És színész benne minden férfi és nő - továbbá minden politikus is, és nagy szerencsénk van, ha nem bohócot kapunk a nyakunkba, mint mostanság.
Rettenetes felháborodás kíséri a színházak működtetésének átalakítására kidolgozott kormányzati terveket, elsősorban a szakma részéről, ami nem váratlan dolog, hiszen komoly egzisztenciákat érzékenyen érinthet a dolog.
Nem is lehet ezen csodálkozni, azon viszont igen, hogy érzékeny művészeinknek harminc év kellett ahhoz, hogy eljusson a tudatukig: Magyarországon kapitalizmus van, méghozzá rablókapitalizmus a maga klasszikus formájában, diktátorocskával díszítve.
Ha egy kapitalista állam - főként egy diktatúra - támogat egy kulturális intézményt, akkor azt azért teszi, hogy ezen keresztül is támogassa hatalmát - megnézi, hogy miért fizet.
Most is ez történik.
Orbán lopakodó diktatúrája megunta, hogy a színházi életben a sarkantyúpengetős, bokacsattogtatós műmagyar műlelkesedés nem igazán jut érvényre, hát most megmutatja, hogy hogyan lehet tizenkilencedik századdá formálni a huszonegyedik századot - legalábbis a kultúra területén.
Érthető, hogy ez az apróra váltott Sztálin ezen a területen is irányt akar mutatni, végtére is ő a mai illetékes elvtárs, aki illetékes művészeti ügyekben.
Is.
A tetejében nemhogy Zsdanovja, de még egy egérszürke, mezei Aczél Györgye sincs neki, szegénynek .
Mondjuk, a színésztársadalom is megérdemli sorsát, hiszen éppen olyan, mint Orbán, akinek nem a kádári diktatúrával volt baja, hanem azokkal, akik csinálták - most, hogy ő csinálja, már semmi baja sincs a módszerekkel.
Ennek dacára olyan művészek is visszamutogatnak Kádár korára, akiket tenyerén hordozott az a rendszer, de mára már elfelejtették, hogy a kultúra területén dolgozók milyen kiváltságos helyzetben voltak azokban az átkos években.
Merthogy színházi társulatot fenntartani nem túl jövedelmező tevékenység, igazi misszió, melynek célja, hogy eljusson a művészet a lehető legszélesebb közönséghez.
Ugyanez a kapitalizmusban már nem annyira fontos, elég, ha a színház jövedelmet termel, de minimálisan is megél, megáll a maga lábán.
Sajnos, a színházi emberek ezt nemigen ismerték fel, azt hitték, hogy helyzetük az örökkévalóságig biztosított, dől a lé a produkciókra, merthogy ők annyira tehetségesek, hogy ők tesznek szívességet fenntartónak, közönségnek.
Persze bele volt ebbe kalkulálva némi gazsulálás, kis megalkuvások meg némi szájkosár is - mix ugribugri, aber langsam spazieren...
Nyugaton sem kap állami finanszírozást minden színház és minden produkció, arrafelé a társulatok is ritkábbak, a színészek, rendezők előadásokra szerződnek, aztán vagy profitot termelnek, vagy munkanélküli színészt.
Nálunk talán a Macskák állt volna meg a saját lábán ilyen körülmények között is, de hát ez édeskevés a szakma megújításához, különös tekintettel arra, hogy a közönség tetszése nálunk nem túl fontos.
Itt a produkciót létrehozó művész herdálhatja a pénzt bátran a lila ködre, és ha valami kasszasikerrel jár, az gyanús, az ritkán kapja meg a művészet címkéjét.
Mert a hatalom mai urai szerint is fontos a művészet, csak hát a művészet ma a cigányzenekar kontrásának helyzetében van: jár neki a pénz - csak nem jut.
Meg aztán a kor művészei a labdarúgók, a botlábú játékos a semmiért a tízszeresét kapja meg bármelyik vezető színész gázsijának - de ne méltatlankodjunk - ezt is magunknak köszönhetjük...
Most fizeti meg a színházi szakma megalkuvásai árát is, merthogy nem merték megvédeni legnevesebb művészeiket sem, mikor a támadásukkal nevet szerezni akaró tehetségtelen percemberkék támadták őket - nem a művészi tevékenységük miatt, hanem mindenféle, támadóik által álmodott kenetes erkölcs nevében.
Most ennek jegyében verik szét a szakmát, beterelve mindenkit a közös akolba, ahol majd a rendszernek kedves művész lesz a számadó, ők meg a birkák, akik ha hangosabban bégetnek, mennek a bográcsba - pörköltnek.
Több, mint nevetséges.
Borkai bandája erkölcsöt prédikál, a vak komondor röhög a sarokban, a szakma meg kussol vagy kontrázik, pedig ők pontosan tudják, ki az a művésznő, aki a legmagasabb gatyaszárig is felért.
Egy sincs, aki kikérné magának, hogy olyanok oktassák ki erkölcsből, akik lopnak, hazudnak, csalnak, meglehet, még gyilkolnak is, de mindenki elfordítja a fejét.
A színházak - és általában a kultúra finanszírozását természetesen meg kell reformálni, a tervek elkészítésébe bele kell vonni a szakmát is, mert az kétségtelen, hogy a pénzek elosztásában szerepe kell legyen az aktuális politikai garnitúrának is, de ellenzékének is.
És nem jó az a módszer, mely szerint Bán Teodórán statuálunk példát, egyáltalán, nem kell példát statuálni, csak értékelni a művészi tevékenységet.
Lehet egy előadás jó, akár Vidnyánszky, akár Gothár Péter rendezi, és csak a produkció minősíthet, még ha a döntés az ellenkező ízlésvilágú emberek kezében van, akkor is.
A boszorkányüldözéseket pedig jó lenne befejezni, mert megnyomorítják az egész kulturális életet.
Hogy aztán mi lesz?
Szerintem megint lesz kis óbégatás, aztán sok apró megalkuvás, sunnyogás, szervilizmus, gyávaság.
Magyarországon vagyunk...
:O)))
12 megjegyzés:
Valamikor, talán még 2010-ben mondott egy beszédet Orbán, Kötcsén. A művészettel kapcsolatban kijelentette, hogy csak politikai szempontból megfelelő művészeti alkotásokat kívánja értéknek tekinteni, és elismerni. Akkor sem kapta erre fel a fejét senki (tudtommal), s nem helyezkedett szembe ezzel a szándékkal. Pedig elég abszurd kijelentés volt. Igen, a megalkuvás az egyik tartóoszlopa a diktatúráknak.
"Ennek dacára olyan művészek is visszamutogatnak Kádár korára, akiket tenyerén hordozott az a rendszer, de mára már elfelejtették, hogy a kultúra területén dolgozók milyen kiváltságos helyzetben voltak azokban az átkos években."
Kedves PuPu!
Pogány Judit sajnos jó példa erre:(.
Pupu! Tévedsz: a színházak tele vannak. Ha most akarnál ajándékjegyet venni,a jobb elődásokra 2-3 hónap múlva van jegy. Ha rentábilissá akarnád tenni a színházat, 20-30 ezerbe kerülne egy jegy. Persze van produkció,ami elvisel ilyen jegyárakat, de az nem színházi előadás - pláne nem prózai.
Nem vagyok valami vájtfülű teátrum-rajongó. Bűnöm is van: utálom a musicalt. Jelentős ösztönzés, vagy erős fenyegetés tudna rávenni, hogy megnézzem a Macska-kat.
De még a legegyszerűbb előadás is milliókba kerül, mire eljöhet a bemutató. A producerek "nyugaton" is pénzt hajtanak föl - ott főként magánmecénásoktól. De képzeld el, amint a mészarosok invesztálnak egy Wass darabba. Nem tudom az illetőnek van-e színműve - a regényei, meg a versei sz@rok - biztos akadna dramaturgnak vállalkozó a sok fényes tollforgató között.
Mivel a rendszerváltás után az istennek se kerültek elő remekművek, felajánlom: tisztes honorért írok egy darabot az ingadozó középkáderről. Aki tüntetni járt,amíg egy sötét éjjel meg nem látta, hogy világol a karmelita kolostor ablaka: Ő dolgozik! Elszégyellte magát, hogy ő meg csak a kereket köti.
Ja, bocs, ezt Zelk már kitalálta - de mindegy, úgyse emlékszik már rá senki...
Kedves talalom!
A dolognak van egy - nem kicsi - szépséghibája:
"Persze, azt is tudjuk, hogy szinte ugyanazok a nézők járnak a legkülönbözőbb színházakba."
(Karinthy Márton)
http://kozonseg.hu/magazin-cikk/muveszbejaro/71/karinthy-marton-az-almodozo-manager/
Sajnos egyre kevesebb ember engedheti meg magának, az értelmiség tágabban értelemben vett rétegei sem.
1970!
Látom már, hogy kitartóan véded ellenem a "széles néprétegek" jogait - bár szerintem nem ellenem kéne, de ez mindegy.
Hanem: a színház sose volt tömegműfaj: a Kádár-rendszerben sem.(Föl ne hozd az akciókat, mert átéltem - sőt magam is szerveztem párat.)
Azért nem tömegműfaj, mert helyszínhez kötött. A legnagyobb befogadóképességű Víg nézőterén 1200 ember fér el - talán az Operáé közelíti ezt meg. Számold ki, hogy az "értelmiség tágabb értelemben vett rétegei" mennyi idő alatt férnének be egyetlen előadásra.
Ezért azt ajánlanám: az immár nyolc(!) közpénzből fenntartott állami tévékanális egyikén legyen folyamatosan színházi közvetítés a fővárosi és a vidéki színházak előadásaiból. Szerintem vonzana annyi nézőt, mint a magyar foci. A közvetítési díjakból meg jutna valamennyi a teátrumok költségvetésébe is.
Persze, tudom: egy színházi este nemcsak kulturális, társadalmi esemény is. A szünetben találkozni lehet Fontosékkal, az öltözéken le lehet mérni, ki hová jutott.
De talán mégis az a fontosabb: egy színielőadás mit tesz hozzá - vagy vesz el - egy műből.
Anno magam nagyon megnéztem volna Alföldi István a király rendezését - vajon mit tett hozzá, a valljuk meg, kissé már közhelyessé koptatott rockműhöz. Vagy a Pintér Béla társulat Hazám produkcióját. Mindkettő épp most elevenbe vágó mű: a hazaszeretetről, a magyarságról szól. Márpedig ezt a kérdést nem szabad/na átengedni a nyálas siratóasszonyoknak,mint az Ismerős Arcok (nélkülem/nélküled?).
Czékus Lajos
Emlékszem, 2009- ben hallgattam orbán kötcsei beszédét, melyben a legvészjóslóbb terve a művészetre vonatkozott. Kijelentette, hogy a fidesz hatalomra kerülése esetén a művészetnek a centrális erőteret kell szolgálnia. Ezzel a tervével juttatta tudomásunkra, hogy totális elnyomásra, legsötéteebb alattvalói létre számíthatunk.
Csodálkozztam, hogy ennek a beszédnek, és orbán művészetre vonatkozó tervének nem volt visszhangja. Akkoriban még neves politológusok is optimistán nyilatkoztak orbán 20010-es, 2/3-os nyerése után. (Kéri,)
"Egy sincs, aki kikérné magának, hogy olyanok oktassák ki erkölcsből, akik lopnak, hazudnak, csalnak, meglehet, még gyilkolnak is, de mindenki elfordítja a fejét."
Egyértelmű, hogy a színészek, rendezők elleni "erkölcs"-háború a színházak ellen irányul, része a kulturkampfnak. A pályatársaktól elvárható lenne, hogy ez ellen az eltúlzott, gyomorforgató, álszent gyakorlat ellen összefogva fellépjenek!
Kedves talalom!
Lassan már azt érzem, hogy üldözési mániád van:). Eszem ágában sem volt per pillanat ilyesmikre gondolni ("széles néprétegek jogainak védelme", bár fontosnak tartom, főleg manapság), pusztán arra utaltam, hogy a "tele színházak" fogalma nem egyenlő a "sokan járnak színházba" fogalmával. Azt hiszem, hogy a nemrég elhunyt Karinthy Márton igazán kompetens e tekintetben.
Azt ugyan nem tudom, hogy a színház mennyire volt tömegműfaj és mennyire az ma (vagy nem). De emlékszem, amikor iskolával rendszeresen vittek minket a Zeneakadémiára, színházakba, az Erkelbe, volt iskolai hangversenybérletünk, stb. Na, ez már közelebb állt a tömegműfajhoz, arról nem is beszélve, hogy a legerősebb hatása ebben az életkori szakaszban van a kulturális, művészeti szocializációnak.
"Ezért azt ajánlanám: az immár nyolc(!) közpénzből fenntartott állami tévékanális egyikén legyen folyamatosan színházi közvetítés a fővárosi és a vidéki színházak előadásaiból. Szerintem vonzana annyi nézőt, mint a magyar foci. A közvetítési díjakból meg jutna valamennyi a teátrumok költségvetésébe is."
Ezt a gondolatodat szinte meg is tapsoltam, és mondhatom kicsi elégtételt is érzek. Emlékszel, melyik történelmi korban volt ez gyakorlat? Amikor a két csatornán - sőt a rádióban is - egymást érték a kulturális programok, színházi közvetítések, stb. Én akkor gyermekkorú voltam, de jól emlékszem. És azt is pontosan tudom, hogy ez a kor mennyit adott ahhoz, hogy a mi korosztályunk kulturálódjon. Számomra emiatt (is!) undorító és visszataszító annak a kornak a szapulása, főleg olyanok részéről, akik az elmúlt 30 évben - egyéb galádságaik mellett - a totális szellemi sötétségbe taszították a felnövekvő generációkat.
Ne szenvedjetek! Orbán legalább két lépéssel előttetek jár.De az EU és az Oroszok előtt is -"Trójai- faló"esetét ismerve tudja hogy mit csinál.Ha majd Ő úgy dönt csak akkor lesz vége az előadásnak.
Üdv!
Szánalmasnak!
Semmi baj a két lépés előnnyel! Szüksége lesz rá. ha majd tömegek rohannak utána hendikeppből. Nehéz lesz ekkora pocakkal tartani az előnyt, utol fogják érni. Nem lesz egy örömteli találkozás Nagyurunk és a tömeg között. :)))))
Attila
1970! Nincs üldözési mániám: nem vagyok olyan fontos, hogy bárki is üldözzön. Meg is lepődtem,amikor egy kampány után, amelyikben részt vettem az MszP mellett - fenyegető telefonok érkeztek, meg a fiamat kilökdösték a biciklitárolóból, hogy "az a kommunista kurv@ anyád!" Különben is úgy tartom: ha valakinek negyven éves korára nincs ellensége, nézzen körül, csinált-e valamit egyáltalán az életében. Én meg már a második negyvenhez közeledem: remélem, elérem. Csak megértetni szeretném magam. Például Veled. Hogy attól még, hogy tisztában vagyok azzal, milyen békés, nyugodt, folyamatosan gyarapodó életem volt a Kádár-rendszerben, tudhatom: az nem volt jogállam, nem volt demokrácia - és pont emiatt bukott el. Tehát más utat kell keresnünk: nem elég a nosztalgia.
Szánalmasok! Tudjuk: Orbán szerint az EU a szakadék szélén jár. Ő meg két lépéssel előtte...
Kedves talalom!
Az üldözési mániát arra értettem, hogy olyasmit írtál, hogy "ellened védeném a széles néprétegek érdekeit". Holott semmi ilyen szándékom nem volt. Belelátsz már olyasmit is az írásomba, ami abban nincs.
Sajnálom a fiad, de ilyen ostoba és korlátolt emberek mindig voltak, vannak és lesznek. Nem kell az ilyen "szánalmasokkal" foglalkozni. Ellenségei pedig mindig lesznek az embernek.
Látom viszont, hogy még mindig nyomod a mantrát:
"Kádár-rendszerben, tudhatom: az nem volt jogállam, nem volt demokrácia - és pont emiatt bukott el."
Valójában emiatt sajnállak, mert ezt alaposan beletömködték a fejedbe liberális "haverjaid" valamikor a rendszerváltás időszakában, és ez aztán oda jól be is fészkelte magát. Szerinted bármikor itt 1990 óta "demokrácia", meg "jogállam" volt? Vagy ma az van? 30 éve pöffeszkedik itt ez a hatalmi elit, politikai, társadalmi teljesítménye szinte minden mutatóban a kanyarban sincs a Kádár rendszerhez képest (inkább a mínusz sávban van, vagyis visszafejlődés látszik), és mégis él és virul. Sőt, egyre embertelenebbé válik. Miközben Te csak nyomod a mantrát tovább... Gondolkozz már egy picit, könyörgöm!
(Emlékszel Hofi neves mondatára? "Hallotta mama, jogállamban fogunk élni! Igen? És hova kell ahhoz költözni, Géza?":)))
Megjegyzés küldése