TANÁCSKÖZTÁRSASÁG

Száz éve  kiáltották ki a Tanácsköztársaságot, emlékezzünk meg hát erről a 133 napig tartó kísérletről, melynek célja a szegény, kétkezi munkás felemelése volt, s mely kísérlettől úgy megijedt a dzsentri, a tőkés, az arisztokrata meg a klérus, hogy azóta sem tudja abbahagyni szidalmazását.
Száz év pedig már történelmi léptékkel is mérhető, lehetne akár tárgyilagosan is kezelni a történteket, de a félelem nagy úr, teletojt gatyával nem lehet nagyvonalúskodni, nem lehet tárgyilagoskodni, teletojt gatyával csak ütni-vágni, gyilkolni, fogakat csattogtatni lehet.
Még azok sem képesek a higgadt értékelésre, akik a korabeli pártok örökségét - igaz, némi kis csiszolgatással - felvállalják, persze a történetben játszott szerepüket elmismásolják, letagadják, de ettől  ők még szociáldemokratáknak, szocialistáknak tartják magukat. Persze a mai viszonyok között ez is produkció, nem minden magát baloldalinak tartó párt képes erre.
Ez az ország képtelen szembenézni a múltjával, ez az ország folyvást szembehazudja önmagát, ebből kifolyólag itt normális politikai élet nem lesz soha - és ezen most az angolszász típusú parlamentáris demokráciát értem.
A mi hazánk éretlen erre a demokráciára, ide zsarnok kell vagy helytartó, és az ország sorsa innentől kezdve csak azon múlik, az aktuális autokrata megmarad-e embernek, vagy elmekórtani eset, esetleg gátlástalan szociopata kezébe kerül a hatalom.


A Magyar Tanácsköztársaság nem a levegőből pottyant ide, egy politikai trend része volt.
Létrejöttét az elvesztett I. Világháború tette lehetővé, mely egyben egyik oka is volt létrejöttének.
Az ország helyzete kétségbeejtő volt, egyrészt senki sem tudta, hogy meddig is tart tulajdonképpen az ország, másrészt pedig a környező új nemzetállamok megpróbáltak jó nagyokat kiharapni a jobblétre szenderült Magyar Királyságból.
A frontról hazaözönlő felfegyverzett katona-tömegek fogékonyak voltak az új ideológiára, mely kilátásba helyezte sorsuk javítását, dühösek voltak azokra, akik háborúba vitték az országot, és nem sokra becsülték a teszetosza tehetetlenkedést sem, a frontharcosok hozzászoktak az egyszerű, határozott megoldásokhoz. 
Amikor a győztesek nem voltak képesek - vagy talán nem is akarták - végrehajtatni saját határozataikat, megszűnt a pacifizmus létjogosultsága és olyan hatalom kellett, mely mögött tömegek álltak ilyeneket pedig csak a baloldali pártok-mozgalmak tudtak produkálni.
A szociáldemokraták egyedül nem merték vállalni a bonyolult és veszélyes helyzetben a kormányzás felelősségét, kihozatták hát a Gyűjtőfogházból a letartóztatott kommunista vezetőket, merthogy nekik volt némi befolyásuk a frontról hazatérő  katonák tömegeire. 
Nem volt a kezükben semmiféle eszköz, csak az új ideológia, melynek alapján földet ígértek a parasztnak, emberhez méltó életet a munkásnak, akár azon az áron is, hogy el kellett venni a háborún is csak gazdagodó tőkések vagyonának egy részét.
Ez fájt rettenetesen, mert a vagyonos embert lehet kínozni, de nagyobb kínt nem lehet neki okozni, mintha elveszi valaki a vagyonát.
Lehet persze ezen rugózni, hogy ez mennyire igazságtalan, de azok a katonák, akik papírtalpú bakancsokban harcoltak az Isonzónál, nemigen törték a fejüket finom disztinkciókon, azt gondolták, nekik is jár valami ebben az országban, melyért szó szerint a vérüket adták.


Így aztán a kor egyszerű módján megnyitották az addig elzárt Margitszigetet a nép előtt, az Andrássy út nagypolgári lakásaiba beköltöztették a kor nagycsaládosait, és tettek egy-két olyan intézkedést, mely a falvak gazdag parasztjait érzékenyen érintette, egyben azonnal az új rend ellenségeivé is tette.
Egyet nem szabad elfelejteni, nevezetesen azt, hogy az országot támadás érte, mely ellen a Tanácsköztársaság honvédő háborúba lépett.
Háború idején pedig minden erőforrásra szükség van, ebbe beletartozik az élelmiszer és a takarmány is.
Újjászervezték a hadsereget, melynek hazaszerető tisztjei közül sokan részt vállaltak a kisantant erői elleni harcból, de nagyon sokan inkább Szegeden múlatták az időt, a szép Sóváry főhadnagyné cipellőjéből szürcsölve a pezsgőt - belőlük lett aztán Horthy Nemzeti Hadserege.
Persze voltak, akiknek nem számított, hogy az ország hadban áll, és a hátországban lázadást szítottak, nem egy esetben fegyverrel támadva az új hatalomra.
Sajnos sokan voltak a katonatisztek között is, akiknek fontosabb volt a proletárhatalom megdöntése az ország védelménél, ők átadták a haditerveket a románoknak, egyes egységeik pedig meg is nyitották a frontot az ellenség előtt.
A hátországban a hatalom terrorral akarta fenntartani a rendet, a vörösterror áldozatainak száma 600  személy körül lehetett. 
Meg kell jegyeznem, hogy egy háborúban álló ország hátországának rendjét kellett fenntartani, az áldozatok pedig többségükben tevékeny résztvevői, prominensei voltak a zavarkeltésnek, a hatalommal szembeni ellenséges tevékenységnek.
A Tanácsköztársaság bukása szinte törvényszerű volt, mégis meg kell jegyezni, hogy ez volt szinte az egyetlen fegyveres fellépés a megszállás ellen, mégis ezt a négy hónapot teszik felelőssé minden világháborús veszteségért, Trianonért, merthogy nekünk kell mindig valaki, aki miatt bekövetkezik aktuális tragédiánk.


A bukás után jött a megtorlás, Horthy a Stromfeldtől elrekvirált lovon belovagolt Budapestre, persze megvárta, ameddig a románok kivonulnak, különítményesei pedig megkezdték a rend helyreállítását, leánykori nevén a fehérterrort, melynek során a vörösterror áldozatainak úgy tízszeresét ölték meg.
Volt ennek egy speciális vetülete is, Horthy különítményesei szemében a kommunista és a zsidó összemosódtak, sok esetben maga a személy zsidó volta lett a gyilkosság oka, úgyhogy aki a zsidóüldözést német sajátosságnak gondolja, hatalmasat téved, - az antiszemitizmus keltetője Magyarországon működött.
Aztán Horthy kénytelen volt konszolidálni a helyzetet, majd kormányzóvá választották - a Parlament padsorai között véreskezű és rettegett különítményesei biztosították, hogy helytelenkedésre ne kerüljön sor.
A Tanácsköztársaság vezetői közül Kun Béla Sztálin terrorjának áldozata lett, Szamuelyt az osztrák határon lőtték agyon, a szocdemek kis idő elteltével kiegyeztek Horthyval, az országban pedig ment tovább az élet - 1920-ban egy évre még a botbüntetést is bevezették. 
A nőktől elvették a választójogot, azt csak 1945-ben kapták vissza.
Elkezdődött a bűnbakképzés, folytatódott a zsidóüldözés, aztán jött Trianon, jött a revansvágy, az irredentizmus, a II. Világháború, a doni katasztrófa, a holokauszt, Szálasi, aztán Rákosi, Kádár, és most Orbán.


A tanácsköztársasági emlékművek a Szoborparkban kötöttek ki, a hajdani Kun Béla téren ma ismét a Ludovika épületéből jönnek ki kardot lengetni Horthy örökségének kevés történelmi ismerettel rendelkező őrzői, most már csak azt kell megvárni, hogy a környező országok megelégeljék a futball-akadémiákat, meg háborús bűnösök  aktatáskában hozzájuk szállított hamvait, és elhatározzák, hogy felkeresik Orbánt a Karmelita Palotában.
Akkor majd lehet megint honvédő háborút hirdetni,  csak éppen a munkás-zászlóaljak felállításával lesz kis gond, mire hazaérnek Angliából, Dániából, Hollandiából meg a tengerentúlról, addigra nem lesz hon, melyet védeni lehetne.
Persze azért sem leszünk felelősek, majd megvonjuk a vállunkat - ezt dobta a gép.
Vagy Soros...


:O)))