BUÉK 2013!

BUÉK

Gyöngyözik a pezsgő,          

Módosul a tudat

Mosolyogva esszük

Az újévi ludat.

Felejtünk, míg iszunk

Orbán, Kövér, Lázár,

Nem hatott meg minket

A csökkenő gázár.

Szeret benneteket,

Nyugger, diák, orvos,

Drágák vagytok nékünk

Az áratok borsos.

 
   Lenyúltatok mindent

   Földet, szőlőt, bankot

   Elkötöttétek a

   Legutolsó tankot,

   Műfüves pályává

   Lett a magyar asztag

   Bámul is a nyugat

   Ilyet még nem láttak!

   
    Szorgos asszonykádé

    Lett a fél vármegye

    Már nem latolgatja,

    Merje, vagy ne tegye

    Nincs itt már szemérem,

    Nincs már semmi gátlás

    Uralmatok olyan

    Mint a sáskajárás

    Azért, ha ma este

    Pukkan özvegy Clicquot   
    Nem kell becsinálnod

    Ez még csak a dugó…

    

                                                  

Túlélt ez az ország

Janicsárt meg pasát,

Túléltük mi Brezsnyev

Randa pohos hasát.

Túlélünk téged is,
Az élet elmeszel

Tankönyvekben pedig
 Lábjegyzet se leszel

Mi meg örüljünk ma

Holnap lesz az újév

Hátha felbukkan még

Egy–két ütős új név

Hátha rájön népe,

Mecsoda egy alak

Ki után az ország
Szakadékba szalad.

                                                                        

Kívánjunk egymásnak

Boldog, szép újévet

S Boldogságunknak is

Valamilyen szépet!

Tegyen vele az úr

Unortodox csodát

Körömmel ékítse

Összeaszott kezét!

Így legalább lenne

Min röhögni nyáron,

Boldog kacagással

Telne ’tizenhárom!

MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK BOLDOG, SZERENCSÉS, SIKERES ÚJ ÉVET KÍVÁNOK!

PuPu

:O)))

HANGFELVÉTEL NÉLKÜL

Az Együtt 2014 óhaja ellenére nem készül hangfelvétel az Ellenzéki Kerekasztal 2013. január 02. - án kezdődő tárgyalásain.

Hurrá! Mintha csak az Orbán-kormány ülése lenne!

Igazuk is van, a libák is összevissza gágognak, aztán ha költözni kell, csak egyfelé repülnek, nem kell nekik ehhez hangfelvétel, nem?

Azt szokták mondani, hogy minden úgy végződik, ahogy elkezdődött, márpedig ez nem egy jó jel a jövőre nézvést.

A sok duma után az ember azt várná, hogy a résztvevők kísérletet tesznek egy új politikai kultúra kialakítására, a háttér-mutyik redukálására, márpedig az, hogy nem lesz ellenőrizhető ezeknek a tárgyalásoknak a valóságos tartalma, az módot ad arra, hogy a későbbiekben vad egymásra mutogatás kezdődjék, remek bűnbakképzési lehetőségekkel egybekötve.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ha a partnerek túljutottak az első nehézségeken (például köszönni kell egymásnak, horribile dictu kezetfogni…) és eljutottak odáig, hogy rádöbbenjenek, hogy nem egymás, hanem a fennforgó állapotok ellenségei, akkor a továbbiakban a választásokat előkészítő tárgyalásoknak is széles nyilvánosságot kell biztosítani, dolgozzon meg a pénzéért Kubatov.

De az azért nem lenne hátrányos, ha azokról a megbeszélésekről is készülne rögzített hanganyag, a történészek okulására és a kurzustörténészek majdani törekvései ellen.

Ennek megőrzését esetleg rá lehetne bízni az MSZP apparátusára, nekik már rutinjuk van a kényes és szigorúan bizalmas hanganyagok megőrzésében.

Nem érdemes tovább taktikázni, trükközni, helyezkedni, ugyanis nem a kerekasztalnál kell győzni, hanem a szavazófülkékben, ehhez pedig dolgozni kell, sokat és inunk szakadásáig, mert nem kicsi a feladat.

Természetesen az a szervezet, amelyik jellegét tekintve leginkább hírbe hozható Orbánnal, mint annak szellemi édesgyermeke és támogatója, nem vett részt az előkészítő tárgyalásokon, és valószínűleg másodikán sem fog előfordulni, ami nem is túl nagy baj.

Velük kapcsolatban tiszta a kép, mert mára már Magyarország legostobább politikusai előtt is nyilvánvaló, hogy az egy táborba terelt jobboldal ellen közösen kell fellépni, ennek leghangosabb ellenzői éppen ők, pontosabban a párton belül éppen hatalmon levő csoport.

A feltűnési viszketegségben szenvedő legkisebb pszeudopárt követelése, miszerint zavarjuk el Orbánt, majd azonnal írjuk ki az új választásokat, elméleti síkon jól hangzik.

De ehhez azt is követelnie kellene, hogy a választási győzelem éjszakáján vegyék őrizetbe a köztársasági elnöktől kezdve a Legfőbb Ügyészen és a TEK igazgatóján keresztül a Fidesz összes vezető politikusát, valamint az őket támogató oligarchákat a hatalom erőszakos megragadására irányuló összeesküvés vádjával.

Végtére is Nürnbergben is ott ültek a vádlottak padján a kor gazdasági potentátjai, mint például Albert Speer vagy Hjalmar Schacht, mert az azért nyilvánvaló, hogy a nagytőkések támogatása nélkül Orbán egy mitugrász kis focibuzi bohóc maradt volna.

Ehhez lehetne társadalmi támogatottságot szerezni, mégis, kevés esélyét látom e forgatókönyv realizálásának, ezerféle okból.

Egy maihoz hasonló helyzetben irreális célokat kitűzni ostobaság lenne, ma reális célként Orbán leváltását és a jogállam haladéktalan helyreállítását lehet kitűzni, de ez sem ötperces feladat, hiszen a kialakult helyzetet nem lehet egy tollvonással megszűntnek tekinteni, vagy ha igen, akkor az rettenetesen drága lenne és újabb igazságtalanságok melegágya lenne.

Népiesen ezt úgy mondják, hogy igen körülményes a lószart visszalapátolni a lóba, lehet, olcsóbb megoldás az új alkotmányozás, majd ennek és néhány egyéb – például választási - törvénynek az elfogadása után lehet új választásokat kiírni.

De addig még rengeteg a dolog, arról nem is szólva, hogy előbb ezeket a választásokat kell megnyerni, meg kell állapodni a listákban, egyéni képviselőjelöltekben, választási teherviselésben, módszerekben, a kampány dolgában, szóval csupa kényes ügyben.

Ez sem fog könnyen menni, mert igen könnyen előfordulhat a tárgyalások során, hogy a Fidesz trójai falova elkezd makrancoskodni, elkezdi más irányba húzni a szekeret, mint amerre a többiek húzni akarják.

Emellett az sem kétséges, hogy a Fidesz a tárgyalások minden szaváról tudni fog és meg fogja tenni ellenlépéseit.

A legbrutálisabb személyes támadásokra is fel kell készülni, mert illúzió abban bízni, hogy ez a demokrácia felszámolásán ügyködő párt demokratikus eszközökkel fog élni.

Ezért lenne fontos mielőbb megállapodni az alapelvekben és alapvető feladatokban, aztán nekiállni dolgozni, harcolni, egyben kijelölni azt az időpontot, ameddig még lehet csatlakozni a választási szövetséghez, melyet meg is kellene jeleníteni valahogy…

Most éppen ott tartunk, hogy az arculatok a résztvevők szintjén talán rendben vannak, de maga a választási szövetség egyelőre arctalan.

Jelenleg olyan, mit egy kórus, amelyik előtt nem áll karvezető, nincsenek kiosztva a kották, nincsenek kiszórva a hamis hangok tulajdonosai, de azért már talán kezd a helyzet javulni.

Amikor a libák költöznek, akkor a csapat élére áll valaki, ettől kezdve mindegy, hogy melyik liba melyik libaúsztatóbók kerekedett fel, a csapat egységesen cselekszik.

Hol vagyunk még ettől?

Pedig az idő szorít…

Erre várunk, ennek drukkolunk, mikor világossá tesszük, hogy a demokrata választó egységet, egységes fellépést és konkrét célokat követel politikusaitól.

Reménykedjünk, megértik az üzeneteket…

:O)))

KUTYÁK, MACSKÁK, PETÁRDÁK

Jön a szilveszter megjelentek az első állatvédő felhívások a neten, a gazdik figyelmét arra hívják fel, hogy szilveszter napján akkor jár legjobban a kedvenc meg a gazdája, ha bezárva tartják.

Hogy aztán ez így van, vagy a kutya számára megnyugtatóbb, ha világgá rohanhat, azt eldönteni nem tudjuk, és a dilemma eldöntéséhez szükséges emberkísérletek is még csak most kezdődnek.

Most dönti el ugyanis Pártunk és Kormányunk – figyelembe véve természetesen a Vezér bölcs iránymutatását – hogy kedvenceinek – azaz nekünk – melyik a legüdvözítőbb megoldás.

Az emberkísérletekhez két csoportot különítettek el, egyik a fiatal diplomások csoportja, másik pedig a nemzeti érzelemmel és polgári öntudattal felvértezett, a Fidelitas tagjaiból álló tárgyalói csoport.

Mindkettőnek már beadagolták a szükséges kísérleti anyagokat, de végeredmény persze még nem várható, jó munkához idő kell.

Az első eredmények azért már jönnek, a fiatal diplomások csoportján világosan látszanak a kezdődő dühroham jelei, míg a Fidelitas fiataljainak arcán a bamba beletörődés mutatja, hogy az előzetesen beszedett drogok (demokratizmus/szervilizmus) mindenkire másként és másként hatnak.

Mindenesetre, ha a mostanában tapasztalható nagy durrogtatások és az eledelelvonás együttes hatására a fiatalok világgá rohannak, akkor abból még lehet némi probléma, még ha tudjuk is, hogy bizton számíthatunk a Vezér közismert problémamegoldó képességére – v.ö: a tandíj kérdését a hét végén megoldom!

Fiatalkorom szilveszterei relatív csendben teltek, a kommunisták ármánykodásai és a hétköznapi örömöktől való idegenkedésük okán fájón nélkülözni voltunk kénytelenek a petárdát, a kézigránátot, de még a Smith & Wesson revolvereket is, melyek a mai éjszakai életben már megszokott és egyre inkább szükséges eszközöknek számítanak.

Ha belegondolok, az öröm zajjal történő kifejezése csecsemőkorától kezdve kíséri az embert.

Kezdődik a kisbaba csörgőjével, mely a mi ifjúkorunkban egy nyeles celluloid-gömb volt, benne valami igen könnyű csörgőanyaggal, hatásfoka alacsony volt.

Kicsit idősebbeknek rendelkezésére állt a pléh-dob és a trombiták különféle fajtái, a legegyszerűbb, ám rettenetesen pocsék hangokat kiadni képes papírtrombitától kezdve a masszívabb pléhtrombitáig, ezek bevetésével már parádés hangzavart lehetett előidézni, romba döntve felmenőink harmóniáját.

Nagykamaszként a szilveszteri program csúcsa a Körút felkeresése volt, fiatalok és idősebbek ezrei sétáltak az utcán, kezükben trombita, esetleg anyósnyelv, és aki szembejött és tetszett, arra rátrombitáltak vagy ijesztgették az imént említett zavarkeltő eszközzel.

Az anyósnyelv piros papírból készült, hosszú volt, emellett alaphelyzetben feltekerve pihent, de ha belefújtál, akkor és sikítozott és kinyújtózkodott, a frászt hozva arra, aki szembetalálkozott vele.

A fene tudja, nemigen éreztük a petárda hiányát, mégis elég rendes ramazúri és népünnepély volt az utcán, pedig tűzijáték se nagyon volt.
Legfeljebb egy-egy obsitos határőr vetette be megmentett jelzőrakétáját, de azt tűzijátéknak nevezni azért túlzás lett volna, az legfeljebb játék volt a tűzzel, mert ha kiderült, hogy ki állt a dolog mögött, az könnyen a Rendőrség kérdezősködéséhez vezethetett.

Így aztán a rendszerváltásra várt a feladat, hogy megritkítsa a hálás magyar nép ujjait, mert a magyar bátor nép, és ha az van neki előírva, hogy a begyújtás után azonnal el kell dobni azt a rohadt petárdát, akkor magyarember azért kivár, mert az a szép, mikor a petárda a szomszédasszony feje felett robban, nem a földön.

Így aztán lesznek olyan honfitársaink, aki egyszerre csak két sört tudnak kérni a kocsmában, megmaradt ujjaikat mutatva az éber pultosnak

A lakásokban folyt a pia meg a buli, nemigen kellett tekintettel lenni az ebekre, divatban inkább a macskák voltak a városban, de azok sem voltak kis kedvenceknek mondhatók, inkább csak elvadult közmacskák voltak, melyekben a gyerekek fáradságos munkával kialakították a szükséges éberséget.

Azzal a módszerrel, ahogy a szamurájokat nevelik, akik ülnek a földön, mögöttük a Mester a bambusz-karddal, aztán aki nem éber, azt a karddal jól nyakonvágja, tanulja meg a figyelmetlen, hogy bármikor, bárhonnan érheti támadás.

Az a macska, melyet egyszer is elkaptak a gyerekek és a lábaira féldiót erőltettek papucsnak, a farkához meg madzagon konzervdobozokat kötöttek, majd egy gombostűszúrással útjára eresztettek, abból valódi szamurájmacska lett, azt a későbbiekben soha nem lehetett már megfogni.

Megvédeni meg pláne nem.

Pedig a gyerekek még igénybe vették volna a szolgálatait a „talpra esik-e a macska az első emeletről?” dilemma eldöntése során, de ehhez másik versenyzőt kellett találniuk a megviselt harcos helyett.

A kutyaseregletet néhány dakszli meg korcs képviselte, melyeket idősebb hölgyek tartottak – részben speciális erotikus szolgáltatásokra, részben pedig gondoskodási szükséglet kielégítése céljából.

Ezeket nem kellett külön begyűjteni, mert gazdijukkal szimbiózisban éltek, a fiatalok meg kutya helyett gyerekeket dédelgettek, nagyon helyesen.

Habár lehet, ha Orbán anyukája két édes kis pitbullon éli ki anyáskodó ösztöneit, jobban jártunk volna, de ma már mindegy.

Mindenesetre a társadalom elgyermetegesedett, - infantilis fiatal nők tartanak infantilis, önálló életre képtelen díszkutyákat ölükben, miközben a mai szépirodalom csúcsát, Harry Pottert olvasgatják – már ha, ugye…

Hát vigyázzunk szilveszterkor kutyára, macskára, és akinek ezen túl is marad még energiája, az, ha lát felgyújtott hajléktalant, akkor azt is meg lehet esetleg védeni.

Készüljünk az újév köszöntésére - nálunk már elkészült a kocsonya – lesz bableves is, virsli is, de a petárdákat még be kell szerezni, Bukfencet meg be kell börtönözni – mennyi feladat egy kis szórakozásért!

:O)))

KUPOLACSŐSZÖK

Letették esküjüket a január 1-jétől működő Országgyűlési Őrség tagjai a Parlament kupolatermében, a Szentkorona előtt, péntek délután.

Megkönnyebbülhetünk - ennek az országnak már csak ez hiányzott, meg két nagy seggberúgás, de ne kételkedjünk benne – azt is meg fogjuk kapni a történelemtől.

A rendezvény lélekemelő volt, volt csapatzászló-átadás is, mert a zászlókhoz igen vonzódnak a Fidesz alapító atyái, úgy látszik ez a rekvizitum megfogta lelküket még katona-korukban.

Egyébként is vonzódnak a katonás fegyelemhez, önmagukra is, mint fegyelmezett katonákra emlékeznek, akik tudták mi a kötelességük a hazával szemben, mikor fegyverrel a kézben szolgálták.

Igaz, hogy ez együtt járt a szocialista Magyarország védelmével, de kicsire nem adunk, ők már akkor is a Titkos Földalatti Fegyveres Erők tagjai voltak, akik éjszakánként kilopakodtak a fegyverszobába és eltekergették a Kalasnyikovok irányzékait, gyengítve ezzel is a gyűlölt komcsik (papa, mama, nagybácsik stb…) védelmi képességeit.

Emellett imádják a történelmet, mindegyikük választott magának történelmi elő és példaképet, melyet ugyan titokban tartanak, de a helyzet elemzéséből azért kiderül, hogy a Vezér önmaga előképnek II. Lajost választotta, Szájer Józsi Werbőczyt, míg Deutsch Tompikának már csak Mujkó jutott, Mátyás király népszerű szórakoztatója, abból kell neki kihozni a maximumot.

Kövérnek leginkább gróf Tisza István tetszett meg, aki nem lacafacázott az obstruáló ellenzéki képviselőkkel, kivágta őket a t. Házból, mint macskát feldúlt gazdasszonya.

Meg ez a grófság is vonzó, de ez majd talán csak  a következő ciklusban lesz aktuális.

A zászlóadományozás a dinasztikus elvek jegyében zajlott, a Házelnök Úr saját feleségét kérte fel a zászlóanyai feladatok ellátására, melyet ő – esküjéhez híven - miszerint jóban-rosszban – szakszerűen el is látott, felkötötte a szalagot, mire is az ország megkönnyebbülten felsóhajtott – mégis csak jobb, mintha Wittner Máriát kellett volna nézegetni.

Aztán jöttek a papok csapaterőben – mindahányan megáldották a zászlót, így hát Isten segedelmével lesz Nyakó képviselő kihajítva az ülésteremből.

A ceremónia egyébként a Szentkorona előtt folyt, melyről pápai gróf Kövér kifejtette, hogy az a nemzet egészét jelképezi.

Hogy ő ezt hogyan értelmezte, legyen az ő dolga, mindenesetre a másik félhülyével együtt szorgalmasan kovácsolják össze a kisantant egységét.

Arról nem is szólva, hogy ha ez a korona olyan lenne, mint a nemzet egysége, akkor nem lenne bélése, a már egyébként is csálén álló kereszt végképp lehasalna, a féldrága és egészen drága drágaköveket pedig ünnepi alkalmak fennforgása esetén kölcsön kellene kérni Csányitól vagy Demjántól - viszont a zománcképeken Orbán, Kövér, Áder és Szájer pompázna áldásosztó pózban.

Az egyetlen valamirevaló változás, hogy az egyenruháknak használt jelmezek egy fokkal kevésbé nevetségesek, mint eddig használt, operettes jelegű elődeik voltak.

A most rendszeresített jelmez valahol a Városháza háború előtti portásának és az amerikai polgárháború északi csapatainak egyenruhája között helyezkedik el, némi K und K beütéssel, igen tetszetős, fonott díszövvel.

Ez utóbbi azért is praktikus, mert a delikvens az övre függesztve hordja mogyoróit, melyek így nem zavarják a parlamenti őrt (v.ö: rossz táncost a töke is zavarja…) a rohanásban, ha esetleg meg kell fékezni Lendvai Ildikót, mert nem bírva magával beszólt a Házelnök Úr Őexcellenciájának.

A Parlamenti Őrség jogosítványai meglehetősen szélesek, egyetlen korlátozás van jóformán, miszerint a képviselőt nem lehet az ülésteremben agyonlőni, leszúrni vagy megfojtani, csak és kizárólag testi kényszert alkalmazhatnak vele szemben.

Tehát jöhet a koki meg a saller, továbbá a gyomronrúgás és a földharc, vonszolás és tuszkolás, ahogy a Házelnök Úr jónak látja.

Ellenállási záradékot nem láttam, de ez úgyis mindegy, mert a renitens képviselőt a háziúr néhány napra kitilthatja az ülésteremből, majd ismét és ismét, és így tovább, a demokrácia nagyobb dicsőségére, természetesen.

Aztán az őrség tagjai esküdöztek is a Szentkorona előtt, egyelőre még nem a Szentkoronára, de ez már csak adminisztratív feladat lesz, megoldjuk, mint az Alkotmánybíróság hepciáskodását, nincs akadály, megyünk előre, mint kés a szarban.

Én anno úgy tanultam, hogy tisztességes ember egyszer esküszik, utána a többi már csak esküdözés meg fogadkozás, de hát halad a világ, elmegy mellettünk, ugye, mi meg állva maradunk, mint Kövér a lakodalomban.

Gyönyörű ünnepség volt, Európa példát vehetne rólunk.

Egyetlen disszonáns jelenség zavarta csak meg az idillt – Kövér mögött egy pocakos tábornok állt, majdnem akkora hasa volt, mint a Vezérnek, - még szerencse, hogy a Mi Boldogságunk nem látta ez slamperájt!

Nyugodtan hajthatod álomra buksi fejed Magyarország, nagyjaink jövőre már biztonságban lesznek, nem kell attól tartaniuk, hogy valaki leordítja a fejükről a hajat az ülésteremben!

Lesz itten rend, csend és fegyelem, az ellenzéknek pedig kuss lesz, ahogy illik!

Szerencsésebb országokban azért érvényesül a statisztikai valószínűség, és egy parlamentre legfeljebb egy pszichiátriai eset jut, az se biztos, hogy döntési pozíciót foglalhat el.

Nem mondhatjuk, hogy mi szerencsés ország lennénk…

:O)))

SZANYI

Mesterházy Attila pártelnök idén jelentette be, hogy választókerületi felelősöket neveznek ki, akiknek többsége az MSZP egyéni képviselőjelöltje lesz a következő, 2014-es választáson.

Ehhez azonban teljesíteniük kell a párt által meghatározott feladatokat, például a választási felkészülés koordinálását és a helyi politikai akciók szervezését.

Most került sor a posztok jelentős részének betöltésére.

Jó hír, hogy sok új arc van a jelöltek között, sok régi név kimaradt, sok megmaradt, nem biztos, hogy mindig azok, akiknek maradni kellett volna.

Jómagam például egy Baja Ferenc - Lendvai Ildikó párosból mindenképpen a volt pártelnök-asszonyra szavaznék, aki éveken át, mint frakcióvezető a hátán cipelte az összes baromságot, mit politikustársai voltak kedvesek összehordani.

Persze a meccs még korántsem lefutott, sok minden függ még a tervezett, de nyögvenyelősen alakuló választási összefogástól, no meg a listától, melyre a most kimaradtak közül még felkerülhetnek néhányan.

Nagyon tartok attól, hogy közöttük olyanok is lesznek, akiknek neve a Szocialista Párton belül, de az országos politikában is megkopott, fényét vesztette, horribile dictu, akinek neve ellenszenvet kelthet a választóban.

A politikus olyan, mint a bor, - ha jó, akkor az idő múlásával egyre jobb lesz, ha gyenge a minősége, nemigen bírja ki az idő próbáját – a választó megnézegeti, megszagolgatja, belekortyol, majd kiköpi - származzon akár a legnevesebb pincészetből is.

Viszont az se igaz, hogy a jó bornak nem kell cégér, mert bizony, nagyon is kell.

A fiam szoktam azzal piszkálni, hogy nem is bort isznak, hanem címkét, merthogy a címke az elsődleges szempont, az a perdöntő, hogy kinek a borát isszák, Gere vagy Tiffán pincészete, amelyik éppen menő.

Lássuk be – a vevők többsége ilyen.

Így hát elsősorban a pincészetnek – jelen esetben a pártnak – kell jó hírnevet szerezni, mert ha ez nincs meg, a legkiválóbb, legjellemesebb jelölt is bukásra van ítélve.

Persze nem egyszerű dolog a jelöltek listáját összeállítani egy demokratikusan működő pártban, merthogy egy ilyen párt a politikát érdek-alkuk sorozatának fogja fel, de belső életében is folyamatos a politikai csoportok és irányzatok alkuja.

Orbánnak egyszerű - csókra nyújtja a kezét és letolja a gatyáját – akinek a nyelve selymes az jelölt, akié érdes, vagy nem cuppant előkelően, mint a vécépumpa, vagy mint a Vezér szokott amerikai nagykövet-asszony fennforgása esetén, az megy a levesbe.

Általában ezek az alkuk a hétköznapi életben meg sem jelennek a nyilvánosság előtt, de a személyi kérdések felszínre hozzák őket – mint ahogy most is.

A közvéleményt nem az foglalkoztatja, hogy szóba kerülhet jelöltként például a dumaharaszti polgármester Szalay László, aki fiatal, felkészült és rendelkezik mindenféle értékes tapasztalatokkal, hanem az, hogy miért maradt ki a jelöltek közül Lendvai Ildikó vagy éppen Szanyi Tibor.

Ezekre a kérdésekre számítani lehetett előre, és ezeket azonnali válasz nélkül hagyni súlyos melléfogás.

A választók körében értetlenséget szül és ronthatja a párt céljaival való azonosulást, ha igazságtalanságot érzékelnek, márpedig a legutóbbi választáson az egyetlen budapesti egyéni győzelmet arató Szanyit háttérbe szorítani az igazságtalanság minősített esete.

Ha viszont listán kívánnak neki biztos befutó helyet adni, akkor ezt azonnal nyilvánosságra kell hozni, mert a jelenlegi helyzetben azonnal elindul a találgatás.

Márpedig, ha ebben a témában találgatás indul, akkor az igen kártékony lehet, mert megkérdőjelezheti a szocialista pártvezetés egységét, és ki a fene akarna egy olyan pártra szavazni, melyben még a vezetők sem képesek egymással zöldágra vergődni.

Lendvai Ildikó pedig a szocialisták nagy szépkorújává érett az idők folyamán (szépen írtam, Ildikó?), akinek a kisujjában több van, mint a feltörekvő ifjúság fejében, úgy stratégiailag mint taktikailag.

Elfogadom, nem neki kell az MSZP rúdtáncosának lennie, de lemondani felhalmozott tudásáról, az évek során kifinomult politikai érzékéről hihetetlen pazarlás lenne, nem szólva felülmúlhatatlan kommunikációs képességeiről, melyeket messze nem használt ki soha ez a párt.

Szanyi pedig egy unikum, nincs párja a párton belül.

Ő az, aki képes magávalragadóan beszélni, lelkesíteni, logikusan érvelni és ő az, aki ma a klasszikus baloldaliságot képviseli a pártban, márpedig erre is lenne vevő, nem is kevés.

Mégis úgy retteg a szocialista politikusok egy része felvállalni ezt az irányzatot, mintha leprásokat kellene kommandíroznia, pedig hát egyszerű kérdésfeltevés ez: hányan vannak a rendszerváltás és ezen belül az Orbándúlás vesztesei a kisemberek, a munkások, parasztok, bérből-fizetésből élő alkalmazottak közül, és vajon többen vannak-e, mint a nyertesek?

A válaszhoz nem kell közvélemény-kutatást végezni, viszont el kellene jutni a felismerésre, hogy őket kell megszólítani, mert ha mi nem szólítjuk meg őket, akkor majd megszólítja helyettünk a szélsőjobb.

Szanyi mélyen elkötelezett a kisember mellett, szót is ért velük.

Néptribun típus, nem bajmolódik túl sokat a cizellált és szofisztikált fogalmazással, ha valaki nem tetszik neki, arról – kicsit sarkítva – nagyon érzékletesen el tudja mondani, hogy le kell rúgni a fejét, mint a gombát - és ez az a nyelv, melyet megért a panelproli, a paraszt meg a szinte megoldhatatlan napi problémáival küzdő kisegzisztencia.

Szóval Szanyi úgy kell a szocialista pártba, mint libának a kukorica – még ha beszámítjuk alkalmankénti őszinteségi rohamait is…

Nem kellene feleslegesen parazsat gyűjteni a fejünkre, van a baloldalnak ma baja elég.

Belső egységet és békességet kell mutatni, mert ellenfeleink és ellenségeink a legkisebb repedésbe is azonnal belefeszítik a politikai pajszert és lerombolják a keservesen felépített eredményeket.

Legalábbis én így gondolom.

:O)))

KÉSZÜLJETEK!

Túl vagyunk az ünnepeken, én is degeszre ettem ma magam, a kislányomnál voltunk vendégségben. Hát mit mondjak, nem volt fogyókúrás az étrend.

De ezzel túl is vagyunk a nehezén, már csak a maradék bejglit, zserbószeleteket kell eltüntetni, de tudom, ezek nemigen érik meg az év végét.

Mely mindjárt a nyakunkon és vele együtt nyakukon a politika is, az új évvel ugyanis befordulunk a célegyenesbe.

Most, a két ünnep között a sportolók a szorító sarkában lihegnek, szorítósegédeik törölgetik róluk a verítéket, hogy aztán januártól újult erővel vagy a már megszokott enervált tehetetlenkedéssel vessék magukat a küzdelembe, merthogy küzdelem lesz, az biztos.

A sportmérkőzésekkel ellentétben azonban itt nem valamelyik sportoló nyer vagy veszít, hanem az egész ország.

Ha a jelenlegi hatalom nyer, akkor az ország veszít, méghozzá nem is rövidtávon, merthogy teljesen illuzórikusak azok az elképzelések, hogy nem baj az, ha most még a mi kis betegünk nyer, hadd egye meg azt, amit idecsinált, ebbe a Kárpátok bérceitől ölelt, sírvavígadó, gyönyörű kis országba.

Aztán majd jövünk mi és diadalmasan learatjuk a babérokat, helyreállítjuk a jogállamot és normális gazdaságpolitikába kezdünk, melynek eredményeképpen a társadalmi igazságosság is helyreáll, kisüt a nap, csicsereg a varjú, és még a kutyák is feketekávét isznak.

Hogy a klasszikus jól bevált mondását idézzem, ki tudja már hányadik alkalommal: lószart Mama!

Ha ezt a szociopatát nem lehet most megállítani, akkor itt csúnya világ jön, ahol a kivárásra utazó bölcsek örülhetnek majd, ha kissé hideg szobácskájukban és nem egy cella mélyén kell megvárniuk jóslatuk beteljesedését, zavaros tekintettel és sajgó popsival.

Ha véletlen a demokratikus ellenzéknek valamiféle csoda folytán a két ünnep között meg is jönne hirtelen az esze és azonnal elkezdene dolgozni, már akkor is óriási késésben van, arról nem is szólva, hogy ezt a választást hagyományos kampányeszközökkel akkor fogja az ellenzék megnyerni, mikor Wittner Mária az Internacionálét énekelve kíséri a narancsot osztogató szocialisták Békemenetét.

Nagy a baj, és nem azért, mert Orbán nem qurta el - nem kicsit, nagyon - a politikát és vele ezt az egész országot.

Dehogynem!

Nem azért, mert a szocialisták vagy akár a HaHa vagy a DK, ha beledugna egy ceruzát akármelyik vezetőjének rojtosra rugdalt fenekébe, az ne tudna azzal különb programot írni, mint Orbán egész apparátusa, merthogy utóbbiak munkásságából ugyanúgy az önkényuralom jön ki mindig, mint a szovjet babakocsigyár munkásának a lopott alkatrészekből a T-34 – es tank.

Nem azért, mert a Vezér ne sértette volna már meg a nálunk fellelhető összes társadalmi réteg - kivéve az orbánoligarchák és vazallusok szűk csoportjának – elemi gazdasági, emberi érdekeit.

Azért nagy a baj, mert Orbán megértette azt, amit szocialista elődjei láthatólag soha: a mai politikai verseny a médiában dől el - akié a média, azé a hatalom.

Aki a médiában hitelesebbnek tudja mutatni magát, az választást nyer, aki meg saját média híján úgy jelenik meg az ellenfél által dominált médiában, mint egy szende szüzet defloráló varacskos disznó, az legfeljebb tapasztalatot nyer, mely szerint hiba volt ezt a kérdést nem helyén kezelni.

A demokratikus ellenzéknek gyakorlatilag nincs médiája, az ATV – re szordínót tett a Hitgyüli paktuma, a Klubrádiót meg lassan teljesen beszorítják, az adást várhatóan majd csak a II. kerületben lehet hallgatni.

Ami marad, az a lábmunka, meg az internet.

De ahhoz legalább olyan szervezettség kellene, mint amilyet Kubatov produkált, aki olyan profi módon adja el a maffiát, hogy bármelyik mosópor- gyáros megnyalná utána a tíz ujját.

Nekik a választópolgárokról van naprakész nyilvántartásuk, a demokratikus baloldalnak még az aktivistáiról sincs, a helyi pártszervezetek tagságának zöme üldögél a kisvárosokban és a falvakban, mint hajdan a földalatti mozgalom tagjai az illegalitásban, és riadtan pislog kifelé a fejéből, ami azért részben érthető is, hiszen meggyőződésük harcos vállalása igen könnyen együtt járhat állásuk elvesztésével – természetesen nem politikai meggyőződésük miatt…

Magam is kisvárosban élek, itt sem dühöng a demokratikus ellenzék buzgalma, és ennek hiszem, hogy nem egyetlen oka, hogy az itt élő demokraták gyávák vagy megalkuvók lennének, az okok között előkelő szerepet foglal el az, hogy fogalmuk sincs, mit is kellene vagy lehetne tenniük ebben a helyzetben.

A helyi szervezetekre hagyni, hogy álmodjanak meg valamit, az nagy melléfogás, hiszen ha egy párt el akar juttatni valamilyen üzenetet a választóknak, akkor azt profi módon, egységesen illene csinálni, nem pedig minden aktivistának vagy helyi szervezetnek mást hirdetni, mert Nagyszájú Jóska a helyi szervezetben ezt gondolja.

Jóska lehet tehetségtelen, akkor nem szabad engedni, hogy az ellenzék nevében kommunikáljon, de lehet tehetséges is, akkor pedig be kell vonni a közös munkába, ami viszont már önmagában munkával jár, azt pedig a pártapparátusok tradicionálisan utálják.

Jobb az elméleti munka az irodában, mint emberekkel vesződni a terepen.

Szóval szép lassan abba lehetne hagyni politikusainknak a pihengetést, és neki lehetne látni a dolognak, - például lehetne akár a teendőkről is gondolkodni ezekben a politikától csendes napokban.

Mert az biztos, hogy a Dilis nem ejtőzik, ő workoholic is egyéb mentális zavarai mellett, és sajnos tehetséges szociopata, aki sikereit egyetlen képességével, az emberek manipulálásának képességével érte és éri el ma is.

De ez nem szabad, hogy bárkit befolyásoljon, reménykedjünk ugyan, hogy előbb-utóbb megeszi a bögre fülét, de reményre nem lehet választási küzdelmet építeni.

Viszont média híján is el kell érni a választót, méghozzá mindenáron!

Ha már az eszközök korlátozottak, legalább a mondanivaló legyen minőségi – értem ezt elsősorban kommunikációs szempontból.

Itt az ideje az ellenzéki szervezeteknek abbahagyni a folyamatos násztáncot is, és lezárni a folyamatot.

Aki jön velünk, az jöjjön, aki meg nem, az mától kezdve nincs, ne a mi bürkénkre biztosítsa magának a médianyilvánosságot.

Tiszta helyzetet kell teremteni, soron kívül meg kell kötni a szükséges paktumokat és szankcionálni a sorból kibóklászni akarókat.

A költöző libáknál is, amelyik madár elhagyja a helyét, az vihargyorsan döglött madárrá változik, e tekintetben nincs helye túlzott engedékenységnek.

Olyat már látott a történelem, hogy elkötelezett és eltökélt kis csapat ronggyá vert egy nagyot, de olyat még nem, hogy egységes terv és összehangolt cselekedet nélkül győzött volna akárki is.

Szervezettség kell, méghozzá katonás.

Ha nem ez lesz, akkor bukás lesz.

Orbán háborút vív ellenünk, és nem véletlen nevezte őt egyik seggnyalója vezérlő tábornoknak, ott a fegyelem katonás.

Ezzel szembe nem lehet egy slamperájt, nyafogó széplelkek doktriner csapatát állítani - erővel csak erő veheti fel a harcot.

Aki ezt nem érti, azt el kell távolítani a harc irányításából, legyenek bármennyire is bokrosak hajdani érdemei.

Igen, harc, merthogy az nem mérkőzés, ahol az ellenfelet meg akarják ölni, még ha egyelőre csak politikailag is – de meddig?

Aki nem segít, az gátol, ezt pedig még békeidőkben is nehezen engedheti meg magának egy politikai párt.

Ezt kellene valahogy megérteni a demokratikus oldal Pató Páljainak.

:O)))

ROKONJÁRÁS

Gondolom, ez a szokás a falvakban alakult ki, ahol az egész évi kemény munka után a Karácsony – vallási funkcióján túl - alkalom volt a társas együttlétre, a családi, rokoni kapcsolatok ápolására.

A régi magyar falu egyébként is zárt közösség volt, szigorú szabályokkal, sehol le nem írt, de mindenki által pontosan tudott és betartott szokásokkal – mint például a karácsonyi rokonlátogatásokkal.

Merthogy év közben nemigen volt alkalom a rokoni kapcsolatok formális ápolgatására, így aztán karácsonyra maradt ez a feladat.

Ilyenkor jobban akadt ennivaló is a portákon, mert a háziak általában az ünnep előtt vágtak disznót, már ha volt mivel felnevelni, mert a falu leginkább húsbolt nélkül élte az életét.

Év közben inkább a baromfi szerepelt alapanyagként, és miután a hűtőszekrény még az ötvenes évek magyar falujában is csak az utópiák birodalmában létezett, így a disznóhús is csak a disznótorok idején volt emberi fogyasztásra alkalmas állapotban.

Amit nem lehetett füstre tenni, azt lesózták és a sós húst nyakonöntötték zsírral, hogy ellepje a húst, aztán késő tavaszig arra jártak rá.

A háziasszony kikotort egy darab sós húst a zsír alól, majd beáztatta, kimosta belőle a sót és abból készült az eledel, mely méltán örvendett közutálatnak – nem volt valami vendégváró állapotban.

De karácsonykor még volt a Röfiből mindenféle finomság és általában hideg is volt, ami segített a húsfélék tartósításában, merthogy akkor még volt tél is.

Akinek volt kis szőleje, annak volt némi borocskája is, igaz, nem reduktív módszerrel előállítva, címkéje sem volt, hanem a hordóból lopóval lopva került a kancsóba.

Némelyik bor talán nem volt annyira áttetszően tükrös, nem csengtek le benne hosszan a tanninok, nem volt a gyümölcsösségében csipetnyi morzsolt herebimbó illata sem, viszont a férfiaknak azért ártott, a hatvanéves Mári néniből meg ismét szűzlányt csinált, olyan savnya volt.

Jelzem, akkor még rend volt a faluban, az asszonyok nem telepedhettek az asztalhoz, állva ették az ételüket és úgy lesték a gazda szemevillanását.

Ezzel próbálkoztam én is, de hiába villogott a szemem, mint a bagzó macskának, csak annyit értem el, hogy az asszony barátságosan megkérdezte, hogy mifenét meregeted a szemed, rosszul vagy?

A beszélgetés is a protokoll szerint zajlott, a nagygazda elmondta a véleményét, az alacsonyabb besorolású rokon meg hümmögött és bólogatott, meg helyeselt, aztán hazament, és ha a látogatás során ételt kapott, még jól is járt, mert volt, hogy mondták nekik, hogy kendtek csak beszélgessenek nyugodtan, amíg mi ebédelünk.

A megbecsült rokont viszont traktálni illett - fogyasszon Sógor!

Ha az jóllakott és mondta, hogy köszönöm, de elég, megettem már három gombócot a takartból - ami a rendkívül rossz, édeskáposztából készült töltöttkáposztát jelentette, - akkor mondták, hogy ugyan négy volt az a három, de azért csak fogyasszon bátran!

Aztán volt sütemény is, - a magyar falu gasztronómiája egyetlen téli süteményt favorizált, ez pediglen a hájas-sütemény volt, amitől az ember azonnal az egészséges életmód híve lett, salátákra kezdett ácsingózni, vagy legalább friss fűre, az árokparton, mint a liba.

Aztán az ország urbanizálódásával párhuzamosan a szokások is változtak, a rokonlátogatások szép szokása a városban is fennmaradt, azzal a differenciával, hogy a rokonok zöme itt arról ismerte fel egymást, hogy elolvasták az ajtón a névtáblát, és aki csengetés után ajtót nyitott, az rokon volt, mindazokkal együtt, akik a lakásban tartózkodtak.

Azért voltak városon is jóhangulatú családi látogatások, meg volt evés-ivás is és itt már brutálisan belépett a képbe a bejgli, mint kult-sütemény, ami egyrészt a beszélgetésekhez szolgáltatott témát (idén sikerült jobban, vagy tavaly, az enyém márványos jééé, a tied már megint kirepedt?), – másrészt meg illett megkóstolni, mert ha megpróbáltad megtagadni, akkor lehúztak a rokonok listájáról.

Míg a falun mindenki tudta, hogy a másiknak hogy megy sora, mikor verte el az asszonyt vagy mikor ellett a tehene, ez városon nem volt ilyen közismert, merthogy a városi értelmiség suttyomban veri a feleségét, elleni meg legfeljebb az aranyhörcsöge ellik, de annak nincs gazdasági relevanciája.

Látogatni ma is jár a nép, vidéki rokonokat, gyerekeket a távoli Óbudán, de valahogy mára ez a műfaj már nem az igazi.

Régen a látogatás egész napos program volt, ült a rokonság az asztalnál, iszogattak, ha volt, aki töltsön, beszélgettek, ha volt miről, de beszélgettek akkor is, ha nem volt miről.

De az biztos, hogy egy évre ezek a látogatások megerősítették a családi összetartozás gondolatát, ami egyébként nagyon helyes dolog, merthogy ebben a mai zord világban csak egymásra – na jó, tán még a Vezérre számíthatunk, esetleg arra, hogy Feri beköltözik hozzánk néhány napra - kellemes Karácsonyt nekik is.

Mindenesetre a rokonlátogatás az ünnep része, de ez ma már behelyettesíthető egy rokontelefonálással, esetleg egy facebook-poszttal, - megy a világ előre – arccal a teljes elembertelenedés felé.

Jómagam ma az öcsémet látogattam meg, de inni-enni nem volt kedvünk, így aztán elmentünk családilag egy fürdőbe, ahol igen jól éreztük magunkat.

Krisztus is feredőzött a Jordán vizében, talán nem nagy stílustörés, hogy mi meg Velencén merítkeztünk meg…

Holnap is menetelünk, remélem jó lesz az étel!

Kívánok finom kajákat mindenkinek, nincs szörnyűbb, mintha vendégségben olyat tesznek eléd, amit nem szeretsz, márpedig a Karácsony a szeretet ünnepe, nemde?

Naugye!

:O))))

KELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET!

Mikor kisgyerekek voltunk, mindig nagyon vártuk a karácsonyt.

Általában nagy fenyőfáink voltak, legalábbis akkor óriásinak láttuk a kistestvéremmel, - hozzánk képest bizonyára azok is voltak.

Szerettük a karácsonyt, kellemes hangulata volt.

Kezdődött az illatokkal, melyek a sütemények – legfőképpen a bejgli - sütését kísérték, meg a jó meleggel, mely a konyhát még vonzóbbá tette.

Sajnos a Mama kegyetlen volt és nem adott a bejgliből kóstolót, mert a karácsonyi rituáléhoz hozzátartozott, hogy abból enni csak gyertyagyújtás és a vacsora után lehetett, de még ez sem tudta beárnyékolni az ünnep fényét.

Ha belegondolok, hogy olyan vén vagyok, hogy én még láttam olyan karácsonyfát, melyen nem villanyégők szolgáltatták a hangulatot, hanem valódi gyertyák lángocskái lobogtak, akkor azért kissé elcsodálkozom – hogy öregszik itt körülöttem mindenki…

A karácsonyfát sem láthattuk meg, annak beszerzése is olyan titkos körülmények között történt, mintha csak Gripen lett volna, - mikor nagyobbak lettünk, azért kilestük a sufni deszkájának résein keresztül, hogy megérkezett-e már a fenyőfa.

Az is érdekfeszítő program volt, de hol volt ahhoz, mikor az ajándékokat próbáltuk felderíteni, feltúrva a lakást, de persze hiába, mert volt, hogy az áruló szomszédnéni raktározta azokat…

Nálunk nem volt divat a fa közös díszítése, ma is azt gondolom, hogy az illúziót – mely szerint a karácsonyfát Jézuska és a kisangyalok kézbesítik – ameddig csak lehet, meg kell őrizni, még ha lebuktunk, akkor is, mert a kisgyerek azért könnyen elbizonytalanodik, ha a megfellebbezhetetlen szülői tekintéllyel támogatjuk alá a legendát…

Karácsony napján dél tájban apánk felkerekedett velünk – moziba mentünk!

Általában a Híradó mozit látogattuk – az  Erzsébet körút és a Dohány utca sarkán, szemben a New York kávéházzal működött, folyamatos üzemben, bármikor el lehetett kezdeni és befejezni a mozizást, a műsor végtelenített szalagként működött.

Mikor apánk úgy gondolta, hogy az angyal elvégezte a munkáját hazamentünk, aztán a konyhában kellett várnunk, mígcsak az angyalka nem csilingelt ezüstcsengettyűjével, mely – mint ez később kiderült – egy borospohár volt, egy kiskanállal üzemeltetve.

Apu beállt az ajtó mögé, mikor bementünk rá nyitottuk az ajtót, majd mikor már mindenki bent volt a szobában, akkor kilépett a hátunk mögé és belesimult a családba – de hát ki figyelt volna rá, mikor a csillagszóró szórta a csillagokat, a karácsonyfa ragyogott és alatta ott voltak a kincsek!

Aztán énekeltünk – a tradicionális dal a Mennyből az angyal volt – és utána rávethettük magunkat az ajándékokra.

Melyek zöme igen gyakorlatias dolog volt, mert annyi pénz soha nem volt, hogy herdálni lehetett volna, ezért ilyenkor kaptunk pulóvereket, nadrágokat és az elmaradhatatlan mackóruhát, melyet a csuklónál és a bokánál bevarrt gumiszalag tett eszméletlenül vonzóvá – viszont a belseje bolyhos volt és jó illatú, továbbá cippzárral működött, mely végleges kinyiffantása előtt sok tanulmányozásra adott lehetőséget…

Mindig kaptunk játékot is, legemlékezetesebb egy valódi lövöldöző harckocsi volt, a lánctalp gumiból, a löveget tűzkő tette élethűvé és meglehetősen sokáig bírta az óramű is, de még a rugó halála után is remekül lehetett toligálni és lőni az ellenséget vele…

Nagy sikere volt még a Lemezárugyár miniautójának, mely egy nyitott sportkocsit mintázott, melyben a sofőr fejét kellett lenyomni ahhoz, hogy haladjon!

Mindig elégedettek voltunk, a bőség zavarát ugyanis hírből sem ismertük, az ajándék nem egy volt a sok közül, hanem valódi örömforrás.

Természetesen meg kellet azonnal nézni a testvérke ajándékát is, volt, amikor azonnal el is sikerült rontani – hja, a szocializmus gyermekkorában minőségbiztosításról nem hallott még senki…

Aztán vacsoráztunk, a vacsora nem volt túl bonyolult, mert nálunk nem volt divatban a szárnyasok karácsonyi öldöklése – hal volt a menü, rántva.

De az legalább valódi élő pontyból, mely sorsa beteljesüléséig a kádban úszott, majd apám fejbevágta kalapáccsal – a hal meg kisiklott a kezéből és ott fickándozott a konyhában, anyám legnagyobb rémületére.

A menü ma is rántott hal, de már a fiam, nem volt képes átérezni a tradíciók családösszetartó erejét és rántottkarajt követelt ki magának, ami súlyos stílustörés, de nem harcolok ellene, toleráns igyekszem lenni…

Azzal vígasztalom magam, hogy ahány ház - annyi szokás, az öcséméknél például borleves meg mákosguba a karácsonyi vacsora, asse rossz, ami azt illeti.

Aztán vacsora után még játszhattunk az ajándékainkkal, ünnep után pedig apám megpróbálta megjavítani, amit azonnal kinyiffantottunk.

Aztán jöttek a vándorlások, a nagymamánkhoz a Böszörményi útra, apán nővéréhez a Vaskapu-utcába, - természetesen evés-ivással egybekötve gyűjtöttük be mindenhol az ajándékokat.

Szép gyerekkorunk volt, nem sokat érzékeltünk abból, hogy a szüleinknek mennyit kellett hajtani, dolgozni azért, hogy valamiféle elfogadható életszínvonalat tartani tudjunk – ma már tudjuk, hogy mekkora erőfeszítésbe került az ötvenes évek elején - közepén egy boldog karácsony előteremtése.

Aztán jöttek egyre jobb évek, felnőttünk, mi is szülők lettünk, más világban, más lehetőségekkel, minden megváltozott menet közben, politikusok, rendszerek jöttek-mentek, de a karácsony maradt.

És marad ma is, mikor már a gyerekeink szervezik az ő gyerekeiknek az ünnepet, sok emléket felidézve, mert a kisgyerek ma is boldog, ha csilingel a Jézuska, aki ma már a kisfiam.

Kívánok mindenkinek nagyon boldog, szép karácsonyt, meleget a szobákban, meleget a szívekben - elégedett, mosolygós jókedvet, karácsonyi boldogságot!

Kellemes Ünnepeket!

:O)))

SZERETET

Nyakunkon a Karácsony, már csak az utolsó simítások vannak hátra.

A konszolidált majdnem, kis és közép, továbbá parasztpolgári családokban a karácsonyfa már a talpában csücsül, az ajándékok becsomagolva, az ünnepi vacsorához szükséges alapanyagok előkészítve, a hal a szeretet jegyében agyoncsapva, a bejglik már kihűltek, itt a szeretet ünnepe.

Legalábbis mindenki így aposztrofálja azt, ami a keresztény kultúrkörben – csakúgy, mint a zsidóknál a Hannuka, a fény ünnepe – inkább mégiscsak a családok ünnepe.

A nap, amikor igyekszik mindenki felülemelkedni a hétköznapok sérelmein, iparkodik elfelejteni Zsóka néni korlátoltságát, Sanyi bácsi idült alkoholizmusát, Nórika nyafka magakelletését, Géza hihetetlen lustasággal elegy örök elégedetlenségét, a beképzelt, gazdag rokon gőgjét és rongyrázását, szóval mindazt, ami egy tágabb családot családdá tesz.

Hogy ennek dacára, ennyire belülről ismerve egymás tulajdonságait évente egyszer mégis szóbaállunk egymással, ezt akár szeretetnek is nevezhetjük, már, ha éppen ehhez van kedvünk.

Vannak aztán, akik még jobban szeretik becsapni magukat, ők ezért a szeretetet a világ összes emberére kiterjesztik ezen az ünnepen, kivéve természetesen a zsidókat, cigányokat, pakikat, színeseket, kínaiakat, - általában az idegeneket meg a szomszédasszonyt – hogy miből telik annak is ekkora fára, a fene se tudja, de hogy nem a kezével keresi a kenyerét, az biztos!

Azért mindezek dacára szép ünnep ez, habár hogy nem a szeretetről szól, az szinte biztos.

Legjobb esetben talán az elfogadásról, ami szerintem éppen elég is lenne ahhoz, hogy az ember jól érezze magát ebben a zűrzavaros és sok gonddal terhelt világban.

Mert ha elfogadnánk egymást, akkor azonnal könnyebb lenne az élet, és akkor nem kellene keserűen röhögnünk, mikor az éjféli misén meglátjuk a gárdistát, áhítatos pofával a szeretetről, Máriáról meg a kisjézusról énekelni, miközben társaival minden gond nélkül gyújtják rá a házat bármelyik cigány Madonnára, karján a kisfiúval, akiről minden eszükbe jut, csak az nem, hogy Isten teremtménye, akit szeretni illenék.

A jó körülmények között élő emberek többsége a Karácsonyt alkalomnak tekintik lelkiismerete megnyugtatására is, hiszen ilyenkor lehet alamizsnát vetni a társadalom számkivetettjeinek, venni a piros lámpánál egy Fedél nélkült, esetleg összeszedni a felesleges kacatot, limlomot és odacipelni valamelyik szeretetszolgálathoz.

Majd jövőre aztán be lehet menni a Parlamentbe és fel lehet emelgetni a kezet a legszegényebbek legújabb megalázására, életfeltételeik rontására, éhendöglesztésükre.

A vállalkozó is elkezdi a munkát, aztán ha felvételre jön a cigány, akkor be se léphet a kapun - cigányt nem foglalkoztat, mert más a munka, meg más a szeretet ünnepe.

Az újságíró is odaül a számítógépe elé és zsidózgat egy jóízűt, megírja a XXI. századi Stürmert, hadd tudja meg a világ tőle személyesen, hogy milyenek is ezek a zsidrákok.

Pedig hát a szeretetet nem szabadna egy napra redukálni, annak elsősorban a szürke és egyhangú hétköznapokban illene jelen lenni – de persze ez csak illúzió.

A hétköznapokban esendő emberek vagyunk, előítéleteink rabjai, saját fukarságunk, önzésünk és irigységünk által gúzsbakötött, együttműködésre képtelen szerencsétlenek, akik ki vannak téve a hatalmasok mohóságának, kegyetlenségének és gátlástalan embertelenségének, az egyházak népboldogító népbolondításának.

Mégis szép ez az ünnep.

Igen, a gyerekek és a legszűkebb hozzátartozóink miatt – ennek a körnek a mérete családonként változik.

Miattuk, akiket valóban szívből szeretünk, akiket elfogadunk olyanoknak, amilyenek, és akiktől nem várunk semmit – sem hálát, sem halálunk utáni megváltást szeretetünkért cserébe – egyszerűen csak szeretjük őket.

Ez a fajta szeretet nem csak karácsonykor létezik, ez az érzés ott van a hétköznapokban, ott van a gesztusokban, mikor elmegyünk egymás mellett és szinte önkéntelenül megérintjük egymást, ott van az egymásért érzett aggodalomban, az önzetlen örömben a másik sikereinek láttán.

Ott van egymás bíztatásában, őszinte bírálatában, szidásában vagy dicséretében, ahogy az élet hozza.

És ott van természetesen Karácsonykor is, mikor a család apraja kis kezével megfogja a kezed és átszellemült arcocskájával csodálja a csillogó - villogó karácsonyfát, énekli a karácsonyi dalokat és lesi, hogy a fa alatt, melyik lehet az ő ajándéka?

Ott van a szeretet a meghatottságát titkoló kamasz könnyes mosolyában, szülővé érett gyermekeink aggodalmas örömében, anyánk elégedett mosolyában és az ének utáni meghitt ölelésekben.

Kívánok mindenkinek ilyen boldog, békés, bensőséges szép családi ünnepet, szépen terített asztalt, rajta a család tradicionális karácsonyi ételeivel, italaival, szeretteitek körében.

Azoknak pedig, akik – sajnos - egyedül töltik a Karácsonyt, vagy szeretteik nélkül vagy szeretteiktől távol, szép emlékeket, jó meleg szobát, könnyesen mosolygós jó műsort kívánok valamelyik televízióadón, hogy amikor aztán álomra hajtják a fejüket, ők is tudjanak mosolyogni.

Akkor talán – ha van – az Isten is mosolyogni fog…

:O)))

REZSI A FA ALATT

Itt a karácsony, ennek alkalmából Szeretett Vezetőnk úgy érezte, hogy kell a karácsonyfa alá valami becses ajándékot tenni a nemzet gyengeelméjű tagjainak és a gazdagoknak is, ezért hát becsomagolt egy időzített bombát csokimázzal bevonva, hadd nyalogassa róla a csokit a szerencsétlenje, míg csak a sunyin ketyegő jószág fel nem robban.

Megjelent a Magyar Közlönyben a rendelet, amely szerint januártól 10 százalékkal csökken a lakosság számára a távhő, a villamos energia és a földgáz ára.

Szeretem ezeket a rendeleteket, mert olyan területen csinálnak ismét káoszt, melyen egyszer már a szocialisták - vért izzadva és elkönyvelve a belőle fakadó politikai veszteséget - rendet tettek.

Ezennel hát döngő léptekkel visszamasíroztunk a „lassan mondom, hogy Orbán Viktor is értse: nem lesz gázáremelés” korába, jóllehet bármennyire is szépen, tagoltan artikulálta anno a mondatot Lendvai Ildikó, mégis lett - igaz, csak valamivel később.

Drágán fizettünk azért, hogy megtanulhassuk: az energia-árak eltérítése a világpiaci áraktól hosszabb távon elképzelhetetlen, emellett rohadt kártékony dolog is.

Persze a Mi Büszkeségünk számára nem lehetetlen semmi, csak pattint egyet az ujjával, és hipp-hopp: nemzetünk virágba borul, az ő feje felett pedig elkezd fényleni a glória, még sokkal fényesebben, mint eddig, ami nem is csoda, hiszen a dicsfény üzemeltetéséhez igénybevett energia ára is csökken tíz százalékkal.

Azt mondja a Tündökletes azzal a pici szájával melyet Girosznak hívunk mindközönségesen, hogy  a szolgáltatóknak kell viselniük a terheket, azokat nem háríthatják át.

Na, addig álljon féllábon, és ne vegyen közben levegőt…
Hozzátette azt is, hogy a szektor 1995-ös privatizációjában részt vevő cégek az elmúlt 17 esztendőben évente átlagosan húszszázalékos nyereségre tettek szert, így a befektetés már 3,5-szer megtérült nekik.

Hogy azóta mennyit fektettek be nálunk, azt elfelejtette mondani.

A duma marha jól hangzik, csak engem az ilyen odalökött számok hallatán mindig kiver a víz, merthogy nemigen derül ebből ki pontosan, hogy ez a húsz százalék minek a húsz százaléka, adózás előtt vagy adózás után ennyi, másrészt meg, hogy ez akkor most sok vagy kevés, viszonyítva a nemzetközi példákhoz.

Az se nagyon tetszik, hogy a kormány a szociális kérdéseket nem az adózás vagy a szociális ellátórendszer keretében kívánja rendezni, hanem a fogyasztói árak szabályozásával véli elérni a kívánt célt.

Ne legyen már minden hónapban dühös Anikó és ne hajtogassa a számla láttán, hogy ez rablás – akasztott ember házában nem illik kötelet, rablóéknál nem illik rablást emlegetni!

Volt itt egyszer egy vezetője ennek az országnak, aki egyszer azt találta mondani, hogy mindent a nevén kell nevezni, a kromplileves legyen kromplileves, elvtársak – és ezt nagyon jól mondta, még akkor is, ha még az ÉS főszerkesztője sem értette meg a mondatocska tartalmát, pedighát neki sokkal több esze van, mint a magyar gazdaság aktuális irányítóinak.

A szociális problémákat ugyanis az e célra szolgáló intézményrendszeren belül illene kezelni, a fogyasztói árakat meg ettől teljesen függetlenül, a beszerzési árak függvényében.

Hogy a Mi Szemünkfénye soknak tartja az éves húsz százalékos nyereséget, az magánvéleménye kellene, hogy maradjon, az viszont mindannyiunk ügye, hogy ha valaminek az ára elszakad a világpiaci áraktól, akkor az előbb-utóbb ránk fog visszaütni, és ez a visszaütés lehet akár kiütés is egy szerencsétlenebb esetben.

Emellett az energiaárak miatt  nagy szemforgatással előadott aggodalom ezen remek megoldása már megint valahogy úgy sikerült, hogy a gazdagok nyernek rajta.

Ha Évike néninek van egy kis villany és még kisebb gázszámlácskája a faluszéli házikóban – legyen, mondjuk ötezer forint a villany-gáz havonta, - akkor az kap ajándékba évente hatezer forintot.

Ebből elvisz vagy négyezret az infláció, egyet majd a gáz fűtőértékének csökkenése, kettőt meg az újonnan bevezetésre kerülő mérőhitelesítési, kapcsolóbillegetészeti, gáztekerészeti vagy valami más névre elkeresztelt új költség

Már, ha a tíz százalék tíz százalék lesz, mert azt nem olvastam, hogy ez a tíz százalék a számla bruttó végösszegéből kerül elengedésre, az majd csak januárban derül ki, de addigra már hálás népünk karácsonyfáját felékesítettük az energia-áremelés szaloncukorkájával, az esetleges csalódást meg majd januárban lekommunikáljuk, ugye.

Gírosz pofáján a bőrért meg nem kár, telik a hálapénzéből akár még a feje kicserélésére is - a mostani úgyis elég randa…

Ellenben a Vezér portáján a Cinege utcában a gázszámla kicsit több, mint Évike néninek a faluszélen, Alcsúton se sokkal kevesebb -  mondjuk, azért fussa rá, ahogy mondani szokták -  ebből ő egy évben megtakaríthat minimum félmilliócskát, jó lesz majd a Nemzet Traktoristájának tűpénzre.

Hiába, - kinek vagyon, annak nagyon – mondja a népi bölcsesség.

És persze még majd az energiaszolgáltatók elmaradt fejlesztéseinek árát is nekünk kell megfizetni, mert a hálózatok nem az örökkévalóságnak épülnek, a berendezések pedig elavulnak sajnos.

Az egész cirkusz árát mindahányan fizetni fogjuk, hiszen az állam bevételkiesését valamivel kompenzálni kell, márpedig lesz bevételkiesés bővesen.

Lesz egyszer egy ÁFA-kiesés, lesz azután nyereségadó-kiesés – ezeket mind pótolni kell, mert azt sem láttam, hogy a költségvetésben ezek kompenzálására beállítottak volna valamilyen érdemi kiadáscsökkentést.

Abban azért nem hiszek, hogy ezek ne tudnának kitalálni új sanyargatásokat a legszegényebbeknek – legfeljebb majd kiderül, hogy meg lehet élni havi tizenötezerből is…

Akik egyébként így – indirekt módon – hozzájárulnak ahhoz, hogy amikor Gazdagék grilljében sül a liba, az szép, egyenletesen pirosbarna legyen, ne olyan hóka, mint a farhát, melyet a Lázár-skála alján tanyázók esznek majd ünnepi ebédre, jobb esetben uszadékfán melegítve.

Ez a rendelet tipikus fürdőmedence-rendelet, a fűtött fürdőmedencék tulajdonosait támogatja.

Ha az Úr lenéz a földre és elnézegeti teremtményeit, zokogni fog.

Mindenki vigyázzon, akinek nincs fűtött járdája és kocsifelhajtója, fenékre ne essen.

Jeges, hideg eső várható…

:O)))