AKI SZEGÉNY, AZ A LEGSZEGÉNYEBB

Szegénynek lenni meglehetősen kellemetlen állapot.
Emellett cseppfolyós is, hiszen a szegénység relatív dolog, mindenki számára mást és mást jelent, merthogy a saját helyzetét mindenki máshoz viszonyítja – ezt már tán Marx is megfogalmazta, mikor azt mondta, hogy az ember viszonyaiban az, aki.

Mindenesetre ez a tény a szegénységről alkotott elképzeléseinket is jelentősen befolyásolja, merthogy ha valaki egy budai kispolgár, annak számára az a szegénység, ha nem telik neki márkás holmira, nincs a legutolsó szériából származó kártyafüggetlen okostelefonja, nem engedheti meg magának, hogy a Costesben vagy a Borkonyhában vacsorázzon, és az órája nem Rolex.
Természetesen tudja, hogy ezek nélkül meg lehet élni, ezért aztán, amikor a szegénységről hall, igen könnyen kioktatja a környezetét, egyrészt a telhetetlenségről, másrészt a munka társadalomban betöltött szerepéről.
Viszont, miután fogalma sincs az igazi szegénységről, állandó tévedésben van, ostoba álláspontjából nemigen lehet kimozdítani, pedig ha magas erkölcsiségéről lelökné végre valaki a valóság talajára, hát összevissza törné a pofáját és hetekig lepedőben forgatnák.

Mikor gyerekek voltunk, proli környéken laktunk – nem panelproli, mert hol volt még akkor a panel – ahol meg lehetett tapasztalni a valóságos szegénységet, melyben a zsíroskenyér, tetején a törött pirospaprikával már a tehetősség szimbólumának számított, mert a barátok egy részének vízbe mártott cukroskenyér, vagy sóval-paprikával megszórt üres kenyér jutott - vagy még az sem.
De legalább kenyér többnyire azért jutott.
És a mi környékünk még a jobbak közé számított, mert az Aszódi úti kisházak, vagy a Mária Valéria telep között, azok lakóihoz képest szinte luxusban éltünk, pedig akik ott laktak, azok is dolgoztak valahol - ez már a felszabadulás utáni időszakban történt, amikor a munka becsület és dicsőség dolga volt.

Aztán jöttek azok az évek, amikor a Valériát lebontották, a helyén felépült a József Attila lakótelep, az osztálytársaim szakmát tanulhattak, gimnáziumba járhattak, és mindahányan minden évben egy picikével jobban éltünk.
Színházba, moziba jártunk, könyveket vettünk, folyóiratokat olvastunk, zenét hallgattunk, volt ruhánk, cipőnk – több is -, és ehettünk, szinte korlátlanul.
A nép az ezeréves éhezést vadul próbálta bepótolni, evett, evett - eleinte ritkábban, később minden nap húst – még libacombot is – telhetetlenül.

Talán a nagy zabálhatnék tette azt is, hogy amikor jött a rendszerváltás a „Legyen mindenkiből miniszterelnök ebben a kolbásszal kerített Paradicsomban!” jelszavával, akkor a cselédek, zsellérek, suszterek és segédmunkások fiai és unokái illúzióikon fellelkesülve hagyták kirabolni az országot – és önmagukat is – hiszen megérkezett a Kánaán.
Horthy rendszere sem demokratikus, sem gazdag, ellenben az első, a fajelméletet ideológiájába beemelő európai állam volt, rengeteg szegénnyel, kevés gazdaggal, nyílt szavazással és egy ideig botbüntetéssel.
Nem kellett sok idő, mire visszaérkeztünk oda, ahonnan elindultunk.

Szokták emlegetni, hogy a rászoruló gyermekek ellátást kapnak az iskolai étkeztetésben, de azt nem, hogy a rászoruló három év alattiak kilencven százaléka semmiféle ellátást sem kap, az anyja sem, ha szegény, és azt sem, hogy a többi rászoruló gyerek negyede is kimarad a mai Magyar Paradicsom szegénykonyhájának áldásaiból.
Akinek van gyereke, az tudja, hogy a kisgyereknek, ha hazaér az iskolából, nem áll le a gyomorműködése és - felettébb fegyelmezetlenül - estére már megint éhes, márpedig, ha otthon üres a spájz, fűtetlen a lakás, esetleg még villany sincs, akkor bizony hiába a társadalom magasszintű gondoskodása, melyet némelyek feltételeznek, a didergő gyerek egy istennek sem képes magát Krőzusnak érezni.

„Aki akar, dolgoz” - mondják sokan, - olyanok, akiknek van valamiféle rendszeres jövedelmük, pedig ennél nagyobb hazugság a világon nincs.
Ha nincs munkahely, lehetsz te maga a megtestesült erkölcs, akkor sem fogsz tudni kenyeret keresni.
Amúgy pedig, bárki bármit mond, létezik a nyomornak olyan foka, melyen megszűnik az erkölcs.
A tisztes szegénység szép maszlag, a szegénység nem tisztes, hanem gyilkos.
Gyilkolja az embert, az emberi tartást, a jellemet – mindent.
Katona József idejében sem volt más a probléma, mint ma.

Ha valaki ellop egy libát, hát teljes haragjával lesújt rá a maffia-állam törvénye, de ha a tőled lopott pénzből  körvadászatot rendez és halomra gyilkolja a fácánokat, a kutya nem ugat utána.
„Aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített” – írta Katona József, Tiborc szájába adva a nép panaszát, ma már egy Katona József sincs, nem trendi a szegénységgel foglalkozni.

Szegénynek lenni szégyen, titkolja is Julcsa néni, mielőtt csonttá fagyva átköltözik oda, ahol soha nem kell többé fázni, neki már a Pokol is megváltás lenne.
A társadalom pedig elfordul tőle, becsapva önmagát úgy csinál, mintha még mindig minden gyár bejáratánál munkahelyek sorát hirdetnék, lenne munkásszálló, szakszervezeti segély, jutalom.
Pedig egyik sincs, sőt, a nyolc órás munkaidőért és a nyugdíjért kell harcolni – a sors fintora, hogy elsőként azoknak, akik ezt a mocskot, amit Orbán maffia-államának nevezhetünk, a vállukon tartják.
Most ismét nekiveselkedett Orbán, örök nyomorba taszítani a legszegényebbeket, ellehetetleníteni bármiféle társadalmi mobilitást.
Nincs út felfelé, a művelődés lehetőségét is megvonják a szegénytől, a nyomorgó gyermekét, unokáját is nyomorra ítéli ez a rendszer.

Ugyan Vörös Csepel már régen nincs, szervezett nagyipari munkásság is csak nyomokban létezik, de a dal – úgy látszik – örökérvényű marad:

„Még, még, még és még!
A burzsujnak soha nem elég.
Lásd, lásd, lásd, már lásd,
A sorsod az elpusztulás!
Az országnak harmada éhen gebed,
Az éhség, a szenny marja fel testedet,
Éhhalálra ítélt ez a rend.”

Hogy ez így nem fog örökké így tartani, az biztos, az, hogy addig mi lesz, az bizonytalan, az, hogy vér nélkül megússzuk - valószínűtlen.

A szegénység senkinek sem jó – még a gazdagnak sem.
El fog jönni majd az az idő – nem is sokára – mikor, mint a harmadik világ országaiban, a gazdagok ötméteres kerítésekkel körülvett, biztonsági őrökkel őrzött luxusgettókban érezhetik csak magukat biztonságban, de nincs az a kerítés, amelyik megvédhetne bárkit is a felháborodott tömegtől.
Lehet bátran félni, mert te sem vagy biztonságban, hiszen te is a kiváltságosok kasztjának tagja vagy.
Fedél van a fejed felett, nem éhezel, van pénzed fűteni, világítani, internet-előfizetést venni, - egy nyomorgóhoz képest te maga vagy a szerencse gyermeke.
Éhséglázadásoknál pedig nem szokták mérlegelni, hogy demokratától vagy a rendszer kiszolgálójától rabolnak, kit erőszakolnak meg, kit húznak fel a fára.

Egy társadalom minősége két dolgon múlik: hogyan termeli meg, és hogyan osztja el a javakat.
Nálunk a termelés szervezése sem megy, a javak elosztása pedig szó szerint kriminális, és a helyzet évről-évre romlik.


Nem lesz ennek jó vége, attól tartok…

:O)))

HA MAFFIA VAN, VÉR IS VAN

Magyar György nem hagyja annyiban Váradi András halálának ügyét, megy utána, mint a pitbull – és jól teszi.
Váradi András halála – minden sajnálatossága dacára nem lenne gyanús, ha nem működne az elhallgatás.
De működik, méghozzá az első perctől kezdve, és ha nincs Magyar György, akkor működne mindaddig, mígcsak az ügy szép csendben el nem szunnyad.

Márpedig elszunnyadna, mert a magyar sajtó sajnos képtelen tenni a dolgát, képviselői szépen befekszenek a hatalomnak és csábosan pucsítanak egy-egy odavetett falat reményében.
Azt mondhatják sokan, hogy hülyeség lenne ezzel foglalkozniuk, hiszen leesett a létra, arra jött egy idős vezető, a kocsi döccent egyet, miért nem vett fel az áldozat láthatósági mellényt, oszt jónapot.
Én meg azt mondom, hogy bizony, foglalkozni kellene minden olyan üggyel, melyről feltételezhető, hogy a hatalom el akarja tusolni.
A tömeggyilkosságok sem azzal kezdődtek, hogy  Kamenyec-Podolszkban kiirtottak tízenötezer embert, hanem azzal, mikor az Ébredő Magyarok fokosaikkal bementek az egyetemekre, kirángatták a zsidó hallgatót és összevissza verték.
Németországban sem a Kristallnacht volt az első eset, előtte már sokakat ért atrocitás kommunista vagy szociáldemokrata múltjuk miatt.

Ha pedig egy olyan államban, ahol a maffia vette át a hatalmat tisztázatlan körülmények között meghal valaki, aki az érdekeiket sérti, és a hatóságok kerülik a nyilvánosságot, akkor azt az ügyet nem szabad hagyni, mígcsak független szakértők pontot nem tesznek az ügy végére.
Nagyon szomorú állapot már az, amikor az állam hivatalos szerveiben sem bízik a nép, amikor – akárcsak fikcióként is - egyáltalán felmerülhet a bizonyítékok manipulálásának lehetősége.
Márpedig a mai magyar állam eljutott erre a pontra, és nem véletlenül.
A „Ne mi nyerjük a legtöbbet” bűncselekményének bírósági ítélete mindenkitől elvette a reményt, aki itt a jogállamban bízott, tisztán látható volt, hogy a bűnszervezet képes megvenni a hatalmi ágak prominenseit, és ez azóta már többször beigazolódott.
A mi hazánk olyan ország lett, ahol a libatolvaj felelősségre vonja a gazdát, mert csak egy lakatott tett a libaólra, megvádolja Julcsa nénit az állattartás szabályainak megszegésével és másnap is elindul a zsákkal, csak most három libára méretezi, hogy beleférjen az is, amit eddig kénytelen volt otthagyni.

A maffia nem követ pártpolitikai törésvonalakat, erre a legszebb példa Simon Gábor ügye, aki köszöni szépen, jól elvan.
A legnagyobb ellenzéki párt elnökének volt helyettese minimálisan is pénzmosási ügybe keveredett, nem kis összeg az, aminek eredete és sorsa zavaros.
Hogy közérthető legyen a nagyságrend, húsz-harminc Nokiás-dobozról van ez esetben szó.
Minap százharminc milliót fizetett be zsebből adóhátralékként úgy, hogy számláit zárolták, túl van néhány házkutatáson, elvileg egy fillérje sincs, mégsem kérdezte meg tőle senki: Jóember, honnan van a lóvé?
Hogy a szocik mélyen kussolnak, az rendben is van, de a Fidesz, sőt, még a Jobbik is kussol, de a DK sem túl aktív az ügyben, Semjén is csak csendben fohászkodik.

Pedig ehhez az ügyhöz kapcsolódóan is volt gyanús haláleset, Welsz Tamás halála rendőrségi asszisztálás mellett – már, ha rendőrök voltak egyáltalán, akik kísérték…
Welsz meghalt, a halál oka bármi lehetett kígyóméregtől atomrakétáig, de leginkább csak találgatások hangzottak el, a halottat állítólag kiadták a családnak, az illetékesek leporolták a szájukat és az élet ment tovább.

Ahol maffia van, ott halál is van, miért pont a magyar maffia lenne kivétel?
Nem egy, nem két eset van, ahol a halál oka szinte megmagyarázhatatlan - érdekes közlekedési balesetek, merényletek, robbantások maradnak homályban.
Vagy például egyetlen csenevész gyertyától leég a Budapest Sportcsarnok, a tűzvizsgálati jegyzőkönyveket titkosítják nyolcvan évre, aztán hipp-hopp – van másik sportcsarnok.

Érdemes lenne listát készíteni ezekről az ügyekről és ha eljön az ideje, egytől egyig felülvizsgálni mindet.
Vancsik Zoltán halálától a Nógrádi fivérek állításaiig, a lelőtt zsoké ügyétől a Gripen-sztoriig, pártpolitikai oldaltól függetlenül.
Van egy kész vádirat is, Ferenczy Krisztinának hívják, aki elvégezte Polt Péter munkáját, majd belefáradva a visszhangtalanságba és a következmények nélküli ország mocsarában való gázolásba, feladta a harcot.
Szégyen ez a magyar bűnüldözésre, a magyar közéletre.

Akkor lesz itt rendszerváltozás, akkor lesz vége a maffia uralmának, ha egy ügyész előveszi ezeket a régi aktákat, egy igazságügyminiszter pedig benyújt egy törvényjavaslatot a rendszerváltozás óta elkövetett bűncselekmények elévülhetetlenségéről.
Akkor ki lehet vizsgálni majd a szervezett bűnözés elleni harc során megöngyilkolt rendőr alezredes ügyét, a Tasnádi-ügyet, a Klodo-ügyet és a többi disznóságot.
Az csak a baj, hogy nem lesz, aki megszavazza…

:O)))

ELSZEMTELENEDVE

Utazgat a pártelit, hol magánemberi, hol politikusi minőségében.

Lop is a párteleit, hol térítésmentesen, hol hitelbe.
Már nem is titkolja, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
A Vezér maga jár elől jó példával, mikor beleköp egy tisztességes adagot a négymillió nyomorgó pofájába: azt csinálok, amit akarok, annak adom az országot, akinek akarom, ti meg befoghatjátok a pofátokat cselédek!
Boldogan avat, hol disznófarmot, hol logisztikai központot, mindent, ami lopott pénzből épül, mindent, amit a haveroknak adott, meg amit adni volt kénytelen azoknak, akik túl erősek, és akiknek lekötelezettje volt.
Régi elképzelése, hogy létre kell hozni egy nagytőkés réteget, akik aztán majd kézben tartják a társadalmat, és most éppen úgy gondolja, hogy a végrehajtás ideje jött el.
Közben rázzák a rongyot vadul, a sok parvenü hempereg a fincsiben.

Lázár, aki kénytelen volt értékálló tárgyba fektetni a fácánvadászat elmaradása miatt megmaradt pénzét egy igen értékes órával parádézott a Parlamentben,  igaz, mellé piros karkötőt vett fel, rontás ellen védi.
Nem irigylem, hiszen harmincötödik születésnapjára lepte meg magát vele, egy hosszú élet fáradságos munkájára emlékezteti órája finom ketyegése.
A volt debreceni polgármester meg elindult Dubaiba, de valami csoda folytán mégiscsak Új-Zélandon kötött ki, viszont nem családtagot vitt magával, mint Vezére és példaképe szokott, hanem a titkárnőjét, mert ő is szorgalmas típus, aki a Rolling Stones tolószékes koncertjének még a szünetében is diktált, aláírt, de legfőképpen pecsételt.
Aki látta a Caligula című filmet, az tudja, hogy a pecsételés is lehet üdítő elfoglaltság.

Orbán viszont példamutató módon Sára lányát vitte magával a német Családi Vállalkozásokért Alapítvány (Stiftung Familienunternehmen) rendezvényére, ahol részben hülyeségeket beszélt, részben átadta tapasztalatait a német vállalkozóknak, beleértve egy-két hungarikumnak minősülő szakmai fogás magyarázatát is.
A németeknek különösen az a része tetszett az előadásnak, melynek címe „Hogyan lesz a ti pénzetekből az én pénzem” volt.

A kormány halk szava, Giró-Szász András kilencszáz milliós vagyonra tett szert, ami azért is figyelemreméltó, mert ő aztán igazán szelídküllemű volt, első ránézésre az ember kedves értelmiséginek nézte.
Erre kiderült, hogy egy kis hörcsög, néhány off-shore céggel a füle mögött, - most éppen hotelt épít egy olyan ingatlanon, melyet a Belváros igen nyomott áron és több vitézkötést kötve az üzletre adott el a sógorával közös cégnek.
Méltatlankodik, mikor faggatják, mondván, vezetője és részben tulajdonosa is volt egy igen jelentős megbízásokkal rendelkező cégnek, azt azonban nem teszi hozzá, hogy az igen jelentős megbízások Hódmezővásárhelyről és egyéb fideszes irányítású önkormányzatoktól érkeztek.
Valamelyik felmenője hajdan tanított engem, azt hittem, rá fog hasonlítani, de tévedtem.
A rokon nagyon tisztességes ember volt, de Mendel óta tudjuk, hogy a sok makulátlanul hófehér csodatölcsérecske között bármikor felbukkanhat egy sötét példány, jelen esetben is erről lehet szó.

Aztán itt van a népmesei csodálatos(an pofátlan) kismalac, a magyar film disznófejű nagyura, Vajna Tímea férje, aki a filmiparon és a hozzátartozó állami támogatáson túl bezsebelte a szerencsejáték-ipart, éppen úgy működve, mint ahogy hajdan a maffia működött Amerikában.
Évek óta próbálom megkeresni azt az egyetlen dolgot Palácsik Tímea feleségül vételén kívül, mely valami említésreméltó hasznot hajtott az országnak, de ezidáig nem kísérte siker kutatásaimat, viszont a neves magyar film-mogul az elmúlt évek során dagadtra moslékolta már magát az állami önetetőből.

Folytathatnánk a sort, de minek.
Nem annak van hírértéke, hogy ezek lopnak, hanem annak, hogy milyen végtelenül gátlástalanok.
Mást ne mondjak, pofa kell ahhoz, hogy a miniszterelnök lánya az esküvőjén olyan traktoron pózoljon, mellyel engedély nélkül kivágott erdőcskét fuvaroztak el mindenféle következmény nélkül, de a „ne mi nyerjük a legtöbbet” miniszterelnöki akciója után errefelé már ilyesmin nincs min csodálkozni.
Hogy lopnak, az olyan természetes, mint a levegővétel, és hazudik az, aki azt mondta, hogy elődjeik is loptak.

 Persze olyanok mindenfelé akadnak, akik beleturkálnak a közös pénztárcába, ha hagyják, de az biztos, hogy akire az előző érában akárcsak gyanú árnyéka is vetült, annak felelnie kellett azért, amit elkövetett, vagy azért, aminek elkövetésével vádolták.

Ami nóvum, az a választások után tapasztalható új hozzáállás, konkrétan az elpofátlanodás – most hirtelen nem jut eszembe ennek tudományos megnevezése.
Szinte kérkednek azzal, hogy mindent megtehetnek, mint a falusi bűnöző, aki úgy jár-kel az utcákon, mintha övé lenne a falu.
Elszemtelenedtek, de nagyon.
Orbán a Keresztapa című filmből nem Don Corleonéhoz hasonlít, hanem az olasz negyedet rettegésben tartó Don Massimo Fanuccihoz, a kispályás, de nagymellényű helyi rosszfiúhoz, és a sorsa is valószínűleg az ő sorsához fog hasonlítani.
Hogy mire ez a nagy bátorság?
Ki tudja, ha saját magáról esik szó, az ember általában engedékenyebb, és akit idáig még soha nem tudtak mégcsak megsebezni sem nagyon, az könnyen abba a tévedésbe eshet, hogy őt nem fogja a golyó.

Pedig dehogynem, hiszen a szaporodó tüntetések arra mutatnak, hogy egyre több embernek lesz elege Orbánból és rendszeréből, és eljön az a perc, mikor azok, akiknek az érdekei egybeesnek az ő érdekeivel úgy döntenek, hogy már káros a léte, és lecserélik – ha szerencséje van, életben marad.
De az is lehet, hogy egy végtelenül elkeseredett ember találja meg, és akkor igen kellemetlenül is alakulhat a sorsa.
Mindenesetre amit most művel vazallusaival egyetemben, azzal kihívja a sorsot, ami azért érdekes, mert minden pszichiátriai problémája dacára többnyire gondosan mérlegelve, a saját szempontjából racionális döntéseket szokott hozni.
Most meg igen sukárba adja elő magát, kisalnizza magát, magára szedi az összes fuxot, már csak az öklömnyi aranylánc hibádzik, éppencsak nem énekelgeti a fehérvári huszárok helyett, hogy olyan csávó vagyok, kilenc romnyit kapok, ha akarok, de fényes a cipőm…
Vicces lenne, ha ennyi szép tolvajlás, ennyi gátlástalan gazemberség után a beképzeltségen esne pofára.

Persze az országnak szinte mindegy, hogy miért tiplizik a Szeretett Vezető, csak essen már pofára végre, még mielőtt kirángatja az országot az Unióból, mielőtt hadat üzen az Egyesült Államoknak.

Reménykedjünk…

:O)))

BREHM: A CIVIL

Mottó: Három vak kismacskát sodor az ár. Hangosan nyervákolnak: mi pisiltük a folyót!

Ha civilre akarsz szert tenni, ma rendkívül könnyen megteheted.
Kinyitod az ablakot, eldobsz egy féltéglát és aki felordít, az civil, vagy civil volt, egyéni szerencsétől függően.
A civilek között megkülönböztethetünk hím és nőivarú egyedeket, utóbbiak emlősök, míg előbbiek szakállasok, de mindkettőre vonatkozik, hogy rendkívül nagy a szájuk.
A civil részben szűznemzéssel, részben kinevezéssel szaporodik, egyedei között vannak egészen speciális példányok is, úgymint kivetkőzött aktivisták, pártpolitikusok gyermekei és vodkánérlelt specimenek egyaránt.
A kinevezéssel létrejött példányok további civileket neveznek ki, melynek következtében mértani haladvány szerint szaporodnak.

A tudomány mai állása szerint még nem sikerült megállapítani, hogy ki volt az első kinevező, bizonyos elméletek szerint az első civilek kinevezését labdapattogás hangja kísérte, ma erre már nincs szükség, hiszen elértek egy kritikus tömeget, mely önfenntartóvá tette a fajt.
A civil élőhelye jelenleg Kelet-Európa, ahol a primitív politikai környezet és a társadalmak szomorú állapota úgy kedvez terjedésének, mint az ebola terjedésének Afrika, csak míg utóbbi ellen van már gyógyszer, a civilesedés ellen még nincs, ugyanis divatbetegség.
Aki ma trendi akar lenni, az civil.

A civil kisebb csoportokba tömörül, e csoportok keresnek egy bárhonnan-akárhová tartó nyájat, majd a kiválasztott egyed elé ugorva beléakasztják rágóikat, és nem eresztik.
Ha jellemezni szeretnénk őket, akkor talán úgy határozhatnánk meg alaptulajdonságukat, hogy olyanok, mint kutyán a bolha, mely az eb hátán ülve hatalmas hangerővel hirdeti, hogy ő ott a mozdonyvezető.
A szerénységet hírből sem ismerik, dilemmáik nincsenek, csak kategorikus kijelentésekben kommunikálnak.
Sztálin belesápadna az irigységbe, ha látná csalhatatlanságukat, Robespierre zokogna saját gyengeségén, de hát ez nem is csoda – egyikük sem volt civil soha.

A civil pártpolitikussal – elsősorban demokrata pártpolitikussal - táplálkozik, ha bárhol meglát egyet, azonnal beleharap, míg a jobboldali pártpolitikusok fogyasztását többnyire elmellőzi.
Zöldségeket nem fogyaszt, hanem beszél.
Áldozatai előtt rituális táncot jár, melynek során fenyegetőzik, és a politikusokat szidalmazza, mely tevékenysége az egyszerű és a még annál is egyszerűbb népek körében felettébb népszerűvé teszi.
Ha a „hatalom” szót hallja, pavlovi reflexként bőséges nyálelválasztást produkál - nem az indulattól, de a vágytól, - ezért gyakran köpköd, de a szélirányra mindig odafigyel.
Hangja valahol a bölömbika és a sakálkutya között helyezkedik el, ellenfeleit artikulálatlan üvöltésével iparkodik megfélemlíteni.
Nagyon bátor, egészen addig, míg nem kockáztat semmit, potenciális áldozataival kegyetlenül harcol.

Alaptevékenységei közé tartozik az úgynevezett gyurcsányozás, melyet fáradhatatlanul folytat, nem hagyva ki egyetlen lehetőséget sem áldozata támadására, ha valaki megkérdezné tőle, hogy miért e hév, hát válaszolni nemigen tudna, pedig lózungokból bőségesen megfelelő készlettel rendelkezik.
Ha az áldozat szól egy-két szót amellett, hogy a civilnek is helye van a nap alatt, akkor azonnal hörög, köp, szellent és visszautasít, őt egy gyurcsány ne dicsérje.
Ha ellenben a hatalom azt mondja, hogy a civil kedves teremtmény, mert éppen olyan, mint mi voltunk – ami valószínűleg igaz is, és ebben benne van a szép jövő ígérete úgyszintén – és ha kicsit csiszol a modorán, akkor lehet majd tárgyalniuk egymással, akkor célirányosan hallgat.

A civilnek egyetlen büszkesége van, nevezetesen, hogy nem pártpolitikus, ami kétségkívül erkölcsi magasabbrendűséget biztosít számára, merthogy szerinte a politikus mind tisztességtelen és lop, míg a civil szintúgy, csak a lépték és a lehetőség különbözik.
E tekintetben a falu legrandább lányával van egy kategóriában, aki büszke arra a szüzességre, mely ezidáig veszélyben még soha nem forgott, pedig már kitette közszemlére is, mellé tett egy botot, de azzal se piszkálta meg senki.
Csupa-csupa ilyen erkölcsi példakép alkotta hajdan a jelenlegi kormánypártot is, csak akkor a hívószó nem a civil volt, hanem a romlatlan fiatal.
A fiatalok menet közben megöregedtek, a romlatlanok megromlottak, a civilek pedig pártpolitikai érdekeket szolgálnak, tán szándékukon kívül, habár ebben nem vagyok annyira biztos.

De abban annál inkább, hogy a demokratikus pártok és a tisztességes politikusok hibát követnek el, mikor nem kergetik bottal el, még a környékükről is őket, mert pofátlan, agresszív és küldetéstudatos jószágból van már elég a környéken, másrészt meg a meghunyászkodás azt a benyomást kelti, hogy akár még igazuk is lehet.
Nincs igazuk, mert előítéletesek, agresszívak és éppoly udvariatlan, tudatlan bunkók, mint a kormánypárt prominensei.
Az, hogy vannak köztük fiatalok: nem érdem, hanem állapot, ez csak azt támasztja alá, hogy egyéb negatívumaik mellett még tapasztalatlanok is.
Azt kell nézni, hogy mi a hozadéka a viselkedésüknek, mert ezidáig csak annyi, hogy tovább cincálták az amúgy is már régen atomjaira hullott társadalmat.
Észhez kaphatnának – és ájult csodaváróik is, akik számára most sem jött el a Messiás…

:O)))

DEMOKRATA SZAKÁCSKÖNYV

Hogyan főzzünk gyorsan-frissen, nem túl drágán demokráciát?
Végy egy szarba szökkent diktatúrácskát, aztán a csüngőhasú disznót a maga nyers valóságában húzd ki az ólból, csapd durván a társadalom asztalára, vedd elő a nagykést, visítás, hörgés, darabolás, aztán vedd a klopfolót és először verd egyenletes ütésekkel laposra, aztán vágd miszlikbe, majd forró olajban süsd ki.
A vagdalékból formázz újévi malacot, kend be a műved frissen kevert betonnal, a szájába ne felejts el citromot tenni, de vigyázz, mert még ebben az állapotában is képes zabálni.
A receptjét tartalmazó szakácskönyvet flambírozd, a szakácsoknál a konfitálás kerülhet szóba, mint hasznos konyhatechnikai eljárás, a kuktákat elég lesz blansírozni, de ne felejts el a vízbe kis szódabikarbónát tenni, nehogy elveszítsék hamvas narancssárga színüket.
Tálald a dögöt egy tükrön forrón, hadd menjen el az étvágyad önmagadtól is, köretként adj hozzá bolondgombát, díszítsd meg apró lakatokkal, bilincsecskékkel, de enni meg ne próbálj belőle, mert mérgező - öl, butít és nyomorba dönt!
A demokratikus szósszal való folyamatos locsolást ez esetben elmellőzheted, mert felpuhítja az eljárást, melynek eredményeképpen csodálatos módon beletörhet a fogad, belőled meg fasírt lesz, minden demokratikus mártás nélkül.

A hiánypótló művet azért teszem közzé, mert megelégeltem, hogy a magukat civilbarátnak tartó nagymamák és nagypapák, akik pedig megértek már egyet-mást, most olyan tanácstalanok, mint Hitler negyvenötben.
Állandóan recepteket követelnek, melyek alapján helyre lehet állítani a demokráciát, illetve új demokráciát, új köztársaságot, új oligarchákat lehet az újjászülető (ugyan mitől?) társadalom részére gründolni, olcsón, kockázatmentesen és költséghatékonyan.
Hát tessék, itt van egy recept a sok közül, kicsit durva, itt-ott kicsit véres, de recept – véreshurkát sem lehet vér nélkül készíteni, lehet, hogy demokráciát sem.
Hogy ez csak akkor van rendben, ha a vér nem képezi a saját tulajdonod?
Hja, kérem, forradalmárkodni veszélyes üzem, a forradalmár élete meg nem méznyalogatás…

Nagyon tetszik egyébként a sok kis gasztroangyal, aki képtelen szembenézni a helyzettel.
Ha vaddisznóból akarsz disznótorost készíteni, ahhoz a disznót le kell vágni, horrorisztikus körülmények között fel kell trancsírozni, van halálhörgés, csurog a vér – nem érzőlelkű demokratának való látvány, de tuti megoldás.
Ha valakinek ennél direktebb módon kell a szakácskönyvet magyarázni, jusson eszébe a Ceausescu házaspár átlényegítése tésztaszűrővé.
Az csak a baj, hogy a demokraták között kevés a böllérnek alkalmas ember, szelíd népek - de ha a nép bólogatna a disznótor ötletére, rögvest akadnának jelentkezők a jobb társaságból, akik még a fehérterror haladó hagyományaként tudnak bánni a böllérbicskával.
Az ötvenhatos sajnálatos események is demokratikus népmozgalomnak indultak, de estére már folyt a vér, bő egy hét múlva meg már bokáig vérben gázolt a csőcselék.
Így aztán, meglehet, a csöbör és a vödör klasszikus esete forogna fenn, ami a magyar demokraták egészségét tekintve meglehetősen egészségtelen lenne.

Hát, ez a megoldás a sok demokrata vegának – gyanítom - nem nagyon tetszene, - van-e más megoldás?
Szerintem még egy darabig van, merthogy a demokratikus játékszabályok látszatának fenntartására kényszerülő diktatúra szabályrendszere a jelenlegi tömeghangulatra alapul.
Mint az összeesküvés-elméletek nagy híve határozottan állítom, hogy a jelenlegi tömeghangulat előállítása a diktatúra műve, még csak azt se mondhatnám, hogy ők ennyire ügyesek, inkább arra tippelnék, hogy szorgos népünk ennyire buta, ennyire nem lát összefüggéseket a politika és a saját élete között.
Vannak pedig régi bölcsességek, például az „oszd meg és uralkodj”, de a nép ebben nem hisz, mert a hatalom olyan, mint a farkasok elől menekülő szán utasai, akik időnként oda-odadobnak egy szelet sózott húst a toportyánoknak, majd jókat röhögnek, mikor azok marakodás közben egymást ölik.

Pedig itt a megoldás kulcsa.
Nem szégyen az ellenféltől tanulni, főleg akkor, ha a gyakorlat már bizonyította is az elmélet igazságát.
Orbán azt mondta hajdan, hogy egyszer kell győzni, de nagyon.
Na, ezt a mondást kellene ízlelgetni, forgatni az agytekervényekben és nekiállni ennek érdekében dolgozni.
Merthogy ha egyszer nagyon megverjük a Fideszt, akkor az összes szemétsége, antidemokratikus trükkje ellene fordul, ami nagyban megkönnyítené a diktatúrával való leszámolást.
Börtönt meg lehetne építeni, bár nagy trógerek, de nem szeretnek osztozkodni, így viszonylag kevesen vannak.
Spandau is állt, mígcsak Rudolf Hess kilencvenhárom évesen meg nem halt, 2056 meg nincs is már olyan messze…

Namármost a választás időpontja nincs messze, Gyurcsány 2016-ra vizionál rendkívüli választást, és ebben egyetértek vele, merthogy a Vezér akkortájt akar majd Köztársasági Elnök, Kormányzó, Nagyturul, Gubernátor vagy Főfüttyentő lenni, ezt pedig nemigen tudja megúszni választás nélkül.
Arra kellene felkészülni, ehhez pedig el kellene hessegetni a bánatba ezeket a dilettáns gittegyleteket, pszeudo-pártokat, melyekbe most igaz szerelemmel beleszerettek a nagymamák.
Nem kell bántani őket, csak éppen nem kell mögéjük állni, mikor a hülyeségeikhez asszisztenciát toboroznak.
Ellenben a pártokban a tagságnak kézbe kell kapni a pártvezetéseket, véget kell vetni a taknyolásnak és egyértelművé kell tenni, hogy mindent, MINDENT megelőz a diktatúra lerombolása, és aki ezt nem hajlandó tudomásul venni, az vezessen naplót, ne pártot.
Esetleg a váltóáram is szóba kerülhet…

Tessék befejezni az ábrándozást és el lehet kezdeni dolgozni, mert a párt és társadalmi szervezetek romokban hevernek, márpedig szakácsversenyt sem lehet nyerni, ha lyukas a habüst, nem ég a gáz, nincs tisztességes alapanyag, az alkalomra alkotott recept, és ha arra várunk, hogy a kukta majd felcseperedve felérje a fakanalat.
Dolgozni kell, és ha jól dolgoztunk, akkor jöhet a vacsoracsata.

:O)))

MAFFIA VAGY KORRUPCIÓ

A fogalmak tisztázatlanságával van itt baj, többek között.
Most éppen a korrupció a sláger, mondván, hogy ez ma társadalmunk rákfenéje, a pokolba vezető út kockaköve, harcoljunk hát ellene.
Olyasmi ez, mintha beültetnének egy oroszlánketrec közepére, körülötted éhes fenevadak, te meg azon filozofálsz, hogy közeli átlényegülésed oroszláneledellé a vadak szabálytalan takarmányozásának köszönhető.

Ami a korrupciót illeti, az nálunk kizárt, hiszen ha megkérdezünk a témában kicsit is jártas embereket, azok vidáman mosolyognak a naivitáson: a maffián belül ugyanis nincs korrupció, csak bomló áldozat a mocsárban, ha valaki pénzen vagy bármi más módon bármit el akar érni anélkül, hogy azt a capo di tutti capi engedélyezte volna.
A korrupció ugyanis saját hatáskört feltételez, önálló döntési jogosítványt, melyet lehet befolyásolni némi pénzzel, de a maffia nem az önálló döntések terepe, a maffia főnöke éppen olyan, mint Illetékes Elvtárs – mindenben ő az illetékes.
Ha a korrupció ellen harcolunk, akkor árnyékbokszolást folytatunk, hiszen nem azért dönt a NAV vezetője bizonyos cégekkel kapcsolatban kedvezően, mert ő azért közvetlenül pénzt kap, hanem azért, mert erre utasították, és ha nem hajtja végre az utasítást, akkor annak számára igen kedvezőtlen következményei lehetnek.

Természetesen a bűnszervezetnek ez egy kellemes megoldás, hiszen bármelyik embere csereszabatos, bármelyiket fel lehet áldozni a korrupció elleni harc oltárán, helyére hetvenketten ugranak, mint ahogy a pénzek kilapátolásának is van minimálisan hetvenkét módja.
Hogy egy Vida Ildikó esetleg repül majd, mint a nyári lúd, az semmit nem jelent az üzletmenetet tekintve - ha szükséges lesz, majd eleresztik a kezét és kiadják rá a kilövési engedélyt.
De addig csak hadd támadják őt, mert ő is egy szigetelőréteg a Vezér és a bűnüldözés között, addig sem Orbánt támadják, ameddig vele foglalkoznak.
Normál menetben aki korrumpál, az megveszi a döntési hatáskör birtokosát, ez jellemző a hagyományos maffiára is, de a mi maffiánk megszállta az államot, ő a döntési hatáskör birtoklója és a döntés elrendelője is.

Mindenképpen egyszerű és hatékony eljárás...

Természetesen harcolni kell mindaz ellen, amit Vida Ildikó és környezete képvisel, de ne nevezzük ezt korrupció elleni harcnak, mert nem az állampolgár és a megvesztegethető tisztviselő viszonyáról van szó, hanem – ha már éppen büntetőjogilag közelítjük a kérdést – hivatali hatalommal való visszaélésről, ami nem ugyanaz, főként, ha kiderül, hogy őt is utasították erre a viselkedésre.
Ettől ő még bűnelkövető marad, de tisztábban látszanának a hatalom működtetésének módszerei, esetleg még a művészek is, akik a marionett-bábokat madzagokon rángatják.
Úgyhogy, ha harcolni kell valami ellen, hát az a maffia-állam, az egyszemélyi hatalom, a demokrácia lebontása.

Ma kongresszust tartott a Demokratikus Koalíció, ott is megfogalmazódott ez a követelmény.
Gyurcsány két évet adott arra, hogy a demokraták kikényszerítsék az előrehozott választásokat, aztán új Alkotmány, új Köztársaság, új illúziók…
Okos szavak, szokás szerint, de figyelembe kellene venni azt is, hogy az emberek többsége nem szaladgál a Parlament előtt, hanem otthon ül a konyhaasztalnál és spekulál.
Neki nyugalom és kiszámítható holnap kell.
Ha nincs munkája, akkor rendszeres és normatív szociális támogatás, nem kegydíj.
Ha pedagógus, akkor fizetésemelés, ha orvos, egészségügyi szakdolgozó, akkor tisztességes megélhetés, jólszervezett munka.
Ha beteg, akkor ellátás, gyógyszer, műtét előre fizetendő paraszolvencia nélkül.
Ha szülő, akkor családi pótlék, mert az adókedvezményt csak az tudja igénybevenni, akinek van jövedelme.

Ha munkanélküli, akkor munkahely, ha gyerek, akkor biztos jövő és relatív esélyegyenlőség.
Ha nyugdíjas, akkor biztos nyugdíj.
Majd, ha megvannak a nyugodt élet előfeltételei, akkor akár demokrácia is lehet, de addig a politika csak úri huncutság.

És ne jöjjön senki azzal, hogy a nyugodt élet előfeltétele a demokrácia, mert negyed század nem hosszú idő, még sokan élnek, akiknek a fentiek mind megvoltak egy deklarált diktatúrában – igaz, az a többség diktatúrája volt.
A mai is az, de ma a parlamenti többségé, az pedig az állampolgárok többségének volt a diktatúrája.
Az volt a jobb.
Lehetne akár ez is a jobb, de nálunk ez történelmileg nem így alakult.

Mindenesetre, ameddig itt a maffia kezében van az állam, addig felesleges elméleti vitákat folytatni, első lépésként helyre kell állítani a törvényességet, és ha ehhez a régi Alkotmány szükséges, hát azt, ha a Harmadik Köztársaság, akkor azt.
Utána ráérünk elbabázni az állammal, hogy az valóban tízmillió magyar állama legyen, ne tíz oligarcháé és tízezer csicskásuké.
Nem szabad szépelegni, mert ebbe egyszer már belehaltunk, jó lenne a maffia-problémát egyszer és mindenkorra lezárni, de úgy, hogy legalább kétszáz évig minden politikusnak, aki ebben spekulálna, elmenjen tőle a kedve…

Kemény feladatnak ígérkezik, határozottnak, és a kegyetlenségig következetesnek kell lennie annak, aki majd felvállalja.
Vajon, találunk rá alkalmas embert?

:O)))

MOHÓSÁG ÉS POFÁTLANSÁG

Egyszer régen, ha jól emlékszem Dávid Ibolya hasonlította Orbán Viktort a mesebeli kisgömböchöz, mely mindenkit bekapott, aki gurultában az útjába került, mígnem egyszer pórul járt, de addigra azért már rettenetesen dagadtra hizlalta magát
Dávid Ibolya látnok volt, hiszen az ő idejében a mi telhetetlen gömböcünk (v.ö: pocakos tábornokunk) még a kanyarban sem volt mai állapotához képest, és mielőtt bekapott volna valakit vagy valamit, előtte hosszasan nézegette, kóstolgatta.
Bár kleptomániás, de még viszonylag mértéktartó gömböc volt.
Mondhatnánk azt is, hogy volt még kis szégyenérzete, amit azért – nem túl nagy harcok árán – hamar legyűrt.

Mára azért változott a helyzet, a gátlások megszűntek, már a látszatra sem adunk, csak lopunk, lopunk, lopunk.
Most éppen a maradék magán-nyugdíjpénztári vagyonra vetett szemet, már ki is tátotta a száját és huss, miután 2015. január 1-től az összes jelenleg működő magánnyugdíjpénztárt végelszámolásra kötelezi, így a magánnyugdíjpénztár mellett többször is makacsul kiálló tagok vagyona végül mégis az államkasszába vándorol.
A háromezer milliárd hűlt helyére, melyet úgy tapsoltak el, hogy nyoma sem maradt, miközben mindenféle szép mesékkel hitegették a becsapott munkavállalókat, ígértek nekik egyéni számlákat meg a magánpénztárinál jobb hozamokat.
Számukra az egyetlen nyereség közgazdasági ismereteik bővítése lett, rövid idő alatt megtanulhatták, hogy a hozam ellentéte nem a veszteség, hanem a viszem, márhogy az állam viszi a kasszát és mint tehetséges kisgömböc, benyeli a pénzüket.

Hatvanezer embert köpött Orbán pofán ezzel az intézkedéssel és kétszáz milliárdot kaszál rajta az állam, melyből aztán mindenféle csatornákon keresztül magánzsebekbe csurdogál a pénz.
Lesz belőle stadion, ilyen-olyan tanulmányok, megrendelések a megfelelő cégeknek, pénz a pénzgyártó gépezetnek, melyeket hosszú évek fáradságos munkájával hozott létre a maffia.
Hatvanezer ember nézi málé szájjal, hogy kisemmizik, elveszik a pénzét, azt a pénzt, melyről már határozottan kinyilvánította, hogy nem kívánja az államra bízni, mert ebben az államban nem bízik egy percre sem.
Igazuk is volt, bebizonyosodott, hogy a magán-nyugdíjpénztárakban hagyott pénz pénzt fialt a tulajdonosának, míg az állam által kezelt pénz gyakorlatilag elúszott, felszívódott, eltűnt, nincs.

Hajlamos voltam azt gondolni, hogy amikor ezekkel leszámolunk, akkor a népszerű film címének megfelelő eljárást kell alkalmazni - fogd a pénzt és fuss - de ma már másként gondolom.
Nincs ok a nagyvonalúskodásra, ezeket be kell csukni és bent kell tartani mindaddig, míg a nép vagyonát ki nem lehet préselni belőlük, és ha a bőrük alatt is pénz van, akkor arra is megvan a megoldás.
Al Csuti persze csak egy a rablók közül, igaz, mára már talán a legnagyobb.
De vannak társai, vannak bűntársak, haszonélvezők és vannak cselédek, akik a lehulló morzsákért bármit megtesznek, akik itt élnek közöttünk ellenségeinkként.

A nyugdíjpénztári bankrablás csak egy azok közül az intézkedések közül, melyek mind-mind a hatalmon levők személyes érdekeit szolgálják, jó maffiaszokás szerint most jön majd a szesztilalom magyar változata.
Amerikában a szesztilalom idején tilos volt az alkohol forgalmazása, most nem lesz tilos, de abban a két szituáció hasonlatos lesz egymáshoz, hogy ott is, itt is a maffia kezében lesz a szeszpiac, az eddigi kereskedők majd kapnak ajánlatot, melyet nem lehet visszautasítani.
Nekiláttak az étel és italautomaták adóztatásának, ennek első lépcsőjeként tönkreteszik a jelenlegi forgalmazókat, majd amikor azok már bezárták a boltot, változtatnak kicsit a szabályokon és az új piaci szereplőnek így már meg fogja érni az üzemeltetés.
A dohánykereskedelemnél elszámolták magukat, a kiskereskedőktől az eladások után nem lehet beszedni a várt hasznot, hát most majd beszedik a beszerzések után – beiktatnak egy pénztárcát a nagykereskedő és a kiskereskedő közé, ami abba folyik, az már tuti pénz lesz.

Az egészben a szédítő pofátlanság a legszebb, de azért reménykedjünk, a kisgömböc is kipukkadt egyszer és a betörő sem járt jól, akit a házigazda megkéselt.
Kérdezték tőle, hogy történt a dolog, mire kifejtette:
Hogy elvette a nagymama arany karkötőjét, elviseltem, hogy elvette a pénztárcámat – eltűrtem, mikor megpocsékolta a feleségem, csendben elszenvedtem, mikor ledöntötte a tizenhat éves lányom, nem tiltakoztam, de aztán beletörölte a farkát a frissen mosott függönybe, - na, akkor előkaptam a kést és belevágtam.

Hogy a magyar társadalomnak mi lesz a frissen mosott függönye, ma még nem tudni.
De, hogy lesz ilyen, az biztos.

:O)))

NEMZEDÉKEK

Bumbulu, az ifjú ősember ült a barlangja előtt és egy hosszú botot hajlítgatott.
Az idegszál, melyet a mamut hátsó lábának húsából húzott ki, rövidebb volt, mint a bot, - ha rákötötte az egyik végére, nem érte el a másikat, ha meg a botot meghajlította, és úgy kötötte rá, akkor nem tudott vele ütni.
A pipától nem látott volna, ha lett volna pipa, így csak dühöngött.
Jól van, ezt akkor most feltaláltam, mondta, miközben kipróbálta asszonyán az új eszközt, asszonya pedig felettébb szépen szólt, ha a nyakán húzta-vonta.
Elmosolyodott – legyen a neve vonó, mondta, majd gyantát kent hitvese kissé kivörösödött nyakára.
Aztán kissé kreol arca gondterheltté vált: mennyi kreativitásra lesz még szükségem, míg ebből kifejlesztem az íjat, gondolta, de azért egy startup alapítását talán megéri - majd a sámánt bevonom kockázati tőkebefektetőnek.
Úgyis szereti a libacombot, majd felfestem neki a libaeső vonzó képét…

 Óvatosan dolgozz Bumbulu, mert kiveri a szemed - szólt oda neki apja, az agg Bumba, aki kitartó munkája elismeréseként aktív korában első bunkó volt a törzsben, de mára már visszavonult.
Most az asszonyokkal együtt rágta a télikabátnak való bőrt, mert elkezdtek hullani az égből azok a kis, fehér és hideg izék, - más se hiányzott volna, mint egy tüdőgyulladás.

Az ősz matróna, Bimbi, Bumbulu anyja harciasan átlépte bal mellét és ráförmedt a férjére: hagyd azt a gyereket kísérletezni, abban még van hit és ambíció, meg még romlatlan is, és nézd meg milyen tiszta, alig van mamutszar a sarkán!
Ő a mi reménységünk, a te időd meg már lejárt, életed órája hat órát mutat, a két súly is csak bánatosan lengedezik, öreg vagy te már a kongatáshoz, hagyd rá hát a fiatalokra a dolgot!
Bumba nem vitatkozott, hiszen már a házasságuk elején is inkább kiment a barlangból és a kardfogú tigrissel takarózott, minthogy Bimbi kárálását hallgassa reggelig, azóta meg csak romlott a helyzet.
Fejbeverni a bunkóval ennyi év után már nem akarta, meg az új rendelkezések szerint neki kellene kicipelnie a Hiénadombra, ami igencsak strapás lenne, merthogy Bimbi felettébb szerette a mamutvelőt, és ez meg is látszott alakján, tavaly egy művész szobrot mintázott róla  - azt mondta, a mű címe Villendorfi Vénusz.

Közben elszabadult a bot végéről az ideg, kiverte Bumbulu egyik szemét, ez nem nagyon tetszett neki, de Bumba megvigasztalta: a vadászat úgyis strapás, majd betollak valahogy a Neandervölgyi Barlangi Bank elnökének, van egy kis félretett mamutzsír, majd a Legfőbb Bunkó segít, hogy a pályázatot, melyet egy félszemű bankelnökre írtak ki, te nyerd…

Mióta világ a világ meg három nap, azóta így megyen ez, az öreg aggodalmaskodik, a fiatal nem hallgat rá, az anyák lehurrogják az apákat, aztán bőgnek, a gyerekek meg meg vannak győződve arról, hogy ők rettenetesen okosak egyrészt, másrészt meg nagyobbat tudnak szellenteni az öregeknél, és egészen addig ebben a hitben élnek, míg be nem szarnak.
De addig legalább boldogok, és szorgalmasak, elkövetik az összes hibákat, melyeket szüleik, nagyszüleik, dédszüleik sőt köbükszüleik is elkövettek – az emberiség fejlődése nem mondható túl gyors folyamatnak.

Ez csak arról jutott eszembe, hogy mostanában elkezdték egyesek generációs problémára konvertálni a politikai problémákat, ami meglehetősen nevetséges lenne, ha nem tennék hozzá azt is, hogy hát hadd csináljanak a fiatalok valamit, vagy üljünk be a sarokba?
Merthogy ez így kerek, és akkor most várjuk meg azt a valamit, amit tökismeretlen fiatalok majd menet közben improvizálnak.
Hát várja meg, aki akarja, én ugyanis el tudom képzelni, hogy előírják akár a hatvanöt éves korban történő elhalálozást is, mely alól csak ők adhatnak felmentést.
Esetleg a dologtalan nyugdíjasok juttatásainak megfelezését, - aki nem dolgozik, ne is egyék.
És aki azt mondja, hogy ez utópia, annak jusson eszébe, hogy mit várt anno a Fidesztől és mit kapott.

 Szóval, az általam favorizált társadalmi modell továbbra is a generációk egyensúlyán alapuló demokratikus társadalom marad.
Anno volt egy Nagy Generáció, akik most uralmon vannak, az a Nagy Degeneráció, ideje lenne végre egy normális, nyugodt, békés társadalom megteremtésének, békeharc és békemenet nélkül.

Utópia – nem?

:O)))

DOBJUK KI A MÚLTAT

Orbánnak már bejött, ő már kidobott egyszer negyvenöt évet.
Igaz, ő nem cifrázta, csak kijelentette, hogy márpedig az ország 1945 és 1990 között nem volt, aki pedig mást állít, az a nemzet árulója, egy rohadt kommancs, aki vissza akarja hozni azokat az éveket, mikor közös tulajdonban voltak a nők és ebédjét – mint mostanában a Blaha Lujza téren a rendszerváltás nyertesei - mindenki közös kondérból kiporciózva, csajkából fogyasztotta.
Bölcs népünk fogékony ezekre a baromságokra, senkinek nem volt egy szava sem az akcióhoz, megfontoltan bólogatott – hát bizony szörnyű lenne, ha kötelezővé válna a randapofájú Mislicsekné rendszeres megművelése.
Az akció költsége sem lenne mindegy, hiszen venni kellene egy Demi Moore posztert, amivel le lehetne takarni a köz szeretett Amáliájának fejét, mert enélkül a szándék és a képesség dialektikus összhangját igen nehéz lenne megteremteni.

Mondjuk, rendben van az elképzelés, hiszen a gyógyszervegyészet egyre fejlődik, majd kikezelik Grazban, ha meg nem sikerül, hát az se baj, fele munka, dupla siker, megy a mosolygósba, Napóleon és a Pókember mellé.
Erre most tessék, kiderült, hogy a kór ragályos és romlatlan gyerek-emberek egészségét veszélyezteti.
Igaz, ők még csak huszonöt évet akarnak eltörölni, de a Fidesz sem a Nemzeti Dohányboltokkal kezdte, a ma inkvizítorai is eljutnak majd akár ötven év tagadásáig is, felkészül Árpádházi István…
Tulajdonképpen megértettem őket, hiszen csak azokat a sztereotípiákat ismétlik, melyet az idősebb generációk azon képviselőitől hallanak nap-nap után, akiket inkább szilárd elvhűségük, mint az eszük miatt tisztelünk.
Egyszerű emberek ők, egyszerű elvekkel és egyszerű eljárásokkal.
Ha valamit nem tudunk működtetni, hát dobjuk szemétre, ha valaki nem tetszik, hát akasszuk fel, ha valamit nem értünk, hát nyilvánítsuk baromságnak, hirdetőjét meg ökörnek.
Márpedig a demokrácián rettentően sok gomb van, nem lehet összevissza nyomogatni őket, mert megbolondul a gépezet.

De tegyük fel, hogy igazuk van, ami itt huszonöt éven keresztül folyt, az a társadalom salakjának tobzódása volt, csupa-csupa szemétember kártékonykodása, az ország maga Szodoma és Gonorrhea, melyben a politikusok feladata a nemzet tönkretétele.
Nincs sok új a nap alatt, ezt egyszer már megértük, és valószínűleg elődeink is egyszer-kétszer, a mi nemzedékünk például a létező szocializmusnak nevezett virágzó államkapitalista berendezkedés idején, a rendszerváltáskor, amikor elbukkantak a társadalmi pöcegödör mocsarából a tiszták.
Viszonylag hamar eljutottunk oda, ahová most is – aki élt és dolgozott az elmúlt periódusban, az egy kártékony féreg, mind-mind rosszat akart az országnak, és ahogy ami generációnk Ratkó Annának, úgy a mostaniak csak Semjén Zsoltnak köszönhetik azt, hogy egyáltalán megszülethettek ilyen tisztának és hófehérnek, forradalmilag szőrös és nagy pofával.
De majd ők rendet tesznek, csak először menjen mindenki a picsába, hogy tiszta legyen a pálya.
Támogatja őket a nagymamák generációja, meg kissé túlvirágzott szépasszonyok egy jelentősebb csoportja, akik könnytől homályos szemekkel bizonygatják, hogy majd beérnek a szép, tisztaszívű, hamvaslelkű fiatalok, adjunk nekik lehetőséget, hadd tanuljanak.
Tulajdonképpen ezzel meg is reformálták a hiénavadászatot, adjunk lehetőséget a vadászok új nemzedékének, akik a puskát a csövébe nézve akarják elsütni, aztán már csak a hiénák csontropogtatása hallik egy ideig.

Persze az tény, hogy az elmúlt átkos huszonöt év prominensei nem remekeltek, de hát miért is remekeltek volna?
Nekik valóban tanulniuk kellett a demokráciát, a kapitalizmust, és nem csak a kommancsok miatt, hanem azért is, mert ebben az országban, ahogy nem volt soha kommunizmus, úgy nem volt soha demokrácia sem, még elméleti síkon sem.
Mára a nép – mint festő a fekálbarna színt - kikevert magának valamiféle szép elképzelést arról, hogy milyen társadalmat szeretne, ennek az az alapvető jellemzője, hogy ilyen társadalom ab ovo nem létezhet.
Az elképzelés olyan, mint a hatmázsás liba, mert egy liba vagy hatmázsás, vagy tud repülni.
Ezt kérné számon a politikusokon, nem pedig azt, hogy a külső-belső adottságokat kihasználva, a demokrácia eszközrendszerén belül mozogva milyen társadalmat teremtettek számára.
Reménytelen ügy, ha valaki nem érti, hogy a politikus nem Roxfortban szerzi a képesítését, mint Harry Potter, hanem egy átlagember, akit a társadalom tagjai képviseletükkel bíznak meg, akkor csak csalódás érheti.
Tekintsünk el attól, hogy ezt a politikusok jelentős része sem érti, és nem is akarja megtanulni, de ettől a tény még tény: emberektől nemigen lehet várni emberfelettit.

Mégis, talán el lehet gondolkodni azon is, hogy vajon a dolgok ilyetén állása csak a politikusokon múlt-e, vagy más is felel a kialakult helyzetért?
Hát, ha őszinték vagyunk, bizony ez rajtunk is múlt, magyar választópolgárokon.
Ott lengeted a parlament előtt a molinódat, melyen üzensz a politikusoknak, hogy nem tudunk annyit adózni, amennyit ti loptok, miközben mindenki tudja, hogy te is lopsz, - te például az adót lopod el az államtól.
Rohadtul szeretsz mindig jól járni, öt forintért Dorozsmáig baxod a kecskét, minden baromságra bólogatsz, nehogy bajod essék.
Te vagy az, aki mindent szeret okosba intézni, te tolod a baksist, de te sopánkodsz a paraszolvencia és a fizetős egészségügy miatt, te fogod be a szád, mikor a szomszédodba belerúgnak.
Te vagy az, aki ha jobboldalival beszélsz, akkor a dilist dicséred, ha demokratával, akkor szidod és te vagy, aki soha, de soha nem vállalod a véleményed.
Te vagy az, aki hagyja magát megvenni a rezsicsökkentés édesbús hazugságával, te vagy az, aki a politikust, aki ellen tüntetsz, immár harmadszor toltad be a Parlamentbe.
Te vagy az, aki szerint minden politikus egyforma, de most lelkesedsz, mert néhányan, akiket nem is ismersz, a nevüket sem hallottad soha, azt se tudod, kit képviselnek, ígérgetnek neked részegen józan közéletet.
Ha minden politikus egyforma, ugyan, miért lennének ezek mások?

Ja – ezek nem politikusok, hanem civilek, mondod, miközben elfeledkezel arról, hogy aki beteszi a lábát a politikai térbe, az máris politikussá válik, te meg, ha ezt nem veszed észre, akkor ostobává.
A pap is addig pap, ameddig a szószékről (tudom, mexünt…) Isten igéjét hirdeti, ha kampányol, akkor megszűnik papnak lenni és politikai aktivistává válik.

Ettől a politikus még nem válik szentté, okossá, jellemessé – mindegyik éppen olyan, mint volt, mielőtt politikussá lett volna.
Ezért talán elegendő lenne rajtuk annyit számonkérni, hogy a feladataikat a demokrácia játékszabályai szerin, tiszta kézzel látták-e el, és ha igen, akkor meg lehet engedni nekik a tévedés lehetőségét.
De összemosni azokat, akik felépítettek nyolcszáz kilométer autópályát azokkal, akik a kertjük végébe a te pénzedből stadiont építettek, minimálisan is ostobaság, rosszabb esetben ismét a te eredményes hülyítésed.
Merthogy tudatosan hülyítenek, ezt ne is vond kétségbe – az önkényuralom nem szereti az okos embereket.
Ezért csukja be a gimnáziumokat, a kéttannyelvű oktatási intézményeket, ezért etet téged minden nap silány szappanoperákkal, ezért mutatja a híradóban inkább a kétfejű borjút, mint a valóságot, ezért kap sikítófrászt, ha az RTL híradóban megmutatják a falu népének is, amit máshonnan soha nem tudna meg, - igaz, ezt meg nem hiszi el, míg rajta nem csattan az ostor.

Az angol pázsit titka, hogy háromszáz évig kell locsolni és nyírni, mi meg huszonöt évenként mélyszántást akarunk rendezni.
Lehet, csak akkor ne vágyakozzunk pázsitra, elégedjünk meg a libalegelővel.
Kellenek a fiatalok a közéletbe, de egyszer már megszívtuk a kollégiumi szobatársakkal.
Ájult nyálcsurgatásunk közepette nem vettük észre, hogy a szép, okos fiatalok létrehozták a maffiát és elfoglalták az államot.
Egyszer tévedni – tévedés.
Kétszer tévedni ugyanabban, ugyanúgy – hülyeség.

Nem kellene hülyének lennünk…


:O)))

FANYALGÁS ÉS FELELŐSSÉG

Kedvenc kommentelőm és - talán nem sértődik meg, ha azt írom, hogy - ezeréve barátom és vitapartnerem megharagudott a világra és valószínűleg rám is, mert nem méltattuk ájult elégedettséggel a tegnap esti önképzőköri mutatványt, sőt, egyes elemeit kritizáltuk is itt néhányan.
Hát igen, annak, aki lobogni és lelkesedni akar, aki tegnap estére várta a világforradalom kitörését és holnaputánra a világbékét, bizonyára fájdalmas volt a csalódás.
Vélhetőleg nem volt kellemes végighallgatnia vagy elolvasnia azt, hogy ami az ő szemében dicső forradalmi megmozdulásnak látszott, azt mások felkészületlen fiatalok által előadott, szedett-vedett farsangi komédiának látták, tisztelet a kevés számú komoly embernek, aki nevét adta a rendezvényhez.
Ha tudják, hogy a tüntetés befejezése mennyire siralmas, lehet, el sem vállalják a részvételt.

Namármost jó magyar szokás szerint nem arra haragszunk, aki hibázott, hanem arra, aki ezt szóvá meri tenni, nem kezdi el a szerecsent mosdatni, nem keres mindenféle hülye mentségeket a szervezőknek, hanem belemondja a pacekba, hogy ez, így, bizony kevés jóbarát, mint libatollban a Parker-betét.
Igen, tudom, ezt fiatalok szervezték, ami már önmagában is nagy dolog, de én azért továbbra is azt javasolnám, hogy az első tétova lépéseket ne ezen a pályán tegyék meg – a Forma 1-hez vezető első métereket  Alonso is pedálos kisautóval tette meg – nagyon helyesen, egyébként.
Ha valaki ezidáig nem tudta, hogy mit jelent a „kontraproduktív” kifejezés, hát akkor most megtanulhatta, habár itt elsősorban nem ő szorult rá új ismeretekre, hanem a szervezők, akik a hozzáértést hangerővel, itt-ott kis trágársággal és irgalmatlan nagy mellénnyel pótolták, amit képtelen volt elleplezni az ugyancsak túlméretes kabát.

Hogy ez fanyalgás?
Az hát, hiszen joggal elvárható, hogy ha valaki alkalmasnak találja magát egy ilyen rendezvény megszervezésére, az végezzen színvonalas munkát.
A hozzáértést nem lehet lelkesedéssel pótolni, a szakmát meg kell tanulni, ha már valaki forradalomkitöresztésre adja a fejét, de az is lehet, hogy gőzkieresztésre szakosodott, csak ezt elfelejtette megmondani.
Nem mondom, hogy legyen egy Lenin, de a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy még egy Che Guevara is kevés lehet az ügyhöz, ha téves premisszákból jut el a forradalom gyönyörű konklúziójáig.

Ami engem személyesen felháborított, az néhány ember minősíthetetlen viselkedése a tüntetés befejezése után.
A felelősség itt is elsősorban a szervezőké, hiszen ők nem viselkedhetnek úgy, mint az egyszeri bűvészinas, aki kitáncoltatta a seprűt a sarokból, de visszaparancsolni már nem tudta.
Ez a felelősség elsősorban nem jogi, hanem erkölcsi felelősség, az embereket, akiket én bolondítottam ki a térre, nekem kötelességem megvédeni, akár még saját maguktól is.
De bőven kijut a felelősségből azoknak is, akik itt a neten, a facebookon és személyes kapcsolataikban is illuzórikus feltételezésekből kiindulva olyan helyzetet vizionáltak, mely a valóságban nem állt fenn, szép ábrándjaikat valóságnak vélve hergelték a tömeget, mintha itt egy forradalomnak akárcsak a csíráját is felfedezhette volna valaki, pedig annak nyoma sem volt.
1956-ban hasonló felelőtlenséggel küldtek neki gyerekeket a szovjet tankoknak a mai bátrak elődjei, aztán a kis halottak nevére hivatkozva negyven évvel később tartották a markukat.

Ez lenne a cél?
Tegnap sem zavarta a lila ködök vándorait semmi, mondták a magukét és mondják még ma is, nem törődve a következményekkel, melyekből az a legkevésbé fájdalmas, ha valaki kap egyet arra a bánatos seggére a gumibottal.
Ami igazán fájhat, az nem az ebből adódó lilászöld pedagógiai hurka, hanem a nép félrevezetéséből adódó politikai kár.
Orbán elérte célját, a társadalom a pártok után ma már a magukat civilnek nevezőknek sem hisz, egy szervező erő, egy hívószó tegnap ki lett iktatva a repertoárból, örvendjetek demokraták.

Azok, akik önmagukra, mint civilekre gondolnak, már ezidáig is rengeteg kárt okoztak a magyar társadalomnak.
Itt van legfőbb ideje, hogy szedjék a sátorfájukat és visszaballagjanak oda, ahová valók - a civil szférába, ahol bélyeggyűjtőként, önkéntes szociális munkásként, vagy receptcsere-egylet tagjaként kiélhetik közösségi munka iránti késztetéseiket, mindenesetre – szerény véleményem szerint -  sokkal jobb lenne, ha a politikától odébblépnének, és a politizálást csak állampolgári szinten, választóként vagy aktivistaként művelnék.
Vagy párttá alakulnának, pártba lépnének, pártosodnának, mert amit ma művelnek, az a választópolgár becsapása annak érdekében, hogy személyes ambícióikat kiélhessék.

Merthogy ki itt a civil?
Aki nem tagja pártnak?
Hiszen ebben az országban alig pártízezer tagjuk van a pártoknak – összesen.
Akkor kikről beszélünk?
Vagy a civil is olyan, mint a polgár, mely kinevezéssel szaporodik?
És ki nevezi ki a kinevezőket?
Kit képvisel az a politikai analfabéta, aki azt mondja, hogy az elmúlt huszonöt évben minden politikus gazember volt?
Kit képvisel az, aki buzgón összemossa Orbánt a valóban tisztakezű és felelősségérzettől vezérelt politikusokkal?
A többi politikai analfabétát?
Nincs elég bajunk?

Szóval, suszter, maradj a kaptafánál, és ne civilkedj, mert akkor ez lesz belőle, amit tegnap láthattál.
Vagy politizálj, de nem kell egyből a csúcson kezdeni, mert a forradalmárok beérésének megpróbáltatásaiba a választók bele szoktak dögleni.
Keresni egy tömeget, mely elindult valamerre és az élükre állva zászlót lengetni - nem egy nagy kunszt, de a politikus dolga más: neki utat kell mutatni.
Az átkos negyven év alatt ezerszer hallgattam meg Váci Mihály: Még nem elég című versét mindenféle ünnepségeken, de értelmet most nyert igazán, mert most jött el az a kor, amikor a költő leírt szavai nem csak esztétikai élményt nyújtanak, hanem konkrét követelményeket fogalmaznak meg.
A demokratáknak át kellene ezt az egészet gondolni, mert nem lenne szabad engedni, hogy a demokrácia fogalmát is leamortizálva már csak egy gebe közül választhassunk a lóvásáron, mert már csak ez van hátra.
Ott áll majd a Viktor nevű paripa, körbeveszik mindenféle gumilovak, a vazallusok meg buzgón fújják a lovak seggét szívószálon át – gyönyörű ménes lesz!

Nem hinném, hogy ez kellene nekünk…

:O)))

KEZDETNEK NEM ROSSZ

Ugyan a forradalom ma sem tört ki és még reggel is Orbán Viktornak hívják majd a miniszterelnököt, de ez azért már nem az elmúlt évek csenevész tüntetésecskéje volt.
Sokan voltunk, a lényegben egyetértettünk - Orbán takaroggy! – a végén még tök feleslegesen izmoztunk is egyet a rendőrökkel, mindenesetre odatettük magunkat, ahogy illik.
Az egyik szónok önkritikát is gyakorolt korosztálya eddig tanúsított apolitikus, közömbös magatartása miatt, mi kellhet még?
Hogy bennem az egész a MILLA- feelinget hozta vissza, az már legyen az én magánjellegű bajom, vannak adottságaim ahhoz, hogy mindenből a legrosszabb változatot nézzem ki, és hogy általában igazam szokott lenni, azt tekintsük az én pechemnek.

De azért jó volt hallani a nép szavát, mely köztudottan Isten szava, és kellemes csalódás volt, hogy a szervezők találtak szónokokat, akiknek mondandójára vevő volt a tömeg.
Szorgalmasan válaszolgattak a kérdésekre: 
Akarod, hogy meglopjanak? 
Nem!
Hagyjuk, hogy a tolvajok tovább garázdálkodjanak? 
Nem!
Nem haggyuk! Nem haggyuk! – és így tovább, jó kis balhé az ilyesmi és jó látni, amikor a tömeg elkezdi próbálgatni az erejét. 
Volt sok szép tábla meg molinó, nekem az tetszett, melynek a felirata az volt, hogy „Nem tudunk annyit adózni, amennyit loptok!” – a népnek van érzéke a tömör bölcsességekhez.


A beszédek amatőrökhöz mérten jók voltak, a hangosítás minősíthetetlen, a szónokok szépen belesimultak a tömegbe, ha valaki kicsit is szerencsétlenebb helyen állt, nyújtogathatta a nyakát, mint liba a farzsebben tárolt kukorica után, akkor sem látta az aktuális sztárokat.
Pedig jó lett volna megnézni legalább az ismeretleneket, hadd tudjuk, hogy melyikük az, aki nem csak okos, de szép is.
Volt az egésznek valami hamvas bája, mint az iskolai önképzőkör éves előadásának - ha olyanok mennek nézőnek, akik szeretik az előadókat, elnézik nekik, ha raccsolnak vagy pöszögnek, és mi itt szerettük az előadókat.

A szónoklatokban a sok okosság mellett elhangzottak az összes divatos sztereotípiák, melyek azért szakember szájából meghökkentőek, például, hogy adjuk oda a civileknek a korrupcióellenes harcot, majd azok jól legyőzik az elvetemülteket.
Jómagam az ilyet jól el tudnám képzelni 1789 forradalmi napjaiban, de a huszonegyedik században a korrupció elleni harcot hagyjuk csak meg mindahányunk feladatának, szervezését meg bízzuk az államra.
Ilyen alapon holnap a rablóbandát is civileknek kell üldözniük, sőt, ha túlkapásokba bonyolódnak, sajátkezűleg kell lefújniuk magukat könnygázzal, mert a dolgok mai állása szerint csak a civil a jó politikus és csak a civil a megbízható bűnüldöző.

Ma egyébként pontosan lehetett látni, hogy milyen egy rendezvény, amit civilek szerveznek, én meg már csak olyan renitens vagyok, hogy a profizmust kedvelem minden területen.
Tüntetésszervezés esetén is.
Már ezerszer leírtam, de megteszem ezeregyedszerre is – hátha… -, hogy egy tüntetést meg kell komponálni.
Kell, hogy legyen eleje, közepe meg vége, kell, hogy legyen főtéma, egyik elem erősítse a másik hatását, hogy az előadás tökéletes legyen.
És a szónokokat sem lenne szabad hagyni elhatalmasodni, mert abból sok jó nem származik. 
Vida Ildikó kedvence erre a legjobb példa, aki okosakat mondott, de nincs az az okosság, ami egy tömeggyűlésen korlátlanul eladható lenne - a beszédekre is vonatkozik a megtervezettség követelménye.

Namármost a rendezvény befejezése sem mindegy, hogy milyenre sikerül.
Odaállni szerencsétlen rendőrökkel torzsalkodni nem egy felemelő lezárása egy rendezvénynek, emellett terméketlen akció is.
Jobban jártunk volna, ha a tömeg elénekli „Az alcsúti legények, libát loptak, szegények” című himnuszt, kiegészítve esetleg további ellopott javak felsorolásával, még, ha bele is nyúlt volna a rendezvény a hajnalba.
Ha valaki le akarja győzni Klicskót, annak előtte ki kell gyúrnia magát, tömegesítenie kell magát, aztán, majd ha szép nagy marha ember lesz a kihívó, akkor el lehet kezdeni némi kockázatot vállalva emberkedni.
De hatvan kilósan, tornából felmentve, csak szarrá vereti magát adott esetben a versenyző.
Nem mondom, bátor ember, de a temetőkben tucatjával állnak fejfák „Bátor ember volt” feliratokkal.

Szóval, szerintem a szép kezdés után most jöhetnek a szorgalmas hétköznapok, lehet keresni civileket, akik profik, ami nem nehéz, mert Magyarországon a pártoknak összesen sincs negyvenezer tagjuk, a többi mind-mind civil.
Mert ha valaki komolyan veszi a szervezők felszólítását, hogy gyertek el legközelebb is sokan, Hát egyszer talán még elmegy a nép, de ha akkor sem hallja a szónokokat, nem látja kedvenceit és a rendezvény leginkább az amőbára hasonlít, akkor utána már csak akkor megy el, ha sült libamellet osztanak, párolt káposztával – nem vörössel, mert abban túlteng az osztályöntudat…
Vannak dolgok, amit nem lehet megspórolni, ilyen a profizmus is, merthogy a civil nem az amatőr szinonimája.

A tömegben mellettem beszélgettek arról, hogy ez rendben is van, de a falusi népnek egyszerűen nincs fogalma arról, hogy mi történik az országban, nem érti, hogy mi történik, és mégannyira sem, hogy mi miért történik.
A szocialisták egyik prominense ott helyeselt, és én megdicsértem magam, mert megálltam, hogy ne kotyogjak bele, hogy anno a szocialista pártnak minden faluban volt alapszervezete, a tagok rendszeresen meg tudták egymással beszélni a világ dolgait, el lehetett hozzájuk juttatni a különféle politikai anyagokat, ki lehetett kérni a véleményüket – kár volt ezt a struktúrát veszni hagyni.

A rendezvény vége felé az egyik szónok belevágott az ifjúság dicséretébe, szerényen a jövő reménységének minősítette magukat, nekem meg eszembe jutott, hogy hajdan volt egy párt, melynek tagjai a nagymamák kedvencei voltak – lehet, mégegyszer meg kell szívnia az országnak a hamvas ifjúság törtetését?
Mindenesetre egyre jobban foglalkoztat egy nyuggerpárt alapítása, járókeretre fel magyar, legalább verjük fejbe mankóinkkal az ellent!

A forradalmárkodáshoz az elszántságon kívül türelemre is szükség van, gyakoroljuk hát még kis ideig ezt a szép erényt, hiszen nincs az a gödör, melynek alja ne lenne, onnan pedig már csak felfelé vezet az út…

:O)))