FOGD RÁ A NYUSZIRA!

Márhogy hiúsítsd meg a demokratikus ellenzék valódi összefogását, helyette vágj optimista pofát a semmihez, nevezd azt megállapodásnak és gyárts hozzá hülye ideológiát.

Majd a várható következményekről jelentsd ki, hogy értük - nálunk a nyuszit Gyurcsánynak hívják -  Gyurcsány a hibás.

A semmi felfújásához gyártott ideológia az, hogy a jelenlegi helyzetben minden baloldali választó meg tudja találni a számára megfelelő politikust a két pártlistán.

Szavazni tud a számára kedves politikai irányzatra, habár ebből a jelenlegi választék jóval szűkösebb, mint a képviselői helyeket ambicionáló ellenzéki politikusok száma, lévén, hogy az MSZP és az Együtt állítólag összefésülték programjaikat.

Így aztán jelenleg az egy programhoz van ugye az MSZP, a Milla, a Párbeszéd Magyarországért, a Szolidaritás – ezek egy része formálisan nem is párt, más része meg pszeudopárt, de mindegy is.

Ellenben most szembe kell nézni azzal az igen érdekes  helyzettel, hogy a fennen hirdetett Nagy Ellenzéki Egység és Összefogás megteremtése során elfelejtettek olyanokat figyelembe venni, akik mögött valóságos támogatás áll.

Igaz, Kéri László úgy véli, hogy ezekre nem kell túl sok energiát pazarolni, ha akkora a pofájuk, mint amekkora, akkor nyugodtan induljanak külön listán, állítsanak a százhat választókörzetben önállóan jelölteket, méressék meg magukat külön, legfeljebb elvesznek a rájuk adott szavazatok, kit érdekel?

Hiszen a DK csak két-háromszázezer szavazóval rendelkezett a legrosszabb periódusában is,  mondta Kéri László a Fidesz-éra félidejéről írt könyvének címéhez méltó gránitszilárdsággal, de kit érdekel ez, hiszen Orbán kétharmada harmincezer szavazó létén vagy hiányán múlt legutóbb is…

Meg aztán különben is, az MSZP-nek bele kell törődni, hogy kis párttá vált – igaz, ezt 2010-ben mondta ugyancsak Kéri, valószínűleg ezért aztán ma ő a baloldali orákulum – vannak szerencsés életpályák…

Mindenesetre úgy tűnik, hogy a véleményformálók egy része meglepődéssel és némi sértettséggel észlelte, hogy ez a nyughatatlan Gyurcsány úgy viselkedik, mint egy valóságos párt tagságának felelős elnöke, aki elvárja, hogy a demokratikus erők összefogása során demokratikus eljárások érvényesüljenek, és pártja kapja meg ugyanazokat a lehetőségeket, mint amelyeket az összefogás összes résztvevője megkapott.

Kálmán Olga szeme nagyra nyílt és elkerekedett, mit egy csészealj, mikor kiderült, hogy Gyurcsány pártja számára nem a szocialistáktól, nem a szocialisták részére – mondjuk ki nyíltan – lemutyizott helyekből kér alázatosan néhányat, hanem pártja részese akar lenni az összefogásnak, és saját jogán szeretne részt venni a munkában, a munka eredményének parlamenti helyekben megtestesülő elosztásában.

A szerepét tévesztett műsorvezető szerint, ha Gyurcsány pártja pártként, ő meg felelős pártelnökként viselkedik, akkor Orbán hatalomban tartásáért tulajdonképpen őt terheli a felelősség!

Ezt elmondta vagy ötször, nehogy a magvas megállapítás elkerülje a nézők figyelmét.

Azt se nagyon akarta megérteni, hogy ha két pártlista kétszeres esély a jó szereplésre, akkor három miért háromszoros, jóllehet ha hozzám fordul, a kommentelőim közül is tudok mutatni neki olyanokat, akiknek se Bajnai, se Mesterházy nem rokonszenves, nem is fogja nekik adni a szavazatát, ha a fene fenét eszik, akkor sem.

Megjegyzem, a többpártrendszer már a két listával fel lett találva, innen kezdve a listák száma már nem minőségi, nem elvi, csak technikai kérdés.

Viszont mindenki boldogan adta volna a szavazatát egyetlen közös szervezetre, a közös szervezet jelöltjeire és egy közös, a tetűirtást levezénylő miniszterelnök-jelöltre.

Nehéz ezt nem megérteni, de a magyar, magát  véleményformálónak tartó elit azért megoldja a problémát, és hegyeket hord össze hülyeségből, merthogy nagy úr az egzisztenciális szűkség.

Viktortól semmit nem várhatnak, oszt ha az Úr akarja, a kapanyél is elsülhet, és akkor - ha most jól helyezkedünk, be lehet majd állni a sorba kezünket nyitott marokkal, kilencven fokban előre nyújtva…

E tekintetben azért be kell vallanom, hogy irgalmatlan nagy csalódás Kéri László számomra felelőtlennek tűnő szereplése, mert tisztességes embernek tartottam, minden tévedése ellenére, de olyan tanácsokat osztogatni, mely esetleg két-háromszázezer, vagy ki tudja mennyi szavazat elvesztéséhez vezethet, az már nem tévedés, hanem tudatos károkozás.

A másik ilyen nagy csalódásom Kálmán Olga, aki érezhetően kilépett szerepéből és beállt politikacsinálónak, amit még egyszer-kétszer megtesz, és ő lehet a baloldal Liebmann Katikája, csak a haját ne feledje időben szőkére festetni!

A helyzet ma ott tart, hogy már látni, hogy a demokrata egység megteremtésének elmulasztásáért a felelősséget Gyurcsány nyakába kívánják lőcsölni.

Le merem borítékolni, hogy nagy, szívhezszóló elvi dumák kíséretében olyan ajánlatot fognak tenni, melyet még a halántékához szorított pisztolycsővel sem lehet elfogadni.

Híre járta már napok óta, hogy a DK helyeit ahhoz a feltételhez kívánják kötni, hogy Gyurcsány nem szerepelhet a listán.

Ilyet egy párt egyszerűen nem fogadhat el, ilyet ok nélkül nem találhat ki senki, egy ilyen feltétellel érdekeket szolgálnak ki, és ez az érdek nem az ország, nem a demokrácia és nem a DK érdeke.

A cirkuszokban a manézs azért kör alakú, mert a nagyvadakat nem célszerű sarokba szorítani, úgy látszik, ezen Mesterházyék, Bajnaiék, Orbánék még nem gondolkodtak el.

Hát így állunk, még csak egy miniszterelnök-jelöltünk sincs, pedig még egy alsógatya eladásához is megvesznek arcokat, jóllehet a gatyát a népek a fenekükre húzzák.

Megvesznek egy neves teniszezőt, egy síbajnokot, egy golfozót és ő lesz a márka arca.

Franc megette, nálunk a márka arcának valószínűleg kilóg a nyelve és rángatózik a szája.

A miniszterelnök-jelölt esetében az a mondás, hogy dehogyis nincs jelölt, hiszen kettő is van!

A miniszterelnök-jelölt nem libacomb, ebből a kettő kevesebb, mint az egy, - például ha két szerelmed van, házassági szándék tekintetében az is kevesebb, mintha csak egyet szeretsz…

Meg aztán felettébb gazdagok is vagyunk, megengedhetjük magunknak, hogy figyelmen kívül hagyjuk Bokros Lajost, az ő konzervatív demokratáit, Schmuck Andor szépkorúit, Fodor Gábor liberálisait.

Ha ezek valamiért a szocikra szavaznak, akkor jó, ha nem akkor menjenek bátran, ahová akarnak – de persze propaganda-szinten minden egyes szavazatra szükség van Orbán leváltásához.

Gyurcsány azt kérte, hogy aki idáig türelmes volt, az most már legyen még kis ideig türelmes, hát próbáljuk ehhez tartani magunkat.

Nem lesz könnyű.

:O)))

OSZD MEG ÉS URALKODJ!

Miután nemrég elmúltam tizenhat éves, ezért ha azt tapasztalom, hogy történik valami első pillantásra érthetetlennek tűnő dolog, azonnal az okán kezdek gondolkodni, mivel tapasztalataim, és a nálam kissé jelentősebb gondolkodók szerint sincs okozat ok nélkül.

Most megint találtam magamnak spekulálnivalót.

A ma megszületett ellenzéki megállapodás láttán szomorodtam el, mert azt nem gondolnám, hogy egy ennyire életidegen, alacsony nyerési esélyt adó politikai  megoldás ok nélkül születik.
Lehet persze ezt a megoldást is mosdatgatni, idomítgatni, csiszolgatni.

Sok múlik még azon, hogy az MSZP kiket von még be ebbe az alkufolyamatba, maga mellé tudja-e állítani a teljes baloldali szavazótábort, be tud-e húzni saját táborába olyan választói csoportokat, mint például a nyugdíjasok vagy a nyugdíj előtt állók, pedagógusok, egészségügyi dolgozók - vagy lesznek olyan csoportok, melyeket belekényszerít az önálló  szavazatgyűjtésbe, a reménytelen küzdelembe, melyben a rájuk adott szavazatok szinte törvényszerűen vesznek majd el.

De hogy jutottak ide a magyar demokraták?

A probléma vizsgálatánál az első kérdés, melyet fel kell tenni, a „cui prodest?” - azaz kinek használ ez a helyzet?

Nem hinném, hogy lenne Magyarországon ember, aki erre a kérdésre kapásból ne válaszolna, és a válasz nem kétséges - a helyzet haszonélvezőjének megjelölt személy a jelenlegi miniszterelnök lenne.

Ő az, aki előre bejelentette, hogy több ciklusra előre megköti az ő kormányát követő bármilyen kormányok kezét, ő beszélt egy hosszú távon kormányzó centrális politikai erőtérről, ő az, aki fékeket és ellensúlyokat épített be a magyar államigazgatásba bármilyen más politikai erő és bármilyen más, az övétől eltérő politikai törekvés ellen.

És szerintem ő az, aki ezt a helyzetet nagyon ügyesen és nagyon következetesen előidézte.

Van erre egy formás kis összeesküvés-elméletem, megosztanám az unatkozó olvasókkal!

A történet még a Gyurcsány-kormány alatt kezdődött, amikor kiderült, hogy a Fradi és az Újpest szurkolótáborának részvételével végrehajtott puccskísérlet az utcán nem jött össze, a fegyveres lázadástól pedig visszarettent a Vezér, hát kiszállt a páncélozott BMW-ből és elhatározta, hogy politikai úton oldja meg a problémát, méghozzá hosszú távra.

Felírta a hálószobája falára: Oszd meg és uralkodj! – és ettől kezdve ehhez tartotta magát.

Első lépés Gyurcsány kiiktatása volt.

Sajnálatos módon erre maga Gyurcsány adta meg a lehetőséget, mikor egy politikai taktikai lépése mögé nem szerzett fajsúlyos támogatókat, így aztán, amikor párttársai számára is váratlanul lemondott 2009 márciusában miniszterelnöki tisztségéről, akkor párton belüli ellenzékének, mely már alig várta a nyílt fellépés lehetőségét.

A belső ellenzék Simicskával állítólag igen jó viszonyt ápoló és sok szép közös üzletet lebonyolító Puch László vezetésével a pártelnöki tisztségről is lemondatta Gyurcsányt, majd cirkuszi állapotokat teremtve a végtelenségig lejáratta a szocialistákat.

A liberálisok addigra már saját magukkal sem értettek egyet, már minden tag volt legalább egyszer pártelnök, a teljes szétesésük percek kérdése volt, amikor mint Afrodité a pöcegödörből kiemelkedett a politikai semmiből Orbán volt ügyvédje, Schiffer András.

A politikailag súlytalan ügyvéd rejtélyes forrásokból származó százmilliónyi jó magyar forintjával megalapította a kóbor liberálisok és akol nélküli környezetvédők befogására szakosodott Lehet Más a Politika nevű pártját, mely aztán négy év ádáz munkájával bebizonyította, hogy dehogyis lehet más a politika…

Viszont arra remekül bevált, hogy lehetett reménykedni bennük, meg rájuk szavazni, merthogy a szocik erre zsigeri okokból egy liberális számára alkalmatlanok voltak - fúj, piszkos komcsik!

És még egy dologra optimalizálták megalapítói: az új ellenzék bomlasztására, merthogy az elerőtlenedett szocik miatt csak akkor válhatott Orbánra veszélyessé az ellenzék, ha egységesen lép fel, ezért ez ellen tenni kellett.

Tettek is, egészen addig, ameddig már annyira kilógott az orbáni lóláb, hogy a struktúra használhatatlanná vált, ekkor átszervezték, osztódással szaporították, és innentől már két pártocska serénykedhetett az ellenzék egységének megakadályozásán: az LMP és a PM – a Párbeszéd Magyarországért, mely a mai napig teszi a dolgát, mint azt a részeredmény is mutatja.

Közben azért a Szocialista Pártot sem lehetett magára hagyni, és amikor Gyurcsány megpróbált volna életet lehelni a szinte tetszhalott állapotban levő pártba, akkor kitört a gyalázat, a volt pártpénztárnok ismét aktívvá vált, és a személyes ambíciói miatt aggódó fiatal pártelnököt nekiküldte Gyurcsánynak, majd amikor sikerült kenyértörésre vinni a dolgot, akkor búcsúzóul – szép nagy sajtónyilvánosság mellett elintézte még, hogy a távozó Gyurcsányéknak ne lehessen parlamenti frakciójuk.

Így aztán a Szocialista Pártot sikerült majdnem súlytalanná, a megalakuló Demokratikus Koalíciót majdnem cselekvésképtelenné tenni.
Gyurcsány álma egy olyan párt volt, mely félredobva az ideológiai kötöttségeket tömöríti a magyar demokratákat, a konzervatív liberálisoktól a liberális konzervatívikon keresztül a liberális szocialistákig.

Sikerült elfogadtatnia elképzelését olyan liberálisokkal, mint Bauer Tamás, olyan konzervatívokkal, mint Debreczeni József, így hát Viktornak ismét teendője támadt.

Oszkó Péter, Bajnai barátja és kormányának pénzügyminisztere akkor már ez OTP egyik leányvállalatának élén kamatoztatta a gyurcsányellenesség terén szerzett múlhatatlan érdemeit, nem tartanám elképzelhetetlennek, hogy Bajnai felbíztatása a politikai visszatérésre valahonnan onnan indult útjára, esetleg némi finanszírozási ígérettel is megspékelve.

Bajnai kiválóan alkalmas volt arra, hogy ellopja a show-t Gyurcsánytól, egyébként meg elege lehetett abból, hogy Gyurcsány kreálmányának tartották, ezért beleállt a szerepbe és széles demokratikus összefogást hirdetett.

Megvezették, mert mutattak neki egy Milla-gyűlést, elhitették vele, hogy azok, akik ott csápoltak, majd mind az ő szavazói lesznek, és elhitették vele azt is, hogy Juhász-füvész egy valaki.

A Szolidaritás, mely az egyetlen valóságos elem Bajnai követői közül, egymagában kevés súlyt adni neki, ezért aztán az LMP is osztódott és a látszólag épkézláb felével, a Párbeszéd Magyarországért frakcióval együtt delegálták a békétlenséget Bajnai politikai tömörülésébe.

Ott Karácsony és Jávor Benedek azonnal úgy beszéltek, mintha nem férne el egész pártjuk egy presszó női mosdójának előterében, így aztán az Együtt2014 néven futó konglomerátum belsőleg is ellentétektől feszül, Bajnai pedig ki van szolgáltatva alvezéreinek, akik meglehetősen önjáró módon kezelik ennek a pártszerű képződménynek az ügyeit.
Hogy miért éppen velük álltak szóba a szocik, annak csak egy oka lehet, nevezetesen, hogy pártjuk ezer szállal összefonódott vezetése, és ha jól sejtem, Simicska ezt tartotta célszerűnek, merthogy ez egy kezelhetőnek tűnő formáció, míg például Gyurcsány kiszámíthatatlan, és hát a képességei sem adnak alapot olyan illúziókra, hogy egyszerű lenne elbánni vele.

De azért még tenni kellett azért, hogy a szocik tekintélye ismét a bányászbéka feneke alá kerüljön, erről szólt az elmúlt néhány hónap.

Most itt tartunk, ami pedig a továbbiakat illeti az annak függvénye, hogy melyik politikus jön rá, hogy báboztak vele, mindenesetre Bajnai már úgy néz ki, mint a vesztes kakas, míg Mesterházy úgy néz ki, mint a jóllakott napközis.

Mesterházyn sok múlik, mindenesetre most kell adni neki is kis időt, aztán majd meglátjuk, merre mozdul, fel tud e nőni a feladathoz.

Ha az ellenzéki egység irányába, akkor támogatnunk kell, őt is, Bajnait is, Gyurcsányt is, meg mindenkit, aki hajlandó tenni valamit a mi diktátorocskánk undorító uralma ellen.

Persze a megosztó taktika nem állt le, most a szélsőjobb került sorra, éppen osztódnak, hogy Vona se gondolja, hogy a nemzeti fák az égig nőnek.

A Vezér nem bíz semmit a véletlenre…

:O)))

PEDAGÓGUS ÉLETPÁLYA

Ha le szeretnénk egyszerűsíteni a kérdést, akkor arra jutnánk, hogy a mai magyar pedagógus életpályája továbbra is a koldustól a koldusig ívelő vonalon mozog, miközben a vidám és ambiciózus fiatal pedagógusból megkeseredett öregember lesz, akinek még saját sikereiről is zömében önkiszolgáló módon kell gondoskodnia.

Természetesen ez alól vannak kivételek, de Pártunk és Ármányunk éppen most ügyködik felettébb szorgalmasan azon, hogy akinek véletlenül kilógott a feje a pedagógustársadalom zöldellő vetéséből, akkor azt most egy határozott sarlólendítéssel lecsapja, elérve ezzel a kívánatos állapotot: tökegyforma iskolákban tökegyforma pedagógusok tökegyforma módszerekkel neveljenek tökegyforma tökfejű állampolgárokat szép hazánknak és dicső Vezérünknek itt, Orbanisztánban.

Természetesen nem várhatunk azonnali eredményeket, hiszen az elmúlt évek vörös-kék anarchiája hagyott azért nyomokat a pedagógus-társadalom tudatában, de kitartó munkával azért emberbarát időn belül elérhető a kívánt cél: a porosz típusú iskolarendszer felélesztése tetszhalott állapotából.

Ehhez viszont nem elég a szándék, kellenek hozzá olyan pedagógusok is, akiknek lételeme a drill, akik szeretik, ha megmondják nekik, hogy mikor mit is kell tenni, ahol a felelősség a kibocsátott pedagógiai termékért nem őket terheli, ahol kevés gondolkodással és a lázas munka imitálásával, a felsőbbséghez való törleszkedéssel pótolni lehet tehetséget, fantáziát, önálló gondolkodást.

Az ilyen pedagógusoknak viszont életpálya-modell kell, mert az a kívánatos állapot, hogy tudják, mikor mire számíthatnak pályafutásuk során, mert van közöttük, aki annyira naiv, hogy mélyen hisz benne: ha a kormány mond valamit, akkor az úgy is lesz, míg a világ világ lesz!

Ha valaki azt mondta volna neki, hogy amit nem is olyan régen igért neki a kormány, abból nem lesz semmi, tán el sem hiszi, hiszen amikor nagy dérrel-dúrral beharangozták a béremelést, akkor ő fejben azonnal szét is osztotta azt a minimálisan várható összeget, melyet legszerényebb álmai szerint minimálisan kapnia kell majd.

Mit mondjak, nem változtatta volna meg helyét a Lázár-skálán, de talán vehetett volna kisfiának valami szépet, vagy összegyűjtve ezt a pénzt jövő nyáron esetleg elmehettek volna családilag nyaralni –Balaton, vagy Horvátország, esetleg a Tisza-tó – mindegy is, csak kicsit kiszabadulni a hétköznapok megszokott rutinjából és felhőtlenül örülni a nyárnak, a családnak, egymásnak.

Kis pluszpénz és ha kell, ő kézenállva is tanítja a történelmet vagy a matematikát – hálistennek, még tartja valamennyire a formáját - ott egye a fene pedagógiai álmait, a kisfia álma fontosabb ennél ezerszer!

Aztán ma megkapta az oktatási törvényt, melyből kiderült, hogy már megint – ki tudja hányadszor pályafutása során – hülyének nézték.

Nem csak neki nem tetszenek a változások, van még a Fidesz-táborban is, akinél nem írja felül az omerta a józan észt és tiltakozott az ellen, hogy pedagógusok bére a törvény életbe léptetése után csökkenhessen, őt Pokorni Zoltánnak hívják.

Pokorni Zoltán például azt szerette volna, hogy ne csökkenjen a törvény elfogadásával mintegy 4500 pedagógus fizetése. Az oktatási bizottságon át is ment a javaslata. Hétfő éjszaka azonban a kormány arra kérte Pokornit, hogy ezt a javaslatát vonja vissza.

Mondjuk szentté avatni azért nem kell, mert megalkuvásainak és politikai indíttatású elvtelenségeinek száma több, mint libán a toll – annyi toll egy paplangyár éves termeléséhez is elég lenne - de az azért  kétségtelen, hogy a Hoffmann Rózsikával való összevetésben mint pedagógus-politikus toronymagasan győzne.

A köznevelési törvény az idei tanévtől már minden pedagógusra érvényes lesz.
A változtatás része az új típusú munkabeosztás, a heti kötelező óraszám átalakítása is.

A többlettanítással járó óradíjak ennek kapcsán megszűnnek, és speciálisan a pedagógiai munkára kidolgozott értékelési és minősítési rendszer lép életbe.

Remek lesz, mert csodálatos számokat produkál a törvény, nagy kár, hogy a gyakorlatban azért a heti kötelező óraszám emelése miatt még ott is relatíve csökkenő jövedelmek lehetnek, ahol a bér emelkedik, hiszen ha valaki öt óra munkával tudott eddig ötezer forintot keresni, akkor az most hiába kap hatezer forintot, ha azért hét órát kell dolgoznia.

Száz szónak is egy a vége: a pedagógusok helyzetének megbízható rendezése természetesen fontos dolog, de ennek nekifogni csak úgy van értelme, ha pénz is van hozzá.

Most meg nincs, és az azért nem lesz hatékony a társadalom egyetlen területén sem, hogy az adott terület dolgozóinak kizsigerelését reformnak vagy megújulásnak, esetleg forradalomnak nevezzük el.

Talán – ha nincsenek meg a feltételek egy ilyen bonyolult terület átfogó rendezéséhez, akkor nem kellett volna most belebabrálva inkább rontani, mint javítani a helyzetet.

Mióta az eszem tudom, az oktatás és nevelés kérdései mindig vita tárgyát képezték, de mindig tudni lehetett, hogy aktuálisan mi a vita tárgya..

Most a döntések valamiféle rejtélyes agyközpontban születnek, ahol egy asztal körül ott ül néhány horthysta katonatiszt, egy-két sztálinista pedagógus, a Vezér kitüntetéssel szépen dekorált fogorvosa meg cipésze, a kedves Mama, meg Győző bácsi, az ingatlanközvetítő…

Mindegy – a gyerekek alkalmazkodóképessége határtalan, a pedagógusok meg majd megszokják az új rendet, ha lesz rá idejük, mert az biztos, hogy ezt a törvényt hatályon kívül kell helyezni.

Ezekhez képest akár Hiller, akár Magyar Bálint maga Pestalozzi.

Azért arra kíváncsi leszek, mivel töltik ki délután négyig az időt az iskolákban, merthogy az új rend szerint addig kell foglalkoztatni a gyerekeket.
És arra is, hogy ki eteti meg azokat, akiknek nincs pénzük befizetni az iskolai étkeztetést – vagy délután négyig étel nélkül okosodnak egyen-tankönyveikből?

És mikor készül fel a pedagógus az óráira, ha délután négyig bent ül az iskolában?

Mindegy, a gyerekek az életnek tanulnak, az élet pedig ma pontosan olyan errefelé, mint az iskola…

:O)))

KÉTSZÁZHUSZONKÉT NAP

Kedves kommentelőm – többé-kevésbé jogosan - megszidott, mert csúnyát írtam a legutóbbi posztomban.

Valószínűleg az a kifejezés verte ki a biztosítékot, mellyel az ellenzék egyes szereplőinek reakcióját írtam körül Mesterházy ultimátumának hallatán, és azt ajánlotta, hogy trágárkodás helyett inkább maradjak a libáknál.

Igaza is van, habár a libák félelmükben a tarlóval szokták azt tenni, mint a megriadt politikus a lába szárával, de ez nem ment engem - ígérem, a továbbiakban minden elkeseredésem dacára választékos leszek, mint Varga Miska frizurája.

Mentségemre szolgáljon, hogy – mint kiderült – már csak 222 nap van hátra a választásokig, a helyzet pedig nem tűnik rózsásnak, mert a demokraták stratégia híján még mindig csak a taktikájukat csiszolgatják, Orbán meg érdeklődő mosollyal nézegeti őket, miközben rendületlenül, nagy ütemben lop.

Tulajdonképpen őt megértem, az ellenzéki politikusokat meg úgysem lehet megérteni addig, ameddig ellenzéknek nézzük őket.

Persze attól a perctől kezdve, mikortól egy részüket a Vezér ötödik hadoszlopának kezdjük kezelni, politikusaink másik felét pedig manipulált szerencsétlennek, a politika szférájában azonnal helyükre kerülnek a dolgok.

De még mindig marad a Nagy Találóskérdés: Miért tűri a nép, hogy úgy bánjanak vele, mint egy elmegyógyintézeti ápolttal?

Mert azt elhiszem, sőt, pszichológiainak is magyarázhatónak tartom, hogy amikor egy laza mozdulattal elvették a nyugdíj-megtakarításaikat, akkor a döbbenettől elakadt a szavuk, merthogy olyan történt velük, mint vőlegénnyel az esküvő után, mikor a menyasszonyi bugyiban oda nem illő alkatrészek létére derült fény.

De most ugyanezt a történetet másodszor adják elő Viktor rendezésében, aki mindig ráérez közönsége hangulatára és tudja, meddig mehet el.

A takarékszövetkezeti vagyon most a lopás tárgya, mely a legteljesebb mértékben magánvagyon, az államnak semmi köze nincs hozzá azon kívül, hogy meg akarja kaparintani, és az országban csend van és sehol egy felháborodott hang.

Pedig azt hittem, hogy az ideológiák iránt egy vékony, árpádsávos zászlókkal vonulászó réteg kivételével nem túl fogékony szorgos népünk, viszont ha a magyar paraszt pénzéhez hozzápiszkál valaki, akkor Dózsa György unokái kiegyenesítik a kapát, a kaszát meg az apjuk vasvilláját és csúnya világ jön azokra, akik erre vetemednének – de nem.

A magyar falu – évezredes tradíciójához híven - hallgat, csak a gárdisták érces vezényszavait viszi a nyárvégi - koraőszi szél…

Mondjuk, ha kérdezik, akkor arra tippeltem volna, hogy Viktorék legalább egy évvel a választások előtt felfüggesztik a nagyüzemi tolvajlásaikat, tudván, hogy a magyarember úgyis feledékeny, hát adjunk neki a feledésre lehetőséget.

Sajnos, a Vezér menet közben megismerkedett a legújabb kutatási eredményekkel, mely szerint memória tekintetében két másodperces csúccsal lenyomtuk a három másodperces emlékezettel rendelkező kék guramit, így faltól-falig kihasználja a lehetőségeket.

Kussol az ország.

Még csak nem is morog, pedighát, ha ennek a töredékét produkálta volna Gyurcsány kormánya, már régen lángokban állna az ország, a Vezér meg ki se merne szállni a páncélozott BMW-ből…

Közben persze a politikusok teszik a dolgukat, és tiszteletreméltó önuralommal próbálják elkerülni, hogy kapkodásuk láttán pánikba essen a nép, hiszen tenger még az idő, telje kétszázhuszonkét nap, ami rengeteg ahhoz képest, hogy volt olyan komplett politikai rendszer csak százharminchárom napig tartott, nem is szólva 1956-ról, ami teljes tizenkét napig tartott – a most rendelkezésünkre álló idő ezekhez képest maga az örökkévalóság.

Karácsony Gergő is megnyugtatta a nézőket ma, - most még gyorsan megegyeznek a szocikkal, aztán lehet foglalkozni végre a néppel is.

Nagy kő esett le a szívemről.

Néhányan rosszallják, hogy kissé érdesebb lett a stílusom a sajátjainkkal kapcsolatban, magam is eltöprengtem rajta, hogy vajon helyes e ebben a helyzetben bírálatokat megfogalmazni, de aztán abba maradtam, hogy helyes hát, nagyon is!

Merthogy jelenleg nemigen van mit dicsérni.

Néhányan azzal próbálják a népet hasbaakasztani, hogy nem kell kapkodni a miniszterelnök-jelölt megnevezésével, ami azért nem biztos, hogy helyes.

Ami folyik, az harc, és ami most következik, az vagy feltétel nélküli fegyverletétel lesz, vagy harc, méghozzá igen kemény és igen kegyetlen harc.

Harcba menni meg csak úgy lehet, ha az emberek tömegéből van, aki hadat – egy akaratú, egyszerre mozduló és céltudatos hadat kovácsol.

Aki tud magával hívni, akinek elhiszed, hogy érdemes utána menned, aki mögött hiszel a győzelem lehetőségében, hiszen mi másért harcolna az ember, ha nem a győzelemért?

Normál helyzetben a politika inkább vetélkedő, mint harc, de most nincs normál helyzet, hanem veszélyben van a demokrácia, az emberek félnek, az ország fele már koldus, a gazdaság romokban hever.

Itt harc kellene, hogy legyen, és nincs már idő az idétlenkedésre.

Én lennék a legboldogabb, ha végre egy demokrata politikust bírálat helyett dicsérnem kellene.

Lesz még mostanában ilyen a helyzet?

:O)))

VESZNI LÁTSZÓ ILLÚZIÓK

Bár igaza van egyik kedves ismerősömnek, aki azt írta nekem, hogy erre a témára két poszt bőven sok, de a nép egyszerű bloggere nem tud kibújni a bőréből, újra és újra rácuppan a témára, mikor valamelyik nagyeszű méltóztatik odadobni valami gumicsontot reménybeli választóinak.

Így van ez most is, amikor már megint fennforgás van, mert Bajnai és vitézei összefosták a lábuk szárát a rettenetes fenyegetéstől, hogy a szocialisták tárgyalni fognak egy választási együttműködésről mindenféle hulladékpártokkal, úgymint a DK-val, vagy a magukat szocdemként identifikáló nyuggerekkel, sőt, mindenkivel, aki csak le akarja váltani Orbánt.

Olyan félelmet ébresztett ez a fenyegetés, hogy Bajnai azonnal, minden további feltétel nélkül hajlandó volt elfogadni, hogy a szocik ne állítsanak az ő jelöltjeivel szemben ellenjelölteket a választókerületek egyharmadában, cserébe felajánlotta, hogy kicserélteti a bal felső hetesén a z amalgámtömést fényre kötő műanyagra, hogy amikor bejut a Parlamentbe, esztétikus mosolyával elkápráztassa a leendő kormánypártot.

Félreértések elkerülése végett ezek nem az ő hívei lesznek, de kicsire nem adunk, lényeg, hogy lesz minek örülni.

Mesterházy maga is megrettent a saját bátorságától, mellyel meg merte fenyegetni a második legnagyobb ellenzéki pártot, és azonnal kinyilvánította tárgyalási készségét, habár szerintem mielőtt holnap leül tárgyalni, először vethetne egy pillantást a háta mögé, megnézni, hogy masírozik-e még egyáltalán valaki mögötte, vagy az ütemes bakancs-csattogást már az érte érkező Jobbikos gárdisták délceg léptei idézik elő?

Mindenesetre a helyzet fokozódott elvtársak, mert estefelé már megszólalt maga Juhász-füvész is az ATV műsorában, és az ellenzék együttműködésének jegyében vad kampányba kezdett Bajnai mellett.

Kifejtette, ha mindenkit összeadunk, meg behívjuk a szovjet csapatokat, akkor Bajnai (akiről mellesleg elmondta a minap, hogy nem vezetője az Együtt2014-nek és – mondta, miközben mosolyogva belenézett egy zsebtükörbe - nem is biztos, hogy ő lesz a miniszterelnök – jelölt) – akkor Bajnai hívei tizenkétszeresen lenyomják Mesterházy bánatos hadait.
Imádom, ahogy az Együtt a Szarban2013 képviselői a létező vagy csak általuk vizionált közvélemény-kutatási eredményeket képesek kezelni, néha elgondolkodom, hogy vajon ez a náluk kötelező autogén tréning része, vagy csak gyárilag vannak érdekesen bekötve?

Úgy tűnik, hogy úgy vannak ezzel, mint az egyszeri ember a pszichiáternél.

Ő is hitt abban, hogy ha a doktor tanácsára sokszor elmondja az álmában őt pisilésre buzdító gonosz manónak, hogy nem fogunk bepisilni, akkor elmarad a tragédia, de aztán az ellen már nem tudott mit tenni, mikor a gonosz manó az ellenvetésre megrántotta a vállát és mosolygott: jó, akkor beszarunk! – és lőn…

Mindenesetre imígyen mára már meglett a rágnivaló gitt, a média nem üldögélt dologtalanul, mindenki lázasan nyüzsgött és helyzetértékelt, csak Orbán ült békésen a seggén, rágva a libacombot annak emlékére, hogy milyen ügyesen sikerült hajdani libák valóságos, és gazdáik leginkább csak fikcióként létező öngyilok általi elhunytából politikai fegyvert kovácsolni, és azt tizenéven keresztül hasznosan forgatni.

Szép volt ez a mai nap, ahhoz képest, hogy csak annyi történt, hogy az örök és megbonthatatlan szövetség iránt nevében is elkötelezett politikai formáció vezetői és tagjai ismét nem csináltak semmit azon túl, hogy hülyének próbálták nézni az erre kétségkívül igen alkalmasnak tűnő szocialistákat.

Azért arra rohadtul kíváncsi vagyok, hogy mikor jön el az a nap, mikor a szocialista párt tagjainak elegük lesz ebből a kutyakomédiából és szeretett vezetőik fejére borogatják a Jókai utca összes íróasztalát, majd egy koszból elküldik a francba hű szövetségeseiket virtuális pártjaikkal és bánatos vezéreikkel együtt oda, ahol ölmeleg és biztonság van…

Más.

Nagy tervei vannak az ATV-nek, bizonyos műsorok időtartama, gyakorisága változik, a műsorvezetők sokoldalúságát bizonyítandó – ha jól emlékszem - Gréczy Zsolt vezeti majd a Vidám Vasárnapot és a sakk-rovatot, Kálmán Olga pedig operett-slágereket énekel és „Liberális barátfüle” címmel főzőműsora is lesz.

De az igazi Nagy Durranás a Hatnapos Államtitkár beemelése lesz az ország egyetlen, még ellenzékinek mondható televíziójába.

Elolvastam legutóbbi nyilatkozatát melyben kifejtette véleményét Gyurcsányról, aki valószínűleg dehonesztáló, de roppant találó megjegyzést tehetett rá valahol, mert Havas Médiaszemélyiség azóta, ha meghallja akárcsak a volt miniszterelnök nevét is, azonnal kitör belőle a hajdani autószerelő és a kerékanya-kulcsot kezdi keresgélni.

Kétségkívül szegényebbek lettünk volna, ha nem hallgathatjuk meg bölcs iránymutatásait, habár azért talán túléltük volna, ha megfosztanak bennünket az élménytől, melyet megtekintése ad a hálás népnek.

Arról nem is szólva, hogy mennyire felemelő érzés lesz tudni, hogy kalácsára a vajat a mi lelki épülésünk árán kenegetheti…

Tulajdonképpen persze félre bánat, félre bú - igazán csak szemlélet kérdése, hogy gutaütést kapunk ezektől, vagy röhögőgörcsöt, de talán próbálkozzunk ez utóbbi változattal.

Legfeljebb potyog a szemünkből a könny, viszont nem kell gyógyszereket szedni – nem igaz?

:O)))

UGYANABBA A FOLYÓBA

Mikor Gyurcsány lemondott a miniszterelnöki posztról, a magyar progresszió nekilátott, hogy bemutassa saját leglényegét, az önpusztító töketlenséget.

Parádésan sikerült is az attrakció, máig feledhetetlent produkáltak a magyar demokraták együtt, de képviselőik külön-külön is.

Valahogy úgy alakult, hogy szó sem eshetett arról, hogy valamiféle ésszerűség jegyében a lemondott miniszterelnök posztjára előre egyeztetett jelölt kerüljön, ehelyett mindenki, aki a politika környékén bóklászott, vad ötletelésbe kezdett.

Ebben persze vastagon benne van a volt miniszterelnök felelőssége is, aki láthatólag nem tanult abból, hogy már nemzetközi téren is bebizonyosodott, hogy a döntéshozókat sokkolni nemigen szokott megfelelő eredményre vezetni - jobb a döntéseket előkészíteni.

 Az átlagpolitikus meg a választó nem igazán kedveli a számára követhetetlen változtatásokat.

A Szocialista Párt mindenkori döntéshozóihoz képest pedig a lajhár egyenesen egy kapkodó idegbolond.

Így aztán a Gyurcsány által megálmodott kisded - az a politikai struktúra, mely szerint ő maradna pártelnök, és a választások előkészítésével foglalkozna, a kormányt pedig kivonná a fideszes idétlenkedések erodáló hatása alól - elhalálozott, még mielőtt felsírhatott volna.

Ehelyett jött Puccs László, vagy ki is, Gyurcsány meg megsértődve nézegette azt a nevetséges és méltatlan szerencsétlenkedést, melyet önmagukat sokra hivatottnak tartó párttársai előadtak.

Azok meg ásóra – kapára kaptak, és elkezdték buzgón ásni a baloldal sírját, szeri-száma nem volt a királycsinálóknak, a gegmeneknek, valamint az általuk forgalomba hozott neveknek.

Tegyük most félre, hogy Gyurcsány lelkiállapota indokolta-e ezt a viselkedést, azt is, hogy emberileg érthető vagy nem a dolog, maradjunk annyiban, hogy a politikus nem engedheti meg magának a lelkiállapot luxusát, mindent el kell viselnie.

Mindegy, a lényeg az, hogy miután már minden lehetséges és lehetetlen ötletet megrágtak és kiköptek, végre nem maradt más, mint akit Gyurcsány egyébként is kiszemelt a feladatra, a kiváló technokrata, de politikusnak hogyismondjam Bajnai Gordon, aki aztán - derekán a még Gyurcsány által felcsatolt biztonsági övvel - valóban megbízhatóan magas színvonalon, kiválóan oldotta meg a feladatát.

A Szocialista Párt a cirkusszal persze elveszítette maradék tekintélyét is, a választó meg megbüntette, aztán a vesztes választások után nyakig a földbe döngölve kollektív mataharit vagy harkirit vagy mit is hajtott végre.

Ahelyett, hogy összefogtak volna, nekiláttak osztódni, mert azt ugyan a Párt krémje és virága el tudta viselni, hogy mindenféle középszerű népek csasztuskabrigádjai platformjaikon hirdessék a semmit, de azt, hogy a kialakult helyzetről és a racionális megoldás módozatairól valóságos nézeteket ütköztessenek, ahhoz nem volt elég bátorságuk.

No, meg valljuk be, Gyurcsányon kívül ötleteik sem, melyek fájó hiányát mind a mai napig megszenvedi a magyar baloldal, mert azt azért ne tekintsük ötletnek, hogy a Putyilov – gyár nagyüzemi munkásait most akarja harcba vinni a Téli Palota ellen Szanyi kapitány…

Abban viszont a szocialista párt korifeusainak volt gyakorlatuk, hogy miként kell a renitenseket kirekeszteni a pártból, így aztán Gyurcsány ismét megsértődhetett, majd féljobbra el, merthogy azért a mi Ferinknek is lehetnek elvetélt ötletei.

A szocik ismét felállították a rendszerváltás Vörös Sarkát, melyben a Párt pénztárkönyvére egy Nokia dobozt meg egy Lenin mellszobrot helyeztek, igaz, ez utóbbit a tagságnak háttal fordítva, és a porcelánzakó hátára matyómintákat festve.

Közben Bajnai, aki egyszer már eltalálta a labdát, elhitte magáról, hogy labdazsonglőr, és bejelentette az igényét arra, hogy innentől kezdve ő mondja meg a tutifrankót, mögötte, mint saját választói tömeg Oszkó állt és a háttérben ködösen felsejlett egy kissé korpulens, bajszos alak, egyik hóna alatt egy rúd szalámival, másik alatt egy focilabdával.

Később aztán jöttek olyan minőségi politikusok, mint Juhász-füvész, meg a Fidesz trójai falova kilógó lólábának patáját képező néhány volt LMP - s politikus, akiket Viktor Bajnait megsegíteni küldött - mégis, legyen már kivel Együtt, ugye, ha már ez a nevünk...

És akkor most ugyanott tartunk, mint kb. négy évvel ezelőtt.

A magát demokratikusnak tartó, de szerintem inkább csak erőszakos anarchista, meg az öreg szocialisták klubhűségét kihasználó búbánatos ellenzék néz maga elé tanácstalanul, mint Hitler 45-ben,  olyan vezetők irányításával, akik Ügy helyett Érdekeket szolgálnak, és azok az érdekek nem a baloldali, de nem is a szimplán csak demokrata választók érdekei.

Érdekesek a fedezet nélküli optimista nyilatkozatok, meg a szocialisták fenyegetőzése, hogy amennyiben Bajnaiéknak nem tetszik a szocialista javaslat, akkor más szervezetekkel tárgyalnak.

Hát nem látják, hogy mennyire szánalmas ez a vergődés?

Hol van a mindenki által ígért Nagy Összefogás, melynek minden demokráciát igenlő szervezet részese lesz a diktatúra elleni harcban?

Vagy képtelenek felérni ésszel, hogy ebben a harcban minden demokratára szükség van?

Nem látják a Jobbik nyomulását?

Pedig hát ma is ott vonulásztak a főváros kellős közepén a betiltott Magyar Gárdát ünnepelve és a neonáci SturmAbteilung új tagjait avatva, igaz, az utódszervezetek neve alatt.

De attól náci a náci, ha a pártját NSDAP - nak, vagy Hitlerjugendnek hívják?

Attól nyilas valaki, ha olívzöld ingben masírozgat?

Jelzem, még ebben sincs hiba, hiba itt az olyan demokraták fejében van, akik képtelenek szembenézni a valósággal.

Beleléptünk ismét a folyóba, de ez már nem ugyanaz a folyó, menet közben ugyanis a kissé koszos folyóból szennycsatorna lett, a tetején úszkál is valami, ami barna és büdös.

Nem kellene megvárni, míg megetetik velünk.

:O)))   

POINT OF NO RETURN

Az volt a mondás, hogy nem kell idegeskedni, a „két nagy párt” meg fogja találni az együttműködés módját, a közös jelölteket és a megfelelő miniszterelnök-jelöltet, legkésőbb őszre.

Nincs nekünk szerencsénk ezzel az évszakkal.

Másoknál ez a szüret, a termés betakarításának időszaka, mi meg rendszeresen itt állunk a sivatagos terepen, se termés, se olajkutak, se perspektíva, csak a savas eső meg a kilátástalanság.

Igaz, ha valaki termőre akarja fordítani a sivatagot, akkor annak dolgozgatnia is kell, mert pofázással csak átmenetileg lehet eredményt elérni.

Már II. Ferenc József császár és apostoli királyunk sem aratott diadalt, amikor az első világháború kitörése idején azt ígérte, hogy mire lehullnak a levelek, addigra hazajönnek a katonák, nem jöttek haza.

De ősszel vonult be a románok után Horthy Budapestre, ősszel vették át a hatalmat a nyilasok, ősszel nekünk nem sikerül soha semmi.

Igaz, a maradék három évszakkal se lehetünk túlzottan elégedettek, mi – úgy látszik – négyévszakos lúzerek vagyunk.

Azt mondják az okosok, hogy a Vezér a választásokon mielőbb túl akar esni, jövő áprilisra tervezi lezavarni annak technikai részét - a koronázás, a tűzijáték meg a vízizene ráér majd egy későbbi időpontban is.

Teljesen logikus egyébként a törekvés, az ellenzék romjaiban hever, szervezettsége éppen a nulla felé tendál, választói egyre kiábrándultabbak, erkölcsi állapota szánalmas, az összes előkészület megtörtént arra, hogy a gondosan cizellált választási törvények alapján senki más ne nyerhessen, csak a Fidesz.

Az ellenzék nem jutott el még odáig sem, hogy a választási jogszabályokat tisztességesen elolvassa, most ébredezik csak, hogy például, aki a nemzeti kisebbségek tagjaként regisztráltatja magát, és kisebbségi önkormányzati listára akar majd szavazni, az állítólag nem szavazhat pártlistára, így aztán vagy félmillió választó ki lett zárva a pártpolitizálásból, anélkül, hogy akárki a füle botját is mozdítaná.

Már a Fidesz beépített emberei is csak akkor mozdulnak, ha valamiféle jele mutatkozik annak, mintha megjönne az esze valamelyik ellenzéki vezetőnek.
Akkor gyorsan odanyilatkoznak egyet, miszerint „a második legnagyobb párt” alvezéreként ők ugyan meg nem szavazzák a kezdeményezést, ezzel is támogatva az ellenzéki egység kommunikációját a választók felé.

Mert az azért az utolsó percig fontos, hogy a demokratikus ellenzék úgy fessen, mint egy dúlt libaól Karak beszabadulása után, hadd lássa az a választó, hogy ezekre aztán semmit az égvilágon nem szabad rábízni, mert ezek azt sem tudják, hogy mifrancot akarnak, menjen el ezekre szavazni a svábhegyi beteg szamár.

Mondom én, itt már nem lehet hagyományos technikákkal nyerni, az idő rövid, a jelenlegi szervezetek pedig alkalmatlanok minden ésszerű tevékenységre, ennek bizonyítására három évet fordítottak.

Itt már csak a sokkterápia segíthet, melynek kétes ugyan az eredményessége, de legalább nem ab ovo esélytelenek, mint a jelenlegiek.

Az Orbán elhajtására kész tömeg együtt áll, már csak azt várja, hogy kinek kínálhatja fel a siker esélyével a voksát.

Minap megemlítettem, hogy talán délceg díszmenetben el kellene masírozniuk a francba azoknak, akik ezt a helyzetet előidézték, merthogy minden nap, melyet pozícióban töltenek, csak Orbán malmára hajtják a vizet.

Ezek az emberek – szándékuktól teljesen függetlenül – eljutottak arra a pontra, hogy már korrigálni sem tudnak.

A repülőgépeknél létezik a „point of no return” fogalma, ez az a pont, ahonnan már nincs visszatérés, a kiindulási pontra, mert nincs elégséges üzemanyag hozzá.

Nos, ők a hülyeség tengere felett repülve minap átlépték ezt a pontot, és még mindig nem ismerték fel, hogy milyen helyzetben vannak.
A célt – az ellenzéki egység megteremtését - már nem tudják elérni, és ennek nem Orbán az akadálya, mégcsak nem is az objektív politikai helyzet, hanem ők maguk az ok.

Utasaik elszörnyedve bámulják a pilótafülkében verekedőket, ők már tudják ugyanis, hogy ennek csak rossz vége lehet.

Legjobb lenne kihajigálni őket, és szerintem még az ejtőernyőt is kár lenne rájuk pazarolni, hadd csobbanjanak!

A pilótafülkébe pedig azonnal új legénységet kellene küldeni, lehetőleg kipróbált és hozzáértő pilótákkal.

A véleményformáló belvárosi értelmiség és ájult tisztelőik körében valószínűleg szentségtörésnek hangzó személyiségekkel lehetne a feladatot végrehajtani, miniszterelnök-jelöltnek például kiválóan alkalmas lenne Gyurcsány, esetleg Bokros, merthogy a legrosszabb Gyurcsány is ezerszer jobb, tisztességesebb demokratább, mint a habzsolháp kisgömböc.

Bokros pedig akkor is jobb  gazdasági programot ír, ha a két kezét hátrakötözik és a fenekébe dugott ceruzával kell a mutatványt abszolválnia, mint ez a kártékony féreg, valamennyi ostoba vazallusával együtt.

Békesi kiváló pénzügyminiszter lenne, Pusztai Erzsébet bármikor képes lenne tisztességes egészségpolitikát csinálni,  Magyar Bálint az oktatást, Vadai a honvédelem ügyét irányíthatná, és talán az sem lenne baj, ha a Rendőrséget nem Pintér kommandírozná.

A szocialistáktól jöhetnének a fiatalok vagy a fiatalabbak, de ha lehet, akkor olyanok, akiket még nem rontott meg végérvényesen a kamarillapolitika, a két Harangozó például, vagy Kunhalmi Ágnes, és így tovább, - csak tájékoztatásul említeném, hogy Simicska haverja nem tartozik a fiatalabbak közé.

A Szocialista Párt tagjainak pedig talán rá lehetne jönni, hogy ezt az állapotot előidézni nem lehetett véletlenül, és kár másra mutogatni, mikor a saját házuk táján is lehetne éppen az okokat és az okok előidézőit, Orbán csókosait keresni.

Hogy a névsor láttán a jobboldal sikítófrászt kapna?

Na és?

Kell nekünk, hogy imádják a jelöltjeinket?

Szerintem nem.

Szerintem a választók többségével kell elfogadtatni, hogy ezek az emberek itthon és a nemzetközi politikában is alkalmas személyiségek arra, hogy Magyarország, a magyar nép érdekeit képviseljék.

Nem kell ide húszéves program, ez a társaság szerződjön a nagytakarításra, két vagy három évre, aztán álljon helyre a demokrácia természetes rendje és a demokratikus pártok kínálják fel megoldási javaslataikat a választóknak, azok meg válasszanak.

Európa segítene nekünk.

Persze ehhez kellene némi bátorság is, mert ez nem lenne sétagalopp, de a nép ma talán már látja, hogy hova vezetett, hogy hitt a puccsistáknak.

Akiket természetesen felelősségre kell vonni, egytől-egyig.

No, persze ez csak álom, de szép álom, az kétségtelen.

Majd a kőbányában továbbálmodhatjuk, ha ez így folytatódik…

.O)))

KIÉ LESZ A FELELŐSSÉG?

Azt hiszem, ezek a derék ellenzéki politikusok hihetetlen tévedésben vannak.

Ők ugyanis láthatólag azt képzelik, hogy napjaink kérdése az, hogy kié lesz a miniszterelnöki poszt a soron következő választások után, holott az egyik kérdés nem ez, hanem az, hogy kié lesz a felelősség?

Ehhez kapcsolódik a második tévedésük, ugyanis azt is képzelik, amikor éjjel álmatlanul forgolódnak, hogy legrosszabb esetben az lesz a kérdés, hogy kié lesz a felelősség az elveszített választásokért, holott a kérdés úgy merül fel, hogy kié lesz a felelősség a teljes magyar baloldal sírbalökéséért, a liberalizmus maradékának megsemmisítéséért, az egész magyar baloldali örökség, a baloldali értékek szélbeszórásáért.

Pedig nem kellene sokat töprenkedniük, elég lenne, ha tükörbe néznének, és ha már úgyis szembetalálkoztak a képükkel, akkor talán lazán szembe is köphetnék magukat.

Ami itt folyik, az gyalázat, a magyar ellenzék szégyene, a legócskább kofatempókkal előadott alkudozás a mi bőrünkre, gyermekeink és unokáink jövőjére, meggyalázása az idősebb generációk múltjának, maga a megtestesült szégyen.

A hiéna itt büdösödik a kertek alján, körülötte a csatlós sakálok már olyan kövérek, mint a disznók, a nép fél és nyomorog, miközben ez a két felelőtlen alak nyugodtan iszogat a mellesleg rajtuk igen jókat kacagó hiéna bőrére.
Meg ötletelnek.

Előválasztások, meg az adott körzetben regisztrált választók szavazatai az alkudozó pártok helyiségeiben, vagy kampánygyűlései után – hát hol élnek ezek az emberek?

Tegnap megtudhattuk, hogy egy országos szervezet felelős tisztségviselői nem merték vállalni nevüket, a szavazatokat is azonnal megsemmisítették, nehogy retorzió érhessen valakit, és akkor elvárnák az önkormányzati kistisztviselőtől vagy a CBA pénztárosától, csemegepultban álló alkalmazottjától, akinek létkérdés a munkahely, hogy egy oroszlán-bátorsággal vállalja fel véleményét a teljes nyilvánosság előtt?

Mert – jobb, ha végre már megtudják – ebben az országban már azzal is kockázatot vállal az állampolgár, ha részt vesz egy ellenzéki gyűlésen, és ez hatványozottan igaz falun, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol nem lehet arctalanná válni a tömegben.

Végtelenül sajnálom, mert lehetett volna ez másként is, de mára olyan helyzet alakult ki, hogy ez a két ember elveszítette a hitelét és alkalmatlanná vált egy széles összefogáson alapuló választási szövetség vezetésére, mert működésükkel egyetlen dolgot értek csak el: megvalósították Orbán Viktor legmerészebb álmát, odaterelték a magyar baloldalt saját, önmaga ásta  sírja szélére ezzel a kisszerű, buta, sehova sem vezető taktikázással.

Az biztos, hogy mára olyan helyzet alakult ki, hogy a két politikus sajátjuknak vélt szekértáborokkal rendelkezik, melynek elkötelezett tagjai - bármelyikük is kerüljön ki győztesen a jelenlegi ostoba helyzetből - nem fognak a másik tábor jelöltjére szavazni, inkább – megnyugtatgatva saját lelküket – nem fognak elmenni szavazni, akaratuk ellenére így szavazva a nemzetvesztő Orbánra.

Ebből a szituációból már nem lehet a jelenlegi vezetők egyikével sem jól kijönni, egyedüli megoldás az azonnali közös újratervezés, új jelölt választása az összefogás vezetésére, minden körzetben az összefogás jelöltjének megnevezése és támogatása.

Ehhez persze kell egy párt is, merthogy a választásokon pártok indulhatnak, de ez a párt nem lehet egyetlen jelenlegi párt sem, csak egy olyan, amelyik még nem végzett tevékenységet és azonnal átalakítható választási párttá, melynek egyetlen célja van: a jelenlegi rendszer megdöntése, a jogállam azonnali helyreállítása, az egyszemélyi uralom azonnali felszámolása, és tisztességes, demokratikus választások előkészítése két éven belül.

Nem kell ennél több, a gazdaság élére szakember kell, az meg van azért, csak valami véletlen folytán nem Matolcsynak hívják.

A pártok tagjainak fel kell mérniük a helyzetet és ennek megfelelően felelősséggel kell dönteniük, ez a Szocialista Párt tagjainak nem könnyű, az Együtt-PM tagsága viszont megtarthatja országos kongresszusát bármelyik körúti presszó mosdójában, ők hamar képesek döntésre jutni.

A baloldali politikai elit csúfosan leszerepelt, ezt kellene végre felismerniük azoknak, akik nem politikai pozíciókért politizálnak, hanem csak demokratikus elkötelezettségből tüntetnek, szórólapoznak, ötletelnek, beszélgetnek, győzködnek másokat, mert minden nap, minden megnyilatkozásukkal rútul becsapják őket!

Manipulálgatják őket butaságokkal, bebeszélik nekik, hogy civilnek lenni önmagában is érték, pedighát dehogy érték, csak állapot – érték demokratának lenni, például.

Bebeszélik nekik, hogy az „elmúttnyócév” szégyellnivaló, hogy ma jobban élnek, mint akkor, mikor még nem egy elmekórtani eset terelgette kifelé az országot az Unióból, amikor még nem rabolta meg az állam saját polgárait azért, hogy a hatalmon levő párt korifeusait meg a Családot fizesse ki belőle, amikor még szabadon, egzisztenciális kockázat nélkül lehetett véleményt nyilvánítani ebben az országban.

Rá kellene kényszeríteniük pártjaik vezetőit az ésszerű magatartásra, azoknak meg végre olyan helyzetet kell teremteniük, hogy amikor a választópolgár bemegy a szavazófülkébe, akkor legyen számára alternatíva, ha megunta, meggyűlölte a jelenlegi rendszert, mert ha nem kerül valós választási helyzetbe, nem látja azt, hogy van értelme a szavazatát leadni, akkor el nem fog menni a szavazóhelyiség ajtajáig sem, gondolhat erről bármit is Mesterházy vagy Bajnai.

Még annyit: az ember nem is tudja, sírjon, vagy röhögjön, mikor Mesterházy azzal fenyegeti Bajnait, hogy ha nem lehet vele zöldágra vergődni, akkor majd a szocialisták tárgyalni fognak a DK-val, Bokros pllgári demokratáival, Fodor liberálisaival – Vajnai kommunistáit már meg se merte említeni.

Megkérdezném, miért előfeltétele ennek, hogy Bajnai szedett-vedett szabadcsapatai milyen álláspontot foglalnak el?
Ha elvesztjük ezt a választást, a magyar progresszió hosszú időre karanténba kerül, az ország pedig éppen olyan lesz, mint amilyen Orbán Viktor.

Nézze meg mindenki őt jól – jó lenne ez nekünk?

Hát tenni kellene ellene…

:O)))

CSÓRINGEREK

Sokféle szegénység van, egy a közös bennük, hogy elszenvedőinek egyformán fáj a helyzetük.

Más a szegénysége annak, aki egyik napról a másikra él, más annak, akinek nem jut a létfenntartáson túl semmi másra és más annak a szegénysége is, akinek még a létfenntartásra sem jut.
Azt mondhatjuk, hogy az ember szegénysége is viszonyaiban létezik.

Ha egy magyar szegény egy afrikai szegényhez méri magát, még a legszegényebb honfitársunk is jól jön ki az összevetésből, de hát miért is mérné magát egy magyar szegény egy etióp éhezőhöz?

Sajnos, az emberek egy része teljességgel érzéketlen a szegénységre, sok ember hajlamos arra, hogy az áldozatot okolja sorsának alakulása miatt, mint amikor a megerőszakolt lányra rálegyintenek: megérdemelte a sorsát, biztosan rázta a seggét.

A szegény meg biztosan nem dolgozik, mert lusta, mert a génjeiben van a munkakerülés, és van még hasonló idióta sztereotípia ötszáz, az átlagpolgár pedig, ha elégedett akar lenni saját teljesítményével, akkor azt rángatja elő, amelyik éppen eszébe jut.

Ezért sem küldték el azonnal emberek százezrei a vérbunkó Lázárt az ő elhíresült skálájával együtt a bánatos édesanyjába, mikor kifejtette, hogy mindenki annyit ér, amennyit anyagiakban fel tud mutatni, ettől lehet ma ennek az embernek a kezében pénz meg a hatalom, hiszen rengeteg szerencsés ember vonogatta a vállát, hogy hááát, van ebben azért valami.

És ez a helyzet így is marad, mert az ország nem egyik pillanatról a másikra szegényedett el, hanem egy húszéves folyamat eredményeképpen.

Szegénységen most ne azt értsük, hogy a magyar gazdaság nem jól teljesít, vagy, hogy az állam el van adósodva, mert ezen lehetne változtatni.

Ne azt értsük, hogy a rengeteg uniós pénz dacára a Gyurcsány-korszak infrastruktúrához kapcsolódó beruházásain, az autópályákon és az ipari parkok százain túl alig épült értelmes termelő beruházás az országban, mert ugyan ez is igaz, de az ország elsősorban polgárait tekintve szegényedett el, nem is kicsit.

Márpedig ma egy európai ország csak akkor él jól, ha polgárai is jól élnek, ha életminőségük megfelel a kor európai követelményeinek, ha az emberek alapvetően elégedettek lehetnek sorsukkal, életvitelükkel.

Ha 1989-ben egyik napról a másikra került volna a nép mai helyzetébe, talán szét is tépi a rendszerváltás nagypofájú, és csodákat vizionáló végrehajtóit, de hozzánk még a kapitalizmus is sunyin lopakodva jött, nem is szólva a szegénységről.

Persze nem volt nehéz megtéveszteni azt a népet, amelyik mind a mai napig nem rendelkezik egészséges önképpel, amelyik örökké többre becsüli a teljesítményét a valóságosnál, amelyik még a vereségeit is képes ábrándos ábrázattal győzelemként interpretálni.

Itt mindenki azt képzelte, hogy majd most aztán eljön a jólét, mindenki kap a két kezébe egy-egy soha el nem fogyó libacombot, dolgozni kevesebbet kell, viszont sör lesz rogyásig.

Hát, valamiért az ügy nemigen jött össze, de azért büszkék lehetünk, mert a Horthy – rendszer teljesítményét mára már meghaladtuk.

Horthy Magyarországa a hárommillió koldus országa volt, mi büszkén jelenthetjük, hogy Orbán Magyarországot a négymillió koldus országává tette!

Ha valaha majd a történelem értékeli a huszonegyedik század elejének hazai történéseit, bizonyára szó esik arról a politikusról, aki modern történelmünk egyik legkártékonyabb figurája volt, mert végzetesen megosztotta a magyarságot, szembefordította Európával, a haladással, illúziókba ringatta a népet és becsapta, ezzel egyidejűleg pedig saját és klientúrája gyarapodása érdekében kifosztotta az országot.

De a legnagyobb vétke mégiscsak az volt, hogy elszegényítette az állampolgárokat, a legszegényebbektől vett el, hogy a leggazdagabbakat még gazdagabbá tegye.

Tulajdonképpen a gazdagok támogatása is lehetne egy elképzelés az ország felvirágoztatására, az csak a baj, hogy ez az elképzelés rossz.

Orbán úgy véli, hogy egy erős középosztályt kell megteremteni, és ha az létrejött, akkor majd magával húzza a szegényeket is a társadalmi felemelkedés útján.

Szép elképzelés, egyenértékű azzal, ami szintúgy Orbán agyszüleménye, mely szerint a polgár kinevezéssel születik, amivel szintúgy csak az a baj, hogy egy istennek se működik.

Viszont az erős középosztály létrehozásának szép feladatát azzal kezdte, hogy Kádár korának polgárosodását jobboldali szövetségesei és a baloldal idiótáinak segítségével szanaszéjjel verte.

Merthogy Kádár korában ebben az országban valóban elindult egy lassú de szerves fejlődés, egy olyan polgárosodási folyamat, melynek során elsősorban a kispolgárság erősödött meg, gyarapodott számban és szemléletben, ez pedig az ország életében roppant fontos változásokat hozott.

A kádári kispolgár ugyanis igazodott a nyugati világhoz, gyarapodott anyagilag, kulturálódott, olvasott, a televízióban értelmes műsorokat is nézett, társadalmi életet élt, felelősséget érzett a közösségért, tett is érte, ha kellett – emellett nem átallotta személyesen még jól is érezni magát.

A sok kispolgár nem klimatizált zenélő tehénistállóba ruházott be, hanem saját magába és gyermekeibe, elsősorban kulturálisan.

Gyermekeit iskoláztatta, önmagát is képezte, és rálépett arra a lépcsősorra, mely a művelt és öntudatos polgári lét felé vezet.

Vonatkozott ez a parasztra is, aki osztályának történetében először soha nem látott jólét részese lett,  a magyar falu felemelkedett, a parasztgyerekek iskolákat végeztek, és bár a vagyoni differenciák nem mosódtak el teljesen, de gyakorlatilag – és mint mára kiderült, átmenetileg - megszűnt a falusi emberek ezeréves kasztrendszere.

A legszegényebbek is kaptak munkát, a csóró cigány előtt is kinyílt a világ, és bár általában nem a legelitebb munkát végezte, de munkájából meg tudott élni, társadalmi integrációja lehetségessé tette a többségi társadalom viselkedési mintáinak követését, gyermekei pedig tanulhattak.

Természetesen ezek a folyamatok nem voltak zökkenőmentesek, de az eltelt évtizedek meghozták eredményüket, mely elsősorban a társadalmi mobilitásban realizálódott.

Így lehetett a szegény ember gyerekéből orvos, jogász, mérnök, aki kibontakoztathatta tehetségét, mert minden társadalmi szabályozás a felfelé törekvést támogatta, az iskolarendszertől az egészségügyi ellátáson keresztül a vállalatokon belüli személyzeti politikáig.
Na, ennek vége, Orbáni társadalma bebetonozza a társadalmi különbségeket, mégcsak nem is a modern nyugati kapitalizmus korántsem szegénybarát, de elfogadható eszközeivel, hanem a legsötétebb Horthy-korszakot használva mintául.

Külön megérne egy pszichológiai tanulmányt, hogy Orbán családi hátterével hogyan is juthatott el idáig, habár a parvenü csodákat tud művelni, csakúgy, mint a cseléd, ha feleségül veszi a háziúr…
De ne varrjunk mindent Orbán nyakába, hiszen a baloldal mindezt tűrte, jórészt asszisztált is a folyamatokhoz, mindenesetre elfelejtette gyökereit és megtagadta feladatát, ezért éppen most kezdi letölteni büntetését.
Pedig a szegénység az ország átka, megrontója, mert demoralizál, szétveri a társadalmi szolidaritást, egoistává teszi az embereket, az egzisztenciális félelem légkörében pedig nem épülhet normális társadalom.

Ez az út, melyen az ország ma jár, nem Európába, hanem egy ázsiai típusú diktatúrába, urak és szolgák kasztrendszerű társadalmába vezet.

Mire ezt megérti az ország népe, valószínűleg már késő lesz.

Vajon ezt akarta a nép 1989-ben?

:O)))

ISTVÁN, A VISZÁLY

Azért ilyen nép, mint mi, nincs még egy a világon!

Volt egy királyunk, aki német lovagok élén, derékig vérben gázolva elvette a magyaroktól ősei hitét, és beterelte népét az európai akolba.

Őt szentként tisztelik azok, akik a mai napig rovásírással akarnak írni ( nincsen „LY”…) akik – maguk se tudják miért - visszavágynak Ázsiába, mert valamiféle homályos oknál fogva úgy képzelik, ha oda visszatérünk, akkor vágtathatunk megint a végtelen sztyeppéken, lobog hátunkon a párducprémes kacagány, továbbá lovunkon hátrafordulva nyilakat lődözhetünk üldözőinkre.

Minket ugyanis mindig üldözött valaki, és ez a helyzet várhatóan csak akkor fog megváltozni, ha az utolsó magyar is égnek rakja a bakancsot.

Továbbá az a kívánatos állapot, ha büntetlenül eljárhatunk kirabolni közeli és távoli szomszédainkat, időnként népünk egyik fele leöldösheti a másikat, megpocsékolhatja asszonyait, magáévá teheti barmait és egyéb jószágait, habár ha eszembe jut Wittner Mária, akkor ezektől a barmoktól és ettől a megpocsékolástól hajlandó vagyok eltekinteni.

Szóval már megint kitört a Nagy Nemzetvédő Harc, aki magyar, a Szentistvánt nemaggya!

Merthogy támadás érte a Szent Királyt, aki pedig ravasz módon a sötét diktatúra éveiben már egyszer sunyiban legyőzte a komcsikat, de most a komcsi-libsi ármány legyőzte őt és a maga szolgálatába állította. – mondhatnánk, rabszolgájává tette.
Merthogy Szegeden Alföldi színpadra állította a hajdan oly nagysikerű rock-operát, de ez még hagyján: át is értelmezte, kissé aktualizálta, ezenközben közelebb hozta a valósághoz, melynél nagyobb vétket magyarember egy liter tablettás után nemigen ismer.

Így aztán a kuturkampf során fordulat állt be, az impertinens rendező - kihasználva azt, hogy a Vezér éppen az öregek, árvák és elesettek gyámolításával, valamint a takarékszövetkezeti vagyon maradéktalan ellopásával van elfoglalva – ellentámadást indított a jobboldali magaskultúra ellen.

A mű, melyet fogcsikorgatva nézett meg a jobboldal mindhárom színházat kedvelő képviselője, s melyről eszmetársaiknak híradást adni szent kötelességüknek érezték, maga volt a tömény libsi ármány!

Sehol semmi emelkedettség, sehol egy kacagány, sehol egy buzogány, sehol a hősies pátosz, csak pofázás meg jammerolás, elképesztő!

Csoda hát, hogy népünk haladó fele minden rajta található lyukból kénköves füstöt fúj?

Különösen, mikor valamelyikük egy világosabb pillanatában rájött, hogy vannak áthallások korunkkal, és ez a korai bolsevik István, aki akarata ellenére akarta boldogítani népét, igencsak emlékeztet valakire.

Több probléma is fennforog itten egyszerre.

Az első maga a darab.

Természetesen a néző belehelyezkedve a székébe és a szituációba elkezdi az azonosulást valamelyik szereplővel, ami nem egyszerű feladat.

Merthogy a magyar jobber képtelen magát helyesen értékelni, ezért aztán állandóan Istvánt véli felfedezni magában, holott ő a kiköpött Koppány - kivéve talán a Vezért, akit ez az egész nemigen érdekel, legfeljebb csak a korona, mert az egyrészt aranyból van, másrészt meg csillog, és akkor sukár a csávó, ha ki van salnizva.

Ha azt vesszük, hogy a darabban István képviseli a haladást, a Stohl Buci meg a maradi, visszahúzó, a történelmi szükségszerűséget fel nem ismerő erőket, akkor igazán jókat lehet azon derülni, mikor a sok bánatos turulbanszületett belenéz a tükörbe és meglátja magában a szentet, majd ugyanezzel a lendülettel elkezd Európa ellen ágálni.

Az ideológiai alap is ingatag ehhez kissé, hiszen a „katolikus” kifejezés egyetemest - hogynemondjam internacionalistát - jelent, ennek pedig nem sok köze van az Európa-ellenességhez.

De mi azért képesek vagyunk ilyen értelmezését adni a dolognak, hiszen tehetséges nemzet lennénk, vagy mifene, nemde?

Koppány szar helyzetbe került, merthogy senki sem akarja őt felvállalni, mert az elvetemült ős nem akarja a kereszténységet, márpedig itt azt illik akarni, és aki nem akarja, azt négyfelé kell vágni és mindenféle várak kapuja fölé kell szegezni a maradványait, hadd egyék a varjak.

Ez lenne helyes ma is, ha azt is kétfele repítenénk, mint gazdasszony a csibét aki nem hajlandó kereszténynek lenni.

E tekintetben eltekintünk attól, hogy Erdős hercegprímás őeminenciája von Haus aus zsidó (úgy van ezzel ő is, mint a Vezér a cigánysággal, nemigen reklámozza…), attól pedig főleg, hogy a Katolikus Zrt. vezérigazgatója is egy zsidó utasításait hajtja végre - lényeg a keresztény identitás.

És nemzsidó és nemcigány, mert ezt aztán a haladás honi képviselői végképp képtelenek lennének feldolgozni, földhöz is vagdalnák a tarsolylemezeiket menten…

Namármost ezt a darabot nem kacagányban, páncélban és karingben előadni maga a szentségtörés, márpedig ezt jóérzésű magyarember nem nézheti szó nélkül!

A másik probléma a rendező személye, akinek a pedigréje kifogástalannak végképp nem mondható.

Mondjuk ki nyíltan: nem elég, hogy piréz, de még – állítólag - buznyák is, és hát, ugye a toleranciának is megvannak a maga határai.

Hogy nagy művész, aki a zsigereiben érzi a színházat, az itt lényegtelen, hogy nézői egy jelentős részével ellentétben képes reálisan értelmezni egy történelmi szituációt, az nem érdekes, hogy azt vélelmezi, hogy a kereszténység felvétele nem volt a nemzet számára méznyalogatás, az meg pofátlan hazugság, hempergessük szurokba és tollba!

Kritikusai mindenesetre sokat köszönhetnek neki, túlnyomó többségük személye kapcsán ismerkedett meg a színház fogalmával, mely kultúrmisszióért a nemzet örök hálával tartozik neki.

Hát most éppen itt tartunk, de még hátra van a budapesti előadás, meg még egy sor balhé, de majdcsak túlleszünk rajta.

Azért aki szeret színházba járni, az ne hagyja abba, ha nem tetszik neki Alföldi színháza, bátran felkeresheti Dörner színházát is, legalább addig sem az utcán ordítozik…

Hogy ezen az elmebajos közéleten mikor leszünk túl?

Talán, ha majd az elmebetegeket nem a Parlament Nándorfehérvári termében tároljuk, hanem az Igazságügyi Orvosszakértői Intézetben…

:O)))