2013. november 29., péntek

ISTEN NEM VER BOTTAL

Csak azért nem mondom, hogy Magyarország gazdasága és pénzügyei nettó hülyék kezében vannak, mert nem lenne igaz,
Az igazság ugyanis az, hogy gazdasági és pénzügyi életünk  nem nettó hülyék, hanem ócska trógerek kezében van, a szervezett bűnözés kezében.
A bűnszervezet tagjai megszállták az államot és magukévá tették, mint dörzsölt kültelki vagány a tizenhatéves gimnazista szüzet, vagy akinek ez nem elég plasztikus, mint róka a libát.
Napról napra többet és többet harácsolnak, hihetetlen dolgokat művelnek, - most például bezárják a bevásárlóközpontokban üzemeltetett trafikokat, mert rontják a boltjukat, miután előbb kötelezték őket, hogy nyissanak külső bejáratot az épületeiken, vagyonokért - elképesztő, hogy ekkora simlisségeket is meg tudnak úszni.
Igaz, azt mondják, hogy a zseni és az őrült között egy cicaszőrszálnyi a különbség, és azt el kell ismerni, hogy a szemétségük zseniális.

Rejtő könyvében, a Vesztegzár a Grand Hotelben című alapműben a benszölött törzsfőnököt Csodálatos Nalayának hívták, ami a Csodálatosan Szemtelen Nalaya rövidebb változata volt – a kanyarban sincs hozzájuk képest.
Al Capone sem volt kajak száz, a Mi Boldogságunk is szalajt, mint a rigalánc, de a mi sorsunkhoz képest a chicagói népeknek arany életük volt, ott ugyanis csak Al Capone volt dilis, de nálunk a pénzügyek intézői mindahányan dilisek, Simicskától – Martolcsyig.
Még a méltóságteljes gólyát alakító Vargamiska sem egyszerű eset, habár az kétségtelen, hogy iparkodna kimaradni a kollektív ámokfutásból – ki tudja sikerül-e neki?
Simicskát legalább elzárva tartja a haverja, mert ha szabadon engedi, kiszámíthatatlan, hogy mikor kezdi sikítóval kivágni szomszédjai kerítésoszlopait, de Matolcsit más célra használja, ő Gyuri, a Korbács, akivel addig ver minket, mígcsak mozogni tudunk.

Persze ha a szerephez választott színészt, akkor helyesen járt el, - gondolom, hallotta valahol a népi bölcsességet, hogy üres kamrának bolond a gazdasszonya, így azután nem kellett sokáig keresgélnie, hiszen a pénzügyi zseni kéznél volt, mint Mujkó Mátyás királynak.
De meg is hálálja a bizalmat, ez nyilvánvalóan kiderült a héten is, utolsó rohama alkalmából.
Egy csütörtöki budapesti konferencián lemondásra szólította fel Olli Rehn gazdasági EU-biztost, aki - ellenőrizetlen forrásból származó hírek szerint - mikor ez tudomására jutott, kiment az Unió székházának kapuja elé és megkérte az ott bagózó népeket, hogy hamuzzanak a tenyerébe, majd a hamut a saját fejére szórva visszasietett a gépéhez.
Azóta ott ül, könnyei peregnek, mint kukoricaszemek libaetetéskor, időnként dolgozik a nyomtató, aztán az iratmegsemmisítő, ő meg csak írja, írja lemondásának indoklását.
Megtört ember, egy nap alatt egy évtizedet öregedett, időnként a földre hasalva ássa a gödröt, melybe a magyar gazdaság fejlődését tükröző grafikon vége lóg, még szerencse, hogy az irodája a földszinten van, mert így nem okozhat problémát egy-két áttört födém.

Miután az IMF után imigyen az Uniót is helyretettük, és még mindig maradt benne némi pszichomotoros nyugtalanság, hát felszólította a négy nagy hitelminősítőt, kezdjék meg Magyarországgal a felminősítésről szóló tárgyalásokat.
Gyönyörű tradíciók örököse ő, egyenesági szellemi leszármazottja és érett gyümölcse lehet az „Óva intjük Angliát” címet kiötlő falusi szerkesztő és az Amerikának hadat üzenő tehetséges politikus szellemi nászának.
Lehet, hogy Kádár rendszere diktatúra volt, lehet, hogy Horn Gyula sem volt egy matyóhímzés, de az biztos, hogy a magyar állampolgárnak soha nem kell annyira szégyellnie magát, mint amikor a magyar jobboldal hatalomra kerül.
Tekintsünk el most attól, hogy ilyen esetekben kormányzásuk eredményeképpen olyan az ország, mint Drezda szőnyegbombázás után, a döglött lovak eltakarítása előtt, tekintsünk el attól, hogy úgy viselkednek, mint elefánt a porcelánboltban, de azért ilyen, hogy az egész földrész rajtunk röhögjön, még nemigen volt divatban.
Most meg divatba jött.


Ne rovom én ezt fel senkinek, hiszen magam is röhögök rajtuk, pedig én aztán - mint magyar állampolgár - igazán meg fogom ennek fizetni az árát, mégha a hatás mérsékelt is.
Mégis más az, ha valami komoly ember mond ekkora baromságot, mintha az unortodox pénzpolitika atyja, aki valahogy még így messziről sem keverhető össze könnyen Lord Káldorral, de még Bokrossal sem összemérhető – legalább bajsza lenne.
Isten nem mindig sáskajárással ver, van úgy, hogy ötletelget, próbálkozik – most éppen ezzel a bandával.


Csak éljük túl!


:O)))

2013. november 27., szerda

SZEMBEN A TÜKÖRREL

Az előző posztban arról próbáltam győzködni olvasóimat, hogy van az országban egy olyan problémakör, mellyel nem foglalkozik jelentőségének megfelelően egyetlen politikai erő sem, a kormányok pedig egyszerűen rettegnek a témától, nem is piszkálják még messziről, bottal sem.
Írtam előítéletekről, írtam arról, hogy a társadalom mennyire egyoldalúan kezeli ezt a problémát, néhány előítéletnek pedig mennyire nem felel meg a valóság.
Arról is, hogy a valóságos gondok miből adódnak, és legfőképpen arról, hogy ez a problémakezelés – pontosabban a probléma kezelésének elmulasztása - hova fog vezetni, hacsak nem történik valami érdemleges, komoly lépés, ami időigényes és pénzbe fog kerülni, ha eredményt is el akarunk érni..
Hát, kaptam utána hideget-meleget, hozzászólásban, privát levélben egyaránt, mintha már magában az is baj lenne, hogy a témát szóba hoztam, méginkább, hogy ha már szóba hoztam, akkor nem állítottam a téma középpontjába az ároktői banda viselt dolgait, vagy a szegény Szögi Lajost agyonverő primitíveket.
Szóval, nem arattam nagy közönségsikert, mégha a primitív rasszisták és neonácik hozzászólásai önmagukat is minősítik.
Eléggé szánalmas állapotokat tükröz, hogy a kommentek szép csendesen zsidózásba fordultak, és itt-ott megjelent a liberálisok gyalázása is, jóllehet, hogy ha kedves szélsőjobbos kommentelőim közül egynek is meg kellene fogalmazni, hogy mi is az a liberalizmus, bajban lennének, mint a liba, amelyiknek a nyaka felett a nem éppen EU – konform háziasszony lengeti a kést.
Jöttek a sztereotip idétlenségeikkel, (Figyelem Dunyhás testvér! Ezeket nem kell kék-piros szemüveggel nézni!), személyeskedtek, megvádoltak azzal, hogy a hasamra csapva adtam meg adatokat, amikor pedig megadtam a forrást, akkor eltűntek, mint a büdösség.
Elkedvetlenedtem.
Nem is taglalnám hosszan ezt, mindössze arra szeretném felhívni ezeknek a hazafiaknak a figyelmét, hogy ők azok, akik a saját helyzetüket – és vele a mienket is - rongálják.
Ha körülnéznének a világban, akkor mindenfelé azt tapasztalhatnák, hogy a fejlett társadalmakban alacsony a születésszám, míg minél fejletlenebb és szegényebb a társadalom, annál több a gyerek, így „népesedték ki” a románok a magyarokat a múlt század elejére Erdélyből, az albánok a szerbeket Koszovóból, és ki tudja mi lesz a kínai és indiai népességrobbanás végeredménye.
Minél nagyobb nyomorba lökjük a cigányokat, annál több lesz a kispurdé, ami csak azért baj, mert a jövőjük érdekében nem történik semmi.
Lehet, egy új népvándorlás során ide nem is a kínaiak, hanem az indiaiak jönnek, oszt akkor lehet cigányozni majd éjt nappallá téve.
De ez csak az egyik fele a dolgoknak.
Ami még ennél is nagyobb probléma, az a sajátosan érdekes magyar mentalitás, amelyik egyszerűen képtelen szembenézni a valósággal, vagy ha még szembenéz is vele, akkor is addig csűri-csavarja, gyúrja, gyurmázza, ameddig nem valami számára kedvező eredmény derül ki belőle, elsősorban az, hogy mindenki más hülyegyerek, ellenben magyarember gőzmozdony.
Hogy ez mire jó, azt a fene se tudja, mert azt ugyan el lehet fogadni, hogy egészséges önbizalom és reális önismeret nélkül nem lehet egy nép sikeres, de hogy egy nép ne higgyen tényeknek, adatoknak, ne tanuljon a saját történelméből egy hazug álomvilág kedvéért, az már mégiscsak beteges.
Talán a történelem során elszenvedett rengeteg kudarcunk, vereségeink, katonai sikereink hiánya alakította így a jellemünket, hogy a mai magyar valahol Pató Pál és Háry János között táborozik félúton, hogy állandóan ellenséget keres magának, akin – reményei szerint - elégtételt vehetne végre az évszázadok megaláztatásaiért, a szolgasorsért, megalkuvásaiért, árulásaiért, elhallgatott vagy elhazudott bűneiért – egész bánatos, de dicsőségesnek hazudott történelméért.
És mai helyzetéért, amelyiket szintúgy a valóságtól elrugaszkodva értékel, nem törődve a világ értékítéletével, saját valóságos produktumával, mert a világ a zsidók és cigányok érdekeit szolgálja, ezért nincs neki BMW-je, ezért nincs villája, ezért nem villás a farka, mint a fecskemadárnak.
A mai felgyorsult világban ezzel a mentalitással csak a sír felé lehet ballagni – egyénileg is, nemzetként is.
Ha emellett még úgy is viselkedünk, mint egy krakéler kocsmatöltelék, akkor egyszer csak elfogy a szerencsénk, és elfogy vele az országunk is.
Jobb lenne ezt elkerülni, de ehhez kicsit gondolkodni is kellene, két hőbörgés között.
Vajon alkalmasakká válunk valaha is erre?

:O)))

2013. november 26., kedd

CIGÁNYKODJUNK KICSIT

Üldögél a magyar társadalom egy időzített bombán és bambán játszik a gyújtózsinórral.
Kezével öngyújtót csattogtat, miközben révült mosollyal lesi a lángot, mely körbetáncolja a gyújtózsinór végét – elég egy kósza fuvallat és a láng belekap a gyújtózsinórba, akkor pedig nagy a baj.
Elviheti még a bombán üldögélő dalia függelékeit is, lehet belőle sírás-rívás.


Igen, a cigányságról, a cigánykérdésről van szó, már amennyiben ez egyáltalán kérdés és nem állapot, mindenesetre a kor magyar társadalmának talán legégetőbb problémája, a magyarság jövőjét eldöntő sorskérdés.
Messze megelőzi a határon túli magyarok problémáit, akik ha nem is mindig kedvük szerint, de élhető európai társadalmakban élnek, még csak azt sem lehet mondani, hogy rosszabbul, mint például a Magyarországon élő svábok vagy tótok.
De a cigányság helyzete valóban problémás, és a probléma nem mai keletű.


Ez a sokszínű és sokféle hagyománnyal rendelkező népcsoport a történelem örök vesztese.
Nem egységes, soha nem is volt egységes nép, egyes csoportjai talán jobban különböznek egymástól, mint a többségi társadalomtól, egy beás vagy egy oláhcigány jobban különbözik a romungróktól vagy a zenész cigányoktól, mint például utóbbiak a kispolgárok világától.
Más szokások, más hagyományok, más életmód, más életstratégia.
Már Trianonnak is ők voltak a legnagyobb vesztesei, ugyanis vándorló életmódot folytattak és a Habsburg-birodalom, majd a Monarchia országain belül kínálták termékeiket, mert a kisebb családokban vándorló cigánykaravánok mind-mind valamilyen foglalkozást űztek, a lakatostól a teknővájón keresztül az orsókészítőn át a rézművesig árulták termékeiket a falusi lakosság részére.
Szakmájukat a gépi nagyipar, életmódjukat az első világháború után lezárt határok tették tönkre, szinte egyik percről a másikra maradtak bevételi források, életlehetőség nélkül.


Horthy társadalma nem törődött velük, a parasztok kizavarták őket a falvakból, erdők szélén, putriban éltek, etióp szintű nyomorban.
A helyzetükön a második világháború sem javított, a cigány porrajmos során őket is vitték a koncentrációs táborokba, bár kis zavart azért okozott, és még ma is okoz, hogy a cigányok árják, ami Vonáról és bánatos bandájáról, meg az egyéb neonácikról azért messze nem mondható el.
1945 után sokat változott számukra a világ – nekik még Rákosi rendszere is felemelkedés volt.
Az általános munkakötelezettség és az iparosítás, a nagyberuházások felszívták a mai értelemben szakképzetlen cigányságot, ezzel elindították beilleszkedésüket a társadalomba.
Sok cigányt felszívott a termelőszövetkezet is, jól elvoltak az állattenyésztésben, vonzódtak a gépekhez, szerették e kevésbé kötött, szabad levegőn végzett munkákat, lett jövedelmük, nyugdíjjogosultságuk, tartásuk.


Nem csak a rendszeres jövedelemnek volt életmód és gondolkodásformáló hatása, de a munkakörnyezet is sokat jelentett - a többségi társadalom tagjaival együtt dolgoztak, eltanulták szokásaikat, ellesték a számukra rokonszenves viselkedési formákat, átvették a többségi társadalom szokásait, viselkedési formáit.
A gyerekeiket iskolába járatták, közülük sokan szakképzett munkások lettek, a legjobbak középiskolát, egyetemet végeztek, de persze ettől azért a cigányság bélyegét nem tudták levakarni magukról.
A legócskább, lumpen, alkoholista, büdöstalpú paraszt is megengedte magának, hogy lenézze őket csak azért, mert ha levakarták a retket róla, akkor sok sikálás után kiderült, hogy fehér a bőre.
Viszont a hatalom nem tolerálta a faji diszkriminációt, így aztán csak sunyin lehetett üldözgetni a gyengébbeket, mert az erősebbje – és ezt nem fizikai értelemben értem -  már ki mert állni magáért, és a beszari rasszista, ameddig nem érezte maga mögött az államhatalom támogatását, nem merte vállalni a nyílt konfrontációt.
Ma – sajnos – meri.


Aztán jött a rendszerváltás, a foglalkoztatáspolitikában már nem volt szempont, hogy mindenkinek legyen megélhetést biztosító munkája, így aztán elsőként a legalacsonyabb képzettségű munkavállalók kerültek lapátra – egyik napról a másikra maradtak munkajövedelem nélkül, egyik napról a másikra lettek Kalányos elvtársakból büdös cigányok, akikkel a társadalom nemigen tudott – nem is nagyon akart – mit kezdeni.
Persze egy dologra hihetetlenül jók lettek: lehetett belőlük bűnbakot kreálni.
Erre annál is inkább alkalmasak voltak, mert nyomorba süllyedtek és a nyomor demoralizál.
Vagy a fene tudja, mert ha a morál azt követeli, hogy az éhező gyerekemet ne juttassam bármi áron élelemhez, vagy a fűtetlen szobájukat bárkinek a fáját felhasználva ne fűtsem be, akkor részemről a morál átmenetileg le van szarva, majd ha lesz munkám és nem éheznek a gyerekeim, akkor megint erkölcsös leszek.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy lopni helyes, mert nem helyes, azt sem akarom mondani, hogy a cigány bűnözői csoportok megjelenése örvendetes, mert nem örvendetes, mindössze azt szeretném mondani, hogy aki ezen csodálkozik, azon én is csodálkozom.


Persze a többségi társadalom megkeresi önmaga számára a felmentést, és aki keres, az talál.
A megosztó politika bölcs irányelvekkel látja el a társadalmat, ezenközben az átlagember minden nyomorának okát a cigányokban határozza meg.
A cigány egy ravasz állat, aki jól el van a segélyeken és az az életfilozófiája, hogy szüljön (14 évesen), mert az jó biznisz, főleg ha fogyatéka is van a gyereknek.
Hát nem tudom, de aki szerint remekül meg lehet élni három gyereknek és két felnőttnek százezer forintnyi jövedelemből, az nem járt boltban mostanában, de fűteni sem fűtött, az biztos!
Ha ez a jó biznisz, akkor nem is tudom, mi lehet a rossz.
14 évesen nagyon kevesen szülnek, 18 év alatt is csak a roma nők harminc százaléka, és ehhez még ismerni kell a tradicionális cigány házassági szokásokat, melyek szerint a cigánylány, ha nem megy férjhez tizennyolc éves koráig, akkor már pártában maradt öreglánynak számít.


Ugyanakkor a többségi társadalom gyermekvállalási szokásai megváltoztak, az első gyermek vállalásának korhatára kitolódott majd harminc éves korra – hogy ennek milyen társadalmi és egészségügyi következményei lesznek, az még a jövő titka, de az azért biztos, hogy nem ez az optimális kor a gyermekvállalásra.
A cigány családok átlagosan három és fél ( :) ) gyermeket vállalnak, de az összesen vagy tízezer, háromnál több gyermekes család között vannak cigánycsaládok is, igaz őket sem a Nagycsaládosok Szövetsége, sem az állam nem nagyon karolja fel.
A társadalmat persze hasbaakasztják, hogy a cigányoknak öt-hat gyerekük is van, de arról hallgatnak, hogy a többségi társadalomból érkező családok átlagosan csak másfél gyereket vállalnak, viszont csodálkoznak, ha az óvodában több a kis fekete bogyószemű, mint a szöszke kislány.


Már, amelyik jár óvodába, meg amelyik helyt tud állni az iskolában, mert vannak családok, ahol már a második-harmadik generáció esett ki a munka világából, csak vegetálnak.
Sok kisgyerek - főleg az elcigányosodott világvégi falvakban - olyan szókinccsel érkezik meg az iskolába, hogy azt sem érti, mit beszél a tanítónéni, ha le akarod rajzoltatni vele, hogy gépsonka, akkor lerajzol egy traktort a Julcsa combjával a kereke helyén, már, ha van ceruzája.
Az ilyen kisgyerek a második számtanórán örökre lemarad a többiektől, egy ideig még figyel meg erőlködik, aztán örökre feladja.
Persze ezért is a kis cigánygyerek felel, hiszen valószínűleg ő tehet arról, hogy az anyukájának, aki egyébként nagyon szereti őt, kisebb a szókincse, mint az öt és fél éves unokámnak.


Azzal is idegesítik a társadalmat, hogy a cigányokra enyhébb elbírálás vonatkozik a büntetőeljárásokban, mint a többségi társadalom tagjaira, holott ez sem igaz, azt viszont felmérések bizonyítják, hogy míg ugyanazon bűncselekményért a többségi társadalom tagja felfüggesztettet vagy pénzbüntetést kap, addig a cigány letöltendő börtönbüntetést - tele is vannak velük a börtönök, míg Rezesova köszöni, jól van.
A társadalom meg keni-maszatolja a problémát, hiszen ameddig Józsi a cigánnyal kínlódik, addig sem a gazdagokkal foglalkozik, a cigány meg el van foglalva a félelmeivel, a hiányzó élelmeivel. az örökös létfenntartási gondjaival, és nem kérdezi meg, hogy bakker tezsvír, mér a gazdagot tömöd libacombbal, amikor mi éhendöglünk?


A társadalom rájuk engedi a neonácikat, úgy bánik velük, ahogy már az ókori Rómában sem bántak a rabszolgákkal, a rendőr veri őket, a rasszista gyilkolja, az átlagember meg elfordítja a fejét – jobb esetben.
Még ebben az évszázadban többségbe kerülnek, és ha addig nem sikerül megoldani a gondjaikat, akkor a mai többség utódai szögesdrótok mögött, rettegésben fognak élni.
Nagy baj lenne már ma is, ha a semmiből támadna egy Martin Luther Lakatos…


Nem újabb segélyek kellenének, hanem valóságos munkahelyek, olyan munkabérekkel, melyből meg is lehetne élni, amelyikből lehetne télre tüzelőt venni a családoknak.
Meg bölcsődék, óvodák és étel a gyerekeknek, jutalom azoknak a pedagógusoknak – az óvónőktől az egyetemi tanárokig – akik eljuttatnak a diplomáig, vagy akár csak a szakmunkás-bizonyítványig egy cigánygyereket, mert a fejlődés egy társadalmi csoport szintjén sem magasugró-bajnokság, inkább lépcsőmászás.
A mai gyűlölködés nem vezet sehova, ezzel a soron következő generációk csak nagyobb problémákat örökölnek – változtatni kell.
Meg kellene hallani a kor parancsát.

:O)))

2013. november 25., hétfő

FÓT TANULSÁGA

Fótnak az a tanulsága, hogy nincs tanulsága.
De nincs tanulsága Szigetszentmiklósnak sem, és nincs tanulsága Békéscsabának sem, pedig ha lenne, akkor az első két helyen elért eredmény tanulsága az lehetne, hogy az összefogás eredményt hozhat,.
Ezt tanúsítja egyébként a bajai választás is, ahol ugyan vesztett a demokratikus oldal, de egyrészt ismert, hogy milyen körülmények között, másrészt meg így is csak kis szavazatkülönbséggel vesztettünk.
Békéscsabának meg normális helyeken az lenne a tanulsága, hogy olyan emberekre kell bízni az előkészítést, akik értenei is hozzá, a következménye meg az, hogy akik felelősek a jelöltállítás meghiúsulásáért, azok egytől-egyig lemondanának és eltűnnének, még a választási kampány közeléből is.
De nem ám csak azok, akik a szórólapokat osztogatják, hanem azok a pártvezetők is, akik ezt a helyzetet előidézték.
Persze ez egy következmények nélküli ország, különösen a demokratikus oldalon, mert az ellenfél oldalán rettegnek Orbán haragjától, és ha ott valaki ilyen ordító szarvashibát elkövetne, az menne azonnal a süllyesztőbe, ahogy illik.
Ez nem Orbán kegyetlensége lenne, hanem az ilyen típusú munkák szükségszerű velejárója, egy választás előkészítése során csak felelős emberekkel lehet eredményt elérni, nem ilyen bánatos amatőrökkel, akiktől a demokratikus oldal képtelen megszabadulni.
Elég csak a két oldal tömegkommunikációját megnézni, a kettő között ég és föld a különbség - az egyik olyan, mintha olyan autó lenne, amelyikből kifelejtették a kormányt – lehet találgatni, hogy melyikoldalra gondoltam.
Nem rokonszenves a Fidesz kommunikációja, de kétségkívül hatékony, pedig ostoba és primitív, de hát sajnos az emberek jelentős része is ostoba és primitív, és nem igazán Spinoza esszéin szocializálódott, hanem inkább a Négycsöcsű törzsközönségének gondolati sziporkái hagyták rajtuk letörölhetetlen nyomukat.
A választások prognosztizálható időpontjáig tegnap 133 nap volt hátra, természetesen ezt a számot Mesterházy a Szabad szemmel című televízió-műsornak adott interjúja során ki sem merte ejteni, nehogy kártékony asszociációkra adjon módot és a szám valakiben felidézze a dicsőséges 133 napot, a hajdani Tanácsköztársaságot, és olyan reményeket keltsen, hogy a hátralevő 133 nap is dicsőséges lesz.
Feleslegesen aggódott, nem lesz dicsőséges.
Ócska lesz és kisszerű, valamiféle ismeretlen és ki tudja hol írt forgatókönyv szerint azzal fog telni az idő, hogy időről-időre nekimennek Gyurcsánynak, ahelyett, hogy nekilátnának a saját szavazótábor megszervezésének.
Tegnap is, meg már jónéhányszor máskor is kiderült, hogy arra számítanak, a választásokon majd a DK szavazói a helyzet kényszeréből rájuk adják szavazataikat.
Álomvilágban élnek.
Tévedéseik sora ott kezdődik, hogy azt hiszik, a DK tagságának és szimpatizánsainak – szavazóinak – többsége a volt szocialista párttagok közül kerül ki.
Hát, jobb, ha tőlem tudják meg, mintha a választóktól, hogy ez nem így van.
A DK tagjai között rengeteg olyan ember van, aki soha nem volt szocialista szavazó, párttag még annyira sem, és aki inkább lecsapkodná baltával az ujjait, minthogy a szocialistákra húzza be az ikszet.
Érdekes módon az utóbbi három év sem változtatott rajtuk, sőt, mintha sőt...
Ha a kérdés úgy merül fel, hogy a pártjukat ki akarják hagyni az együttműködésből, akkor ezek az emberek meg fogják mutatni, hogy elegen vannak ahhoz, hogy betolják a DK-t a Parlamentbe, Gyurcsányostól, mindenestől.
A másik nagy tévedésük saját helyzetük ismeretének hiányából fakad.
Látnivaló, hogy azt képzelik, hogy él még a Kádár-rendszer MSZMP-jétől örökölt szervezettség és fegyelem, pedighát…
A tagság, az aktivisták jelentős része kiöregedett, kiégett, megfáradt és csalódott, egy részét pedig már csak a klubhűség tartja a szocialista párthoz közel, de ez nem jelenti azt, hogy tetszik is nekik, amit látnak.
Ha a szocialista pártvezetők levennék a szemellenzőt, akkor azért gyanús lehetne, hogy az utóbbi idők időszaki választásain az összefogás eszméje mindenhol diadalmaskodott, az együttműködés helyi szinten zökkenőmentes, az országos hatalmasságok idétlenkedéseire pedig úgy pottyantanak magasról, mint libacsapat a rókára, mikor átrepül felette.
Helyi szinten ugyanis győzni szeretnének, mert ők azt a bőrükön érzik, amit a Parlamentben meg különféle stallumokban üldögélő Jóllakott Napközisek Klubjának tagsága nem is ismer, vagy csak, mint szép mesét.
A szocialista pártvezetés tévedése az is, hogy a szövetségesének kiszemelt Együtt-PM úgy fog táncolni, ahogy ők fütyörésznek.
Az a társaság eleve önjáró egoisták alkalmi székszerző gyülekezete, tagjai leginkább az elszabadult hajóágyúra hasonlítanak, és akkor még összehangolt vagy előre eltervezett kártékonykodást nem is tételeztünk fel róluk, ami azért – lássuk be - parttalan idealizmusra vall.
És akkor itt a legnagyobb probléma, a Nagy Tévedés – azt hinni, hogy Mesterházy alkalmas a választás megnyerésére.
De nem látszik alkalmasnak sem Botka, sem Szanyi - Bajnait meg hiúságból és a semmire se jó pártoskodása miatt nem fogják előtérbe tolni.
Ő alkalmas lehetett volna, mint technokrata, mint átmeneti kormányfő, de saját politikai formációval a háta mögött már az is maga a csoda, hogy még él – a fene tudja, ki tartja lélegeztetőgépen.
Ha a helyében lennék, a napokban felkeresném azt a jóbarátot, aki a pártalapítást tanácsolta nekem és akkorát rúgnék belé, amekkorára csak képes lennék - hálából, mert ő tette tönkre a politikai karrieremet.
Botka esetében nagy valószínűséggel Parkinson törvénye szerint járnánk, ha első embert csinálna belőle a szocik bánatos tábora, akkor kerülne abba a beosztásba, melyre már tökéletesen alkalmatlan.
Talán még Bajaferi jöhetne számításba, érte már igazán nem kár, elhajtani a szocialista vezetés környékéről meg karikásostorral sem lehet, hát akkor vigye el a balhét, vegyük valami hasznát.
Rossz nézni ezt az egészet, és bár úgyis összefogás lesz a vége, de Orbán forgatókönyve szerint: belső megosztottsággal küzdő ellenfél egy monolit, csettintésre működő szervezettel szemben.
Hát, hacsak a nép titkon nem utálja sokkal jobban a Vezért, mint ahogy most látszik, akkor sok örömünk nem lesz.
Azért dolgozni kell, szerveződni és szervezni kell, főleg helyi szinten, mert a dolgok igazán ott dőlnek el.
Ott kell agitálni, rengeteget beszélgetni a lakossággal, szórólapozni, valamiféleképpen ellensúlyozni a média hiányát, meg a pártvezetők sületlen dumáját.
Hát, csak lelkesen, azért feladni nem lehet – meg különben is, az ellenfelek úgyis lekommunistáznak bennünket, a kommunista meg optimista – nem igaz?
:O)))

2013. november 24., vasárnap

FÉLELEM

Az elnyomatás rettenetes negyven évében – de legalábbis abból az utolsó harmincban - ez egy toleráns, békés ország volt.
Beszéltünk és beszélgettünk egymással, elnéztük egymás rigolyáit, a személyes kapcsolatainkban a politikának túl sok szerepe nem volt, leszámítva a természetes emberi reakcióinkat, mert az áremeléseket akkor sem szerettük – igaz, akkortájt még nyilván tudtuk tartani az árakat.
Ha valaki elkezdett volna olyan szövegekkel házalni - természetesen kommunistára hangszerelve - mint manapság Orbán vagy Vona, hogy a talpas ökrökről most szó se essék, - mindenki kiröhögte volna, Hofi nézőszáma az egekbe szökik.
A nyolcvanas évek derekán-végén Orbán korosztálya lett volna az első, aki a hasát fogva hempereg ezektől a nagy löttyös dumáktól, hiszen sokkal kisebb baromságokért is azonnal büntetett a nép, és akit egyszer kiröhögtek, az legközelebb meggondolta, hogy mit mond.


Ma ez valahogy másként van, ma a politika hiénái kacarásznak, bele a képedbe, miközben telecsinálják az utcát, ma már a saját kertecskédet sem kímélik, és röhögnek a bánatos pofádon, melyet a szarkupacok láttán vágsz.
Röhögnek a szerencsétlen örök vesztesen, az értéktelen, érdemtelen senkin, akivel azt lehet csinálni, amit csak akarnak, a kunszt pedig az, hogy elérik, hogy még tapsolj is hozzá.
Olyan ember vagy, akit kockázat nélkül ki lehet röhögni.


Az ember azt képzelné, hogy a társadalom reakciója egy ilyen helyzetre azonnali és markáns lesz, de aki ezt hiszi, az téved.
Ehelyett a társadalom tagjai magukra csukták az ajtót, és amikor kijönnek mégis, akkor hihetetlen agresszivitással készülnek önmaguk védelmére.
Itt már nincs eszmecsere, nincs beszélgetés, itt már csak készenlétben tartott bicskák és baseball-ütők vannak.
Nem jó ma Magyarországon magyarnak lenni, gyanítom, külföldinek lenni még rosszabb, egy rosszkedvű ország rosszkedvű népe között hülyeségek zsolozsmázását hallgatni szakmányban – nem egy örömteli időtöltés.


Ebben az országban ma már nem nagyon lehet társadalmi, baráti kapcsolatokat tartani, mindenki már csak a vele egy politikai hiten lévőkkel kommunikál, nehogy atrocitások érjék.
Hajdan az átkosban le tudtunk ülni egy asztal mellé, Jóskapista elmondta a véleményét, aztán a többiek vagy egyetértettek vele vagy nem, lehetett vitatkozni a napi politika girbe-gurba kanyarjairól, színházról, könyvről, rádióműsorról, de még akár a román falurombolásról vagy a nemzetiségek érdekében folytatott állami politikáról is, és vitatkoztunk is.
Ma vita sincsen, mert aki fél, az nem vitatkozik, nem beszélget, mert el van foglalva a félelmeivel.
Nem mondanám, hogy alaptalanul, mert lehet itt félteni a munkahelyet, a gyerekek karrierjét, az iskolai előmenetelt, a vállalkozónak megrendeléseit, ha zsidó vagy cigány vagy, és kicsit belehúzol, akkor akár a testi épséged, végsősoron az életedet is.
És ismét itt a régi, szép, középkori modell: eius regio, cuius religio – akié a föld, azé a vallás, és ez lefordítható munkahelyre is.


De lehet félteni magad akkor is, ha baloldali vagy, és mondjuk a buszon vagy a metrón baloldali lapot olvasol, hiszen semmi biztosítékod nincs arra, hogy valamelyik agyament fiatal vagy öreg a túloldalról nem köp le, nem ugat fennhangon, nem fenyegetőzik.
Elnézegeti az ember a mai jobboldali bátrakat, akik ott hadonásznak a járókereteikkel a baloldali rendezvények előtt, akik Gyurcsányt szokták biztosítani soha nem apadó szeretetükről és az ember elkezd röhögni – különösen kisebb városokban, vagy faluhelyen, ahol mindenki ismer mindenkit.
Hol voltak ezek a hihetetlenül bátor emberek a Kádár-rendszerben?
Akkor miért nem voltak ilyen harcos kiállásúak?
Elárulom, ott éltek közöttünk, de akkor ők féltek.
Többségüknek erre semmi oka nem volt, hiszen Kádár még az ötvenes években meghirdette, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van, de ezt ők meg sem értették, el sem hitték, a rendszerváltás után meg a nagy dumáik mögött szégyellték beszari viselkedésüket és elkezdték kiköszörülni a hiúságukon esett csorbát.


Aztán voltak, akik joggal féltek, mert az kétségtelen, hogy az átkos Kádár- rendszer nem tűrte a nácizmust és nem tűrte a rasszizmust sem, nem számított bocsánatos bűnnek a holokauszt-tagadás, és az egyházak erőszakos nyomulását sem tolerálta a korabeli vicc szerint létező, de nem működő slampos szocializmus.


Talán nem lenne baj, ha a mai rendszer sem tűrné, de ez illúzió, hiszen attól, hogy a mai viszonyok között nem mernek nyíltan náci ideológiát hirdetni, azért a mai rendszerre minden nehézség nélkül ráhúzhatók a fasizmus ismérvei.
Van Vezér, a finánctőke kezében van az ország, diktatúra is van, antiszemitizmus és rasszizmus is van, erő-kultusz és revansvágy, sovinizmus és szélsőséges nacionalizmus is van – mi kell még?
Persze a fejlődés nem áll meg, mert ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor ez egy fasiszta maffiaállam, melyben a nacionalista, soviniszta ideológia másodlagos, de azért persze jellemző is.
Ami a lényeg, az a maffia korlátlan és mindenre kiterjedő hatalma.


Hogy ehhez rendről, hazáról és a határontúliak boldogításáról hablatyolnak, annak csak annyi a haszna, hogy aki bizonyos távolságtartással szemléli a folyamatokat az elszomorodhat azon a kártékonyságon, rohadt cinizmuson, amellyel az emberek tiszta érzéseivel visszaélnek ezek a haszonelvű trógerek.
Ne tévesszen meg senkit, hogy a Fidesz és a Jobbik szervezetileg két – sőt, mostmár három külön párt, ez csak formai dolog – a Jobbik azt énekli dúrban, amit a Fidesz mollban, ha csak éppen el nem téveszti a partitúrát.
Ha kissé rusztikus akarok lenni, akkor mondhatom, nyugodtan: mindegylófax, egy a célja itt mindegyiknek, a föníciaiak találmányának minél maradéktalanabb megszerzése.


Persze eljön az a pont, amikor az is félni kezd, aki téged félelemben tart, mert a lelke mélyén tudja mind, hogy ezt nem úszhatja meg szárazon, hát retteg és reménykedik, és egyre mélyebbre ássa a gödröt maga alatt.
El fog jönni az idő, mikor a normális társadalomnak elég lesz egyszerűen csak a fejükre lapátolni a földet, oszt jöhet a fejfa, meg a megkönnyebbült sóhaj.
Hogy a régi mondást idézzem: azt már tudjuk, mi lesz, csak még azt nem tudjuk, hogy addig mi lesz.


De egy biztos: egy alkotóelemeire porlasztott társadalom tagjait könnyű félelemben tartani, ellenben ha összefogunk, akkor azért ez kezd körülményessé válni és egy ponton túl megváltoznak a viszonyok is.
Az kezd félni, aki meg akart félemlíteni.
A tanulságot vonja le mindenki maga, a különféle demokratikus pártok vezetőinek pedig segítsen a tagság…

:O)))

2013. november 22., péntek

MAGYAR ALKONY

A demokrácia legfőbb hiányossága az, hogy azok, akikre rá lett bízva a hatalom gyakorlása, többnyire nem mernek élni vele, rettegve attól, hogy szép, elvont szabadság-eszményeik esetleg sérülhetnek.
Ennek következtében aztán a szélsőségesek elpofátlanodnak, fel-alá masíroznak, ott marconáznak a településeken, ijesztgetve a zsidókat és a cigányokat, valamint a nálunk tanuló, vagy éppen csak erre járó színesbőrű népességet, bizonyítva, hogy az emberi agy fejlődése roppant lassú és nehézkes folyamat.
Bizonyára van ebben jelentősége a földrajzi fekvésnek is, mert mintha a Lajtától nyugatra az emberi agy fejlődése némileg gyorsabb lenne, mindenesetre arrafelé képesek mai életük megkönnyítésére használni a múltat, míg mifelénk inkább csak hamisítani szeretik azt.


Sokszor elgondolkodom azon, hogy melyik társaság az ostobább – azok, akik az országot már egyszer a szakadék mélyére lökték, kiirtva és kiirtatva a társadalom tíz százalékát, vagy azok, akik ismerik előbbiek embertelen céljait és módszereit, ismerik sztereotip baromságaikat, de mégsem élnek hatalmukkal, hagyják őket idétlenkedni.
Azt szokták mondani, hogy a történelem néha ismétli önmagát, de ami első alkalommal tragédia volt, az az ismétlésben komédia lesz.
Az csak a baj, hogy erre semmiféle garancia nincs, és a fenének sincs kedve megvárni napjaink kísérletének eredményét.
Merthogy folyik a kísérlet, folyik a próbálkozás az ismétlésre ezerrel, a történelmet kedvelő és abból tanulni is hajlandó ember meg csak néz ki a fejéből bután, elálmélkodva honfitársai feledékenységén.


Igen, elcsodálkozva azon, hogy a XXI. században még mindig hatnak ugyanazok a bornírt baromságok, m int egy évszázaddal ezelőtt, egyesek még ma is érvényesnek tekintik a nácizmus avítt jelszavait, ostoba elveit.
Száz évvel ezelőtt még lehetett mentséget találni a nép egyszerű gyermekének nácizmusára, még lehetett azt feltételezni, hogy szegény ostoba, nem tudta, hogy hová vezet az út, melyre akkor lépett, amikor beállt a nácik soraiba, de mára már ez a mentség sincs meg, hiszen megfizettük a tandíjat, a nemzet egytizede életével fizetett a megokosodásunkért.
Hát, vagy kevés volt az áldozat, vagy ez a nép nagyon buta, de nem úgy tűnik, hogy mélyen a lelkébe égett volna a fajelmélet tagadása, az ember és ember között fajelméleti alapon történő különbségtétel tilalma, vagy a revansizmus, a sovinizmus elutasítása.


Nálunk, a Nagy Magyar Cirkuszban persze a fő műsorszám nem az antiszemitizmus volt, ez csak a nacionalizmus-sovinizmus, a revansizmus elmaradhatatlan kísérőjelenségeként tündökölt, annak volt kötelező kelléke, mint szmokingnak a fekete nyakkendő, de – a korabeli bon-mot szerint – egy úrnak nem illett antiszemitábbnak lenni a szükségesnél.
Ez azért nem gátolta meg őket abban, hogy szó szerint kiirtsák a vidék magyar zsidóságát, miután már tudták, hogy – szintén az ő döntésük következményeképpen milyen sorsra jutottak a hazánkban élő, magyar állampolgárság nélküli zsidók tízezrei.
A nácizmus és a nyilasmozgalom a lumpenproletariátus köreiben örvendett népszerűségnek, és ilyen tekintetben a helyzet csak annyiban változott, hogy a mai urak inkább csak urizálnak, de származásukat, neveltetésüket és mentalitásukat tekintve echte viceházmesterek.


Meg kell csak nézni, ahogy nagyokat cuppantva harapdálják a valamilyen szempontból meghódítani kívánt hölgyek kezét, kacsótól-hónaljig, ahogy átlökik asszonyaikat különféle vak komondorokon, ahogy zord pofával ijesztgetnek negyvenkilós cigányasszonyokat, hogy aztán mikor egy-egy tökösebb cigánygyerek belever egyet a pofájukba, akkor lehazudva az égről a csillagokat is, siránkozzanak, meg panaszkodjanak.
Ha nem lennének agresszívek, talán még nevetségesnek is lehetne mondani őket, de sajnos ma azért már túl vagyunk azon a ponton, hogy idióták jelmezbáljaként kezeljük a problémát.
Nem egyszerre, nem hétfőről-keddre jutottunk idáig, apránként, lépésről-lépésre szoktattak hozzá jelenlétükhöz, ideológiájukhoz, létükhöz.
Először még tiltakoztak, ha valaki nyilasoknak nevezte őket, eleinte egyenruháik is még inkább csak Józsi pincért idézték a Töketlen Kakas névre hallgató vendéglőből – ma már erről szó sincs.


Militáns jellegük megjelenik egyenruháikban is, nem szólva a neten fellelhető képeikről, melyeken – egyelőre szakasz-erőben – géppisztolyokkal pózolnak.
Amikor rendezvényük van, a kakasok csupasz seggel menekülnek a magukat csendőröknek képzelő suttyók kelepdíszítő késztetései elől, ők meg ijesztő pofákat vágnak, és ehhez még csak erőlködniük sem kell, jobbak, mint egy halogén-tök, e kétségtelen…
A hatalom meg hagyja őket, hiszen szavazótábora és a szélsőjobb tábora összeér, részben át is fedi egymást.
A magukat radikálisnak aposztrofáló szélsőjobboldaliak és a futball-huligánok kigyúrt hordái együtt verték a rendőröket a 2006-os Orbán-puccs napjaiban, hogy aztán együtt dicsőüljenek meg, miközben a társadalom a rendőrség szétverése után mára szinte védtelen maradt.
Évek óta provokálják a társadalmat, provokálják a zsidókat, a cigányokat, és csak isteni szerencsének köszönhető, hogy még nem ravatalozták fel korunk magyar Horst Wesselét, akit aztán lehetne bőgve siratni és indokul használni az erőszakra.


Ezeknek az embereknek nem kell a demokrácia, ezek az emberek nem magyar-szakon, hanem erőszakon végeztek, ezeknek vezér kell, Vezér kell, és a mai helyzet nekik kedvez.
Van Vezér, aki az erő kultuszát hirdeti, mutat nekik ellenségképet, kellőképpen nacionalista is, csakúgy, mint ők, lenézi a demokratikus hülyéskedéseket, azokra csak akkor hivatkozik, ha körülötte szorul a hurok.
Igaz, a pedigréjével van egy kis baj, hiszen száz százalékos árjának nehezen mondható, de a Szent Cél érdekében apróbb engedményeket hajlandóak tenni.
Most új pártjuk alakult, hiszen dicső hazánkban hálistennek már akkorára duzzadt a csőcselék, hogy kétfelé osztva, akár két párt is futja belőle, úgyhogy lesz Magyar Hajnal is, amelyik a magyar és fehér azonosságtudat dolomitszilárd elvi alapján áll.
Támogatja a szabad fegyverviselést, kötelességének tartja, hogy küzdjön az elcsatolt magyar területek revíziójáért, ellensége a „gyarmatosító cionizmusnak”.
Hát úgy kellettek nekünk, mint üveges tótnak a hanyattesés, de Orbánnak ők a hab a tortán - már a szélsőjobb sem egységes, remek.


Mindenesetre már megfenyegette őket, hogy ha nem bírnak magukkal. majd kioszt pár pofont, mint Horthy, oszt jónapot.
Azóta eltelt pár év, pofon még nem csattant.
 Hogy Horthy pofozkodása hova vezetett, azt néhányan ismerjük, a többség meg – úgy tűnik - másként tudja.


Amelyik politikus ma tűri ezt a bandát, az támogatja is egyben.
Hogy a rendszerváltáskor megjövendölt legsötétebb prognózisaink beválnak, azt sem gondoltuk volna, de hogy népünk visszaigazolja Rákosit, aki a tízmillió fasiszta országát vizionálta, azt végképp nem hittük, pedig igencsak ütemesen lépkedünk arrafelé.
A fasizmus nem ott kezdődik, hogy személyesen lökjük be a koncentrációs tábor kapuján a másik magyart, a fasizmus ott kezdődik, hogy amikor ennek szükségességét valaki először hirdetni kezdi, akkor a társadalom nem védekezik ellene, mint egy gusztustalan járvány ellen.


Nem lesz mentségünk, ha itt még egyszer a történelemben nácizmus lesz – és nem lesz tovább Magyarország sem.
Sem demokratikus, sem náci - semmilyen sem lesz

:O)))

MINÉL ROSSZABB, ANNÁL ROSSZABB

Urunk megajándékozta országának településeit egy pátenssel, melynek neve: Bizonyságlevél.
A középkorias kinézetű oklevélben a Kedves Vezető tudatja a településsel, hogy minden bajukra gyógyírt kínálva
 "a magyar kormány X települést Y forint adósságából maradéktalanul kiváltotta". Nemzeti tésztaszűrőn leszűri az eszmei mondanivalót is: "Ez a Bizonyságlevél tanúsítja az összefogás erejét, amellyel megmentjük az itt élők otthonát, szeretett környezetét, és amellyel mi, magyarok közös erővel felemeljük, sikeressé tesszük Magyarországot".
Barátilag ajánlanám a demokratikus ellenzék „összefogás” kifejezésre allergiás tagjainak figyelmébe Urunk figyelmeztető szavait az összefogás erejéről, és annak mindahányunk számára kívánatos következményeiről…
Hát igen, szívmelengető dolog az ilyesmi.
Felemelni valamit, ami lent van, ez önmagában is felemelő, különösen, ha az maga az édes otthon.
Nem is szólva a szeretett környezetről, mely leginkább viacolorral körberakott faluszéli libaúsztatókban manifesztálódik.
Ami az édes otthont illeti, erről különösen a devizahitelesek aljanépe tudna mesélni, akiknek feje fölül majd csak a választások után tolhatják el a bankok a tetőt, de az kétségtelen, hogy akik a Lázár-skála tetején tanyáztak, azoknak már nincs miért aggódniuk, ők már biztonságban vannak, mint ahogy hat-nyolc, spekulációs céllal vásárolt lakásuk is.
Ami meg a környezetet illeti, hát az már kicsivel rendezettebb a maszáj falvaknál, de nem sokkal – viszont muskátli lóg a villanyoszlopokon, büszkén hirdetve az önkormányzatban helyet foglaló kertész-lobbi érdekérvényesítő erejét.
Még szebb ez az egész ügy, ha az is eszünkbe jut, hogy ki ejtette le az országot oda, ahonnan most fel kell emelni.
És itt jött el az a perc, mikoron is szememből igaz könnyek kezdtek peregni, hiszen olyan szép, olyan emberi ez a Bizonyságtétel, mint amikor az ember lehajol véletlen elejtett papírzsebkendője után, vagy mint amikor hasmenéses kutyája piszkát kezdi el felszedni a földről a Bizonyságle – nem… -  kis lapátkájával és seprűcskéjével, pedig nem esik neki jól.
De hát jön a választás, valamit ígérni kell, és hát ez a legjobb megoldás.
Egy álpergamen oklevél - ez briliáns ötlet, szép is, biztosan Kövér Szilárd nyomtatta.
Alá lehet tenni az Országzászlónak, vagy minek is hítták az első Orbán-kormány idején a családi varroda üzletét, vagy mehet az Alaptörvény Asztalára!
Kivágni az asztalra az állami bugyellárist, hogy na, te kódis, fizesd ki belőle a tartozásod, az nem lett volna túl látványos, mert az üres bugyelláris - bármekkora vehemenciával is csapjuk az asztalhoz - nemigen hallat egészséges hangokat.
Másészt meg bizonyára akadt volna szemtelen jobbágy, aki felemlegette volna, hogy nem eztet ígérted nekünk, Felséges Urunk, mikor arra bíztattál bennünket, hogy dobjuk el a nyaklót és vegyünk fel hiteleket a falu főterének kicsinosítására, mondván, ez a legegyszerűbb módja eltakarítani ezt a Gyurcsántot, mert tuggyuk meg, hogy minél rosszabb, annál jobb!
Hát, a bölcs tanács első fele, a minél rosszabb be is jött, most akkor jöhetne a tanács második felének realizálása is, de ez az annál jobb nem akar ideérni soha.
Merthogy az igaz, hogy ezentúl a település önkormányzata boldogan vonogathatja a vállát, ha az adóssága szóbakerül, de a lelke mélyén mindenki tudja, hogy Nagyurunk csak olyan ajándékot adott, mint az okos lány Mátyás királynak, - hozott is meg nem is, adott is meg nem is.
Az adósság ugyanis nem enyészett el, mindössze a kormány a nevére vette, de ettől még az – ha nem is az adott település közösségének tartozása - de az egész ország tartozása maradt.
Mindenki fizeti, a csecsemőtől az aggastyánig, és az is lehet, hogy sokkal több jut a település lakosaira fejenként, mint jutott volna, ha az eredeti tartozást kell kifizetni.
Polgármester ismerősünk dühöng, mert nem csinált adósságot, felelősséggel gazdálkodott és most azért neki is viselni kell a felelőtlenek tevékenységének árát – erkölcstelennek tartja a dolgot, pedig jobboldali, mint ahogy szinte az összes település önkormányzata jobboldali ma is az országban.
Merthogy ne feledjük, az utolsó ciklus dicsőséges eredményeit úgy érte el a rezsim, hogy a hatalom minden szintjén az ő emberei ültek, és néha az is eszünkbe juthat, hogy a Gyurcsány-éra önkormányzatai fideszes önkormányzatok lévén de facto kettős hatalom körülményei között kellett kormányozni – mégis jobb gazdasági eredményeink voltak, mint ma, mikor a NER diadalmas napjait éljük!.
Ez a bizonyságlevél meg nem ér semmit, viszont alkalmatlan anyagból készült, merthogy pergamen-jellegű, ami azt illeti, nem a proctologusok álma, habár a Vezér aláírása azért okozhat kéjes érzéseket annak, aki ennek dacára megkísérli rendeltetésszerűen alkalmazni.
Nem azt tanúsítja, hogy a kormány kifizette a tartozásokat, hanem azt, hogy átvállalta, ami azért családon belül nem egy nagy show.
A kókler nem adott semmit, ugyanazt a marék tökmagot pakolgatja egyik zsebéből a másikba, a nép meg hálás hódolattal csodálja a mutatványt.
Valamennyi baloldali párt valamennyi tömegkommunikációs szakértője, propaganda-szakmunkása kereshetne magának más foglalkozást.
Szerintem.

:O)))


2013. november 20., szerda

ROMÁNIA CSILLAGA

De jó nekem, hogy nem vagyok erdélyi magyar, most itt állnék, nyakig a megalázásban.
„A magyar Külügyminisztérium szerint Románia Tőkés László kitüntetésének visszavonásával az egész romániai magyarságot alázza meg és megfélemlíteni szándékozik azokat, akik a romániai magyar közösség jogos igényéről, az autonómiáról beszélnek”– írja a Népszava.
Mindezt azért, mert végre valaki megelégelte a tepsiszájú izgága örök békétlenkedését, túlhabzó nacionalizmusát, hazájának meggyalázását.
Ami azt illeti, én sem érzem a kitüntetés becsületbíróságának döntésétől túl boldognak magam, sokkal jobban tetszett volna, ha a magyar kitüntetéseit veszik el elsőként, ebből legalább román szomszédaink is láthatták volna, hogy komolyan gondoljuk a két nép kiegyezését, de persze ez illúzió.
Háborús időket élünk, az a finom, mikor lengenek a zászlók, rivallnak a harci kürtök, villognak a szablyák, bicska ki, bicska be, mint nemzeti nagylétünk hős csatamezején, az alcsúti kocsmában. Harcolunk, míg csak ki nem picsáznak bennünket, már elnézést a kissé rusztikus kifejezésért.
Ha ez megtörtént, akkor darabideig kussolunk, majd fájó sebeink begyógyultával addig vakarjuk a varakat, míg csak el nem fertőződnek, és akkor minden kezdődik elölről.
Csoda lenne, ha száz év múlva lenne még Magyarország.
Jó, tudom, a Hit Lángoszlopa nem teljesen normális, de mégis.
Rendesebb országokban az ilyeneket zárt osztályon tárolják, nehogy kárt tegyenek a környezetükben, itt meg képviselők lesznek az Európai Parlamentben.
Hát milyen véleménye lehet egy európai kultúrembernek Brüsszelben, ha szemrevételezi Tőkést, esetleg Morvai Krisztinával párban?
Nem kell felháborodni, de hát lehet azt az embert épeszűnek tekinteni, aki a családjával, a gyermekeivel üzenőfüzetekben kommunikál?
Merthogy a felesége elmondása szerint ez volt a módi feléjük, hogy a válogatott megalázásokról – Isten áldásával a püspöki íróasztalon kardélre hányt nőkről - most ne is beszéljünk.
Hogy a romániai forradalom vagy puccs idején őt használták fel ürügyként a nép elégedetlenségének felmutatására, az legyen az ő privát szerencséje, meg az akció kitervelőinek bölcs elővigyázatossága, hiszen az események során – sikertelenség esetén - bármikor magyar üggyé nyilváníthatták volna a puccsot, vevő lett volna erre az opcióra is.
Ha a Securitate ki akarta volna kapcsolni az eseményekből, éppen három percre lett volna hozzá szüksége, de nekik jól jött ez az égőszemű vátesz, pont ilyenre volt megrendelésük.
Aztán hirtelen hőssé magasztosult, Romániáért és az ott élő magyarokért égő hőssé.
Püspök lett, dőlni kezdett ellenőrizetlenül hozzá a pénz, vitték aktatáskában, zsebben, szatyorban, ahogy abban az időben már ez szokásos volt, mellékeltek hozzá magyarországi kapcsolatokat, igényeket, libasültet párolt káposztával.
A hőbörgő lelkészecske elhitte magáról, hogy világtörténelmi személyiség, úgy járt-kelt fel-alá, mint aki éppen főnöke stallumának megüresedésére vár, de azért a földi dolgokról sem feledkezett meg, és megtalálta hozzá honi támogatóit is – mecsoda véletlen, a Fideszben.
Innentől nem volt megállás, a nemzeti megosztottság exportjában jobb volt, mint Che Guevara a forradalom exportjában, ő volt és ő ma is Orbán helytartója Erdélyben.
Az csak a szerencsének köszönhető, hogy arrafelé sem ment el mindenkinek egyszerre az esze, így aztán a sikere igen mérsékelt, mert bár mindenki kénytelen lengetni a csináltzászlót, meg időnként porlasztani a maroknyi székelyt, de vannak azért, akik figyelembe veszik a politikai realitásokat is, és semmi kedvük összeveszni a többségi nemzettel, mert tudják, abból csak rosszul jöhetnek ki.
Mint magyarok, és mint magánemberek is.
Rengeteg kárt okozott, a magyarság politikai befolyását gyengítette, bizalmatlanságot szított a romániai magyar nemzetiség iránt, szétzilálta az erdélyi magyarok egységét.
Diktálni akar, mint magyarországi főnöke, mert éppen annyira erőszakos és erkölcstelen, mint ő.
Reformátusok mindketten, úgy magyar módra.
Ha Isten ránéz, zokog valószínűleg.
Most kapott egy pofont, a magyar kormány meg beállt a sorba, hogy ő is kér belőle.
Szerencsénk lesz, ha nem kapja meg.
És szerencséjük lesz a Romániában élő magyaroknak, ha ezek az intellektuális kapcarongyok nem élezik tovább a feszültséget, mert egyrészt igazuk van a románoknak, amikor nem engednek belepofázni a dolgaikba, nekünk sem tetszene az ilyen viselkedés fordított esetben.
És igazuk van abban is, hogy a nemzeti szuverenitásról szép dalokat éneklő kormányfőnk el kellene, hogy határolódjon a más államok szuverenitását érintő ügyeknek mégcsak a felemlegetésétől is, mert Közép-Európában e tekintetben minden állam olyan, mint a tigris, amelyiknek a fenekébe egy dinamitrudat dugtak – nem érdemes égő gyufával játszadozni a kanóc körül.
Jönnek a választások, jönnek a romániai magyar szavazók, Tőkés megint kap egy kis ellátmányt, van miből, hiszen annyira sikeresek vagyunk gazdasági téren, hogy Európa a csodánkra jár.
Orbán, Matolcsy – és a porcukor a tortán: Tőkés.
Komplett zártosztály - sajnos szabadon.
Büszkék lehetünk rájuk.

:O)))

2013. november 19., kedd

GOMBOLJUK ÚJRA

Itt lenne az ideje a demokratikus oldal paradigmaváltásának, a politikai paletta átrendezésének, mert ellenzéki oldalon az álláspontok megmerevedtek, és szinte kizárt, hogy a választásokig – ha minden marad a mai állapotában – akármiféle érdemi előrelépésre sor kerülhet.
A szocialisták elégedetten ülnek nemlétező babérjaikon, bíznak a megszokásból rájuk szavazók tömegeiben, ehhez az általuk szükségesnek vélt hátszelet is megkapják attól, akiről az utóbbi években már ezerszer bebizonyosodott, hogy mostanában a passzátszelet is ő fújja Magyarországon.
Meg hát, természetesen, azoktól az értelmiségiektől, akik anyagilag érdekeltek némi közszereplésben, akik olyan médiumoknál vagy médiumoknak dolgoznak, melyek megkötötték a maguk kis paktumát a hatalommal bevételeik optimalizálása, vagy csak egyszerűen életbenmaradásuk érdekében.
Hajdan ezek a médiumok a szabad szó, a szabad gondolatok, nopláne a szabad demokraták harcos műhelyei voltak, ma meg vért izzadva próbálják előadni a még senkinek sem sikerült mutatványt, összehangolni a varázslatos és vad szexet a szüzesség múlékony állapotával.
Most sem sikerül, mi meg néhány súlyos csalódás árán, néhány idol életművének sárbadőlését szemlélve lassan beletörődünk, és elkezdünk a sorok között olvasni, mint hajdan.
A közvélemény elhivatott kutatóitól megtudhatjuk, hogy annak dacára, hogy az emberek túlnyomó többségének véleménye szerint hazánkban általában rosszul mennek a dolgok és az emberek többsége elégedetlen a kormány munkájával, a népszerűségi rangsort a kormánypárt vezeti, és hogy az MSZP támogatottságának csökkenése dacára a baloldal legnépszerűbb politikusa Mesterházy Attila.
Megtudhatjuk, hogy az MSZP gyakorlatilag stagnál, és még egyet megtudhatunk: a közvélemény-kutatók éppen királycsinálással vannak elfoglalva, nem kutatják, inkább formálni törekszenek a közvéleményt.
Így aztán jól el vagyunk (hülyítve…), nyugodt szívvel várhatjuk a választást, csak arra kell vigyázni, hogy senki ne piszkáljon bele a status quo-ba, akkor nem lesz baj, akkor Viktor király a Fradi új stadionjának díszpáholyában büszkén teheti fejére a koronát…
A baloldal valamiért ugyanolyan taktikával próbál dolgozni, mint a Fidesz, persze lehet, hogy csak a szakácskönyv meg a szakács ugyanaz.
Van a vezető párt, van annak egy általa kebelére szorított szövetségese, más meg nincs.
Ha van, akkor sem létezik, nem foglalkozzunk vele, ha bele kell rúgni valakibe, azt is vazallusaink teszik, de személyesen soha nem emelünk senkit az ellenfél pozíciójába.
Szövetségesünk nincs velünk egy súlycsoportban, aki tehetséges közülük, az immár hozzánk tartozik, a többiek meg hadd játsszanak homokba pipiskét, várva, mikor simogatjuk meg a buksi fejüket.
Nincs megerősödés, nincs elpofátlanodás, nincs egyéni politizálás, aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére - pedig a rétes nagyon jó…
A mai, demokratikusnak mondott ellenzék vezető pártja meglehetősen amorf állapotban van, hogy milyen teljesítményre lesz élesben képes, azt csak az Úr tudja, és ez még csak az egyik kérdés, hiszen a másik kérdés talán még fontosabb is: akar-e teljesíteni egyáltalán?
Merthogy egyre több az intő jel, legutóbb például a NAV botrány kivizsgálására létrehozandó parlamenti vizsgálóbizottság létrehozása elől lépett el elegánsan, de a bajai video-ügyben sem remekelt, a béna békéscsabai választási fiaskót pedig úgy nyelte le, mint liba a földigilisztát, egy zokszó nélkül.
Pártelnökük politikai baklövése, az első éles helyzet diadalmas elcsellózása október 23.-án, és a sok-sok kihasználatlanul maradt támadási lehetőség a kormánypárt ellen nem valami szép jövővel kecsegtet.
A többi vezető politikus meg olyan taktikát követ, mint az a vadász, aki a hajtásban nem a vaddisznót lövi, hanem a többi vadászra lő…
Szanyi vadul dolgozik, hogy meg ne fúrják brüsszeli stallumát, Botka igen meg akar felelni valakiknek – nem a tagságra gondolok – hogy mire Mesterházy végképp leamortizálja magát, addigra ott legyen ő, mint természetes megoldás - ha nem lenne ennyire gyászos, nevetni is lehetne rajtuk.
A szocialisták kereszténydemokratái, Bajnai és csapata is, mintha megrendelésre dolgoznának, sikeresen eljelentéktelenítették magukat, Bajnai szövetségi politikája pedig egyenes út a politikai halálba.
Olyan szövetségeseket kapott vagy vett maga mellé, akik legalább olyan jók lennének ellenségnek, mint szövetségesnek, de legalább kártékonyak.
Jóformán csak a bajt csinálják, szavazót nemigen hoznak, hiszen ki fog Juhász mögé állni, mikor már kedvenc light-drogosai is más mögé álltak, Milla-szavazó meg olyan, mint Columbo felesége, esetleg csak az egerek billentyűjében található, szavazófülkékben általában nem face - profilokra szavaznak.
Ott van még a PM névre hallgató kicsi, de agresszív baráti társaság, élükön Magyar Bálint reinkarnációjával, meg a volt SZDSZ összes doktrinerségével, mindenféle vegyes zöldségekkel, erős negatív programmal, meg egy szép, lilaködös álomvilággal – vagy határozott céllal...
És ott ez az egész működtethetetlen, semmire se jó struktúra, mint egy taxi, beépített távirányítóval és négy volánnal, mellyel a hatalomba szeretnének jutni.
Meg a szövetségen belüli szövetség, a tagok összevissza beszélő vezetőivel, a teszetoszaságot sugárzó, gyermeki mosolyú társelnökkel, aki még a saját szemétdombján is csak fékezett habzású kappannak tűnik – rémes.
Ebben az egész katyvaszban egyetlen valamirevaló társaság van – a Szolidaritás.
Nekik van szervezetük, vannak aktivistáik, ők jelen vannak itt-ott vidéken is, ők képesek megszólítani azt az embert is, aki nem egy Heidegger-kötettel, hanem egy franciakulccsal vagy egy kapanyéllel, esetleg a libapörkölt receptjével, meg egy fakanállal a kezében szaladgál.
Hogy mit keresnek ebben a brancsban, talán maguk sem tudják, mint ahogy azt sem sejtik, hogy talán ők adják a megoldás kulcsát, hiszen abból a társaságból csak mögöttük állnak valóságos választók – el is akarják őket dugni, meg el akarják jelentékteleníteni őket a többiek, nehogy a választó is észrevegye ezt.
Az kétségtelen, hogy kell egy új mozgalom, hiszen ez a micsoda itten nem működik.
Ha ők otthagynák ezt a gittegyletet, és helyette a DK-val, meg az októberi színpadon szereplő és a szereplés lehetőségét kihagyó liberálisokkal, konzervatívokkal, civilekkel hoznának létre egy új szervezetet, mondjuk Alkotmányos Összefogás, vagy csak Összefogás néven, az akár még működhetne is.
Közös miniszterelnököt, közös jelölteket, programot és átmeneti kormányt kínálva a demokrácia visszaállítását és a maffia hatalmát megtörni kívánó tömegeknek - nem kizárva senkit, de nyitva hagyva az ajtót minden csatlakozni kívánó alkotmányos erő számára, mely nem diktálni, hanem szolgálni akar - ma még meg lehetne csinálni.
Ez nagyobb szerénységre késztetné talán a túltengő egójú szocialista pártvezetőket is, és elindíthatna tagságuk körében olyan folyamatokat, melyek a csatlakozáshoz vezethetnének.
Ehhez persze az kellene, hogy mindenki rendelje alá magát a közös, egyetlen célnak – a zsarnokság felszámolásának, a maffiaállam megszüntetésének.
Lehet, utópiának tűnik, pedig ez az utolsó lehetőség.
Ha elszalasztják, jobb esetben marad a Nemzeti Focializmus (idegen toll, de tetszik - igen kifejező…) ideológiai bázisán működő maffiaállam, de egy rossz pillanatban jöhetnek a neonácik is – egyik jobb opció, mint a másik.
Kónya Péter meg elspekulálhatna a politikus felelősségén, meg az országon, mely van úgy, hogy csak egyetlen történelmi pillanatban kér a politikustól valamit, ami országos jelentőségű, ami bekerülhet a történelemkönyvekbe, valahogy így: „Kónya Péter bátor döntésével kimozdította a holtpontról a demokratikus ellenzéket, és lehetővé tette az újjáéledő nácizmus és a maffiaállam felszámolását.”
Egy politikusnak egyetlen ilyen mondatért érdemes élni.
Meg kellene próbálkozni a kiérdemlésével.

:O)))

2013. november 18., hétfő

BÁNYALÓ

Ha magyarembernek totemállatot kellene választana, akkor erre a célra valószínűleg a bányaló lenne a legmegfelelőbb állat.
Igaz, nem dakota ló, de legalább ló, még ha vak is, merthogy szerencsétlen pára a föld alatt, a sötétségben éli le egész életét.
Ha nem vezetgetik, akkor nekimegy a tárna falának, mígcsak belé nem rögzül az út, melyet számára kijelöltek.
Onnantól kezdve tudja: száz lépés előre, kettő oldalra, nekirugaszkodás, kis pihenés, és kezdődik az egész - visszafelé.


Érdekes nép, érdekes ország a mienk - az ember el sem hiszi, hogy lehet valahol a világban még egy olyan nép, mint a mienk.
Fajmagyarjaink is ezt mondják, és csupa-csupa olyan dolgot emlegetnek, melyen hasát fogja a röhögéstől a világ, merthogy annyira nyilvánvaló, hogy mi tükör helyett egy rólunk festett olyan képet nézegetünk, melyen a festő egy tisztességes és őszinte ecsetvonást sem húzott.


Milyen is a mi önképünk, milyen is a bennünk élő magyar?
Hát, elsősorban is vitéz és hősies, tulajdonképpen katonanép, a keresztény hit védelmezője.
Ebből a hitéből nem lehet kiráncigálni, nem zavarja egy pillanatra sem, hogy Augsburg óta csak ütött-vert mindenki bennünket, aki csak erre járt, kivéve a honfoglalásnak nevezett megszállás előtti fél évszázadot, melyben viszont rendes rablóbandaként üzemelve feldúltuk a fél keresztény Európát, mígcsak ellenfeleink ki nem ismertek bennünket és rommá nem vertek.
Aztán ütött a tatár, a török, a sváb, a vallon az ország több alkalommal kitette a táblát, hogy átmenetileg nem üzemel, többször kétfelé szaggattak, volt, hogy háromfelé és amikor a puzzle ismét összerakásra került volna, mindig kiderült, hogy a darabok sehogy sem illeszkednek egymáshoz, - de önképünkön ez semmit nem változtatott.


Aki keresztüllovagolt az országon, az mind itt hagyta genetikai lenyomatát, de erről sem veszünk tudomást, pedig ha mindenki kézhez kapná ősei listáját, lenne itt csodálkozás dögivel.
Lenézünk mindenkit, mienk a kultúrfölény, jóllehet az ország fele de facto analfabéta, kinek egyetlen büszkesége, hogy ősmagyar, meg, hogy füle van, de mégsem köcsög.
Hát, kár lenne kiábrándítani őket, de rengetegen lovagoltak itt keresztül, és talán két népcsoport létezik a hazában, amely származásilag egységesnek mondható – a cigány és a zsidó nép, bár a Kádár-korszak igen sokat rontott a pedigréjükön…
Ahhoz képest, hogy mekkora hősöket látunk magunkban, harcaink mindig értelmetlen vagy már előzőleg elért célokért folytak, ennek során kevesebbet ütöttünk az ellenségen, mint egymáson.
De az is előfordult nemegyszer, hogy dinasztiaalapítási célokat öntöttünk le nemzetiszínű mázzal, mígcsak meg nem jelent a csősz, aki szanaszéjjel zavarta a hős szabadságharcosokat.


De ez nem gátol meg bennünket abban, hogy újra és újra – visszamenőleg - meg akarjuk nyerni vesztett háborúinkat.
Az is rajta van a képen, melyen önmagunkat szemléljük, hogy mennyire életrevaló népek is vagyunk mi,  merthogy, ha utolsónak lépünk is be a fogóajtón, akkor is elsőnek lépünk ki belőle, meg, hogy megélünk a jég hátán is.
Aztán elcsodálkozunk, hogy ezek a hülye svábok, meg a pudingfejű angolok sorbaállnak a boltokban, a megállókban – élhetetlenek.
Bár Európában mindenhol szinte egy ajtón lehet felszállni a járművekre, ez az ötlet nálunk kiveri a biztosítékot, lázad ellene a buszvezető meg az utas testvéri egyetértésben, mert az egyiknek dolgoznia kell a munkaidejében, a másik meg nem tud bliccelni, ami mégiscsak méltánytalan és felháborító.
A bliccelés természetesen bocsánatos bűn, csakúgy, mint az adócsalás, és ha valaki azt mondja, hogy aki bliccel vagy adót csal, az lop, arra úgy nézünk, mint a gyilkosra, mert magyarember nem lop, legfeljebb szerez.
Itt csak a cigány lop, ha elemel egy óvatlanul letett telefont a pultról.
Hogy valaki elcsal egymilliárd adót, az nem baj, hiszen az adó az nem az enyém, az csak az államé.


Hogy a nyugati ember viszolyog a mentalitásunktól, az nem zavar bennünket, nyugati ember élhetetlen, míg mi szinte mindent meg tudunk oldani okosba…
Mert mi okosak is vagyunk, hiszen számláljuk csak meg a Nobel-díjasainkat, milliónként jut egy ránk, hol van még egy ilyen ország?
Ilyen alapon Kínának háromezer Nobel díjasának kellene lennie, hát van neki ennyi?
Naugye!
Ha valaki megpendíti, hogy az összes Nobel-díjasunk zsidó, akkor persze úgy csinálunk, mintha nem hallottuk volna, de ha valaki azt mondja, hogy magyar zsidó, akkor kételkedve csóváljuk a fejünket.
Imre Kertészezünk, most már Ákos Kertészezhetünk is, mert ők zsidók, kvázi nem magyarok, mint egy Rogán vagy egy Orbán, majd ugyanezzel a nekibuzdulással büszkén emlegetjük Tony Curtist, aki szintúgy Kertész, de Schwartznak hívták kiskorában…


Magyarember nem tűri a kötöttségeket, szereti azt csinálni, amit akar, de a liberalizmust szívből gyűlöli, mert az - szerinte - korlátozza személyes szabadságát, márpedig azt ő el nem tűri!
Ha valaki le akarja igázni, akkor határozottan és megalkuvás nélkül kinyalja az illető fenekét, még cuppant is hozzá a végén, már, ha egyáltalán abba tudja hagyni a számára oly kedves műveletet.
Ha a nyakába ugrik egy agresszív szociopata és elkezdi rugdosni az oldalát, akkor – bányaló ide, bányaló oda – elkezd vágtatni, és ameddig fel nem fordul, addig vágtat is, mert szót emelni valamiért kockázatos.
Márpedig a magyar a kockázatot nem szereti, a kiszámíthatóság embere, mondják meg neki, mi a dolga, oszt munka után jöhet a sör, asszony, vakkomondor, oszt jónapot!


Örök elégedetlenségünk is pozitív tulajdonságaink közé tartozik.
Nálunk senki nem lát összefüggést a munka. a teljesítmény és az anyagi elismertség között, nálunk mindenkinek ötszázas Mercedes vagy a8-as Audi járna, ha a világ igazságos lenne.
Ha elmondod neki, hogy a világ legjobban élő tíz százalékába tartozik még ma is, akkor leköp és mentőért kiált.
Soha semmi nem jó, soha senki nála nem okosabb, viszont más mindenki lop, csal, hazudik, meg egyik kutya, másik eb.
Hogy hogyan lettünk ilyenek, az rejtély, de egyben bizonyos, hogy világelsők vagyunk: mi fedeztük fel a golyóstollat és az örök boldogtalanság titkát.


Változnunk kellene, mert ez a mentalitás a biztos pusztulásba vezet.
A világ felgyorsult, a verseny élesebb lett, aki talpon akar maradni, annak meg kell tanulnia beilleszkedni a nemzetközi munkamegosztásba, meg kell tanulnia a korszerű munkakultúrát és sajnos a társadalmi beilleszkedést is.
Képesek leszünk rá?

:O)))

2013. november 17., vasárnap

ÁLOMFOCI VAGY ÁLLAMFOCI?

Hát, ha valami igazán undorító, akkor az MTK és további öt nagy futballklub kormányzati támogatása, az nagyon.
A Nemzet Agyhalottja valószínűleg azt vélelmezheti, hogy a magyar választó éppúgy szereti a labdarúgást, mint ő, és csak a pályák minősége, valamint az egyelőre leginkább ólomlábú fiúk alulfizetettsége az oka annak, hogy nem köpködi vele egy ütemre a fél ország hétvégente a szotyolát a pályákon.

Ő az, aki összetévesztette az álomfocit az államfocival.
Valaki már igazán vehetné a bátorságot és kiábrándíthatná.
Talán azzal kellene kezdeni, hogy amikor Orbán Géza fejedelem fia, bizonyos Szent István felajánlotta az országot, a környező országok egy részét, az aranylabdát és Puskás illatos sportszárát Szűz Máriának, akkor abból az ország népének nem túl sok haszna származott, pedig legalább egy világbajnoki cím azért leeshetett volna, de sehol semmi – és azóta még kevesebb.

Persze nagy veszteség nem érte az adakozókedvű királyt, aki az aranylabdát feldobta az ég felé, ahol a minimális gömbérzékkel sem rendelkező Szűz Mária nem tudta elkapni, a labda visszaesett - így járt…
Ami meg a szotyolázást illeti, jó is az annak, aki szereti, habár nem túl gusztusos, de hát a Mi Szemünkfénye nem csak ettől - és elsősorban nem ettől - gusztustalan.
A szotyola is kiment a divatból, legfeljebb a libák és egyéb madarak értékelik télvíz idején, habár a libák is inkább a kukoricát preferálják, gondolom, nem a színe miatt.

Szóval, hogy kellő tömörséggel és brutalitással összefoglaljuk a magyar labdarúgás és potenciális nézőközönségének viszonyát, meg kell állapítanunk: a magyar néző szarik a magyar a focira, inkluzíve ezeket a fékezett habzású gladiátorokat, és egyetlen futballklubot tart támogatásra érdemesnek, a Halassy Olivér SC – t.
Ebben az egyesületben a teljes magyar labdarugó élmezőny végre megfelelő helyére kerülne – ez ugyanis a mozgáskorlátozottak sportegyesülete.

Azt is talán figyelembe kellene vennie a Labdarúgás Felvirágoztatójának, hogy a néző jegye megvásárlásával nem saját magánvagyonát gyarapítja, mint ő, amikor stadiont építtet faluvégi libalegelőjére, ez pedig jelentős mértékben csökkenti a lelkesedés mértékét.
De hát egy dolog a néző földhözragadt gondolkodásmódja, más dolog meg a Nemzet Eszének tág horizontot átfogó gondolkodása, melyben oly szépen összeegyeztethető a magán és a társadalmi érdek.
A nép egyszerű gyermeke egyébként úgy véli, hogy egy professzionális futballklubot nem neki kell fenntartania az adójából, hanem annak vagy fenn kell tartania magát üzleti alapon, vagy be kell csukni a boltot.

A nép egyszerű gyermeke még azt is gondolja, hogy inkább nézi a Real Madridot vagy az FC Barcelonát a televízióban, minthogy kitegye magát a bizonytalan jövőnek akár a legszebb, legmodernebb lelátón is, mert manapság egy olyan pályán, ahol a rendfenntartásra gyilkost alkalmaznak, ott el lehet képzelni, mire képes a feldúlt szurkolói köménymag.
Erről persze már könyvtárnyi írás született, nem lehet azt mondani, hogy a probléma ismeretlen lenne akár kormányzati szinten is, de itt a borsót nem lapáttal hányjuk a falra, hanem Volvo homlokrakodóval.

Ismét beletolt a Zakkant néhány milliárdot a labdarúgásba, most
Deutsch Tompikát, mint az MTK elnökét segítette ki ötmilliárddal, meg évi háromszázmillióval 2020-ig.
Meg még öt nagyegyesületet, átvállalva tartozásaikat.
Hogy még mit kapnak, az esetleg majd kiderül, lehet, hogy a futball-akadémiákat fogjuk támogatni, esetleg a felsőoktatási intézményektől elvett pénzből.
Ha te tartozol a NAV-nak, azt nemigen vállalja át senki, de ha mégis, akkor a jótét lélek magára húzza a vagyonosodási vizsgálatot…
Vezérünk 2020 tájt szeretne labdarúgó EB-t rendezni, merthogy ha már fel kellett építenie ennyi stadiont, hogy közöttük el tudja dugni a saját stadionját, hát legyen a dolognak valami haszna is, például a szotyola-koncessziót oda lehet adni Mészáros Lőrincnek, aki aztán már tudja a dolgát.
Simicskát is szeretjük, de egy lábon állni bizonytalan…
Reméljük, azokat a meccseket már - jó magaviseletére való tekintettel - együtt nézheti a többi elítélttel.
Aki azt hiszi, hogy labdarúgó klubot üzemeltetni a mai magyar viszonyok között nem jó üzlet, az rettenetesen téved, - dőlnek az adófizetők százmilliói a botlábú fiúk üzemeltetőihez – tegyük hozzá, ma a futballklubok vígan ellennének, játékosok nélkül is, sőt.
Ma egy játékos olyan egy klubnál, mint puncin a szőr, ha van, ha nincs, szinte mindegy, a lényeg a bevétel.
Aki pedig azt hiszi, hogy a bevétel jegyeladásokból vagy közvetítési jogdíjakból származik, az sürgősen forduljon orvosához, gyógyszerészéhez, még mielőtt leharapná a bögre fülét.
A bevételek szinte száz százalékig állami pénzekből származnak, a klubokhoz átirányított adókedvezmények is csak olyanok, mintha a céged fizetné a vezérigazgatód kupleráj-számláját a te nem folyósított munkabéredből.
Ha összeszámlálná valaki, hogy mit kapott az államtól az utóbbi három évben a labdarúgás, mellé tenne egy listát arról, hogy ki és milyen formában érdekelt a pénzek magánbevétellé történő átlényegítésében, ki milyen érdekeket sértett, mikor nem úgy táncolt, ahogy elvárták tőle  és mi lett a retorzió – elcsodálkozna a nép.
De hát a plebs nem rejtvényfejtő, nem Simicska és egy hatlépéses lopást már nem, vagy csak rettenetesen nehezen lát át, tulajdonképpen ezért nem verik agyon az összes labdarúgásban érdekelt tulajdonost meg állami tisztviselőt, politikust.

 Nehéz nem populistának lenni, ha a labdarúgásba ölt milliárdokról esik szó.

Ilyenkor még a legtárgyilagosabb szemlélőnek is eszébe jutnak a hajléktalanok, az éhező gyerekek, a lakásukban megfagyó nyugdíjasok, a kilátástalan nyomorban élők.
Neki nem jut eszébe ilyesmi, meg a sameszainak sem.
Miért is jutna eszükbe?
Ahhoz embernek kellene lenniük, nem igaz?

:O))
)

2013. november 16., szombat

A GYÖZELEM NAPJA

Már csak az a kérdés, kinek a győzelmének a napja, de semmi jóval nem kecsegtet, hogy ennek a napnak az angol neve Victory Day...
Leszámítva, hogy amikor éppen nem sírok rajta, akkor halálra röhögöm magam Mesterházy és Bajnai optimista nyilatkozatain, melyek szerint zsebünkben a győzelem, meg hogy miniszterelnök leszek, akárki meglássa, akkor azért néha eltöprengek azon, hogy tényleg, mit csinálnának ezek, ha egyszer győznének?
Merthogy a dolgok mai állása szerint legfeljebb ők is meghökkenten nézhetnének maguk elé és félhangosan idézgethetnék Beke Kata örökbecsűjét: „Jézusmária, győztünk!”

Aztán előszednék a fiókból a remekműveket, melyeket a tíz cikluson keresztül bizonyított – hogy mit bizonyítottak, azt most ne firtassuk – szakértők hordtak kazalba, amikor a tervezés időszakát hirdették meg, elkoptatva három nagyollót és a Ctrl, valamint a C és a V billentyűk feliratát számítógépükön.
Ez már önmagában előrelépés lenne, hiszen végre valaki elolvasná az érdekfeszítő kompilációkat és korszakos elképzeléseket, majd letennék az asztal sarkára, hadd lássa a betévedő, hogy itt a munka tudományos alapon folyik.
Aztán – miután belakták a kormányzati intézményeket, melyekben az irodákért előre kifizették a bérleti díjat Simicskának, majd megindították a pert a Puskás Akadémia tulajdonába került Honfoglalás című Munkácsy festményért, elkezdenék a kormányzást.

Erre viszonylag kevés idejük maradna, hiszen a bírósági tárgyalásokat addigra áthelyezné Handó Tünde Bakiba, ami nem bírálat, hanem az azeri főváros új neve, ahol a Wizz Air járatain luxuskörülmények között utazó szocialista politikusok mindjárt le is ülhetnék a bíróság által herdálásukért kiszabott tényleges életfogytot – vagy balta.
Egyébként is lenne egy-két akadály, hiszen például a parlamenti vécésnénit is az előző kormány nevezte ki tizenkét évre, így az új rezsim vagy a Parlament körülszarásának tradicionális szertartását választhatná, vagy becsinálna, de az első esetben az ÁNTSZ előző rezsim által 24 évre kinevezett vezetője úgy megbüntetné őket, hogy belegebednének.

Ha segítségért az Alkotmánybírósághoz fordulnának, akkor az ötven évre kinevezett alkotmánybírák csendesen mosolyognának, elismeréssel adózva a Vezér látnoki képességeinek és előrelátásának, hiszen ha nem őket nevezi ki, akkor bizony akár még az is előfordulhatna, hogy valaki segítséget nyújtana nekik.
A dicső győztesek akármihez nyúlnak, a falnak mennek, de – hálistennek - ez nem fog soká tartani, hiszen a költségvetésről gyakorlatilag nem az országgyűlés dönt, hanem az a testület, melynek tagjait száz évre nevezte ki Vikkancs.
Ha meg nincs elfogadott költségvetés, akkor a Köztársaság nélküli Elnök új választásokat ír ki, vele meg együtt rántottunk csizmát, ugye.
Így aztán a demokrácia fél évig agonizálna, majd átadná kilehelt lelkét az enyészetnek, a maffia meg visszaülne a hatalomba és jókat röhögne a sok hülye lúzeren.

Mikor kérdezik Bajnait, hogy hogyan tervezi ezt a problémát megoldani, akkor elmondja, hogy meg akar állapodni Viktorral, hogy a kétharmados törvények helyett legyen elég a feles is, ezzel határtalan realitás-érzékről és parttalan optimizmusról téve tanúbizonyságot.
Addig álljon levegővétel nélkül féllábon, míg nem sikerül tető alá hozni az egyezséget.
Én meg sírvafakadok, mert Bajnairól eddig is tudtuk, hogy nem egy karizmatikus pártvezér típus, de hogy a szellemi képességei teljesen adekvátak kiskamaszos kinézetével, ez azért meglepő.

Mesterházy meg nem mond erre semmit, mentségére szolgáljon, hogy még nem kérdezte meg Puch Laci bácsit, hogy mi is legyen pártelnöki véleménye, de ami késik, nem múlik.
Csodálkoznék, ha nem az lenne a válasz, hogy a szocialisták kidolgozott tervekkel rendelkeznek a társadalom felvirágoztatására és bíznak a demokratikus állameszményben.

Nem azt várom, hogy akármelyikük is mondja el, hogy konkrétan kiket fognak letartóztatni a választások utáni nap reggelén, kiknek fogják a bankszámláját azonnal zárolni, de legalább valami kötcsei beszéd-félét lehetne rögtönözni a jogrend és a demokratikus államrend helyreállításáról, valaki végre már kimondhatná, hogy az Alaptörvény illegitim, az Alkotmány hatályon kívül helyezése a törvényesség látszatát keltő puccs, és meg kell majd vizsgálni az ezzel kapcsolatos büntetőjogi helyzetet.

Nyoma sincs ilyen elképzelésnek, de ha lenne is: hol van az ehhez szükséges jogi, rendészeti apparátus, hol vannak azok a megbízható emberek, akik a Honvédség, a Rendőrség és az egyéb államhatalmi szervek élén biztosítanák a TEK lefegyverzését, a helyzet kézbentartását, akik mernének elfogatóparancsot kiadni a Fidesz-éra prominensei ellen?
Itt csak a szarmaszatolás folyik, meg rózsaszín felhőcskékről lógatják a lábukat azok, akiknek kész, kidolgozott terveiknek kellene lenni a demokratikus államrend helyreállítására.

Mondhatják, hogy, de hát ezek nem demokratikus eszközök!
Dehogynem!
A demokratikus államrend helyreállítása érdekében minden rendelkezésre álló eszköz megengedett, hiszen innen indul minden.
Nem azon kellene tipródni, hogy az 51 százalékos többség mire elég, hanem azt kell végiggondolni, hogy a választók egyharmadának felhatalmazásával fel lehet-e számolni a demokráciát, lehet-e új alkotmányt barkácsolni, lehet-e egy Alkotmányra felesküdött állami főtisztviselőnek és személyenként kiválogatott bandájának szétverni a Köztársaság alkotmányos berendezkedését.
Ha nem, akkor el lehet olvasni az Alkotmányban is, meg szánalmas utódjában is, hogy az ilyen törekvések ellen minden magyar állampolgárnak joga és kötelessége fellépni.

Ami azt illeti, nem vagyunk egy kötelességtudó nemzet.
Hogy akkor milyenek vagyunk?
Hadd ne taglaljam…
:O)))

2013. november 15., péntek

EMBERTELENEK ÉS HAJLÉKTALANOK

Megy a háború a hajléktalanokkal, röpködnek az érvek pro és kontra, szelídlelkű emberbarátok veszekednek nettó ökrökkel, akik szerint aki akar dolgoz, aki akar lak.
Elképesztő a csörömpölés, miközben egyre sötétebb felhők jönnek, maholnap nyakunkon a tél.

Megvan az idei szezon első kihűlt halottja, akiről tudunk - szerencsétlen állítólag műanyag zsákban próbálta átvészelni a még csak nem is szokatlanul hideg éjszakát – nem sikerült neki.
Hányan fogják követni még a télen – ki tudja?
Hajléktalanok, a társadalom páriái.

Eközben elkezdődött nagyüzemi üldözésük, jólöltözött és a hajléktalanok adóján is kövérre hizlalt urak és hölgyek hozzák a rendeleteket, hogy a fővárosban hol tilos levegőt venniük, melyik padokra lesz tilos letelepedniük, melyik járdákon közlekedhetnek, míg csak ki nem jelölik nekik a tábort, ahol kényszertartózkodási helyük lesz - a kapu feletti feliraton még gondolkodnak.

Merthogy egyébként adófizető polgárok ők is, hiszen minden megvásárolt kenyérszelet vagy cigaretta, minden üveg bor után adót fizetnek ők is, elvileg a jogaik sem lehetnének kevesebbek más állampolgárok jogainál.
És mégis, nemcsak munkától, egészségtől, emberhez méltó élettől fosztják meg őket, hanem állampolgári jogaiktól is.
Pedig a hajléktalan nem jókedvéből él a kegyetlen és rideg nagyvárosban, neki ez a munkahelye.

Merthogy vagy van valamennyi jövedelme – munkabér, nyugdíj, ilyen-olyan ellátás – vagy nincs egy megveszekedett fillérje sem, de élni azért kell, mert az életösztön erre készteti.
Így hát guberál, koldul, lop, gyűjti a visszaváltható vagy eladható dolgokat, miközben cipeli magával egész háztartását a csíkos és többnyire koszos műanyagszatyorban, holott lehet, évtizedeket dolgozott tisztességesen valamikor, valahol.
Csak megszűnt a munkahelye és ameddig volt miből, elkezdett inni, vagy elvált, és a bíróság nem neki ítélte a lakást, vagy a közös lakásban lakó elvált férj naponta lökte át a komondoron, az elvált feleség új nyele naponta pofozta fel, míg csak fel nem adta és el nem menekült a lakásból.
Vagy kitették az utcára, mert nem tudta fizetni a hitelét, utána kitették a munkahelyéről, mert ápolatlan és büdös lett az utcai élettől, ami egy munkáltató részéről, ha nem is humánus, de érthető.

A mi társadalmunk rideg és embertelen, és ahogy távolodunk a sokat szidott kádári társadalomtól egyre ridegebb és egyre embertelenebb.
Nálunk lecsúszni könnyű, visszakapaszkodni lehetetlen, mert nincsenek fogódzók, ellenben minden kanyarban állnak hivatásos lelketlenek, akik a felkapaszkodó kinyújtott kezére rávernek, ha lépne egyet felfelé, hát visszarúgják.

Vannak hajléktalanok, akik sok leleményességgel és nagy szorgalommal összehordanak ilyen-olyan anyagokat, melyekből kunyhót eszkábálnak maguknak, abban élnek sokszor a családjukkal, vannak, akik a gyerekükkel.
Ezek az emberek megérdemelnék a segítséget, mert a maguk esetlenül szerény módján be akarnak illeszkedni a társadalomba, emberhez illő életet szeretnének élni a maguk lehetőségeinek maximumát adva.
A legtöbb, amit a társadalomtól várhatnak annyi, hogy egy reggel megjelennek a dózerek és a közmunkások, és az egyik nyomorult eltakarítja a még nála is nyomorultabb életlehetőségét, mert ha nem teszi, akkor legközelebb lehet, ő is a másik oldalon találja magát, hiszen oly kevés választja el őket egymástól.
Aki pedig az egyik nincstelent a másikra küldte, az meglehet, a hét végén hason csúszik az oltár előtt, és ha a bűnét meg kell vallania, akkor arról beszél, hogy Isten nevét hiába vette szájára, holott Isten, ha lenne, hacsak ránézne is, öklendezni kezdene.

Persze a hajléktalanok között ott a társadalom salakja éppúgy, mint a még mozgó élőhalott is, áldozatok és saját maguk áldozatai - vegyesen.
A népszerű betelefonálós műsorban egyébként értelmes ember panaszkodott, hogy nem mindenki fogadja el a segítséget, horribile dictu olyan is akad, aki ül a padon és maga alá csinál.
Igen, ilyen is van, habár azt azért nem lehet pontosan tudni, hogy aki maga alá csinál, az jókedvéből teszi, vagy nagybeteg, gyógyításra szoruló ember.
Százak haltak meg már agyvérzés miatt, mert a tőlük undorral elfordulók azt hitték, hogy holtrészegek.

Akiket most elkergetnek megszokott helyeikről, azok elveszítik megszokott és bejáratott bevételi és megélhetési forrásaikat - a boltost, aki este odaadja nekik a lejárt szavatosságú ételt, a kocsmárost, aki kis söprögetésért ad neki egy fröccsöt és megengedi, hogy megmelegedjen, a jólelkű lakót, aki levisz neki egy kis ebédről megmaradt ételt – kezdhetik újjáépíteni amúgy is szerencsétlen életüket – télen
.
Tarlós főpolgármester meg majd egy szép téli estén előveszi
a kis gyufaárus lány történetét, párás szemmel felolvassa unokáinak és meghatottan, de elégedetten nézi leszármazottait – az ő unokáit ilyen veszély nem fenyegeti.
Orbán is elégedett, minden szépen alakul, és ha keresztülmegy a városon a páncélosával és testőreivel, nem zavarják többé a szemét ezek az emberi hulladékok.
Mi meg kussolunk, mert hallottuk, hogy a Julist is kirúgta a főnöke, mikor pofázott, hát bólogassunk, abból nem lehet baj.

Ha a Föld, a Föld Isten kalapja
Úgy hazánk, hazánk bokréta rajta…

Hogy rohadna meg, aki ide juttatta, mind.

:O)))