A magyar hősök emlékünnepén koszorúzott Benkő Tibor
"Emlékezni kell a hősökre, akiknek köszönhetjük nemzetünket, nemzetünk fennmaradását, akiknek köszönhetjük, hogy békében és biztonságban élhetünk" - fogalmazott Benkő Tibor.
A jövő nemzedéke számára a hősökre való emlékezés azt üzeni: "készüljünk arra, hogy bármikor képesek legyünk az országunk békéjét, biztonságát szolgálni" - mondta a miniszter.
Nem rovom fel neki, de az utolsó párszáz évben azok, akikről ma hősökként emlékezünk, inkább áldozatok voltak.
Áldozatai koruk politikájának és politikusainak, akik elhitették velük, hogy a hazájukért harcolnak az Isonzónál és Doberdónál, vagy néhány évvel később a Don-kanyarban.
De áldozatok voltak Kossuth katonái is, mint ahogy Rákóczi kurucai se a magyar szabadságért harcoltak, még ha azt is hímeztették zászlaikra azok, akik számára jobbnak tűnt egy Habsburgok nélküli Magyarország, melyben nem kell másokkal osztozni a koncon.
Azt hiszem, hogy joggal vélekedhetek így, hiszen az első világháborúban elesett apai rokonaim neve emléktáblán található az ordasi református templom falán, a második világháborúban pedig anyai nagybátyámat veszítette el a család, tulajdonképpen a semmiért, és semmiképpen sem a hazája érdekeiért.
Hősök voltak ők?
Igen, talán, mert azt hitték, hogy a hazájukért harcolnak, hiszen ezt sulykolták beléjük tanítóik, politikusaik, papjaik, a "nadrágos emberek", ők pedig kicsit sem látták át a világot, hiszen egész addigi életükben sokszor még a szomszéd városba se jutottak el, honnan is tájékozódhattak volna?
Azt hitték, személyesen is nyerhetnek egy győztes háborún, pedig azon csak a hadiszállítók nyerhettek, a családok számára csak nyomort és bánatot hoz a háború - azoknak, akiknek nem a halált hozza el.
Volt főbérlőnk a vasárnapi ebédhez mindig három terítékkel tálalt, még évekkel a háború befejezése után is, pedig csak ketten ülhettek az asztalnál, de holtukig reménykedve várták az orosz télből minden percben haza a fiukat, mindhiába.
A honvédelmi miniszter pedig - bizonyára jóhiszeműen - de nem arról beszél, amiről beszélni pedig szükséges lenne, mert a mai "nadrágos emberek" márkás öltönyeikben ismét uszítanak, fegyverkeznek és ismét a hazafias érzelmeidre játszanak.
Itt nem hősemberképzésre van szükség, hanem békére, toleranciára, némi ésszerű viselkedésre.
Azt mondják, az adott kor tábornokai mindig az előző háborút akarják megnyerni, hát még azok a műkedvelő pocakosok, akik szerint a háború ma is úgy folyik, ahogy azt Móricka elképzeli.
Ha itt háború lesz, akkor az vagy polgárháború lesz, ahol egymást öljük halomra, vagy világháború, ahol az egyén hősiességének semmiféle szerepe nem lesz, hacsak valaki nem bírja a pármillió Celsius fokos hőmérsékletet, mert ha nem bírja, egyszerűbb mihamarább elpárologni.
Ezért aztán nemigen tűnik célszerűnek irreális dolgokról beszélni és elkerülni a lehetőséget, hogy a történelemből tanulhassunk.
De hát mikor is tanultunk mi a múltból és miért éppen most tanulnánk?
Ha túleteted a kutyád, Bécsben állatkínzásnak számít, de persze Bécsben minden kutyának és macskának van gazdája, míg nálunk - főleg a cicákat - kedves hölgyek merő együttérzésből etetik degeszre, anélkül, hogy felelősséget vállalnának értük.
Mindenesetre konzultáltam az ügyről Bumbi kutyámmal, aki most éppen fogyókúrán van.
Nem ért egyet a bécsi állapotokkal, az a véleménye, hogy az az igazi állatkínzás, ha egy berni pásztorból agarat akarnak képezni.
Nem könnyű ám gazdának se lenni...