ÁGYÚVAL A VERÉBRE?

Békés jószág vagyok, egy teve ne is legyen lázadó típus, cipelje zokszó nélkül a terheket, melyeket a púpjai közé pakolnak.
Ha nem tetszik valami, hát köpjön egyet, de a hajcsár fejének leharapására csak a legritkább esetben érezzen késztetést. 
Most mégis ezen a problémán spekulálok.
A legutóbbi posztban megróttak azért, mert bár az kiderült, hogy nekem sem tetszik a rendszer - a MILLA előtt sem tetszett - mégsem vagyok képes elfogadni azt az alapvetést, miszerint ezt a trógert, kiben Szeretett Vezérünket tisztelhetjük, nem lehet elhajtani a faxba békés eszközökkel.
Deduktív közelítéssel ez azt jelenti, hogyha ennek ellenére  el akarjuk hajtani, akkor békétlen eszközökhöz kell nyúlni.
No, ezt meg aztán végképp nincs ínyemre elfogadni, igaz, én egy finnyás dög vagyok és már a Ceausescu-házaspár kivégzésénél is viszolyogtam - most se tetszene a dolog, pedig a mitugrász kis hörcsögöt úgy utálom, mint Petőfinél Harangláb a kukoricagölödint.
De ezt egyre több helyen lehet olvasni, hallani, én meg abban a hitben ringatom magam, hogy aki ezt hirdeti, az téved.
Vagy provokátor.

Azt el tudom fogadni, hogy az eddig alkalmazott módszerek csődöt mondtak, ezen nem is csodálkozom, hiszen a demokratikusnak nevezhető oldalt többnyire doktriner liberálisok és a seggükbe ájult demokraták vezették, akikben gyakorlati érzék éppen annyi volt, mint libasültben a baracklekvár.
Körbeálltak, egymást ütemesen körbedicsérték, ha mód volt rá a viszontszolgáltatás reményében toltak is egy kis dudvát egymás zsebébe, némelyikük még azt is elfogadta, amit a politikai ellenfél tuszkolt a zsebébe, de ettől még ma is hirdeti az igét, igaz, csendesebben.
Hja kérem, a marxizmusnak nincs párja, a lét határozza meg a tudatot, ugye...
A másik változat a kiszorítósdi volt, ott verték egymás fejét cipóra, Orbán röhögött, Gyurcsány meg egy szent ábrázatával szenvedett, már csak a madárkák hiányozat a válláról.
Igaz az égen kőrözött néhány dögkeselyű, de még azok is leszarták, a szenvedésével együtt...
Viszont azt nem tudom elfogadni, hogy két és fél évvel a következő választások előtt a demokratikus oldal éppen úgy viselkedik, mint viselkedett legutóbb, meg előtte is, ugyanennyi idővel a választások elótt, és valamilyen rejtélyes oknál fogva most mégis más eredményt vár.

Az is igaz, hogy a hatalom megszállta az államgépezet minden kulcspozícióját, a fegyveres erőket, a rendőrséget, létrehozta korunk ÁVH-ját,  a TEK-et, emellett még ott vannak a szélsőjobboldali szabadcsapatok, akik szorgalmasan gyakorolják a fegyverforgatást.
Tehát, ha azt vizsgáljuk, hogy van-e esélye itt egy fegyveres felkelésnek, bátran állítrhatjuk, hogy nincs, a budapesti demokrata nem jár meccsre a verekedés kedvéért, kerüli a bajt és ha puskát adnak a kezébe, akkor eljátssza rajta Papageno belépőjét a Varázsfuvolából...
Egy sikeres fegyveres felkeléshez kell néhány dolog, erről a klasszikusok írtak - például forradalmi helyzet, vezetésre alkalmas emberek, szervezettség és hát fegyverek is, ugye...
Látom lelki szemeimmel Fodor Gábort a barikádon, amint kézigránáttal a kezében magával ragadja a tömegeket, miköztben a TEK zsoldosai fejvesztve menekülnek, a Vezér meg telecsinálja páncélozott kevlár alsógatyáját.
Azt hiszem, hogy a műkörmösök sztrájkja se bénítaná meg a hatalmat, a hármas metró leállításáért meg Tarlós még hálás is lenne, hiszen emiatt aludni is csak azéárt tud, mert éjjel üzemszünet van...
Ergo, itt a mai helyzetben erőszakos hatalomváltásról beszélni: illúzió.
Aki ezt favorizálja, mégha csak áttételesen is, az kezdhet imádkozni bűnbocsánatért, mert ő lesz a felelős minden halottért.

Ami a demokratikus és békés megoldást illeti, annak két módja lehet, ebből az első az utópiák birodalmába tartozik, nevezetesen az, hogy a magukat demokratikusnak tartó pártok dolgozni kezdenek, szervezeteket építenek, fiatalokat vonnak be a munkába, mely nem csak pofázásból áll.
Ott vannak például a mutatós óriásplakátok, a szövegek szinte ordítanak a művészi alkotómunkáért, egy-egy öntapadó csík "ORBÁNTÓL" felirattal remekül egészítené ki az eszmei mondanivalót - az emberek döntöttek...
De beszéljünk a realitásokról: az emberek utálják a pártokat, náluk jobban csakl a politikusokat.
Lehetnek szentek, rózsakeresztes szűzek, a nép szenében mind egyforma.
Nyerni itt akkor lehet, ha egy szervezet közvetlenül a választókhoz fordul olyan programmal, mely elviszi a szavazófülkékig azokat is, akik eddig távolmaradtak, mert nem hittek benne, hogy a sorsukon ezzel képesek változtatni.
Konkrét programről kellene beszélgetni, nem demokráciáról meg narratívákról, és nem olyanokkal, akikre jelenleg nem vevő a nép.

Ezt az utat tartom járhatónak.
Ha pedig ezzel nyerni lehet, hát utána ki lehet kényszeríteni a hatalomátadást, nemmellesleg fegyveres fellépés ellen a fegyveres ellenállás is jogszerűvé válik.
Nincs ennek a hatalomnak annyi nyertese, hogy adott esetben  megvédené őket a népharagtól és nincs annyi érve, mellyel magyarázni tudná csúf bizonyítványát.
Persze ehhez szervezni kellene, és alkalmazkodni a tömeghangulathoz.
A demokrácia hajója nem gőzös, hanem vitorlás. ellenszélben nem halad.
Itt nem a Fidesz-szekta az ellenszél, velük nem kell törődni, hadd mondják a magukét itt nekünk kell megfelelő válaszokat adnunk az ország problémáira, felhasználva a társadalmi szél hajtóerejét.
Lavírozni kell, csak a célt nem szabad szem elől téveszteni.
És el kell vetni a szélsőséges megoldásokat, mert lehet, a hatalom csak erre vár.

Türelem, és munka.
Ez a megoldás kulcsa - gondolom...

:O)))

GRÜNDOLJUNK DEMOKRÁCIÁT

Időnként fel-fellángol a vita a baloldal helyzetéről, gyakran a legjobb barátok is egymásnak esnek, mert nem értenek egyet abban, hogy mi juttatta el a baloldalt a senki földjére.
Vert hadak veteránjai ölik egymást, vagy fordulnak el kiábrándultan a baloldaltól, süppednek mélabúba, vagy állnak lehajtott fejjel, mint liba a tó jegén, reményvesztetten.
Időnként feltűnnek váteszek meg különféle megváltók és elmondják lázálmaikat, de lelkesíteni már nemigen tudnak, a szavazópolgár, aki világ életében baloldali elveket vallott, vagy meggyőződéses liberális volt, már nem hisz nekik.

Nem is csoda, hiszen annyiszor vették már hülyére, annyiszor vették semmibe, annyiszor használták már ki és fel, hogy belecsömörlött az egészbe.
Nem szívesen szegődik már megint egy vesztes küzdelem talpasának egy olyan csatában, ahol a vezérek jutalma egy mandátum, az ő jutalma meg a köpés, mellyel jobboldali honfitársa jutalmazza harcát, melyet egyébként érte is folytat a szerencsétlenje.
A baloldali – de mondjuk inkább demokrata – választónak elege van saját pártjaiból, az elenyésző kisebbség, aki még manapság is mozgósítható az meg valószínűleg mazochista, hiszen zokszó nélkül elviseli, hogy a zászló rúdjával, melyet győzelemre vinni szíve vágya lenne, rendszeresen és keményen fejbevágják.

Hogy a folyamat mikor kezdődött, az ma már szinte mindegy is, hogy ki a felelős érte, azt meg reménytele kideríteni - mint a népi bölcsesség mondja, szarnak-bajnak nincs gazdája, és ez jelen esetben is igaz.
Ha ezen kínlódunk, legfeljebb azt érhetjük el, hogy a történet szereplői körbeállnak, mint a tiroli táncban, és időnként fenéken rúgják egymást, de előre nem jut senki.
Természetesen lehet elemezgetni az okokat, ezt valószínűleg meg is teszik komoly társadalomtudósok, aki rojtosra csócsálják majd a helyzetet, persze jó pénzért - de egy egérszürke, - sőt kalahári-sárga - mezei blogger ne legyen ennyire nagyratörő.
Így én csak annyit állapítanék meg – és még ebben is fenntartom magamnak a tévedés jogát – hogy a társadalom kiábrándult a pártpolitikából és új utakat keresne, ha találna.
Ebben nagy szerepe van annak, hogy a - némi megalapozatlan optimizmussal – magukat demokratikusnak nyilvánító pártok képtelenek a tisztességes munkára, azt hiszik, hogy a feladatuk az azonos politikai térfélen álló versenyzők gáncsolása, buktatása, mert ha azok nem jutnak célba, akkor az ő esélyük megnő.

Az csak a baj, hogy rajtuk kívül még futnak a pálya jobboldalán mások is, akik ugyan nagyokat ordítanak egymásra, de arra azért vigyáznak, hogy a másiknak baja ne essék.

A helyzetet jól illusztrálja az MSZP és a Dk egymáshoz való iszonya, a két párt vezetői szinten nemigen kedveli egymást, míg helyi szinten a viszony a két párt tagjainak ép eszétől függ, és ez azért nem minden esetben van jelen ott, ahol és amikor az ég zeng.
Mindkét párt azt hiszi és hirdeti magáról, hogy baloldali, de ez más-más okoknál fogva nem igaz.
A pártok vezetői is eltérő minőséget képviselnek, a szocialistáknál néha úgy tűnik, mintha a Fidesz kottájából énekelnék az Internacionálét, a DK pedig időnként Moon tiszteletes egyházára hajzik, Gyurcsány éppencsak nem ad össze egyszerre tízezer házasulandót,de a „szeressük egymást gyerekek” feeling hiánytalanul megvan.

A két párt tagsága szinte ugyanaz, mint hajdan a pártszakadás előtti MSZP tagsága volt, hiszen az hajtotta végre azt a világhírű mutatványt, hogy osztódással zsugorodott.
Viszont közben mindenki mindenkit megsértett, a középvezetők között elszaporodtak azok, akiknél a cél egy önkormányzati képviselői hely, és szinte mindegy, hogy ezt milyen elvek mentén, milyen zászlók alatt érik el.
A tagok sérelmei többnyire mindkét oldalon jogosak, egy válás sem szép – ez sem volt az.
A harc a mai napig egymás ellen folyik, a szocialisták vezetői Gyurcsányhoz képest határozzák meg önmagukat, ő pedig egy szent üdvözült mosolyával tűri a megpróbáltatásokat, ha levenné a gatyáját, lehet, még a Nemzeti Kerítés pengés drótjából készített cilicium is láthatóvá válna.

A Szocialista Párton belül is folyik a harc a vezetői pozícióért, addig nem is lesz vége, míg Orbán ötödik hadoszlopa ott sertepertél a párt vezetésének környékén.
Gyurcsány párton belüli tekintélye megkérdőjelezhetetlen, a Szentatya iparitanuló lehetne nála tévedhetetlenség terén, ez persze nem kellemetlen állapot, selymes nyelvek illetik a Szent Tomport.
A helyzet befagyott, se előre-se hátra a két párt, de azért, ha valamelyik közvélemény-kutató két százalék fejlődést képes kimutatni a másik rovására, akkor az adott párt diadalünnepet tart, Orbán meg a hasát fogja a röhögéstől.
Az általa létrehozott pártocskákról most szó se essék, azok csak arra jók, hogy a tömegkommunikáció helyett tömegmanipulációról beszélhessünk.

A választó elnézegeti ezt a katyvaszt, és az élettől is elmegy a kedve, nemhogy a választástól.
A demokratikus oldal vezetői pedig még mindig meg vannak győződve arról, hogy pártjaik egyszer majd megerősödnek és képesek lesznek önállóan is a győzelemre.
Lószart, Mama, hogy ismét a klasszikust idézzem.
Ha ezt akarnák, akkor már minden településen és településrészen munka folyna, a közélet iránt érdeklődőknek fórumot adnának, az önkormányzati frakciókban valódi politikai munka folyna, a kisszámú képviselők nem az asztalról lehulló morzsákra vadásznának, hanem az asztalfőn álló székre.
Ehhez persze összehangolt tevékenység kellene, de erre ma kevés a remény – a demokratikus pártok lassan utolsó tartalékaikat is felélik.Nincsenek ifjúsági szervezetek, ha vannak, nincsenek akcióik, márpedig a fiatal nem fog közénk jönni pofázni, a fiatalnak fizikai cselekvés kell, abban tudja kiteljesíteni magát.

A mai helyzetre egyetlen megoldást látok reálisan végrehajthatónak: ki kell lépni a jelenlegi párt-keretek közül és létre kell hozni egy választási programot, melyhez csatlakozhatnak pártok, magánszemélyek, szervezetek, aztán egy ernyőszervezet égisze alatt indulni a választásokon.
A program ne szóljon se összefogásról, se demokráciáról, szóljon nagyon konkrét dolgokról.
Például olyanokról, hogy szavazz ránk, mi duplájára emeljük a családi pótlékot és x összegre a jövedelempótló támogatást, vagy érvénytelenné nyilvánítjuk a földbérleteket, a trafikpályázatokat, a pénzt pedig az adórendszer átalakításából szerezzük rá, - fizessenek a gazdagok!
És így tovább, minden területen, és minden területen vizsgálva a forrásbevonás lehetőségét is, elkobozva a vissza nem térítendő támogatásokon szerzett vagyonokat, felelősségre vonva a nagyüzemi tolvajokat.

A választások előtt egy évvel már erről kellene szólni a közbeszédnek, nem pedig arról, hogy Gyurcsány hoz vagy visz, vagy, hogy Tóbiás okosabb vagy kopaszabb inkább…

Választási szövetség kell, aki egyetért a programmal, az jöhet, aki nem, azzal meg nem kell foglalkozni.
Helyre kell állítani a demokráciát és két év alatt fel kell építeni néhány kormányképes politikust, azok közül válogatva, akik még nem vesztették el a hitelüket és ebből a szempontból mindegy, hogy karaktergyilkosság miatt, vagy tolvajlások okán.
Néhány embernek menni kell, nem sorolnám a neveket.
Ne éljünk illúziókban, Gyurcsány nem tölthet be integráló szerepet, de például Dobrev Klára igen, de csak akkor, ha Gyurcsány a DK-ban is képes hátrébb lépni egyet, hogy teret csináljon számára.
Nem a pártban, hanem a nagypolitikában.

Van a szocialistáknál is nem egy jóképességű fiatal, aki talán még nincs a maffia fizetési listáján, és vannak sokan, akik egyetlen pártban sem lennének hajlandók dolgozni, de egy program megvalósításából szívesen kivennék a részüket.
Azt a programot viszont össze is kellene állítani, elszakadva a sablonoktól, részletesen és konkrétan.
Orbánt pedig felelősségre kell vonni, a bűntársaival együtt – ennek is szerepelnie kell a programban.Amelyik halász fél a víztől, nem zabál kecsegét, tartja az ősi mondás, hát lehet kezdeni szőni a hálót…

Persze, ez csak az én véleményem, és csak azért írom le, mert nem szeretem a terméketlen vitákat.
Aki a jövőt tervezi, annak nem hátrafelé kell pislognia, hanem előre nézni.
Vitatkozzunk hát a jövőről, nagyon praktikusan…

:O)))

ÉGÉS, ÉGÉS HÁTÁN

Hát, bizony, szar egy helyzet az, mikor az embert a saját módszereit alkalmazva billentik fenéken, - márpedig most ez történt.
Simicska állítólag már két nappal ezelőtt megvette a TV2 -t  birtokló céget, ami talán az utóbbi évek legjobb húzása lenne, ha sikerül neki, ha nem.
Ha igaz az állítás, miszerint Simicska-érdekeltségnek elővételi joga volt a csatornát birtokló Megapolis Médiára, akkor Vajna törölgetheti a szemét, mert belevezették a sűrűbe.
Momentán a kivezető ösvény bejárata is kérdéses, de ha talál is egyet, akkor sem biztos, hogy a végén ott a kacsalábon forgó média-kastély, könnyen meglehet, hogy egy hózentrógeres alak áll ott és boldog mosollyal köszönti: Hogy vagy, spermahuszár?

A csatorna jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni, országos lefedettség és jól bevezetett név tulajdonosa, nem kell attól tartania, hogy holnaptól csak Budapest-külsőn fogható, a tetjében földi antennákkal is elérhető, nem kell kábel, nem kell műhold, olcsó és nem ráz...
Az új tulajdonosnak sem kell a kezét tartani az állami támogatásért és két jézuskrisztus között egy orbánviktorral tömni a nagyérdemű fejét.
Még csakj az sem kell, hogy párttelevíziót csináljon belőle, hiszen megszedte már magát tisztességesen - vagy tisztességtelenül -, mindenesetre nem egy koldus a vásárló.
Hogy egy elővételi jog birtokában hogy adhatta el a menedzsment , aki a korábbi tulajdonos is egyben másnak is a csatornát, az rejtély, de persze nem elképzelhetetlen.
Amennyiben biztonyítják, hogy az elővételi jog jogosultja közölte vételi szándékát, akkor nincs az a bíróság, amelyik kimondaná Vajna vételének érvényességét.

Mindenesetre  Simon Zsolt és Yvonne Dederick nem tegnap érkeztek a hathuszassal, mindketten profi menedzserek, akik nem szoktak hozzá ahhoz, hogy ilyen horderejű ügyekben hibázni lehet.
Annál is inkább, mivel mindketten tulajdonosai voltak a csatornának, melyet annak idején hitelből vásároltak meg, a hitelt az akkori hírek szerint az eladó nyújtotta nekik, de hát a követeléseket el is lehet adni, így egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy valamelyik háttérszerződés tartalmazza a csatorna harmadik személy számára történő értékesítése esetére az elővásárlási jogot a hitelező vagy jogutódja részére.
Fene tudja.

De ötletes, ha igaz.
Yvonne Dederick férje jogász, nem hinném, hogy jó ötletnek tartotta volna egy értékesítést, ha a vétel tárgyát elővásárlási jog terheli - ha csak meg nem érte a dolog, hiszen van az a pénz, amitől vállalható, hogy az embernek korpás a haja.

Hát, majd meglátjuk, mindenesetre Anikó asszony helyében én ma este igen csendesen közlekednék, mert elmúltak a szép, napsütéses napok, felhők alatt meg minek a napszemüveg, nemde?
Mindenesetre most várhatunk, míg tisztul a kép, de ezen Simicska mindenképpen keresni fog - vagy így, vagy úgy, Orbánon pedig röhögni fog a világ.
Úgy hallani, Grazban elrendelték a riadókészültséget, ha megjelenik a kapuk előtt a régi kedves beteg, aki időnként rálép a saját nyelvére, azonnal kezelésbe tudják venni.

A másik égés a Testnevelkési Egyetem sportcsarnokának tetőszerkezetét érintette.
Majdnem biztos vagyok benne, hogy a tüzet egy égve felejtett gyertya okozta, mely felett a sportolók a heroint melegítették egy kanálban.
A sportcsarnokokat soha nem őrzik, olyanok, mint 56-ban a FÉG volt.
Éppen akkor, amikor a forradalmárok odamentek fegyverért, nem őrizte senki.
Előtte nap még igen, utána következő nap szintén, de éppen azon a napon senki.
Tűzjelző, füstérzékelő, mely ma már Mari néni libaóljának is tartozéka, sehol egy darab sincs, az éjjeliőr meg nappal volt szolgálatban.
Hajdan egy TSZ tehenészeti telephelyet úgy őriztek, hogy a falán dobozokban órák voltak, melyeket ha nem húztak fel félóránként, akkor lejártak, az éjjeliőr pedig, akinél a kulcs volt repült, mint a liba, költözés alkalmából.
De ma még hasonló sincs, kamera sincs, - minek is az, nemde?

A szokásos menetrend szerint Orbán már biztosította a sportolókat, hogy meglesznek azok a milliárdok, melyekből pótolják a létesítményt.
Hogy azt eredeti helyén, az nem biztos, most keresnek területet a budai gigamegakórház részére, egy sportcsarnoknak meg mindegy, hogy hol áll, állhat az a Déli Pályaudvar helyén is, de persze én nem értek az ingatlanfejlesztéshez,  még a túzoltáshoz sem, nem hogy a gyújtogatáshoz, mint a Fidesz piromantái.
Lehet persze, hogy a holdsugár egy kint felejtett borotválkozótükörről valamelyik neves sportoló türülközőjére fókuszálta a fénysugarakat, az meg felgyulladt...
Mégis, az embernek helytelen gondolatai támadnak, és - meglehet tévesen - az egykori Budapest Sportcsrnok leégésére asszociál, ott is azonnal lett pénz a pótlásra és a tűzvizsgálati jelentéseket hatvan évre titkosították...
Nem akarom a Reichstagot se felemlegetni, de az se kizárt, hogy ezt a csarnokot meg migránsimádó liberálisok gyújtották fel, a tuggyukkik megbízásából.

Nálunk minden megeshet, meg mindennek az ellenkezője is.
Nem csak Alice él csodaországban...

:O)))

GŐZT A HAJÓKÜRTRE

Ha kevés a gőz a kazánban, a kapitány súlyos dilemma elé kerül, hogyan tudja megoldani, hogy bár a dugattyúk egyre lasabban mozognak, mégis a haladás látszatát keltse.
Ilyenkor szokta kiadni a parancsot: Gőzt a hajókürtre!
A ködkürt pedig bánatosan belebőg a hideg, párás levegőbe, melyben a látótávolság ötszáz méter, a hajó pedig a jelenlegi sebessége mellett egy kilométeren belül nem képes megállni.
Így bolyonguk mi a világpolitika Bermuda-háromszögének vízein, a kapitányi hídon a Látnokkal, kinek nem kell sem kompasz, sem térkép, aki távcsövét fordítva illeszti a szeméhez, így vakon bízik benne, hogy a sziklák még nagyon messze vannak, pedig a hajó feneke már recseg-ropog a zátonyon...
Természetesen ez még nem az úgynevezett Hende féle távolbalátási kísérlet, de nem sokkal jobb ez sem...

Kapitányunk persze nem is kapitány, hanem ellentengernagy.
Attól ellen, hogy a józan ész ellen hajózik és tenger nagy a pofája, ami nem lenne baj, ha a gépeket pofázással lehetne hajtani.
Sajnos itt már gép sincs, csak kilencmillió gályarab az evezőknél, meg a kazán, amelyik a ködöt fejleszti és a gőzkürtöt működteti.
Szóval, a gőz a hajókürtre megy, mely - frissen átdizájnolva - formáját tekintve Rogán Tonyára hajzik, akit egy három államtikárból álló állvány tart a hajó fölé, a gözvezeték a hátsójához csatlakozik, a hangot pedig a száján át adja majd, melyből a gályarabok megtudhatják, hogy mecsoda szerencséjük van, hogy a létező világok legjobbikában húzhatják az evezőt .
A hídon pedig a kapitány rángatja a kürt fogantyúját, pillanatnyi hangulatának és távlati céljainak megfelelően.
Búúúú - szól a kürt, Búúúsulj magyar, jön a migráns!
Búúúú- bőgi bele az éjszakába, Búúúkott Gyurcsány, Búúúúkott baloldal, Búúúúkott liberálisok!
A távolból, a hegyoldalakból bánatosan bőg vissza a sok marha, Múúúúúkodik a rendszer!

Persze ne becsüljük le a propaganda szerepét.
Ami igaz - igaz, a baloldal bukásának és az ellenzéki tevékenység fiolyamatos kudarcainak oka a tömegkommunikáció alacsony színvonalában keresendő - többek között.
Amit Orbán felismert, de a demokraták között a legjobbak sem, az, hogy a modern politikai harc leginkább nem az utcákon folyik, hanem a médiában.
Pedig hányszor elmondták, hogy a média a negyedik hatalmi ág, csak éppen némi lenézéssel beszéltek róla, és nem vették komolyan saját megállapításaikat.
Ha valamit felrovok a gengszterek hatalomrajutása előtti kurzusnak, hát ez talán az első helyen szerepel.
Hogy engedték kisajátítani a médiumokat, egyiket a másik után, mígnem a végére egy rádió, egy televízió és egy napilap maradt, azokből is egyet megvettek kilóra, a maradék meg úgy üzemel, hogy nem jut el a lakosság egészéhez.
A nép azokat a híreket hallja, melyeket megengednek számára hallani, és lassan már annak sem lehet örülni, hogy a jobboldali médiamunkások többnyire vértehetségtelenek.
Megy az idő. felnőtt egy új nemzedék, mely meglehetősen pragmatikus - ott ír újságot, ahol felületet kap, azt írja, amiért megfizetik, aztán a romkocsnákban, tudatmódosult állapotban magyar BBC-t vizionál, de csak halkan, nehogy elveszítse az állását.

A gazdasági-polittikai teljesítmény és a propaganda a fordított arányosság elvén működik, minél gyengébb a teljesítmény, annál hangosabb a sikerpropaganda.
Amit pedig sokan és sokszor elmondanak, az még a személyes tapasztalatokat is képes felülírni.
Brit kutatók végeztek olyan kísérletet, hogy két tárgyat helyeztek el egy asztalon, és a kísérleti személynek meg kellett mondani, melyik a nagyobb.
A résztvevők többsége beavatott volt és a kisebb tárgyat jelölte meg nagyobbnak, az eredmény pedig az lett, hogy a kísérlet alanyai is ugyanígy tettek.
És akkor még nem is beszéltünk a tekintély szerepéről, ennek pedig nálunk kultusza van.
Lehet itt bárki a köztársasági elnök, a politikusok népszerűségi listáját vezetni fogja, egészen addig, mígcsak hülyét nem csinálnak belőle a barátai, hiszen ugyan, mennyivel különb Áder mint - mondjuk - Schmitt Pál volt?
És még valami: amit bemondtak a rádióban vagy a televízióban, az - a népeség egy bizonyos körében - automatikusan igaznak tekintendő.

Szóval, a mi kis Tóni Pasánk jól megdolgozott terepre érkezik, majd torzsalkodnak kicsit Lázárral, de az első mutyinál pajkosan összekacsintanak, hiszen ők egymás ellenségei, nem a pénzüké, és mióta Rákosi meghalt, a népnek már nincsenek ellenségei, csak barátai.
Márpedig megmondta a Talmud: Uram, szabadíts meg a barátaimtól, az ellenségeimmel elbánok magam is.

Az Úr is megöregedhetett, úgy látszik nagyot hall, mert mintha a füle botját se mozgatná...

:O)))

OLAJOZOTT POFÁRAESÉSEK

A nemzetközi olajtőzsdék ugrása ellenére a GKI Energiakutató belföldön nem számít az üzemanyagár további emelkedésére.
A forinterősödés ugyanis jó esetben kiolthatja a külföldről ránk nehezedő áremelési nyomást, írják a kutatók.
Rosszabb esetben meg nem, esetleg a forint nem is fog erősödni, horribile dictu akár gyengülhet is.
Ezt egyszer már eljátszottuk a Kádár-rendszerben is - ott sem jött be.
Olyan ez, mint a legelőn sétáló liba, lehet belőle sült, lehet töpörtyű, de lehet belőle Pedigree Pal is, a csillagok szerencsétlen együttállása esetén.
Mindenesetre, ha újra kezdeném az életem, kutató szeretnék lenni a GKI–nál, ennél jobban tán' már csak brit tudós szeretnék lenni…

Hogy az olajárral mi lesz, az a jövő zenéje, az ilyen idegnyugtató dumákra meg nem vagyok vevő, hiszen láttam én már nemcsak, hogy karón varjút, de éjjeliőrt nappal meghalni is.
Az olajár alakulása tenger dologtól függ, kezdve a közel-kelti torzsalkodás kimenetelén, folytatva Putyin álmán, és befejezve a klímaváltozás idei hozadékán, úgyhogy azért én nem lennék annyira nyugodt, mint a GKI kutatói, akiknek szakértelmét egy pillanatra sem vonom kétségbe.
Csak éppen az a helyzet, hogy a számításba veendő változók száma annyira megnövekedett, hogy a dolguk egyáltalán nem könnyű.

Bár mindig vannak váteszek, akik megjövendölik az eseményeket, de manapság nemigen él olyan, aki meg tudná jövendölni, hogy mi lesz a hatása a szénhidrogén–kitermelésre a Volkswagen konszern és a többi autógyártó ingatag helyzetének.

Ugyancsak kiszámíthatatlan az arab országok és Irán mozgása, az amerikai elnökválasztás hatása a gazdaságra, és így tovább.
Mindenesetre anyukám azt verte a púpomba, hogy ne élj illúziókban fiam, légy optimista, de készülj fel a legrosszabb változatra, ami jelen esetben az energiahordozók ugrásszerű drágulása lenne.

A mi világunkat ugyanis a szénhidrogének hajtják, ha emelkedik az áruk, akkor emelkedik a kenyér ára, mert emelkedik a munkagépek üzemeltetési költsége a földeken, emelkedik a szállítási költség, a termény szárításának költsége, a malmok energiaköltsége.
Emelkedik a liszt szállítási költsége, a pék üzemeltetési költségei, a kenyér szállítási költsége, a bolt energiaszámlája - csak az állami sarc marad az egekben, jobb esetben, mert lehet, hogy a sztratoszféráig fogják emelniaz ÁFÁ-t…

És akkor még léteznek egyéb külpolitikai tényezők is, például Ukrajna helyzete.
Ha az ukránok a télen átlényegülnek hóemberré, az igen könnyen elindíthat egy migrációs hullámot arrólfelől is, aztán a Sejt válogathatja a drótkerítésénél, hogy ki a Kovács Jóska, meg ki a Bogdan Hmelnyickíj…
De itt van a horvát probléma is.
Éppen jó úton haladunk, hogy az évezredes horvát-magyar kapcsolatokat évszázadokra tönkrevágjuk, mert a Nagy Haidekker képtelen kompromisszumokra, ő csak vezényelni szeret.
Elsődleges célja - úgy tűnik – a visegrádi négyek feletti irányítás átvétele, majd jöhet a távolabbi cél: az Európa feletti uralom megszerzése.

Persze illúziókban él, a politikus súlyát ugyanis nem a pofája nagysága, hanem a mögötte álló gazdasági-katonai hatalom adja, és ez akkor is így van, ha öles plakátokon hirdeti, hogy ő akkora nagy politikus, hogy ahol másnak már a feje kezdődik, neki ott még mindig csak segge van.

Szóval, nem olyan egyszerű az élet, mint amilyennek a stadionok bánatos népe képzeli.

Most, hogy legyőztük a profi villanyszerelők és a hivatásos kőművesek válogatottját, a csapat az öltözőben boldogan ünnepelte a győzelmet, szurkolótábora meg a kommentekben anyázta őket, mert cigány mulatóst énekeltek örömükben, ahelyett, hogy virágénekeket hajlítgattak volna, de legalábbis a Romantikus Erőszak színvonalas zenéjét favorizálták volna.
De hát mit is lehet várni abban az országban, ahol a kormány a legcsekélyebb visszhang nélkül a pofánkba szórhatta "elszámolását" a magán-nyugdíjpénztárak háromezer milliárdjának eltüntetéséről.
Bölcs népünk ezt úgy kezelte, mint mikor a részeg Lajkó megkettyinti a kamionparkoló szépét.
Istenem, hát részeges, nincs ebben semmi meglepő – a kormány meg tolvaj, ezt is tudtuk – nemdebár?

Semmi meglepő.
Viszont nem kell fizetni majd egy sor illetéket, melyek alapvetően az államigazgatási eljárások költségeire adnának fedezetet, de a jóságos király most elengedi.
Tulajdonképpen felháborító, ahogy ez a banda hülyének néz mindenkit.
Az államigazgatásnak költségei vannak, ezeket fizetni kell, vagy illetékből, vagy adókból, de ingyen leves sincs és ingyen gépkocsi-átírás sincs, így aztán majd az is fizeti a költségeit, aki még villamoson sem ült életében, nemhogy autója lett volna.

Nem is tudom, hol kellene ezt a dolgot kezdeni, talán a kisiskolásoknál, hogy ők már értsenek egyet-mást a demokratikus állam működéséből, az állam és polgára viszonyából, a közös pénzek összeszedésének és elköltésének szabályaiból, a közterhek viseléséből és a magánérdekekből.
Hogy tudják, hogy a politikus a mi pénzünkkel játszik, és semmiféle felhatalmazása nincs arra, hogy azt a sajátjaként költse...
Mint ahogy arra sem, hogy a nőket a mai politikai élet megpróbáltatásainak elviselésétől távol tartsa, merthogy mit kapott anno szegény Lamperth Mónika.

De ez már egy másik téma…

:O)))

CHILEI CSERESZNYE

Az uniós országok rangsorában a dél-amerikai kereskedelmi forgalmat tekintve Magyarország a 23. helyen áll, a kormány azonban ennél jobb pozíció elérésére törekszik - mondta Bus Szilveszter, a Külgazdasági és Külügyminisztérium déli nyitásért felelős helyettes államtitkára a II. Magyarország - Latin-Amerika fórumot megelőző sajtótájékoztatón pénteken Budapesten.A magyar export 2,3 százaléka jut jelenleg Dél-Amerikára és Afrikára - ismertette,- őt idézte az Origo.

Hurrá, éppen itt az ideje, hogy chilei cseresznyét ropogtassunk a borus téli estéken.
Már szinte látom lelki szemeimmel, ahogy a csenyétei polgár két ujja közé szorítva a magot megcélozza vele a magasabb életszínvonalat.
Boldog,  mert a jövedelempótló támogatásból akár három szemre is telik, abból kettőt a fülére akaszthat, a harmadikat meg a... meg a... megeheti - mecsoda idill...

Ugyan Bús kormánytisztviselő nem éppen erre gondolt, de a probléma azért továbbra is fennáll, - a szállítási távolságok a termékek többségénél felzabálják a hasznot - oda szállítani, vagy onnan importálni legfeljebb drágakövet vagy szoftvert érdemes, azt zsebben is ki lehet vinni vagy be lehet hozni.
Vonatkozik ez Afrikára is, és akkor még a rengeteg egyéb akadályról nem is beszéltünk, kezdve a politikai instabilitásról, a korrupcióról, a bűnözésről, például.
Ennek dacára legalább olyan optimistán nézünk a bizonytalan jövőbe, mit tette ezt hajdan Torgyán József, virázása idején, és az eredmény is hasonló lesz, dacára az állami erőlködésnek.

Talán érdemes lenne tudomásul venni, hogy a kereskedelem fejlesztése nem annyira a szándékokon múlik, mint az adottságokon.
Ha tudunk előállítani exportképes termékeket, akkor lesz üzlet, ha nem, akkor nem lesz - ezen semmit nem változtat az sem, ha a külkereskedelem irányítói legugolnak és nagyon akarnak.
Azt kellene tudomásul venni, hogy nem az állam exportál, hanem a vállalatok, vállakozások, azok közül pedig az exportképesek többnyire külföldi tulajdonban vannak.
Ezek pedig az exportjukat önállóan intézik, semmiképpen nem állami direktívák alapján.
Orbán elakadt a szocializmusban, csak azt felejti el, hogy a lopott holmi üzemeltetéséhez is érteni kell, különben igen hamar tönkremegy - nézze csak meg az országot, ha nem hiszi.

Hajdan a magyar járműipar exportképes volt, szállítottunk vasúti szerelvényeket, autóbuszokat, teherautókat, de exportképes volt a magyar gyógyszeripar is.

Exportáltunk mezőgezdasági - élelmiszeripari technológiákat, komplett csirkegyárakat, know-how-t, ez a lehetőség a magyar mezőgazdaság szétverésének áldozatául esett.
Talán meg kellene kísérelni új tevékenységeket felfuttatni, ehhez viszont a magyar vállakozásokat kellene fejleszteni.
Sajnos, ez is úgy történik ma, mint a cigányság támogatása, szórjuk a pénzt eszetlenül - de az eredmény is éppen olyan.
A mezőgazdaságban erre nem sok lehetőség látszik, a halott az utolsókat rúgja, az állami tulajdonú termőföldek kiárusításával a jövőt is meggyilkoljuk.
Maradnak a zöldbárók, akik most aztán valóban olyanok lesznek, mint amilyeneknek a hajdani téeszvezetőket felfestették a rendszerváltás idiótái.
A magyar ipar jövőjének sírját pedig a magyar iskolarendszer ássa meg, mely a társadalmi mobilitás felszámolásával kéz a kézben megteremti a szakmunkás helyett az összeszerelősorok rabszolgáit.

Viszont - némi időhúzás után - kiderült, hogy oda a libák igazsága.
A bíróság megállapította, hogy nem csak, hogy Bajnai Gordon ártatlan a libászok tönkremenetele ügyében, de az egész libaügy mögött nem lelhető fel bűncselekmény.
Ez ugyan az első perctől kezdve nyilvánvaló volt, de ebben az országban minden átpolitizált.
Egy egyszerű gazdasági kockázatvállalás rossz kimenetele esetén a politika azonnal elkezdi a károsultakat saját céljai érdekében használni, felhasználni sőt elhasználni.
Aki az üzleti életben vállakozik, az kockázatot vállal - ezt tudnia illene.
Ha az állam minden alkalommal segít a károsultnak, sőt, úgy tesz, mintha igaza lenne, mikor egy-egy üzleti bukás esetén panaszkodik, akkor mindig meghosszabbítja egy-két évtizeddel az időt, mely alatt e gyermek-társadalom végre felnőhetne.

Így volt ez deviza-hitelek, bróker-ügyek esetén is, így van ez liba-ügyben is.

Ezek a segítségnyújtások mellesleg velejükig erölcstelenek is, hiszem a libatermelő kockázatát szétporlasztják a társadalom valamennyi adófizetője között, és tessék tudni, hogy itt a hajléktalan is adófizető polgár, merthogy az ÁFA-fizetési kötelezettség rá is vonatkozik.
Ő fizeti ki - részben - a libatermelő veszteségét, hogy aztán áldozatvállalásának hozadéka a kormánypárt párezer szavazata legyen a választások alkalmából.
Érdekes ez az ország, ahogy ütemesen lépked a megsemmisülés felé, ahogy a vértehetségtelenek azt képzelik, hogy majd nagyot hasítunk Kínában, Oroszországban, Chilében, ahelyett, hogy szépen, ütemesen fejlesztenénk az Unión belüli kereskedelmünket és legfőképpen - olyan társadalmi struktúrát hoznánk létre, mely alkalmas exportképes termékek előállítására.

A délkelet-ázsiai kistigrisek úgy jutottak el odáig, ahol ma tartanak, hogy minden mozgósítható pénzüket az iskolarendszerbe ölték, de meg is lett az eredménye.
Mi stadionokba öljük a pénzt, és büszkék vagyunk, ha megverjük a vasárnapi hobbifocisták válogatottját.
Hozzávetőleg ez a különbség közöttük és köztünk - a Puli kisautó, meg a KIA Motors között.El kellene ezen végre a hozzáértő jobboldali  politikusoknak is gondolkodni, mikor a kezüket emelgetik az Országházban.

Már, ha van hozzá szoftverjük...

:O)))

AZ ÁLLAM HALLGAT

Az állam leesik, ezt azért nem gondoltam volna.
Tudtam, hogy ezek bunkók, tudtam, hogy ócska politikai haszonlesők, de azt azért nem gondoltam volna, hogy az állam képviselőitől mindössze annyi telik, hogy az Országgyűlés Hivatala kitesz egy emlékkönyvet, melybe bejegyezhetjük azt, hogy mennyire tiszteltük és szerettük az elhúnytat.
Tisztességesebb országokban ilyen esetben a hivatalban levő Köztársasági Elnök és miniszterelnök nyilvánosan kifejezi részvétét, a középületekre gyászlobogót tűznek, az állami zászlót félárbocra engedik.
Mondjuk ebben nem volt hiba, hiszen Göncz Árpád az Aradi Vértanúk Napján halt meg, és a Köztársasági Elnök is adott ki tisztességes hangvételű nyilatkozatot, mégis, az állam reakciója erre a váratlannak nem mondható helyzetre igencsak visszafogottnak mondható.

Az egész úgy néz ki, mintha a hatalmon levők olyan helyzetet akarnának előállítani, mely szerint a gyász a liberálisok dolga, jóllehet Gönz Árpád valóban a rendszerváltás arca volt tíz éven keresztül, mielőtt ezek a rosszarcúak jöttek.
Igazságtalanság és neveletlenség, emellett politikailag kispályás viselkedés, hiszen nem tett semmi rosszat a jelenleg hatalmon lévőknek sem, sőt.
Viiszont liberális volt.
Mindig megdöbbenek attól, hogy még egy ilyen alkalmat sem képesek kihagyni azok, akik azt gondolják, hogy egy ország számára csak az ő elveik jelenthetik az igaz utat.
A hangnemről most szó se essék, némelyik ember ritka gusztustalan.
Azon meg már csak röhögni lehet, hogy - leszámítva a diktatúra híveit, akik eleve diktatúrapártiak - a jobboldaliak úgy szórják a szitkokat a liberalizmusra, mintha értenék, hogy mit is takar a fogalom.
Közben meg úgy tesznek, mint azok, akik a libacomb harapdálása közben szidják a libát, de időnként azért meg-megnyaják a tíz ujjukat.

Antall halálakor az állam megadta a módját a megemlékezésnek, ma meg nemigen látszik a nagy felbuzdulás.
Pedig Göncz Árpád legalább annyira emblematikus figurája volt az új rendnek, mint Antall.
Aki ezt tagadja, az hazudik.
Még nem késő, még lehetne korrigálni a hatalomnak, ha akarna.

Attól tartok, hogy nem akar...

:O)))

GÖNCZ ÁRPÁD

Nem is tudom, létezett-e politikus a belátható közelmúltban, akit szerettek volna az egyszerű emberek - rajta kívül.
Igaz, nem mindenki.
A jobboldal, de főként a szélsőjobb nem szerette, talán azért, mert veszélyes volt rájuk.
Őt ugyanis nehéz lett volna beletuszkolni bármilyen lövészárokba, jóllehet ott sokan szívesen várták volna, olyanok, akiknek legfelebb a Kossuth-díj súlya nyomhatta hősi mellét az életből ellopott börtönévek helyett.

Nem volt hajlandó gyűlölködni, hangoskodni,neki nem volt mit kompenzálni, nem kellett a múltját retusálni, nem volt szüksége szép rablómesékre, az ő élete nyitott könyv volt.
Ő úgy volt politikus, hogy nem volt politikus, ő egyszerűen a Köztársasági Elnök volt, aki nem szállt el önmaga frissen felismert nagyságától, magas méltóságában is olyan tudott maradni, mint amilyen akkor volt, amikor élte a műfordító csendes, értelmiségi életét.
Nem zavarodott bele a rendszerváltás örömébe, nem kiáltott vérért és bosszúért, mert polntosan tudta, hogy a történelem mennyire bonyolult és veszélyes üzem.
A történelem veszteseinek köztársasági elnöke kívánt lenni, ez pedig megbocsájthatatlan azok számára, akik vesztesek ugyan soha nem voltak, legfeljebb nem lophattak eleget.
Amikor a jobboldal némi belügyi segítséggel belefojtotta a szót a Parlament előtt, akkor sem alkudott, legfeljebb sajnálkozott, mert tudta, hogy a nép mennyire könnyen manipulálható.
Akkor sem hezitált, amikor voltak, akik a taxisblokád résztvevőit bele akarták tolni a Dunába, mert tiszta erkölcsi érzékkel tudta, hogy a politikai konfliktust politikai módszerekkel kell megoldani.
Ha sok-sok Göncz Árpád lett volna, talán kevesebb veszteséggel ússzuk meg a kapitalizmus alapjainak lerakását - de sajnos, nem volt.
Kevés volt az ember, sok volt a haszonleső és a revansvágyó gyűlölködő, mint ahogy ma is olyanok vezetik az országot, akikből hiányzik az emberség szép luxusa.
Errefelé embernek lenni nem népszerű dolog, errefelé az számít politikusnak, akit füldugós gorillák kísérgetnek.
Akihez szabadon oda lehet menni, az ritkább errefelé, mint a bánáti bazsarózsa.
Utódai között voltak okos értelmiségiek, küldetéstudatos politikusok, de ember - mondjuk nagybetűvel - nemigen akadt.
Hogy a Köztársasági Elnök címe mára ennyire amortizálódott, hogy lassan egy pingvin is alkalmas a betöltésére, nem ő tehet róla.
Amikor ő töltötte be a posztot, akkor még súlya volt a Köztársasági Elnök szavának.
A fejlett demokráciákban vannak hozzá hasoló politikusok, kerékpározó királynők, tömegközlekedést igénybe vevő miniszterelnökök, humorérzékkel rendelkező államférfiak és magas méltóságokat betöltő nők.
Nálunk a fajtája egyelőre hiánycikk.
Neki határozott véleménye volt a világról, és ez a vélemény nem valamelyik párt vagy valamelyik másik politikus véleménye volt.
Azt mondják, ami nem öl meg, az erősebbé tesz.
Így volt ő is a börtönévekkel, nem tört és nem keseredett meg, mosolygós, joviális figurája úgy hiányzik a magyar közéletből, mint egy falat kenyér.
És most már örökre hiányozni is fog.
Meghalt Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság Köztársasági Elnöke, az Ember, aki ember tudott maradni.
Nyugodjék békében.