2019. december 30., hétfő

SZÁMVETÉS 2019

Ha arra számítasz,. hogy itt most nagyívű politikai elemzéssel találkozol, hát azonnal kattints egy nagyot, merthogy ezt itt nem fogod megtalálni, ezek itt  csak egy egérszürke mezei blogger elmélkedései a világról, erősen szűkített formában.
Kezdjük tehát világpolitikai kitekintéssel.


A világ dolgai valamicskét javultak attól, hogy az akcióban résztvevők minden igyekezete ellenére többé-kevésbé sikerült kiirtani az Iszlám Államot, habár az iszlám fundamentalizmus maradt.
Ennek alapvető oka a nyomor, melyből a kitörni vágyók csak a csodában bízhatnak, azt meg leginkább a vallások táján találhatják meg.
Ha a Betyársereg nyomorogna, már nálunk is sámánok által megáldott bugylibicskával szeletelnék a liberálist, szerencsére a szélsőségeseket nálunk mindig van, ki etesse.
Ma persze a világ olyan, mint a Partizánszövetség volt hajdan, mindenki az Iszlám Állam ellen harcolt, miközben Törökország vígan üzletelt a két lefejezés között Szíria olaját kitermelő vallási szélsőségesekkel, Amerika meg csendben támogatta a szír állam ellen harcoló szakadárokat.
Érthető, merthogy Szíria szövetségesi viszonyba keveredett az oroszokkal, támaszpontot ad nekik, ami kell ahhoz, hogy jelen legyenek az óceánokon.

Ha Putyin nem veri szerteszét az ISIS nyersolaj-szállító infrastruktúráját és nem segíti katonailag szövetségesét, ma már ugyanolyan rend lenne Szíriában is, mint Líbiában, ahol a nyugatiak a legaljasabb módon végeztek Kadhafival, majd elhozták a szabadságot - az olaj ellenében.
Jelzem, lesz még ott cirkusz, meg vérbengázolás, de hát az olaj...
Miként a világ minden táján, Venezuelától-Ukrajnáig.
Az a legnagyobb baj, hogy Amerika nem érti a világot, valamiért azt hiszi, hogy mindenki számára vonzó saját társadalomszervezése, pedighát ez nálunk sem nagyon akar beválni, pedig itt nem minden második ember kecskepásztor, inkább csak elakadt a feudalizmusnál...


Trump léte rávilágít a világ végzetes balszerencséjére, nevezetesen, hogy tömegben még az okos emberek is buták, továbbá, hogy az emberek élnek-halnak az erőért, egészen addig, míg az az erő jól seggbe nem rúgja őket is.
Akkor filozófiai magyarázatot keresnek személyes szerencsétlenségükre, és ezt meg is találják a mélyállamban/háttérhatalomban, a zsidókban, cigányokban, migránsokban.

Ez a probléma úgy ötven-hatvan év múlva lesz érdekes, amikor - ha megérjük - Amerika többsége spanyolul dicséri majd azt Urat.
Oroszország viszont kijött a kómából, tele van ambícióval és szerencséje van Putyinnal, aki tudja, mit akar.
Minden ellenkező híresztelés dacára ebben nincs benne Jászkarajenő elfoglalása, sem a magyarországi kipcsak közösség leigázása, sőt, még a magyar nők megpocsékolása sem, lévén Oroszországban - nekünk is köszönhetően - jelentős túlkínálat van nőkből.
Oroszország ma is katonai világhatalom, a tetejében a legmodernebb haditechnikát fejleszti, példa erre a legújabban hadrendbe állított - tehát nem csak makettekben létező hiperszonikus rakétarendszer, meg az Aegis-rendszert megalázó átrepülések a Donald Cook amerikai romboló felett, a T-14 Armata harckocsi, stb...
Amerika ma a Nemzetközi Űrállomásra sem képes személyzetet küldeni, ami azért meglehetősen sötét képet fest az amerikai űriparról is, miközben Mars-expedíciókról delirálnak...
Kína viszont gazdasági-katonai világhatalommá vált, Amerika fél is megpiszkálni, mert igen hamar lemondhat Tajvanról és Hongkong különleges státuszáról, aztán lehet csörömpölni a kardokkal. Persze más az, mikor csak úgy handabandázhatunk, hogy tétje is van a dolognak, meg más a szájkarate.
Kína embert akar küldeni a Holdra, és meg is fogja tenni, nem is túl sokára.
Az Egyesült Királyság számára a lét a tét, ha mondjuk a skótok kiszállnak, akkor oda Nagy-Britannia maga - nem túl biztató kilátások.
Arról nem is szólva, hogy mélyen érintettek vagyunk a dologban, hiszen ha hazafelé kellene venni az irányt az ott élő, ott dolgozó magyaroknak, Viktor lepadlózna azonnal, meg az is, aki átvenné tőle a Csődtömeg nevű hajdani Magyar Köztársaságot, mely ma is permanens menekülésben van az igazság pillanata elől.
Az Unió meg vagy megrázza magát és talpraáll, vagy az elmúlt fél évszázadot bedobhatja a kukába.

A fejlődés útja nem a Kipcsak Ösvény, hanem egy európai állam létrehozása, közös pénzügy, hadügy és külügy fenntartásával, saját hadsereggel, összehangolt jogszabályokkal, bűnüldözéssel.

Hazai pályán meg lehet állapítani, hogy Orbán túl van a zeniten, innen már csak lefelé visz az út - vagy a mentő.
Lefelé, még akkor is, ha Pocak személye átmenetileg nem ér meg annyit, hogy Kadhafi sorsát másolva  hasrafektessék egy autó platóján, aztán igazságérzettől vezérelt LMBTQ aktivisták megismertessék vele a szivárványszínű zászló által nyújtható összes örömöket.
A lopást viszont az intő jelek ellenére képtelen  abbahagyni, csicskásaival együtt egyre pofátlanabbak és egyre mohóbbak, jó vége ennek nem lesz.
Az ellenzék, miután egyszer eltalálta a labdát, most próbálgatja a labdazsonglőri létet, persze már nem bírnak magukkal, képtelenek csendben, szerényen dolgozgatni.
Fontos lenne ez, hiszen mindenki tudja, nincs adu ász a kezükben, a sok tökfilkó pedig nem alkalmas a durchmars abszolválására.
2022-ig arra kevés az idő, hogy világrengetőt produkáljanak, elrontani az elért pozíciót, arra viszont még sok is.
Hát, bízzunk a csodákban...

Személyes életemben ez az év is olyan volt, mint a megelőző - semmilyen, de hát ezt dobta a gép, ugye.
Viszont most megnéztem a jövendőmet a facén a Nametestben - ebben hiszek, mert szépeket szokott írni rólam, még, ha a jóslatai nem is válnak be teljesen.
De most azt írta, megnyerem a lottót, egészen fel vagyok dobva, aggódva várom a fejleményeket.
És lesz még egy jelentős változás az életemben: Kutyatulajdonos lettem.
A neve Bumbi, és hivatásos macskariasztóvá lesz kiképezve, maga a megjelenése elriasztja majd a macskákat!
Kellemes kilátásokkal tekintek az új év elé, remélem nem fogok csalódni, mint ahogy ezt kívánom Nektek is egy ideinél boldogabb, sikeresebb új évben!


BUÉK!

:O)))

2019. december 24., kedd

SOKAT MEGÉLTEK KARÁCSONYA

Hiszen, ha egyszer visszakaphatnám azokat az érzéseket, azt a hangulatot - talán én lehetnék a legboldogabb ember ebben a boldogtalan országban!
Igen, persze ma is van karácsony, ma is ünnepeljük, ma s a szeretet ünnepének hívjuk, csak közben az élet megváltozott, én meg megöregedtem, és ezzel a ténnyel nem csak örömteli események járnak.
A hiányérzet, ami nyomasztó, hiszen annyi minden és annyi mindenki hiányzik, utóbbiba jobb talán nem is belegondolni...

Hiányzik a hangulat, mert az rendben van, hogy az ember menet közben elveszíti a hallása egy részét, de hát legfeljebb csutkára tekeri a hangot a számítógépen, hadd hallja a szomszéd is, hogy felénk éppen most kézbesíti az Angyalka/Jézuska/Santa Claus a karácsonyfát, meg az ajándékokat!
De az illatok például nehezen pótolhatók, és az orrom még működik, nem is csoda, elég nagy.

Ma a fenyőfának alig van illata.
A valódinak sincs, a műfenyő meg úgy viszonyul a valódihoz, mint a guminő Liptai Klaudiához...
A fák maguk az idő múlásával egyre szebbek lettek, tartósabbak, a tűlevelek kövérebbek, de a hajdani karácsonyfa illatával eluralkodott az egész lakáson, és ez az illat nagyon kellemes volt, különösen, hogy keveredett a karácsonyi bejgli illatával, a vaníliás cukor szagával.
Nem, nem a valódi vanília illatával, hiszen azt nemigen ismertük.
Minap anyukám sütött egy remek tortát, melynek elengedhetetlen összetevője volt a rum.
Tett is bele bőségesen, de valódi kubai rumot, de az ízetlen volt a hajdani tearumhoz, herdálások esetén a portorikó rumhoz, de még a rumaromához képest is.
A vaníliáscukor is méltó helyet foglalt el az illatorgiában, melyben fontos mellékszereplő volt a baracklekvár és az alma is, melyek a bejgli állagjavító alkotóelemei voltak.
És hiányzik a bejgligyártás hangulata, a sütés illata, a késztermék aggódó szemrevételezése (kirepedt? - ki hát, hiszen kellőképpen édesnek is kellett lennie - a  szépség ritkán párosult a túlzott  cukorfelhasználással...).
A gyerekek feladata volt a libatollal (látnak-e még olyat a mai gyerekek?) tojással megkenni a félkész bejglit - többször is, attól lesz szép márványos.
A villával szurkálás már majdnem szakmunka volt, azt nem is bízta a háziasszony akárkire.

Hiányzik a vásárlások hangulata, az egymás elől eldugdosott ajándékok játéka, a felnövekvő ifjúság öröme, ha megtalálta az elrejtett meglepetéseket, melyek között, ha kedvérevalót talált, akkor alig tudta elálcázni fülig érő száját.
Az ajándékok értéke mai szemmel nézve nevetséges volt, a mai gyerekek jelentős része mindenféle kütyükre feni a fogát, a legfrissebb telefonra, játék-konzolra, miegyébre - aki meg beérné kevesebbel is, annak meg nem telik nemhogy karácsonyfára, de még tűzifára sem, sajnos.
Így aztán a gyerekek is kimaradnak olyan élményekből, melyek szerintem nélkülözhetetlenek az értelmes emberré váláshoz, hiszen az egymáshoz való viszonyt nem felnőttkorban sajátítja el az ember - kisgyerekkorában kellene átélni és megtanulni a szeretetet, megélni és értékelni a család melegét.
A karácsony kollektív játék volt, a családok és a társadalom játéka is egyúttal, ilyenkor valahogy békésebben teltek a napok, az emberek talán jobban tiszteletben tartották egymás ünnepeit.
Népvándorlás is volt a Karácsony, komoly logisztikai teljesítmény volt összehangolni, hogy kinél fogjuk első és kinél a második ünnepnapon degeszre zabálni magunkat.
Falun a disznótoros volt a vezető menü, utána hájastésztákból készült süteményekkel, hatlapossal, kvaterkázással telt az idő.
Rokonokkal, a tág családdal.
Nem wellness-szállóban, de remek alkalom volt megbeszélni, hogy mi történt idén Rokonéknál, megtudni, hogy fáj-e még Mari ángyi lába és hogy jövőre hány holdon vetik majd a tarhonyát.
Persze a facebook se semmi, de a személyes beszélgetéseknek nincs párja.


Ami nem változott, az a kisgyerekek álmélkodó, csodálkozó, aranyos kis pofija a karácsonyfa láttán - ennek duplán kell örülni, mert a mai gyerekek hamarabb lesznek felnőttek - némelyik már egész fiatalon odahagyja illúzióit, márpedig illúziók nélkül nincs kellemes élet.
Hát, majd idén is odaállunk a karácsonyfa alá, vagy felállítjuk saját kis karácsonyfánkat, és megpróbálunk mosolyogva emlékezni a hajdani karácsonyok hangulatára, amikor a gyerekeink még boldog, kipirult arccal szaladtak az ajándékok felé, és csodálták a szép fát, beszívták illatát és megfürödtek a szeretetünkben.

Kívánok hát Nektek békés, nyugodt Karácsonyt, ha lehet, olyanok körében, akik szeretnek Benneteket, és akik viszik tovább a hajdani ünnepek hangulatát, hogy aztán majd gyerekeik is tudják, hogyan kell szeretve ünnepelni.

:O)))

2019. december 21., szombat

BYE-BYE ZSOLTI

Hajdan szövegírója volt a rendszerváltás himnuszának, a Pa-Dö-Dö Bye-bye Szása című slágerének.
Lemondott parlamenti mandátumáról Gréczy Zsolt.
Korrekt.
Rengetegen sajnálják a távozását, rengetegen örülnek neki politikai ellenfelei táborából, de már mindegy - a DK egyik meghatározó politikusa, Gyurcsány Ferenc megkérdőjelezhetetlen háttér-embere egy időre távozik a napi politikából.
Jómagam nem voltam oda érte, mert a DK kommunikációját gyengének tartottam, ma is annak tartom, és miután baráti viszonyt ápolt a pártelnökkel, annak esetlegesen megkérdőjelezhető döntéseiben is szerepet játszhatott.
Talán minden politikusnak át kellene esnie egy ilyen traumán, sokat segítene személyiségük formálásában, mert az atv-nek adott
 interjúban a DK lemondott képviselője is roppant rokonszenvesen, szerényen  és megfontoltan nyilatkozott.
Az ügynek persze itt nincs vége, a DK valószínűleg még megkapja a "zaklatópárt" címkét, és a Fidesz megmondóemberei erről böfögnek majd minden kilométerkőnél, de most már mindegy, amit a kárenyhítésért tenni lehetett azt Gréczy és a DK megtette, a többit meg majd elmossa az idő.


Ami ebben a rettenetes, hogy a DK politikusának nem politikai tevékenysége miatt kellett mennie, hanem tisztán magánéleti melléfogása miatt.   
Aki a szemét forgatja a közkinccsé tett fényképek miatt annak csak részben van igaza, hiszen a politikus is ember, és mint férfinak, neki is joga van egy nővel való kapcsolatában örömszerzés céljából bármit megtenni, amivel mindketten egyetértenek - elképednél, ha tudnád, hogy mi mindent képesek megtenni emberek ez okból.
Ám jelen esetben aktív politikusról van szó, aki úgy járt kéz a kézben a pártelnökkel, mintha sziámi ikrek lennének, és ez azért más, mint a magánélet.
Moldova írja: "A paptól elvárni, hogy két lábon járó vasárnap legyen!" - és ez egy nagy igazság.
Az embernek meg lehet bocsájtani ilyen melléfogásokat, de a politikusnak nem, mert neki tudnia kellett volna, hogy amikor ráklikkel az e-mail küldés gombjára, akkor a saját akasztófakötelét postázza éppen.
Milyen tanácsokat tud adni pártja elnökének az, aki még ezt sem képes felmérni?


Még egy dolog van, ami valóban gyomorforgató a magyar politikában.
Ma már nem számít, hogy milyenek a politikus politikai törekvései, ma a személyiségét lehetetlenítik el ellenfelei.
Így van ez Borkai esetében is, hozzátéve, hogy ő valószínűleg korrupt is volt, de mégsem ez volt a meghatározó, hanem kifinomult, nemzeti érzelmű politikushoz méltó mozgása, amint megművelte csodálata tárgyát - H-turul... 

Ettől persze még újraválasztották, és a korrupciós szálat el sem kellett varrni, a kutya se törődött vele, legalábbis választói biztosan nem.
Persze Ungár Péter szerint Gréczynek se kellett volna távoznia a parlamentből, ami alapvetően igaz is, végtére is semmiféle büntetőjogilag értékelhető cselekményt nem követett el, és ha a képek nem kerülnek nyilvánosságra, akkor még szexuáletikai vétséggel se vádolhatnák, de mégis jól tette, amit most tett - lemondásával megváltotta a belépőjegyet további politikai pályafutásához.
Anno Pokorni Zoltán is így tett, és ő is jól tette.
Attól félni nem kell, hogy éhenhalna, attól jobban, hogy tovább támadják azért, mert a fiát az Újpesti Önkormányzat foglalkoztatja - talán a veszélyérzetével is lehetnek bajok - még nem lenne késő korrigálni...



A magyar mocsár sekély, mocskos és büdös, aki ebben próbál úszni, legyen elővigyázatos - errefelé krokodilok és viperák is vannak...


:O)))

2019. december 17., kedd

EMBERTELEN RENDSZEREK

A nagy társadalmi ellátórendszerek ezer sebből véreznek.
Talán legjobb példa erre az állami egészségügy, ahol néhány - kalandvágyból itthonmaradt - orvos úgy cirkulál a rendszerben, mint a giliszta, mikor a kacsa a fenekébe dugja a csőrét.
Szaladnak egyik helyről a másikra, hajszoltak és fáradtak, nincs módjuk nyugodt munkavégzésre, 
mert a betegek ott ülnek űzött tekintettel a folyosókon - már persze, ha adtak nekik időpontot egyáltalán.
Nagy adomány, ha ilyen körülmények között valaki nyugodt tud maradni, mert szakmai munka színvonalát a kapkodás, a túlzott megterhelés jelentősen rontja, mint ez a mienknél szerencsésebb országokban már régen közismert, és ahogy közismert volt nálunk is - ezelőtt úgy harminc évvel.
Természetesen a Nemzet Poliésztere is ismeri a problémát, de - már csak megszokásból is - azt vizsgálja elsősorban, hogy hogy lehet a rajta fellelhető hájréteget tovább növelni, ezért aztán a követendő eljárás három eleme a gép-műszerpark növelése, új kórházak építése és az ellátottak számának csökkentése.
Ha ügyesen oldják meg a feladatot, akkor a népnek nem lehet pofázni, kapott CT-t, MRI-t meg sikítófrászt előjegyzésének időpontja miatt - a fizetős beteg meg átmegy a magán-egészségügybe, melynek tulajdonosi köre okozna kis meglepetést, ha nyilvánosságra kerülne.



Az első eset tiszta sor: beszerzünk, majd jön a technológiai szükségszerűségként előírt un. "visszacsurgatás", aztán a beüzemelés, melynek során hamar kiderül, hogy ha egy új műszer vagy gép mögött nem áll ott a hozzáértő orvos, akkor az csak egy darab vas.
Állhatna helyette a rendelő közepén magának a Nagy Politikusnak a megfelelő helyen arannyá fényesedett rézszobra is, mely - hasaalját megsimogatva - biztos gyógyulást hozna a betegeknek.
A kórházépítésnél ugyananez az eljárás, csak a nagyságrend tízezerszeres, majd a megfelelő betegút-karbantartás után plusz-hozadékként remek budai ingatlanok szabadulnak fel ingatlangfejlesztésnek nevezett rablások céljára.
Egyébként meg aki nem érdemli meg, az fizesse zsebből az ellátását, és ha a zsebében nincs semmi, akkor így járt - aztán vakargathatja gondterhelten erősnek éppen nem mondható érdekérvényesítő képességét.
Minek is neki az orvos, a gyógyszer kiváltására úgysincs pénze, egyébként meg egészséges életmódot folytat, sokat tartózkodik a friss levegőn és a munkahelyi étkeztetése is egészségtudatos - legelhet füvet az árokpartról. 



A nyugdíjrendszer és a szociális ellátások is tökéletesek, a nyugger például tizenegy hónapon át hitelt nyújt szeretett kormányának, majd - ha szerencséje van - akkor valamennyit visszakap a befektetett pénzéből, kegydíj gyanánt.
Persze, szó sem lehet herdálásról, a nyugdíjemelés az inflációhoz igazodik, de hogy az mennyi, azt a Nemzet Esze határozza meg, a Statisztikai Hivatal meg lepapírozza.
Így eshet meg, hogy a piacon már elfogy a pénz a bukszából, de a nyuggernek még mindig lelkesednie kell a bőkezűen osztogatott nyugdíj miatt, mely osztogatás vesztese ugyan ki más lehetne, mint a legszegényebb réteg.
Ugyanígy járnak azok is, akiknek a családi pótlék jelent még valamit, miközben a rendszer kegyeltjei zsákszámra hordják haza a csalási pótlékot.
Gyermekszegénység? Lakhatási szegénység? Létminimum alatt élők százezrei?
Ugyan, kit érdekelnek, hulljon a férgese!


Az oktatási rendszer rabszolgákat termel, a közművelődés rendszere meg rabszolgákat akar alkalmazni, a normális viszonyok és a jogállam helyreállítása helyett nagypofájú csatakancákat vet be a hatalom.
Az óvodában is az szokta nyerni a vitát, akinek nagyobb a szája, főleg, ha ott áll mögötte Viktorka a baseballütővel.
Szerencsére azért sokan érzékelik ezt a  helyzetet, így van rá remény, hogy egyszer akkorát rúg a nép a hatalomba, hogy nem kell majd keresgélni, ki legyen a második magyar kozmonauta, aki megjárja a világűrt, hogy nyelé el egy fekete lyuk.
Az viszont igaz, akárki is jön, a Nemzet Zsírmalaca után, rettenetesen nehéz dolga lesz, de hát erre fel lehet készülni - igaz, már dolgozni illene rajta.

Reménykedjünk...



:O)))

2019. december 9., hétfő

SZÍNHÁZ AZ EGÉSZ VILÁG...

És színész benne minden férfi és nő - továbbá minden politikus is, és nagy szerencsénk van, ha nem bohócot kapunk a nyakunkba, mint mostanság.
Rettenetes felháborodás kíséri a színházak működtetésének átalakítására kidolgozott kormányzati terveket, elsősorban a szakma részéről, ami nem váratlan dolog, hiszen komoly egzisztenciákat érzékenyen érinthet a dolog.
Nem is lehet ezen csodálkozni, azon viszont igen, hogy érzékeny művészeinknek harminc év kellett ahhoz, hogy eljusson a tudatukig: Magyarországon kapitalizmus van, méghozzá rablókapitalizmus a maga klasszikus formájában, diktátorocskával díszítve.
Ha egy kapitalista állam - főként egy diktatúra - támogat egy kulturális intézményt, akkor azt azért teszi, hogy ezen keresztül is támogassa hatalmát - megnézi, hogy miért fizet.
Most is ez történik.
Orbán lopakodó diktatúrája megunta, hogy a színházi életben a sarkantyúpengetős, bokacsattogtatós műmagyar műlelkesedés nem igazán jut érvényre, hát most megmutatja, hogy hogyan lehet tizenkilencedik századdá formálni a huszonegyedik századot - legalábbis a kultúra területén.
Érthető, hogy ez az apróra váltott Sztálin ezen a területen is irányt akar mutatni, végtére is ő a mai illetékes elvtárs, aki
 illetékes művészeti ügyekben.
Is.
A tetejében nemhogy Zsdanovja, de még egy egérszürke, mezei Aczél Györgye sincs neki, szegénynek .



Mondjuk, a színésztársadalom is megérdemli sorsát, hiszen éppen olyan, mint Orbán, akinek nem a kádári diktatúrával volt baja, hanem azokkal, akik csinálták - most, hogy ő csinálja, már semmi baja sincs a módszerekkel.
Ennek dacára olyan művészek is visszamutogatnak Kádár korára, akiket tenyerén hordozott az a rendszer, de mára már elfelejtették, hogy a kultúra területén dolgozók milyen kiváltságos helyzetben voltak azokban az átkos években.
Merthogy színházi társulatot fenntartani nem túl jövedelmező tevékenység, igazi misszió, melynek célja, hogy eljusson a művészet a lehető legszélesebb közönséghez.
Ugyanez a kapitalizmusban már nem annyira fontos, elég, ha a színház jövedelmet termel, de minimálisan is megél, megáll a maga lábán.
Sajnos, a színházi emberek ezt nemigen ismerték fel, azt hitték, hogy helyzetük az örökkévalóságig biztosított, dől a lé a produkciókra, merthogy ők annyira tehetségesek, hogy ők tesznek szívességet fenntartónak, közönségnek.
Persze bele volt ebbe kalkulálva némi gazsulálás, kis megalkuvások meg némi szájkosár is - mix ugribugri, aber langsam spazieren...
Nyugaton sem kap állami finanszírozást minden színház és minden produkció, arrafelé a társulatok is ritkábbak, a színészek, rendezők előadásokra szerződnek, aztán vagy profitot termelnek, vagy munkanélküli színészt.
Nálunk talán a Macskák állt volna meg a saját lábán ilyen körülmények között is, de hát ez édeskevés a szakma megújításához, különös tekintettel arra, hogy a közönség tetszése nálunk nem túl fontos.
Itt a produkciót létrehozó művész herdálhatja a pénzt bátran a lila ködre, és ha valami kasszasikerrel jár, az gyanús, az ritkán kapja meg a művészet címkéjét.
Mert a hatalom mai urai szerint is fontos a művészet, csak hát a művészet ma a cigányzenekar kontrásának helyzetében van: jár neki a pénz - csak nem jut.
Meg aztán a kor művészei a labdarúgók, a botlábú játékos a semmiért a tízszeresét kapja meg bármelyik vezető színész gázsijának - de ne méltatlankodjunk - ezt is magunknak köszönhetjük...



Most fizeti meg a színházi szakma megalkuvásai árát is, merthogy nem merték megvédeni legnevesebb művészeiket sem, mikor a támadásukkal nevet szerezni akaró tehetségtelen percemberkék támadták őket - nem a művészi tevékenységük miatt, hanem mindenféle, támadóik által álmodott kenetes erkölcs nevében.
Most ennek jegyében verik szét a szakmát, beterelve mindenkit a közös akolba, ahol majd a rendszernek kedves művész lesz a számadó, ők meg a birkák, akik ha hangosabban bégetnek, mennek a bográcsba - pörköltnek.
Több, mint nevetséges.

Borkai bandája erkölcsöt prédikál, a vak komondor röhög a sarokban, a szakma meg kussol vagy kontrázik, pedig ők pontosan tudják, ki az a művésznő, aki a legmagasabb gatyaszárig is felért.
Egy sincs, aki kikérné magának, hogy olyanok oktassák ki erkölcsből, akik lopnak, hazudnak, csalnak, meglehet, még gyilkolnak is, de mindenki elfordítja a fejét.


A színházak - és általában a kultúra finanszírozását természetesen meg kell reformálni, a tervek elkészítésébe bele kell vonni a szakmát is, mert az kétségtelen, hogy a pénzek elosztásában szerepe kell legyen az aktuális politikai garnitúrának is, de ellenzékének is.
És nem jó az a módszer, mely szerint Bán Teodórán statuálunk példát, egyáltalán, nem kell példát statuálni, csak értékelni a művészi tevékenységet.
Lehet egy előadás jó, akár Vidnyánszky, akár Gothár Péter rendezi, és csak a produkció minősíthet, még ha a döntés az ellenkező ízlésvilágú emberek kezében van, akkor is.

A boszorkányüldözéseket pedig jó lenne befejezni, mert megnyomorítják az egész kulturális életet.
Hogy aztán mi lesz?
Szerintem megint lesz kis óbégatás, aztán sok apró megalkuvás, sunnyogás, szervilizmus, gyávaság.


Magyarországon vagyunk...


:O))) 

2019. december 7., szombat

RENDEZŐI FAROK

le-minotaure - Dali
Volt hajdan vörös farok a létező szocializmusban, aztán lett fehér farok a rendszerváltás után - ez azt jelentette, hogy a rendszerkritikus mondatok után beillesztettek egy bekezdést - de Amerikában négereket vernek, majd hogy a kommunisták elnyomták a beszédhibás kisebbséget, mert tagjait nem vették fel rádió-bemondónak.
Az uralomra jutott gömböc nem bajlódik ezzel, ő egy-egy kiválasztott emberen keresztül öli meg az intézményeket, politikai - művészeti irányzatokat, mert tudja, a művész nagy úr, de csak addig, ameddig van hely, ahol teret adnak elképzeléseinek.
A három T világában mindenki otthonosan érezhette magát, hiszen volt logikája: a rendszer számára kedves alkotások támogatottak lettek - az rendeli a zenét, aki fizet - még a kocsmában is.
Aztán voltak a tűrt művek, művészek, ők nem kaptak támogatást, de ha elő tudták teremteni működésük anyagi feltételeit, hát előadhatták vízióikat, műveiket, eljuthattak a közönségükhöz, ha volt.


A tiltott művek zömmel megérdemelték a sorsukat, ilyen kevés volt, legalábbis a rendszerváltás után nemigen lehetett ilyenekkel találkoztni a Mein Kampfon és a nyilas szakirodalmon, továbbá a vallási szekták irodalmán kívül - legalábbis én nem találkoztam ilyenekkel.
Ma a három T kettőre redukálódott, van a támogatott és van a tiltott mű.
Utóbbit nem kivégzéssel, hanem kivéreztetéssel teszik el láb alól, de mire ez bekövetkezik, addigra a társadalom egyetértését is kimódolják.
Ennek véghezvitelére leginkább a neves művészek farkát látják megfelelőnek, mondván,  a Neves Művész egy vérnősző barom, aki a színházak táján nagy számban található szűzeket úgy fogyasztja, mint daliás időkben a krétai útvesztőben a Minotaurusz.
A Neves Művészek viselkedéséről pedig mindent feltételezhetünk, és az is boldogan tetszeleghet művésznőpártoló szerepében, aki még életében nem járt egyetlen színházban sem.
Ha véletlenül berángatják egybe, akkor egész este hiába várja a műlovarnőt meg a bohócokat, miközben ölében a magával hozott rántottcsirke-combot nyiszálja a bicskájával.



Most megint divatba jött a színházi farokszemle, Gothár Péteren még túl sem estek, mikor már megtalálták az Új Színház egyik művészét, aki négy évvel ezelőtt vérnőszött, és mostanra sikerült felháborodni ezen, természetesen azon iparkodva, hogy az egész ország felháborodjon a történeten és kórusnban követelje az érintett művész ivartalanítását.
Hát nem is tudom, hajdan a kritikusoknak kellett kinyírniuk a nemkívánatos színházi embereket, ma erre elég Juliska története, mely aztán vagy megesett, vagy nem, vagy úgy esett meg, vagy nem - mindenesetre az ítélet a vád elhangzásával egyidejűleg készen várja a tettest.

Mondjuk aki szűzi életet akar élni, az azért ne menjen színházba dolgozni, merthogy ott impulzív emberek találhatók, akik a könyvelőknél egy fokkal bátrabban fogalmazzák meg társadalomellenes szexuális szándékaikat, leginkább verbálisan, és ez - hungarikumként - csak a színházi világban vált ki széleskörű társadalmi rosszallást.
Más lenne a helyzet, ha az érintettek katolikus papok házvezetőnői lennének, de ők eddig még nem tiltakoztak.



Magyarország különleges ország, a tehetségtelenek paradicsoma, ahol a tehetségeseket bátran farkon lehet ragadni, hiszen a két ember között lejátszódó, vagy annak beállított események nemigen bizonyíthatók - a kérdés csak az, kinek hiszünk.
A tehetségesek általában magányosak, a tehetségtelenek viszont falkában vadásznak.


Nem lehet kétséges az eredmény...

:O)))

2019. december 2., hétfő

NÉLKÜLEM

Kitört - no, nem a pesti limbó-láz, hanem a nacionalista őrület, majd lecseng ez is, mint a többi, persze addig még hátra van Trianon évfordulója, addig azért húzós lesz a dolog.
Az ok ezidőtájt az Ismerős Arcok együttes dala, melynek bánatos elbőgése közepette egy focimeccsen nem állt fel az Index újságírója, miközben az összes khm... - szóval az összes szurkoló felállt.
Hogy neki miért kellett volna felállnia?
Hát mert a többiek felálltak, és ő ezzel leleplezte önmagát, miszerint ő nem egy vérből való azokkal, akik felálltak, ami - ki tudja? - talán nem is olyan nagy baj.
Habár kétségtelen, hogy hátrányos helyzetű, hiszen akik ott haptákba vágták magukat egy műdal hallatán, azok állandóan hirdetik: "Nincs az egész Dzsungelban olyan bölcs, jó, okos, erős és nemes nép, mint a Bender-log, a Majmok Népe!"
Az idézet a Dzsungel könyvéből való, melyből kiderül, hogy a Vadon Népe erősen lenézi a majmok népét, mert "
Nincs törvényük, nincs vadászkiáltásuk, nincsenek vezetőik - csak bolond szavaik vannak, és apró, nyúlkáló, tolvaj kezük.
Az én hibám lesz, ha itt éhen halok, vagy megölnek" - gondolta Maugli, és igaza volt, különösen a tolvaj kezek tekintetében.
Szóval eljutottunk oda, hogy azok, akiknek taknyuk-nyáluk összefolyik egy ilyen enyhén giccses dal éneklése közben rá akarják kényszeríteni a velük való azonosulásra azokat is, akiknek még maradt csepp eszük ebben a tejjel-mézzel folyó Kánaánban.


Jómagam természetesen egészen addig toleráns vagyok, ameddig mindenki eldöntheti, hogy dallal kívánja-e belemanőverezni magát a közös szégyenbe, melyet derék labdarúgóink állítanak elő olyan havi fixért, melyet talán akkor érdemelnének ki, ha karddal vagy lándzsával küzdenének a különféle Arénákban, de erre most kevés az esély.
Az viszont még bekövetkezhet, hogy az Index újságíróját két félidő között a szünetben a mókusok elé vetik, a drukkerek meg - talp a talpon, hogy zenei műveltségem is fitogtassam kissé - kiegyenesített középső ujjal adnak utasítást a zsebrák kinyiffantására.
Érdekes ez az egész.
Tulajdonképpen a profi sport lezüllesztése, ha az teret ad mindenféle politikai irányzat számára, merthogy a profi sport nem erről szól, hanem magasan képzett sportolók viadaláról, amiért mi pénzt fizetünk, ők meg pénzt kapnak, és ez így rendben is lenne, hiszen mindenki szívesen azonosul Messivel.
De hogy miért is kellene nyáladzó sovinisztákkal azonosulni, az számomra érthetetlen.
Szégyen ide, szágyen oda én az ilyesmit kiirtanám a stadionokból - menjenek azok, akiknek kedvük van hozzá a Vérmezőre óbégatni, a sportot meg hagyják meg annak - ami - szórakoztatásnak.
Hogy aztán sovinisztáink médiapatkányai, publicistái mit írnak, nyilatkoznak, az az ő dolguk, de ne próbálják rákényszeríteni zavaros és vesztes eszméiket az épeszűekre.
Az ellenzék pedig ne hagyja magát belehúzni ebbe a szartengerbe, mert holnap ezzel akarnak majd éket verni az ellenzéki egység pártjai közé, ami, ha sikerülne, nagy kár lenne



A hazafias érzelem szép dolog, rengeteg dolog van, amire büszkék lehetünk, de speciel a nacionalistáinkra nemigen.
Persze valahol mindenkiben ott bujkál egy csepp nacionalizmus, és ha üldözöttnek érzi magát, vagy nemzettársait, akkor felszínre is tör - nem egy párttitkárral énekelgettem közösen Ceusescu idején a "Régi mániám, tankkal végigmenni Románián" slágerét,
Jóllehet pontosan tisztában voltam ennek irrealitásával, mégis, valaghogy jólesett, merthogy sajnáltam az erdélyi magyarokat a falurombolásért, a szegénységért, a kilátástalanságért.
Ma inkább azokat sajnálom, akik vegyesházasságban élnek vagy abból születtek, mert hallgatniuk kell a sok féleszűt, de lehet, még fel is kell állniuk hozzá.
Maugli így foglalta össze  a dolgot: 
"Valamennyit Tabaki, a sakál haraphatta meg - gondolta magában -, most megvesztek. Ez bizonyosan nem más, mint veszettség.

Én sem tudom pontosabban körülírni...


:O)))

2019. november 21., csütörtök

ELFOGYOTT BALOLDAL

Ez most nem egy aktuálpolitikai poszt lesz, nem az MSZP ellen szól, érted haragszom, ha érted… Kérek kis türelmet hozzá…


Lassan-lassan elfogy a baloldal, már persze az, melyet az idősebb generáció is baloldalnak tart.
Agóniája csúf és méltatlan, ha ez politikai kategória volna, azt is mondhatnánk, hogy nem ezt érdemli, vagy érdemelte, szinte szánnivaló.
A magyar baloldal ugyanis nem az eszme barikádján esett el, hanem az ostobaság és a közöny mocsarába fulladt.
Valószínűleg a huszonnegyedik órában vagyunk végleges eltűnése előtt.
És nem, - nem Orbán tüntette el, hanem a saját sírját ásta szorgalmasan harminc éven át, már csak az van hátra, hogy beledőljön, aztán majd azok, akiket a közvélekedés baloldalinak tart, szépen, ütemesen elparentálják, a hazafias nótákat ehhez majd a jobboldal szolgáltatja.
„Egy vérből valók vagyunk te, meg én” - tesznek hitet az állatok a Dzsungel könyvében és a szurkolók a hazai stadionokban egyaránt, bizonyságát adva népünk kulturális felemelkedésének az utóbbi harminc év során. Tesszük ezt úgy, hogy közben sikerült minden olyan területen, melyhez az embernek, vagy a társadalomnak köze van mélyre ásni magunkat az emberiség pöcegödrében.
Cigányozunk, zsidózunk és migránsozunk boldog ábrázattal – vannak, akik még nálunk is kevesebbek, gondoljuk, és nem vesszük észre, hogy ilyenek lassan már nincsenek, hozzánk képest a tálibok lassan példaképpé nemesülhetnek.

Ha leltárt szeretnénk csinálni a baloldali magyar pártokról, hát nem lenne hosszú a lista, és még az sem biztos, hogy nem tévednénk-e a baloldali minősítés odaítélése során.
Baloldali párt jelenleg egy van, jóllehet sokszor ezt nem tudja saját magáról sem, és ez a Magyar Szocialista Párt lenne, ha ehhez mérten viselkedne.
Sajnálatos, de a baloldali jelző minden tekintetben úgy passzol rá, mint ravatalon fekvő halottra az esküvői öltönye – menet közben kifogyott belőle, de nagyon, ha még tudna mozogni, talán feszengene is kissé, mondván, túl elegáns ez egy hajléktalanhoz.
Baloldalinak szokták még minősíteni a Demokratikus Koalíciót, az meg remek taktikai érzékkel nem tiltakozik ellene, utálkozását legyőzve élvezi a szocialista utódpártiság előnyeit, miközben ideológiailag semmi köze nincs a szocialista eszmékhez, - jelzem, nem is nagyon kapkod utánuk.
A DK rendes, tisztességes, erős szociális elkötelezettséggel rendelkező balliberális párt, erős értelmiségi attitűddel, többé-kevésbé szektás működéssel, ezt azonban meg szoktuk bocsátani, mert az összehasonlítási alap Orbán és bandája, azoknál viszont valóban fényévekkel tisztességesebb és elkötelezettebb a magyar társadalom mellett.
És hát akkor itt is a vége a felsorolásnak, merthogy a Momentum egy technokrata párt zöldre maszkírozva, a többiekről meg talán ne is beszéljünk, hiszen önállóan nemigen állnak meg a lábukon, hol a szocik húzták ki őket a pöcegödörből, hol a Fidesz,aztán lassan eltűntek, mint a büdösség. Maradványpártjaik kapkodnak fűhöz-fához, keresik, de nem találják a helyüket a diktatúra viszonyai között.
Jelenlegi politikai álláspontjuk tulajdonképpen átmeneti tudatmódosult állapotnak tekinthető, ki tudja, meddig tart ki.
Szerencsére hatásuk sem átütő, és csak annyiban érdemelnek szót, hogy politikusaik között akadnak tisztességes emberek, mint ahogy a Jobbik politikusai között is vannak olyanok, akik a magyar állam működését nem diktatúraként és nem kleptokráciaként képzelik el, de azért azt se higgyük, hogy  
élnek-halnak a szocialista értékekért, már, ha vannak még ilyenek.



A bukás oka – szerintem – elsősorban a múlt megtagadása volt.
Akinek nincs múltja, annak jövője sincs, mondják az okosok, és talán igazuk is van.
Kádár sokszor mondta, hogy nagyon kell vigyáznunk vívmányainkra, sajnos ezt az emberek lózungnak hitték és Bécs felé mutogattak, miközben fogalmuk sem volt arról, hogy arrafelé más történelmi múlttal, más mentalitású emberek élnek.
A rendszerváltás egy elkényeztetett társadalmat vágott nyakon, de még akkor sem eszmélt a nép, mikor már tízezrével kerültek utcára az emberek, a magyar falut meg szétcincálták a multik meg a kárpótlás.
Viszont kiderült, hogy magyarok vagyunk, amit persze addig is tudtunk, csak akkor még büszkék is lehettünk rá.
Magyarember azt hitte, eljött ide is a Kánaán, pedig aki kopogtatott az ajtón, az a többség számára a nyomor volt, a létbiztonság, jogbiztonság, közbiztonság felszámolása.
Ennek dacára mindenki azt hitte, hogy tovább dolgozni már nem kell, örültek a munkanélküli segélynek,  a végkielégítésnek, ha hozzájutottak, utána meg nekiálltak szidni a komcsikat, pedig ha ez a társadalom valaha is kapott valamit anyagi jólétben, meg emberi méltóság tekintetében akkor azt a „komcsiktól”  kapta.
Szinte fájt, mikor Horthy kenderesi cselédje könnybelábadt szemekkel emlékezett arra, hogy a Főméltóságú Asszonytól, mint belső cseléd kapott karácsonyra egy pár cipőt, jóllehet abban a korban már ha százlábú lett volna, akkor sem kellett volna mezítláb járnia.
A téeszből hazahordták a traktort – kerekenként más és más, az ügyeskedők kiénekelték a szájukból a kárpótlás nevű sajtot, a végén ott maradtak csupasz seggel.
A magyar paraszt soha nem az eszéről volt híres, de hogy ezek után sem jött még rá, hogy piszkosul átverték, az azért meglepő volt.


Mint az is, hogy az emberek milyen hamar elfelejtették a jólétet, milyen hamar feladták az emberi tartást és milyen hamar estek vissza a cseléd-mentalitásba.
A társadalom másik része meg úgy viselkedett, mintha nagypolgári, nopláne arisztokrata családba született volna, ha az embernek röhögni támadt kedve, bőven adódott lehetősége a sok önértékeléssel küzdő proligyerek láttán.
A baloldalválasza nem az volt erre, hogy összezárt volna, felemeli szavát az ország szétrablása és kifosztása ellen, inkább úgy viselkedett, mint az egyszeri paraszt a jégesőben, mikor a termést furkósbottal verte: Lássuk Uramisten, mire megyünk ketten.
Még legjobbjaink is illúziókban éltek, szép példa erre Horn Gyula nemes gesztusa az egyházak felé, melyet aztán azok kamatostul meg is háláltak: mienk Európa legreakciósabb klérusa, persze kart-karba öltve a haladás ellen ugyancsak beoltott lengyelekkel.
Nem volt divat – és ma sem az, habár ma már jószerével mindegy  – elmondani, hogy a Kádár rendszere igenis vállalható volt, igenis a többség társadalma volt és ha választani kell a többség diktatúrája és Orbán demokráciának csúfolt  kleptokráciája között, akkor ezerszer inkább az előbbi, hiszen Kádár rendszere felemelte az országot és a népet, ma meg elég kicsit körülnézni.
De azoknak, akik az antikommunizmusból akartak megélni, ez vállalhatatlan volt, jóllehet a leghangosabbak mind-mind a Kádár-rendszer haszonélvezői voltak.
Neves művészek csinálnak maguknak ellenálló múltat abból, hogy egyszer elénekelték „A piros tojást 
nem a nyuszi hozta” című slágerüket,  ami lehet, hogy így volt, de közben mindegyikük gennyesre kereste magát.
De persze mindegyikük ki volt akadva Aczél „támogat-tűr-tilt” szentháromságán, ami egyébként teljesen rendben volt, erre talán az is bizonyíték, hogy a rendszerváltás után egyetlen politikai okból fiókban maradt művet sem talált senki, ellenben elszabadult a pornográf irodalom, a nyilas és náci szenny elöntötte a könyvesboltok polcait.
Ma a pénz szelektál, a polcokon a magyar és a világirodalom jelentős művei helyett giccs és lektűrök sorjáznak, olyan áron, hogy az átlagember erősen töprenkedik, mielőtt betér a könyvesboltba, tej helyett Vavyan Fable vagy Fejős Éva kultúrájából szippantani egy csíkot.


A mieink meg sunnyogtak meg sápítoztak, elhatárolódtak mindentől, nem volt szavuk a hazugságok ellen, elviselték, hogy Kádárból tömeggyilkost farigcsáljanak, jóllehet az 56-ban kivégzettek háromnegyede igencsak rászolgált a kötélre.
Mikor a sírját meggyalázták, lapítottak, mint szamovár a fűben.
A megtagadott kor Magyarország aranykora volt, bőven lett volna mit felvállalni belőle és bőven lett volna változás, amely ellen harcolni illett volna egy valamirevaló baloldali pártnak, csak sajnos a párt korifeusai el voltak foglalva saját kis pecsenyéjük sütögetésével, és az a baj, hogy a mentalitásuk a mai napig él.
Mindent gondoltam volna, csak azt nem, hogy az ellenzéki összefogást éppen szocialista önkormányzati képviselők rúgják fel, de ez – valószínűleg - csak az én naivitásom ékes bizonyítéka .
Hogy mi lesz a szocialistákkal az ma még megjósolhatatlan, de az biztos, hogy változtatniuk kellene, és szervezni a pártot, merthogy azt az alapokig ledózerolták, és ma egy tegnap bejegyzett párt is komolyabb mozgósítóerővel rendelkezik, mint ők.
A fiatalok körében sem népszerű a baloldaliság -  nem trendi.
Hát ha nem, akkor más hívószavakat kell találni, amire a mai fiatal is vevő, a zöldségek és a klímakatasztrófa talán alkalmas erre, de éppen fel lehetne karolni  a falut, vagy szervezni építőközösségeket, lakásokat építeni, mint hajdan, de persze lehet új célokat és új módszereket is keresni.


Nem kellene hallgatni, mikor a Tanácsköztársaságról hazudnak, mert az a magyar állam volt az utolsó, mely valóban honvédő háborút folytatott, mely ellen a mai hősök példaképei a hátországban szervezkedtek.
Nem kellene hagyni rommá hazudni Trianont – nem ok nélkül következett be.
A második világháborúról is el lehetne mondani a történelmi tényeket és a rendszerváltásról is – be lehetne mutatni, hogy a magyar jobboldal ezidáig jóformán csak kárt okozott az országnak, de ehhez persze média is kellene – viszont a mai politikai viszonyokra építve lehetne ezen a területen előrelépni – összehangolva a települési lapok munkáját.
Nem kellene kizárni az országgyűlési akciók lehetőségét sem, hiszen a mai világban az emberek ingerküszöbe magasabb, mint évtizedekkel ezelőtt, emellett ha a fiatalokkal akarjuk növelni a táborunkat, akkor akcionista politikát kell folytatni – őket a duma nem mobilizálja.
Fel kell lépni azok ellen a közkeletű hazugságok ellen is, hogy egyedül az angolszász típusú demokrácia üdvözít.
Ha a saját példánkat nem is nézzük, az utolsó fél évszázad bőven bizonyította ennek azt állításnak hazug voltát.
Rengetegfajta társadalomszervezési modell létezik, senki nem tudhatja, hogy melyik lesz végül az, amely az emberiséget boldogítani tudja, de hogy nem az angolszász típusú kapitalizmus – az biztos.
Hogy az angolszász hatalmak ezt favorizálják, ez érthető, de azért azt is tegyük hozzá, hogy politikusaik elég nagy hányadának ott kellett volna ülnie a Hágai Nemzetközi Bíróság vádlottjainak padján, tömeggyilkosságért.
Fel kell lépni az ellen is. hogy Putyin rossz, Amerika jó – ez az Orwelli világképbe belefér, de a valóságba nemigen, mint ahogy Kína sem az ördög állama.
Ezekkel a dolgokkal foglalkozni kell, baloldali baráti köröket kell szervezni – nem csak baloldali résztvevőkkel, ezekre felkészült aktivistákat küldeni, a fiataloknak célokat adni – egyszóval meg kellene kezdeni élni, mert ami nem él, nem mozog, az előbb-utóbb megbüdösödik.
Nem kell a választópolgárnak hazudni, de nem kell szégyenlősnek lenni sem, ha ők húszmillió migránssal ijesztgetik Mari nénit, akkor mi nyugodtan hivatkozhatunk a tengerek vízszintjének emelkedésére, kihangsúlyozva a Kárpát-medence medence jellegét és a víz folyásirányát.
Ez persze csak tréfa volt, de a kommunikációnak figyelemfelkeltőnek és agresszívnek kell lenni, néma gyereknek anyja sem érti a szavát, ugye…


Ezek a problémák zömében a szocialisták problémái, vagy nekikezdenek a megoldásuknak, vagy elfelejthetik, hogy valaha is léteztek.
Ha azt gondolják, hogy majd valaki a segítségükre siet, akkor tévednek,  ezt a békát nekik – nekünk kell megrágcsálni, mielőtt lenyelnénk.
Nem stadionozni kell, hanem bemutatni, hogy a ma szegény embere nem számíthat ezektől semmire, csak arra, hogy még a nincsből is elvesznek, hogy a gyerekeitektől – unokáitoktól elveszik a normális élet lehetőségét.
Tudomásul kellene végrte venni azt is, hogy ma a politikai harc a tömegpropaganda területén folyik,  nem bánom, ha valaki akarja, nevezheti politikai marketingnek is.
Mao után szabadon: mindegy, hogy minek nevezzük a macskát, csak fogja meg az egeret…
Ehhez persze kell kreativitás, fantázia meg bátor vezetők, ez nem a konfliktuskerülés terepe.
Van még a következő választásig néhány év, de nem árt emlékezni azért Koncz Zsuzsa örökbecsűjére sem: Rohan az idő…


:O)))

2019. november 15., péntek

NÉPSTADION HELYETT

Esküvőket is lehet majd tartani futballnemzetünk templomában, az új Puskás Stadionban -írja a média, mi pedig csodálkozhatunk, hogy immáron a média szakmunkásai is totálisan meghülyültek.
Már mitől lennénk mi futballnemzet? És mitől templom egy olyan stadion, amelyik nevében is Aréna, emellett legfeljebb a pofátlan lopások temploma, de inkább katedrálisa lehetne?

A moszkvai labdarúgó VB fő-stadionja is kevesebb pénzből épült, mint  a gatyájából kilógó seggű nemzet kivagyiságának és  rongyrázásának eme fellegvára.
Persze sehol sem lennénk, ha a varacskos Maradona (copyright by Bödőcs) nem próbálná meg a te pénzedből pótolni, ami az ő tehetségéből hibádzott.


A Népstadion építése 1948-ban, a háború után kezdődött, öt évvel később adták át, és valóban a Nép építette, önmagának.
Rengeteg társadalmi munka volt benne, rengeteg sportsiker tanúja volt, de a Népköztársaság elmúltával a Népstadion ideje is lejárt, jött korunk hőse, aki számára az aranyborjú az Isten.
Kis borjú - kis foci, mint tudjuk, a Nép meg le van sz@rva.
Ma avatjuk hát az új stadiont, a Puskás Arénát.
Bizonyára szép lesz, a jó művész a velejéig romlott megrendelőnek is tud szépet alkotni, és az sem akadályozza ebben, ha a valódi megrendelő tulajdonképpen te vagy, csak éppen nem tudsz róla, mint ahogy az sem, ha a műre szánt összeg egy részét ellopja az, akire botor módon nem túl vastag pénztárcád bíztad.


A tény az tény - a Népstadion már régen megérett a felújításra, de az, hogy leradírozták a földről, talán mégis túlzás volt.
Bármennyire is szeretnénk sport-nagyhatalom lenni, nem vagyunk, és nem is leszünk mostanában az, hiszen az amatőr sport hosszas agónia után átadta eszméjét az enyészetnek, ma már ezen a címen is kitenyésztett gladiátorok küzdenek egymással, ami nem a sport, hanem a cirkuszművészet része, csak nálunk a bohóc a Várhegyről szórakoztatja a Nagyérdeműt egy színházból, melyet ő kolostornak hív.
Nem véletlenül, hiszen a szó maga puritán, Istenhívő életmódot sugall, a politika meg manapság a tömegmanipulációval egyenlő, de hát nincs mit tenni - nekünk ezt dobta a gép...


Reménykedjünk azért, hogy az új stadionban is örülhetünk kiváló eredményeknek, ennyi pénzért már akár meg is érdemelnénk ezt.
Ha a hozzávetőleg százötvenezer budapesti ülőhely árát az iskolai sportra fordítottuk volna, talán előbb-utóbb a magyar labdarúgás is felvirágozna, persze ehhez a poroszos szemléletű testnevelést is át illene alakítani, de hát akkor nem lehetett volna ekkorákat lopni.
Ma este valószínűleg győzelemmel kezd a magyar válogatott, stadionavatókra a vendégcsapatok nem nyerni jönnek, de persze ne zárjunk ki semmit, - vannak helyzetek, mikor veszíteni nehezebb, mint győzni.
Meg különben is, ha nincs atlétikai EB, akkor nincs csepeli hév-felújítás se, belegondolni is borzasztó, mi lett volna, ha valaki megkérdőjelezte volna a Puskás Aréna létjogosultságát.
Lehet, el is bontották volna a négyes-hatos pályáját, oszt szaladgálhattak volna a pesti csibészek gyalog a focimeccsekre, mikor kötelező lesz a buzdítás.


Hát akkor hajrá mogyorók!

:O)))

2019. november 12., kedd

MOCSKOS KEZEK, TISZTA ERKÖLCSÖK

Vagy mi vagyunk tiszta hülyék?

Az ország éppen olyan állapotban van, mint nyuggerei - tisztelet a szerencsés kivételnek.
Kívülnézetből még csak egyben volna, hiszen a nyugdíjasnak is van kabátja és papundekli franciaágya, többségüknek tán még cipője is, de például füle már több van, mint foga, a gyógyszereit is felírják, ha szerencséje van, de kiváltani már nem mindenki tudja.
Az országban is demokrácia van, habár a Parlament elnöke már reformerként tündököl. mivel a fékek és ellensúlyok rendszere már a fékek és egyensúlyok rendszerét ismerő jogtudós számára is tűrhetetlen.
Az ő világképében nincs hely még az egyensúlynak sem, és ez egészen addig így is lesz, míg csak el nem vesztik az egyensúlyukat és pofára nem esnek, amiben minden épeszű ember őszintén reménykedik, pedig ma már mindenki sejti, hogy ez nem nagyon fog menni véráldozatok nélkül, és a véradók jobb esetben ők lesznek.
Mindegy, majd felvésik az ő nevét is az emlékműre, melyet oly boldogan avattak fel minapában, csak úgy csillogott az az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetében kipolírozott szeme.
Nagyon utálja a kommunistákat.
Ha valaki, hát ő aztán jól ismeri őket - majd minden felmenője Lenin emlőin nevelkedett, egyetemi karrierjén pedig meglehetősen sokat lendített nagypapája Szochazás múltja.
De a másik díszmadzag is mintha elfelejtette volna a kedves papa párttitkári előéletét, nem szólva saját ifjúkommunista múltjáról - Szamuely és Korvin Ottó forognak sírjukban az osztályárulók láttán...
Miért van az vajon, hogy ezek még küllemileg is olyanok, mint amilyen a jellemük?
A zsírdisznó, a róka, a patkány, a zsúrpubi, a hájfejű - a fene tudja, ezek között talán egy normális küllemű sincs, amelyik meg kinéz valahogy, az meg hülyeségeket beszél folyamatosan.



A nép szegényebbje meg döngő léptekkel masírozik a sír felé.
Az állami egészségügynek megint lekevertek egy maflást, hogy a fal adta a másikat.
Felvételi tilalom van a kórházakban, jóllehet a munkaerőhiány óriási, lassan a betegek egymás alól húzzák ki az ágytálat.
Persze lehet, csak azért, mert ha belenéznek, látják benne a jövőt, no meg meg Viktort, a Pantokrátort.

Ki van ez találva rendesen, akinek van még öt fillér a zsebében, az hordja csak szorgalmasan a magánellátásba, akinek meg nincs, az üljön le szépen sírgödre szélére és várja meg, míg beleszédül.
Persze ehhez hatalmasságaink csapágyasra forgatják a szemüket, miközben a várólisták nem azért nőnek, mert az egészségügyi dolgozók lusták, hanem azért, mert mesterségesen korlátozzák az állami ellátórendszer teljesítményét, hadd várjon a rákos beteg a leletére, a türelem rózsát terem, olcsóbb lesz a koszorú.
Hányinger ez a banda, állandóan a legelesettebbekkel szórakoznak, élükön a gyász-szegélyes körmű miniszterrel, aki vénségére a maradék eszét is elvesztette, úgy tűnik.
Nézni is elborzasztó, mikor valaki egy élet munkáját seggnyalással és szolgalelkűséggel koronázza meg, nem irigylem a leszármazottait...



Itt járt Erdogan, a város bedugult, a két paranoiás meg csókolgathatta egymást akkordban - ilyenkor azért vagyunk nagyon türkök meg kipcsákok, hogy el tudjuk mondani, hogy mi olyan ügyesek voltunk, hogy anno képesek voltunk százötven évig megszállni magunkat, Zrínyi Miklós meg le van sz@rva.
Viktor még túl is teljesített, ő a mai napig megszállott.
Nagyurunk valóságos poliészter, vagy mi is, utoljára tán Sztálin volt ekkora tehetség.

Minap egyik éjjel a rakparton hazafelé autózva felnéztem a Várra, sötét volt, csak egy ablakban világított a lámpa: Viktor elvtárs dolgozik, sóhajtottam megkönnyebbülten.
Nincs ok az aggodalomra, jó kezekben vagyunk!
Jó, jó - kicsit enyves, kicsit mocskos, de dolgos!
Szerencsénk van, lövethetne is ránk...


:O)))

2019. november 4., hétfő

KÉSEKET A PSZICHIÁTRIÁRA

A nemzet homloklebeny nélkül is bölcs Vezére bevásárolt.
Nem, nem a gyógyszertárban, hanem a nemzetközi fegyverpiacon, így aztán ma már minden magyar állampolgár bátran számíthat arra, hogy saját aknavetője lesz, ha nem tudta volna eddig, mi hiányzott neki...
A fegyverkereskedelem óriási üzlet, ha állami tulajdonban van, úgy még nagyobb, hiszen nem ellenőrzi senki.
Szóval, vettünk fegyvergyárat, hogy legyen aknavetőnk,  és gyártunk kézifegyvert is a magyar fegyveres erők és szervezetek számára, de hogy minek, azt senki sem tudja, merthogy a nemzetközi fegyverpiac tele van márkás, bevált fegyverekkel.
Persze, mi majd megmutatjuk, hogy a magyar baka egy szál dióverő puskával is különb, mint ellenségei (kik is azok?) egy rakéta-arzenállal.

Villanyvonatja nem volt, dugóspuskája, kistankja se - mára lett, vettél neki komám, hadd örüljön a a pocakos vitéz!
Megszellőztették a vadászrepülők esetleges cseréjét is, úgy látszik nem találnak már zsákfalut, ahol ne építettek volna eddig stadiont.
Kell a lehetőség a lopásra, és erre évezredek óta legjobb eszköz a fegyverkezés, nem csodálkoznék, ha holnap hadat üzennénk Lichtensteinnek vagy Andorrának, felvirágzott vagonokban mehetsz majd megvédeni a hazát!

Ha a Gripenek helyett hadrendben tartottuk volna a MIG-eket, rengeteg pénz maradt volna az egészségügyre, azt oktatásra, a szegénység felszámolására, de nekünk Gripen kellett, hogy a Legfőbb Hadúr gazdagodásának ne álljon semmi útjába.
Ha egyszer ezeket bíróság elé állítjuk, mellettük kell állni a parlamenti többség tagjainak, akik kötelezettségüket megszegve a kormány ellenőrzése helyett a rucaseggű miniszterelnök tomporát nyalogatják, és mosolyognak hozzá, mint parasztica az angolvécén...



A másik zakkant, akire a bölcs magyar nép a pénztárcáját bízta, meg nekiment az €urónak.
Megmondta, hogy azért nem kell nekünk, mert az Unió nem állam, nincs közös költségvetése, közös pénzügyminisztériuma, nincs közös pénzügyminisztere.
Hát legyen, mert a legrosszabb államszövetség is jobb, mint a maffiaállam.
Hajdan meglehetősen jól elvoltunk a Monarchiában, akkor sem esett nagyobb csorba a szuverenitásunkon, közösen is remekül működtünk, fejlődtünk, pedig közös volt a pénzügy, hadügy, külügy...
Közben a forint ott fészkelődik a bányászbéka segge alatt, infláció nincs, csak már egy fej karalábéhoz is hitelt kell felvenni lassan - ennek a komának olyan éppen a tekintete, mint a gondolkodása.
Matolcsy sajnos nem egészen normális, de persze ez csak a véleményem, mert ezeket még egy szimpla munkaalkalmassági vizsgálatra sem lehet elküldeni, ezek helyből normálisak, mégha reggelire leharapják is a bögre fülét...
És ha megnézzük a többit, a rókaképű Rogánt, az alkotmánybíróvá nemesült Szörnyellát és társait - hát akad közöttük egy is, akire bizalommal lehetne tekinteni?
Egyszer azért végiggondolhatná a nép, hogy kiknek a kezében is adta sorsát?



A vörösterror áldozatainak emlékműve tövében veszekedik egymással két zsidó szervezet, merthogy nem hívták meg őket az avatásra.
Nevetséges, mintha a baromfifeldolgozó avatásán a libák méltatlankodnának a meghívó elmaradása okán.
Ott volt viszont az avatáson a kormányfő, akinek ősei az emlékművel ünnepelt vitézek csizmáját se pucolhatták volna, ott volt a házelnök, akinek őseit ugyanezek a vitézek hajkurászták a Tanácsköztársaság bukása után - szánalmas népség.

A vörösterror a hadban álló nemzet hátországának biztosítása volt, azok ellen léptek fel, akik zavargásokat szítottak, akik számára előbbrevaló volt a kommunisták elleni harc, mint a haza védelme.
A fehérterror meg egyszerű bosszúhadjárat volt, az áldozatok száma tízszerese volt a vörösterror áldozatainak, de ennek emlékére nem állítunk emlékművet, pedig de szép is lenne!
A felakasztott festőnő lábainál a megnyúzott pap hempereg, Franczia Kiss Mihály talpa alatt...
Ez az ország semmiből sem tanul.



Viszont  lesz mozsárágyúnk...


:O)))

2019. november 2., szombat

LÉTÜNK LÁNCSZEMEI

Akiket nem is ismertünk, jobb esetben csak hallottunk róluk.
Az apai nagymama nagypapája, aki afféle rendes dzsentri módjára elkártyázta az elődei által összeragasztott birtokot, aztán - mintha csak egy Szabó Magda regényből lépett volna ki - nem bírván megbirkózni a szégyennel, hogy fizetéssel járó állást kell vállalnia - illemtudó módon fel is akasztotta magát.
Lánya - amikor saját kislányát kézenfogva kiment a határba kapálni mindig mutogatta a nagymamámnak: ez a föld is a mienk volt, az a föld is a mienk volt - a fél falu az övék volt, merthogy az elődök, akik nem kártyáztak, azok felettébb dolgos népek voltak.
Aztán apai nagyapám apja, akiben költői véna munkálkodott - verseket írt egy füzetbe Fényes István néven jegyezve azokat.
A versek az évek során eltűntek, csak a kétely maradt - lehet, hogy nagyanyám a világirodalom legszebb verseiből csinált fidibuszt az ostrom alatt a sparhelt begyújtásához?
Ki tudja?
Nagyapámra rendszeresen ráhozta a frászt, ugyanis náluk élt élete utolsó éveiben, és hiába invitálták ebédlőasztalhoz, mindig megvárta ameddig a többiek befejezik az ebédet, majd megkérdezte, hogy jut-e számára is kis maradék, ennek utána nagyapámék önfegyelmi gyakorlatokat tartottak, vagy éppen veszekedtek vele, de a költőóriást nem lehetett kibillenteni önmaga által kreált pozíciójából, maradt továbbra is szegény eltartott rokon.


Nagyapám életrevaló ember volt, dunai hajósként kezdte - abban az időben Budapest ellátásáról részben a kofahajók gondoskodtak, Mohácstól jártak - nagyapám idejében már csak Pestig, de ez igen vékony kenyér volt, így aztán, amikor elvette nagyanyámat, a szép Halasi Esztikét más munkát keresett, így lett altiszt a Városházán, konkrétan portás, a Központi Városháza I. számú portása.
Kinevezését saját magától kapta, mikor a főkapuhoz vezényelték, újévre nyomatott magának a házinyomdában üdvözlőkártyát ezzel a titulussal, ennek utána senki nem merte kétségbe vonni, hogy az összes többi ajtónálló alacsonyabb rangú, mint ő.
Családszerető ember volt, valamennyi testvérét - volt néhány - beszerezte valamilyen nyugdíjas állásba, így aztán nagy tekintélye is volt közöttük.
Ő is igen szorgalmas ember volt, így aztán amikor nyugdíjazták, volt hova mennie.
A falusi házban malacokat nevelt, nagyanyám baromfiudvara négyszáz négyszögöl volt, a ház körüli kertben gyönyörű gyümölcsöket hoztak a fák - az óriási és felettébb ízletes őszibarackokat máig nem felejtem.

Bort is készített, mert volt egy kis szőleje is a határban, a bor rettenetes volt, legalábbis apám szerint csak guggolva lehetett meginni, de hát nem lehet mindenki polihisztor, ugye...
Apám és nagynéném így aztán meglehetősen nyugodt körülmények között nőttek fel. Nagynénéméknek a Nagyvásártelepen volt zöldség-gyümölcs nagykereskedésük, aztán a Rákosi-érában államosították őket, elvették az raktárakat, a teherautót, de még a gyerekeknek hazavitt szőlőt is.
Ezzel együtt szerencséjük volt, mert nagynéném férjét az Andrássy út 60-ban a kihallgatása előtt a folyosón felismerte egy magas rangú ávós tiszt, akinek munkát és legalitást adott a Csepel Művekben, ahol a háború alatt tisztviselőként dolgozott.
Négy fiuk volt, az első kettő után szerettek volna egy kislányt, de egy fiú ikerpár sikerült.
A nagyobb fiúk közül egyikükből vadászpilóta lett, benne volt a tízes listában, akik közül aztán kikerült a magyar űrhajós...


Anyai nagymamám ősei derék sváb népek voltak, a történelem a Dunán sodorta idáig őket, Budajenőn telepítették le őket, ott építették- szépítették a falut, gazdálkodtak, a lányok meg Budára jártak szolgálni, míg férjhez nem mentek. Ropogósra vasalt viseletben szolgáltak - és tanultak, illemet, viselkedést, nagyanyámék még írni-olvasni is.
Őseiket tisztelték, sajnos a Biblia, melyben évszázadokra visszamenően vezették felmenőik születését, halálát eltűnt a háború alatt, aztán a család többségét kitelepítették, a család maradványainak egy része ma Stuttgart mellett él, sajnos kapcsolat már alig van.
Nem volt akkortájt sem dicsőség arrafelé magyar svábnak lenni, viszont rettenetesen keményen meg kellett dolgozni a megélhetésért.
Dédapám nyolcvanhat évesen kapta kezébe a harminc kilós batyut, utána csak ült a számára kijelölt lakhely ajtajában, nem túl sokáig...
Anyukám keresztanyjának nem kellett volna kitelepülni velük, de ő család nélkül élt itthon, és hát valakinek vigyáznia kellett az öregekre...
Nagyapám zabigyerek volt, anyukája egy zsidó családnál szolgált a Felvidéken, és hát megesett a baj, meg az anyukája is, ami akkoriban valóságos sorscsapás volt, nagyapám egész életében hurcolta a terhét.
A családot Nagymama vasszorgalma és kitartása tartotta össze. a legnehezebb időkben is.
Nagyapám ott vállalt munkát, ahol tudott, a négy gyerek mellett nem lehetett válogatni, dolgozott nyomdában, taxisofőrként a kék és a szürketaxinál is, volt darukötöző, volt hadifogoly, és volt internált is, mert szerencsétlenségére a honvédségi behívója a nyilaspuccs napjára szólt, de mire ezt tisztázhatta, eltelt darab idő, a család meg itthon egyik napról a másikra élt.
Egyik lány Erdélyből jött haza, ahol óvónő volt, és abban az időben ez nem volt túl népszerű az erdélyi román hatalomnak, a fiútestvér - a nagybátyám - elesett Makónál, a két kisebb lány, anyám és nagynéném és a Nagymama kötésből és horgolásból tartották fenn magukat - szóval nem volt valami fényes élet, de tették a dolgukat szorgalmasan.


Aztán a szüleim is, akikről olyan emlékem is van, hogy Anyukám sírva fakadt örömében, mikor az első valamirevaló bútort beállíthatták a szobába...
És akik taníttattak bennünket, zenére, külön-angolra akkor, mikor ez még nem volt általános divat.
Akik a világszemléletünket adták, melyben benne van nemzedékek tapasztalata és ítélete.

Akikről írtam - meg akikről nem is írtam, mert a terjedelem korlátozott - mind-mind a gyermekeik boldogságáért tették, amit tettek, merthogy ez van belekódolva az emberbe.
Rájuk emlékeztünk ma, meg azokra, akiket a sors hosszabb-rövidebb ideig mellénk sodort, és akik saját sorsuknak megfelelően ma is szép, vagy csak kedves emlékeinket jelentik, akik miatt olyan lett életünk - amilyen.
Társainkra, akiknek nincs is szükségük külön emléknapra, hiszen mindennapjainkba, minden lépésünkbe beleégtek és formálják életünket ma is, mégha ma már nincsenek is valamennyien velünk.



Nyugodjanak mindahányan békében!


:O)))

2019. október 30., szerda

PUTYIN A VÁRSZÍNHÁZBAN

A Haza Görcse imádja magát a Karmelita Kolostor lakójának látni, nagy kár, hogy a nevezett kiemelten védett objektum léte kilenctizedében színház volt, és annak tekinthető ma is.
Különösen vicces egy magát reformátusnak tartó politikust tetten érni azon, hogy egy katolikus intézményt szeretne felhasználni saját egoja fényezéséhez, de hát ezen ne csodálkozzunk, ez az ember már minden valláshoz hozzátörleszkedett.
Hogy a circumcisio elmaradt, az csak a zsidók jó ízlésének következménye, de ez nem egy jó hír neki, lehet, hogy egyszer, szakszerűtlenebb kezekbe kerülve kissé túltolják majd a szertartást...
Mindenesetre mai hír, hogy Putyin ma barlangjában kereste fel Ali babát, aki elpanaszolta neki, hogy immáron Budapest is elesett, ma már az egyetlen európai főváros, ahol nem a baloldal irányít Madrid.
Gondolom majd ő megvédi, a megvédés egyébként is a specialitása, lásd magánnyugdíj-pénztárak, nyugdíjak reálértéke, forint, miegymás...



Mindenesetre Putyin itt kereste fel a Nemzet Malackáját, kikérni bölcs tanácsait a világpolitika kérdéseiről, a katonai fejlesztések kívánatos irányáról, a belpolitikai válságok leküzdésének hatékony módszereiről.
A látogatás gyümölcsöző volt, a gyümölcse pedig az, hogy Orbán végre eldicsekedhet azzal, hogy Putyin a Várszínházban tekintette meg a Pávatáncos című bohózatot, végtére neki is jár egy kis vidámság időnként...
Természetesen a belpolitika is felpezsdült a hírre, az összes russzofób aktivizálta magát, mindegyikük rettenetes bölcseket mondott, molinót feszítettek azt éjszakában, méltatlankodtak a lehegesztett csatornafedelek miatt, továbbá elmondták mindennek Putyint, akivel természetesen saját népének van dolga, nem nekünk.

Szerintem teljesen természetes, hogy a Jelcin és elődje által sárba rángatott világhatalmat szinte a halottaiból ismét jelentős tényezővé tevő politikust népe jobban szereti, mint az országot szétziláló kókler és megtéveszthető reformert, meg alkoholista utódját.
Ez ellen háborogni ostobaság, tudomásul kell venni és azért imádkozni, hogy Oroszország belpolitikai és gazdasági stabilitása növekedjen, mert térségünk nyugalmának ez a biztosítéka.

Hogy Putyin idejött, az megtisztelő, hogy a zárt ajtók mögött mire utasította Orbánt, az meg az ő dolguk, erről többet megtudni úgysem fogunk, csak sejthetjük, hogy Orbán a Kreml kottájából játssza a "Hogyha nékem sok pénzem lesz" című számot.
Ha zavar bennünket a dolog, akkor Orbánt kell világgá zavarni a probléma megoldásának érdekében.



A demokratikus erőknek ma azt lenne a dolguk, hogy ép ésszel dolgozzák fel a helyhatósági választásokon elért sikereket, és tartsák fenn az egységet - ha lehet, ne csak a képviselői fizetések emelésének tekintetében.
Olyan szánalmas ez, annyira kisstílű és provinciális, hogy szinte tanítani lehetne a "Hogyan veszítsük el a választók bizalmát" című kurzuson.
Rengeteg munka lenne, rengeteg nehéz döntés előtt áll a demokratikus oldal, kár ilyesmivel veszíteni a nehezen összekapart erőből...
Még egy szót Gyurcsányról.
Valóban ott tartunk, hogy lassan már kártékony lesz a politikai mozgása, mely leginkább a sajtkukacra emlékeztet.
Most például nekiment Oroszországnak, ami a múlt ismeretében egyrészt nevetséges, másrészt a jövőre tekintve kontraproduktív lehet.

Bizonyára annyira fontos politikai tényezőnek látja magát, akinek ilyen esetekben mindenképpen okosakat kell mondania.
Nos, most nem sikerült. Talán el lehetne gondolkodni Katus mama véleményén, és csak akkor lotyogni, ha az szükségszerű.
De ez már régi történet, nagy kár, hogy még mindig nem jött rá, hogy a valódi politika nem az önjáró primadonnákról szól, még ha egyébként okosak is.


Szóval, csak nyugodtan, a russzfóbok meg kérdezzék meg valakitől, hogy Ungvártól Vlagyivosztokig hány időzónán kell keresztülutazni...



:O)))

2019. október 22., kedd

ZAVAR AZ ERŐBEN

Csak néz a zember/polgár/magyarember kifele a fejéből és nem hisz a szemének, a fülének, de a többi érzékszervének se: a Fidesz propagandagépezete felkészületlenül várta az önkormányzati választásokat, láthatólag nem tud mit kezdeni a helyzettel.
Orbán is időnként demokratáskodik, máskor meg fenyegetőzik, aztán amikor nyomás alá helyezik, még a nyelvét is kidugja, bizonyítékul arra, hogy egészségügyi gondjait nem a nátha okozza, inkább a hátha.
Márhogy hátha ez egy trend első fázisa, és az elkövetkező években a trend folytatódik, ami akár ahhoz is vezethet, hogy elveszíti az országgyűlési választásokat is, az pedig komoly következményekkel járhat, azon nem segít, ha összeszámolja, hogy hány kihalt faluban szavaztak rá a megfélemlített közmunkások.


És akkor nagy a baj, mert ha jön egy-két tökösebb politikus, akkor előfordulhat, hogy a vádlottak padján nyalogathatja a szája szélét, a hozzátartozóival együtt.
Lehet, hogy a harács egy részét sikerül eldugnia külföldön, de ez legfeljebb arra lesz elég, hogy havonta kapjon élelmiszercsomagot, a család és a vazallusok pedig szorgalmasan gyűjthetik az uszadékfát, hogy legyen mivel tüzelni a határról átcsoportosított szögesdróttal ékesített ócsai lakóparkban kijelölt kényszerlakhelyükön.
Persze egy ideig távol kellene tartani az ügy kezelésétől Gyurcsányt és a többi széplelket, és már most el kellene kezdeni kidolgozni a megfelelő jogi lépéseket.

Mindenesetre nagyurunkat meglegyinthette a halál szele, és bár ő elsősorban a politikai halálra gondolhat, de sokaknak erről Ceaușescu jut eszébe, aki kisebb tróger volt, mint Szeretvetisztelt Vezérünk, ő ugyanis nem vitte haza az arany ajtókilincseket és nem építetett stadiont a saját telkére, mégis porzott mögötte a vakolat...

A Vezér láthatólag zavarban van, őt is meglephette az eredmény, mint ahogy a világgá küldött polgármestereket is.
Most vadul törheti a fejét, hogy a méz volt kevés a madzagon, vagy a félelemkeltés nem volt eléggé hatékony - mindenesetre valamin igazítani kell.
A vert hadak meg álmélkodnak és méltatlankodnak - ők ugyanis elkövetik azt a hibát, mely egyenes utat kövez a pusztulásba: elhiszik saját propagandájukat, és úgy vélik, ha nekik jut tyúk a fazékba, akkor a közmunkások, a nyugdíjasok  számára is ez minden világok legtökéletesebbike.
És elkezdik a számonkérést: miért van ilyen meleg, mikor Karácsony megígérte, hogy megoldja a klímahelyzetet.
Persze nem ezt ígérte, de kit érdekel ez, ezt kérik számon rajta, mert ez olyan jól hangzik, és valóban meleg van.
Jobb ezt számon kérni, mint megmagyarázni, hogy a gazdaság jelen állapotában miért nem adják vissza a tizenharmadik havi nyugdíjat, hogy a tizennegyedik haviról már ne is beszéljünk...



Hadházy akciója a Vezér igehirdetése közben nagyon ütős volt, rengeteg mém is tanúsítja a sikert.
A nevetségesség öl, és a pulpitusról a plakátok után hadonászó Vezér igen viccesen nézett ki, láthatólag ideges volt.
Lehet is, külföldről is, belföldről is jó nagyokat rúgnak abba a kihizlalt fenekébe, és tudja, hogy rengeteg területen igazodnia kell az Unióhoz - de a választópolgárokhoz is.
Most kellene nagyon óvni az ellenzéki egységet, és nem kellene bedőlni a szirénhangoknak.
Lehetőség lenne megállítani az eszement pénzszórást az élsportra, innentől kezdve csak iskolai sportra mehetne a közpénz.
Meg lehetne szervezni, csak elhatározás kérdése.
Be kellene fejezni a pénzszórást a határokon túl, nagyon meg kellene válogatni, mit kell az anyaországnak és mit kell nekünk finanszírozni a határon túli magyarok részére, nem kell a román, szerb, horvát állam feladatait átvállalni, neki kell látni a valós környezetvédelmi problémák megoldásának, a százhalombattai levegőszennyezés felszámolásának, az autópályák fokozott ellenőrzésének a gépjárművek károsanyag-kibocsátásának fokozott ellenőrzésének.


Volna feladat, neki kellene látni, a Fideszt meg addig ütni, míg meleg...


:O)))