Forrás: Litera.hu
A vonatkozó vicc szerint ezt kiabálta ki
a spájzból Móricka, amikor anyukája beküldte két üveg lekvárért.
Ez a felismerés a mai napig meghatározó az emberiség történetében, évente meg
is ünnepeljük az erre kijelölt napon, felénk május első vasárnapján.
Jól is van ez így!
A sok gyanús előéletű, többnyire koszos talpú, vízben forralt, blansírozott,
flambírozott, konfitált, orosz lányok elé vetett aszkéta szent, a bárddal,
karddal, vagy egyéb gyilokkal felaprított aprószentek, valamint a nép számára jobb
esetben teljességgel ismeretlen, rosszabb esetben alaposan félreismert történelmi
kártevő mellé kellett egy hiteles valaki, akinek tisztességét, önzetlenségét,
szerethetőségét nem vonhatja kétségbe senki.
Az anya ebbéli minőségében tökéletesen megfelel a célra, hiszen róla nem kell
legendákat gyártani.
Nem kell körbehazudozni a világot, hogy a mocskos tolvajból, vagy hazáját és
annak népét lépten-nyomon eláruló, hataloméhes politikusból a nép elé
példaképül állítható hőst farigcsáljunk.
Az anya maga a tökéletes hős, aki naponta
érdemli ki ezt a címet.
Aki normál menetben nem egyszerre hal meg, levetve magát a vár fokáról, az nem
egy nagy kunszt.
Az anya minden nap egy kicsit meghal gyermekeiért, amíg csak él.
Minden napja maga az aggodalom, a féltés, a szeretet.
Ha madár vagy állat lenne, akkor magára hagyná porontyát, mihelyt az
gondoskodni tud magáról, de az ember anyja addig nem hagyja magára gyermekét,
amíg él.
Pedig az ember gyereke nem minden esetben adja vissza azt a szeretetet, gondoskodást,
amit kapott, sőt - nem egy esetben szembe is fordul azzal, aki őt a világra
hozta, pillanatnyi hangulata vagy érdeke szerint.
Megbántja azt, vagy annak emlékét, akinek jószándékát, felelősségérzetét kétségbe
vonni szinte elmekórtani tünet.
Az anya nem tart igényt
magasztalásra, a legnagyobb hőstetteket is természetesnek kezelve éli életét és
biztosítja leszármazottai életfeltételeit, merthogy ezt kódolta belé hajdan a Nagy
Programozó.
Ő pedig e szerint hajtja végre a génjeibe kódolt parancsokat.
De azt azért ne feledjük, nem számítógép ő, aki csak a beprogramozott lépéseket
hajtja végre.
A gép - meglehet - nála tökéletesebben pelenkázna fürdetés után, de adna-e a gép
puszit a baba rózsaszín popsijára?
Anyák napján az édesanyákra gondolhatunk
mindahányan, politikai, vallási, származási megkülönböztetések nélkül.
És ilyenkor elgondolkodhatunk azon is, hogy az, a boltban családjának élelmet,
vagy bármilyen élelemre váltható dolgot lopó szerencsétlen bűnösebb-e, vagy az
a társadalom, amelyik milliárdokat szór ki macskaalomra és kutyaeledelre,
stadionokra vagy a szemétbe, de elnézi azt, hogy gyermekek - és felnőttek -
éhezzenek, megfagyjanak telente.
Vajon, amikor nagyra tátott szájjal migránsozunk, eszünkbe jutnak-e azok az
asszonyok, anyák, akik országhatárokon át hurcolják gyermeküket a halálból az
élet felé?
Vajon azok, akik a befogadó-állomásokon éheztetett családokról a döntést
hozzák, mikor vesztették el emberségüket?
Mert az biztos, hogy nem az anyjuktól
tanulták a kegyetlenséget, az embertelenséget, az anyák ugyanis többnyire
szolidárisak egymással!
Azt hiszem, hogy a mai kor nem kedvez a
humanizmusnak, sajnos megint ott tartunk, ahol a múlt század első felében
tartottunk, amikor az anyák jelentős részének ádáz küzdelmet kellett folytatnia
gyermekeik életbenmaradásáért.
Egy gyermeket etetni nem elég, úgy
kellene tudni felnevelni, hogy majdan be tudjon illeszkedni a társadalmi
munkamegosztásba és meg tudjon élni, ő is, meg a családja is.
A magyar társadalom - mint már annyiszor a történelem során - hátramenetbe
kapcsolt, és miután elveszítette visszapillantótükreit, helyettük görbe
tükröket felszerelve eltiporja népe egy részét, miközben siránkozik, hogy kihal
a magyar.
Aki anya, az nem öt napra tervez, ha módja van rá.
Hosszabb távon szeretné biztonságban tudni gyermekét, gyermekeit.
Sajnos, nem minden esetben ismeri fel érdekeit, elhiszi a személyesen számára
kitalált hazugságokat, nem veszi észre, hogy egy feszültségekkel teli
társadalomban még a személyes anyagi jólét sem biztosíték a kellemes életre.
Jártam egyszer a Dominiki Köztársaságban, ahol négyméteres szögesdrót kerítések
mögött őr ült a kert közepén, térdén keresztbevetett puskával.
A ház szép volt, a kert gyönyörűen ápolt, az őr fess uniformisban
marconáskodott, mégsem szerettem volna ott még gazdag sem lenni.
Anyának lenni felelősség, és ezt nem
csak azt jelenti, hogy mindent meg kell tenni gyermeke egészségéért, ez azt is
jelenti, hogy mindent meg kell tenni a társadalom, a környezet egészségéért is.
Az ember nem kis sziget a társadalom
óceánjában, és az óceán, ha egészségtelenné válik, akkor a szigetek lakossága
is elpusztul.
Kedves Anyák, ha tesztek, vagy éppenséggel nem tesztek valamit, annak
gyermeketek számára következményei vannak, hát ennek tudatában hozzátok meg
döntéseiteket!
Szép jelképei vagytok az emberi szeretetnek, egy-egy Madonna mindannyitok, és
nem a popsztárra gondolok, hanem az asszonyra, aki elsiratta fiát a kereszt
tövében.
Vagy egy másik asszonyra, aki ugyanezt tette egy öngyilkos merénylet után, vagy
arra, aki gyermekével karjaiban menekült hajdan a trianoni döntés után, vagy
aki beleőrült a látványba, mikor gyermekét a katonák behajították az égő csűr
poklába. Vagy arra az anyára, aki lánya kezét fogva állt a gázkamrában, és még
mindig őt próbálta óvni.
Szeretünk benneteket, mert ti is szerettetek, szerettek bennünket.
Jómagam szerencsés vagyok, mert anyukám mellettem van.
A gyermekeim már nem mondhatják el ugyanezt, azt hiszem veszteségük
pótolhatatlan.
De a lányok számára ott a lehetőség, hogy saját gyermekeiknek adják vissza,
amit kaptak, és ez sem kis feladat.
Kívánjunk hát nekik sok erőt, még több szerencsét ehhez, édesanyáinknak pedig
hosszú, szeretetben eltöltött életet!
:O)))
Forrás: Litera.hu |
Ez a felismerés a mai napig meghatározó az emberiség történetében, évente meg is ünnepeljük az erre kijelölt napon, felénk május első vasárnapján.
A sok gyanús előéletű, többnyire koszos talpú, vízben forralt, blansírozott, flambírozott, konfitált, orosz lányok elé vetett aszkéta szent, a bárddal, karddal, vagy egyéb gyilokkal felaprított aprószentek, valamint a nép számára jobb esetben teljességgel ismeretlen, rosszabb esetben alaposan félreismert történelmi kártevő mellé kellett egy hiteles valaki, akinek tisztességét, önzetlenségét, szerethetőségét nem vonhatja kétségbe senki.
Az anya ebbéli minőségében tökéletesen megfelel a célra, hiszen róla nem kell legendákat gyártani.
Nem kell körbehazudozni a világot, hogy a mocskos tolvajból, vagy hazáját és annak népét lépten-nyomon eláruló, hataloméhes politikusból a nép elé példaképül állítható hőst farigcsáljunk.
Aki normál menetben nem egyszerre hal meg, levetve magát a vár fokáról, az nem egy nagy kunszt.
Az anya minden nap egy kicsit meghal gyermekeiért, amíg csak él.
Minden napja maga az aggodalom, a féltés, a szeretet.
Ha madár vagy állat lenne, akkor magára hagyná porontyát, mihelyt az gondoskodni tud magáról, de az ember anyja addig nem hagyja magára gyermekét, amíg él.
Pedig az ember gyereke nem minden esetben adja vissza azt a szeretetet, gondoskodást, amit kapott, sőt - nem egy esetben szembe is fordul azzal, aki őt a világra hozta, pillanatnyi hangulata vagy érdeke szerint.
Megbántja azt, vagy annak emlékét, akinek jószándékát, felelősségérzetét kétségbe vonni szinte elmekórtani tünet.
Ő pedig e szerint hajtja végre a génjeibe kódolt parancsokat.
De azt azért ne feledjük, nem számítógép ő, aki csak a beprogramozott lépéseket hajtja végre.
A gép - meglehet - nála tökéletesebben pelenkázna fürdetés után, de adna-e a gép puszit a baba rózsaszín popsijára?
És ilyenkor elgondolkodhatunk azon is, hogy az, a boltban családjának élelmet, vagy bármilyen élelemre váltható dolgot lopó szerencsétlen bűnösebb-e, vagy az a társadalom, amelyik milliárdokat szór ki macskaalomra és kutyaeledelre, stadionokra vagy a szemétbe, de elnézi azt, hogy gyermekek - és felnőttek - éhezzenek, megfagyjanak telente.
Vajon, amikor nagyra tátott szájjal migránsozunk, eszünkbe jutnak-e azok az asszonyok, anyák, akik országhatárokon át hurcolják gyermeküket a halálból az élet felé?
Vajon azok, akik a befogadó-állomásokon éheztetett családokról a döntést hozzák, mikor vesztették el emberségüket?
A magyar társadalom - mint már annyiszor a történelem során - hátramenetbe kapcsolt, és miután elveszítette visszapillantótükreit, helyettük görbe tükröket felszerelve eltiporja népe egy részét, miközben siránkozik, hogy kihal a magyar.
Aki anya, az nem öt napra tervez, ha módja van rá.
Hosszabb távon szeretné biztonságban tudni gyermekét, gyermekeit.
Sajnos, nem minden esetben ismeri fel érdekeit, elhiszi a személyesen számára kitalált hazugságokat, nem veszi észre, hogy egy feszültségekkel teli társadalomban még a személyes anyagi jólét sem biztosíték a kellemes életre.
Jártam egyszer a Dominiki Köztársaságban, ahol négyméteres szögesdrót kerítések mögött őr ült a kert közepén, térdén keresztbevetett puskával.
A ház szép volt, a kert gyönyörűen ápolt, az őr fess uniformisban marconáskodott, mégsem szerettem volna ott még gazdag sem lenni.
Kedves Anyák, ha tesztek, vagy éppenséggel nem tesztek valamit, annak gyermeketek számára következményei vannak, hát ennek tudatában hozzátok meg döntéseiteket!
Szép jelképei vagytok az emberi szeretetnek, egy-egy Madonna mindannyitok, és nem a popsztárra gondolok, hanem az asszonyra, aki elsiratta fiát a kereszt tövében.
Vagy egy másik asszonyra, aki ugyanezt tette egy öngyilkos merénylet után, vagy arra, aki gyermekével karjaiban menekült hajdan a trianoni döntés után, vagy aki beleőrült a látványba, mikor gyermekét a katonák behajították az égő csűr poklába. Vagy arra az anyára, aki lánya kezét fogva állt a gázkamrában, és még mindig őt próbálta óvni.
Szeretünk benneteket, mert ti is szerettetek, szerettek bennünket.
Jómagam szerencsés vagyok, mert anyukám mellettem van.
A gyermekeim már nem mondhatják el ugyanezt, azt hiszem veszteségük pótolhatatlan.
De a lányok számára ott a lehetőség, hogy saját gyermekeiknek adják vissza, amit kaptak, és ez sem kis feladat.
Kívánjunk hát nekik sok erőt, még több szerencsét ehhez, édesanyáinknak pedig hosszú, szeretetben eltöltött életet!
5 megjegyzés:
Szép és fontos ez a poszt, valahogyan oda kellene hatni, hogy sokak olvassák... - Jelentél te meg PuPu, anno a Népszabadságban is...
Mondod: "...pedig az ember gyereke nem minden esetben adja vissza azt a szeretetet, gondoskodást, amit kapott, sőt, nem egy esetben szembe is fordul azzal, aki őt a világra hozta,..."
Valós, és ugyanakkor elgondolkodtató...
Van egy nézet, - de akár tézisnek is nevezhetjük: A törődést, a szeretetet a "gyermek" az-által "adja vissza", a szülőnek, hogy a saját gyermeke, az unokák felé "örökiti" majdan az ősöktől örökölt és befogadott értékeket, értékrendet...
Tizen-huszonévesen ugyan még tagad és szembeszáll, de amit az anyától, a szülőktől kapott, lehetetlen megtagadnia, akárhogyis igyekeznek némelyek.
Nagyon szép és megható irás ez Pupu. Köszönet érte.
Kedves PuPu!
Jó, hogy újra írtál Anyák Napjára, aggasztó volt a "némaságod".
Remélem, jól vagy!
Azt gondolom - és a bejegyzés gondolatvilágával egyetértve, azt kiszélesítve - , hogy a természet törvénye az evolúció a túlélés biztosítása mellett az anya szerepe kimagasló. Így van ez mind az állatvilágban, mind a homo sapiens sapiens körben IS.
Az emberiség történelme - lényegében - az anyaság kezében alakul, így ' szerepe ' jelentős. Ezt ' szerepet ' minden anya felvállalja, ha látszik tetteiben, ha nem, mert az ' anya ' gondolatvilága leszármazottai mellett a másoké iránt IS igen fogékony, ' anyáskodó '.
Mindezekért a tüneményes tulajdonságokért nem csak a saját, de minden anya a maximális tiszteletet érdemli.
A saját anyja pedig mindenek felettit, és hálás szeretet, melyet Ő élete során mindvégig önzetlenül áraszt gyermekeire.
A szeretet, és csodálat minden anyát számolatlan megillet..., és csókom kísérje.
Köszönöm Pupu.Már én is aggódtam: hetesnél több volt a némaságod. Nekem is olyan szerencsém volt, hogy Anyukám 63 éves koromig élt. Ma már csak velem van: minden nap, minden percben. Meg persze a testvéreimmel. Még mindhárman fel tudjuk idézni, hogyan fözte a krumplileve-levest, a dödöllét vagy a krumplimálét. Nekem külön szerencsém is volt: élete utolsó éveiben viszonylag sokat tudtam Vele beszélgetni - mégis, mennyi kérdés maradt! Beszélgess minél többet Anyukáddal: vagy inkább csak kérdezd, és hallgasd, miről mesél.
Megjegyzés küldése