TALÁN ITT AZ IDEJE ÓVATOSAN VISSZATÁNCOLNI

A bonmot szerint Fred Astaire volt a világ legjobb tácosa, mindent tudott a táncról.
Ginger Rogers mindent tudott, amit Fred Astaire, csak körömcipőben, és hátrafelé...
Politikusaink megnézhetnének egy.két múzeális felvételt Ginger Rogerstől,, mert nem lesz könnyű dolguk.
Persze nem lesz egyszerű sem, és forintban mérhetően is sokba fog kerülni, hogy az ellenzék prominenseit elvakította a csüngőhasú iránti gyűlöletük.
Ma már nyilvánvaló: már megint rossz döntést hoztak, amikor beálltak az angolszász hegemónia szekerét tolni, és adja az ég, hogy ne egy háború bizonyítsa be ezt végérvényesen.
Az ukránok veresége már nem is kérdéses, és ezen nem segít semmit, ha a kommunikácuós versenyt egyelőre még bírják, de egy fegyveres konfliktust végső soron katonák a harcmezőn döntenek el.
Hiába írja le ezerszer az ukrán sajtó, és hiába idézgetik naponta ezerszer, hogy a 214. ukrán fajfenntartó hadosztály szakácsának nyilatkozata alapján fordulat következett be, - az ukrán hadsereg  új, előnyösebb pozíciót foglalt el a fronton -, ez hozzávetőleg a németek hajdani rugalmas elszakadására emlékeztet.
Mindkettő azt jelenti, hogy csapataink hanyatt-homlok menekülnek, az oroszok meg mennek előre - mint ahogy mentek előre évszázadok óta Poltavától Moszkván át Sztálingrádig - pontosabban Berlinig. 


A gyűlölettől elvakult  ember, aki már látott térképet, ezt már  a háború elindítása előtt látta, de nem akarta tudomásul venni a tényeket: a két állam nem egy súlycsoport, még akkor sem, ha a kék sarokban a NATO áll a törölközővel, mint edző.
Ugyanis a harcban közvetlenül részt venni olyan kockázat, mely romba döntheti Manhattan felhőkarcolóit, a demokrácia nyugati szentélyét, a Capitoliumot, a Westminstert, az Eiffel-tornyot, ez pedig nem túl kívánatos az USA-nak.
Annak az USA-nak, mely a II. Világháború óta nem nyert háborút, csak Grenadában húsz kubai építőmunkás ellen, és amely - nem tudni milyen felhatalmazással - kifejezett és kizárólagos igényt tart a világpolitika dominálására, gazdasági, politikai, katonai és kulturális téren egyaránt.
Nem nehéz elképzelni, hogy ez az agresszív nyomulás nem tetszik a világpolitika más hatalmainak, és át akarják alakítani a világot a nekik tetsző berendezkedésre - és  át is fogják alakítani.
Az épeszű ember dolga nem a hősi halál, hanem az alapvető értékek megőrzése melletti  alkalmazkodás a változó világhoz.

Persze a geopolitikai konfrontációban szerepünk a nulla felé konvergál, mégis úgy vislkedünk a Hibbanttól az ő hasznos ellenzékéig, mintha mi lennénk a bölcsek köve birtokában, holott amit érzünk, az a legjobb indulattal is csak vesekő.
Szeretett vezérünk - fáj ezt leírni - de szinte egyedüliként a magyar politikusok és a politikusként számon tartott maffiózók közül - felismerte a világpolitikai folyamatokat és a maga módján adekvát választ adott rá.
Elképzelése - egy olyan erőcsoportosítás, mely az Unió nélkül is tényező lehet - csak illúzió.
Gyakorlatilag olyan lenne, mint Lengyelország, mióta fennáll: mesebeli.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mogyoró az üllő és a kalapács között...
Viszont ebben a léptékben elképzelhető, hogy még ő is lehetne valaki.
Eleinte az Únión belüli ellenzék vezére, majd az únión kívűlről Európa - de minimálisan is Kelet vagy Középeurópa sorsának alakítója.
A tragédiája az étvágya.
Magyarország már a zsebében és vazallusai zsebében van, hát jó lenne valami nagyobb falatból nagyobbat harapni, mellesleg történelmi személyiséggé válni, kit az utókor az első református szentként tisztelhet haló poraiban.
Ha még az utódaink között lesznek történészek, akkor az utókor Szálasival egy sorban fog emlékezni rá, mint országrombolóra.
Tehetséges ellenzékünk meg mára eliminálódott.
Voltak a szocik, de már nincsenek, se politikusaik, se szervezetük, se szavazóbázisuk.
Voltak a liberálisok - hol vannak ma a politikusaik? A híveik meg szétszaladtak, mint nyugdíjas feldőlt kosarából a csigabigák.
Voltak a vitykaszülte lepkeháló-pártok a gazdátlan szoci és liberálpillangók befogására, hogy aztán domesztikálni lehessen őket Vityka Lepkeházában (apropó hol a világkiállítási lepkeház, hol a lé?) - a kongresszusukat egy toi-toi is befogadhatja.
Aki maradt, az meg beállt atlantistának és dühöng benne a megfelelési kényszer, jobban szereti Ukrajnát mint saját magát.
A baj csak az, hogy ha Ukrajna elveszti ezt a háborút (elveszti...) akkor ő meg elveszti maradék szavazóbázisát és ő is mehet a levesbe a többiek után.
Talán az volt a hiba, hogy érzelmei voltak.
Putyin teljesen racionális politikai döntését, mely szerint Orbán jobban felhasználható a Nyugat ellen, mint ő: árulásként élte meg.
Hiba, a hálán kívül a szerelem sem politikai kategória, és talán ez a szerencsénk, mivel Putyin felettébb racionálisan gondolkodik, és ha kedvencünk aa továbbiakban  el tudja kerülni a vad diktátorozást, véres kezek emlegetését, akkor még van esély, hogy ha egyszer hatalomra jut, - amire egyre kevesebb az esély - akkor Putyin ismét szóbaáll vele.
Magyar Péterről azért nem írok, mert a Fideszről már írtam...

A karaván egyébként halad, de még sok idő kell, ameddig a Nyugat eléri, hogy arcvesztés nélkül kerüljön ki a buliból - ha eléri egyéltalán.

Az oroszokkal felturbózott Unió komoly versenytársa lehetett volna a világ bármelyik táján létező rendszernek - persze, még az sem biztos, hogy lesz-e egyáltalán egy  szép új világ.
Mi meg csak optimistán nézünk ki a fejünkből, és várjuk a csodát.
Ahelyett, hogy a Kínai Népi Felszabadító Hadsereget várnánk, jobb esetben baráti látogatásra.
De ez már legyen utódaink baja...

:O)))