ELFOGYOTT BALOLDAL

Ez most nem egy aktuálpolitikai poszt lesz, nem az MSZP ellen szól, érted haragszom, ha érted… Kérek kis türelmet hozzá…

Lassan-lassan elfogy a baloldal, már persze az, melyet az idősebb generáció is baloldalnak tart.
Agóniája csúf és méltatlan, ha ez politikai kategória volna, azt is mondhatnánk, hogy nem ezt érdemli, vagy érdemelte, szinte szánnivaló.
A magyar baloldal ugyanis nem az eszme barikádján esett el, hanem az ostobaság és a közöny mocsarába fulladt.
Valószínűleg a huszonnegyedik órában vagyunk végleges eltűnése előtt.
És nem, - nem Orbán tüntette el, hanem a saját sírját ásta szorgalmasan harminc éven át, már csak az van hátra, hogy beledőljön, aztán majd azok, akiket a közvélekedés baloldalinak tart, szépen, ütemesen elparentálják, a hazafias nótákat ehhez majd a jobboldal szolgáltatja.
„Egy vérből valók vagyunk te, meg én” - tesznek hitet az állatok a Dzsungel könyvében és a szurkolók a hazai stadionokban egyaránt, bizonyságát adva népünk kulturális felemelkedésének az utóbbi harminc év során. Tesszük ezt úgy, hogy közben sikerült minden olyan területen, melyhez az embernek, vagy a társadalomnak köze van mélyre ásni magunkat az emberiség pöcegödrében.
Cigányozunk, zsidózunk és migránsozunk boldog ábrázattal – vannak, akik még nálunk is kevesebbek, gondoljuk, és nem vesszük észre, hogy ilyenek lassan már nincsenek, hozzánk képest a tálibok lassan példaképpé nemesülhetnek.

Ha leltárt szeretnénk csinálni a baloldali magyar pártokról, hát nem lenne hosszú a lista, és még az sem biztos, hogy nem tévednénk-e a baloldali minősítés odaítélése során.
Baloldali párt jelenleg egy van, jóllehet sokszor ezt nem tudja saját magáról sem, és ez a Magyar Szocialista Párt lenne, ha ehhez mérten viselkedne.
Sajnálatos, de a baloldali jelző minden tekintetben úgy passzol rá, mint ravatalon fekvő halottra az esküvői öltönye – menet közben kifogyott belőle, de nagyon, ha még tudna mozogni, talán feszengene is kissé, mondván, túl elegáns ez egy hajléktalanhoz.
Baloldalinak szokták még minősíteni a Demokratikus Koalíciót, az meg remek taktikai érzékkel nem tiltakozik ellene, utálkozását legyőzve élvezi a szocialista utódpártiság előnyeit, miközben ideológiailag semmi köze nincs a szocialista eszmékhez, - jelzem, nem is nagyon kapkod utánuk.
A DK rendes, tisztességes, erős szociális elkötelezettséggel rendelkező balliberális párt, erős értelmiségi attitűddel, többé-kevésbé szektás működéssel, ezt azonban meg szoktuk bocsátani, mert az összehasonlítási alap Orbán és bandája, azoknál viszont valóban fényévekkel tisztességesebb és elkötelezettebb a magyar társadalom mellett.
És hát akkor itt is a vége a felsorolásnak, merthogy a Momentum egy technokrata párt zöldre maszkírozva, a többiekről meg talán ne is beszéljünk, hiszen önállóan nemigen állnak meg a lábukon, hol a szocik húzták ki őket a pöcegödörből, hol a Fidesz,aztán lassan eltűntek, mint a büdösség. Maradványpártjaik kapkodnak fűhöz-fához, keresik, de nem találják a helyüket a diktatúra viszonyai között.
Jelenlegi politikai álláspontjuk tulajdonképpen átmeneti tudatmódosult állapotnak tekinthető, ki tudja, meddig tart ki.
Szerencsére hatásuk sem átütő, és csak annyiban érdemelnek szót, hogy politikusaik között akadnak tisztességes emberek, mint ahogy a Jobbik politikusai között is vannak olyanok, akik a magyar állam működését nem diktatúraként és nem kleptokráciaként képzelik el, de azért azt se higgyük, hogy  élnek-halnak a szocialista értékekért, már, ha vannak még ilyenek.

A bukás oka – szerintem – elsősorban a múlt megtagadása volt.
Akinek nincs múltja, annak jövője sincs, mondják az okosok, és talán igazuk is van.
Kádár sokszor mondta, hogy nagyon kell vigyáznunk vívmányainkra, sajnos ezt az emberek lózungnak hitték és Bécs felé mutogattak, miközben fogalmuk sem volt arról, hogy arrafelé más történelmi múlttal, más mentalitású emberek élnek.
A rendszerváltás egy elkényeztetett társadalmat vágott nyakon, de még akkor sem eszmélt a nép, mikor már tízezrével kerültek utcára az emberek, a magyar falut meg szétcincálták a multik meg a kárpótlás.
Viszont kiderült, hogy magyarok vagyunk, amit persze addig is tudtunk, csak akkor még büszkék is lehettünk rá.
Magyarember azt hitte, eljött ide is a Kánaán, pedig aki kopogtatott az ajtón, az a többség számára a nyomor volt, a létbiztonság, jogbiztonság, közbiztonság felszámolása.
Ennek dacára mindenki azt hitte, hogy tovább dolgozni már nem kell, örültek a munkanélküli segélynek,  a végkielégítésnek, ha hozzájutottak, utána meg nekiálltak szidni a komcsikat, pedig ha ez a társadalom valaha is kapott valamit anyagi jólétben, meg emberi méltóság tekintetében akkor azt a „komcsiktól”  kapta.
Szinte fájt, mikor Horthy kenderesi cselédje könnybelábadt szemekkel emlékezett arra, hogy a Főméltóságú Asszonytól, mint belső cseléd kapott karácsonyra egy pár cipőt, jóllehet abban a korban már ha százlábú lett volna, akkor sem kellett volna mezítláb járnia.
A téeszből hazahordták a traktort – kerekenként más és más, az ügyeskedők kiénekelték a szájukból a kárpótlás nevű sajtot, a végén ott maradtak csupasz seggel.
A magyar paraszt soha nem az eszéről volt híres, de hogy ezek után sem jött még rá, hogy piszkosul átverték, az azért meglepő volt.

Mint az is, hogy az emberek milyen hamar elfelejtették a jólétet, milyen hamar feladták az emberi tartást és milyen hamar estek vissza a cseléd-mentalitásba.
A társadalom másik része meg úgy viselkedett, mintha nagypolgári, nopláne arisztokrata családba született volna, ha az embernek röhögni támadt kedve, bőven adódott lehetősége a sok önértékeléssel küzdő proligyerek láttán.
A baloldalválasza nem az volt erre, hogy összezárt volna, felemeli szavát az ország szétrablása és kifosztása ellen, inkább úgy viselkedett, mint az egyszeri paraszt a jégesőben, mikor a termést furkósbottal verte: Lássuk Uramisten, mire megyünk ketten.
Még legjobbjaink is illúziókban éltek, szép példa erre Horn Gyula nemes gesztusa az egyházak felé, melyet aztán azok kamatostul meg is háláltak: mienk Európa legreakciósabb klérusa, persze kart-karba öltve a haladás ellen ugyancsak beoltott lengyelekkel.
Nem volt divat – és ma sem az, habár ma már jószerével mindegy  – elmondani, hogy a Kádár rendszere igenis vállalható volt, igenis a többség társadalma volt és ha választani kell a többség diktatúrája és Orbán demokráciának csúfolt  kleptokráciája között, akkor ezerszer inkább az előbbi, hiszen Kádár rendszere felemelte az országot és a népet, ma meg elég kicsit körülnézni.
De azoknak, akik az antikommunizmusból akartak megélni, ez vállalhatatlan volt, jóllehet a leghangosabbak mind-mind a Kádár-rendszer haszonélvezői voltak.
Neves művészek csinálnak maguknak ellenálló múltat abból, hogy egyszer elénekelték „A piros tojást nem a nyuszi hozta” című slágerüket,  ami lehet, hogy így volt, de közben mindegyikük gennyesre kereste magát.

De persze mindegyikük ki volt akadva Aczél „támogat-tűr-tilt” szentháromságán, ami egyébként teljesen rendben volt, erre talán az is bizonyíték, hogy a rendszerváltás után egyetlen politikai okból fiókban maradt művet sem talált senki, ellenben elszabadult a pornográf irodalom, a nyilas és náci szenny elöntötte a könyvesboltok polcait.
Ma a pénz szelektál, a polcokon a magyar és a világirodalom jelentős művei helyett giccs és lektűrök sorjáznak, olyan áron, hogy az átlagember erősen töprenkedik, mielőtt betér a könyvesboltba, tej helyett Vavyan Fable vagy Fejős Éva kultúrájából szippantani egy csíkot.

A mieink meg sunnyogtak meg sápítoztak, elhatárolódtak mindentől, nem volt szavuk a hazugságok ellen, elviselték, hogy Kádárból tömeggyilkost farigcsáljanak, jóllehet az 56-ban kivégzettek háromnegyede igencsak rászolgált a kötélre.
Mikor a sírját meggyalázták, lapítottak, mint szamovár a fűben.
A megtagadott kor Magyarország aranykora volt, bőven lett volna mit felvállalni belőle és bőven lett volna változás, amely ellen harcolni illett volna egy valamirevaló baloldali pártnak, csak sajnos a párt korifeusai el voltak foglalva saját kis pecsenyéjük sütögetésével, és az a baj, hogy a mentalitásuk a mai napig él.
Mindent gondoltam volna, csak azt nem, hogy az ellenzéki összefogást éppen szocialista önkormányzati képviselők rúgják fel, de ez – valószínűleg - csak az én naivitásom ékes bizonyítéka .
Hogy mi lesz a szocialistákkal az ma még megjósolhatatlan, de az biztos, hogy változtatniuk kellene, és szervezni a pártot, merthogy azt az alapokig ledózerolták, és ma egy tegnap bejegyzett párt is komolyabb mozgósítóerővel rendelkezik, mint ők.
A fiatalok körében sem népszerű a baloldaliság -  nem trendi.
Hát ha nem, akkor más hívószavakat kell találni, amire a mai fiatal is vevő, a zöldségek és a klímakatasztrófa talán alkalmas erre, de éppen fel lehetne karolni  a falut, vagy szervezni építőközösségeket, lakásokat építeni, mint hajdan, de persze lehet új célokat és új módszereket is keresni.

Nem kellene hallgatni, mikor a Tanácsköztársaságról hazudnak, mert az a magyar állam volt az utolsó, mely valóban honvédő háborút folytatott, mely ellen a mai hősök példaképei a hátországban szervezkedtek.
Nem kellene hagyni rommá hazudni Trianont – nem ok nélkül következett be.
A második világháborúról is el lehetne mondani a történelmi tényeket és a rendszerváltásról is – be lehetne mutatni, hogy a magyar jobboldal ezidáig jóformán csak kárt okozott az országnak, de ehhez persze média is kellene – viszont a mai politikai viszonyokra építve lehetne ezen a területen előrelépni – összehangolva a települési lapok munkáját.
Nem kellene kizárni az országgyűlési akciók lehetőségét sem, hiszen a mai világban az emberek ingerküszöbe magasabb, mint évtizedekkel ezelőtt, emellett ha a fiatalokkal akarjuk növelni a táborunkat, akkor akcionista politikát kell folytatni – őket a duma nem mobilizálja.
Fel kell lépni azok ellen a közkeletű hazugságok ellen is, hogy egyedül az angolszász típusú demokrácia üdvözít.
Ha a saját példánkat nem is nézzük, az utolsó fél évszázad bőven bizonyította ennek azt állításnak hazug voltát.

Rengetegfajta társadalomszervezési modell létezik, senki nem tudhatja, hogy melyik lesz végül az, amely az emberiséget boldogítani tudja, de hogy nem az angolszász típusú kapitalizmus – az biztos.
Hogy az angolszász hatalmak ezt favorizálják, ez érthető, de azért azt is tegyük hozzá, hogy politikusaik elég nagy hányadának ott kellett volna ülnie a Hágai Nemzetközi Bíróság vádlottjainak padján, tömeggyilkosságért.
Fel kell lépni az ellen is. hogy Putyin rossz, Amerika jó – ez az Orwelli világképbe belefér, de a valóságba nemigen, mint ahogy Kína sem az ördög állama.
Ezekkel a dolgokkal foglalkozni kell, baloldali baráti köröket kell szervezni – nem csak baloldali résztvevőkkel, ezekre felkészült aktivistákat küldeni, a fiataloknak célokat adni – egyszóval meg kellene kezdeni élni, mert ami nem él, nem mozog, az előbb-utóbb megbüdösödik.
Nem kell a választópolgárnak hazudni, de nem kell szégyenlősnek lenni sem, ha ők húszmillió migránssal ijesztgetik Mari nénit, akkor mi nyugodtan hivatkozhatunk a tengerek vízszintjének emelkedésére, kihangsúlyozva a Kárpát-medence medence jellegét és a víz folyásirányát.
Ez persze csak tréfa volt, de a kommunikációnak figyelemfelkeltőnek és agresszívnek kell lenni, néma gyereknek anyja sem érti a szavát, ugye…

Ezek a problémák zömében a szocialisták problémái, vagy nekikezdenek a megoldásuknak, vagy elfelejthetik, hogy valaha is léteztek.
Ha azt gondolják, hogy majd valaki a segítségükre siet, akkor tévednek,  ezt a békát nekik – nekünk kell megrágcsálni, mielőtt lenyelnénk.
Nem stadionozni kell, hanem bemutatni, hogy a ma szegény embere nem számíthat ezektől semmire, csak arra, hogy még a nincsből is elvesznek, hogy a gyerekeitektől – unokáitoktól elveszik a normális élet lehetőségét.
Tudomásul kellene végrte venni azt is, hogy ma a politikai harc a tömegpropaganda területén folyik,  nem bánom, ha valaki akarja, nevezheti politikai marketingnek is.

Mao után szabadon: mindegy, hogy minek nevezzük a macskát, csak fogja meg az egeret…
Ehhez persze kell kreativitás, fantázia meg bátor vezetők, ez nem a konfliktuskerülés terepe.
Van még a következő választásig néhány év, de nem árt emlékezni azért Koncz Zsuzsa örökbecsűjére sem: Rohan az idő…

:O)))

NÉPSTADION HELYETT

Esküvőket is lehet majd tartani futballnemzetünk templomában, az új Puskás Stadionban -írja a média, mi pedig csodálkozhatunk, hogy immáron a média szakmunkásai is totálisan meghülyültek.
Már mitől lennénk mi futballnemzet? És mitől templom egy olyan stadion, amelyik nevében is Aréna, emellett legfeljebb a pofátlan lopások temploma, de inkább katedrálisa lehetne?
A moszkvai labdarúgó VB fő-stadionja is kevesebb pénzből épült, mint  a gatyájából kilógó seggű nemzet kivagyiságának és  rongyrázásának eme fellegvára.
Persze sehol sem lennénk, ha a varacskos Maradona (copyright by Bödőcs) nem próbálná meg a te pénzedből pótolni, ami az ő tehetségéből hibádzott.


A Népstadion építése 1948-ban, a háború után kezdődött, öt évvel később adták át, és valóban a Nép építette, önmagának.
Rengeteg társadalmi munka volt benne, rengeteg sportsiker tanúja volt, de a Népköztársaság elmúltával a Népstadion ideje is lejárt, jött korunk hőse, aki számára az aranyborjú az Isten.
Kis borjú - kis foci, mint tudjuk, a Nép meg le van sz@rva.
Ma avatjuk hát az új stadiont, a Puskás Arénát.
Bizonyára szép lesz, a jó művész a velejéig romlott megrendelőnek is tud szépet alkotni, és az sem akadályozza ebben, ha a valódi megrendelő tulajdonképpen te vagy, csak éppen nem tudsz róla, mint ahogy az sem, ha a műre szánt összeg egy részét ellopja az, akire botor módon nem túl vastag pénztárcád bíztad.


A tény az tény - a Népstadion már régen megérett a felújításra, de az, hogy leradírozták a földről, talán mégis túlzás volt.
Bármennyire is szeretnénk sport-nagyhatalom lenni, nem vagyunk, és nem is leszünk mostanában az, hiszen az amatőr sport hosszas agónia után átadta eszméjét az enyészetnek, ma már ezen a címen is kitenyésztett gladiátorok küzdenek egymással, ami nem a sport, hanem a cirkuszművészet része, csak nálunk a bohóc a Várhegyről szórakoztatja a Nagyérdeműt egy színházból, melyet ő kolostornak hív.
Nem véletlenül, hiszen a szó maga puritán, Istenhívő életmódot sugall, a politika meg manapság a tömegmanipulációval egyenlő, de hát nincs mit tenni - nekünk ezt dobta a gép...

Reménykedjünk azért, hogy az új stadionban is örülhetünk kiváló eredményeknek, ennyi pénzért már akár meg is érdemelnénk ezt.
Ha a hozzávetőleg százötvenezer budapesti ülőhely árát az iskolai sportra fordítottuk volna, talán előbb-utóbb a magyar labdarúgás is felvirágozna, persze ehhez a poroszos szemléletű testnevelést is át illene alakítani, de hát akkor nem lehetett volna ekkorákat lopni.
Ma este valószínűleg győzelemmel kezd a magyar válogatott, stadionavatókra a vendégcsapatok nem nyerni jönnek, de persze ne zárjunk ki semmit, - vannak helyzetek, mikor veszíteni nehezebb, mint győzni.
Meg különben is, ha nincs atlétikai EB, akkor nincs csepeli hév-felújítás se, belegondolni is borzasztó, mi lett volna, ha valaki megkérdőjelezte volna a Puskás Aréna létjogosultságát.
Lehet, el is bontották volna a négyes-hatos pályáját, oszt szaladgálhattak volna a pesti csibészek gyalog a focimeccsekre, mikor kötelező lesz a buzdítás.


Hát akkor hajrá mogyorók!
:O)))

MOCSKOS KEZEK, TISZTA ERKÖLCSÖK

Vagy mi vagyunk tiszta hülyék?

Az ország éppen olyan állapotban van, mint nyuggerei - tisztelet a szerencsés kivételnek.
Kívülnézetből még csak egyben volna, hiszen a nyugdíjasnak is van kabátja és papundekli franciaágya, többségüknek tán még cipője is, de például füle már több van, mint foga, a gyógyszereit is felírják, ha szerencséje van, de kiváltani már nem mindenki tudja.
Az országban is demokrácia van, habár a Parlament elnöke már reformerként tündököl. mivel a fékek és ellensúlyok rendszere már a fékek és egyensúlyok rendszerét ismerő jogtudós számára is tűrhetetlen.
Az ő világképében nincs hely még az egyensúlynak sem, és ez egészen addig így is lesz, míg csak el nem vesztik az egyensúlyukat és pofára nem esnek, amiben minden épeszű ember őszintén reménykedik, pedig ma már mindenki sejti, hogy ez nem nagyon fog menni véráldozatok nélkül, és a véradók jobb esetben ők lesznek.
Mindegy, majd felvésik az ő nevét is az emlékműre, melyet oly boldogan avattak fel minapában, csak úgy csillogott az az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetében kipolírozott szeme.
Nagyon utálja a kommunistákat.
Ha valaki, hát ő aztán jól ismeri őket - majd minden felmenője Lenin emlőin nevelkedett, egyetemi karrierjén pedig meglehetősen sokat lendített nagypapája Szochazás múltja.
De a másik díszmadzag is mintha elfelejtette volna a kedves papa párttitkári előéletét, nem szólva saját ifjúkommunista múltjáról - Szamuely és Korvin Ottó forognak sírjukban az osztályárulók láttán...
Miért van az vajon, hogy ezek még küllemileg is olyanok, mint amilyen a jellemük?
A zsírdisznó, a róka, a patkány, a zsúrpubi, a hájfejű - a fene tudja, ezek között talán egy normális küllemű sincs, amelyik meg kinéz valahogy, az meg hülyeségeket beszél folyamatosan.


A nép szegényebbje meg döngő léptekkel masírozik a sír felé.
Az állami egészségügynek megint lekevertek egy maflást, hogy a fal adta a másikat.
Felvételi tilalom van a kórházakban, jóllehet a munkaerőhiány óriási, lassan a betegek egymás alól húzzák ki az ágytálat.
Persze lehet, csak azért, mert ha belenéznek, látják benne a jövőt, no meg meg Viktort, a Pantokrátort.
Ki van ez találva rendesen, akinek van még öt fillér a zsebében, az hordja csak szorgalmasan a magánellátásba, akinek meg nincs, az üljön le szépen sírgödre szélére és várja meg, míg beleszédül.
Persze ehhez hatalmasságaink csapágyasra forgatják a szemüket, miközben a várólisták nem azért nőnek, mert az egészségügyi dolgozók lusták, hanem azért, mert mesterségesen korlátozzák az állami ellátórendszer teljesítményét, hadd várjon a rákos beteg a leletére, a türelem rózsát terem, olcsóbb lesz a koszorú.
Hányinger ez a banda, állandóan a legelesettebbekkel szórakoznak, élükön a gyász-szegélyes körmű miniszterrel, aki vénségére a maradék eszét is elvesztette, úgy tűnik.
Nézni is elborzasztó, mikor valaki egy élet munkáját seggnyalással és szolgalelkűséggel koronázza meg, nem irigylem a leszármazottait...


Itt járt Erdogan, a város bedugult, a két paranoiás meg csókolgathatta egymást akkordban - ilyenkor azért vagyunk nagyon türkök meg kipcsákok, hogy el tudjuk mondani, hogy mi olyan ügyesek voltunk, hogy anno képesek voltunk százötven évig megszállni magunkat, Zrínyi Miklós meg le van sz@rva.
Viktor még túl is teljesített, ő a mai napig megszállott.
Nagyurunk valóságos poliészter, vagy mi is, utoljára tán Sztálin volt ekkora tehetség.
Minap egyik éjjel a rakparton hazafelé autózva felnéztem a Várra, sötét volt, csak egy ablakban világított a lámpa: Viktor elvtárs dolgozik, sóhajtottam megkönnyebbülten.
Nincs ok az aggodalomra, jó kezekben vagyunk!
Jó, jó - kicsit enyves, kicsit mocskos, de dolgos!
Szerencsénk van, lövethetne is ránk...


:O)))

KÉSEKET A PSZICHIÁTRIÁRA

A nemzet homloklebeny nélkül is bölcs Vezére bevásárolt.
Nem, nem a gyógyszertárban, hanem a nemzetközi fegyverpiacon, így aztán ma már minden magyar állampolgár bátran számíthat arra, hogy saját aknavetője lesz, ha nem tudta volna eddig, mi hiányzott neki...
A fegyverkereskedelem óriási üzlet, ha állami tulajdonban van, úgy még nagyobb, hiszen nem ellenőrzi senki.
Szóval, vettünk fegyvergyárat, hogy legyen aknavetőnk,  és gyártunk kézifegyvert is a magyar fegyveres erők és szervezetek számára, de hogy minek, azt senki sem tudja, merthogy a nemzetközi fegyverpiac tele van márkás, bevált fegyverekkel.
Persze, mi majd megmutatjuk, hogy a magyar baka egy szál dióverő puskával is különb, mint ellenségei (kik is azok?) egy rakéta-arzenállal.
Villanyvonatja nem volt, dugóspuskája, kistankja se - mára lett, vettél neki komám, hadd örüljön a a pocakos vitéz!
Megszellőztették a vadászrepülők esetleges cseréjét is, úgy látszik nem találnak már zsákfalut, ahol ne építettek volna eddig stadiont.
Kell a lehetőség a lopásra, és erre évezredek óta legjobb eszköz a fegyverkezés, nem csodálkoznék, ha holnap hadat üzennénk Lichtensteinnek vagy Andorrának, felvirágzott vagonokban mehetsz majd megvédeni a hazát!
Ha a Gripenek helyett hadrendben tartottuk volna a MIG-eket, rengeteg pénz maradt volna az egészségügyre, azt oktatásra, a szegénység felszámolására, de nekünk Gripen kellett, hogy a Legfőbb Hadúr gazdagodásának ne álljon semmi útjába.
Ha egyszer ezeket bíróság elé állítjuk, mellettük kell állni a parlamenti többség tagjainak, akik kötelezettségüket megszegve a kormány ellenőrzése helyett a rucaseggű miniszterelnök tomporát nyalogatják, és mosolyognak hozzá, mint parasztica az angolvécén...


A másik zakkant, akire a bölcs magyar nép a pénztárcáját bízta, meg nekiment az €urónak.
Megmondta, hogy azért nem kell nekünk, mert az Unió nem állam, nincs közös költségvetése, közös pénzügyminisztériuma, nincs közös pénzügyminisztere.
Hát legyen, mert a legrosszabb államszövetség is jobb, mint a maffiaállam.
Hajdan meglehetősen jól elvoltunk a Monarchiában, akkor sem esett nagyobb csorba a szuverenitásunkon, közösen is remekül működtünk, fejlődtünk, pedig közös volt a pénzügy, hadügy, külügy...
Közben a forint ott fészkelődik a bányászbéka segge alatt, infláció nincs, csak már egy fej karalábéhoz is hitelt kell felvenni lassan - ennek a komának olyan éppen a tekintete, mint a gondolkodása.
Matolcsy sajnos nem egészen normális, de persze ez csak a véleményem, mert ezeket még egy szimpla munkaalkalmassági vizsgálatra sem lehet elküldeni, ezek helyből normálisak, mégha reggelire leharapják is a bögre fülét...
És ha megnézzük a többit, a rókaképű Rogánt, az alkotmánybíróvá nemesült Szörnyellát és társait - hát akad közöttük egy is, akire bizalommal lehetne tekinteni?
Egyszer azért végiggondolhatná a nép, hogy kiknek a kezében is adta sorsát?


A vörösterror áldozatainak emlékműve tövében veszekedik egymással két zsidó szervezet, merthogy nem hívták meg őket az avatásra.
Nevetséges, mintha a baromfifeldolgozó avatásán a libák méltatlankodnának a meghívó elmaradása okán.
Ott volt viszont az avatáson a kormányfő, akinek ősei az emlékművel ünnepelt vitézek csizmáját se pucolhatták volna, ott volt a házelnök, akinek őseit ugyanezek a vitézek hajkurászták a Tanácsköztársaság bukása után - szánalmas népség.
A vörösterror a hadban álló nemzet hátországának biztosítása volt, azok ellen léptek fel, akik zavargásokat szítottak, akik számára előbbrevaló volt a kommunisták elleni harc, mint a haza védelme.
A fehérterror meg egyszerű bosszúhadjárat volt, az áldozatok száma tízszerese volt a vörösterror áldozatainak, de ennek emlékére nem állítunk emlékművet, pedig de szép is lenne!
A felakasztott festőnő lábainál a megnyúzott pap hempereg, Franczia Kiss Mihály talpa alatt...
Ez az ország semmiből sem tanul.


Viszont  lesz mozsárágyúnk...


:O)))

LÉTÜNK LÁNCSZEMEI

Akiket nem is ismertünk, jobb esetben csak hallottunk róluk.
Az apai nagymama nagypapája, aki afféle rendes dzsentri módjára elkártyázta az elődei által összeragasztott birtokot, aztán - mintha csak egy Szabó Magda regényből lépett volna ki - nem bírván megbirkózni a szégyennel, hogy fizetéssel járó állást kell vállalnia - illemtudó módon fel is akasztotta magát.
Lánya - amikor saját kislányát kézenfogva kiment a határba kapálni mindig mutogatta a nagymamámnak: ez a föld is a mienk volt, az a föld is a mienk volt - a fél falu az övék volt, merthogy az elődök, akik nem kártyáztak, azok felettébb dolgos népek voltak.
Aztán apai nagyapám apja, akiben költői véna munkálkodott - verseket írt egy füzetbe Fényes István néven jegyezve azokat.
A versek az évek során eltűntek, csak a kétely maradt - lehet, hogy nagyanyám a világirodalom legszebb verseiből csinált fidibuszt az ostrom alatt a sparhelt begyújtásához?
Ki tudja?
Nagyapámra rendszeresen ráhozta a frászt, ugyanis náluk élt élete utolsó éveiben, és hiába invitálták ebédlőasztalhoz, mindig megvárta ameddig a többiek befejezik az ebédet, majd megkérdezte, hogy jut-e számára is kis maradék, ennek utána nagyapámék önfegyelmi gyakorlatokat tartottak, vagy éppen veszekedtek vele, de a költőóriást nem lehetett kibillenteni önmaga által kreált pozíciójából, maradt továbbra is szegény eltartott rokon.


Nagyapám életrevaló ember volt, dunai hajósként kezdte - abban az időben Budapest ellátásáról részben a kofahajók gondoskodtak, Mohácstól jártak - nagyapám idejében már csak Pestig, de ez igen vékony kenyér volt, így aztán, amikor elvette nagyanyámat, a szép Halasi Esztikét más munkát keresett, így lett altiszt a Városházán, konkrétan portás, a Központi Városháza I. számú portása.
Kinevezését saját magától kapta, mikor a főkapuhoz vezényelték, újévre nyomatott magának a házinyomdában üdvözlőkártyát ezzel a titulussal, ennek utána senki nem merte kétségbe vonni, hogy az összes többi ajtónálló alacsonyabb rangú, mint ő.
Családszerető ember volt, valamennyi testvérét - volt néhány - beszerezte valamilyen nyugdíjas állásba, így aztán nagy tekintélye is volt közöttük.
Ő is igen szorgalmas ember volt, így aztán amikor nyugdíjazták, volt hova mennie.
A falusi házban malacokat nevelt, nagyanyám baromfiudvara négyszáz négyszögöl volt, a ház körüli kertben gyönyörű gyümölcsöket hoztak a fák - az óriási és felettébb ízletes őszibarackokat máig nem felejtem.
Bort is készített, mert volt egy kis szőleje is a határban, a bor rettenetes volt, legalábbis apám szerint csak guggolva lehetett meginni, de hát nem lehet mindenki polihisztor, ugye...
Apám és nagynéném így aztán meglehetősen nyugodt körülmények között nőttek fel. Nagynénéméknek a Nagyvásártelepen volt zöldség-gyümölcs nagykereskedésük, aztán a Rákosi-érában államosították őket, elvették az raktárakat, a teherautót, de még a gyerekeknek hazavitt szőlőt is.
Ezzel együtt szerencséjük volt, mert nagynéném férjét az Andrássy út 60-ban a kihallgatása előtt a folyosón felismerte egy magas rangú ávós tiszt, akinek munkát és legalitást adott a Csepel Művekben, ahol a háború alatt tisztviselőként dolgozott.
Négy fiuk volt, az első kettő után szerettek volna egy kislányt, de egy fiú ikerpár sikerült.
A nagyobb fiúk közül egyikükből vadászpilóta lett, benne volt a tízes listában, akik közül aztán kikerült a magyar űrhajós...


Anyai nagymamám ősei derék sváb népek voltak, a történelem a Dunán sodorta idáig őket, Budajenőn telepítették le őket, ott építették- szépítették a falut, gazdálkodtak, a lányok meg Budára jártak szolgálni, míg férjhez nem mentek. Ropogósra vasalt viseletben szolgáltak - és tanultak, illemet, viselkedést, nagyanyámék még írni-olvasni is.
Őseiket tisztelték, sajnos a Biblia, melyben évszázadokra visszamenően vezették felmenőik születését, halálát eltűnt a háború alatt, aztán a család többségét kitelepítették, a család maradványainak egy része ma Stuttgart mellett él, sajnos kapcsolat már alig van.
Nem volt akkortájt sem dicsőség arrafelé magyar svábnak lenni, viszont rettenetesen keményen meg kellett dolgozni a megélhetésért.
Dédapám nyolcvanhat évesen kapta kezébe a harminc kilós batyut, utána csak ült a számára kijelölt lakhely ajtajában, nem túl sokáig...
Anyukám keresztanyjának nem kellett volna kitelepülni velük, de ő család nélkül élt itthon, és hát valakinek vigyáznia kellett az öregekre...
Nagyapám zabigyerek volt, anyukája egy zsidó családnál szolgált a Felvidéken, és hát megesett a baj, meg az anyukája is, ami akkoriban valóságos sorscsapás volt, nagyapám egész életében hurcolta a terhét.
A családot Nagymama vasszorgalma és kitartása tartotta össze. a legnehezebb időkben is.
Nagyapám ott vállalt munkát, ahol tudott, a négy gyerek mellett nem lehetett válogatni, dolgozott nyomdában, taxisofőrként a kék és a szürketaxinál is, volt darukötöző, volt hadifogoly, és volt internált is, mert szerencsétlenségére a honvédségi behívója a nyilaspuccs napjára szólt, de mire ezt tisztázhatta, eltelt darab idő, a család meg itthon egyik napról a másikra élt.
Egyik lány Erdélyből jött haza, ahol óvónő volt, és abban az időben ez nem volt túl népszerű az erdélyi román hatalomnak, a fiútestvér - a nagybátyám - elesett Makónál, a két kisebb lány, anyám és nagynéném és a Nagymama kötésből és horgolásból tartották fenn magukat - szóval nem volt valami fényes élet, de tették a dolgukat szorgalmasan.


Aztán a szüleim is, akikről olyan emlékem is van, hogy Anyukám sírva fakadt örömében, mikor az első valamirevaló bútort beállíthatták a szobába...
És akik taníttattak bennünket, zenére, külön-angolra akkor, mikor ez még nem volt általános divat.
Akik a világszemléletünket adták, melyben benne van nemzedékek tapasztalata és ítélete.
Akikről írtam - meg akikről nem is írtam, mert a terjedelem korlátozott - mind-mind a gyermekeik boldogságáért tették, amit tettek, merthogy ez van belekódolva az emberbe.
Rájuk emlékeztünk ma, meg azokra, akiket a sors hosszabb-rövidebb ideig mellénk sodort, és akik saját sorsuknak megfelelően ma is szép, vagy csak kedves emlékeinket jelentik, akik miatt olyan lett életünk - amilyen.
Társainkra, akiknek nincs is szükségük külön emléknapra, hiszen mindennapjainkba, minden lépésünkbe beleégtek és formálják életünket ma is, mégha ma már nincsenek is valamennyien velünk.


Nyugodjanak mindahányan békében!


:O)))