GRÁCIA SZEGÉNY FEJEMNEK

Éppen ilyen az életben is, nem photoshop!

Bűnbe estem, de az Úr igazságos és megbüntetett, hogy a fal adta a másikat!
Nyaralni mentünk, az év fénypontjának készült a dolog, a világ másik végére, meleg tenger, csodálatos színek, pálmafák, fehér homok, RCI apartman - az Isten is tevéknek teremtette...

Úgy terveztem, hogy viszem a laptopot, és - mint már annyiszor az évek során - maximum egy-két nap kihagyással - mazochista olvasóimnak írom szorgalmasan a bejegyzéseket a blogba, aztán majd napközben fürdök a finom, meleg tengerben, nagyokat eszem-iszom és hadonista életmódot folytatok, szünetmentesen.
Teve tervez, Alah végez...

A dolog jól indult, időben kiértünk a repülőtérre, bőröndök  súlyhatáron belül, kézipoggyász se túl súlyos, mert  csak a csupasz laptop utazott benne, az összes töltő meg kábal meg telefontöltők, fényképezéőgép a bőröndben.
Az utazás során asszisztenciát kértünk, ezt azok kérhetik, akik mozgáskorlátozottak, és azt jelenti, hogy a repülőtereken kerekesszékek és/vagy golfkocsi-szerű elektromos járműveken viszik az utast egyik helyről a másikra.
Negy segítség ez, mert a világ óriási repülőterein kilométerekben is sok, amit adott esetben végig kell gyalogolni, és aki nem elég fürge, azzal megesik, hogy átszállásnál lekésik a gépről.

Történt velünk már ilyen, mikor a gépünk késett, és nem értük el a csatlakozást, de most nem késett a gép, csak a leszállás után az asszisztenciát nyujtó cég emberei leültettek egy padra, mondván, várjuk meg a kollégáikat, akik majd továbbszállítanak bennünket.
Ez általában így is történt, a környezetünkben levők szépen elkoptak, a végére hárman maradtunk, a harmadik utas nem a halál volt, hanem egy asztmás ember, aki egészen türelmesen várakozott, de a gép tervezett indulása előtt ideges lett, különösen akkor, mikor a reklamációnkra a felügyeletünkkel megbízott hölgy megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, ura a helyzetnek, majd tíz perccel a gép indulása előtt mondta hogy sorry, de a gépkocsivezető elment ebédelni.
A harmadik utas ennél a pontnál vesztette el az összes létező önuralmát, először összeesett, majd a padlón fekve hörgött egy sort, aztán feléledt és elkezdett a felügyeletet ellátó hölgy felé rohanni, közben roppant kifejező mozdulatokkal tudatta, hogy akkor ő ezt a nőt itt és most fel fogja képelni, mire is a fiatal nő elkezdett menekülni, és onnatól kezdve soha többé nem lehetett visszacsalogatni a pultja mögé, pedig addigra ott volt már a biztonsági szolgálat is, talpig golyóállóban...

Minket kiemeltek - gondolom, nem akarhatták, hogy esetleg erősítést képezzünk a felindult pasinak - és elvittek egy szinttel feljebb, ahol közölték, amit már régen tudtunk, hogy a repülőgép elment.
Utána a légitársaság három képviselője három helyen hallgatta meg a történetet, nagyon segítőkészen átküldtek egy néhány órás repülőút keretében egy másik nagy nemzetközi repölőtérre, mert másnap onnan indult egy másik légitársaság járata egyre távolodó utazási célunk felé.
Ha maradunk, a következő gép három nap múlva indult volna.
Beletörődtünk.
A repülőtéren kiállítottak egy buszmegállóba, hogy azonnal jön a busz, mely a szállodánkba visz - az azonnal arrafelé fél órát jelentett, vízszintesen eső esőben, kb. tizenöt fokban, a pulóverek a bőröndben, a bőröndök meg a célállomás felé repültek éppen, mint erről tájékoztattak a repülőtársaság illetékesei.
A légitársaságtól kaptunk gusztusos élertmentő felszerelést, egy fehér pólót, fogkefét, fogkrémet, azzal hogy reggel a repülőtér bejárata mellett várjuk az asszisztenciát, de el ne menjünk onnan, mert oda jönnek értünk.

Alvás, röhögés - mecsoda pechvogelek vagyunk - aztán szundi és reggel odacövekeltük magunkat arra a helyre, ahová előző nap megparancsolták.
Úgy fél órával az indulás előtt elkezdtünk idegeskedni, de még megpofozásra alkalmas ügyintézőt se kaptunk, nem, hogy asszisztenciát, így elbaktattam a repülőtéri információs pulthoz és megkértem az ott dolgozó urat, hogy értesítse az illetékeseket, hogy ismét le fogjuk késni a gépet, mire is telefonált és megmutatta, hogy hol várakozhatunk nyugodtan, merthogy az asszisztencia még mindig ura a helyzetnek.
Tíz perc perc múlva se volt senki a színen, tettestársam sírt, én meg apatikusan vártam a csodát, mely meg is érkezett egy fiatal lány képében, aki kézbe vette az általános egyenértékest, majd a helyzetet, és a kerekesszékkel végigrohant a repülőtéren, én meg igyekeztem nem szem elől téveszteni, ami felettébb ajánlatos is volt, mert a különféle terminálok között aki eltéved, annak már csak a csontvázát kapják utódai vissza.

Egy idő után a lány a kertekesszéket kiváltotta egy golfautóval - erre már engem is felvett - és azzal száguldozott az ismeretlen cél felé, ami egy szintén nagy légitársaság Boeing 747-ese volt (Ezt jó jelnek találtam, merthogy a repülőgép is pupos...).
Beugrottunk a gépbe, az ajtó zárása előtt úgy két perccel.

A helyünk egy négyes üléssor két középső ülése lett, a repülőút meg kb. 10 óra volt, - mit mondjak, ne legyen Viktornak se kényelmesebb, ha majd egyszer ülnie kell...

A megérkezés után csak a bőröndök tüntek el, de sebaj, hálópólónk már volt, és egy szóbeli igéretünk, hogy ha veszünk valami ruhafélét, akkor azt száz dollárig kifizetik.
Számítógépem volt, net is, imitt-amott akadozott,  csak töltő, kábelek nem voltak, a vezeték nélküli egér felmondta a szolgálatot, a tablet bedöglött, és a kölcsön töltő nem tudta tölteni,.
Vettem egy USB-kábelt, az szerintem lelassította a telefontöltést, aztán, mire mindent üzembe tudtam helyezni, addigra már közzé tudtam tenni a szabadságos kérelmemet - köszönöm szépen a segítséget - és utána sztrájkba léptem, olyan jó volt kicsit elhanyagolni ezt a sok idiótát, akivel ver bennünket a Mindenható.
Olvasni is csak jól bevált könyveket (Keresztapa, Piszkos tizenkettő) olvastam, nem voltam kockázatvállaló hangulatban...

Másnap reggel kiderült, hogy Semjén már intézkedett a szigeten, a boltok zárva voltak.

Taxi - a sofőr tudott egy nyitvatartó családi üzemeltetésű boltot, ottan alsógatya, egy-két póló, fürdőgatya, papucs került beszerzésre, tettestársnak a megfelelő változtatásokkal.
Csak feliratos poló volt, nekem a zasszony választott, a rokonszenvesebb betűtípusok szerint, úgyhogy kaptam egy pólót  "I am in the  island bitch" felirattal, meg egyet, amelyikből kiderült, hogy egy idióta vagyok, de ez már csak a szállodában, ahol a lelkiismeretére hivatkozva kimosattam a két fehér hálópólót és utána azokban jártam - lógtak ugyan kicsit rajtam, de legalább nem árultak el családi titkokat rólam.
Szombaton indultunk, a bőröndök csötörtökön érkeztek, közben bebizonyosodott, hgy a meleg tengereken két póló meg két gatya bőven elég a jóléthez, sőt, ezzel a ruhatárral a tengerben is parádésan el lehet lenni.

A bőröndökben volt harminc dvd is, biztoisítandó az esti szórakozást.
Természetesen a hotel DVD-lejátszója a harmicból csak egyetlen lemezt játszott le, azt meg már láttuk...
A szálloda remek volt, a bejelentkezéskor kaptunk egy szép. panorámás apartmant - a szálloda melletti bevásárlóközpont klímaberendezésének látványát és hangját élvezhettük, de aztán az általános egyenértékes ismét segített, és másnap már egy csodálatos, tengerre néző apartman teraszán reggelizhettünk.
Béreltünk egy autót, megtekintettük a sziget másk oldalát is, mely egy másik európai ország tengerentúli területe, vagy valami ilyesmi, ahol is egy szupermarketben kétszer húzták le a kártyánkról a pénzt, reklamálni meg úgy lehetett volna, ha a bankunk ír egy levelet a boltvezetőnek, de erről praktikus okok miatt lemondtunk.
Viszont megvigasztalandó magunkat befizettünk egy egynapos hajókázásra - katamaránnal a fehér homokos strandra egy szomszédos szigeten - mondták, gyülekező harmadnap hajnalban a mólónál.
Mikor kiderült, hogy csak mi ketten gyülekezünk, elmentem elolvasni, hogy a kirándulás technikai okok miatt egy nappal később lesz aktuális, de akkor lemondtuk az utat, merthogy mondtam, nem akarom kockáztatni, hogy hajótörés részese is legyek.

És akkor már csak visszacsukott a kocsira a parkoló sorompója, továbbá a visszafelé úton  nagy kapkodásban a presszókávé bögréje leégette a számat, - a zasszony elégedett,  legalább kevesebbet beszélek...
Mikor hazaértünk, megtekintettem Ferihegy romjait - elszomorodtam, mert ez hajdan egy szép repülőtér volt - ma meg egy balkáni pályaudvar, vonatok nélkül...
Otthon kiderült, hogy leégett a szivattyú és a kapu elromlott, továbbá még mindig Viktor van hatalmon, ez volt az utolsó csapás, azóta üveges tekintettel járok-kelek...

Ami meg a politikát illeti, az már a science fiction kategóriájába tartozik, most csak annyit erről, hogy a neves blogger megállapításait kiegészíteném azzal, hogy nem csak egy dilis van itt - ezekkel a figurákkal csúcsra lehetne járatni Döblinget...
És nézzétek el nekem, hogy lazsáltam kicsit, be kell valljam, hogy igen jól esett kicsit kikapcsolni az életemből a politikát, és nézegetni a pelikánokat, ahogy a sirályokkal együtt halásznak, jó volt kicsit olvasgatni, nézelődni, napozni, és ha valamelyik idióta az eszembe jutott, sürgősen elhessegetni a gondolatot, hogy ezeknek a hülyeségein törjem a fejem.
Holnap már üzemszerűen működök, és büszkévé tettetek, hogy volt, akinek hiányoztak az írásaim.
Hadd fenyegetőzzek: holnaptól megint, veletek, ugyanitt...

:O))) 

SZÍVÁS

Hálistennek, több, mint tizenöt éve szüneteltetem a dohányzást, pedig láncdohányos voltam, napi három csomag Multifilter volt az adag, az a csoda, hogy túléltem.
Ismerem hát a dohányos lét borzalmait, az örömeit nem, mert örömöm akkör se sok volt benne, mikor bagóztam.
Viszont saját elhatározásomból mondtam le róla, és mindig viszolyogtatott az a szent buzgalom, mellyel az antinikotinisták rákényszerítették a társadalomra elmebeteg elképzeléseiket, viszont nagyokat röhögtem, amikor meghozták a rendeletet a buszmegállóban dohányzás tilalmáról, mely előtt ott szennyezte a környezetét a busz, a rengeteg gépkocsi, az épületek fűtése.
Nem vagyok én a saját egészségem ellensége, de amikor megnézem a nagyvárost havazás után két nappal, hát nem tudok nem röhögni azon, hogy a buszmegállótól öt méterre szívható a bagó, öt méteren belül pedig nem.
A cégektől is kitiltották a dohányosokat, így aztán most a cigaretta mellé a kormot is szívják a cégek kapui előtt, dörzsölgetve a tenyerüket, telente a tüdőgyulladás rémével küzdve - de hát valamiben végtére is meg kell halni...


Mikor divatba jött az elektromos cigaretta - bár engem már nem érintett a dolog - jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy van kulturált megoldás, a környezetet sem szennyezik, embertársaikat is kímélik a másodlagos dohányzás ártalmaitól.
Korai volt az öröm, menet közben világra jöttek a Nemzeti Dohányboltok, azokat megkapták a haverok, és azóta a dohányzás elleni harc elcsendesedett.
Azóta nálunk bagózni becsület és dicsőség dolga, a profit is jó helyre kerül, szóval épül-szépül hazánk, Viktor és NER győzelemre visz.
Azaz csak vinne, mer az ellenség keze mindenhová beteszi a lábát, az ország időnként elgyurcsányosodva kijátssza az atyai gondokodású hatalmat és ellopja a jogos profitot a profitálásra feljogosított trafikosok, - végsősoron a dohány-nagykereskedelmet kézben tartó maffia elől.
Méghogy vízgőz, ki hallott még ilyet, hiszen abban nincsenek is rákkeltő korom-részecskék, nem is ér az semmit!
És legfőképpen az emberek nem a Nemzeti Dohányboltokban vásárolják a nikotint tartalmazó kapszulákat, sőt - van olyan, amelyikben nikiotin sincs!


A NER persze nem hagyja cserben híveit, megállapította, hogy a nikotin egészségkárosodást okozhat, ezt pedig nem tűrheti a Nemzet Atyja, Viki Atatürk, így aztán vissza az akolba, elkóborolt báránykák!
Igaz, hogy kutatások igazolják azt, hogy az elektromos cigaretta nem egészségkárosító hatású, de ez minket nem aggaszt, hiszen a kutatások a trafikosok közérzetére nem terjedtek ki, márpedig az ő körükben kimutatható az elektromos cigaretta káros hatása az idegrendszerre, különösen, ha még jobban elterjed ez az eléggé el nem ítélhető rossz szokás.
De sebaj, majd úgy megvéd mindenkit a kormány, mint Selmeczi a nyugdíjakat, az ellenőrzésre pedig nem kell egy fillért se fordítani, hiszen a temetés után lelkes aktivisták ezrei szabadulnak fel a terrorizálás céljára, a kormánynak elég, ha a betiltásról rendelkezik.
Az vitathatatlan, hogy a vízgőzben oldott nikotin belélegzésének is vannak veszélyei, de aki például a százhalombattai kémények mellett szélirányban él, annak ez smafu, hiszen vannak települések, ahol ha kint hagyják éjszakára a kerti asztalokat, reggelre olyanok lesznek,mint egy szürkére dizájnolt leopárd.
Nappal jobb a helyzet, hiszen a pernyét belélegzi a hálás lakosság.
Addig, ameddig nem lesz kötelező fizetni a tüdőszűrésért, azért ez a rendelet megoldja az egészségügyi gondokat.


A bolsevik legszebb tulajdonsága, hogy boldoggá tesz téged, ha beledöglesz is, és hogy mitől leszel te boldog, azt ő mondja meg.
Sok esetben olyan jól sikerül ez, hogy nemzedékek rokkannak bele, de a lényeg a boldogságban rejlik.
Ha liba lennél, akkor zöldre festenének, hogy beleolvadj a természetbe, csak az a baj, hogy télen nem biztos, hogy visszajönnél átfestésre.
Majd azért persze előállítanának,mert rendnek muszáj lenni, és lesz is.
Mert a NER társadalmának két alappillére a rend és a tisztelet, a harmedik pedig a kamion, mely a lopott holmit szállítja Felcsútra...


Ez a dolog szívás része, a szopási fázis első eleme meg az, hogy szeretett kormányunk takarékossági intézkedésekre utalt a költségvetés tervezetében.
Nem, nem, nem a stadionokon spórolnak, hanem a nyuggereken, a rokkantakon meg az árvákon, rájuk kevesebb pénz jut, míg a stadionok épülnek-szépülnek.
A Vezér is úgy tollasodik, hogy lassan olyan lesz, mint egy új-zélandi dodo-madár, csak ő még nem halt ki...
Ez a hír olyan a nyuggereknek, mint bölcsiseknek a szoktatás, de láthatólag jól bírják a gyűrődést, hiszen van min töprengeniük aktuálisan.
Majd ha sikerül megölniük a problémát, akkor esetleg rájönnek, hogy már megint hülyét csináltak belőlük, de persze ezt a Sors rendelésének fogják tekinteni, és hangos rezsicsökkentés! rezsicsökkentés! kiáltásokkal fogják ünnepelni Viktort, aki néhány termékre normális ÁFA-kulcsot engedett alkalmazni.
Például a tejre, de persze ez nem a kiskereskedelmi árra vonatkozik, hanem arra a tejre, mely Csányi tehenészetéből tartálykocsikban megy a feldolgozókba.
A nyuggerek meg túrót kapnak, esetleg...


Meg kettőt a szemük alá, ha el nem ugranak.
Pedig ez már választási költségvetés lesz, mert a magyar közélet úgy üzemel, hogy három évig fosztogatunk, egy évig meg osztogatunk, meg igérgetünk gátlástalanul.
Merhogy a magyar politikus olyan, mint a szabadságos frontharcos, gátlástalanul hazudozgat.
Viszont az ígéretek után legalább a lelkünk rendben lesz, ami nem is lenne baj talán, mert ez a társadalom nagybeteg.


De a szó eleji "n" opcionálisan el is hagyható...

:O)))

MAGYAROK VAGYUNK

Tehát tótok, svábok, bunyevácok, románok és sokácok, rácok, zsidók, örmények és cigányok, a hadak útján erre járó győztesek leszármazottai (márpedig aki fegyverrel erre járt, az mind és mindig győzött...) - egyszóval magyarok.
Persze sohasem egyszerre, mert legalább egyikünk mindig kiválasztott közülünk, őt a többiek ütik-verik, időnként kísérletet tesznek fizikai megsemmisítésére, és ha az adott népcsoportnak nincs szerencséje, nem jár erre valami épeszű népség lóháton vagy tankokkal, hát véghez is visszük visszataszító tervünket.
Mikor kiderül a lámpavasakon lógó elkövetők bokacsattogtatásából, hogy kérlekszépen méltóságos uram, ezt elcsesztük, akkor gyorsan rátoljuk a felelősséget valakire, majd kiválasztjuk a következő áldozatot, nemzetiségi vagy osztályalapon.


Mi magyarok arról vagyunk nevezetesek, hogy agyunk halálunk napján is olyan, mint az új, ki sincs fordítva, alig használt állapotban tartjuk életünk végéig.
Mi ugyanis nem az agyunkkal gondolkodunk, hanem a szívünkkel és/vagy a hasunkkal, és ha egyszer megszeretünk valakit, hát akkor az azt csinálhat velünk, amit csak akar.
Mily szerencse, hogy általában megelégszik azzal, hogy nem túl nagy energiaráfordítással hülyét csinál belőlünk.
A birkák már tiltakoztak a téves összehasonlítás miatt, mint mondták, ők csak akkor ballagnak végtelenül békésen, ha a puli időnként mordul egyet, de ha nincs puli, hát akkor huss - szétszalad a nyáj is, mint csigabiga öregapó kosárkájából, csigagyűjtés idején.
Hogy aztán időnként a mi is megkergülünk, az nem enyhítő körülmény, mert ezt hihetetlen tűrőképességgel ellensúlyozzuk.


A mi hátunkon fát is lehet vágni, lényeg, hogy a balta nyele nemzetiszínűre legyen festve.
Tűrőképes nép vagyunk, 1514 után darabideig várni kellett, míg megint felháborodtunk - a nemesség meg az arisztokrácia önérdekű belharcait hagyjuk most bátran figyelmen kívül.
Eközben persze lemaradtunk Európa szerencsésebb államaitól, ezt a lemaradást a mai napig nem tudtuk behozni.
Érdekes, de a lemaradás természete nem technikai jellegű, hanem mentális természetű, a gondolkodásunkkal van baj legfőképpen.
Bizonyos tekintetben rosszabbak vagyunk az állatoknál, azokat ugyanis, ha verik vagy falatkákkal jutalmazzák őket, lehet megfelelő viselkedésre késztetni, de minket soha.
Ésszerű viselkedésre meg mégannyira sem, mi imádunk irracionálisan viselkedni.

Mi mindig, mindenben jól akarunk járni, ezért aztán rengetegszer esünk pofára.
Nekünk minden jár, de legalábbis járna, lehetőleg nulla befektetéssel, viszont mély meggyőződéssel.
Egy németnek eszébe nem jutna bánatosnak lenni, hogy neki csak középkategóriás autó jutott, mi viszont meg vagyunk sértődve, hogy másnak jut a topmodell, és eszünkbe sincs vizsgálni, hogy miért.
Mi képesek vagyunk a nyolc általánosunkkal, meg a munka frontján tanúsított alulmúlhatatlan teljesítményünkkel irigyelni az egyetemi tanár, vagy a sikeres vállalkozó verdáját, mely amúgy nekünk járna, ez meg csak összelopta.
Általában is, akinek van valamije, az mind lopta, különösen igaz ez a vállalkozókra.
És itt nem a műkörmös nagygazdára gondolok, akit a hatalom tett gazdaggá és - remélhetőleg - a hatalommal együtt megy majd a süllyesztőbe, vagyonelkobzással egybekötve, szaporítva egyel a méltatlanul háttérbe szorított sértettek számát.


Merthogy ez a tízmillió sértett ember országa, itt mindenkit valaki tönkretett, itt mindenki legalább is nemesi, de inkább arisztokrata felmenőkkel rendelkezik, akiktől a komcsik elvették a vagyont, a földet, meg a tehenet.
Arról nem szívesen beszélünk, hogy a föld a komcsik földosztásából származik, melyen rabszolgaként gürcölt a hajdani cseléd családja.
Az aszfalton lakó mérnök úgy beszél apja 12 holdjáról, mintha a Paradicsomból hasították volna ki, csak nekik, az apa meg a TSZ-nyugdíjból él, miközben fiának esze ágában sincs elszegődni földet esztergálni, ő csak áldozat akar lenni, mert áldozatnak lenni jó.
Azok pedig, akiken keresztülgyalogolt a történelem háromszor-négyszer, de mindig felálltak és mindig összerakták családjuk életének legóját, szinte szégyenkezhetnek, hogy vitték valamire - már megint.
Mi bátran szidjuk a kommunistákat, miközben az elkommunistásodástól csak életkorunk mentett meg minket, harcos ifjúkommunistákat - miközben apánk párttitkár volt, akit mellesleg az a rendszer vakart ki a nyomorból. Mi úgy beszélünk a lódoktor segédjeként dolgozó nagyapánkról, aki hónaljig kotort a tehén seggében, mintha maga lett volna a Tudományos Akadémia.


Merthogy mi képtelenek vagyunk szembenézni a múltunkkal, személyesen se, de magyarként meg végképp nem.
Kissé infantilis nép vagyunk, amivel hozzájárultunk a haladáshoz, arra igen büszkék vagyunk, például ugye a magyar tudomány hány Nobel-díjast adott a világnak, közben pedig antiszemiták is vagyunk, kicsit, feledve, hogy a díjazottak majd mindnyájan zsidó honfitársaink voltak, akik csak azért kerülték el a sorstalanságot, mert idejében világgá mentek.
De ezt persze a németek bűnének véljük, mert így könnyebb a lelkünk, ezzel párhuzamosan visszasírjuk a csendőrséget, melynek humánus tagjai puskatussal segítették a vagonokba való felszállást...
Magánemberként sem vagyunk képesek szembenézni önmagunkkal, erre a rendszerváltás után tanúsított magatartásunk a legszebb példa, amikor tisztességben megőszült vezérigazgatókról derült ki, hogy üldözöttek, kitüntetésekkel dekorált múzeumigazgatókról, hogy ők a vízalatti mozgalom, ott készülnek a kormányzati feladatokra, az ember igazán csak röhögni tudott...


Mi irigyek vagyunk a sikerre, itt a sikeres embert az első adandó alkalommal megölik, itt a siker kulcsa soha nem a teljesítmény, hanem valami olyan kézzelfogható dolog, mint a protekció, korrupció, miközben nagyokat röhögünk azon, hogy korrupció az, amiből minket kihagytak, mert ha nekünk is csurran-cseppen, hát akkor az ügyesség meg élelmesség.
Magyar ember sosem lop, hanem szerez.
Gondolom, most is éppen a nagy szerzések korát éljük, de ez minket nem zavar, hiszen mi soha nem éreztük a közösség vagyonát a sajátunknak, pedig sokszor úgy lopták és lopják el tőlünk azt, amiért halálra dolgoztuk magunkat, mint betörő a spejzból a befőttesüvegben gyűjtött pénzgurigákat, és amiért, ha a kezünkbe kerülne a tettes, darabokra szednénk.
De hát az Ikarus nem fért a spájzba, a TSZ-ből meg hazavihettük a traktor egyik kerekét, a stadionok meg szépek és az adókedvezményként nyújtott támogatást nem a közösségtől lopta el a pocista, az már magánvagyon, mint az MNB alapítványainak vagyona is.


Merthogy túl sok eszünk sincs, sajnos.
Mi a legócskább, pitiáner csalók álma vagyunk, akit egymás után ötször is be lehet csapni ugyanazzal a kiszidolozott rézgyűrűvel, csak a dumának kell meggyőzőnek lenni, mint a temetkezési vállalkozónak: csak nem sajnálja a megboldogulttól a hat kandelábert meg a valódi műselyem szemfedőt az arany rojtokkal?
Mi elhisszük, ha azt mondják nekünk, hogy jobban élünk, mint anno, és azon spekulálunk, miközben várjuk a vérvétel időpontját a várólistáról lógázva lábunkat, hogy volt idő, amikor az ilyesmit azonnal megcsinálták - de a két dolog nem talál egyetlen idegszálat se az agyunkban, mely összeköthetné őket...
Mi azon vitatkozunk, hogy négymillióan élnek-e szegénységben, vagy csak két és félmillióan, mert ha csak annyian, akkor minden rendben.
Ha egy télen száz ember fagy meg a saját, fűtetlen otthonában, akkor megrántjuk a vállunkat és vagy feljebb tekerjük a termosztátot, vagy felveszünk a rajtunk levő két pulóverre egy harmadikat is, és lelkendezünk a rezsicsökkentésnek, miközben az pont olyan, mint az árleszállítás, ahol az árakat az árleszállítást bekalkulálva állapítja meg a kereskedő...


Mi támogatjuk a hazai termelést, jóllehet természeti adottságaink folytán annak kellene a legszebbnek, legízesebbnek lennie, de nem az, - a szállítási költségek hiánya miatt a legolcsóbbnak lennie - de nem az, viszont a többit szemétnek nyilvánítjuk, holott nem az.
Merthogy mi büszke nép vagyunk, bokréta Isten kalapján, meg beképzeltek is a végtelenségig.
Önértékelésünk példás és egyszerű: mindenben mi vagyunk a legszebbek és legjobbak, miközben mindenki úgy húz el mellettünk, mint a vadludak költözés idején.
Van egy tanulékonyabb rétege is a társadalomnak, ma már ők is úgy húznak el, mert az életösztön legyőzi bennük a beléjük sulykolt előítéleteket.
Mi utáljuk a migránsokat, miközben lassan a társadalom tíz százaléka migrál, és aki itthon maradt, az is mind migráns, egytől-egyig.
Aki nem hiszi, írja össze a felmenőit és tanulmányozza a nevüket.
Aki külföldre költözik az belép valamelyik magyar egyletbe és szorgalmasan utálja a másik magyar egylet tagjait, hogy legyen némi hazai feeling is a lecsó mellé...
Mi melegszívűek vagyunk, habár a melegeket gyűlöljük, jóllehet aki meleg, az nem éppen ránk vadászik, hiszen nem birkózóversenyt akar nyerni, hanem szeretetet attól, aki képes őt olyannak elfogadni, amilyen.
Mi szeretjük a cicákat, melyeket kitettek gonosz emberek a lakásukból, de utáljuk a hajléktalanokat, akiket mi tettünk ki, sokszor a saját lakásukból.
Mi gyűlöljük az erőszakot, de azért az asszony verve jó, a gyereknek meg kuss, mi elítéljük a bűncselekmények elkövetőit, ezért aztán aki jó útra tér, azt halálba üldözzük, merthogy mi olyan keresztények vagyunk, akik nem ismerik a bűnbocsánat fogalmát, de azért a Pápa eljöhetne éppen hozzánk iparitanulónak.
Mi szeretjük a gyerekeinket, de eltűrjük, hogy egy szociopata elmebeteg cselédet csináljon belőlük, mi olyanok vagyunk ugyanis, mint a francia férj, akitől azt kérdezi a felesége a postás alól kikandikálva, hogy de drágám, akkor most kinek hiszel - nekem, vagy a szemednek?


És sajnos, mi megalkuvók és gyávák is vagyunk, személyes kockázatot itt csak a kaszkadőrök vállalnak, mi pedig nem vagyunk kaszkadőrök, hanem közmunkások, segédmunkások, szakmunkások, előadók, főelőadók, osztályvezetők, főosztályvezetők, osztályvezető főorvosok, minisztériumi főtisztviselők, de egytől - egyig némák, nehogy elveszítsük az állásunkat, jóllehet a hatalom éppen erre épít.
Mi tudjuk is ezt, de mégse megyünk el szavazni, merthogy ezek mindegyformák.
Pedig nem, de ez senkit sem érdekel, hiszen mi szeretjük a szánkba adott bölcsességeket, és még véletlenül se keresünk hátsó szándékokat mögötte.
Ebben az országban az egyik valaha volt legdemokratább miniszterelnököt éppúgy ki kellene lőni az űrbe, mint azt, aki gyakorlatilag diktátorként viselkedik, és ezt egy olyan fiatal pártvezető javasolja, aki éppen olyan pozícióért harcol, melyből majd tovább forgácsolhatja a demokratikus oldalt.
Elkeserítő...
Mert mi következetesen politizálunk, következetesen populista minden politikusunk és mi is, és a politikus ellenzékben se mind tisztességes.
De mi boldogan ütjük egymást, jóllehet a harmadik általánosba járó kisdiák is képes kiszámolni, hogy ha három-négyfelé mennek a szavazatok, akkor eljön a Vezér örök királysága.


Azért mégiscsak lehet valamiféle rejtett képességünk, hiszen minden reális számítás szerint ennek az országnak már régen el kellett volna tűnnie a térképről - és mégse.
Persze ami késik, az nem múlik, mondogattuk gyermekkorunkban - és ez ma is érvényes.
És hát, természetesen az árvíz meg a szennyvíz nem a legkellemesebb dolog, de még azokban is meg lehet találni azokat a vízcseppeket, melyek ha összeállnának, tiszta és frissítő forrás lehetne belőlük, csendes, tiszta tó.


Valaki végre elkezdhetne ezen is dolgozni...

:O)))

FELEDÉKENYSÉG

Ma van a Győzelem Napja.
Rettentő ára volt ennek a győzelemnek, csak a Szovjetunió népei húszmillió halottat adtak érte, de én úgy számolom, hogy ehhez a számhoz a szövetségesek, a vesztesek és a megsemmisítótáborokban meggyilkoltak, meg a hadifogolytáborok halottainak számát is hozzá kell adni.
Gigantikus a veszteség, a szám szinte felfoghatatlan.
Persze érthető - ha elüt valakit az utcán egy autó, akkor az tragédia, a világháború áldozatainak száma meg statisztika.
Akinek ottmaradtak hozzátartozói, az érti ezt, a többinek, meg az új generációknak meg látnivaló, hogy hiába is magyarázod.
Az ember nem túl tanulékony jószág, csak azt érti meg általában, amit a bőrén megtapasztalt.
A magyar nép meg e téren is különleges, hisz nem a majommal közös őstől származik, mint az emberi faj általában, hanem a majom és aranyhal házasságának gyümölcsétől.
Köztudott talán, hogy az aranyhal az az élőlény, melynek memóriája a múlt három másodpercét fogja át.

Így aztán csodálkoznék felettébb, ha a mai napon tisztességes megemlékezések születnének, ezidáig se igen tépte magát senki, hogy elmondja azoknak, akiknek semmiféle ismereteik nincsenek a korról, hogy hová vezet a sovinizmus, az antiszemitizmus, rasszizmus, meg a nácizmus bármelyik formája, beleértve a nyilaskeresztes vitézkedést is.
Igen, a mi felelősségünk is, hogy a mai fiatalok csak néznek, mint liba a piros kukoricára, amikor hallják, hogy katonáink megszálló csapatok voltak Ukrajnában, hogy élő emberekre rágyujtották a csűrt, a templomot, hogy csecsemőket és kisgyerekeket hajigáltak a tűzbe, hogy akasztgattak, gyilkoltak.
Ők jobban szeretik azt hallani, hogy a Don-kanyarban hősiesen védtük a hazát, mígcsak el nem söpört bennünket a szovjet túlerő.
Arról sem szeretnek hallani, hogy a hős SS-alakulatok a magyar sebesülteket kihajtották a házakból a hóba, fagyba, azt meg el sem hiszik, hogy Magyarországot német csapatok szállták meg.
Magyarember makulátlan hős, csak éppen nem emlékszik arra, ami őseivel történt rossz döntéseik alkalmával.

Pedig nem ártana emlékezni, hiszen a történelem gyakran ismétli önmagát, és most is csak egy kunkori szőrszál választ el bennünket egy új világháborútól, mely ha lesz, kegyetlenebb lesz minden eddiginél.
Eleinte a háborúkat katonák vívták, az áldozatok zöme is közülük került ki.
A ma háborúja totális háború lenne, mindegy, hogy civil vagy katona az áldozat, a cél az ellenség teljes védekezőképességének felőrlése, iparral, infrastrukturával együtt.
Jó lenne elkerülni, mert hiába hiszi bárki, hogy őt ez nem érinti, ha erről a ház, mely rádól a fejére nem tud.
Hetvenegy év nem nagy idő, lehetne éppen emlékezni a háborút kiváltó okokra, a fajelméletre, a szélsőségesen agresszív eszmékre - aztán helyettesítsük be a zsidót a migránssal, a cigánnyal, és próbáljunk meg emberek maradni, még ha vannak közöttünk olyanok is, akik gerjesztik a tüzet.
Azt hiszem, az országot és állapotát tekintve még örülhetünk is, ha csak bepisilünk és nem égünk el a tűzvészben.

Azt hiszem, hálát adhatunk az Úrnak, hogy a II. Világháborúban a Szövetségesek győztek, nem pedig a hitleráj, jó lenne utólag ezt nem korrigálni.
Lehet ugyan, hogy akkor is a győzelmet ünnepelnénk - csak valahol Levédiában.
Bármennyire is ellentmondásos a dolog, de azt hiszem, jobban jártunk, hogy vesztettünk.
Ma aztán majd olvashatunk sokat a megerőszakolt magyar nőkről, a kegyetlen oroszokról és a hős német csapatokról, akik a nagy orosz sztyeppéken védték Európát a bolsevizmustól, miközben elrabolták az orosz paraszt szamovárját és ikonjait.
Olvashatunk majd az elvetemült Putyinról, a dísszemle kardcsörtetéséről, a NATO arkangyaláról, mely lángpallossal védi az országot.
Jó lenne megértetni a fiatalokkal, hogy a békénél nincs drágább kincs, vigyázni kellene rá nagyon.
A háború nem videojáték, a háborúban senkinek sincs öt élete, ott hamar kiírja a gép, hogy game over...

Jó lenne ezt erősen megfontolni...

:O)))

AKIT A DAKOTA LÓ MEGRÚGOTT

Ez egy rövid poszt lesz, a tetejébe salátaposzt, tele zöldségekkel, meg egy kis borecettel...

Annyi érdekes dolog vesz körül bennünket, annyi érthetetlen, vagy legalábbis nehezen érthető dolog, hogy az ember azonnal belátja elméje véges természetét a végtelen világegyetemmel szemben, és letesz minden beképzeltségről, nagyravágyásról.
Számomra például maga a csoda, hogy valaki, akinek az egész élete a gátlástalan és határtalan agresszivitásról szól, meglepődjön azon, ha akcióit reakció követi.
Olyan ez, mintha valaki a ló seggét csipkedné, és utána meglepődne, hogy az amúgy kötélidegzetű jószág egy elegáns mozdulattal felrúgja.
Hogy aztán még odaáll adni a sértettet, ehhez meg már igazán pofa kell...
Különösen így van ez, ha az arányok hozzávertőleg a muraközi - kertitörpe arányokra emlékeztetnek erősen.
Hát mit gondolt ez a szerencsétlen zakkant, büntetlenül pofátlankodhat az idők végtelenségéig?
Ugyan.
Bár egy család tagjai vagyunk, de ahol a sok gyerek között akad egy-két beilleszkedésre képtelen, ott azokat előbb-utóbb nevelni kezdik, elsősorban a szülők, aztán a legnagyobbak és a végén még az apraja is beléjük rúg egyet-kettőt.
A probléma csak az, hogy mi fizetjük a gyógyterápia árát, hát nem lehet, hogy nekünk kellene a gyógyászati jellegű seggberúgásokat kiutalni?

Aztán itt van ez a körmendi eset is, ahol nem csak a lóláb lóg ki, hanem maga a ló is.
Ez is csodálatos, hiszen a legostobább jobber (széles mezőny, nagy harc a helyezésekért...) is azonnal átláthatja, hogy itt egyszerű hangulatkeltés folyik, a népet a menekültek ellen akarják hangolni egészen pontosen körülírható körök, akiknek ellenséget kell produkálniuk bármi áron.
Hiszen ez a habarcs, mikor a szarból várat akarnak építeni.
Nincs ellenség, nincs miért elviselni őket, ha van, akkor is csak azért, mert azt az erőt kommunikálják, ami tulajdonképpen nincs is.
Csak a gyűlölet ereje van, melyet mesterségesen szítanak saját pozíciójuk megerősítése végett.
A legszomorúbb az egészben, hogy a Gyűlölködő úgy állítja maga mellé vazallusait, mint a bűnözők szokták a banda új tagjait: a kezébe nyomnak egy fegyvert és lelövetnek valakit, hogy így biztosítsák megingathatatlan hűségét.
Persze pénzt is mellékelnek hozzá, de a lényeg mégiscsak az elköteleződés.
Ha valaki a próbán elbukik, örülhet, ha az életét meg tudja őrizni.
Nem lennék a körmendi rendőrkapitány helyében...

Azt sem értem, ki akarja a neves úszóedzőt megölni?
Merthogy, ahogy maga az ügy is a semmiből lett a közbeszéd középpontjában álló mindent felülíró problémává, úgy most is a semmiből ereszkedett alá az áldozat, aki hónapokon át, mint halott, - egyes esetekben mint aki az eset miatt öngyilkosságot követett el - szerepelt.
Már éppen lecsengett volna az ügy, Kiss a süllyesztőben, megalázva, megbűnhődve, de tovább kell ütni, mert még él, még mozog!
A következő lépés várhatólag az lesz, mikor Gyárfásról kiderül, hogy ő is ott volt a lakásban, és egy dobbal verte a taktust, miközben az eszméletét vesztett áldozat belenézett a neves edző hideg, kék szemébe...
Az csak a baj, hogy aki ezt a művet vezényli, rossz ütemérzékkel teszi.
Egy illyen műnek egyetlen ívet kell képezni, nem lehet közben ütemeken át csak cukroszsacskókkal csörömpölni, mert ez rontja a drámai hatást...
Együttérzek az áldozattal, de együttérzek a hajdani elítélttel is, aki akaratán kívül azt kommunikálja, hogy nem érdemes tisztességes útra térni bűnelkövetés után, folytatni kell azt, amiért a büntetését kapta, hiszen úgyis mindegy...

Aztán azon is csodálkozom, hogy ki lehetett az, aki ahelyett, hogy az idősebb generációk létbiztonságának megteremtéséről gondoskodna, inkább az értük való felelősséget akarja sokszor éppen munkanélküli vagy közmunkás gyerekei nyakába akasztani.
Leszámítva azt, hogy napjaink Magyarországán gyakoribb, hogy az idősebb generációk támogatják a fiatalabbakat, de talán mégsem az a megfelelő megoldás a nyugdíjrendszer csődjére, hogy törvénnyel kötelezzük a munkaképes korúakat idős szüleik eltartására.
A családról nem csak pofázni kellene, hanem olyan helyzetet illene teremteni, melyben mindenki saját jogán megélhet, és nem a gyerekek és unokák szájából kivett falattal kellene etetni azokat, akik esetleg egész életüket végigdolgozták értük.
Micsoda elképesztő morál az, amelyik embereket törvényileg hoz függésbe gyerekeiktől. 
Micsoda erkölcsre vall, elvenni valakitől öregkorára a maradék kis büszkeségét is?
Természetesen az előrelátással nincs baj, ez a javaslat nyílt beismerése annak, hogy ez a társadalom lemondottt az öregeiről, ami azért nagyon szomorú, mert ez, meg a gyerekekkel való bánásmód meghatározza egy társadalom minőségét.

Szóval, érdekes napokat élünk, de bátran nézünk a jövőbe, mint liba Semjén puskacsövébe.
A libának van több esélye...

:O)))

HATÁRSÁV

Kontrát Károly, a Belügyminisztérium parlamenti államtitkára bejelentette: a tárca törvényjavaslatot terjeszt a Parlament elé az államhatár jogi védelmének megerősítése érdekében.
Az ember már tényleg nem tudja, hogy sírjon vagy röhögjön, a mi nyúlós állagú, csapkodó farkincájú Vezérünk a vasfüggöny felépítése után ismét be kívánja vezetni a határsáv fogalmát.
Hajdan létezett határövezet és létezett határsáv, a határövezetbe fokozott ellenőrzés mellett léphetett be az állampolgár, talán idősebbek emlékeznek még a polgári ruhás járőrökre a Győr-Hegyeshalom vonalon, akik végigmentek minden vonaton és bekukkantottak minden fülkébe, és türelmesen kivárták, ha valakinek sürgős dolga akadt a vagon legkisebb helyiségében.

Gyanúséktól megérdeklődték, hogy hova lesz a séta, és ha nem adott elfogadható és életszerű választ, akkor akár elő is állíthatták.

A határsáv szigorúbb intézmény volt, akárki nem léphetett be, csak azok, akik erre külön engedéllyel rendelkeztek, ők is csak meghatározott időre.
Még szigorúbb volt a nyugati határon a határ és az elektromos jelzőrendszer közötti területre való belépés, ott csak nappal, munkavégzés céljából lehetett tartózkodni, este mindenki elhagyta  a területet a szolgálatban álló határőrökön kívül.
Ennél már csak egy durcásabb hely volt, a Hegyeshalom és Nickelsdorf között húzódó közös út, ahol az út egyik oldala Magyarország, másik oldala Ausztria volt - itt kellett nekem egyszer vigyáznom a közlekedési jelzőtáblát javító karbantartóra, én meg, miközben vigyáztam rá, azon töprengtem, ha a létráról leugrik  Ausztriába, akkor mit is tudok én megakadályozni, aztán arra jutottam, hogy semmit, de a fenyítésemet végképp nem.

A szerelő nyugodt ember volt, és én is az lettem, amikor visszaballagtunk a határátkelőre...

De ennek legalább volt valami értelme, hiszen a határt leginkább ideológiailag és szellemileg fejletlen honfitársaink kalandvágyától kellett védenünk, befelé alig iparkodott valaki, az adott évben azt az egyet is én fogtam el, - disszidens volt (negatív migráncs...), nem érezte jól magát az ígéret földjén, hiányzott neki az anyukája, hát elbujt a vagon tetőterében a víztartály mögött.
Aztán a következő évben is sikerült elfognom egy befelé igyekvőt, - ő jugoszláv állampolgár volt - akit a szerelem hozott volna ide, de mindenféle anyagi természetű zűrös ügyei miatt kitiltották az országból.

Úgyhogy én már akkor migráncsot fogtam, mikor a Vezér még ott szaladt mellettem, és kunyerált, hogy katonabácsi, adjon jelvényt.

Rég volt, azóta már elbontották az SZ-100-as jelzőrendszert, eladták vadászlesnek a magasfigyelőket, szétzavarták a Határőrséget, és most éppen a melegvíz újrafeltalálása folyik, miközben hálát adhatunk az Úrnak, hogy a szomszédos országok erre szakosodott szakemberei nem lövik időnként géppuskával a magyar határt őrző szedett-vedett népséget-katonaságot, mint Rákosi idején ez divatban volt..
A különbség abban áll, hogy a befelé igyekvő határsértőket legfeljebb átterelni lehet átmenetileg egy másik útvonalra, de lehet, ha mondjuk kiutasítják őket  Németországból, akkor majd hátulról jönnek, átmászva a világ összes kerítésén és szögesdrótján, hiszen mi még ebben a fertelmes állapotunkban is jobbak vagyunk egy olyan országnál, ahol - miközben mindenki lövöldöz mindenkire - a fejünkre bombák hullnak, és ha a fejünk megmarad, majd lecsapja a helybéli betyársereg...

Hiába tömöd be a vödör fenekén a lyukat, ha a tetején akadálytalanul ömlik bele a víz, te meg nézegetheted  és csodálkozhatsz, ahelyett, hogy együttes erővel elzárnátok a csapot.
Na, ez az, amin nem munkálkodik Viktor, hiszen őt még saját népe is csak annyiban érdekli, amennyiben hozzájárul hatalmon tartásához.
Ennek érdekében semmitől sem riad vissza.

Legszebb példa erre a Nagy Körmendi Műbalhé, melyet a hajdani szovjet moszkvai vodkaosztogatás mintájára szervezett valamelyik nagyeszű választási guru, de olyan hülye módon, hogy még a volt (vagy még hivatalban van? - Na, majd reggelre...) körmendi rendőrkapitány sem engedhette meg, hogy örök életre szavahihetetlenné nyilvánítsák miatta, és rémhírnek minősítette az esetet.
Na, ő se fog november hetedikére jutalmat kapni...
A kormányt ez se hatotta meg, most éppen kivizsgálnak és hülyeségeket beszélnek, de utóbbi fel se tűnik, hiszen ezt hívják ők kormányzásnak.
Hogy ebből van a libamáj a kalácskára?

Istenem, szemesnek áll a világ, a vaknak meg az apja faszamara.

Mindenesetre kezdjünk el spórolni, hiszen a be nem fogadott menekültek után fejpénzt kell majd fizetnünk, de ez még hagyján, hiszen te fizeted, nem Viktor.
Viszont Ferenc pápa a Károly díj átadása alkalmából (csak emlékeztetőül, két magyar kitüntetettje is van a tekintélyes ordónak: Horn Gyula és Konrád György...) nem éppen Orbán nézeteit visszhangozta, sőt...  
Rossz vége lesz ennek.
Vagy az országnak lesz vége, vagy Orbán rendszerének, és ha nem lesz szerencséje, hát lehet, neki is.
Ezt ma kevesen hiszik, de a többség nincs tisztában a tömegek viselkedésével, itt egyik napról a másikra jöhet olyan változás, mely elsöpri ezeket a bűnözőket.
Tanulhatott volna pedig az arab tavaszokból, hiszen oda járt akkoriban diktátorokkal bratyizni, láthatta, hogy élet és halál dúsgazdag urait hogy erőszakolja meg néhánytíz furcsa ízlésű szabadságharcos.

A helyében rohannék vazelint vásárolni...

:O)))

SZÁMVETÉS: VOLT EGYSZER EGY ORSZÁG - LESZ MÉG MAGYAR KÖZTÁRSASÁG?

"Minden pillanatban létezik egy választás. Belekapaszkodhatunk a múltba, vagy elfogadhatjuk az elkerülhetetlen változást. És engedjük, hogy kibontakozzon előttünk egy szebb jövő. Egy olyan bizonytalan jövő, mely még több bizonytalan szövetséget követel. Bárhogy is legyen, egy új nap közeledik, akár tetszik, akár nem. A kérdés az, hogy te irányítod vagy ő fog irányítani téged." (The Originals c filmsorozat)


Hát, végére értünk a számvetésnek, mely igazán vázlatos, nem is tudományos alaposságú, legfeljebb tényeket és benyomásokat rögzít.
Egy életérzést: milyen ez a mai Magyarország egy magát demokratának és baloldalinak valló választó szemüvegén át.
Lehetne adatolni a posztokat, statisztikákat idézni, de a cél nem ez volt, hiszen az életminőséget nem csak a számokkal kifejezhető adatok adják, hanem a szubjektív érzések is: milyennek érzi az életét az az ember, akinek naponta a képébe hazudnak, akinek eladják a lába alól a termőföldet műkörmösöknek és fodrászoknak, akinek szembe kell néznie azzal, hogy olyan társadalomban él, melynek önvédelmi képessége a nullával egyenlő.
Akinek el kell nézegetnie, hogy telente emberek fagynak meg, akinek ijedeznie kell, mert migránsoknak nevezett menekültekkel riogatják, akinek egy olyan ország jutott, ahol a jog nem követendő zsinórmérték, hanem esetenként a hatalmon levő bűnözők engedelmes kiszolgálója.
Ahol a várólista az egészségügyben azt jelenti, hogy nem te vársz a kezelésre, hanem a rendszer vár a halálodra, ahol dühöng a rasszizmus, az antiszemitizmus, a bűnözés - a legfelsőbb szinteken is, sőt - ott csak igazán.

A jelenlegi helyzet nem sok jóval biztat a jövőre nézvést, és ez nem Orbán emberfeletti kiválóságából és páratlan karizmájából adódik, hanem az alternatíva hiányából, melyet véleményem szerint ugyancsak Orbán állított elő, a demokraták szorgos asszisztálása mellett.
Ha végigtekintünk az ellenzéken, sem győzelemre esélyes pártalakulatot, sem győzelemre esélyes politikust nem látunk semerre, és ez most független attól, hogy elismerjük Botka kvalitásait, vagy bízunk abban, hogy a szocialisták vezetőválasztó kongresszusa milyen eredményre jut:
Egyrészt a jelöltek között sem látunk olyan egyéniségeket, akik képesek lennének a mai, igen bonyolult helyzetet kezelni, másrészt meg, ameddig a szereposztó dívány tulajdonosa ugyanaz, mint aki a 70:30 arányú osztozkodás szülőatyja is volt, addig ez a párt soha nem fog nyerésre játszani.
A szocialista párt legatyásodott, szinte teljesen elvesztette értelmiségi bázisát, ideológiailag zavaros, szervezetei eljelentéktelenedtek, rosszul működő nyugdjasklubok hálózatává silányodtak, melyekben nem a Fidesz és Orbán a fő ellenség, hanem Gyurcsány.
Aki egyébként legnagyobb bánatomra nem azon munkálkodik, hogy felépítse a párt 2018-as listavezetőjét, hanem azon, hogy ő legyen a listavezető, pedig a DK egy Vadaival, vagy akár saját feleségével az élen is nagyobb tömegeket vonzana és koalicióképesebb lenne - akár még a szocialistákkal is.
Gyurcsány tehetséges, okos, jó szónok, de nem túl jó szervező, vezető, de természetesen ezt soha nem lesz hajlandó belátni, viszont az őt körülvevő középszer és tehetségétől ájuldozó hívei elveszik tőle a belső verseny lehetőségét is, ami nagy kár.
Egy politikusnak először és elsősorban a saját pártján belül kell "eladnia" magát, de a DK-n belül semmiféle konkurencia nincs, így aztán a versenyt is mindig ugyanaz az egyetlen induló nyeri.
A belterjesség egy párt halála, ha nincsenek feltörevő fiatalok, akkor nincs fejlődés se, és a DK egyemberes show.
Lehetett volna ezen változtatni, de akkor két évig a sebek nyalogatása helyett pártot kellett volna építeni.

A demokrata oldalon - ami nem jelent szükségszerűen baloldaliságot - más, komolyan vehető párt nincs, olyanok vannak, melyeket Orbán embere alapított, olyanok, melyeket olyan emberek vezetnek, akik már végigszambázták a demokratikus oldal minden pártját, mint tanácsadók, és mindenhol buktak,  aztán amikor elfogytak a libák, alapítottak saját pártot.
Aztán van olyan párt, melyre azok szavaznak, akik a boltban nem bort, hanem borcimkét vesznek, van olyan párt, melynek prominens képviselőjét éppen öt percbe kerül lekaraktergyilkolni, csak éppen nem szabad vitatkozni vele.
A demokratikus oldalon tán két pártnak, ha helye lenne, de nem a mai szisztémában, merthogy ennek a két pártnak egymással koalícióképesnek is illene lenni, ma meg ilyen pártok nincsenek.
Egy diktatúra alkotmányos, de legalábbis békés megdöntésére készülve gittegyletecskékkel semmire se lehet menni, eleve kódolt a bukás.


Hát akkor nem reménykedhetünk semmiben? 
Jogos kérdés ez a demokrata szavazótól, aki elé ma már programot illene tenni, de nem a pártideológusok bikkfanyelvén, hanem ékes magyar nyelven: a mi pártszövetségünk egyetlen célja ebben a ciklusban a maffia eltakarítása és az ország normális működésénekhelyreállítása, minden törvényes eszközzel.
Nem is kellene ezt tovább cifrázni, mert tehetséges politikusaink csak belegabalyodnának, mint macska a házicérnába.
Erre nemigen számíthatunk, még akkor sem, ha a DK mondjuk kívül marad egy esetleges politikai koalíción, az összefogáson, mely mostanában szitokszó lett.
Márpedig ha nincs egység, akkor nincs győzelem se, mert a szavazatok megoszlanak és a sok finnyás, aki nem akar összefogni a megkérdőjelezhetetlenül demokrata Gyurcsánnyal, megkapja jutalmul Orbánt.

Marad még megoldásként a Deus ex machina, az Úr lesujt Felcsútra, és a Kancsó Aréna falai ráomlanak Orbánra, aki végleg kiköpi a szotyolát, és kezével nadrágzsebében, a csúnyáját markolva  megtér Istenéhez, aki átmenetileg a kondér-részlegben jelölné ki tarózkodási helyét.
Attól kezdve a Poklot is el lehetne dobni.
Az is elképzelhető, hogy a bukott népszavazás után lemond Matolcsy, Lázár, Rogán és bevezetjük a szükségállapotot, minden annak a függvénye, hogy milyen hatékony a gyógyszerelés.
Egy biztos, ezt az embert a Parlamentből csak lábbal előre vagy szíjakkal és szalagocskákkal díszített öltönyben lehet kivinni,  magától ez nem fog tenni egy lépést se, hiszen ma már olyan helyzetben van, hogy számára és vazallusai számára egy bukás élet-halál kérdése.


Az ország pedig vagy befejezi a civilkedéses bohóckodást és profi politikusokat emel pozícióba, vagy elkezdhet gyüjteni a fehér lóra, melyet majd sírján fog egy bunkóval ( ez nem gond, ebből van elég...) fejbecsapni a táltos, persze a megfelelő összeg befizetése után.
Nem lesz könnyű időszak a következő tíz év, a társadalom radikalizálódni fog, mégpedig jobbról indítva.
A baloldali radikalizmusnak itt nincsenek hagyományai, nem szólva arról, hogy a nép még mindig úgy szidja a komcsikat, ahogy csak jótevőit szokta volt a magyar történelem során mindig.
Viszont az inga leng, és ha elérte szélső pontját, elindul visszafelé.


Egyszer már megállhatna végre középen is...

:O)))

SZÁMVETÉS: HELYÜNK A VILÁGBAN

Vannak országok, melyek külpolitikailag hihetetlenül sikeresek, barátaik száma az egekbe szökik, politikai és gazdasági kapcsolataik stabilak és kiegyensúlyozottak, általános megbecsülésnek örvendenek, még politikai ellenfeleik is tisztelik az országot, vezető politikusaival egyetemben.
No, nem a mai Magyarországról beszélek, mint ez gondolom, már kiderült, de azt azért érdemes megemlíteni, hogy volt ennek az országnak egy olyan periódusa, melyre a fenti sorok passzentosan ráillettek - a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországáról beszélek.
Ez a reálpolitika kora volt, és ebben a szocialista államok között nem volt jobb nálunk.

Jellemző erre a vicc, mely szerint Brezsnyev összehívja a vazallusokat, és mindegyikük székére odahelyez egy rajzszöget, hegyével felfelé.
Egyszerre leülnek, Honeckernek arcizma se rebben, Husak, Zsivkov sziszeg, Ceausescu felpattan és kikéri magának, Kádár mielőtt leül, megnézi a széket, lesöpri róla a rajzszöget, leül, majd felszisszen.
Az ország - eredményei és mértéktartó politizálása okán - köztiszteletnek örvendett, ezt úgy érte el, hogy nem esett túlzásokba sem a Szovjetunió felé, sem a vezető nyugati államokkal kapcsolatban.

Kádár nem egyszer elmondta, hogy mi a szocialista tábor tagjai vagyunk, ezt tudják rólunk a barátaink és tudják rólunk politikai ellenfeleink ... ...is.
És tudták, ennek ellenére az államközi kapcsolatok jók voltak, mert tudtuk, hogy mit akarunk.
Nem volt hőbörgés, nem volt hepciáskodás, még akkor sem, mikor éppenséggel lehetett volna cirkuszt rendezni.

Mikor megkérdezték Kádártól, hogy miért nem mondja meg a magáét Ceausescunak, akkor azt mondta, hogy ha én megmondanám, akkor a külpolitikában dolgozó elvtársak húsz év alatt se tudnák helyrehozni az államközi kapcsolatokat.

Viszont Ceausescu soha nem kapott meghívást Budapestre, pedig nagyon szeretett volna idelátogatni.

A rendszerváltás előtt a helyzet még konszolidált volt, a németek autót ajándékoztak Grósz elvtársnak, udvaroltak a többi kommunista vezetőnek, míg aztán a határnyitás az NDK állampolgárok előtt feltette az i-re a pontot és megalapozta a rendszerváltás utáni kapcsolatokat az ország és a Nyugat között, csak hát az nem Magyarország lenne, ha ki tudta volna aknázni a nemmindennapi lépésből adódó előnyöket.

Horn Gyula a németeknél mennybe ment, itthon viszont képtelenek voltak az irigységen felülemelkedni olyan vezető politikusok, mint például Németh Miklós, aki hiúsági kérdést csinált a határnyitásból, és később ott vágta Horn Gyulát, ahol érte, kispályás ellenfelei  meg megtagadták tőle a kitüntetést.

Szánalmas volt.
A rendszerváltással a következetes magyar külpolitikának is vége szakadt, hiányoztak a nagy egyéniségek, Horn Gyula kivételével.
Az MDF általában is a Nagy Magyar Középszert, a 'fenn a ponyva, nincsen kas' ezeréves hagyományát vitte tovább, Jeszenszky külügyminiszter pedig az elefánt szerepét alakította a porcelánboltban.
Mire az MDF-et elmosta a történelem hasmenése, addigra sikeresen összekovácsolta a halottnak vélt kisantantot, szinte minden szomszédunkkal haragban voltunk, és ha valamelyiküknél fellobbant a nacionalizmus lángja, hát azonnal megjelentünk néhány tartálykocsival, és vígan locsolgattuk a lángokat - benzinnel.
Horn valamelyest konszolidálni tudta a viszonyokat, ebben az is szerepet játszott, hogy külügyminisztere a profi külpolitikus, Kovács László volt, aki visszaterelte a diplomáciát eredeti feladatához és eredeti eszközrendszeréhez.

Aztán az úrnak eszébe jutott, hogy még nem szenvedtünk eleget nagyszámú bűneinkért, ezért ránk mérte Viktort, aki eleinte próbálta visszafogni magát.
Persze ez alkatilag nemigen megy neki, de szerencséje volt, hiszen Isten kárenyhítésül kiutalta Martonyit külügyérnek, aki aztán olyan volt, mint a porondmunkás a cirkuszban, aki ha a ló odaszarik, rohan a söprűvel-lapáttal.

A ciklus elment a szomszédokkal való izmozással, szlovákok, románok bosszantásával, magyarkodással, apróbb és jelentősebb külhoni nácik emlékének ápolásával, történelmi hamvak levesporrá álcázásával - szóval pótcselekvésekkel.
Emellett elkezdődött a nemzeti pávatánc, szövetségeseink csak néztek, mint liba a saját tojásából kikelt kisrókára és néha rókáztak.

Jöttek a választások és jött Gyurcsány, aki idáig az egyetlen olyan politikusunk volt, aki belefért a nyugati politikusok klubjába, de a külpolitikai sikerek nem feledtették a belpolitikai kudarcokat, ezért aztán persze ismét jöhetett Viktor, akinek jól jött az idő a puccs megtervezésére.
Merthogy a folyamatok tudatos tervezés eredményei voltak, és sajnos a demokraták inkább hőbörögni szeretnek, mint tervezni és szervezni. 

Az idő arra is kellett, hogy a Vezér megértse, hol a helye és mi a szerepe Putyin tervében, és elkezdjen tájékozódni, mint az ázalékállatka, hogy milyen életesélyei lennének az óceánon kívül.
A tájékozódás még jelenleg is tart.

A választások után koncepciót váltottunk diplomáciailag is, Martonyit felváltotta Szijjártó, aki még ma sem néz ki normális embernek, de kinevezésekor egyértelműen egy olyan vécékefére hajzott, akibe Viktor lehelt lelket, mikor kiderült, hogy a papír puhább.
A külügyminiszteri poszt is megszűnt, helyette Orbán a diplomácia csúcsát meghágatta egy bolhapiaci árussal, azóta első az üzlet, kieső a Puskás Akadémia.

A menetelés már évek óta  tart kelet felé, voltak már nagy diplomáciai sikereink is, csak az a baj, hogy ezek a kínaiak oly nagyon körülményesek.

Pedig mekkorákat röhöghettek amikor a kefefejű erősködött, hogy nekik nálunk kellene vasutat építeniük, miközben tudták, hogy a kedves papa vasútépítésben érdekelt, a Vezér meg bosszút akar állni, mert ő nem lehetett úttörővasutas...
Sikereink töretlenek.
Amerika kis szabadidejében játszott velünk, mint macska az egérrel, az Unióban hozzávetőleg a leprással vagyunk egy kategóriában, viszont az azeriak szeretnek bennünket, mióta szabadlábra helyeztük a baltás gyilkosukat.
A külpolitika prioritása ma az Unió szétverése, a rombolásban nagyok vagyunk.
És vannak részeredményeink is, hiszen az egyik legősibb és legerősebb érzelemmel. a gyűlölettel dolgozunk, ehhez legalább értünk.

Jönnek a migránsok, de mi szilárdak vagyunk, nincs kegyelem, a mezőn szülő nő - a babával együtt - is szögesdrótok között kell várja, hogy kiutasítsuk.
Közben rablómesékkel etetjük a népet, ijesztgetjük, hergeljük, és erre mindig van vevő.

Elől megy Viki baba, utána a negyvenezer rabló, és utánuk ballag a nyáj, a kilencmillió szerencsétlen, akiket már megint hülyére vettek.
Sebaj, egyszer ennek is vége lesz, és elkezdi talán ez az ország szégyellni magát.

Vagy álmodozó lennék?

Most látom, sehol semmi optimista kicsengés!
Na, majd holnap!

:O)))