetvenhét párt alakult, hogy hamar elfogy a választék, mert ugyan személyi ambíció volt dögivel, de tisztességes program alig-alig, merthogy  mi politikusainknak nemhogy szakértelme, de fantáziája sincs, -  a mai napig.
A választó meg a fogyasztói társadalom tagjaként, ha elhasználtnak nyilvánított egy pártot, hát eldobta.

Mondjuk én attól a naptól kezdve, hogy az Orbán-Torgyán koalíciós kormány megalakult, nem csodálkoztam már semmin, az enyveskezű akarnok már akkor is enyveskezű volt, a bohóc meg bohóc, hát ebből éppen az jött ki, ami várható volt.
Azért az jellemző amagyar választó memóriájára, hogy ha megkérdeznének száz választót, hogy ki volt Torgyán, negyven, ha tudná, már szép eredmény lenne, pedig az ő nevéhez fűződik a magyar mezőgazdaság végleges felszámolása.


A politikai palettán a pártok bemondásra foglalták el a politikai teret, ugyanaz a párt lehetett rövid időn belül liberális, majd konzervatív demokrata, ma meg már a széljobbal versengő fenetudjami, de ez ma már nem is érdekel senkit, hiszen a párthoz tartozás hitelvi kérdés, semmi köze a programokhoz, itt úgy lehet választást nyerni, hogy annyi a program, hogy folytatjuk, miközben az első ciklus a lopásról és rablásról szólt.
Ma a politikai térben három párt és egy pártként szervezett bűnszövetség  létezik egymás mellett.
Kormányon ez utóbbi van, ennek a politikai alakulatnak annyi köze van egy demokratikus párthoz, mint libának a húsevéshez.

Ez a társaság az anyagi javak kisajátítására szövetkezett, kihasználva a demokrácia és a magyar választó gyengeségeit, tájékozatlanságát a gazdaság és az élet dolgaiban.
Demagóg, populista szólamokkal kápráztatják el a népet, időnként odavet egy-egy társadalmi csoportnak kis választási kedveskedést, miközben nem a politikájukat szabják az ország igényeihez, hanem az ország igényeit az anyagi érdekeikhez.

A társadalom tagjainak többsége le sem tudja írni számjegyekkel, hogy mennyit tett magáévá az ország vagyonából egy - egy prominens személyiség, miközben szemforgatva tisztességről, becsületről meg az ország érdekéről papolt.
Ellenzéke gyakorlatilag nincs, a jobboldali szélsőséges populista párt természetes szövetségesének számít, adott esetben egy pillanat alatt lesz belől koalíciós partnere - volt már ilyen története során.
A demokratikus oldalon mindösszesen két párt lenne, ha az egyik közülük nem keveredett volna bele a nagy osztozkodásba - hetven-harminc, ugye - és képes lenne kihajigálni soraiból a párt és a baloldal árulóit.
Van még egy demokratikus párt, amelyik demokrata gyüjtőpártnak indult, de aztán beleragadt a nagy magyar posványba, és a mai napig nem tud kikászálódni belőle.

Ez a párt nem nevezhető baloldali pártnak, és sajnos demokratikusnak is csak annyira, amennyivel vezetője tisztességesebb a maffiavezérnél, és ameddig ez így marad, addig ennél jobb eredményeket nem is nagyon fog elérni - marad rétegpárt, mint az SZDSZ is volt, míg volt.


A többi, pártnak nevezett baráti társaságra szót sem érdemes vesztegetni, egytől-egyig Orbán szekerét tolják, többnyire ő is kreálta őket.
Ezek nagynéha akciózgatnak, hogy maradjon annyi választójuk, hogy legalább a párt vezetőjét betolják valahogy a parlamentbe, bár 2018-ban már ez is kérdéses lesz.

A pártok - egy kivételével - belvárosi pártok, társadalmi beágyazottságuk nincs, vagy már nincs, a tagdág összetétele se mondható optimálisnak.
Vannak még a civileknek nevezett politikusok, akik közül sokuk összevissza zagyvál baromságokat - egyetlen dologban egységesek, - mind utálják és vágják a pártokat, ahol érik,
Pedig ameddig a pártok és a nép nem értik meg azt, hogy egy pártokra épülő politikai strukturában a civil dolga az, hogy megtalálja azt a pártot, mely az ő elképzeléseit támogatja, és a párt meg nem érti, hogy neki a civilek közöt kell megtalálni programját és választóit, addig ez a sártaposás fog folyni, míg csak az ország bele nem pusztul.
És az se lesz egy rövid folyamat, míg végre a választó felismeri, hogy mikor akarják becsapni, de ehhez persze kellenének a pártok is, akik segíthetnének a nagy felfedezés megtételében.


Szóval ezen a területen sem dicsekedhetünk nagy eredményekkel, megkockáztatom, a Kádár-rendszer demokratikusabb voltm mint a mai magyar társadalom.
De ne veszítsük el optimizmusunkat, lehet, holnap lesz a nap, mikor majd nagy sikerekről tudok beszámolni!
Míg élünk, remélünk, ugye...

:O)))



2016. április 28., csütörtök

SZÁMVETÉS: EGY ÁTDOLGOZOTT ÉLET JUTALMA

A mai poszt a nyugdíjas-korú embereké, akik - ha egészségük engedte -  negyven évnél is többet gürcöltek, húzták az igát abban a hitben, hogy egyszer azért majd eljön az ő idejük is, eljön a nyugdíjas-kor, amikor majd reggel addig alhatnak, ameddig csak akarnak, lesz idejük a hobbyjukra, csendesen, de jó hangulatban élhetnek, míg meg nem halnak.
A bátrabbak még abban is reménykedtek, hogy mire ők nyugdíjba mennek, addigra oda jutunk, hogy mint a német vagy angol nyugdíjas, ők is mehetnek világot látni, pihenni, szemlélődni, szórakozni.
Merthogy a nyugdíjas nem a halál előszobájában szeretne kegyelemkenyéren élni, hanem családja és jóbarátai körében, hasznosan, nyugodtan és értelmesen.
Na, ez nem jött össze neki, sajnos.

A fiatal nem gondol az öregségre, hiszen az az öregek problémája, ahhoz neki nem sok köze van -  azon kívül, hogy szereti a nagymamáját, a nagyapját, esetleg.
Az elfoglalt és saját problémáikkal küzdő szülők mellett az unokák a nagyszülőktől kapják a feltétel nélküli szeretetet, nekik van idejük leülni velük beszélgetni, elmenni bicajozni, sétálni, velük ballagnak haza kézenfogva óvoda után - szóval elég szoros a kötődés, és ez nagyon jó dolog.
Ez az idős kor jutalma, és az idős ember utolsó ajándéka leszármazottainak, mely sokszor többet ér, mint a vagyon, habár az se baj, ha marad az utódoknak - legyen mit eltapsolni.
Azt szoktákl mondani,hogy az ember a gyermekeiben él tovább, de én azt hiszem, hogy az unokáiban méginkább, hiszen azt a kapcsolatot nem árnyékolják be nézetkülönbségek, hamarabb megy a megbocsátás és a megértés is könnyebb talán.
Ha az élet nem azt hozta volna, hogy idős emberek sokasága kiszolgáltatottá és megnyomorítottá vált, akkor talán nem is lenne  baj, de a rendszerváltás itt is megtette a magáét, és amit az megkímélt, azt a mai kurzus veri szanaszét.

Mondjuk a nyugdíj nominálisan ma sem kevesebb, mint abban az átkos negyven évben volt, amikor a mai öreg befizette a járulékait, abban a hitben, hogy annak fejében majd nyugodt öregségben lesz része.
Nem lett, és kiderült, hogy ő is, meg a kor társadalma is tévesen hitte, hogy a létező szocializmus vívmányai örökkön-örökké tartanak.
Ha ez így lett volna, baj se lenne, hiszen a kor életminőségét nem csak a pénz ellenében kapható javak és szolgáltatások határozták meg, hanem azok a különféle juttatások is, melyeket anélkül kapott az állampolgár, hogy akár csak észre is vette volna.
Vegyünk csak egy egyszerű példát, a villamosjegyet, mely a városi közlekedést gyakorlatilag ingyenessé, de mindenképpen mindenki számára elérhetővé tette.
Itt egy országot lehetett megvenni a minap azzal, hogy a lakossági energiaárakat először az egekbe emelték, majd rezsicsökkentés címen odahajítottak valamennyit a nép közé, akik annak örültek, hogy nem kell többet fizetniük annál, amennyit azért fizettek, mert a hatalom annyit állapított meg.
Megállapíthatott volna kevesebbet is, már régebben is, de akkor elmarad a politikai haszon, a hatalom édes íze, meg a pénzes-zsák.
De beszélhetünk arról is, hogy a lakhatás költségei is megemelkedtek, a fűtés is drágábbá vált, mióta kiderült, hogy a Barátság gázvezetéken a gáz nem kifelé ment a bejövő barátság ellenében, hanem fordítva...

És hol vannak már a vállalati, szakszervezeti üdülők, melyekben a cég nyugdíjasai is pihenhettek, még ha nem is főidényben, de a vénasszonyok nyarát azért ott tölthették, elviselhető áron.
És hol vannak a vállalatok, szövetkezetek, melyek évente találkoztak nyugdíjasaikkal, akik így nem vesztették el kapcsolatukat azzal a közösséggel, mellyel életük javát töltötték...
Az életminőséget a csirkefarháton kívül az emberi kapcsolatok is meghatározzák, ezek pedig rengeteget romlottak a rendszerváltás óta.
Aki a társadalom köztiszteletben álló tagja volt, kiderült, hogy felesleges, gyanús múltú senki, aki tulajdonképpen kegyelemkenyéren él, mert a mai aktív korúak elől eszi el az ételt.
A családi kötelékek is meglazultak, a gyerekeket leköti a megélhetésért folytatott harc, rengetegen elmentek külföldre, és bármennyit is javultak a kommunikációs lehetőségek, a skypon nem lehet megölelgetni a kisunokát, nem lehet megszorongatni azt a kis pufók kezét...
Falun se egyszerűbb a helyzet, mert igaz, hogy ezt-azt meg lehet termelni, míg bírja az ember, de egy ház fenntartásával rengeteg baj tud lenni, amit a lakásokban élők nem is gondolnának.

És itt van még a legnagyobb baj, a társatalanság.
A férfiak gyengébbek, életkilátásaik rosszabbak, mint a nőké, nem csak a mosónők, de a férfiak is korán halnak.
Ez akkor is így van, ha a férfiak hajlamosabbak a rendszertelenebb és helytelenebb életmódra, és a nők jelentős része magára marad.
Márpedig a nő gondoskodásra van kódolva, és bármennyire is aranyos tud lenni egy macska vagy egy kutya, azért a társat pótolni nem tudja.
Így aztán a mai magyar társadalomban ott üldögél a sokszor fűtetlen lakásban a sok idős nő, magányosan, társatalanul.
Ebben a társadalomban nincs kultúrája a társasági életnek, szerencsések azok, akik el tudják önmagukkal fogadtatni, hogy a lakásból ki is lehet mozdulni, el lehet menni egy nyugdíjasklubba, vagy kirándulni egy hasbaakasztós túra keretében, ahol - ha szerencséjük van - nem sózzák rájuk éves nyugdíjuk fejében a zenélő ágyneműt.

A nyugdíjas fél, hogy megtámadják, fél, hogy kirabolják és a televízió gondoskodik is róla, hogy nyugtalansága zavartalan és folyamtos  legyen.
Ezért aztán bezárkózik, és hallgatja, nézi az okosságokat a számára megfizethető,vagy ingyenes adásokat, és hálás népünk nagy vezérének, hogy megvédi őt a migránsoktól, és annyi jót tesz vele.
Ha mondanánk neki, hogy ő adja a társadalom gyilkosa kezébe a kést, el se hinné.
Haragudni se lehet rá, hiszen a mai világot sokszor két-három diplomával se lehet megérteni, hogy érthetné hát meg egy kiszolgáltatott, magányos idős nő, aki nem ismeri az internetet, és a külpolitikai kitekintést a Jobbikos szomszéd adja neki, a szokásos magas színvonalon.
De ő még szerencsés, mert neki még van nyugdíja, ami a fiának már valószínűleg nem lesz.
És talán ez a legnagyobb gond.

Az időskor gondjairól utoljára itt Gyurcsány kormánya gondolkodott felelősen, mikor elkezdte az öngondoskodás felé terelni az öregedő népet.
A logikusan felépített új nyugdíjrendszer el is kezdhetett volna működni, de aztán jött Orbán, és elvette a felhalmozott magánnyugdíj-vagyont, és elszórta a szélbe, helyette meg nem gondoskodott semmiről.
Azon kívül persze, hogy a nyugdíjjárulék helyett ma adót fizetünk, és az állam annyi nyugdíjat állapít meg, amennyit akar, meg amennyi jut.
Ennél még a cigányzenekar kontrása is jobb helyzetben volt a gázsi elosztásánál, mikor nem kapott pénzt és reklamált, hogy neki is jár, neki legalább azt mondta a prímás, hogy jár hát, de nem jut.
Ez a prímás azt mondja, hogy a szád jár...
Ez a rezsim velejéig embertelen, önző és kegyetlen.
Számomra a jellegét leginkább a szegény ember temetésének szabályozása mutatta be, ahol a koporsót az özvegynek kellett volna kivinni a sírhoz, aztán személyesen elkaparni az elhunytat, az erre kijelölt parcellába, melyet a temetőárokban terveztek kijelölni.

A jövő kegyetlen lesz, mert százerek maradnak időskorukra fillérnyi jövedelem nélkül.
A magyar falu számára megszűnt a nyugdíj, ha a gyerek a kilátástalanság elől elköltözik a városba, az se lesz, aki egy tál levest lökjön az öregnek.
A városban, akinek nem volt munkája - márpedig ilyenek vannak szép számmal, - vagy bejelentés nélkül dolgozott, annak csúnya világ jön el.
A vakondnak a felcsúti bedzőpálya fűtött füve alatt jobb dolga lesz, mint neki.
Orbánék legnagyobb bűne az, hogy ezektől a generációktól elvették a múltjukat, a becsületüket, mikor megtagadták azokat az éveket, azt a korszakot, melyben a háború után újjáépült az ország, melyben felnevelkedett ez a sok élősködő senki, kikben ma új urainkat tisztelhetjük - na nem nagyon.
A mai nyugdíjasoknak szégyenkezniük kellene a múltjuk miatt, melyet egy laza mozdulattal hatályon és törvényen kívül helyezett a nyakkendős bika unokája, meghálálva annak a kornak, hogy kivakarta a szarból őt is, meg a családját is.
Hát, azt hiszem, nem nagy baj az, ha nem szégyenkeznek.

A legnagyobb gond, hogy a nyugdíjasok és nyugdíj előtt állók el se hiszik, hogy tudnának változtatni a sorsukon.
Ha a nyugdíjasok fele egyfelé húzna, ez a rendszer mehetne Orbánostól-mindenestől a levesbe, mert a nyugdíjasok sokan vannak és egyre többen lesznek.
Csak éppen nem ismerik fel saját érdekeiket, könnyen becsaphatók, szép szólamokkal félrevezethetők, ijesztgethetők.
A demokraták meg el vannak foglalva a világpolitikával, holott  közöttük kellene dolgozniuk, el kellene mondani nekik az igazságot, szervezni kellene őket, támogatni a törekvéseiket és a politika centrumába húzni a gondjaikat.
Ma a nyugdíjas-szervezetek gyengék, azt se lehet tudni, hogy léteznek, viszont választások előtt menetrendszerűen megjelenik Schmuck Andor, hogy bohócot csináljon követőiből - hogy kinek a pénzén, azt eddig még senki sem kérdezte meg tőle.
Úgy lopta el a nyugdíjasok képviseletét, mint a Szociáldemokrata Pártot.
Pedig hárommillió nyugdíjas egybehangolt akaratát nem lenne kormány, amelyik figyelmen kívül hagyhatná, de ennek a rétegnek a képviselete jelenleg ennek az önjelölt bohócnak a kezében van.
Nem is kérdezem, kinek a szekerét tolja, hiszen nyilvánvaló.

Szóval nincs könnyű helyzetben az utolsó nyugdíjas-generáció, de azért ne aggódjunk érte, sokat megélt emberekről van szó, némelyikük már Rákosit is túlélte.
Volt egy kollegám, aki hajdan eltartási szerződést kötött egy idős, nagyon beteg emberrel, de az egy istennek se volt hajlandó elpatkolni.
Amikor a kollegám az ágya fölé hajolt, az öreg boldogan röhögött és a középső ujját feltartotta eltartójának.
Talán el kellene lopni a receptet, de azért, mellé, szerveződni se lenne ártalmas.

El kellene talán gondolkodni ezen...

:O)))



2016. április 27., szerda

SZÁMVETÉS: AKIKNEK VÁLLÁN OTT ÜL AZ ORSZÁG, FELMENŐIK, LESZÁRMAZOTTAIK, A NYAKUKBAN MEG VIKTOR

A gyerekeim korosztálya, a társadalom derékhada, akik nélkül megállna az ország.
És akikkel együtt is megállhat, a kérdés csak az, hogy mikor.
A lélegeztetőgép csapját Brüsszelben kezelik.
Hivatalosan van még kis időnk, egyelőre még puszira utalják a támogatásokat, melyeket Orbán és csatlósai oly ádáz szorgalommal szórnak a szélbe, hogy ha ennyi buzgalommal és energiával utat építenének, már Vlagyivosztoknál tartana az M3...

Amikor a mai negyvenesek megszülettek, még zúgtak a gépek a gyárakban, műszak végén áradtak ki a gyárkapun a munkásosztály öntudatos tagjai, akiknek ha nem tetszett valami, hát felmentek az irodába és ököllel verték az asztalt.
Hét végén beültek a trabiba vagy a vartyogóba, aztán irány a birtok, ahol lehetett kicsit kertészkedni, nagyokat sörözni, bográcsban főzni a birkát, mely akkoriban még egyáltalán nem hasonlított ránk.
Volt üzemi négyszög, törvény az ifjúságról, KISZ lakásépítési akció, vállalati üdülő, állampolgári jogon járó egészségügyi ellátás, munkásszálló, a fizikai munkások felsőfokú oktatásban való részvételének támogatása.

Ma már ez olyan, mintha Jonathan Swift írt volna egy könyvet, Gulliver az álmok birodalmában címmel.
Falun is hasonló volt a helyzet - egyszer majd valaki megírja annak a negyven évnek a történetét, melyben a paraszt nyugdíjjogosult volt, egészséges házat és bele fürdőszobát épített. Igaz, még ritkán használta rendeltetésszerűen, hiszen a vécére sem ült rá a házban, kiszaladgált a budira, a mosóteknőt meg a mosógép tetején tartotta, de a gyerekei aztán már boldogan vették birtokba a fincsit.
A nagyüzem pedig integrálta az ő kis gazdaságát, a nyugdíjas Mari néninek ősszel odaállt a billencs a portájára és leborította a földjéért járó terményt, nem számolgatva a kukoricaszemeket.
A magyar falu tele lett kockaházakkal - 10X10 méter kultúra, benne folyóvíz, fürdőszoba, televízió - a földek népe először tán a magyar történelemben felemelhette a fejét.
Gyermeke tanulhatott, lett az országban agrárértelmiség, mezőgazdasági szakmunkás, gépkezelő, állattenyésztő.
Gyarapodott a falu és gyarapodott a paraszt is, 

Tanulhatott, aki akart, évszázados társadalmi hátrányokat dolgozhatott le, ha volt hozzá akarata, kitartása meg elszántsága, merthogy ingyenleves azért akkor sem volt.


A kispolgárság is megtalálta a számára megfelelő életmódot, élhetett a kulturális élet adta lehetőségekkel, színházba, hangversenyre járhatott, a könnyűzene is virágzott, a ma öreg ellenállói úgy téphették a húrt, ahogy csak akarták, a hatalom legfeljebb nem támogatta őket.
De hát mindennek ára van, akkor is volt, és ha valakinek kilógott a füle az aktuális kultúrpolitikából, akkor azt kicsit megnyesték, mint ahogy azt se nagyon kedvelték, ha a zenekar élő csirkéket darált a színpadon.
A könyv, a színházjegy, a mozijegy megfizethető volt, a művészetet az állami mecenatúra ha nem is parádésan, de életben tartotta, készültek komoly művészi értéket képviselő szobrok és viszonylag kevés pamut-gomolyaggal játszó cica készült bronzból.

Ma, ha szobrot akarsz látni, ki kell menned a szoborparkba, ott még akad egy-kettő, mely művészi értéket képvisel.
Az alkalmazotti réteg is megtalálta a helyét, a termelés felszívta a női munkaerőt is, könyvelők, nyilvántartók, titkárnők ezrei találtak maguknak ha nem is mesés, de a család költségvetésében nem elhanyagolható jövedelmet, ezzel együtt öntudatot és önérzetet.
A társadalom legelesettebbjeinek is akadt munka, a munka mellé munkásszálló, persze ennek is ára volt, hiszen a mai szisztémával számolva ezek az emberek a termelés hatékonyságát rontották, de össztársadalmi szinten ez a megoldás olcsóbb volt, mint a mai lenne, ha életben akarnánk tartani az elesetteket.
Utóbbiban valamiért nem vagyok biztos...
Emellett erkölcsileg sem volt mindegy, hogy a szülő a munkából ment haza, hiszen a munkaviszony tartást adott, az ilyen módon foglalkoztatott ember pedig példát a gyerekének - megélni munkából kell és lehet.


Aztán jött a rendszerváltás, és jött a kapitalizmus.

Eleinte mosolygósan, például megnyitotta az utat a Mariahilfer felé.
Felvirágoztattuk az osztrák kiskereskedelmet, elköltöttük az összes pénzünket, melyet összespórolgattunk, majd csupasz seggel rámosolyogtunk a kapitalizmusra, mely visszamosolygott, de a mosolyról hamar kiderült, hogy csak a foga fehérjét mutatta ki.
Bezártak a gyárak.
A melósok eleinte még örültek is a munkanélküli segélynek, gondolták, ha lejár, hát majd keresnek másik állást - nagyrészük még ma is keresné, ha élne.
A Csepel Művek elől elszállítmányozták Lenin szobrát, vitte magával a zsíroskenyeret is, melyet tréfás kedvű melósok a kezébe adtak, mikor kevesellték a pénzt, pedig Iljics éppen nagy vigyorogva meg akarta mutatni nekik, hogy ő legalább zsíroskenyeret adott nekik.
Mire kettőt körülnéztünk, nem volt ipar, nem volt mezőgazdaság, nem voltak bányák - nem volt semmi, csak a nagy löttyös indulatok, mellyel a dolgozó nép bátran szidta a komcsikat, bár, ha rákérdeztél, nemigen tudta megfogalmazni, hogy miért.
Durva idők voltak, sokan belehaltak abba, hogy hiába törték a fejüket, egyszerűen nem értették, hogy mi is történt velük, olyanok voltak, mint a liba, akit beleejtettek egy vödör szurokba és elcsodálkozott, hogy nem tud benne úszni...
Eltartott darabideig, míg feléltek maguk körül mindent, de eljött az a perc is, amikor nem volt már több segély, munkaalkalom se, a gyerekek meg nőttek, az asszonnyal marták egymást, mintha ők tehetnének arról, hogy 
a nagyhatalmak és helyi kiszolgálóik eladták fejük felől az országot.


Voltak sokan, akik úgy gondolták, hogy ha lehetett emberarcú szocializmust csinálni, akkor lehet majd emberarcú kapitalizmust is, de tévedtek.
Nem számoltak az emberi természettel, nem számoltak azzal, hogy a kapitalizmus  a Szovjetunió felbomlásával elvesztette az egyetlen külső kontrollt, melytől tarthatott, a saját újgazdagjainknak pedig kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy segítsenek a veszteseken.
Ha az orruk előtt esik össze valaki, hát átlépik inkább, minthogy segítsenek.

Az ember csak mosolyog ezen a sok úrifiún, akik elfelejtették, hogy honnan jöttek, akikben a társadalmi szolidaritásnak egy morzsája sincs meg.
Elfelejtette ezt az is, aki a faluszéli, kétszobás kis házból érkezett, melyben az egyik szobát konyhának hívták, ahol lavórban mosakodott, de nem vitte túlzásba...
Ha nincs az a rendszer, saját véleménye szerint is legfeljebb traktorosságig vihette volna, merthogy ő szeretett mindig nagyot álmodni...
Ma meg rabszolgamunkát végeztet és annyit ad érte, amennyi megdögleni sok, életben maradni kevés.


Közben a négymillió koldus országa azért kapott még egy lehetőséget, óriási pénzeket adott az Unió arra a célra, hogy fel tudjunk zárkózni a fejlettebb államokhoz.
Lett belőle urizálás, viacolor meg szökőkút a főtérre, lesz belőle erkély a Várban, gigakórház Budán - te meg nézhetsz bután...
A szervezett nagyipari munkásságnak vége, lettek helyette a multik üzemeiben alkalmazottak, ahol éppen azt csinálnak velük, amit akarnak.

Lettek belőlük kis kócerájok dolgozói, ahol a büdöstalpú tulajdonosok úgy bánnak velük, ahogy Ganz Ábrahán soha nem tette volna a munkásaival.
Ha valahova beköszön a szakszervezet, akkor a dolgozók szóbaállni sem mernek a küldöttel, mert félnek.

Hogy valaki verje az asztalt a jogaiért?
Nevetséges.
Lapul a magyar, mint tehénszar a legelőn, retteg, mert ha kirugják, nincs hova menjen.
Ez a helyzet vidéken egészen brutális, ott ugyanis néhány helyen, ahol egyedül a polgármester a foglalkoztató, ott valóban élet-halál ura,.
Szó szerint éhen tud veszejteni embereket, akik esetleg felemelik a hangjukat a visszásságok ellen.

Manifeszt elmebetegek uralkodnak értelmes embereken, mintha a bolondbálból szabadultak volna, de a főnökeik se különbek.


Azok az emberek, akik fiatalok és látják, mi folyik az országban, mennek világgá, szerencsét próbálni, a szülőanyjuk meg minden este véresre sírja a szemét a gyermekei, unokái utáni vágyakozás miatt.
A helyzet mostanában nem lesz jobb, sőt.
A munkaképes korú munkavállalók száma csökken, a lakosság elöregszik, az öregek egy istennek se akarnak elpatkolni, a nyugdíj, mint olyan bevonul a mesék birodalmába, és ez nem száz év múlva fog bekövetkezni, hanem egy-két évtizeden belül.
Hogy mi lesz a vége ennek, nem tudom, de jó vége semmiképpen sem lesz.


Még ha ezeket egyszer a felháborodott nép bele is hajigálja erkélyeikről a Dunába, akkor sem lesz egyszerű, hiszen ez a nép diktatúrára szocializálódott, a demokráciáról azt se tudja, eszik, avagy isszák, soha nem néz szembe viselt dolgaival, hanem mindig másra mutogat.
Az Unión kívül, vagy a periférián pedig hűvös lesz a világ, süvít majd a szél és először akkor is a legszegényebbek fognak megfagyni.
Nehéz lesz megmaradni egyénnek is, a nemzetnek is - és akkor még a külső körülményekről nem is beszéltünk
De azért legyünk optimisták, szidjuk lelkesen a rohatt komcsikat, a Gyurcsánytot, és verjük büszkén két féltéglával a mellünket, hiszen mi magyarok vagyunk, éhesen is, nyomorban is,  kicsit büdösen is, hisz némelyikünk már olyan sovány, hogy átérzik rajta a szar szaga.

És még véletlenül se fogjunk össze, hanem keressünk mindig ellenséget, míg csak az utolsó magyar is éhen nem döglik.
Előtte azért csukja le a villanyt...

És reménykedjünk, hogy a holnapi téma szebb jövővel kecsegtet...

:O)))

2016. április 26., kedd

SZÁMVETÉS: BETEG ORSZÁG BETEG EGÉSZSÉGÜGYE - KI A BALLASZTTAL!

Tegnap azzal fejeztem be: az a fő, hogy egészség legyen!
Ha egészség van, akkor jöhetnek a gondok, megoldjuk!
Holnap talán optimistábbak lehetünk, nem igaz?
Hát, itt van a tegnap holnapja, és attól tartok, hogy sok optimizmusra ezen a területen sincs okunk.
Bevezetésképpen ballagjunk vissza a kályhához, az utolsó békeévek korához, a múlt század nyolcvanas éveinek közepéhez, végéhez.
Az igazság az, hogy az egészségügyet akkor is szidtuk, a tetejében ehhez is mindenki ért, hiszen mindenkinek fájt már a torka, - ma is szidjuk, mert ma is értünk hozzá, ma is fáj a torkunk, csak az nem mindegy, hogy mennyire és mitől.
Talán egy libás példával megvilágíthatom: nem mindegy, hogy a liba torka attól fáj, mert hirtelen összekapkodta a földre esett mirelit-meggyet, vagy azért, mert a háziasszony a nagykéssel sütésre készíti elő.

Azokban az években az egészségügy elfogadható színvonalon tette a dolgát, hosszú évek alatt csiszolódott működése jóformán zökkenőmentessé tette a betegellátást, a legszegényebb ember is hozzáférhetett a rendszer erőforrásaihoz.
A társadalombiztosítás megteremtette a gyógyító munka anyagi alapjait, a befizetett járulékokért járt is valami.
Háálapénz ugyan akkor is volt, de az a rendszer üldözte azt, ha előre kérték a hála kifejezését, ez valamelyest konszolidálttá tette az egyébként abnormális szituációt.
Várólista nagyon kevés helyen volt, az se volt valami túl hosszú, mindenesetre az egyszerűbb ellátásokra ez kicsit sem volt jellemző.
Amerika - igen, az USA - hozzánk járt tanulmányozni az egészségügyi ellátórendszert, meglehetősen jó eredményeket értünk el az egyes népbetegségek gyógyításában, például a TBC gyakorlatilag megszünt, köszönhetően a remekül kiépített megelőző rendszernek, a kötelező tüdőszűrésnek.
Mára a hajdan állampolgári jogon járó egészségügyi ellátás kormányzati kegyként funkcionál, a befizetett adóért nem jár semmi, minden csak adható, és a mai rendszer nem erőlteti meg magát.

A rendszerváltás rettenetes terhelés elé állította az egészségügyet, melynek - akaratán kívül is - részt kellett venni a változtatások okozta problémák megoldásában, ami olyan volt, mintha otthon a kislábosban forralt vízzel akarnál pédás higiéniát teremteni.
Az eszköz alkalmatlan volt, mégis a bezárt gyárak, privatizált boltok dolgozóinak valós egészségügyi gondjait, de életük ellehetetlenedésének anyagi gondjait is az ágazat bevonásával akarták orvosolni, méghozzá úgy, hogy a jogszabályi hátteret rendezetlenül hagyták.
Így aztán félt a beteg, de félt az orvosa is, amikor rokkantsági nyugdíjat állapítottak meg számára, és egy idő után az állam is rájött, hogy ez a megoldás messze van az optimálistól.
A rendszerváltás után az egészségügyben megállt az idő, senki nem mert hozzápiszkálni, senki nem kiáltott megálljt, mikor a lepusztult kórházak dolgozói elkezdték megteremteni a saját jólétüket.
Mára oda jutottunk, hogy egyes helyeken nyíltan közlik a beavatkozások árát, és bár a kórházból ki nem rúgnak senkit, de nagyon nem is törik magukat gyógyítás ügyében.
Ma már az egészségügyben a betegek védőszentje nem Szent Antal, hanem a pogány Jupiter leánya, Fortuna istennő, aki aztán vagy segít, vagy nem, hiszen ő maga a szerencse, márpedig, mint tudjuk, a szerencse forgandó...
Ebben az egészségügyi rendszerben másban bízni - oktalanság.
Menet közben kinyílt a világ, és a fiatal orvosok - de már a középkorúak is - beleuntak hivatásuk nyomorult állapotába és elindultak gazdagabb tájak felé.
Nem kell csodálkozni, ott tisztességes munkával tisztességes jövedelemre tehetnek szert, nem kell hat helyen, egyik másodállásból a másikba rohanva, nyomasztó erkölcsi és anyagi körülmények között szedni össze a család tisztességes megélhetésére való anyagiakat, és végre életük középpontjába lehet állítani a gyógyítást.
Ehhez megfelelő munkakörülmények és tiszta viszonyok társulnak, hazaffy legyen a talpán, akit nem csábít a lehetőség.
Itthon maradtak az idősebbek, és az a réteg, aki inkább itthon mazochista, mint Norvégiában megbecsült, jól kereső polgár.
Aki kalandvágyból itthon marad, annak sorsa nem könnyű, hiszen a magyar egészségügy egy feudális világ, ebből kiszakítani azt a kis területet, melyből jól meg lehet élni, nem könnyű.

Ebből aztán csuda dolgok adódnak, a beteg pedig szív, mint a torkosborz, már ameddig bírja.
A tömeges külföldi munkavállalás a kontraszelekció melegágya, hiszen az marad itthon, akinek nincs nyelvtudása ( a szakirodalom majd teljes egésze angol...) aki szakmailag nem érez magában elég bátorságot, aki idősebb, és már nem akar életmódot váltani, aki alkalmazkodik és megelégszik az egészségügyi sztárok vagy helyi hatalmasságok asztaláról hulló morzsákkal.
Természetesen volt már kísérlet a helyzet megváltoztatására ezer, de ebből komoly, mely eljutott az első lépésig, csak egy, mely egy SZDSZ-es egészségpolitikus nevéhez fűződik. Őt Molnár Lajosnak hívták, Isten nyugosztalja.
Programjának egy-egy elemét még ma is előráncigálják a pártok, oldalfüggetlenül, csak az a baj, hogy aki egy szekér helyett autót szeretne építeni, az nem biztos, hogy eredményes lesz, ha lenyelet a lóval egy porlasztót például.
Molnár Lajos rendszerben gondolkodott, ellátási területekben, betegutakban, feladatnak megfelelően felszerelt. optimális létszámmal működő kórházakban, az ingyenesség illúziójával való leszámolással.
Nem reálértéken akarta megfizettetni a szolgáltatást, csak érzékeltetni akarta a beteggel is, hogy amit kap, az nincs ingyen.
Annyiban szerencséje volt, hogy Gyurcsány mellett volt miniszter, aki felvállalta a feladatot, de bele is bukott.
Ne menjünk most bele a bukás részletes okaiba, legyen talán elég annyi, hogy a bukás hírén elsőként egy SZDSZ-es politikus élvezkedett, mintha pártjának semmi köze nem lett volna az ötlethez.
Pedig akár büszke is lehetett volna, merthogy a kísérlet egy nagy ellátórendszer megreformálására pártja nevéhez fűződött, és ha el is bukott, de a jövőt szolgálta volna.
Azóta az egészségügyben csak apró, sunyi lépések történnek, a választóknak fogalmuk sincs, mit vettek el tőlük, mikor elvették tőlük az egészségbiztosítást, és a járulékból adót csináltak.

Világjelenség, hogy az egészségügyi ellátás felettébb drága, az eszközök, a műszerek, gépek egyre többet tudnak, de egyre drágábbak is, a beteg persze fetisizálja ezeket, jóllehet a gép csak akkor ér valamit, ha aki kiértékeli a kinyert adatokat, érti a szakmáját.
A szakorvosok az emberi szervezet egyre kisebb területeiről tudnak egyre többet, de ezzel párhuzamosan egyre kevesebb az olyan orvos, aki nem fület, szívet, keringési rendszert, hanem embert gyógyít, szívestől, fülestől, mindenestől.
Nincsenek szakmai protokollok, nincs leírva, hogy milyen módszerekkel, gyógyszerekkel és eljárásokkal gyógyíthat az orvos, ezét aztán a sok ezermester elbarkácsolgat a betegen.
A háziorvosok száma évről évre csökken, egyre több a betöltetlen vidéki praxis, a fiatalok számára nem vonzó elásni magukat egy redvás faluban - régen is minimálisan grófnak kellett lenni ahhoz, hogy valaki a szegények orvosa lehessen...
És hát persze a pénz.
A rendszerváltás óta az életszínvonal csökkenésével egyre nőtt a beteg emberek száma, ezzel párhuzamosan egyre csökkent az egészségügyre fordítható pénz, mely szomorú helyzetet igen kreatív statisztikákkal próbáltak ellensúlyozni a hatalom birtokosai, de hát az ősi statisztikai példázat a disznókkal és Rákosi elvtárssal kapcsolatban ma is érvényes...
Azt azért valljuk be, hogy sok igazság van Moldova egészségügyről írt könyvének már csak a címében is.
A könyv címe: A tékozló koldus.
Orbán természetesen ezen a területen is kártékonykodott, hiszen a hatalom megszerzése érdekében mint a hülye, csak rombolt és rombol ma is.
Kezdte a vizitdíjjal, folytatta a társadalombiztosítással, mostanában éppen a TB és Nyugdíjfolyósító felszámolását szorgalmazza, építi az új elit új kórházát, és nem lennék meglepve, ha egyszer majd kiderülne, része van az új magánellátási rendszer bevezetésében, melynek oly lelkes ellensége volt Gyurcsány idején.

Orbán rendszere embertelen, és ez az egészségügyben is megmutatkozik, hiszen van egy vékony réteg, aki képes megszerezni a magas színvonalú egészségügyi ellátást, és van a rengeteg szegény, akiknek a közmunka ellenértékéből kellene kiváltani a gyógyszereiket, melyeket sokszor már fel se íratnak maguknak.
Ők Orbán rendszerének egészségügyi hulladéka, a tervezett veszteség, a ballaszt, melyet ki kell dobni az orbáni Magyarország magasan szárnyaló hőlégballlonjából, melynek kosarába oly kevesen férnek...
A betegek ma még elmennek orvoshoz, de a vidéki lakosság lassan ott tart, mint a múlt század huszas éveiben tartott, mikor előbb hívtak állatorvost a lóhoz, mint emberorvost a beteg gazdához.
De persze ez is a cél: óriási zűrzavar, mert akkor lehet halászni a zavarosban.
Lévai Anikó egyszer régen feltünt már a szegedi egészségügy környékén Kékessy volt nagykövet és üzlettárs társaságában, hiba lenne azt hinni, hogy lemondtak terveikről.
Minden nap megy a szegények és elesettek további alázása, a kis maradék kenyér kivétele a kezükből, a láb nélküli rokkant behívása felülvizsgálatra, hátha menet közben kinőtt a lába és vissza lehet zavarni dolgozni.

Azt mondják, hogy a magyar egészségügyet az orvosok, szakdolgozók meg a műszakiak viszik a vállukon, hiszen az intézmények jelentős része ma már működésképtelen.
Holtfáradt nővérek hajtják végre holtfáradt orvosok utasításait, az orvosok szaladnak a mókuskerékben, a nővérek megkísérlik a lehetetlent, munka mellett családi életet élni, a műszakiak meg a sötét alagsorokban barkácsolnak, hogy legyen az ágynál oxigén, működjön a fűtés, menjen a lift.
Ja!
És hát persze betegis van a kórházban, ott fekszik az agyvérzéses, akit hat órán át utaztattak mentővel körbe-körbe a városban, jóllehet, ha két órán belül szakszerű ellátást kap, jó esélye lett volna a teljes felépülésre.
És ott a beteg, akit a holtfáradt orvos félrediagnosztizált,  ott a krónikus beteg, akinek nem ott lenne a helye, ahol a friss eseteket gyógyítják.
És ott a teljesítmény-volumen korlát, mely meghatározza, hogy az adott hónapban hány beteget lehet ellátni, merthogy a többletet nem fizeti senki, viszont vannak betegségek, melyeknél az idő élet-halál kérdése.
És ott van a szerencse istennője, oszt jónapot!
A rendszer jobban teljesít, ha szegény vagy és beteg vagy, nem hagynak az árok szélén, belerúgnak...

De persze az nem lehet, hogy ne működjon itt tisztességesen semmi!
Biztosan holnap, mikor majd a társadalom gerincéről, az aktív korú népességről fogok írni, biztosan akkor derül majd ki, hogy a sok nélkülözés és lemondás nincs hiába!
De izgatottan várom...

:O)))

SZÁMVETÉS: REMÉNYSÉGÜNK, A GYERMEK

Hát bizony, nagy szarban vagyunk.
Minden generáció kölcsönbe kapja az országot, köteles azt a jó gazda gondosságával megőrizni és ha lehet, jobb állapotban továbbadni gyermekének.
Namármost a kölcsönnel nincs baj, speciel kölcsönfelvételekben jók vagyunk, olyannyira, hogy az olcsó kölcsön nem is kell, azt visszaadjuk és veszünk fel helyette drágábbat.
Igaz, azzal nem kell menet közben elszámolni, lehet belőle vásárolgatni ezt-azt.
Viszont ez a jobb állapot - hát ez azért kissé necces.
Mindenesetre arra már nem futja, hogy az örökösöket tisztességesen felneveljük, iskoláztassuk, példát és világszemléletet adjunk nekik - kivéve természetesen a társadalom felső tíz százalékát.


Nagy baj ez, nagyobb, mintha a jövő reménységei grízenhizlalt babákból zsírosdeszkán felnevelt fiatalok lennének, mert így a jövő Magyarországa nemcsak egészségtelen és alultáplált, de szellemileg is visszamaradott lesz.

Véleményem szerint nem véletlenül alakul ez így, tudatosság van ebben, mint ahogy a társadalom darabokra szaggatásában is.
Mintha valakik bosszút akarnának állni a szocializmusnak nevezett társadalom negyven évéért, a proli és a paraszt felemelkedéséért, és vissza akarnák rugdalni őket oda, ahol a Horthy rendszerben a helyük volt.

Természetesen, aki ilyen terveket forgat a fejében, annak gyökerénél kell megragadnia a problémát.
Ha valaki meg akarja gátolni a társadalmi mobilitást, annak a gyerekekkel kell kezdeni a feladatot.
Igaz, kicsit időigényes, de húsz-huszonöt év után kilép a semmibe az első olyan nemzedék, mely iskolázottságának hiánya miatt a piacgazdaságban versenyképtelen, általános műveltsége alacsony szintű, a fejét már teletömték matyómintás hazaffyas ostobaságokkal, a XXI. században teljességel idejétmúlt és felesleges ismeretekkel.
Már csak az hiányzik, hogy a gyerekek fejét beledugják egy állami ceruzahegyezőbe és egyformára faragják - kívülről is.

Ebben az országban valaha színvonalas állami oktatás folyt, nem kevés hibával, de azért mégiscsak más, mikor egy autó ajtaja nehezen záródik, mint amikor az autó elé lovat fognak.
Hát, most még a ló is döglődik.
Az oktatást a rendszerváltás verte szét, az iskoláknagy részét odaajándékozva az egyházaknak, percig nem vizsgálva, hogy léteznek-e egy magas színvonalú oktatás feltételei az új tulajdonosoknál.
Kihasználták az egyházi oktatás magas színvonaláról szóló hiedelmeket, melyeknek alapja az az egy-két magas színvonalú egyházi intézmény valóban színvonalas munkája volt, de más dolog egy-két szem krumpliból főzni valami finomat, mit háromszáz mázsa elkészítésével bajmolódni.
Az önkormányzatok jó gazdái lehettek volna az oktatásnak, de a pénzek elosztásának módja az egyházi oktatás felé terelte a döntéshozókat, akik semmiképpen nem akartak településüknek rosszat.
A pedagógusok ezután - élni kell, ugye - úgy hányzták magukra a keresztet, mint a középkori lányok, mikor a boszorkányt égették.

Az oktatást nem a gyermek hat éves korában kell elkezdeni, akkor az már régen késő.
A mi társadalmunk nagy hátránya a rengeteg szegény és műveletlen ember, akik képtelenek megadni gyermeküknek azokat az ismereteket, viselkedésmintákat, melyek alkalmassá tennék az iskolai oktatásban való zökkenőmentes részvételre.
A kisgyerek, aki egy zárt és sajátos világban él, egyszerűen fogalomhiányosan éri el az iskoláskort.

Nincs tisztában bizonyos szavak jelentésével, olyan, mint a kezdő nyelvtanuló, aki egy mondatból csak két szót ért meg.
Nincs tisztában a viselkedési normákkal, hiszen otthon ahhoz szokott, hogy az élelemért is meg kellett sok esetben verekednie. 
Ahol ötszáz méterről kellett bádogkannában hordani a vizet, a melegítéshez a fát meg lopni kellett, ott bizony, ha fördősóhoz jutottak, akkor nagyobb eséllyel főzték bele a levesbe, minthogy a nemlétező kádba szórták volna.
Otthon is, a környezetben is a nyers erő dominált, ezt látták otthon, ezt alkalmazták mindenhol, ha problémájuk akadt.

A pedagógus meg hihetetlenül nehezen tudja az ilyen gondokat kezelni, mert a haladásban gátolja, nem egy esetben egyszerűen fél.
És félreértés ne essék, nem csak a cigánytelepek népe él így, így él az a nemcigány is, akinek nincs munkája, nincs jövője, akinek semmije sincs.

Az állam pedig ahelyett, hogy megkísérelné ezeket az embereket integrálni a társadalomba, inkább elengedi a kezüket, és beletörődik, hogy aznap, mikor gyermekeik kézhez veszik az első bizonyítványukat, el is dől a sorsuk.
Miként egyébként a többieknek is, akik ugyan nem buktak meg, de középiskolába menni nem sok esélyük van, a főiskolára meg az egyetemre bejutni, meg egyenesen annyi, mint Szálasinak a főtárgyaláson.
Hiába sugárzóan okos az a gyerek, mint a nap, neki nincsenek különórák, nincs nyugodt tanulmányi háttér, marad nekik legjobb esetben a szakma.

Mondjuk szakácsnők lesznek egy olyan önkormányzatnál, ahol a képviselők felének együttesen sincs annyi esze, mint annak aki a levest meri a tányérukba.
A régi rend szerint megy minden, akinek az apja közmunkás, annak a gyereke is ott fogja pucolni az árokpartot, hacsak be nem áll bűnözőnek...

Ha letakarítjuk a rendszerváltásból adódó problémákat, akkor is azt kell megállapítanunk, hogy a legdurvább dolgok Orbán nevéhez kötődnek.
Merthogy senkinek se legyen olyan illúziója, hogy a tepsiszájú miniszter dönthet akármiben is, itt ezen a területen is az történik, amit ez a bomlott lelkű utópista szociopata megálmodik.
Ő meg azt álmodja, ami számára politikai hozadékot termel, atomizált társadalmat engedelmes és ostoba cselédekkel, vékony középréteggel és néhánytíz rohadtul gazdag emberrel, akik azért neki - de csakis neki - ki vannak szolgáltatva.
Ehhez kell az, hogy a felsőoktatásba való bejutást úgy szabályozzák, hogy esélye csak annak legyen, akinek vagyona is van hozzá, egyébként meg vissza kell rugni a sárba.


Nem mindenkinek tetszik ez, és a képzettebbje  ki is használja az Unió lehetőségeit és elmegy innen egy demokratikus országba, ahol ugyan ugyancsak kiszolgáltatott lesz, de legalább megfizetik, legalább békén hagyják, ahol élheti a családjával azt az életet, melyet a Kádár-korban szinte mindenki élt, és ehhez el se kellett utaznia.
Volt itt tiszetsséges oktatáspolitika, mely közelebb vitte volna az országot Európához, de nem kellett.
Az egészben az a legszomorúbb, hogy legfőbb ellenzői a pedagógusok voltak, akik nehezen emésztették, hogy a gyereket például nem buktathatták meg az első osztályban, hanem adni kellett volna neki egy esélyt, egy kis időt, hogy megtanulhasson olvasni, hiszen a mai világban analfabétaként nem mehet senki semmire.

Nem papírt kellett volna adni arról, hogy megtanult olvasni, hanem meg kellett volna erre tanítani, de hát mindahányan beláthatjuk, hogy buktatni könnyebb, oszt mehet a gyerek az oktatási elfekvőbe, egyszer majdcsak vége lesz a tankötelezettségének.

Amit pedig az első akadályt vevőknek a továbbiakban oktatni kell, az már a tanároknak is sok.
Az arabok nagyon bölcsek, mégha szeretnek is migrálni összevissza, de arab az a közmindás is, hogy mindenkinek a maga bolhája gazella.
A matektanár számára saját kollegája írja elő, hogy deriválni kell megtanítani a büdös kölyköt, aki még a négy alapműveletet sem uralja biztosan, de  így van ez a többi tantárggyal is, mert itt egy a Vezér, egy a zászló, egy a tábor, egy a tananyag mindenkinek, ha bírja a megpróbáltatásokat diák és tanárja, ha nem...
Szélessávú internet, minden faluba?
Tablet minden gyereknek?
Digitális iskolatábla?
Ugyan, csak megzavarnák a fejüket az új ismeretek, jó nekik a királyi televízió is, meg a Jóban-rosszban...

Szóval, ezek a területen sem remekeltünk, rengeteg problémát fog ez a helyzet még okozni, mikor nem sütve kapjuk majd a libát, hanem nekünk kell felnevelni, elkészíteni, de addigra itt libát már csak párezer ember eszik majd...
Az okosabbja, törekvőbbje el fog menni az országból, a társadalom öregszik, akik fedezhetnék eltartásuk költségeit, azok nem túl kelendő népek lesznek a munkaerőpiacon.
De persze a Nyílpuska és Buzogány Művekben lehet még belőlük betanított munkás.
Az a fő, hogy egészség legyen!
Ha egészség van, akkor jöhetnek a gondok, megoldjuk!
Holnap talán optimistábbak lehetünk, nem igaz?


:O)))

2016. április 24., vasárnap

SZÁMVETÉS: "MÉG MAGASRÓL NÉZVÉST MEGVOLNA AZ ORSZÁG"...

Itt vagyunk ám mi is, keress meg, hogy rendben legyen a világszemléleted!
Öt éves az Alaptörvény.
Éppen megfelelő alkalom ez arra, hogy  megnézzük közelebbről, hová is jutott az ország.
A szemrevételezés csak hasznos lehet, de egyre azért figyeljünk: szagolgatni nem biztos, hogy előnyös.
Nem tudományos igényű elemzésre készülök, inkább csak a benyomásaim szeretném megosztani mazochista hajlamú olvasóimmal, hogy azért szó nélkül ne menjünk el az ország romjai mellett...
A tervem az, hogy naponta egy-egy kiválasztott területről írok, szándékaim szerint a lehető legkevesebb érzelemmel.
Nem vagyok benne biztos, hogy sikerülni fog, de hát a műfaj és az olvasó is elviseli tán, ha néha kicsit megtévedek.


A területek, melyekről írni szeretnék az alábbiak:
- Magyarország általános állapota
- az oktatás-nevelés helyzete, gyermekek és fiatalok Magyarországon

- az egészségügyről 
- az aktív korúakról
- a nyugdíjasokról
- politikáról, pártokról, civilekről
- kultúráról, médiáról, sportról
- gazdagokról - szegényekről
- egyházakról, hitről, 
- a magyar külpolitikáról
- a jövőről.


Azt azért nem állítanám, hogy mindent a pocista nyakába lehetne varrni, hiszen egy ilyen jelenséget nem termel ki a történelem asszisztencia nélkül.
A múlt század első harmadában a hitleráj hartalomrajutásához kellett a baloldal - a szociáldemokraták és a kommunisták - végzetes megosztottsága, és az államhatalmi szervek tehetetlen megalkuvása is.
Ezek a tényezők itt is léteznek, mondhatnám virulnak, és a helyzet egyre csak durvul.
Ma nyerte az osztrák választás első fordulóját a szélsőjobboldal jelöltje, miközben ellenfelei egymás politikai ellehetetlenítésével voltak elfoglalva.

Addig, ameddig a politika szereplői fel nem ismerik, hogy vetélkedőre egymással csak akkor kerülhet sor, ha az önkényuralom szépen fejlődő kisrókáját agyonverjük hólapáttal, az összes bolhájával és kullancsával egyetemben.
Hogy aztán a demokrácia libaúsztatójának örökké egymással torzsalkodó libái nyugodtan tudják élni amúgy sem könnyű életüket.

Na, de essünk neki az első témának: milyen is ma az ország általános állapota?
Hát ez sokmindentől függ, például attól, hogy mi a viszonyítási alap.
Az utolsó békeév - 1989?
Az egymást követő miniszterelnökök által fémjelzett periódusok?
Az Alaptörvény bevezetése utáni időszak?
Egyszerre van könnyű és nehéz helyzetünk, hiszen a magyar társadalom olyan, mintha óriás műlesikláson venne részt.
A terep nem könnyű, vannak lankásabb részek és a szakadékba szinte belezuhanó pályaszakaszok is, ahol még annak is nagyon kell vigyáznia, aki fölényes magabiztossággal párosult tudással száguld végig a pályán,.
Talán Orbántól eltekintve a rendszerváltás egyetlen miniszterelnökének jószándékában sem lehet kételkedni, mindahányan jót akartak Magyarországnak, csak hát a jó szándék kevés volt.
Antall József, mikortól csak alámerült a Munka Érdemrend arany fokozatával búvárruháján kibekkelni "ezeket", akik kinevezték pozíciójába, azóta csak miniszterelnökösdit játszott a barátaival.
Ő talán csak a pizsamájában adott riport idején jött rá arra, hogy egy országot irányítani nem játék.
Boros Pétert is a vezérigazgatói székig üldözte a rendszer, ő meg FBI  igazgatónak képzelte magát, emellett el volt foglalva azzal, hogy kissé leamortizálódott pártja helytálljon a választásokon.

Nem állt helyt.

Aztán jött Horn Gyula és vele együtt Bokros is, akik elkezdték a valódi munkát a sok hőbörgés és ügyetlenkedés után.
Természetesen a népszerűségük nem szökött az egekbe, hiszen a gazdaságot helyre kellett pakolni, ez pedig megszorításokkal járt.
A nép pedig nem volt képes elviselni, hogy nem csak kapni lehet, meg azt sem tanulta meg, bárhányszor is mondta el Kádár, hogy csak azt lehet elosztani, amit megtermeltünk.
Hát megválasztotta a nagymamák kedvencét, a mára már kissé megpunnyadt Orbánt.
Aki lopós, az lopós, így aztán - bár még némi mértéktartással - megkezdődött a fosztogatás, mely a mai napig egyre intenzívebben tart.
Mellesleg a várt csoda is elmaradt, így a nép elküldte pihenni, és jött utána Medgyessy, aki elvileg pénzügyi szakember lett volna, ennek ellenére a választások során tett ígéreteit szóról-szóra betartotta.
Őt ügynökmúltja, a Fidesz által lerakott időzített bombákkal együtt ellehetetlenítette.

És jött Gyurcsány, aki a sorban az egyetlen politikusnak nevezhető figura, sajnos türelem nélkül, és szerény szervezői képességek birtokában, melynek hatását csak felerősítette sajátos káderpolitikája.
Így aztán ott maradt egy politikai hangyaboly tetején, ahol együtt tettek keresztbe neki a denokrácia jegyében posztjukon hagyott ellenfelei és politikai barátai, hogy csak Puchot és Szili Katit említsem, depersze a névsor hosszú és elszomorító.

Miután megnyerte a választást, elvesztette a kommunikációs ütközetet, ami ahhoz vezetett, hogy Bajnai Gordonnak kellett befejeznie azt a munkát, melyet Gyurcsány elkezdett.
A népnek a mai napig nincs fogalma arról, hogy milyen teljesítmény volt talpon tartani az országot a pénzügyi világválság idején, Bajnai pedig profi módon lemenedzselte a folyamatot, melyet Gyurcsány alapozott meg.
A végén még ott is hagyott a kasszában egy tekintélyes summát - azt mondom, jobban jártunk volna, ha a demokratikus oldal médiáját alapozza meg helyette.
Viszont megtanulhatta ő is, hogy a hála nem politikai kategória, csak kicsit drágának tünik a tandíj.
A választó, mely lehet, hogy kopoltyúval lélegzik, hiszen a memóriája is olyan, mint az aranyhalnak, odaajándékozta az országot az Orbán családnak, melyhez képest a Corleone-család kisdobos-csapat.

És akkor jött a preambulum, meg az Alaptörvény, meg a sarkalatos törvények, csupa-csupa jogi nonszensz, beleértve az idő kerekének megakasztását is, merthogy a II. Világháború után illegitimmé nyilvánítottak mindent, beleértve a saját múltjukat is, de ez nem zavarta őket.

Szoktak néha érdeklődni, hogy ki szövegezte meg a jogi nonplusultrát, de szerintem ez lényegtelen, ezek Orbán elméjének sziporkái, ami egyébként egészségügyi probléma lenne, ha merné valaki végre kimondani, hogy a király meztelen.
Ezt egyébként a szakemberek is látják, de idáig csak Popper Péter vette a bátorságot leírni is ezt, mert a bátor magyar emberek társadalma leánykori nevén a beszari megalkuvók gyülekezete.
Azóta a nép úgy viselkedik, mintha a Stockholm - szindróma áldozata volna, még egyszer kormányra juttatta a pocakos diktátorocskát, most meg várja a 13. sőt 14. havi nyugdíjat.
Közben utálja a migránsokat, akik olyanok, mint a mesében a hétfejű sárkány, - senki sem látta, de mindenki retteg tőle.
Ballagunk szépen kifelé az unióból, szerintem akkorra kell eljutni a küszöbig, mire megszünnek a támogatások.
Ezidáig a pénzszóráshoz kellett érteni, akkortól a termeléshez is kellene, de  majd helyette háborút indítunk Románia ellen, ahogy elnézegetem a folyamatokat.


Szóval, minden viszonyítási alap kérdése, de mi minden viszonyítási alaphoz képest rosszul jövünk ki az összevetésből, de hát ki vet itt össze adatokat komolyan?
Magyarország jobban teljesít, oszt jónapot, nem is baj az, ha nem mi nyerjük a legtöbbet, hanem az Unió, azzal, hogy kihajigál bennünket.
Négymillióan élnek itt szegénységben, a társadalom atomizálódott, szinte megszünt a társadalmi szolidaritás, a nép egyre erőszakosabb, egyre kiszolgáltatottabb, egyre apatikusabb.
Beletörődőn ballag a szakadék felé, miközben a háttérből győzelmi indulók harsogása vegyül a rendszer repedezésének zajával.
Kádár idején jó volt Európában magyarnak lenni, most ezt azért nem merném kijelenteni.
Persze jönnek a választások, jövőre úgy szórják majd az aprópénzt a nép közé, mint Mari néni a kukoricát a libáknak, és senki nem mer szót emelni a felelőtlen pazarlások ellen, mert félti ócska kis politikai pozícióját.
A népet manipulálják, a népszerű internetes ellenzéki portált Matolcsi eteti, a viszonylag népszerűnek mondható , de komoly kérdésekben mindig a Fidesz érdekei szerint voksoló ellenzéki párt ajánlószelvényei az utolsó percben érkeztek attól, akinek éppen sok volt.
A politika itt már nem tényező.

Szóval, dicsekvésre semmi ok nincs, de talán majd az oktatás és nevelés területén...
Holnap nézzük majd meg azt...

:O)))




2016. április 22., péntek

MEGFENYEGETETT NEMZET

Megfenyegetett bennünket szeretett miniszterelnökünk.
Azt nyilatkozta, hogy még tizenöt évig a politikában kíván maradni, meg, hogy  ő „régi vágású” politikusnak tartja magát.
Amiben nem is nagyot tévedett, mert hogy ki látott már segget vágás nélkül és a vágás általában régi, egyidős a politikussal.
A modern politikában szokás egy elvesztett választás után átnyergelni a gazdaságra, de „én nem tartozom ebbe az iskolába” – mondta. „Fiatal éveim óta politikával foglalkozom, és így teszek majd nyugdíjasként is”, vagyis „a következő 15-20 évben a politikában maradok, hol az első, hol a harmadik vonalban”, arról pedig a választók döntenek, hogy pontosan hol – mondta.
Nem sok jóval kecsegtet ez a nyilatkozat, minthogy a lopást is fiatal évei óta gyakorolja, és igen tehetségesen: az első BOSS-öltönyöktől, melyeket a Fidesz finanszírozására kapott pénzekből vett a haverjaival együtt, viszonylag gyorsan eljuttott egy kőbánya ellopásáig, a kedves Papa számára.
Namármost ezen a területen ambícióinak csak a rendelkezésre álló vagyontömeg szab határt, egyébként mindenre képes.
Ez a koma lelopja a libáról a tollat, oszt szegény madár mehet puci püspökfalattal haza...


Ha komolyan belegondolunk a jövőbe, akkor igen elszomorodhatunk, hiszen egy élhető országból huszonöt-harminc év alatt a négymillió nyomorgó országa lett, és mint tudjuk, Orbán rendszere egyre jobban teljesít.
Ez a rendszer kétségkívül egyedi a világban, Rákosit és Horthyt ebben a formában büntette az Úr a magyarság ellen elkövetett bűneikért, összegyúrva rendszereik összes negatívumát.
Hadd szomorkodjanak, ha kikukucskálnak az üstből, mígcsak valamelyik kanördög bele nem szúrja a vasvilláját a régi vágásukba.

Tizenöt év hosszú idő, generációk halnak ki, új generációk nőnek fel a Jóban-rosszban életvezetési mintákat adó sorozatán, megváltozik Magyarország - és nem előnyére.
.

Az a nagy baj, hogy  ezt a nép fel se nagyon ismeri, merthogy olyan, mint a béka, melyet hideg vízben kezdenek lassú tűzön főzni - mire békalevessé lényegül már majdnem meg is szokja a közeget, melyben élve fődögél, míg él.
Lopnak?

Kit érdekel, fő, hogy van rezsicsökkentés, melyről a régi, közismert vicc jut eszembe a Kreml falánál labdázó gyerekekről, akiknek buksi fejét megsímogatta Sztálin elvtárs, mikor betörték az ablakot, pedig agyon is lövethette volna őket.
Milyen emberek fognak itt élni tizenöt év múlva egy olyan országban, melyben negyed századon át szolgaságra szocializálták őket?
Milyen pedagógusok fogják oktatni őket, amikor a kormányzat éppen most áll bosszút rajtuk, mert szót mertek emelni az oktatási rendszer visszásságai miatt?
Abban az országban, melyben a vizitdíj háromszáz forintja miatt romba lehetett dönteni a magyar egészségügyet, ugyan ki fog kiállni egy oktatási reform mellett, ha emiatt elvehetnek akár egy napi fizetést is?
Nincsenek illúzióim.



Tizenöt év múlva talán már az Unió sem fogja le a kezét, merthogy kívül leszünk, és útlevéllel utazhatunk Bécsbe meg Prágába is - és ne tessék azt gondolni, hogy túlzásokba estem, a jelenlegi folyamatok mind-mind ebbe az irányba mutatnak.
Alig van esélyünk, mert már ellenzék se maradt.

Egyedül az Úrban bízhatunk, aki megelégelheti bűnhődésünk számtalan bűneinkért, és magához szólíthatja hívét, reábízva a munka piszkos részét a természetre.
Azt mondja Orbán, hogy 
„a következő 15-20 évben a politikában maradok, hol az első, hol a harmadik vonalban”, arról pedig a választók döntenek, hogy pontosan hol – mondta.
A választók számára mindegy, hogy melyik vonalban marad, a választók számára egyetlen üdvözítő megoldás létezik, ha azok a vonalak függőlegesek, svéd acélból készülnek és a nép mindközönségesen rácsnak nevezi őket.
Az se baj, ha a stadionok utolsó példányának lelátóit egy kőfejtő köré építik, és azt zárja el a nézőtértől az ominózus szerkezet.
A lelátókról iskolai osztályok nézhetik, amint a szépen visszakarcsúsodott hős kockaköveket farag dolomitból a napi eledel fejében, miközben osztályfőnökeik magyarázzák: látjátok gyerekek, így jár az, aki kárt okoz a magyar népnek, így jár, aki meglopja a társadalmat.
Tudom, álom.


De olyan jó néha eljátszani a gondolattal.
Mert minden diktátor csúnyán végzi, ő sem lesz örökéletű.
Remélem, a hagyatéka sem...

:O)))

A MINISZTERELNÖK CSALÁDJÁNAK ÜZLETTÁRSA

Ez azért már mindennek a teteje.
Természetesen mindenki tudja, hogy más az üzlet, meg más a szerelem, de azért már engedtessék meg egy kis naiv rácsodálkozás egy mai hírre.
A Nemzetbiztonsági Bizottság csütörtöki
ülésén a képviselők megtárgyalták Ghaith Pharaon arab üzletember magyarországi tevékenységét.
Nevezett jelentős gazdasági érdekeltségekre tett szert Magyarországon, üzleti kapcsolatban áll a Magyar Nemzeti Kereskedőházzal  - és most tessék lassan, szótagolva  olvasni - továbbá üzleti kapcsolatban áll Orbán Viktor miniszterelnök családjával.
A neves üzletember amúgy arról nevezetes, hogy annak idején szerepelt az FBI legkeresettebb bűnözőinek tízes listáján.
Nem fogják kitalálni miért: az Al Kaida finanszírozása miatt.
Annak a terrorszervezetnek a finanszírozása miatt, mely ezrek halálát okozó merényletekért felelős, melynek utódszervezeteivel az egész világ harcban áll, melyek az Európát felkavaró menekültáradat okozói.


Bizonyára okos ember lehet ez a Ghaith Pharaon, nem kispályás, tudja jól, hogy nem a rendőrt kell megvesztegetni, ha lopott libát akarunk árulni, hanem a belügyminisztert, de még jobb, ha sikerül a miniszterelnököt igénybe venni.
Aztán a csúszópénzek átadását elnevezzük üzleti kapcsolatoknak, leporoljuk a szánk szélét és odébballagunk.
De hát nem azért vannak titkosszolgálatok és nem azért van a Parlamentnek Nemzetbiztonsági Bizottsága, hogy ne figyeljen oda arra, ami az üzleti életben megy, és már amikor az üzletember beszáll a RR Silver Shadowba, a szolgálatok riadót fújnak, és minden eszközt igénybe vesznek, hogy egy ilyen embert távol tartsanak az ország miniszterelnökétől.
De menet közben már megteszik a megfelelő intézkedéseket nevezett kiszorítására az országból, a szövetséges társsszolgálatok egyidejű értesítése mellett.
Azért ilyesmi D-209 idejében nem fordulhatott volna elő...


Ehelyett mi történik?
Németh Szilárd, az Nemzet Agya megállapítja, hogy még az sem biztos, hogy őt körözték az amerikaiak.
Igaz, azt se tudták anno megállapítani tehetséges szolgálataink, hogy az adóhatóság elnöke azonos-e azzal a személlyel, akit az amerikai hatóságok kitiltottak az Egyesült Államokból, hát akkor erről az arabről hogy tudták volna megállapítani hogy kicsoda?
Különben is - minden arab terrorista, amelyik nem, az meg péntzeli őket...

Az nem jutott eszébe senkinek,hogy elküldje a neves terroristaszponzor adatait az FBI-nak. Ezért az aprópénzért, amivel a kormányzati dolgozókat etetik, már a ma rendelkezésre álló antiterrorista kreativitás is túlzás talán.


Az is érdekes lehet, hogy milyen üzleteket tud Orbán familiája lebonyolítani a szaudi üzletemberrel?
Még a végén olajkitermelő nagyhatalom leszünk, állítólag van már olyan Család az országban, melynek van saját olajkútja Azerbajdzsánban, hát most majd lesz Szaud-Arábiában is.
Természetesen erről megjelent talán ha tizenkét sor, cakk-pakk egy bekezdés - ezzel egyidejűleg született meg javaslatom, hogy a magyar média dolgozói mostantól kezdve ne a Magyar Újságíró Szövetség tagjai legyenek, hanem jogfolytonosan lépjenek át a Magyar Szexmunkások Szervezetébe, és ha befejezték imáikat a terror áldozataiért, akkor a keresztény Újságírók is jelentkezzenek tagkönyveikért. 

Ott a helyük a többi kurva között, akik ha így értenének a szakmájukhoz, mint a média jelenlegi hősei, már régen éhenhaltak volna.
Hajdan a magyar sajtó értette a dolgát, ma meg TV2...



Mindig van lejjebb, én meg botor fejjel mindig azt hiszem, hogy innen már csak felfelé vezet az út...
Persze, harcolunk a terrorizmus ellen, meg elítélünk, meg tiltakozunk, meg hűűű, meg hááá - meg hát beledogozunk kicsit abba a profitba, melyből a neves üzletember támogatja Hasfelmetsző Jack új bicskájának beszerzését.

Nálunk meg az a mentő körülmény, hogy mennyi pénzt hozott hozzánk.
És ez a Magyar Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságában hangzott el, melynek tagjai képviselők, akiket te választottál.

Hát nem elszomorító?

:O)))

2016. április 20., szerda

BOKÁNRUGOTT PÁVATÁNCOS

Túl van ez a Kohl-látogatás bonyolítva.
Az elemzők értetlenkednek, az átlagolvasó meg pislog, mint vándorliba, mikor Semjént lát - akkor most mi is van?
Pedig - szerintem - nem olyan bonyolult dolog ez az egész.
Faguriga legyek narancssárgára festve, ha Pocak vitéz ezt a forgatókönyvet képzelte el, mielőtt útnak indult Deutschlandba, ő valami egészen másra számíthatott.
Tudta, Helmut Kohlnak vannak fenntartásai Merkel menekült-politikájával kapcsolatban, ezért azt gondolta, hogy a veterán exkancellárral remek duettet adhatnak elő a migráns-politikáról, megerősítve ezzel pozícióit és remek hátteret adva világ - de legalábbis - Európa-megváltó elképzeléseihez.

Úgy tűnik, tévedett.

A tévedés oka talán a politikai kultúra és a balkáni kulturálatlanság összecsapásából adódhat, nevezetesen abból, hogy kiderült, hogy ami itthon és a kelet-európai térségben bizton eladható, arra - a megosztó politikára - nem vevő Európa demokratikusabb része.

Így aztán nem is sikerült szembefordítania Kohlt Merkellel, merthogy ez lett volna a cél - Merkel pozíciójának gyengítése és az ellentétek nyilvános felmutatása a német politikán belül.
No lám, Kohl sem támogatja ennek az erőszakos spinkónak az ámokfutását!
De hol nagy a szükség, közel a segítség és ezt aktuálisan Victor Stacheldraht és kis elaborátuma képezi a német nép és Európa számára!
Utóbbi egy olyan javaslatnak készült, melyet nem lehet visszautasítani:
Nagy kár, hogy az akció végére egy kisdiák röpdolgozatának szintjére lett visszaminősítve, olyan javaslattá, megfontolandó ötletté, mely a hálás magyar nép és szeretett Vezérének személyes hozzájárulása egy nehéz probléma megoldásához.


Nincs ezen mit csodálkozni, Orbán populista, míg Kohl még jelenlegi állapotában is ezerszer jobb politikus, mint ez a bánatos pocista valaha is lenni tud.
A populista azt mondja mindenkinek, amit partnere vélhetőleg hallani akar.

Ez általában sikerül is, hiszen ki ne szeretne több pénzt, megvalósulva látni a Kétfarkú Kutya Párt minden program-elemét, csajokat és sört - de néha azért elképzelhető, hogy a populista is téved.
Például olyankor, amikor a partnerét saját magával méri, mígcsak ki nem derül, hogy vannak még Európában politikusok, akik elvi politizálást folytatnak.
Na, azokkal nehéz a helyzet, főleg, ha a választóik nem csak a populista állásponttal ismerkedhetnek a médiából, és az sem lebecsülendő tapasztalat, hogy társadalmuk túlélt már egy Hitlert.

Lássuk be, azért egy Habony a kanyarban sincs egy Göbbelshez képest...

És ez még a jobbik változat arra, hogy az exkancellártól távoztában miért tette le a mi kis harcimarcink a vazallusi nagyesküt Merkel mellett, mikor rájött, hogy kihúzták a lába alól a szőnyeget.
Merthogy rájött, az kétségtelen, hiszen korrigált is azonnal, csak az a baj, hogy mindenki látta a Nagy Pofáraesést, ami nem tett túl jót a Világpolitika Döntő Tényezője imázsnak.
De van egy rosszabb változat is.
A bűnözők politikai karrierje ott szokott rossz irányt venni, mikor valamelyik politikai ellenfelük rájön, hogy a koma zsarolható.
Mikor az orra alá tudnak nyomni egy dossziét, mondjuk Gripen felirattal, benne banki átutalások másolataival, esetleg hangfelvételek leirataival, de lehet a dosszién más felirat is, a lényeg a tartalma.
Orbán esetében pedig dossziéhegyek állhatnak rendelkezésre valamennyi jelentős politikai partnere részére, és jelentősnek itt, most, kivételesen ne az azeri elnököt tekintsük.
Már Putyin esetében is felmerült a zsarolhatóság opciója, erre utalt a Pakssal kapcsolatos villámgyors döntés, a szövetségi rendszerünkön belüli érdekes mozgásaink, az egész ambivalens viszonyrendszer orosz barátainkkal.
És mint hajdani kollegám, a történelmi nevet viselő K. hőr. főhadnagy szokta mondogatni volt: nem zörög a haraszt, ha a szél nem zergenye...


Egy zsarolható miniszterelnök pedig rosszabb, mint egy idegen állam általi megszállás, mert a viszonyokat zavarossá teszi.
Ha bekerékpároznak Budapestre a 3. 
Piréz Kerékpáros Fajfenntartó Hadosztály borostás képű és vad ábrázatú harcosai, mindenki tudja, hogy asszonyokat-lányokat össze kell kenni korommal, nagykendőbe bugyolálni, arcukra és hasukra filctollal kiütéseket festeni, zsírt bödönben elásni a tyúkólban, krumplit elvermelni, majd sűrű hajlongásokkal biztosítani az új rezsim képviselőit múlhatatlan örömünkről, megtagadni a Felház Egyházat, a magyarok Istenét, majd várni, mígcsak el nem eszi innen őket a fene.

Közben persze kötelező a dézsmát elcsalni, saját kis üzletecskéinket megkötni velük - ez tradicionális és elengedhetetlen megszállás idején...
Ha viszont a miniszterelnök zsarolható, akkor anélkül adhatja el asszonyainkat-lányainkat kilóra, mint a kacsát, hogy akár észre is vennénk, aztán utána már lengethetnénk itten a szivárványszínű zászlót akkordban.
Gyermekeink janicsárrá lennének, az ellenállók gályarabbá, és még az a kis örömünk se lenne meg, hogy szidhatnánk a pirézeket, meg kellene maradnunk a már nagyon megunt zsidók és cigányok mellett, hiszen a piréz csak mosolyogni jönne Magyarországra, hóna alatt hol egy atomreaktorral, hol egy autógyárral...

Janicsárokról jut eszembe, hogy a Corvinus után a Nemzeti Közszolgálati Egyetem is új rektort kap, egy éleslátás tekintetében kihívásokkal küzdő, Jumurdzsák névre hallgató, sokat megélt harcosról szólnak a folyosói pletykák...

Száz szónak is egy a vége, addig kellene itt valamit ügyintézni, míg Egyeske rezsit nem csökkent ÁFA tekintetében is, - az általa felemelt adót csökkenti, melyet - a reményei szerint ismét megnyert választások után - ismét felemel majd, vagy átkereszteli migránsvédelmi adóvá.
Hálás népe pedig megköszöni neki azt a pénzt, amit tőle lopott el hihetetlen szorgalommal.

A kételkedés viszi előre a világot.
Én például abban kételkedem, hogy hazám választópolgárainak többsége normális...

De majd még meglátjuk.

:O)))