A POFÁTLANSÁG HIMNUSZA

A csapból is a Hibbant folyik.

Hogy egyházának tagjai ünneplik az ő Moon tiszteletesüket, ez még csak rendben is lenne, de a cikkek túlnyomó része, melyekben megemlékeznek a Nagy Születésnapról, ájult szemforgatással rója a tiszteletköröket a gátlástalanság és agresszív erőszakosság oltára előtt, melynek tetején guggolva éppen a magyar demokráciát és a jogállamot tiszteli oldalba a szociopata, aki évek, sőt évtizedek óta köpi le, hazudja szembe és lopja szét az országot.

Hát igen, van a bűnnek és a pofátlanságnak egy olyan mértéke, mely már tiszteletet vív ki környezetéből - van olyan nő is, aki már olyan csúnya, hogy az már szép.

De talán azért a sajtónak dolga lenne, hogy reálisan szembesítse a népet azzal, hogy kire is bízta a családi kasszát, a felesége tisztességét és a lánya szüzességét.

Ne legyenek kétségeink, ez, miután megerőszakolta a feleséget és a lányt, bizony bele fogja törölni a farkát a frissen mosott függönybe.

Azt mondják, hogy tehetséges ember.

Ezt leginkább arra alapozzák, hogy azért tehetséges, mert minden barátját és ellenségét túlélte, ellenségeit megsemmisítette huszonvalahány éves pályafutásának összes viszontagságai dacára.

Hát nem tudom, ha nyilvánosan is kimondanánk, hogy egy szedett-vedett, ócska rablóbanda hazug és gátlástalan vezére, akkor lehet, egyet is kellene értenem tehetségének magasztalásával, de talán mégiscsak figyelembe kellene vennünk, hogy egy országot tett tönkre, tesz tönkre ma is, és ez az ország véletlenül éppen a mi országunk.

Tisztelhető jellembeli tulajdonságai nincsenek, ellenben remekül felismeri azt a pontot, melybe beletolva a feszítővasat hipp-hopp fel lehet pattintani az ország kincsesládájának tetejét, hogy aztán vállig lehessen kotorni a pénzben.

Vagy talán politikai szilárdságát lehetne tisztelni?

Ugyan, dehogy.

Ez a pojáca született köpönyegforgató, és bár szerintem ő Kossuth Lajoshoz méri magát, de szerintem inkább a török által bebörtönzött Móré Lászlóra hasonlít, aki azon kívül, hogy összeveszett a Portával, a császári udvarral meg mindenkivel, aki még arra járt, közben szorgalmasan fosztogatta is az országot.

Nem szeretném most taglalni a tehetséges tolvaj dicső tetteit, legyen az elég, hogy amikor bekerült a politikába, a seggén lyukas volt a gatya, ma viszont többszörös milliárdos, vagyona pedig olyan, mint a jéghegy – kilenctized részét nem látjuk.

Emellett ez a vagyon az utolsó tízforintosig lopásból, korrupcióból származik, merthogy nem csak az a korrupció, ha valaki lekenyerezi a parkolóőrt, hanem az is, ha Magyarország leggazdagabb embereinek igen kedvező létfeltételeket teremt, némi hála fejében.

Plusz Gripen, a tizenkét állami gazdaság, meg a ne mi nyerjük a legtöbbet.

Meg amiről még nem tudunk.
Esetleg szilárd jellemét kellene dicsérni?

Vagy, hogy miniszterelnöki hatalmát nem használta fel magánvagyona gyarapítására?

Ugyan, ezen csak mosolyogni lehet…

Esetleg sikeres kormányzása a titok?

Ez is vicc, első kormányzása során kifosztott államkincstárat hagyott maga után, menet közben összes szomszédunkkal összekülönbözött, a nemzetközi politikai életben pedig annyi baromságot hordott össze, hogy nyugaton teljes volt az elégedettség, mikor végre elette a fene az ország éléről.

Az elmúlt három évben az unortodox gazdaságpolitikával, meg az irreális megoldásokkal elérte, hogy Európa bohócává tette az országot.

Esetleg jólétet hozott a népnek?

Ugyan, ahova nézünk, mindenhol minden rohad, a nép meg nyomorog.

Demokrácia nincs, fenntartható fejlődés nincs, az államadósság nőtt, az emberek közérzete rohadt, és most várjuk a csodát, de a csoda nem fog eljönni hozzánk, mert még a csoda is utálja az önkényuralmat, és ha találkozik vele, hanyatt-homlok menekül…

Mi hát az egyenlege huszonöt éves politikai pályafutásának?

Kudarcok, erőszakos érdekérvényesítés, baltás gyilkos, nyugdíjpénztár, Simicska, Torgyán, Lázár, Semjén, de lehet, jön még Vona Gábor is.

Stadionok, ötmillió létminimum alatt élő állampolgár, éhező gyerekek, meg az ország szétrablása.

Ma trafik, holnap erdő, holnapután Nemzeti Italáru-nagykereskedések, kisvonat a családnak, stadion Gazsinak.

A veszteséglistán ott a demokrácia, ott az ifjúság, az oktatás, az egészségügy, a magyar föld, a modernizáció, ott az életünk.

Legjobban mégis azt utálom benne, hogy elfeledte, honnan jött.

A történelem majdcsak megtanítja neki egyszer.

Ez egy tehetséges ember?

Nem is tudom, a tehetségest, vagy az embert kellene megkérdőjelezni.

Esetleg mindkettőt, együtt és külön-külön is?

:O)))

HOGY KÉSZÜL A DESPOTA

Isten se tudja, hogy tulajdonképpen hogyan születik a zsarnok.

Annyi dolog szerencsétlen egybeesése kell hozzá, hogy statisztikailag szinte nulla a valószínűsége, és lám, mégis…

Amikor Győző bácsi, a pártalapszervezet titkára hazavitette „C” menetlevéllel a dolomittömböt, melyből két beosztottja aztán az udvaron baráti szívességből kifaragta a bölcsőt, melyben Viktorkát ringatták, száz fogorvosból százegy teli szájjal röhögött volna, ha azt mondja valaki nekik, hogy a kis dakotából az ország miniszterelnöke lesz majd egyszer, a nem is távoli jövőben.

Párttitkár fiának lenni egy faluszéli kőbányában nem volt akkortájt nagy dolog, akkoriban, ha eldobtál egy követ, biztosan párttitkárt találsz vele.

Depersze nem dobtál el, mert maga a gondolat is elborzasztott, hogy mi lesz a következménye, még akár az is megeshet, hogy hiába tartod a kezed magad elé április negyedikén, legfeljebb megrázza Orbán elvtárs: Köszönjük, Magyar elvtárs!

De arra igen jó volt, hogy a kis Viktorka legfogékonyabb gyermekkorában megismerkedhetett a magyar nép immanens tulajdonságát képező szervilizmussal, elnézegethette, ahogy dolgos jómunkásemberek percenként százhúszas nyelvcsapásokkal fejezték ki édesapja és az eszme, nomeg a jutalom iránti elkötelezettségüket.

De párttitkár fiaként megismerkedhetett a korabeli mozgalmi tevékenység mibenlétével is, ami azért kissé eltért a lenini, és alapvetően a kádári ideáltól.

Elvetette a merev formaságokat és a döntéseket egészen közel vitte az élethez, így kapott egyszer apám is kiváló dolgozó jelvényt, meg a szégyen mellé kis pénzt is.

Egyszer, munka után a kocsmában legurítottak egy kori sört, és a háta mögött a párttitkár meg a szakszervezeti titkár éppen az aktuális pedál-medálokat osztották, jó magyar szokás szerint többségét egymás között: kap egyet a Jóska, kapsz egyet te… - erre apám hátrafordult és odaszólt: meg kapok egyet én is.

Kapott.

Szóval meg lehetett ebben a környezetben tanulni az életet, majd a sok nyavalygó értelmiségi között remekül lehetett hasznosítani a tanultakat.

Ha nincs Kádár-rendszer, akkor persze Győző papa soha nem lesz párttitkár, hanem töri buzgón a dolomitot és eszébe sem jut a fiát gimnáziumba küldeni, ellenben gazsulál a bányavezetőnek, hogy hadd jöjjön a Viktorka követ talicskázni tizennégy éves korában.

Így viszont Viktorka kisdobos, majd úttörő lett, maga is bekapcsolódott a munkásmozgalomba, így a gimnáziumban már természetes volt, hogy a KISZ oszlopos tagja lesz, és mivel apukája azzal a két dolgos kőtörő tenyerével beleverte a fejébe, hogy az élet permanens harc, hát egyenruhát is öltött.

Ifjúgárdista lett, meg állítólag még KISZ titkár is – egyik sem jött rosszul az egyetemi felvételinél, de ha például a közösségi elkötelezettséget a helyi plébánián manifesztálja karingben meg füstölő ridiküllel, már nem lett volna ilyen egyértelmű a dolog.

A nagyvárosi lét nem viselte meg Viktorkát, aki meglehetősen ügyesen kacsázott elegáns karikalábain a focipályán, s habár kissé farnehéz volt, de azért elfogadható teljesítményt nyújtott.

Ha – mondjuk – elért volna egy elsőosztályú szintet, ma a fejünk se fájna, akkor ma ő lenne a Viktor bá’, a Felcsút ificsapatának edzője, aki meccsek után a helyi vezérszurkolókkal együtt sörözgetett volna a kocsmában.

De a focihoz nem elég a ravaszság meg az erőszakosság, kell az isteni szikra is, így aztán ez sem mentett meg bennünket tőle, pedig az lett volna az ő igazi helye a világban, a szurkolók tisztelték volna és a játékosok is csak a háta mögött mertek volna röhögni rajta, mikor bemutatja a helyes labdavezetést, de a hasától nem látja a labdát.

Felvették az egyetemre, ami nem is csoda, hiszen a család törekvő volt, a pedigré az akkori követelményeknek maximálisan megfelelt, - ma már például nem biztos, hogy örülnének a felvételin, ha kiderülne, hogy ő Ülő Bölény törzséből származik, meg aztán mikor tudná egy kőtörő megfizetni a tandíjat a jogi karon?

Ha nem veszik fel, mert – mondjuk - berúg a felvételi napján, megint csak szerencsénk lehetett volna, a magyar közgazdász-társadalom például éppen így menekült meg tőlem, pedig lehetnék akár most a Vörös Matolcsy is, habár úgy érzem, jobb ez így mindenkinek…

Előfelvételisként ismét folytathatta kedvenc katonásdiját, csak az volt a baj, hogy kiderült, nem ő a tábornok az alakulatnál, ez persze fegyelmezetlenségekre késztette, de – hálistennek – miután egyszer-kétszer elbeszélgetett a vallás és a sorkatonák viszonyáról a Magyar Néphadseregben az alakulat elhárító-tisztjével, nagyobb baja nem esett.

Ha az elhárító-tiszt előrelátóbb, akkor talán hősünket áthelyezik kis időre ahhoz az alakulathoz, melyben előírás szerint minden helyváltoztatásnak futólépésben kellett megtörténnie, ez újabb fegyelemsértésekre sarkallja és esetleg hosszabb időre is elteszik, mint a befőttet és akkor ugyancsak megmenekül az ország.

De megint nem volt szerencsénk, és egy darabig hősünk is ezt a feelinget mondhatta magáénak, mert bár strapabíró volt, de a fővárosi környezet megviselte.

Kilógott belőle, mint prímás farka a gatyából a viccben (Hé! Kilóg a farka!

Nem ismerem, de dúdolja csak!) legfőképpen önmaga miatt, merthogy a pestiek szokás szerint szartak a fejére, ő meg ezt személyes sérelemként élte meg, meg talán az is kifárasztotta, hogy amikor végigment a Rákóczi úton, akkor mindenkinek köszönt és nem köszöntek vissza neki.

Arról nem szólva, hogy hiába költözött Pestre, nem hívták meg a Fradi nagycsapatába, de még a kicsibe sem, úgy érezhette, elkallódott.

Aztán összetalálkozott a kollégiumban a többi suttyóval és végre hazai vizeken érezhette magát, a megszokott fészekmelegben, a fingóversenyek és a nagy rókázások honában, ahol még a nőkért is lehetett verekedni – mecsoda megkönnyebbülés lehetett!

Ehhez jöttek még olyan plusz jótétemények is, mint egy Kéri vagy egy Stumpf, meg a Stumpf apósa, a kommunista belügyminiszter, akinek az árnyékában vígan lehetett forradalmárkodni.

Ha Stumpf apósa – mondjuk - klasszika-filológiát tanít valahol, akkor meglehet, hogy az első hőbörgésük után irgalmatlanul seggberugják őket, de hát Stumpf apósa belügyminiszter volt, így aztán annyit idétlenkedhettek, amennyit csak akartak, még mindig tét nélkül, mi meg így jártunk.

A pénz persze bonyolította a viszonyokat, mikor kiderült, hogy a bohóckodásban rengeteg pénz van, akkor elkezdett odafigyelni.

Persze, ha Andropov jobban bírta volna a gyűrődést, akkor nem jön Gorbacsov és meglehet, a mi Vezérünk ma vállalati párttitkár a Szaru és Pata Műveknél, de Andropov – eléggé el nem ítélhető módon meghalt, Gorbacsov meg demokrata volt – a mai magyar viszonyok ismeretében ez tökéletesen megmagyarázza a Szovjetunió összeomlását.

Így aztán hősünk megkezdhette a hosszú menetelést a hatalom felé, először magáévá tette Anikó asszonyt, majd a Fideszt, és fegyelmet tartott, aki nem viselkedett előírásszerűen, az vagy keresztülesett a vak komondoron, vagy mehetett világgá a pártból, mely akkor még azért kismértékben különbözött a mi Csodacsatárunktól.

Ha lett volna valaki, aki elküldi az anyja csipájába, mikor nem számolt el a székház-pénzzel, talán még meg lehetett  volna állítani, de azóta ennek a kis szociopatának senki nem mer ellentmondani, mert már ismerik  a gátlástalanságát, az erőszakosságát, azt a drága jó bosszúálló természetét.

Hát őt dobta nekünk a gép.

Ma ötven éves, és bár rendszeres elemcserére szorul, de hajtja a hatalom és pénzvágy, mindenképpen le akarja nyomni IV. Bélát, ő akar lenni a harmadik honalapító.

Kevés szabadidejében ül az íróasztalánál és a történelemkönyvben minden nevet kifest korrektorral, Kerényi pedig már készíti a Színes Nagy Magyar Nemzeti Történelmi Arcképcsarnok című albumot, melynek minden lapján Orbán Viktor portréja lesz látható, alatta hőstetteinek felsorolása fog szerepelni.

Például Orbán Viktor ledöfi Barrosot, Orbán Viktor körbekiabálja a gaz Gyurcsányt és így tovább.

Mondom én, szerencsétlen egy ország ez, nekünk Oszvaldból is csak egy Marika jutott…

Születésnapjára hadd ne kívánjak semmit, mindketten jobban járunk…

:O)))

ÉRDEKES IDŐK

REZSICSÖKKENTÉS

A kínai, ha átkot mond valakire, állítólag azt kívánja, éljen érdekes korban.

Hogy minket ki átkozott meg, fene tudja, de hogy fogott az átok, arra mérget lehet venni.

Érdekes időket élünk, vannak napok, mikor kapkodhatja a fejét az, akinek még nem ment el teljesen a józan esze.

A mai nap vezető híre a túlzott deficit eljárás megszűntetése volt Magyarország ellen, ami valóban adna okot némi örömre, ha nem ismernénk az árát és nem lennének aggodalmaink a folytatást illetőleg.

Természetesen a hírt úgy fogja a Fidesz kommunikálni, mint a rezsim hihetetlen sikerét a fertelmes baloldali ámokfutás után, a demokratikus oldal pedig szokás szerint úgy csinál majd, mintha az elért eredményhez semmi köze sem lenne.

Holott van, nagyon is sok, hiszen Gyurcsány az államháztartás hiányát kilenc százalékról három egész nyolctized százalékra csökkentette, méghozzá úgy, hogy az emberek azért közben élni tudtak, ha nem is mint egy Onassis, de éhen sem döglöttek.

Bajnai ezt az eredményt a pénzügyi és gazdasági világválság viszonyai és iszonyai között megőrizte, ami legalább olyan teljesítmény, mint elődjéé volt.  

Orbán a maradék nyolctized százalékot három év alatt volt képes lecsökkenteni, de közben padlóra tette az országot, felélte a múltját és ellopta a jövőjét.

Mint a volt külügyminiszter, Balázs Péter megfogalmazta, a versenyzőt ugyan sikerült lefogyasztani, de jártányi ereje sem maradt arra, hogy felvegye a versenyt a románokkal, szlovákokkal, lengyelekkel, akik sokkal jobb erőnléttel küzdenek.

Az utóbbi három év alatt sikerült az országot visszavezetni régi dicsőségünkhöz, ismét a hárommillió koldus, a hatszázötvenezer éhező gyermek és a húsz százaléknyi, egyetlen keresővel sem rendelkező család országa lettünk.
Igaz, közben sikerült ellopni a nép nyugdíjas korára félretett pénzét.

Persze, kérdés, hogy lesz-e a mai fiataloknak nyugdíjuk egyáltalán.

Az már biztosnak látszik, hogy a falunak már megint nem lesz, hanem az öregek, mint a régi cselédek és zsellérek ülhetnek majd fiaik és lányaik küszöbén és várhatják a kegyelemkenyeret, már, ha azoknak futja majd rá egyáltalán.

Megszűnt a társadalombiztosítás is, a befizetések után semmi nem jár, legfeljebb a kuncsaft szája, ellenben minden adható, ha a hatalomnak kedve szottyan hozzá.

De nem lesz kedve, mert a cél, hogy a magyar munkaerő olcsó legyen és fel tudja venni a versenyt Délkelet-Ázsiával, most első lépésként a versenyzők fején az éhségtől összement bőrrel a szemek vágásán igyekszünk javítani.

Ha sikerrel járunk, mi leszünk majd az európai kisgörény, az áldott jó természetünk már megvan hozzá.

Most lesz kis osztogatás a választások előtt, Orbánt valószínűleg újraválasztják a rezsicsökkentésnek örvendező retardáltak, és akkor lehet majd várni egy darabig, mígcsak a Nemzeti Trafik előtt - az ajtótól öt méterre, természetesen - a beszélgetés nem úgy fog szólni, hogy gyere Jóska, gyújtsunk rá, hanem úgy, hogy gyere Jóska, gyújtsuk rájuk…

Viszont a gazdagok rohadtul gazdagodnak

Amikor belenézel a pénztárcádba és keresed benne a pénzed, de nem találod, akkor, ha belenézhetnél a gazdagok pénztárcájába, azonnal ráismernél: nicsak, ez az ezres az enyém volt eddig, de mostantól már az övé, jééééééééééééé!
Merthogy a rezsicsökkentésből származó összes megtakarítás fele, ha jól emlékszem, a társadalom leggazdagabb húsz százalékánál jelentkezik.

Ma tüntetést is láttam.

Mint a rendszerváltás idején fellobogózott autókkal szaladgáltak a tüntetők a faluban, és követelték – többek között – valamennyi devizahitel eltörlését.

Komolyan mondom, az emberek megbolondultak, a kormány meg már a megalakulása előtt nyolc évvel is tudatmódosult állapotban volt.
Ha - mondjuk - a nyugdíjpénztári lopott vagyont arra költik, hogy a bankoktól forgalmi értéken megvásárolják a bedőlt hitelesek lakásait, majd piaci áron bérbeadják nekik, a befolyt lakbérek meg a nyugdíjalapba mentek volna, az még elfogadható is lenne, de inkább rózsadombi négyzetméterárakon építettek helyette gázszolgáltatás nélküli gettót, ami nettó bűncselekmény, úgy, ahogy van.

Mai hír az is, hogy a cigánygyilkosságok elkövetőinek ügyvédei felmentésért folyamodtak, ami pontosan tükrözi a magyar társadalom állapotát, melyet egyáltalán nem rendített meg ez az embertelen náci bűntett - sorozat, a magyar igazságszolgáltatás állapotát, mely még vád tárgyává sem tette a rasszista indítékot.

Ilyen indítványt egy jogállamban ügyvéd nem merne tenni, mert az életben többé megbízáshoz nem jutna, de ebben a nácikat sunyin támogató rezsimben nem kell ettől tartania, hiszen a parlament elnöke nem a holokauszt adatait kétségbevonó neonácit szankcionálja, hanem a dohányforgalmazás ötszáz milliárdjának haverok kezére játszását kritizáló Szanyit.

Amikor elolvastam Pintér belügyminiszter parlamenti szakbizottság előtti nyilatkozatát arról, hogy a Fidesz-székház tüntetőit a Fradi futball-huligánjai, köztük a biztonsági szolgálatnál szolgáló, gyilkosságért elítélt kopasz jogszerűen cibálhatták a negyvenkilós bölcsészlányokat, akkor aztán megszűnt minden kétely.

Mikor azt mondja a belügyminiszter, hogy egy magánterületre történő jogellenes behatolásnál a rendőrségnek semmi dolga nincs, ellenben a behatolók ellen bármely állampolgár felléphet, az már a legalja, ennél mélyebbre a magyar állam már aligha süllyedhet.

Gyakorlatilag ez a kijelentés szabad utat ad az önbíráskodásnak, hiszen egy olyan mikiegeret, mint amilyen ő is, két markos legény bármikor áthajigálhat a kerítésen, oszt lehet felbérelt verőlegényeknek az emberi minőségének megfelelő állagúvá verni.

Ez a miniszteri felelősség?

Ugyan…

Tudnék még a mai nap terméséből válogatni, de nem érdemes.

Viszont arra kíváncsi lennék, hogy mikor jön meg végre a magyarok esze, mert minél később, annál nagyobb a baj.

Bevallom, túl optimista nem vagyok…

:O)))

Kép: http://negymadar.blog.hu/

FEHÉR POR ÉS TÁRSAI

„Én azt hiszem, hogy ez a három (levél) a Fidesz gyűlöletkampányának az eredménye, amely megosztja az országot, megosztja az embereket, barátokat és családokat” – mondta az ATV-nek Bartha György, a miskolci MSZP szervezet irodavezetője azt követően, hogy a hétfői posta átnézése közben az egyik küldeményben fehér port talált.

Nagyon valószínű, hogy az fog kiderülni: a fehér por liszt volt, lehet hazavinni és rántást csinálni belőle a bableveshez, de óvatosan, nehogy csomós legyen, mert az nagy méreg annak, akinek a tányérjába kerül.

Ez is olyan talpig magyar dolog, hiszen mi sem könnyebb ebben az országban, mint a lépfene baktériumához hozzájutni, azt fehér porrá alakítva fegyvert fabrikálni belőle, így igen nagy annak a valószínűsége, hogy a Magyar Posta által kiszállított, LÉPFENE feliratú borítékok anthraxot, halálos mérget tartalmaznak.

Viszont van egy módszer, ami nálunk is gond nélkül alkalmazható: elhullott kérődzök dögeinek fel-le hurcolása során van esély, hogy kifoghatunk egy fertőzött példányt.

Ez, így választások idején nagyban elősegítené a Kubatov-listák pontosítását is, hiszen akkor tudhatnánk végre hitelesen, hogy aki döglött tehenet húz a farkánál fogva, az komcsi, esetleg etnikum, aki hazafelé tart a részükre fenntartott húsboltból…

Hócipőm tele van ezzel a gyűlöletkampányozással is.

A magyar belpolitika egyre gyermetegebb, némelyik óvodában a nagycsoportosoknak is több eszük van, mint a magyar politikusoknak.

Felénk az a politikai propaganda csúcsa, ha a politikusok körbeállnak, Viktorka pedig elkiáltja magát: a szocik lopnak!

Hívei erre kórusban ismétlik: Lopnak! Lopnak!

Barátai pedig kontráznak hozzá: Meg a zsidók, a cigányok! Lopnak! Lopnak!

Ez idáig rendben is van, de utána a csoport másik fele is rákezdi: Mi nem lopunk, csak ti loptok!

Barátaik kontráznak: Loptunk ugyan, de ti többet! Kicsit loptunk, de ti sokat!

A választópolgár meg, miután elhányta magát legyint egyet, majd rákezdi: Mindegyforma! Mindegyforma!

Pedig nem mind egyforma, de ez soha nem fog kiderülni, mert a propaganda belefullad a libák és trafikok tengerébe, mindenki mindent érzelmi alapon közelít meg, mindenki a másikat vádolja gyűlöletkeltéssel, a stílus elborzasztó, a mondanivaló meg velejéig hazug.

A jobboldal már arra sem figyel, hogy legalább a legnyilvánvalóbb baromságait elkendőzze, a kilógó lólábakat, sőt lassan már az egész lovat is átlépi, a választót szemközt köpi, mert azt gondolja, hogy az a párszázezer idióta, aki az „orbánviktor majd tesz bele” című világslágert énekli, mindenkit lenyom.

Az a baj, hogy az ellenzék belesétál ebbe a csapdába, elkezd ugyanúgy viselkedni, mint ellenfele, pedig ha valamit utál a nyugalmat és kiszámíthatóságot kedvelő választó, az éppen ez a politikai sárdobálás.

A demokraták ezzel nem mennek semmire, csak magukra húzzák azt az ellenszenvet, melyet a Fidesz lenne jogosult önállóan betakarítani.

Aki beszáll az iszapbirkózásba, az maga is nyakig sáros lesz.

Anno Kuncze Gábornak volt erre a helyzetre egy találó hasonlata, mely szerint a társadalom érdekesen kezeli ezeket a dolgokat.

Ha egy részeg a buszon összehányja magát és lehány téged is, könnyen alakul ki a nézőkben a téves kép két gusztustalan disznóról.

Lehetne ezt elegánsabban is csinálni, nem kellene gyűlöletkampányozni, inkább tényekkel kellene operálni.

Például elmondani, hogy miért hazug a rezsicsökkentés, hány milliárdot szakított az Orbán-Simicska klán, kik kapták a trafikokat, mondjuk településre bontva, az adott településen megmagyarázva, miért éppen az kapta, aki.
Hány milliárd vissza nem térítendő támogatást kapott Csányi, hány milliárdos beruházást hajtott el a Fidesz az elmúlt évek alatt, ez hány munkahelyet jelentett, miért jó az államnak a minimálbér emelése, mennyi maradt ebből a munkavállalóknál – és milliónyi egyéb dolgot, megspékelve a helyi közismert mutyi és hatalmaskodási történetekkel.

Nem kellene hőbörögni, a száraz tények többet mondanak, mint bármely dühroham.

Mennyi volt az államháztartás hiánya a válság előtt, mennyivel adták át az országot Orbánnak, ki ellenőrizte ezt, mennyi ma az államháztartás hiánya, mennyi az államadósság, mennyit szórt a szélbe az Orbán-kormány, hány lakást lehetett volna ebből építeni, hányszor lehetett volna megmenteni belőle a nemzeti légitársaságot.

Hány devizahitelest mentettek meg a nagy dumával, egyáltalán, hányan vannak, akiknek ez a problémája, hány embert lakoltattak ki az utóbbi három évben, hányan fagytak meg az utcákon és hányan a saját lakásukban.

Hány gyerek éhezik, hány családban nincs egyetlen kereső sem, mi volt a foglalkoztatottság növelésének orbáni trükkje.

Hány milliárd ment a határon túli magyarok támogatására, az kikhez jutott el és milyen célokra, hányan képviselték a magyarokat Erdélyben, Ukrajnában a román államhatalmi szervekben 2010 előtt és hányan képviselik ma, milyen államközi szerződések biztosítják a támogatások törvényességét.

Hány kiló kenyeret, hány köbméter gázt tudott venni egy átlagnyugdíjas a nyugdíjából, mit mondott a Fidesz a tandíjról és mi az igazság, hány fiatal felvételizett évente 2011 előtt és hányan jelentkeznek ma a felsőoktatásba, hány orvos ment külföldre a három év alatt, és így tovább.

Mondjuk minden napra egy-egy tény a választásokig.

A tények magukért beszélnének.

Illúzió az, hogy óriásplakátokon lehet majd hirdetni a demokratikus oldal igazát, de egy szikár tény egyetlen A4-es lapra is ráfér, azt pedig az aktivisták is be tudják dobálni a levélszekrényekbe, ki tudják ragasztani szerte a falvakban, városokban.

Ha ötletesek, humorosak és legfőképpen igaz és hiteles adatokkal operálnak, akkor ez a tényekre alapozott propaganda hatékonyabb és hitelesebb lehet, mint a Szőke Piranha selypítő idótáskodása, az új szóvivők bornírt fröcsögése.

És nem szabad csak a Budapesten politizálni, mert a média az ellenfél kezében van.

A bölcs tanács itt is igaz: gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!

Aki azt mondja, hogy a politikai kérdések a propaganda szintjén dőlnek el, annak többé-kevésbé igaza is van, ehhez mérten kellene készülni a választásokra.

Nem kell állandóan védekezni, nyugodtan semmibe lehet venni a támadásokat, egy mondat bőven elég bármelyikre: Lopnak, csalnak, hazudnak!

Most éppen erről.

Ha valaki elkezd védekezni, akkor van mivel foglalkozni a hatalom média-birodalmának, ha csak azzal tudnak foglalkozni, hogy mi volt a vádjaikra a reakció, akkor legfeljebb elmondják még ötvenszer ugyanazt, de a száraz tények közélésén túl nem érdemes acsarkodni.

Át kellene gondolni végre a demokratikus oldal propaganda-tevékenységét, mert így rossz vége lesz ennek.

Talán-talán még nincs késő, de már a huszonnegyedik órában vagyunk…

:O)))

DEVIZAHITEL LIBAÓLRA

Nekünk nem szembesítésre van szükségünk, hanem arra, hogy akár önökkel együtt kitaláljuk, hogy akiket a szocialisták belelöktek a kátyúba, azokat hogyan segítsük - válaszolta Orbán a Jobbikos  Z. Kárpát Dánielnek, aki az árfolyamgátról tett fel azonnali kérdést Orbánnak.

Aztán gyorsan ki is találták azt, amit már előzetesen kitaláltak: a jövőben bármikor igényelhető lesz az árfolyamrögzítés, amelyet a nagycsaládosok húszmillió forintnál nagyobb összegű devizahitel esetén is kérelmezhetnek.

A vicc az egészben az, hogy ez sem segít jóformán senkin, az országban pedig összesen talán húszezer olyan család van, mely nagycsaládnak minősíthető – az összes család nyolc százaléka sorolható ide.

Közülük, ha kivesszük azokat a családokat, melyek szociális helyzetük miatt képtelenek voltak felvenni bármiféle hitelt, marad talán két-háromezer család, vagy még annyi sem, akik viszont zömében a felső-középosztályból kerülnek ki, és akik közül sokan már kifizették a hitelüket a csókosoknak és a gazdagoknak szervezett akció során, milliókat nyerve az adófizetők pénzéből.

Hogy érthető legyen a dolog, Magyarországon minden negyedik-ötödik gyerek olyan családban él, ahol nincs aktív kereső, és 620 ezer 18 évnél fiatalabb él a szegénységi küszöb alatt.

Őket nemigen segíti senki.

Viszont a húszmillió forintnál nagyobb összegű hitelek árfolyamgátjának költségeit az adófizetővel fizettetik meg - ez a pofátlanság minősített esete.

Eltekintve attól, hogy Orbán megriszálta kicsit magát a Jobbik előtt – akár velük együtt is kitalálhat dolgokat – a devizahitelesek megsegítése azért akármerről is vizsgálgatjuk, nem nevezhető egy kimondott sikertörténetnek.

Ha azt számoljuk, hogy a családok egyharmadában nincs gyerek, másik egyharmadában csak egy gyerek van, akkor kissé túldimenzionáltnak tűnik a devizahitelek körüli nagy hajcihő, ami csak az emberek felelőtlenségének továbbélését eredményezheti.

Hitelt vettél fel?

Vállaltad, a deviza-árfolyam mozgások következményeit?

Belebuktál, padlón vagy?

Akkor ne panaszkodj, a padló arra való, hogy legyen honnan feltápászkodni.

Persze ez nem csak a devizahitelek problémája esetén divatozik, hanem aktuálisan ott vannak a kezüket tartók között a libahizlalók is, akik most Bajnai miatt valószínűleg kaszálnak is egy nagyot.

Ők vállalkozók, akiknek egy csődbe ment vállalkozás nem fizette meg a tartozását, ami a vállalkozói szférában nem kimondottan szokatlan jelenség.

Ők azok, akik a saját üzemméretüket tekintve hatalmas kinnlevőségeket halmoztak fel, mert mindenféle ésszerűséget sutba vetve folyamatosan szállítottak, anélkül, hogy bármiféle reális esélyük lett volna arra, hogy követeléseikhez hozzájussanak, maguk alatt vágva a fát.

Értem én – előremenekültek.
Megy ez országos szinten is, hinni kell a irracionalitásban, mindig csak a holnapot megnyerni, de sajnos van holnapután is, meg azután is, és egyszer csak nincs tovább.

Veszteségcsökkentésről ezek az emberek nem is hallottak, azt meg nemigen akarják megérteni, hogy ha összeomlik egy piac, akkor nincs az a pénzügyi zseni, nincs az a Matolcsy, nincs olyan Orbán-féle irracionális megoldás, mellyel meg lehetne oldani vevő nélkül az adásvételt.

Echte magyaros megoldást alkalmaztak, kerestek egy bűnbakot, és tartják a markukat az államnak: segíts már rajtam.

Orbán meg (l’etat c’est moi, ugye…) liba helyett őket veszi meg kilóra, foglald imába a nevem és én lökök neked valami kis pénzt!

Nem sajnálom én a pénzt ezektől a jóemberektől, a devizahitelesektől sem, de az már mégiscsak nevetséges, hogy a Vezér kampányának költségei minden magyar állampolgárt – az őt felettébb utálókat is -  terheljenek, habár ügyesnek ügyes megoldás, kétségkívül.

De a legnagyobb kár nem azzal éri az országot, hogy ezeknek az embereknek pénzt lök a kormány - habár eddig ezt is leginkább csak ígérgette, hanem azzal, hogy konzerválja azt a szemléletet, mely a mai társadalmi és gazdasági viszonyokkal összeegyeztethetetlen, tarthatatlan.

Hogy vállalkozó vagyok, de csak addig, ameddig nyereségem van, meg hitelt veszek fel a banktól, de nem mérem fel helyesen lehetőségeim határait, aztán amikor bukok, tartom a markom, mert nem hittem volna, meg nem számítottam rá, meg azt hittem…- ez vagy butaság, vagy felelőtlenség, vagy végzetes tévedés – kiváló hegymászónk ebbe halt bele minap.

Magyarember egyébként örök optimista, nem hisz senkinek, csak a saját tapasztalatának, annak se mindjárt, csak ha már háromszor – négyszer fejbevágták hólapáttal.

Ő arra szocializálódott, hogy van egy gondoskodó állam, mely, ha rosszul lép és beleesik a pöcegödörbe, akkor menetrendszerűen kihúzza belőle.

Akkor volt miből, mert egyrészt az ország a nemzeti közösségé volt, ma viszont a nyereség azoké, akik megszerezték a földeket, gyárakat, szolgáltató cégeket, és ilyen szempontból mindegy, hogy a tulajdonost Smith & Wesson - nak vagy Csányi Sándornak, esetleg Mészáros Lőrincnek hívják.

Itt mindenkinek helyt kell állnia saját döntéseiért és ezt meg kell tanulni.

Nehéz és hosszú folyamat lesz ez, különösen, ha eljut az emberek tudatáig az, hogy a szolidaritás csak olyan esetekre vonatkozhat, mikor a baj nem saját hibánkból következik be.

Mint például a vörösiszap-ömlés, igaz, ott meg a szolidaritás eredményét lenyúlta a Vezér.

Viszont beindult a Fidesz választási gépezete, kezdik összesöprögetni a kóbor szavazatokat, melyekre mindannak dacára szükség lehet, hogy már mindent bedobtak, kezdve a levélben szavazó, határon túli véreinket, az ellenőrizhetetlen szavazói listát, a választókörzetek összebarkácsolását, a karaktergyilkosság bejáratott módszerét, sőt, Gyurcsányt és a szocialista politikusokat is, - hadd veszekedjenek lelkesen, azt utálja a szavazó.

Most a kisgazdák - legyenek azok akárkik is - vannak soron.

Vicces, Torgyán gutaütést kaphat, ha megtudja.

Gondolom, kapok majd itt hideget-meleget, de egy biztos: szemléletet kellene váltani, a rendszerváltás után negyedszázaddal igen aktuálisnak tűnik…

Vajon megérti ezt lassan a magyar?

:O)))

BARBIE-RÓZSASZÍN GYERMEKBOLDOGSÁG

Vége van a Gyermeknapnak.

Már maga az a tény is megnyugtató, hogy még nem tiltották be, vagy nem cserélték le valamelyik szent ünnepével, mondjuk lehetett volna ez akár Csodatevő Szent Bendegúz ünnepe is, hiszen arra mindenki emlékszik, hogy hányszor tett csodát a banyával…

A szocializmus vérrel-mocsokkal borított fertelmes évei hozták el ezt az embertelen ünnepet is, melyen a gyermekeknek kommunista komisszárok és ávósok felügyelete alatt kellett az Internacionálé dallamára táncolni, vidámkodni, dalolni boldogságról, barackfáról, vagy miről is, de mára ez már gyökeresen megváltozott.
Az új rend új tartalommal töltötte meg az ünnepet, és ha ma még nem is kötelező narancsvirágról énekelni, de nincs már mesze az idő, mikor ez is eljövel hozzánk, a boldog, szebb jövő keretében.

Azt hirdették hajdan a komcsik, hogy „Számunkra legfőbb érték a gyermek!”

Amilyen ravasz és számító dögök voltak, ehhez képest is viselkedtek, de mára ez már – hála Pártunk és Vezérünk, meg a többi rendszerváltó trágyadomb következetes tevékenységének – alapjaiban változott meg.

Mára ebben az országban legfőbb érték a pénz és a hatalom, más érték meg nemigen létezik.

Akinek pedig hatalma van, az olyan törvényeket hoz, melyek neki kedveznek, és mivel tudja, hogy a libának mindösszesen csak két combja van, így hát azon iparkodik, hogy azok neki, meg a gyerekeinek jussanak.

Hogy a többi gyereknek mi jut?

Törődjön azokkal a saját apjuk, anyjuk, ameddig nem az ő libacombjából akarnak csipegetni, addig csináljanak, amit akarnak.

De a törvények focipályája a gazdagok gyermekei felől a szegények gyermekei felé lejt, nem is kicsit.

Itt van mindjárt a gyermekbarát adórendszer, melyet hitelesebb lenne gazdaggyermek-barátnak nevezni, mert csak azoknak kedvez, akinek magas jövedelme van, hiszen az tud csak élni a gyermekek utáni adójóváírással.

Szegényember a nincsből nem tud jóváírni semmit, viszont megmagyarázzák neki, mennyiből lehet elégedetten megélni.

Így aztán marad neki támogatásképpen a családi pótlék, melynek összege manapság nemigen változik.

Meg a rezsicsökkentés a fűtés-világításnélküli lakásában, közkútról hordott vízzel, gravitációs vécével.

Csak röhögni lehetett, mikor a hatalmon levők azzal indokolták az egykulcsos adót, hogy ennek következtében lett igazságos az adórendszer, hiszen a jövedelméből mindenki azonos mértékű adót fizet, de azt nem magyarázgatták, hogy mitől igazságos az, ha az azonos mértékű adóból visszatartott részből csak az részesül, akinek van említésreméltó jövedelme.

Az adót a társadalom közös céljainak finanszírozására szedjük, márpedig mi lenne tisztességesebb közös célunk, mint a gyermekek felnevelésének támogatása, relatív esélyegyenlőségük megteremtése?

Ehhez képest gyermekek tízezrei éheznek, nem jutnak sem minőségben, de még mennyiségileg sem elegendő táplálékhoz, a nyomor koszában, erkölcseiben nőnek fel, miközben a miniszterelnök valóságtól elrugaszkodott, havi kétmilliós költségből üzemeltetett főtanácsadónője kiscsirkét osztogat azoknak, akiknek kenyérre sem jut.

Nem is csodálom, hogy a mai nap ünneplését a hatalom nemigen forszírozta, helyette inkább párosodásra bíztatva a fiatalokat, párválasztó bulit rendezett tízmillióért.

Ez bizony fontos, hiszen ők fogják majd összeszerelmeskedni a következő generációkat, csak az a baj, hogy nem csak az a párszáz jólszituált fiatal, akiknek ezt a rendezvényt a milliókból összehozták, hanem az a rengeteg állástalan, kilátástalan, képzetlen és elkeseredett fiatal is, akik számára már csak szegregált iskola van, akik számára nem nyílik meg az út még a szakképzés felé sem.

Viszont majd elkaparhatják őket rokoni segítséggel a temető árkában.

Akik számára majd csak a gyűlölködés, esetleg a bűnözés ad majd valamiféle elégedettség-érzetet, mert munka híján a munka által adott öröm és elégedettség érzete számukra örök életre ismeretlen marad.

Viszont főzhetnek pálinkát - annyi Julcsa néni baracktermésének…

Társadalmi mobilitás?

Boldog gyermekkor?

Nyaralás, ünnep, ajándék?

Egyenjogúság?

Egyenrangúság?

Esélyegyenlőség?

Magas szintű orvosi ellátás?

Magas szintű oktatás?

Ugyan!

Érdekli is ez azt, akinek a gyermeke, unokája már Londonban, Párizsban jár általános iskolába, középiskolába, egyetemre?

Nem is lenne jó, ha az a gyanútlan kisgyerek belekeveredne a plebsbe, ha esetleg cigány kisgyerekkel barátkozna, hiszen neki arra kell felkészülnie, hogy átveszi apjától-anyjától a társadalmi pozíciót!

A társadalom meg álmélkodik, hogy a nincstelen cigány sunyiskodik, meg szalad utánad a zoknijaival, késkészletével a piacon, vagy kéreget, ha a potentát kiszáll az autójából, melyet a bejelentés nélkül foglalkoztatott csóringereken megtakarított pénzéből vásárolt.

Jó ma gyereknek lenni ma Magyarországon?

Melyiknek jó, melyiknek maga a tömény borzalom, az egész életét meghatározó rémálom.

Erre már, csak, mint tortára a hab kerül rá a társadalom elembertelenedése, a társadalom atomizálódása, a gyengék és kiszolgáltatottak megvetése, a nagyegyházak undorodása a társadalom alján végzett munkától.

És ki lenne gyengébb és kiszolgáltatottabb egy kisgyereknél?

Ha valaki kétségbe vonná a baloldaliság létjogosultságát, akkor töprengjen el, mi a differencia az átkos negyven év gyermek és ifjúságpolitikája és napjaink szegényüldöző, a társadalmi robbanást szinte kikényszerítő politikája között, rezsicsökkentésestől, szegregációstul, mindenestől.

Orbán mondta a nyugati politikusoknak: ne azt figyeljék, mit mond, hanem azt, hogy mit cselekszik.

Gyermeknapon is ezt az eljárást kell követnünk.

Choli Daróczi József írja, hogy Piricsén éhen halt egy újszülött, mert csak cukros vizet adtak neki.
„A szülőket börtönbe zárták halált okozó gondatlanságért, a másik két gyereket állami gondozásba vették.

 Az állam megtette, amit megkövetelt a haza.

Ha a szülő elmegy, betör a közértbe, akkor is elítéli a bíró, és akkor is ez a vége.

Hol volt a szociális munkás, a védőnő, miért nem tett korábban senki semmit?

 Miért nem vették észre a bajt a tragédia előtt?

Hogyan történhet meg ilyen egy polgári demokráciában?

Miért nem felelős más a szülőkön kívül?

Csak.”

Ünnepeljük hát a gyermekeket, de igazi ünnep itt csak akkor lesz, ha nem csak a háromezer forintos rózsaszín műanyag seggenfütyülő pónilóval játszó gyerekeknek lesz mit enni, hanem ha a putriban, vagy a falusi szegények házban is lesz étel, áram, télen meleg.

Akkor lesz majd ünnep, mikor minden kisgyerek boldogan és jóllakottan mehet óvodába, iskolába, ahol nem kell már négyéves korában megtanulnia, hogy ő a társadalom selejtje.

Amíg ez nincs így, addig teljesen felesleges a regnáló kormánynak hülye kormányszóvivői nyilatkozatokkal nyomatékosítani, hogy mekkora patkány is a hatalom.

Ha hallgatnának, tisztességesebb dolog lenne.

Persze a hatalom és a tisztesség ritkán esik egybe - ma sem...

:O)))

MAUGLI A DZSUNGELBEN

„Egy vérből valók vagyunk, te meg én” - idézte Bölcskei Gusztávot, aki Kiplinget idézte, s a Vezér belehelyezkedve Maugli szerepébe megismételte ezt a szózatot a többi állatnak.

Persze egy Vezér nem elégedhet meg ennyivel, neki, mint - Leninnek Marx téziseit – tovább kellett fejlesztenie a gondolatot, ezért hát közölte híveivel, hogy "Maugli így folytatta: farkasok vagyunk" - aztán kifejtette - azt jelenti: az erősek összefognak, a gyengék széthullanak.

Hát, azt mindjárt gondoltuk, hogy nem ő a Piroska, ellenben a gondolatot a fejéről a talpára kellene állítani, miként tette ezt Marx szegény Hegellel: nem az erősek fognak össze, hanem a gyengék lesznek attól erősek, ha összefognak.

Nem sok mindent, de ezt azért megszívlelhetné bánatos ellenzéke…

A miniszterelnök szerint az összefogás miatt tekintik a farkasok a választási eredményt társadalmi szerződésnek, amely megalapozta a nemzeti együttműködés rendszerét.

Egy vérből valók vagyunk, te meg én, mondta Tabaki az őzgidának, miközben elroppantotta a gerincét, és ha már így esett, megkóstolta a vérét is, hogy vajh, igaz-e az állítás, mert ez a sok állat itt állandóan összevissza beszél.

Hát ez azért kicsit sántít, merthogy a leadott szavazatok ötvenkét százaléka és az összes választópolgár egyharmadának pillanatnyi elmezavara nem alapoz meg semmit, nemhogy társadalmi szerződést, de a farkas az azért stimmel.

Merthogy ennyi toportyán-férget egy parlamentben még nem látott a magyar, mint ahogy ennyi erőszakot, kegyetlenséget és ennyi ösztönvezérelt vadállatot sem.

Azért derülhetett a csorda létrejöttének indokkára fény, mert a miniszterelnök felfedezte magában a reformátust.

Jelzem a Bolyai is Farkas és református volt, de ő normális volt.

Miután a Vezér vaskézzel rendet vágott a lelkében kavargó vallásháborúban, ellátogatott Debrecenbe, ahol a Magyar Református Egység Napja, valamint a református kollégium  fennállásának 475., és a Dóczy Gimnázium 175. éves jubileuma alkalmából részt vett egy istentiszteleten a Nagytemplomban.

Ha már arra járt, mondott bölcseket, és mivel maradt még kis ideje, hát megvásárolta magának a református egyházat tokkal-vonóval, kiszorított a szent célra tízmilliárdocskát.

Gondolom, a magánkincstárából, mert azt elképzelni se tudom, hogy zsebből osztogatna,akkor már bizonyára feljelentették volna hűtlen kezelésért ellenzéke harcos vezérei…

Ha arra fordítják, amire adták, akkor a református intézmények épülnek-szépülnek, ami egyébként nagyon helyes, és a Fidesznek lesz félmillió református szavazója, aminek Semjén kivételével a politikai jobboldalon mindenki örül majd, a lelkek nem is kerülnek túl sokba - ötvenezer per szavazó -  mondhatnám, ingyen van.

Megállapodást is aláírtak erről, 2017-ig kell folyósítani ezt az összeget, ami igazán nagyon méltányos időtávlat, benne van az Úrban való erős hit, a remény, hogy Orbán addig valahogy kihúzza párnázott kórterem nélkül, és benne van a szeretet, melyet a Vezér saját akolja és pásztorai iránt érez.

Már amikor éppen református.

Aztán megköszönte a Református Egyháznak, amit a református közösségért tett (jelzem, ezért etetik őket…) majd kifejtette, hogy a történelmi egyházak azt a rengeteg jótéteményt, mely működésüket jellemzi olyan példás szerénységgel szórják szét híveik között, hogy szinte senki sem veszi észre azokat, még a jótékonykodás kedvezményezettjei sem.

Már azt vártam, hogy kiemelt köszönetet mond a Hegedűs család eredményes munkájáért, hisz tudjuk, ők is a magyar nép jótevői közé tartoznak.

Megható látogatás volt, az embernek eszébe jutnak a hajdan gályarabságra küldött prédikátorok.

Ma természetesen ez nem fordulhatna elő, de ha véletlen mégis, akkor a kormányállásban ott állna egy kis köpcös, pocakos kormányos, és vezényszavakat ordibálna.

Ő vezetné a hajót, mely Indiába indul, de a Potyli patakban megfeneklik…

Ha hirtelen el kellene dönteni, hogy melyik ellenszenvesebb, a katolikus püspök a református, vagy Orbán – komoly lenne a dilemma…

:O)))

A NYULAK SZIGETE

Nyulak szigetének is hívták, meg Palatinus-szigetnek, ma Margitsziget a neve, és momentán még a XIII. kerület része.

Ez persze nem akadálya annak, hogy egész Magyarország használhassa, hogy minden magyar magáénak érezhesse, de most kiderült, hogy vannak magyarok, akik még magukabbénak akarják érezni.

Nagyon úgy tűnik, a Margitsziget is meg lesz mentve.

Merthogy ez a megmentés remekül bejött már akkor is, amikor a nyugdíj-megtakarításokat lopta el egy laza mozdulattal a hatalom, aggodalmas pofával, rengeteg hazudozás közepette.

Ha abból sem lett baj, amikor milliókat saját zsebükön keresztül személyesen is érintett a lopás, akkor ebből sem lesz, rikkantotta a vezér és füttyentett kedvenc Répássyjának, aki azonnal hozzá is látott a kivitelezéshez.

Rengeteg érv szólt a dolog mellett, például egynek mindjárt az, hogy a rohattkomcsi Angyalföldnek volt pofája szocialista többségű önkormányzatot választani, de még a polgármester is szocialista, meg aztán ott van még az örök izgága Szanyi is - hát ki érdemelné meg jobban a vagyonelkobzást, mint ezek?

És ez még csak az első lépés, mert a Vezér tervezi, hogy a szocialista polgármestert ritkaságértéke miatt védett állatfajjá nyilvánítja és rács mögé csukva mutogatja a Margitszigeti Vadasparkban, de az is lehet, hogy Baracskán.

Rengeteg egyéb undorító tulajdonsága mellett ugyanis a Vezér magáénak tudhatja a telhetetlenség és mohóság fertelmes bűnét, melyet még talán maga Tömjén Zsolt is elítélne valláserkölcsi alapon, ha nem tartana attól, hogy megint megpiszkálják kicsit magas tudományos értékkel bíró szakdolgozata és a copypaste összefüggéseit.

Valaki egyszer mondta, hogy Orbán olyan, mint a mesebeli kisgömböc, csak végre jönne már egy kiskondás a nyitott bugylibicskájával,  még mielőtt értünk jönnének az egri aggbakfisok... 

Mindenesetre a Hibbant most elérkezettnek látta az időt, hogy totális államocskája totális háborújában újabb, ezúttal belföldi frontot nyisson, hiszen az elképzelhetetlen, hogy ne ölje meg ellenségeit, ha módja van rá.

Ha meg nincs módja, teremteni kell rá módot, a seggnyaláson kívül erre való Répássy, aki máris benyújtotta a szokásos sunyi törvényjavaslatot, melyben száz egyéb ügy közé keverten akár el is csúszhatott volna a jópofa ötlet, Budapest közigazgatási határainak átrajzolása, minimálisan is két törvény felülírása és a Margitsziget Tarlós kezére adása.

Nem mondom, van benne okosság, remek terep mindenféle szebbnél-jobb fejlesztésekre, és még lakosság sincs, akivel vívni kellene, talán, ha egy állandó lakosa van a szigetnek, de arról majd az ÁNTSZ megállapítja, hogy beri-beriben szenved, emellett az ebola vírusgazdája, és máris jöhetnek a szkafanderbe öltözött egészségügyiek, hogy kijelölt kényszerlakhelyére, Csenyétére költöztessék.

Ha van macskája, akkor azt is.

A Margitsziget Budapest gyöngyszeme, a terület igazgatásával soha semmiféle baj nem volt, ami a kerület feladata volt, azt mindig tisztességgel elvégezte.

Ha az állam annyira aggódott a szigetért, akkor nyugodtan fejleszthetett volna, Angyalföld soha, semmiféle kifogást sem támasztott az ellen, hogy szebb vagy élvezhetőbb legyen a terület.

De persze az azért várható lenne tőlük, hogy ha valamelyik ingatlanfejlesztőnk belecsapna a szappanhabba és húszemeletes szállodát akarna építeni a szigeten, akkor akadékoskodna – jobb az ilyet megelőzni.

Meghát, ugye azok a fránya tulajdonviszonyok is nehezebben toligálhatók ide-oda, ha belelát az ellenfél a szándékokba és a kártyákba.

Az is várható, hogy lesz olyan panzió, melynek csak egyetlen család lesz a lakója, természetesen a tulajdon egy társaságé lesz, melynek – láss csodát - az adott család, vagy valamelyik strómanja lesz a tulajdonosa.

A földet sem adja el senki, elég azt egyelőre kilencven évre bérbe adni, aztán majd a következő lépés az elővásárlási jog lesz, és úgy harminc év múltán ki fog derülni, hogy a területek ebben a formában fenntarthatatlanok, és jöhet a privatizáció.

Érdekes módon nem Angyalföld vagy Budapest rozsdaövezeteit akarja magáévá tenni Orbán, hanem a családi ékszerek közül a koronagyémántot, aztán, ha ezt már letolta a nép torkán, jöhetnek még más területek is, addigra már lesz precedens.

A kerületben szállóigeként jár körbe egy idézet.

Az Egri csillagokban mondja Dobó várkapitány:

„Ha Eger elesik, nem állhat meg se Miskolc, se Kassa!

Az apró várakat lerázza a török, mint a diót.

Nincs többé ellenállás.

És akkor Magyarországot beírhatja a történelem a halottak könyvébe.”

Hát igen, ha a Margitszigettel ezt megtehetik, akkor holnapután hozzácsaphatják Felcsúthoz Budapestet, elrendelhetik, hogy az országban az ipari parkok a Gazdátlan Udvari Létesítmények Alcsúti Gondnokságához (GULAG) tartozzanak, és oda fizessék az adójukat.

Én is csak azt tudom mondani, mint amit Deutsch Tompikának mondott a taxisofőr a kedves Mama megfigyelése alkalmából: Ezektől minden kitelik!

A Margitsziget ügye nem a XIII. kerület ügye, hanem az egész országé, melyben éppen az önkormányzatiság és a demokrácia romjainak eltakarítása folyik.

Nagy kár, hogy már megint úgy tűnik, hogy nem értik meg ezt az emberek, vélhetőleg azt mondják, hogy kit érdekel, hogy ki igazgatja a Margitszigetet, ha be tudok menni, megnézni a pávát a kifutóban, vagy az aranyhalakat.

Nem tudják, hogy a mondatban a „ha” arra is vonatkozhat, hogy esetleg belépődíjat vezetnek be (+kerékpár), aztán lehet várni a következő Tanácsköztársaságig, míg újra láthatják a pávát.

Nem kellene hagyni!

:O))) 

GYURCSÁNY, A CSODAFEGYVER

Négy éve nem miniszterelnök. négy éve nem pártelnök.

Tíz éve ő az első számú közellenség, az ellenfél, akit - ha mód adódik rá - meg kell ölni, mert ezt tanulta meg politikai pályafutása során a Hibbant.

A gyilkosság módja karaktergyilkosság lett volna, de valami félresikerült, és gyűlölt ellenfél még a mai napig is életben van politikailag, jóllehet a gyűlölet olyan mély ellene, mint a Mariana-árok a Csendes-óceánban.

Politikusok tucatjai próbálják felértékelni magukat azzal, hogy megpróbálnak ellenségei lenni, eddig még egynek sem sikerült.

Úgy söpri le magáról őket, mint oroszlán a farkával a legyeket.

Nem vagyok biztos abban, hogyha nyom nélkül el lehetne tüntetni, Orbán életben hagyná - a szó fizikai értelmében is.

Mindenesetre annyit foglalkoztak már vele, hogy az átlagember már csak röhög, vagy legyint egyet, mikor valamilyen ügy kapcsán kísérletet tesznek arra, hogy besározzák, pedig a vazallusok szorgalmasan dolgoznak a "Gyurcsányeliminálás" című projecten.

Tudják, hogy aki ezt a problémát végérvényesen megoldja, annak, de még az unokáinak sem lesz anyagi gondja soha többé, élheti a trafikmilliomosok gondtalan életét az emberi kor végső határáig.

Gyurcsánynak jó természete van, ha nem kapja el a hirtelen világmegváltási láz, akkor rendkívül higgadtan és mértéktartó módon tud reagálni mindenre, az őt ért méltatlan támadásokra is, természetes humorérzékével igen hatékonyan csinál bohócot támadóiból, és még csak udvariatlannak sem lehet nevezni.

Neki a Hibbant Miniszterelnök Úr, akinek megadja azt a tiszteletet, melyet ő soha nem kapott meg tőle, mikor ő volt a miniszterelnök.

Talán ez is a baja.

A magyar politikai kultúrkörben nem értik az árnyalt fogalmazásokat, mindent szó szerint értelmeznek, és ha például azt mondja, hogy „Miniszterelnök Úr ebben az esetben kissé eltért a nyugat-európai államokban szokásos gyakorlattól” abból azt hámozzák ki, hogy hát, hiszen nincs baj, ezt is beszopták, megmondta a Gyurcsány is.

Ezek ebből nem értenek.

Talán erőt kellene venni magán és néha – néha közérthetően fogalmazni: Ostoba köcsög, megsértetted Merkelt, a németeket és az igazságot, menj, és kezeltesd magad, de válassz másik orvost te kártékony féreg, mert a mostani kudarcot vallott!

Ezt ugyan nem szeretnék, kedvenc belvárosi szőrszálhasogatói fintorognának is buzgón, de ebből büdöstalpú ellenfelei legalább megértenék, hogy miről is van szó.

Magyarország nem túlzottan kedveli az udvarias kultúrembereket, az udvariasság errefelé a gyengeség szinonimája, a dominanciát itt verbálisan is ki illik fejezni, abból ért a magyar -mindjárt behúzza fülét-farkát, ha oldalba verik a hólapáttal.

Gyurcsányt eredetileg arra a szerepre szánták, hogy ő lesz a műnyúl a politikai agárversenyen, de valahogy mindig úgy jön ki a lépés, hogy az agarak kerülnek az orálszex kellemetlenebbik végére.

Viszont egy dologra kétségkívül rendkívül alkalmas a volt miniszterelnök.

Ha megszólal, azonnal magára vonja a figyelmet, amit mond, az az esetek kilencvenöt százalékában ül, a maradék öt százalék sem hülyeség, legfeljebb vitatható.

Világ röheje, hogy a magyar politikában ő az, akit soha nem lehet rajtakapni szándékos hazugságon, ellenfelei – akik viszont lépten-nyomon hazudnak, lopnak, becsapják a választót - mégis őt vádolják ezekkel, igaz, a Hibbantnál ez bocsánatos bűn, a projekció eltörpül a szociopátia mellett, bátran tekinthetjük az antiszociális személyiségzavar kísérőjelenségének.

Most mikor a magyar lóelhárító csodafegyver rájött arra, hogy fordítva ült a bilire, legjobb ötletnek az tűnt, ha előhúzzák a tarsolyból Gyurcsányt és az őszödi beszéd kiszivárogtatásának témáját, - megvannak a kiszivárogtatók! - ez ugyanis társadalmilag közérdeklődésre tarthat számot, és azt maguk is érezték, hogy a duma, mellyel a Vezér a német választási kampány részévé akarta tenni idióta jópofizását, nem jön be, mindenki érzi, hogy beszólása a bunkóság minősített esete volt.

Azzal a nyilatkozatával pedig, mely szerint neki nincs vitája a német kancellárral, sem a CDU-val, egyenesen nevetséges – mint amikor a gyerek szemtelenkedik az anyjával, és utána kijelenti, hogy nem veszett vele össze.

Terelni kell, szóljon másról a közbeszéd!

Hát akkor jöjjön Gyurcsány.

Csak azt felejtik el, hogy magyarember memória terén lenyomja a kék guramit, melynek emlékezete két másodpercre terjed visszafelé, így aztán, bár valami rémlik, de különösebben nem izgatja már fel egy hat évvel ezelőtti történet,

Viszont a történet ismét rámutat Gyurcsány – talán jóindulatból fakadó – ügyetlenségére a káderpolitika terén.

Ha sorbaállítaná azokat a „híveit” akik becsapták, cserbenhagyták, inkorrektek voltak vele, akkor a sor a Parlamenttől Vlagyivosztokig érne.

A mai történet főszereplője is egy „híve”, aki jobbnak látta a Heti Választ felkeresni választás előtt egy évvel a maga kis történetecskéjével, mint elballagni hozzá és kikérni a véleményét arról, hogy jót tesz-e ezzel az akcióval.

Van, akivel nem bírnak el az ellenségei.

Majd a „barátai” megoldják a problémát.

Az akció egyébként minden reklám-szakkönyv szerint valószínűleg hozott a konyhára Gyurcsánynak, forgalomban tartotta a nevét és módot adott arra, hogy tudatosítsa, hogy a debreceni városházának is jutott szerep a hajdani történetben.

Az őszödi beszéd kiszivárogtatóinak személye egyszer majd kiderül, és akkor majd tudni fogjuk azt is, hogy a 2006-os Nagy Októberi Puccskísérlet milyen támogatást kapott a Szocialista Párt árulóitól.

De ez már ma is történelem, a puccsista bélyegét akkor kellett volna, azonnal rásütni a Hibbantra, mikor még lángokban állt Budapest, annak lett volna politikai hozadéka - de hát Gyurcsány propagandistái néha mintha elfelejtették volna, hogy kinek dolgoznak…

Vajon tud tanulni a múltból?

Ha igen, lehet még Magyarország miniszterelnöke, habár a jelenlegi politikai formáció erre ma kevéssé látszik alkalmasnak – de teljesen alkalmatlannak sem.

Várni kell, türelemmel.

Úgy látszik, alaptermészete dacára képes erre.

Várjunk hát türelemmel mi is…

:O)))

NYUGDÍJAS VAGY KEGYDÍJAS?

Mit ér a nyugdíjas, ha magyar?

Hát bizony, nem sokat.

És bizony, egyre kevesebbet.

Nálunk nyugatabbra a konszolidált életet élő munkavállaló, Mr. Average vagy Herr Durchschnitt elmegy nyugdíjba, majd nekiindul az asszonnyal a világnak, látni mindazt, amit a munkája mellett nem ért rá megnézni,

Reggel felkel, tisztességesen felöltözik, egészségesen reggelizget, él a hobbijának, olvasgat, gyűjt valamit, sétálgat, karbantartja a testét, odafigyel arra, hogy mikor mennyit és mit eszik.

Hetente egyszer-kétszer délután vagy koraeste társasági életet él, a gyerekeivel annyit törődik, amennyire módja van, - a nyugati szokásrendszer eltér a magyartól, mert a gyerekek ott nem élősködnek negyven éves korukig a szüleik nyakán.

Amikor a gyerek elvégezte a középiskolát, önálló lábra áll, többségük még a taníttatása költségeit is maga fizeti – igaz, ott jól bejáratott rendszere van a diákmunkának, és van fizetőképes kereslet sok olyan tevékenységre, szolgáltatásra, melyeket nálunk nemigen szoktak igénybevenni.

Nálunk Magyar úr elmegy nyugdíjba, és megkezdődnek számára a rettegés évei.

Nem volt ez mindig így, a rendszerváltás előtt meglehetősen kiszámítható életkörülmények között élt. Ha utazgatásra nem is nagyon futotta neki (legfeljebb belföldön, egy edénykészlet vagy csodamatrac- bemutatóval egybekötve), de enni volt mit, a rezsire csökkentés nélkül is futotta és az egészségét is karban tudta tartani, igaz, nem wellness-hotelekben, hanem úgy-ahogy, az SZTK-ban, meg a bányató mellett.

A nyugdíja kiszámítható módon növekedett évről-évre, a törvényben szabályozott nyugdíjemeléseket nem kommunikálták neki fülkeforradalmi eredménynek, ez pedig roppant fontos, hiszen a kiszámítható jövő sokkal többet tesz a hosszú életért, mint a délibábos, matyómintásra festett bizonytalan ígérethalmaz, tizennegyedik, sőt tizenötödik havi nyugdíjak ígérete például, melyet úgy villáznak elé elé, mint marhának a szecskát.

Aztán történik valami egészen más, mint ami az ígéretekben szerepelt, a nyugdíjas meg már arra a szóvivői nyilatkozatra is, mely szerint nem tervezi a kormány a nyugdíjak csökkentését, azonnal sikítófrászt kap, mert eszébe jut a magán-nyugdíjpénztárak lenyúlása, melyet a nyugdíjak megvédéseként kommunikáltak.

A magyar nyugdíjas reggel felkel, megmosakszik hideg vízben (kiadás-optimalizálás…), megmossa mind a két fogát, melyre pótlást nemigen tud csináltatni, végtére is csak negyvenöt évet dolgozott, a társadalombiztosítási járulékot pedig ezalatt szorgalmasan vonták tőle mindig, de hol van már a társadalombiztosítás?

Kell a pénz a trafikosoknak, kell a pénz a haveroknak, kell a pénz a Fradistadionra, de hát lássuk be: a nyugdíjas nem tudja felgyújtani a televízió székházát szükség esetén, kákabélű bölcsészlányokat sem tud kihajigálni a tüntetésekről, emellett lényegesen kevesebb közöttük az egy főre eső gyilkos, mint a Fradi szurkolótáborában.

És az is tény, hogy a Vezér túlélését sem a nyugdíjasok finanszírozták a hét szűk esztendő alatt, pontosabban csak áttételesen, az áttételeket Csányinak, Demjánnak, Hernádinak hívták, de hogy az aktív dolgozók mellett a nyugdíjas is fizette a számlát, afelől ne legyen kétségünk.

A fent említett urak viszont nem fizettek semmit, hiszen ők a pénzüket vastag kamatokkal a választások után kisvártatva visszakapták, és ha nyereségük mértékét ismerné a szabolcsi uzsorás, sírvafakadna a bánattól.

Igazságtalanságot emlegetne, hogy míg ő ott tengeti a sitten a köcsögök nehéz életét addig ezek a … szóval ezek az urak szmokingban ünnepeltetik magukat, mert egy számukra említésre sem méltó összeget szétszórnak arra érdemes és érdemtelen emberek között.

Ha ezt tudják, ők is alapítanak díjat, oszt a falu az emberiség jótevőjeként ünnepelhetné őket is, mert az uzsorakamatból díjaznák az igen tehetséges és a helyi Rotary Klubban igen népszerű Sihi Jucit…

Szóval, a fogmosásnál tartottunk.

Fogmosás után Magyar úr nem öltözik át (kiadás-optimalizálás…), ellenben leül a televízió elé és megnézi ismétlésben azt a két sorozatot, melyet másik két sorozat adásával való egyidejűsége miatt előző este nem látott, megreggelizget közben, egészséges parizert eszik.

Ennek alapanyagát a vágóhidak felseprésekor összegyűjtött hulladék, köröm, pata  és vér képezi, ízfokozókkal és állományjavítókkal dúsítva.

A hónap vége felé a reggeli azért azonos kategóriában szerepel a kutya vacsorájával.

Ebéd előtt leballag a boltba, megnézi, hogy mit szeretne enni, aztán vesz amire pénze van, disznósajtot, vasárnapra csirke-farhátat.

Délután megnézi a televízióban az új sorozatot, majd átlényegül bébiszitterré, vigyáz az unokákra, a nyugdíja felét meg ennek fejében odaadja a gyerekének, akinek nincs munkája és jövedelme hónapok óta.
Ha nincs szerencséje, akkor hálás gyereke még el is döngeti, ha nem akarja megosztani vele a pénzét, de a pszichikai kényszer sem sokkal jobb a fizikainál.

Ha falun él, akkor küszködik a konyhakerttel, de az ötödik betakarítás után, melynek fáradságától falubeli jótevői megkímélik, felhagy vele - jár a boltba zöldségért.

Ha beteg, elmegy az orvoshoz, az felír valamit a bajára, mikor a patikában kiderül az ára, ki sem váltja – túl kicsi a bogyó, kevés jóllakni - inkább átáll a természetgyógyászatra, magas vérnyomás ellen galagonyát szed Betaloc helyett, és ha véletlenül meghallja a híradóban, hogy neki egyre jobban megy sora, van úgy, hogy betol egy egész zacskóval is egy este…

Ha értelmiségi, akkor kivágják a munkaköréből hatvankét éves korában, mert a Gyagya úgy láátja jónak, hogy jöhetnek a fiatalok, azoknak kevesebbet kell fizetni, pedig egy hatvankét éves emberben még egy húszas benne van, felhalmozott tapasztalatait pedig nettó herdálás kidobni az ablakon, különösen akkor, mikor közismert (mínusz Orbán Viktor) a tény, hogy az ember a képességei közül legutoljára szakmai képességeit veszti el.

Magyar úr meg van arról győződve, hogy vele a társadalom kegyet gyakorol, jóllehet ő gyakorol kegyet a társadalommal szemben, hogy hagyja ezt az idióta bandát garázdálkodni, pedig ha akarná, holnap meglehetne neki a kétharmad, nem ötvenegy százalékkal, mint ennek a kóklernek, hanem a választók kétharmadának szavazatával.

De Magyar úr nem politizál, ha meg mégis, akkor hitéletet él.

Ősz hajú nénikék ájultan csodálják azt, aki a képükbe hazudva kiszedi zsebükből a pénzt, aki úgy kezeli őket, mint társadalmi hulladékot, egy senkit, egy kiszolgáltatott páriát – még kezet is csókol neki, szegény ostoba.

Pedig a nyugdíjasoknak komoly érdekérvényesítő képességük lenne, és vannak közös érdekeik, és vannak közös érdekeik még a ma aktív foglakoztatottakkal is.

De nincs valamirevaló képviseletük, leszámítva persze az Orbán féle nagycirkusz bohócait.

A nyugdíjas-képviseletek erőtlenek, szervilisek, a hangjukat nem is lehet hallani, pedig a nyugdíjasok együttesen messze többen vannak, mint Orbán szavazói.

Mégis sokan tőle várják a megváltást, pedig neki mások az érdekei.

Hogy melyek azok, az pontosan kiolvasható a törvényjavaslatból, mely a temetések rendjét szabályozza, ma még megengedő módon – ma még lehet szociális temetést rendezni a temető egy kijelölt részén - nevezzük ezt a könnyebbség kedvéért a temető árkának - holnap meglehet, kötelező lesz.

Minden nyugdíjba menő kap majd egy lapátot is, mellyel köteles kiásni saját sírját, majd az elkészült egyszer egyméteres, kettőhúsz mély gödörbe beleállva (helytakarékosság…) „Éljen a Vezér!” kiáltással visszaadni lelkét teremtőjének, lehetőleg minél gyorsabban.

Pár évvel ezelőtt spekulálgattam azon, hogy nyugaton nincs nyugdíjas, de van nyugdíjas bányász, nyugdíjas kohász, nyugdíjas gépészmérnök, nyugdíjas tanár.

Nálunk nyugdíjas van, amin a társadalom kegydíjast ért, és érteni is fog mindaddig, míg ez a társadalmi csoport meg nem szervezi magát és ki nem áll saját magáért.

Utópia lenne?

Ki tudja?

:O)))