A GYŐZELEM NAPJA

A fegyverek lassan elhallgattak, a náci-német csapatok feltétel nélkül letették a fegyvert, és bár még voltak néhány helyen fegyveres összecsapások, voltak Hitler örököseinek gyenge próbálkozásai a legyőzött rendszer életbentartására, de a háború véget ért, béke lett.

Mindenekelőtt csend lett, legfeljebb a győztesek zajos ünneplése törte meg néha, de aztán az ünneplés hangjai is elcsendesedtek, a halál torkából visszatért katonák adrenalin-szintje is normális értékre csökkent, az elsőlépcsős alakulatokat kivonták és lassan a nők is kimehettek az utcára anélkül, hogy el kellett volna magukat csúfítani.

Magyarországon a helyzet már többé-kevésbé konszolidálódott, negyed évvel a főváros felszabadulása után az emberek feljöttek a pincékből, elkezdődött a romeltakarítás, került némi ennivaló is, ujjászerveződött a közigazgatás, ledöntötték a gettó kerítését, a bátrabbja vagonokban meg vagonok tetején vitte falura kis motyójában értékeit, hogy elcserélje szalonnára, tojásra, esetleg libára vagy sózott húsra, lisztre, bármire, ami ehető volt.

Az ideiglenes Nemzetgyűlés a választási törvényen dolgozott, megalakultak vagy folytatták tevékenységüket a pártok, Magyarország vállalt kötelezettségének megfelelően Dálnoki Miklós Béla kormánya életre hívta a Népbíróságokat a háborús bűnösök elítélésére.

A náci uralom alól felszabadult államokban hasonló folyamatok zajlottak le, de itt már nagy szerepe volt a szerencsének is, hiszen sok helyen a háború éppencsak átgördült a településeken, például Párizs, Róma jól megúszta, míg Drezdát porig bombázták a szövetségesek, Berlint meg – csakúgy, mint Budapestet – rommá lőtték.

Ünnep volt a Győzelem Napja, mert véget ért a háború, de nem mindenkinek - sokak számára a gyászt hozta el ez a nap, mert ekkor derült ki – már, ha kiderült egyáltalán - hogy a gyász napja is ez, mert a férfi, aki elment a háborúba már soha nem fog hazatérni, vagy csak megrokkantan, betegen.

És az is kiderült, hogy a zsidó családokból elhurcoltak - sokszor egész családok, a nagyszülőktől a pólyás csecsemőkig - nyomtalanul elszálltak a füsttel Auschwitz kéményein át.

Sokan nem tudták feladni a reményt, minden ésszerűségnek ellentmondó módon reménykedtek szeretteik hazatérésében, számukra nem hozta el a beletörődő megnyugvást a háború vége.

Nagymamám is várta haza a fiát, majd nagysokára értesült csak róla, hogy anyám bátyja Makónál elesett – még húsz év múlva is pityergett, ha szóba került a neve.

De volt a családunknak olyan tagja is, aki hiába várta haza szüleit a koncentrációs táborból, és testvéréről is csak évek múltán hozott hírt a Vöröskereszt – Izraelből.

Felnőtt életemet albérletben kezdtem, ahol a főbérlőm, egy idős asszony még a hatvanas évek végén is titkon várta haza fiát, akinek a háború befejezése után még évekig feltettek egy terítéket - ha váratlanul hazaállítana, ne kelljen várakoztatni a családi asztalnál.

Tulajdonképpen ekkor értettem meg igazán, hogy mekkora emberi tragédiákat, fájdalmakat éltek meg a háború túlélői.

A harcok véget értek, az élet újraindult, de azonnal elindult egy új háború is, a hidegháború.

Hiába osztották újra a világot, tőke és a hatalom mohó és telhetetlen, soha nem elégedett a gazdasági élethez szükséges erőforrások és piac rá jutó részével, mindig több és több kellene neki.

Sajnos az ember butább, mint a liba, mert miközben a vágóhídra hajtják, még lelkesen dalol is hozzá dicsőségről és nagyságról álmodozva, míg csak egy bűzös kupac rothadó fehérjeként nem végzi valamelyik harcmező mocskos és vértől iszamós árkában.

Azt lehetett volna gondolni a Kádár-korszak vége felé, hogy a magyar nép - talán – levonta a tanulságokat a két vesztett háborúból, talán tudja tárgyilagosan értékelni, ami vele történt, talán elment a kedve attól, hogy ostoba eszmék lelkes vagy akár csak konformista híveként visszasírja azt a múltat, melynek eredményeképpen magyarok százezrei pusztultak el.

Tévedett, aki ezt gondolta, a rendszerváltással mintha a legrémesebb rémálmok keltek volna ki a sírból, a legócskább eszmék képviselői masíroznak fel-alá, fennhangon hirdetve avas és gyilkos meggyőződésüket – ha rájuk néz az ember, aki még nem veszítette el teljesen a józan eszét, a Halált látja a hátuk mögött.

A fiatalabbakat persze csábítják a szirénhangok, a nemzeti nagyságról szóló öblös hangú szónoklatok, a katonásdi, a gyengeségből táplálkozó idegengyűlölet, a hajdani szemüveges kisóvodás társsal szembeni erőszakból visszamaradt intolerancia a mássággal szemben – sokuk el sem hinné, hogy éppen saját halálos ítéletén dolgozik elszánt buzgalommal.

Pedig hát…

Az sem kétséges, hogy nem valami felemelő érzés a vesztesek oldalán találni magunkat egy háború után, de ezt verbális bűvészkedéssel sem lehet meg nem történtté tenni, ha felszabadítás, ha megszállás, ha mindkettő egyszerre, attól a tény még tény marad.

Abban a háborúban is mi voltunk a támadó fél, az oroszoknak Voronyezsig vittük a meghívót, és ha az orosz katona kiirt itt mindenkit, megbosszulva meggyilkolt szeretteit, azon sem lehetne nagyon csodálkozni.

Merthogy a tetejében a magyar csapatok túlnyomórészt megszálló feladatokat láttak el, akasztgattunk, rabolgattunk, erőszakoskodtunk az ősi magyar katonai dicsőség jegyében.

Persze nem minden magyar katona viselkedett így, de ugye, mi sem a saját kisgyermekét maga előtt látó, a magyar kisgyerek kezébe kenyeret nyomó orosz katona emlékét őrizzük, hanem a csuklótól – könyékig órákkal felékesített, erőszakos vadállatét, aki a vértől és gyilkolástól felajzottan a katonák ősi szokása szerint benne hagyta magját a legyőzöttek asszonyaiban.

De ettől még a Győzelem Napja ez.

Nekünk, magyaroknak akkor szólna ez a nap igazán a győzelemről, ha ilyenkor meg tudnánk állni egy pillanatra, majd miután fejet hajtottunk elvesztett szeretteink, ismerőseink, honfitársaink és a háborúban elesett ellenfeleink emléke előtt, legyőznénk végre önmagunkat is.

Ha reálisan, önáltatások és hazudozások nélkül szembenéznénk múltunkkal, bűneinkkel, leszámolnánk illúzióinkkal és megfogadnánk, hogy mindent megteszünk azért, hogy soha, soha  többé ne legyen háború, ne kelljen egyetlen asszonynak sem elvesztett emberét siratni, ne kelljen árván felnőni gyermekeiknek.

Illúzió lenne?

:O)))

SZÉKY JÁNOSNAK, SAJÁT KEZÉBE

Kedves János, talán nem ártana mielőtt nekilát írni, hideg vízzel jól megmosakodni, a gondolatocskákat összerendezni és hosszan összpontosítani, különösen akkor, ha ön demokratának vallja magát.

Lehet, ha ezt a roppant egyszerű kis cselekvéssort végrehajtja, el is megy a kedve ettől az egész levélírósditól, elballag a tükörig és megkérdezi magától: Te János, hát ki is vagy te tulajdonképpen, hogy nagy felindulásodban itten eltanácsolni mered Magyarország hat éven át volt miniszterelnökét a politikai élettől?

Hát hol éltél te az elmúlt tíz évben Jánosom, a Holdon?

Talán ez az első eset, amikor a volt miniszterelnököt méltatlanul öntötték nyakon egy szép nagy vödör excrementummal, amikor összehordtak rá mindent, amikor azért is őt nevezték meg hibásnak, mert beborult vagy kiderült?

Hát igen, válaszolhatná magának, majd egyet legyintve – ha már segíteni nem tudok, akkor ne is ártsak - eltanácsolná magad attól, hogy vádoljon, vádaskodjon és ítéljen, hiszen, kedves János, ön sem tud többet, sem a múltról, sem a jelenlegi trágyaszórásról, mint az átlag újságolvasó ember.

Ha más nem is, de ez nyilvánvalóan kitűnik írásából.

Ha többet tudna, vélhetőleg ön lenne az első, aki kövér, vérvörös betűkkel boldogan közzétenne bármit, kivéve, ha ezzel Gyurcsányt segítené.

Csak hogy ne maradjon meg sokáig ebben a sajnálatos állapotában, nevezetesen, hogy összekeveri a hülyeséget és az idealizmust, tájékoztatnám, hogy az exminiszterelnök nem hülye, pontosan tisztában van azzal, hogy őt ki akarják iktatni a politikai életből, mely szép törekvéshez most ön is volt olyan kedves hozzájárulni és veretes nevét adni.

Gondolom, ön szűznemzéssel született és a kommunizmus hazai véres évtizedei sodrán egy befőttesüvegben, celofán alatt, szalicillal a fején élte szűziesen tiszta életét.

Vélhetőleg már a homokozóban is liberális volt, ezt Pistike is tanúsíthatná, akinek - a magyar liberalizmus legszebb hagyományait követve - fejét a homokozó betonkeretébe veregette, mikor kiderült, hogy ő nem olyan várat akar építeni, mint ön.

Elmondanám azt is, hogy ebben az országban a nyolcszázezer párttag mellett volt ugyanannyi KISZ-tag is, ebből kifolyólag kellett, hogy legyenek KISZ-titkárok is, a tehetségesebbjéből még akár KISZ- Bizottságok titkára is lehetett.

Azt merném mondani, hogy a KISZ-titkárság vétkébe rengetegen beleestek ebben az országban, különböző szinteken, különböző szervezetekben dolgoztak, legalábbis azok, akik jobbá akarták tenni a társadalmat.

Igen, azt, amelyben ön is ott tocsogott térdig vérben, mikor a november hetedikei ünnepségeken a kiballagott a jutalomért, majd lejattolt a gyűlölt rendszer alávaló képviselőivel, a főszerkesztővel, meg a szerkesztőségi párttitkárral.

Hadd emlékeztessem azért, hogy a rendszerváltás egy kiegyezéses folyamat volt, a hajdani és az azt felváltó hatalom képviselői megegyeztek a békés rendszerváltás mikéntjében és attól kezdve nincs itt senkinek semmi felhánytorgatnivalója.

Hogy klasszikust idézzek, tetszettek volna forradalmat csinálni.

Azóta eltelt huszonhárom év, és most támadt önnek kedve felhánytorgatni azt, hogy az egzisztenciálisan ellehetetlenített Gyurcsány részt vett a privatizációban?

Hogy másik klasszikust idézzek: Na és?

Nem volt állami funkciója, és ha hozzáfért az őszödi ingatlanhoz, felhasználta kapcsolati tőkéjét és megvette majd ki is fizette a vételárat hitelből, akkor az az ő dolga, mint ahogy az a villa, melyben lakik, meg nem az ő dolga, abban ő csak lakik, a felesége jogán.

Aki egyébként törvényesen szerezte meg annak tulajdonjogát, és csak ostoba emberek képzelik azt, hogy neki onnan a ruháját megszaggatva és hamut szórva a fejére egy szál pendelyben kellett volna távoznia, mert önnek – beköltözés előtt - csak ez elégítené ki kényes ízlését.

Ha végigmenne az országon és valaki hitelt érdemlően elmondaná, hogy melyik vagyonelem hogyan került mai tulajdonosaihoz, alighanem meglepődne, sírva fakadna, majd magára húzva egy fél raklap Fukuyamát visszaadná lelkét teremtőjének.

A 2006-os választás sem ingyen pottyant Gyurcsány ölébe, előtte azért két évig felelősséggel kormányzott,.

Ha a mai hatalom kormányozna olyan felelősséggel és szociális érzékenységgel, szavunk se lehetne.

Hogy 2004-ben nem kezdett bele átfogó reformokba, az természetes, hiszen az egyenes út lett volna a választási vereségbe, ilyesmit csak bánatos doktriner liberálisok képzelnek, akiknek semmi sem drága, ha szép elveiket csorbítani látják.

Ez ugyanis egy parlamentáris demokrácia volt valaha, ahol a politizálás ennek szabályai szerint folyt, nagyjából ugyanazon elvek mentén, mint a világon bárhol, hiszen a választói magatartás nagyjából egyforma.

Kivéve nálunk, mert nálunk a demokráciát az jelenti, hogy én vagyok hatalmon és én mondom meg a frankót, és ha a vezetés demokratikus, akkor az gyenge - a magyar ember imád rettegni, pártállásra való tekintet nélkül.

Hadd igazítsam ki azt az apró csúsztatását, nevezetesen, hogy Gyurcsány képtelen volt az Unió számára elfogadható kibontakozási tervet produkálni.

Kapaszkodjon meg az asztal szélében – még végre is hajtotta, ennek következtében lett annyi a belső államadósság, amikor Gyurcsány átadta Bajnainak, mint amikor Bajnai átadta Orbánnak.

Ez volt az a teljesítmény, amiért akkortájt csodánkra járt Európa, és a legkedvezőbb kilátásokkal bíztatta az országot a válság befejeztével valamennyi nyugati elemző.

Hogy aztán a nagy ellátórendszerek reformja valóban kudarcosra sikeredett, azt azért nem illene Gyurcsány nyakába tolni éppen egy liberálisnak, akinek kedvencei agresszív és erőszakos politizálásukkal rengeteg kárt okoztak az országnak – és többek között saját maguknak is.

Éppen úgy viselkedtek akkor, mint ön most, semmit nem vettek figyelembe, csak valamiféle elvont és általuk liberálisnak gondolt értékeket táncoltak körbe, mint emberevők a tüzet, miközben taszították a szövetségest éppúgy, mint a választókat.

Hogy Gyurcsány bukott, abban a liberálisoknak majdnem akkora szerepe volt, mint a Fidesznek, és hogy Gyurcsány ma egyáltalán szóba áll velük, az csak a végtelen nagyvonalúságának köszönhető.

Az a párt nem politizált, az a párt destruktív volt, agresszív és buta, ha lehet ilyet egy pártra mondani -. különösen Kuncze visszahúzódása után.

És hát, igen, a saját pártja is ezerféle belső bajjal küzdött, kezdve a sajátságos kettős hatalomtól, melyben a pártpénztárosnak nagyobb szava volt a napi kérdésekben, mint a pártelnöknek, - de ezt a felállást önnek a Tocsik-ügyből kifolyólag igen jól kell ismernie.

Abban egyetértünk, hogy a politikai fennmaradás honi feltétele egy igen alacsony színvonalú politizálás. De mit is várjunk a hatosztályos segédmunkástól, mikor még egyes magasanképzett értelmiségiek sem képesek elfogadni olyan nagyon egyszerű jogelveket,mint például az ártatlanság vélelme, vagy, hogy aki állít, annak bizonyítania is kell, és aki állít valamit, annak kell bizonyítania, nem a másik félnek védekezni.

Ők is beszállnak a legprimitívebb politikai közhelyek hangoztatásába, - „egyik sem különb a másiknál”, „egyik kutya, másik eb” - ahelyett, hogy felhasználnák az olvasottságukat, ismereteiket arra, hogy elmagyarázzák a képzetlenebbeknek, hogy egy verekedés során nem azonos a megítélése a támadónak, meg annak, aki védekezik, jóllehet aktuálisan mindketten ütik a másikat.

Az, hogy ön azt képzeli, hogy a Schmitt ügynek nincs pártpolitikai vonatkozása, bájos naivitásra vall, talán alanyi költők munkásságának gondozásával kellene foglalkoznia politika helyett, kevesebbet tévedne.

Emellett ön elkövet ebben az elaborátumában egy gusztustalannak is mondható hibát: Gyurcsány bírájául tolja fel magát úgy, hogy a minimális ismereteknek sincs birtokában, nevezetesen semmiféle bizonyíték nem áll rendelkezésére a tekintetben, hogy Gyurcsány más tollával ékeskedett volna, és ez a toll éppen egy liba tolla lenne, mikor egyébként a mi Ferink alkatilag inkább a pávákhoz vonzódik.

Mi van például akkor, ha csak a cím egyezik?

Ha például ön ír egy esszét Liszt szerelmei címmel, és közben kiderül, hogy még öten írtak hasonló címmel különféle nyelveken, akkor az ön munkája értéktelen vagy plagizált?

Ön például milyen címet adna konkrétan a Balaton-felvidék szőlészetével és borászatával foglalkozó műnek?

Önnek prekoncepciói vannak, és e tekintetben csak az különbözteti meg Rákositól, hogy nem egy joviálisan mosolygó típus, de bármikor beállhatna Budai Gyula munkakörébe, attól tartok.

Ha valaki ebben az országban fellépett a hazugságok és manipulációk egységes rendszere ellen, akkor azt az embert véletlenül éppen Gyurcsány Ferencnek hívták, akit mikor ezért hihetetlen gusztustalanul és agresszívan támadták, akkor a magyar liberális és baloldali értelmiség a fejét csóválva fanyalgott: ”Piha, méghogy kurva ország!” - meg „Hát ez aztán márt mégiscsak több a kettőnél, nyíltan beismertre, hogy hazudott!”

És kajánul vigyorogtak, miközben naponta hatszor-hétszer hazudtak, mint minden más ember is a földön – kivéve a politikusokat, mert őket háromszoros szorzóval kell számítani…

A kérdései meg, kedves Széky János, már ne is haragudjon, de gyermetegek.

Bár nem engem kérdezett, de megválaszolnám azért a kérdéseit:

Egy kormánytag kinevezése minden demokráciában politikai alkuk következménye.

Így a saját pártján belüli erőviszonyok tolták bele Lamperth Mónikát a stallumba, akivel mellesleg semmiféle más baj nem volt, csak az, hogy alkalmas volt arra, hogy az ellenzék kikezdje és nevetségessé tegye - lásd ájemmónika, amit még azok is nagy röhögve emlegettek, akiknek ha az angoltanárnő azt mondta, hogy look, akkor a lába közét kezdték nézegetni.

Ön például meg tudja ítélni, hogy mennyit értett Lamperth Mónika az önkormányzati ügyekhez?

Szerintem nem, de azért véleményt alkot, mert ugye véleményünknek lenni kell.

Azt kérdezi, Gyurcsány miért tartotta meg funkciójában Salgót és Gergényit?

Elmondom a titkot: mert mindkettő szakember, mert a csürhével szemben nem lehetett elpocakosodott aggastyánokkal irányíttatni a Rendőrséget, és hibáik ellenére az is kétségtelen, hogy mindketten tapasztalt és hozzáértő szakemberek voltak.

Megjegyzem, a hajdani III/3 a mai Nemzetbiztonsági Hivatal, vagy éppen minek is hívják elődje, csak éppen sokkal jobban dolgozott.

Az állambiztonsági ügyek nyilvánosságának kérdése pedig olyan ügy, mely kétharmados döntést igényel, emellett szakmai kérdés is, nem könnyű egyetértésre jutni benne, - de azért hadd frissítsem fel kissé szelektív emlékezetét: a Kenedi-bizottság éppen Gyurcsány kormányzása alatt kezdett el dolgozni és Orbán állította le a munkát.

Hogy úgy érzi, hogy még kevés szart borítottak Gyurcsányra, és most megpróbálja sunyin pótolni a mulasztást, azt sejtetve, hogy tán a tévéostrom meg a zavargások mögött Gyurcsány áll, az az ön jelleméről is sokat elmond.

De hát ezzel számoljon el majd annak, akiben hisz, nem az én dolgom a jellemet számonkérni.

Mint ahogy Gyurcsány védelme sem, aki – remélem – ebből is tanul majd egy kicsit.

De ne csüggedjen, krisztusi természete van, holnapután jobban fogja szeretni magát, mint akik évek óta mellette állnak.

A Gyurcsány-kormány időszakáról igen remek szakdolgozatot – esetleg kisdoktorit is – lehetne írni, nincs kedve hozzá?

Csak arra vigyázzon, hogy nehogy a címben a Gyurcsány név szerepeljen, mert könnyen gyanússá válhat…

:O)))

Széky János irányt mutatott Gyurcsány Ferencnek.

Ez inspirált erre az írásra…

GLAUZIUSZ BÁCSI ELTÉPTE A KOTTÁT

Elballagtak a középiskolák végzősei

Rokonságuk, szüleik, testvéreik ott álltak szeretettel és örömmel mosolyogva az iskola folyosóin, virágcsokorral várva őket, amint a sok évszázados tradíció szerint énekelve ballagtak körbe az iskolán, utoljára még emlékezetükbe vésve a hangulatot, az osztálytermek képét, az iskola illatát, a gyermekkor utolsó állomását.

Mindenki boldog, hiszen felnőtt a gyerek, a gyerek is boldog, mert azt hiszi, hogy mostantól majd gyökeresen megváltozik a világ, innentől nem szól bele senki és semmi az életébe, melyet majd egyedül ő fog formálni, természetesen a saját szája íze szerint.

Optimisták és lelkesek, szépek, fiatalok, vidámak, jó nézni őket, csak az idősebbeknek szorul el kissé a szíve, mikor belegondolnak, hogy ugyan, mi válhat valóra ezeknek a gyerekeknek az álmaiból, terveiből?

Mi lesz a valóságos válasz a ma nevetve feltett kérdésre, hogy na ecsém, mi leszel, ha nagy leszel?

Nem egyszerű a válasz, hiszen a világ eléggé megváltozott körülöttünk, - mit mondjak, szebb nem lett, azt már nyilvánvaló.

Volt itt néhány szerencsés nemzedék, melynek kinyílott a világ, akik számára megadatott a társadalmi felemelkedés lehetősége, akik ki tudtak törni társadalmi helyzetük korlátai közül, ha ők is úgy akarták.

Ma azért nincs ez így egészen.

Holnap elkezdődnek az érettségi vizsgák, és mikor véget érnek, eldőlhet azok sorsa, akik tovább szeretnének tanulni.

Most először az elmúlt ötven évben úgy tűnik, hogy a jó szociális helyzet közvetlenül is megjelenik a felvételi követelmények között, hiszen a mai állam vezetői úgy döntöttek, hogy inkább a saját jövőjükbe fektetnek be, mint Magyarország jövőjébe, melyet egyébként oly könnybelábadt szemmel és zászlót lengetve szoktak emlegetni, miközben csökkentik a továbbtanulók támogatását.

Rossz nézni azt a vergődést, mely a most felnövekvő nemzedékek körül folyik - a reformoknak csúfolt szerencsétlenkedéseket, a jobb esetben koncepciótlan, rosszabb esetben a XIX. századot idéző elvek alapján megálmodott falansztereket, melyekben nem a gyermek nevelése, hanem az emberi erőforrás előállítása folyik, nyálas szenteskedéssel nyakonöntve.

Ez ma a magyar ifjúságpolitika, a Lázár-skála aljának folyamatos feltöltésével, mint távlati céllal a nemzet számára.

Az elmúlt húsz év sem volt az oktatásügy diadalmenete, hiszen a pártok versenyt folytattak, hogy ki tud több gyereket a felsőoktatásba tuszkolni, ennek következtében a valóságos társadalmi igények háttérbe szorultak, viszont megnőtt a műköröm-ruhatár szakot végzettek száma, akik csak négy évvel később csalódtak, mint azok, akiknek nem volt elég pontjuk a felvételhez.

Ma már a helyzet egyszerűbb.

Eleve vagy harmincezerrel kevesebben jelentkeztek a felsőoktatásba, miután a család felmérte saját lehetőségeit és megállapította, hogy fizetős helyekre esélye sem lesz pályázni, hiszen a teherbíró képesség határai éppen a havi kiadások túlélésénél húzódnak, a hitelfelvételektől pedig manapság úgy fél mindenki, mint a tűztől.

Lehet bizonygatni, hogy ez a hitel veszélytelen, de az állam mára teljesen elveszítette szavahihetőségét, a devizahitelek bedőlése és a magánnyugdíj-pénztárak állami einstandolása, a vörösiszap-adományok elsíbolása után egy kormányzati embernek azt sem hiszik el, amit kérdez.

A tetejébe egymás örökös lehazugozásával maradék reputációjukat is eljátszották, hiszen az egyszerű állampolgár nem arra vágyik, hogy egy kocsirakomány morális hulla igazgassa az életkörülményeit, hanem szeretne abban hinni, hogy az ő életét komoly, megfontolt, emberséges politikusok igazgatják a nemzet érdekével összehangoltan.

De hát az e vajon a nemzet érdeke, hogy ne lehessen ebben az országban jogász, orvos, csak a gazdagok gyereke?

Vagy az a nemzet érdeke, hogy ne létezzen ebben az országban társadalmi mobilitás?

Ezt egyszer már előadtuk, amikor a dzsentri megszállta a közigazgatást, az arisztokrácia az állam felső vezetését - róluk szóltak később az Arisztid - Tasziló viccek.

Tehetségüket két vesztett háború és milliók pusztulása minősítette, ma ők a példaképek nyomorból kivakarózott családokból származó politikusaink előtt.

Tisza István a példaképük, a gőgös gróf, aki a cipője talpát se törölte volna bele ősük ünneplő ruhájába sem, már ha lett volna két ruhájuk összesen.

A szegény ember gyereke pedig folytathatta apja foglalkozását, a társadalmi rétegek között sem volt nagyon átjárás, nem hogy a társadalmi osztályok között.

Megdermedt a társadalom, mint libazsír a hűtőben, ez pedig egy torz és igazságtalan világhoz vezetett.

Ma ezt a világot tervezik újjáépíteni, alulról felfelé építkezve, mert ma már a többedik nemzedék folytatja apái tevékenységét, nevezetesen a kocsmaajtó küszöbén ülve várja a segélyt.

Gyermekei számára is ez a sors marad, és a társadalmi rétegek megállíthatatlanul csúsznak lefelé, az alsó-középosztály a nyomorba, a középosztály helyzete is ingatag.

Így aztán eljutunk - nem is sokára - vezetőink és nemzeti tőkéseink által vágyott állapotba, melyben a szegénység olyan nagy, hogy aki élni akar, az boldogan dolgozik néhány fabatkáért 16 órát is naponta, mint Kínában.

Ami nekem személy szerint legjobban fáj, az, hogy olyan emberek rugdalják vissza az átlagembert a nyomorba, akiket azok az évek és az a társadalom taníttatott és emelt fel a nyomorból, melynek szidalmazásából élnek ma, pedighát egy-két dolgot azért el lehetett volna tanulni a nagy forradalmárkodás közben.

Volt egyszer egy Állami Áruház című film, abban énekelt Glauziusz bácsi, akit Feleki Kamill játszott egy optimista és később igen népszerűvé váló betétdalt, az volt a címe, hogy "Ember lesz az én kisunokám".

Tudatom mindenkivel – Glauziusz bácsi eltépte a kottát, a földre dobta, kis ideig páros lábbal ugrált rajta, majd kissé lihegve megállt és elgondolkodott.

Aztán felvette, leírta újra, csak a szövegben az „ember” szót kicserélte a szolga szóval.

Így már stimmelni fog…

:O)))

AZ ÉN ANYÁM

Anyukám 1928-ban született, hogy úgy mondjam – kissé tiszteletlenül – nem egy mai csirke.

De ma is okos, tájékozott, érdeklődő, szidja Viktort, mint a bokrot – ebből is látszik, hogy nem vett erőt rajta a nyugger választók egy részén tapasztalható időskori demencia.

Hála Istennek, egészsége, mint a vas, minden laboratóriumi lelete jobb, mint a család bármelyik tagjáé, ráadásul genetikailag sincs oka panaszra, hiszen hosszú életű felmenőkkel rendelkezik

Pedig hát nem volt könnyű élete.

A háború alatt nőtt fel, Budapest felszabadulása idején tizenhét éves volt, az óvóhelyen lett felnőtté.

Nélkülöztek, mert minden férfi a háborúban volt, saját maguk ellátásáról kellett gondoskodniuk, ami nem volt egy könnyű feladat.

Ekkor ismertre meg apámat, aki a lakihegyi rádióadó tövében védte a hazát, így néha-néha be tudott szökni a városba.

Ő volt apámnak a szomszéd kislány, aki igencsak meglepte azzal, hogy időközben nagylánnyá cseperedett.

Nem csak apámnak tetszett, hanem a hős felszabadítóknak is, de apám – akit átigazolt az újjászervezett Honvédség - bőszen csapkodott a pisztolytáskájára, egészen addig, míg egy orosz tiszt meg nem jelent és el nem kezdte a felindult hadfi pofáját veregetni.

Anyukám egész életében keményen dolgozott, sok mai lány sírvafakadna, ha úgy kellene élnie, ahogy ő élt.

Azidőtájt ugyanis a házimunka is nehezebb volt, mint ma – mosdógép helyett teknő volt, melyet a mosás előtti nap csirizelés után be kellett „dagasztani”, hogy ne folyjék ki belőle a víz.

Aztán az ágyneműket mosás előtt ki kellett főzni, a nagy fazékéban rotyogó ruhát öblítés után ki kellett csavarni, aki igencsak embert próbáló feladat volt.

Éveken keresztül bedolgozóként, kötőgéppel kötött egy KTSZ – nek, mellette háztartást vezetett és a mi tanulmányainkat felügyelte.

Nem volt könnyű dolga, mert voltak nálunk lényegesen szelídebb gyerekek is, néhai osztályfőnököm ki is nevette egyszer-egyszer naivitása okán…

Szeretett bennünket, jó anya volt, csak néha nemigen bírt velünk, ilyenkor inkviziciós módszerek alkalmazott:

Jó volt nálunk gyereknek lenni, főként a nyarak voltak kiválóak.

Később is rengeteget segített.

Mikor megszületett a kislányunk, akkor mindenbe besegített, ami az unoka környékén probléma volt.

Egy évvel ezelőtt nyugdíjazta magát, mindig talál magának elfoglaltságot, szeret olvasni, tájékozott a világ dolgaiban.

Nyugdíj mellett a fiam büféjében dolgozott, közmegelégedésre.

Rengeteget tanultunk tőle, ő pedig rengeteget szenvedett velünk, hogy rendes ember váljék belőlünk.

Hogy milyen sikerrel?

Isten tudja, de az biztos, hogy nekünk megfelelt.

Hogy tisztességes viselkedést, udvariasságot, jó modort is megkövetelt, azt külön meg szeretném köszönni neki, hiszen megtanította, hogy az udvariasság a legjövedelmezőbb befektetés.

Kedves mama, boldog anyák napját kívánok neked!

Holnap meglátogatlak egy csokor virággal, hogy személyesen is adhassak egy puszit neked, - addig is tudnod kell, hogy szeretlek és hálás vagyok neked!

Édesanyám, Isten tartson sokáig közöttünk!

:O)))

MÁR MEGINT EZ A GYURCSÁNY!

Hangsúlyozni szeretném, nem akarok, nem is tudok kategorikus kijelentéseket tenni a Balaton-felvidék szőlészeti és borászati kérdéseinek tudományos igényű feldolgozásával kapcsolatban, de hát ez érthető is – vagyok én egy Fodor Gábor vagy egy Heller Ágnes?

Naugye!

Ellenben ez a Gyurcsány, ez az ember – lássuk be - elképesztő.

Hát már nem megint körülötte van a cirkusz?

Kit érdekel ma már, hogy a Fidesz államfője kisdoktori disszertációját hány embertől lopta, kit érdekel, hogy Orbán rajoskodása hány és hány ezer milliárd forint kárt okoz az országnak, egyetlen dolog érdekes csak: Gyurcsány cirka harminc évvel ezelőtt leadott tanárképző főiskolai szakdolgozata.

Természetesen nem lenne szép dolog, ha kiderülne, hogy azoknak van igazuk, akik Gyurcsányt gyanúsítják, azt azonban meg kell jegyeznem, hogy a kor főiskolai szakdolgozatainak 99%-a nem képviselt tudományos értéket, egy utolsó kötelező penzum volt, mellyel gyakorlatilag azt bizonyították a hallgatók, hogy tudnak olvasni, mert írni már a titkárnők írták mindenféle sajtcetlikből és kivágásokból megalkotva a formás külalakot.

Nem saját kutatásokon alapuló munkákról volt szó, hanem zömében kompilációkról – nevezetesen a szakdolgozat készítője összevadászta a fellelhető szakirodalmat és összeollózta belőle a saját maga választotta cím alá illeszkedő részleteket, így hozva létre új minőséget – vagy mennyiséget.

Mindenesetre ezen senki nem álmélkodott, hanem ha a hallgató szóban is bizonyította, hogy ismeri a témát, akkor elfogadták a munkáját, oszt mehetett tanítani valamelyik általános iskolába a nebulókat.

Ha tehetséges volt, akkor jó tanár vagy biztosítási ügynök lett belőle, ha tehetségtelen, akkor írhatott bármilyen jó szakdolgozatot is lengyel és orosz forrásokra hivatkozva, mégis, akár kártékony féreggé is válhatott az idők során.

Hogy a konkrét esetben mi történt, azt csak tippelgetni lehet, de arra meg ott van a tippmix, szerencsés esetben fizet is – igaz, nem annyit, mint azoknak szoktak, akik az ítéletet írják, merthogy ma már csak a tiszta eszméért nemigen lesz senkiből Virág elvtárs.

Mindenesetre a Vezér Gyurcsány-fóbiája kezd bohózatba fordulni és kontraproduktívvá válni.

Nemigen van ugyanis olyan, a Vezért vagy házanépét negatívan érintő, erkölcsileg vagy büntetőjogilag elítélendő cselekmény, mellyel – vagy valami igen hasonlóval - azonnal meg ne vádolnák Gyurcsányt is.

Talán csak akkor úszta meg a dolgot - valószínűleg az illetékesek figyelmetlensége okán - mikor Selmeczi Gabika leharapta a kifli csücskét, mert menetrendszerűen ki kellett volna azonnal derülni, hogy az semmi, de a Nagyorrú suttyomban három egész zsömlét gyűrt magába a polc takarásában bízva, sőt, a végén egy három kilós parasztkenyeret is lenyelt egyben.

A Hírtévében meg azonnal lenne szemtanú, külön - külön minden zsömlére, a kenyérre meg maga a biztonsági szolgálat vezetője emlékezne, - még arra is, hogy megakadt a torkán.

A képernyőn megjelennének a tanúk, fényképek három nézetből a zsömlékről, majd egy háromkilós vekni, összevágva egy Gyurcsány hasáról készült képpel, nézegesse csak a választó, hogy kik veszik őt körül!

Azt már megszoktuk, hogy mindenért Gyurcsány a hibás, de ez most új minőség, merthogy már okból elkövetővé avanzsált, és hány ilyen ügy van még a tarsolyukban!

Gyurcsány erkölcsi legyilkolászása nemes célkitűzés, a módszer, a szavahihetőség megkérdőjelezése nagyon ügyes, csak úgy van ezzel is a választó, mint jómódú fideszes választó a mindennapi libamájjal: eleinte nagyon tetszik, de később a pokolba kívánja a szépen sárgálló kulináris csemegét és elkezd vöröskáposztában gondolkodni.

Mindenesetre nem irigylem az exkormányfőt, akinek manapság leginkább csak az emléke veszélyes a Vezér hatalmára, mert az emberek azért emlékeznek ám a vizitdíjjal, a tandíjjal és az egyéb változásokkal kapcsolatos Fideszes cirkuszokra, melyek során a porondmester az Erkölcs Magyar Bajnoka volt.

Nem lesz könnyű kimászni a slamasztikából, mert a gyanú öl.

És bár igaz, hogy a bizonyítási teher arra hárul, aki állít valamit, de ez egy olyan ügy, melynek nincs jó megoldása, kivéve, ha előkerül Gyurcsány ládájából a főiskola által hitelesített szakdolgozta.

Hiába erősködött a televízió nyilvánossága előtt Heller Ágnes – aki mellett egyébként kiállt az egész magyar baloldal Gyurcsányostól, mikor a Fidesz leöntötte egy vödör szarral - hogy olyan nincs, hogy valaki ne emlékezzen a szakdolgozatára, tévedett.

Hogy igen közeli példát hozzak, én sem emlékeszem, még a címére sem, sőt, arra sem, hogy egyet vagy kettőt kellett írnom annak idején, a katonai főiskolán, ahol polgári szakképesítést is kaptunk, én például nyelvtanári szakképesítést szereztem.

Mindenesetre, ahogy olvasgatom a napi sajtóban a baloldali vagy liberális személyiségek nyilatkozatait, időnként a zsebembe kell nyúljak, elővenni a Daedalont vegetatív bírálat ellen, és nem tagadom, azon is el tudtam képedni, hogy akár egy nagytudású filozófus is képes alászállni egy piaci halaskofa szintjére.

Hogy azok a súlytalan politikusok vagy expolitikusok, közéleti személyiségek, vagy magukat annak tartók, akik most nagyon okosak, mitől világosodtak meg és miért szeretnék, ha Gyurcsányt el lehetne felejteni, ez érthető – ki a franc szeret saját kisszerűségével annyiszor találkozni, ahányszor csak Gyurcsányt meglátja, hallja vagy eszébe jut.

Gyurcsányról tudnék néhány oldal kritikai megjegyzést írni, nem is nagyon szeretne utána, de azt azért mindenkinek, aki baloldali, tudomásul kell vennie, hogy ma ő „a” baloldali politikus, mégha ez a terminológia sokaknak kissé avultnak is tűnhet.

Emellett ő az egyik potenciális ellenfele a töpszli zsarnokocskának, képzeljen magáról bárki bármit.

Hogy a helyzet idáig fajulhatott, az éppen azoknak köszönhető, akik már megint ostobán viselkednek egy kiélezett politikai helyzetben, merthát ez politika, ne legyen kétséges egy percig sem.

Helyette lehetne egy kicsit kutakodni, mondjuk Deutsch Tompika szakdolgozata környékén, esetleg megnézni, miről írt Lévai Anikó – biztosan a birtokpolitikáról - lehetne kicsit mélyebben foglalkozni a „Hűbéresség és hűbéri birtok a XXI. században” témakörével, lehetne erről akár szakdolgozatot is írni.

Egyet nem lehetne, - ha már segíteni nem tudnak Gyurcsányon, akkor ártani neki nem lenne szabad.

Mert Gyurcsánnyal nincs itt a vége a dolognak, jönnek sorra mindahányan, ugyanis az orbánizmus a Vezér osztódással való szaporodását jelenti, mindenfelé új és új, erőszakos és bunkó kisorbánok ülnek hamarosan, ők intézik majd az „emberi erőforrás” ügyeit.

Mert azok lesztek, nem polgárok, nem a zemberek – erőforrások lesztek, az ő erejük forrása, ti hozzátok létre ugyanis annak anyagi alapjait, ti bátorítjátok őket az elpofátlanodásra, hogy fennkölt legyek, ti kovácsoljátok saját bilincseiteket.

Szóval, köllene néha gondolkodni is kicsit, kedves erőforrásaim…

:O))))

EMBERI MINŐSÉG

Felértékelődik Magyarország számára a kazah térség - jelentette ki az atv.hu szerint Asztanában Varga Mihály, a Miniszterelnökséget vezető államtitkár, aki szerint ezt jelzi, hogy csütörtökön népes magyar kormányzati-üzleti delegáció érkezett az ázsiai országba.

Hát ezen már csak röhögni lehet, valóban.

Szerintem a magyar diplomácia az utóbbi másfél évben egyetlen feladaton dolgozik: keresi azokat az országokat, ahol egyáltalán még hajlandók szóbaállni a Mi Dicsőségünkkel, kinek növessze Allah hosszúra a szakállát, dúskeblű hurik zengjék dicsőségét és hálás népe aranyozza be azt a szerencsés zacskót, mely mérhetetlenül értékes génjeinek kiapadhatatlan forrását rejti!

Így aztán Kazahsztán felértékelődött, miután húsz éven át leértékelődött és majd további húsz év fáradságos munkájával eljuthatunk tán oda, ahol húsz évvel ezelőtt tartottunk.

Merthogy ott voltunk mi Kazahsztánban, méghozzá a tűz – pontosabban az olaj – közelében, aki nem hiszi, kérdezzen meg valakit, aki még látott alanyi jogon járó egészségügyi ellátást meg SZOT szállót, hogy mit mond neki Tengíz.

Mindenesetre a fideszes fiúk is buzgón verték szét az évtizedes kapcsolatokat, a szakembergárdát, merthogy volt idő, mikor a Vegyépszer még nem autópályát épített, hanem Orenburgot meg Tengízt, - állítólag a Vezér édesapja is ott erősítette a testvéri kapcsolatokat – csak később lett a fiúk kedvenc mosógépe.

Mindegy, miután sikeresen nullára játszottuk magunkat és a helyünkre benyomultak a nyugati óriáscégek, most kezdhetjük építeni a kapcsolatokat – ez egyébként helyes is lenne, ha nem azok tüsténkednének a dolog körül, akik a lerombolásban oly sikeresek voltak.

Kínát is szeretjük újabban, kaptunk is egymilliárd eurós hitelt az államadósság csökkentésének jegyében.

Ránk is fér már a siker ezen a területen, mert mióta a Vezér a Közgazdaság Atyja, azóta ez a rohadt államadósság egyre csak nő, mint kisliba a csalánosban, - hát most megpróbáljuk unortodox módon csökkenteni.

Ha helyünkre akarunk találni a világban, akkor tudnunk kell, hogy Kína Dél-Szudánnak, mely vagy kilenc hónapos múltra tekinthet vissza, nyolcmilliárd dolláros hitelt nyújtott…

Viktor úgy vigyorgott a kínai miniszterelnökre, mint szűzlány, akit szexni visznek, annak meg nem tűnt fel a magyarok egy részének viselkedésében semmi, hiszen a kínaiak szerint a köpködés nagyon egészséges szokás.

Csak azon csodálkoztak, hogy miért a földre kell köpni, mikor a köpőcsésze sokkal higiénikusabb.

Lehet, rendelnek is Herendről egy, úgy hat-hétmillió darabos próbaszériát - a két nép újjászülető barátságának jegyében a míves edényre kívülről a Nemzet Főmérnökének képe kerül majd, dús aranyozással, de szó van bilik készítéséről is, ott a kép az edény belsejében kerül elhelyezésre.

Azt ábrázolja majd, amint a Vezér tátott szájjal csodálkozik a kínai nép dicsőséges munkasikerein!

Hogy a Vezér idióta, az bár sajnálatos, de ne ellenkezzünk a sorsunkkal - őt dobta nekünk a gép.

Ellenben az félelmetes, hogy kikkel veszi körül magát.

A vezetőt elsősorban az minősíti, hogy milyen beosztottak dolgoznak neki, hiszen a tehetséges vezető nem akar egyszemélyben mindent a legjobban tudni, mert tudja, hogy az ő feladata a nagyzenekar karmesteréhez hasonló.

A MI Csodálatos Maestrónk viszont azt képzeli magáról, hogy ő a legjobb hegedűs, ő fújja legszebben a szárnykürtöt és ő veri legütemesebben a dobot, talán ez lehet az oka, hogy a Négy évszakot kezdi el vezényelni, de mindegyik tételből Radetzky-induló lesz, az is hamisan és erőtlenül szól.

A zenészeiről meg jobb nem is beszélni.

Nem ő az egyetlen vezető, aki úgy válogatja a beosztottait, hogy egytől-egyig hülyébb legyen nála, merthogy ebből derül ki, hogy ő mennyire okos, és be kell lássuk, ebben is tehetséges.

Nézzük csak meg kicsit közelebbről azokat, akik a legközelebb állnak hozzá: itt van mindjárt Matolcsy, aki a jobbkeze, mellyel nem szeretném taglalni, hogy milyen igenfontos higiéniai célokat tud elérni.

Aztán a két tehetséges szóvivő, a frenetikusan tehetséges Szijjártó-Selmeczi tandem – legfőbb erényük a szavahihetőségük, és hogy mindenhez a nevüket képesek adni, - igaz, azoknak a neveknek már erősen mindegy.

Vagy nézzük meg a most leváltott Réthelyi professzort, akinek elképzelhetőleg az volt a legfőbb erénye, mely alkalmassá tette arra a feladatra, melyről most kiderült, hogy betöltésére alkalmatlan, hogy tudott úriemberként viselkedni és az ilyen embert a bunkók a szívük mélyén csodálják, ha a sallerokat többre is értékelik adott és kapott állapotban is.

De aztán az államtitkárok, a torzonborz küllemű és gondolkodású magyarnál is magyarabb költő, az oktatás sokat próbált gazdasszonya – szegény Szócska tisztára kakukktojásnak érezheti magát.

És most meglelte a Vezér Réthelyi utódját, a nagy szociális érzékenységű lelkészt, aki majd gyönyörűen fog beszélni, csak azt nem tudni még, ki fogja irányítani a tárca napi életét, merthogy a nagypolitikát kétségkívül a Vezér személyesen, arra mérget lehet venni.

De ahová nézünk a honvédelemtől a gazdaságig, a kultúrától a külkapcsolatokig mindenhol a tehetségtelenek Csomolungmáit sikerült összehordania, aki meg nem idióta, az retteg, mert élni kell, a gyereket etetni meg ruházni kell és inkább hallgat.

Barkácsol a Vezér és a segédei is kontárok, gyenge emberi és szakmai minőség szinte kivétel nélkül mind.

Már csak abban lehet reménykedni, hogy amikor felfedezzük, hogy a magyarokat különleges lelki kapcsolatok fűzik a busmanokhoz, akkor a hivatalos baráti látogatáson, melyen aláírunk egy ötventagú elefántcsorda megvásárlására fordítható hitelszerződést, valamelyik mélyérzésű és mélynövésű busmannak megesik rajtunk a szíve, és fenéken lövi mérgezett nyíllal a Mi Nemzeti Pigmeusunkat.

Aztán majd ő lesz az ünnepi ebéd.

A busmanok kicsit ugyan csodálkozni fognak, mikor előkészítik a levest – nincs ebben az emberben se szív, se gerinc, agya is csak éppenhogy, - hogy mit ettek ezen a magyarok?

:O))))

A SAKÁL NAPJA

Adjunk esélyt a Köztárasági Elnöknek, hogy bebizonyíthassa, valóban az emberek elnöke akar lenni, mondják egyes széplelkek, akik valamilyen saját maguk által kreált álomvilágban élnek, melyben a zab eszi meg a lovat, ahol Vuk karonfogva sétálgat egy vidám libával, arról beszélgetve, hogy milyen szép is lesz a világ nemsokára, hiszen maholnap már csak Vahurt kell meggyőzni, hogy acsarkodás helyett csatlakozzon az Erdei Egységhez.

Kedves illúzió ettől a fideszes potentáttól pálfordulást várni, szívmelengető az elképzelés, de azért lássuk be, végtelenül ostoba az, aki ezt valóságnak képzeli.

A mai nap Áder napja volt, aki természetesen profi politikusként viselkedett, esküt tett és szépeket mondott arról, hogy végső soron mindahányan magyarok vagyunk és hogy elsőrendű feladat a demokrácia védelme, mely vitákban születik meg.

És hogy ő aztán, de tényleg és demokratikusan, a magyar érdekeket képviselve, de nem egyoldalúan, és szeressük egymást gyerekek.

Közben folyik a hajsza Gyurcsány ellen, mert az ellenfelet, ha alkalom adódik rá, akkor meg kell ölni, és mikor adódna rá jobb alkalom, ha nem most, mikor már nem csak az ügyészség az övék, de a bíróságok is, és mecsoda szerencse, hogy nem Ádernek kellett megmondani a Legfelsőbb Bíróság elnökének, hogy amit mond, az irreleváns, mint anno Györgyi Kálmánnak.

Mikor lehet szebb mondatokat mondani a tömegtájékoztatásról, ha nem most, amikor a világ eléggé szomorú tükröt tartott elénk…

Így aztán most nyugodtan papolhat demokráciáról, bízva a magyarok közismerten jó emlékezetében, melyhez képest egy Alzheimeres beteg memóriabajnok.

És az is nagy szerencse, hogy nem neki kellett a mostani szavazás során személyesen ellenőrizni a szavazólapokat, de legalább felkérhette volna viszonossági alapon a feladatra Sólyom Lászlót, akinek ugyan polgári értékrendje van, de gerince úgyszintén meglehetősen elasztikus.

Nincs ma az a helyzet a Fideszben, melyben egy Áder szembe merhetne fordulni a kormányfővel, és bár arra elég volt a helyzete, hogy sértett pofával elvonulhasson sebeit nyalogatni Brüsszelbe, azért a havi pár milliócskáért, meg ami még a korábbi üzletek folyományaként leesik…

Van egy szűk kör, melynek tagjai tudják, hogy nem engedhetik meg maguknak a pártütés luxusát, hiszen szimbiózisban élnek a közülük magát föléjük felküzdő, erőszakos és gátlástalan szociopatával, akiről pontosan tudják, hogy mire képes, ha hatalmát veszni látja.

Azt is tudják, hogy az egzisztenciájuk, a pozíciójuk végtelenül ingatag, hiszen nincs politikájuk, csak egyetlen politikusuk van, a Vezér, aki valamilyen rejtélyes oknál fogva mindig azt mondja el szónoklataiban, amit a nép együgyű gyermeke hallani akar tőle,.

Ennyi hatalmuk alapja, meg az a néhány nagytőkés, akik szintén tudják, hogy ezek után számukra már nincs visszaút, és akik azt is sejtik, hogy mégegyszer ilyen egyszerűen politikust megvásárolni nem fognak, mint ezt a felcsúti bohócot, akinek produkciója abban áll, hogy bohócot tud csinálni nézőiből.

Tulajdonképpen ez is tudás, csak veszedelmes tudás, hiszen ha a nézőközönség egyszer rádöbben, hogy mekkora majmot is csináltak belőle, akkor annak csúf vége lehet.

Azért is kellett visszajönnie Brüsszelből Ádernak, mert mint minden egyszemélyi hatalomra törő ember, a Mi Vezérünk is súlyosan paranoiás, és mivel csak neki lehetnek követői, nem pedig az általa képviselt eszményeknek, nem engedheti meg magának azt az elővigyázatlanságot, hogy függetlenül gondolkodó, vagy esetleg nem csak pénzben gondolkodó emberre bízza magát.

Áder tudja, mint ahogy tudja Szájer, Deutsch, Kövér meg legfőképp, hogy olyan baleset nem következhet be, hogy a vezérrel falnak megy az autó, ők megsiratják és minden megy tovább – a Vezér nem lesz magányos halott.

És azt is tudja, hogy már annyiféle érdeket sértettek meg, hogy ha egyszer mód nyílik a bosszúra, akkor nem egyedül Rákosi viszi el a balhét, húzza magával Farkas Mihályt meg Gerő Ernőt is.

Ők már nem tudnak arcot cserélni, mint egy Lázár féle janicsár, képletesen szólva, ha a Vezért fellógatják, akkor ők ott fognak himbálódzni a szomszéd fákon.

Majdnem Krisztussal és a latrokkal példálóztam, de szerencsére eszembe jutott, hogy a középső kereszten ott nem lator lett felszegezve, megaztán a státusszal is baj van, a Vezér atyaúristen szeretne lenni.

Így aztán szállt rendelkezésünkre, igaz, nem Malév géppel, merthogy azt valamelyik balfék cimbi elbazilikázta, sajnos.

Legjobban az jár, aki nem vár ettől az embertől semmit, az legalább nem csalódik.

Persze lesz ezen a helyzeten még egy-két vitézkötés, lesz majd visszaküldött törvény meg aláírás megtagadása, hajcihő meg hűhó, bizonyítandó a rettenetes függetlenséget, de a lényeg változatlan marad: Magyarország Köztársasági Elnöke egy ezerszeresen el és lekötelezett, százszorosan kézben tartott pártpolitikus/maffiózó.

Aki eltalálja, hogy melyik testrészénél fogva tartják kézben, azok között kisorsoljuk a munkanélküli húsvéti nyuszit, hogy kifesthesse a szerencsés nyertes tojásait.

Hát így vagyunk, nem mondhatnám, hogy röhögőgörcsöt lehet kapni tőle, de nézzük a dolog jó oldalát: akár Kövér is állhatott volna ma Áder helyén.

Akkor már inkább…

:O)))

KI AZ UNIÓBÓL

A Jobbik két képviselője, Murányi Levente és Novák Előd levette az Európai Unió lobogóját az Országgyűlés irodaházáról kedd délelőtt Budapesten.

Értem én, gondban van a magyar szélsőjobb, egymást is zabálják, célt se igen mernek mutatni borzasztó tagságuknak, a Parlamentben is küszködnek, de ott meg a Vezér folyamatosan kibabrál velük.

Ahogy leírnak egy mondatot valamelyik Jobbikkal szimpatizáló újságban vagy a facebookon, abban a pillanatban megvalósítja, így aztán lassan már csak az a követelésük marad kielégítetlen, hogy gárdistáiknak legyen villás a farka, mint a fecskemadárnak.

Amúgy is az a meggyőződésem, hogy ez a két párt – már amennyiben a Fidesz pártnak nevezhető egyáltalán – tulajdonképpen olyan, mint a félbevágott rohadt tök – a két fél ad ki egy egészet.

A munkamegosztás tökéletes, a Jobbik Szijjártó és Selmeczi Gabika mellett a Vezér harmadik hangja, ők merik hangosan kimondani, amiről a Mi Boldogságunk csak a hitvesi ágy melegében, különösen meghitt percek után Anikó asszonynak mer beszélni – suttogva.

Szóval az Unióról, meg a szép tervekről ejtettek szót a zászlólevonás alkalmából nagyívű világpolitikai tényezőink, mondván, hogy a nemzeti szabadság egyik záloga, hogy időben meg tudjunk szabadulni az Uniótól, amelytől semmilyen pozitív dolog nem származik Magyarország számára. 

Nem szeretném Deutsch uniós parlamenti képviselőtől kölcsönözni a kissé sprőd szóhasználatot, de megkérdezném: ki a fax ez a Murányi Levente?

Tud ez olvasni egyáltalán?

Mert Novák Elődre csak rá kell nézni és mindjárt tudjuk, hogy mennyit ér, de ez a szép magyar levente akár még az LMP aktivistája is lehetne így első blikkre, míg meg nem szólal.

De rendben van, tekintsünk el most attól, hogy amit mondtak a derék képviselők, akiknek havonta egy vagyont fizetünk azért, hogy ekkora barmok legyenek, és akik tulajdonképpen a sorsunkkal játszanak kő- papír-ollót, tekintsünk el az Uniótól támogatásaképpen kapott és libaúsztatók felturbózására elköltött ezermilliárdoktól, próbáljunk meg prekoncepció nélkül néhány, az akció kapcsán felmerülő kérdésre választ adni.

Hova tartozzanak a magyarok a XXI: században, egyáltalán, van e beleszólásunk abba, hogy hova tartozzunk?

Attól tartok, ezeknek a derék, ám mélységesen buta embereknek körül kellene nézni kissé a mai világban, meg tanulmányozgatni illene kissé a történelmünket, aztán próbát kellene tenni.

A feladat az lenne, hogy mondani kell legalább egyetlen olyan történelmi helyzetet úgy félezer évre visszamenőleg, amikor Magyarország önmaga dönthetett saját sorsáról, pedighát párszáz évvel ezelőtt még voltunk valakik, mostanra meg kissé összementünk, mint Jóska gatyája a mosásban.

Ha sikerül, akkor uccu neki, szabadságharc, úgysem nyertünk még ilyet idáig soha, ha viszont nem, akkor a nemzeti szalaggal ékesített farok a lábak közé és csendes kussolás,meg barátkozás, szövetségek kötése a kölcsönös előnyök alapján.

Mert, hogy a Vikkancs szellemileg kihívásokkal küzd, és olyanokat mond, hogy Magyarország Kína stratégiai partnere, az nem jelenti azt, hogy egy országnak meg kell hülyülnie.

Elképzelem a II. világháborúban Zsukov marsallt, aki a Berlin elleni támadás tervezése során a terv aláírása előtt a homlokára csap:

Tovariscsi! Megfeledkeztünk egy stratégiai partnerünkről!

Áll a vezérkar, mint tanácstalan vőfély a lakodalomban, és kérdő tekintettel néz a hadvezérre, aki megsajnálja őket és megosztja velük a titkot: Hát, tábornok elvtársak, megfeledkeztünk a II. Ukrán Front hatodik harckocsi-hadserege negyedik hadosztályának harmadik ezredének második zászlóaljának harmadik századában a negyedik szakasz kötelékében tevékenykedő 342 hadrendi számú T-34-es harkocsiban szolgáló Bobikról, a szakasz kutyájáról!

Hűha, mondták volna a tábornokok, ha ki tudták volna mondani az „ü” betűt, de a húha sem volt rossz, így aztán hálát adtak a sorsnak, hogy még azelőtt ki tudták javítani a hibát, hogy Josszif Visszarionovics éber szeme észrevette volna, meghatározva az eb stratégiai feladatát - fexik, kussol! – be is vették Berlint!

Azt hiszem, azért Bobik jelentősége kicsit meghaladta a mienket a mai Kína-Magyarország relációban…

Nem is tudom elképzelni, hogy hogyan képzelik ezek az eszementek a világot, ahol még Amerika sem tud meglenni egymagában, szövetségesek nélkül.

Kihez akarnak tartozni, kivel akarnak szövetséget kötni?

Egy ország adott kultúrkörbe tartozik, vannak szokásai, hagyományai, melyeket nemigen szeretne feladni.

Ez volt például Rákosi veszte is, aki azt hitte, hogy a sztálini szovjet modell változtatás nélkül alkalmazható Magyarországra is, a katonáinkra gimnasztyorkát húzott és kitelepítette a kulákokat, erre aztán a nép elzavarta a francba.

Mert ez volt tulajdonképpen 56 eredménye, nem is lehetett az adott világpolitikai helyzetben több és ez nem is volt olyan kevés, mint azt a következő harminc év fényesen bizonyította.

De fordítsuk meg a kérdést: a népek és nemzetek melyik csoportja kapkodna értünk?

Az iszlám államok nem, hiszen százötven év alatt sem tudtak velünk mit kezdeni, emellett állandóan hazudoztunk és csaltuk az adót.

Az oroszok?

Ugyan – hiszen egy megyéjük is nagyobb, mint Magyarország, és bár a csecsenjeik robbantgatnak, de legalább nem ugatnak összevissza hülyeségeket, nem akarják megmondani Putyinnak, hogy mit kell csinálnia, nem pöffeszkednek öntelten.

Emellett pravoszlávok, - igaz, Vityka majd a következő gyereke keresztelésén legfeljebb fordítva veti a keresztet, megszokta már a változatosságot.

Törődjünk bele, minket még egy libacsapat se látna szívesen, mert egyrészt azonnal elkezdenénk őket repülésre oktatni, másrészt meg a libák száma hirtelen fogyatkozásnak indulna.

Szóval, adjunk hálát az Úrnak, hogy az Unió egy homályos pillanatában befogadott bennünket, mert ha nem ezt teszi, Novák képviselő ma lyukas seggű gatyában a Mátyás templom kapujában koldulna a gazdag német turistáktól, megjegyzem így talán a képességek és a feladat egyensúlyba kerülnének, és a lelke kisimulna.

Tulajdonképpen néhányszáz éve azon dolgozik a magyar politikai elit, hogy Magyarországot leradírozza a térképről.

Ha sikerül nekik, ne is csodálkozzunk – mi ültettük ezt a sok bánatos idiótát a nyakunkba.

Ideje lenne a francba zavarni őket…

Ja, és éljen május elseje, az egymillió új munkahely ünnepe, a sok szerencsétlenkedő magyar párt nagy seregszemléje!

:O)))