ROMÁNIA CSILLAGA

De jó nekem, hogy nem vagyok erdélyi magyar, most itt állnék, nyakig a megalázásban.
„A magyar Külügyminisztérium szerint Románia Tőkés László kitüntetésének visszavonásával az egész romániai magyarságot alázza meg és megfélemlíteni szándékozik azokat, akik a romániai magyar közösség jogos igényéről, az autonómiáról beszélnek”– írja a Népszava.
Mindezt azért, mert végre valaki megelégelte a tepsiszájú izgága örök békétlenkedését, túlhabzó nacionalizmusát, hazájának meggyalázását.
Ami azt illeti, én sem érzem a kitüntetés becsületbíróságának döntésétől túl boldognak magam, sokkal jobban tetszett volna, ha a magyar kitüntetéseit veszik el elsőként, ebből legalább román szomszédaink is láthatták volna, hogy komolyan gondoljuk a két nép kiegyezését, de persze ez illúzió.
Háborús időket élünk, az a finom, mikor lengenek a zászlók, rivallnak a harci kürtök, villognak a szablyák, bicska ki, bicska be, mint nemzeti nagylétünk hős csatamezején, az alcsúti kocsmában. Harcolunk, míg csak ki nem picsáznak bennünket, már elnézést a kissé rusztikus kifejezésért.
Ha ez megtörtént, akkor darabideig kussolunk, majd fájó sebeink begyógyultával addig vakarjuk a varakat, míg csak el nem fertőződnek, és akkor minden kezdődik elölről.
Csoda lenne, ha száz év múlva lenne még Magyarország.
Jó, tudom, a Hit Lángoszlopa nem teljesen normális, de mégis.
Rendesebb országokban az ilyeneket zárt osztályon tárolják, nehogy kárt tegyenek a környezetükben, itt meg képviselők lesznek az Európai Parlamentben.
Hát milyen véleménye lehet egy európai kultúrembernek Brüsszelben, ha szemrevételezi Tőkést, esetleg Morvai Krisztinával párban?
Nem kell felháborodni, de hát lehet azt az embert épeszűnek tekinteni, aki a családjával, a gyermekeivel üzenőfüzetekben kommunikál?
Merthogy a felesége elmondása szerint ez volt a módi feléjük, hogy a válogatott megalázásokról – Isten áldásával a püspöki íróasztalon kardélre hányt nőkről - most ne is beszéljünk.
Hogy a romániai forradalom vagy puccs idején őt használták fel ürügyként a nép elégedetlenségének felmutatására, az legyen az ő privát szerencséje, meg az akció kitervelőinek bölcs elővigyázatossága, hiszen az események során – sikertelenség esetén - bármikor magyar üggyé nyilváníthatták volna a puccsot, vevő lett volna erre az opcióra is.
Ha a Securitate ki akarta volna kapcsolni az eseményekből, éppen három percre lett volna hozzá szüksége, de nekik jól jött ez az égőszemű vátesz, pont ilyenre volt megrendelésük.
Aztán hirtelen hőssé magasztosult, Romániáért és az ott élő magyarokért égő hőssé.
Püspök lett, dőlni kezdett ellenőrizetlenül hozzá a pénz, vitték aktatáskában, zsebben, szatyorban, ahogy abban az időben már ez szokásos volt, mellékeltek hozzá magyarországi kapcsolatokat, igényeket, libasültet párolt káposztával.
A hőbörgő lelkészecske elhitte magáról, hogy világtörténelmi személyiség, úgy járt-kelt fel-alá, mint aki éppen főnöke stallumának megüresedésére vár, de azért a földi dolgokról sem feledkezett meg, és megtalálta hozzá honi támogatóit is – mecsoda véletlen, a Fideszben.
Innentől nem volt megállás, a nemzeti megosztottság exportjában jobb volt, mint Che Guevara a forradalom exportjában, ő volt és ő ma is Orbán helytartója Erdélyben.
Az csak a szerencsének köszönhető, hogy arrafelé sem ment el mindenkinek egyszerre az esze, így aztán a sikere igen mérsékelt, mert bár mindenki kénytelen lengetni a csináltzászlót, meg időnként porlasztani a maroknyi székelyt, de vannak azért, akik figyelembe veszik a politikai realitásokat is, és semmi kedvük összeveszni a többségi nemzettel, mert tudják, abból csak rosszul jöhetnek ki.
Mint magyarok, és mint magánemberek is.
Rengeteg kárt okozott, a magyarság politikai befolyását gyengítette, bizalmatlanságot szított a romániai magyar nemzetiség iránt, szétzilálta az erdélyi magyarok egységét.
Diktálni akar, mint magyarországi főnöke, mert éppen annyira erőszakos és erkölcstelen, mint ő.
Reformátusok mindketten, úgy magyar módra.
Ha Isten ránéz, zokog valószínűleg.
Most kapott egy pofont, a magyar kormány meg beállt a sorba, hogy ő is kér belőle.
Szerencsénk lesz, ha nem kapja meg.
És szerencséjük lesz a Romániában élő magyaroknak, ha ezek az intellektuális kapcarongyok nem élezik tovább a feszültséget, mert egyrészt igazuk van a románoknak, amikor nem engednek belepofázni a dolgaikba, nekünk sem tetszene az ilyen viselkedés fordított esetben.
És igazuk van abban is, hogy a nemzeti szuverenitásról szép dalokat éneklő kormányfőnk el kellene, hogy határolódjon a más államok szuverenitását érintő ügyeknek mégcsak a felemlegetésétől is, mert Közép-Európában e tekintetben minden állam olyan, mint a tigris, amelyiknek a fenekébe egy dinamitrudat dugtak – nem érdemes égő gyufával játszadozni a kanóc körül.
Jönnek a választások, jönnek a romániai magyar szavazók, Tőkés megint kap egy kis ellátmányt, van miből, hiszen annyira sikeresek vagyunk gazdasági téren, hogy Európa a csodánkra jár.
Orbán, Matolcsy – és a porcukor a tortán: Tőkés.
Komplett zártosztály - sajnos szabadon.
Büszkék lehetünk rájuk.

:O)))

GOMBOLJUK ÚJRA

Itt lenne az ideje a demokratikus oldal paradigmaváltásának, a politikai paletta átrendezésének, mert ellenzéki oldalon az álláspontok megmerevedtek, és szinte kizárt, hogy a választásokig – ha minden marad a mai állapotában – akármiféle érdemi előrelépésre sor kerülhet.
A szocialisták elégedetten ülnek nemlétező babérjaikon, bíznak a megszokásból rájuk szavazók tömegeiben, ehhez az általuk szükségesnek vélt hátszelet is megkapják attól, akiről az utóbbi években már ezerszer bebizonyosodott, hogy mostanában a passzátszelet is ő fújja Magyarországon.
Meg hát, természetesen, azoktól az értelmiségiektől, akik anyagilag érdekeltek némi közszereplésben, akik olyan médiumoknál vagy médiumoknak dolgoznak, melyek megkötötték a maguk kis paktumát a hatalommal bevételeik optimalizálása, vagy csak egyszerűen életbenmaradásuk érdekében.
Hajdan ezek a médiumok a szabad szó, a szabad gondolatok, nopláne a szabad demokraták harcos műhelyei voltak, ma meg vért izzadva próbálják előadni a még senkinek sem sikerült mutatványt, összehangolni a varázslatos és vad szexet a szüzesség múlékony állapotával.
Most sem sikerül, mi meg néhány súlyos csalódás árán, néhány idol életművének sárbadőlését szemlélve lassan beletörődünk, és elkezdünk a sorok között olvasni, mint hajdan.
A közvélemény elhivatott kutatóitól megtudhatjuk, hogy annak dacára, hogy az emberek túlnyomó többségének véleménye szerint hazánkban általában rosszul mennek a dolgok és az emberek többsége elégedetlen a kormány munkájával, a népszerűségi rangsort a kormánypárt vezeti, és hogy az MSZP támogatottságának csökkenése dacára a baloldal legnépszerűbb politikusa Mesterházy Attila.
Megtudhatjuk, hogy az MSZP gyakorlatilag stagnál, és még egyet megtudhatunk: a közvélemény-kutatók éppen királycsinálással vannak elfoglalva, nem kutatják, inkább formálni törekszenek a közvéleményt.
Így aztán jól el vagyunk (hülyítve…), nyugodt szívvel várhatjuk a választást, csak arra kell vigyázni, hogy senki ne piszkáljon bele a status quo-ba, akkor nem lesz baj, akkor Viktor király a Fradi új stadionjának díszpáholyában büszkén teheti fejére a koronát…
A baloldal valamiért ugyanolyan taktikával próbál dolgozni, mint a Fidesz, persze lehet, hogy csak a szakácskönyv meg a szakács ugyanaz.
Van a vezető párt, van annak egy általa kebelére szorított szövetségese, más meg nincs.
Ha van, akkor sem létezik, nem foglalkozzunk vele, ha bele kell rúgni valakibe, azt is vazallusaink teszik, de személyesen soha nem emelünk senkit az ellenfél pozíciójába.
Szövetségesünk nincs velünk egy súlycsoportban, aki tehetséges közülük, az immár hozzánk tartozik, a többiek meg hadd játsszanak homokba pipiskét, várva, mikor simogatjuk meg a buksi fejüket.
Nincs megerősödés, nincs elpofátlanodás, nincs egyéni politizálás, aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére - pedig a rétes nagyon jó…
A mai, demokratikusnak mondott ellenzék vezető pártja meglehetősen amorf állapotban van, hogy milyen teljesítményre lesz élesben képes, azt csak az Úr tudja, és ez még csak az egyik kérdés, hiszen a másik kérdés talán még fontosabb is: akar-e teljesíteni egyáltalán?
Merthogy egyre több az intő jel, legutóbb például a NAV botrány kivizsgálására létrehozandó parlamenti vizsgálóbizottság létrehozása elől lépett el elegánsan, de a bajai video-ügyben sem remekelt, a béna békéscsabai választási fiaskót pedig úgy nyelte le, mint liba a földigilisztát, egy zokszó nélkül.
Pártelnökük politikai baklövése, az első éles helyzet diadalmas elcsellózása október 23.-án, és a sok-sok kihasználatlanul maradt támadási lehetőség a kormánypárt ellen nem valami szép jövővel kecsegtet.
A többi vezető politikus meg olyan taktikát követ, mint az a vadász, aki a hajtásban nem a vaddisznót lövi, hanem a többi vadászra lő…
Szanyi vadul dolgozik, hogy meg ne fúrják brüsszeli stallumát, Botka igen meg akar felelni valakiknek – nem a tagságra gondolok – hogy mire Mesterházy végképp leamortizálja magát, addigra ott legyen ő, mint természetes megoldás - ha nem lenne ennyire gyászos, nevetni is lehetne rajtuk.
A szocialisták kereszténydemokratái, Bajnai és csapata is, mintha megrendelésre dolgoznának, sikeresen eljelentéktelenítették magukat, Bajnai szövetségi politikája pedig egyenes út a politikai halálba.
Olyan szövetségeseket kapott vagy vett maga mellé, akik legalább olyan jók lennének ellenségnek, mint szövetségesnek, de legalább kártékonyak.
Jóformán csak a bajt csinálják, szavazót nemigen hoznak, hiszen ki fog Juhász mögé állni, mikor már kedvenc light-drogosai is más mögé álltak, Milla-szavazó meg olyan, mint Columbo felesége, esetleg csak az egerek billentyűjében található, szavazófülkékben általában nem face - profilokra szavaznak.
Ott van még a PM névre hallgató kicsi, de agresszív baráti társaság, élükön Magyar Bálint reinkarnációjával, meg a volt SZDSZ összes doktrinerségével, mindenféle vegyes zöldségekkel, erős negatív programmal, meg egy szép, lilaködös álomvilággal – vagy határozott céllal...
És ott ez az egész működtethetetlen, semmire se jó struktúra, mint egy taxi, beépített távirányítóval és négy volánnal, mellyel a hatalomba szeretnének jutni.
Meg a szövetségen belüli szövetség, a tagok összevissza beszélő vezetőivel, a teszetoszaságot sugárzó, gyermeki mosolyú társelnökkel, aki még a saját szemétdombján is csak fékezett habzású kappannak tűnik – rémes.
Ebben az egész katyvaszban egyetlen valamirevaló társaság van – a Szolidaritás.
Nekik van szervezetük, vannak aktivistáik, ők jelen vannak itt-ott vidéken is, ők képesek megszólítani azt az embert is, aki nem egy Heidegger-kötettel, hanem egy franciakulccsal vagy egy kapanyéllel, esetleg a libapörkölt receptjével, meg egy fakanállal a kezében szaladgál.
Hogy mit keresnek ebben a brancsban, talán maguk sem tudják, mint ahogy azt sem sejtik, hogy talán ők adják a megoldás kulcsát, hiszen abból a társaságból csak mögöttük állnak valóságos választók – el is akarják őket dugni, meg el akarják jelentékteleníteni őket a többiek, nehogy a választó is észrevegye ezt.
Az kétségtelen, hogy kell egy új mozgalom, hiszen ez a micsoda itten nem működik.
Ha ők otthagynák ezt a gittegyletet, és helyette a DK-val, meg az októberi színpadon szereplő és a szereplés lehetőségét kihagyó liberálisokkal, konzervatívokkal, civilekkel hoznának létre egy új szervezetet, mondjuk Alkotmányos Összefogás, vagy csak Összefogás néven, az akár még működhetne is.
Közös miniszterelnököt, közös jelölteket, programot és átmeneti kormányt kínálva a demokrácia visszaállítását és a maffia hatalmát megtörni kívánó tömegeknek - nem kizárva senkit, de nyitva hagyva az ajtót minden csatlakozni kívánó alkotmányos erő számára, mely nem diktálni, hanem szolgálni akar - ma még meg lehetne csinálni.
Ez nagyobb szerénységre késztetné talán a túltengő egójú szocialista pártvezetőket is, és elindíthatna tagságuk körében olyan folyamatokat, melyek a csatlakozáshoz vezethetnének.
Ehhez persze az kellene, hogy mindenki rendelje alá magát a közös, egyetlen célnak – a zsarnokság felszámolásának, a maffiaállam megszüntetésének.
Lehet, utópiának tűnik, pedig ez az utolsó lehetőség.
Ha elszalasztják, jobb esetben marad a Nemzeti Focializmus (idegen toll, de tetszik - igen kifejező…) ideológiai bázisán működő maffiaállam, de egy rossz pillanatban jöhetnek a neonácik is – egyik jobb opció, mint a másik.
Kónya Péter meg elspekulálhatna a politikus felelősségén, meg az országon, mely van úgy, hogy csak egyetlen történelmi pillanatban kér a politikustól valamit, ami országos jelentőségű, ami bekerülhet a történelemkönyvekbe, valahogy így: „Kónya Péter bátor döntésével kimozdította a holtpontról a demokratikus ellenzéket, és lehetővé tette az újjáéledő nácizmus és a maffiaállam felszámolását.”
Egy politikusnak egyetlen ilyen mondatért érdemes élni.
Meg kellene próbálkozni a kiérdemlésével.

:O)))

BÁNYALÓ

Ha magyarembernek totemállatot kellene választana, akkor erre a célra valószínűleg a bányaló lenne a legmegfelelőbb állat.

Igaz, nem dakota ló, de legalább ló, még ha vak is, merthogy szerencsétlen pára a föld alatt, a sötétségben éli le egész életét.
Ha nem vezetgetik, akkor nekimegy a tárna falának, mígcsak belé nem rögzül az út, melyet számára kijelöltek.
Onnantól kezdve tudja: száz lépés előre, kettő oldalra, nekirugaszkodás, kis pihenés, és kezdődik az egész - visszafelé.

Érdekes nép, érdekes ország a mienk - az ember el sem hiszi, hogy lehet valahol a világban még egy olyan nép, mint a mienk.
Fajmagyarjaink is ezt mondják, és csupa-csupa olyan dolgot emlegetnek, melyen hasát fogja a röhögéstől a világ, merthogy annyira nyilvánvaló, hogy mi tükör helyett egy rólunk festett olyan képet nézegetünk, melyen a festő egy tisztességes és őszinte ecsetvonást sem húzott.

Milyen is a mi önképünk, milyen is a bennünk élő magyar?
Hát, elsősorban is vitéz és hősies, tulajdonképpen katonanép, a keresztény hit védelmezője.
Ebből a hitéből nem lehet kiráncigálni, nem zavarja egy pillanatra sem, hogy Augsburg óta csak ütött-vert mindenki bennünket, aki csak erre járt, kivéve a honfoglalásnak nevezett megszállás előtti fél évszázadot, melyben viszont rendes rablóbandaként üzemelve feldúltuk a fél keresztény Európát, mígcsak ellenfeleink ki nem ismertek bennünket és rommá nem vertek.
Aztán ütött a tatár, a török, a sváb, a vallon az ország több alkalommal kitette a táblát, hogy átmenetileg nem üzemel, többször kétfelé szaggattak, volt, hogy háromfelé és amikor a puzzle ismét összerakásra került volna, mindig kiderült, hogy a darabok sehogy sem illeszkednek egymáshoz, - de önképünkön ez semmit nem változtatott.

Aki keresztüllovagolt az országon, az mind itt hagyta genetikai lenyomatát, de erről sem veszünk tudomást, pedig ha mindenki kézhez kapná ősei listáját, lenne itt csodálkozás dögivel.
Lenézünk mindenkit, mienk a kultúrfölény, jóllehet az ország fele de facto analfabéta, kinek egyetlen büszkesége, hogy ősmagyar, meg, hogy füle van, de mégsem köcsög.
Hát, kár lenne kiábrándítani őket, de rengetegen lovagoltak itt keresztül, és talán két népcsoport létezik a hazában, amely származásilag egységesnek mondható – a cigány és a zsidó nép, bár a Kádár-korszak igen sokat rontott a pedigréjükön…
Ahhoz képest, hogy mekkora hősöket látunk magunkban, harcaink mindig értelmetlen vagy már előzőleg elért célokért folytak, ennek során kevesebbet ütöttünk az ellenségen, mint egymáson.
De az is előfordult nemegyszer, hogy dinasztiaalapítási célokat öntöttünk le nemzetiszínű mázzal, mígcsak meg nem jelent a csősz, aki szanaszéjjel zavarta a hős szabadságharcosokat.

De ez nem gátol meg bennünket abban, hogy újra és újra – visszamenőleg - meg akarjuk nyerni vesztett háborúinkat.
Az is rajta van a képen, melyen önmagunkat szemléljük, hogy mennyire életrevaló népek is vagyunk mi,  merthogy, ha utolsónak lépünk is be a fogóajtón, akkor is elsőnek lépünk ki belőle, meg, hogy megélünk a jég hátán is.
Aztán elcsodálkozunk, hogy ezek a hülye svábok, meg a pudingfejű angolok sorbaállnak a boltokban, a megállókban – élhetetlenek.
Bár Európában mindenhol szinte egy ajtón lehet felszállni a járművekre, ez az ötlet nálunk kiveri a biztosítékot, lázad ellene a buszvezető meg az utas testvéri egyetértésben, mert az egyiknek dolgoznia kell a munkaidejében, a másik meg nem tud bliccelni, ami mégiscsak méltánytalan és felháborító.
A bliccelés természetesen bocsánatos bűn, csakúgy, mint az adócsalás, és ha valaki azt mondja, hogy aki bliccel vagy adót csal, az lop, arra úgy nézünk, mint a gyilkosra, mert magyarember nem lop, legfeljebb szerez.
Itt csak a cigány lop, ha elemel egy óvatlanul letett telefont a pultról.
Hogy valaki elcsal egymilliárd adót, az nem baj, hiszen az adó az nem az enyém, az csak az államé.

Hogy a nyugati ember viszolyog a mentalitásunktól, az nem zavar bennünket, nyugati ember élhetetlen, míg mi szinte mindent meg tudunk oldani okosba…
Mert mi okosak is vagyunk, hiszen számláljuk csak meg a Nobel-díjasainkat, milliónként jut egy ránk, hol van még egy ilyen ország?
Ilyen alapon Kínának háromezer Nobel díjasának kellene lennie, hát van neki ennyi?
Naugye!
Ha valaki megpendíti, hogy az összes Nobel-díjasunk zsidó, akkor persze úgy csinálunk, mintha nem hallottuk volna, de ha valaki azt mondja, hogy magyar zsidó, akkor kételkedve csóváljuk a fejünket.
Imre Kertészezünk, most már Ákos Kertészezhetünk is, mert ők zsidók, kvázi nem magyarok, mint egy Rogán vagy egy Orbán, majd ugyanezzel a nekibuzdulással büszkén emlegetjük Tony Curtist, aki szintúgy Kertész, de Schwartznak hívták kiskorában…

Magyarember nem tűri a kötöttségeket, szereti azt csinálni, amit akar, de a liberalizmust szívből gyűlöli, mert az - szerinte - korlátozza személyes szabadságát, márpedig azt ő el nem tűri!
Ha valaki le akarja igázni, akkor határozottan és megalkuvás nélkül kinyalja az illető fenekét, még cuppant is hozzá a végén, már, ha egyáltalán abba tudja hagyni a számára oly kedves műveletet.
Ha a nyakába ugrik egy agresszív szociopata és elkezdi rugdosni az oldalát, akkor – bányaló ide, bányaló oda – elkezd vágtatni, és ameddig fel nem fordul, addig vágtat is, mert szót emelni valamiért kockázatos.
Márpedig a magyar a kockázatot nem szereti, a kiszámíthatóság embere, mondják meg neki, mi a dolga, oszt munka után jöhet a sör, asszony, vakkomondor, oszt jónapot!

Örök elégedetlenségünk is pozitív tulajdonságaink közé tartozik.
Nálunk senki nem lát összefüggést a munka. a teljesítmény és az anyagi elismertség között, nálunk mindenkinek ötszázas Mercedes vagy a8-as Audi járna, ha a világ igazságos lenne.
Ha elmondod neki, hogy a világ legjobban élő tíz százalékába tartozik még ma is, akkor leköp és mentőért kiált.
Soha semmi nem jó, soha senki nála nem okosabb, viszont más mindenki lop, csal, hazudik, meg egyik kutya, másik eb.
Hogy hogyan lettünk ilyenek, az rejtély, de egyben bizonyos, hogy világelsők vagyunk: mi fedeztük fel a golyóstollat és az örök boldogtalanság titkát.

Változnunk kellene, mert ez a mentalitás a biztos pusztulásba vezet.
A világ felgyorsult, a verseny élesebb lett, aki talpon akar maradni, annak meg kell tanulnia beilleszkedni a nemzetközi munkamegosztásba, meg kell tanulnia a korszerű munkakultúrát és sajnos a társadalmi beilleszkedést is.
Képesek leszünk rá?

:O)))

ÁLOMFOCI VAGY ÁLLAMFOCI?

Hát, ha valami igazán undorító, akkor az MTK és további öt nagy futballklub kormányzati támogatása, az nagyon.
A Nemzet Agyhalottja valószínűleg azt vélelmezheti, hogy a magyar választó éppúgy szereti a labdarúgást, mint ő, és csak a pályák minősége, valamint az egyelőre leginkább ólomlábú fiúk alulfizetettsége az oka annak, hogy nem köpködi vele egy ütemre a fél ország hétvégente a szotyolát a pályákon.

Ő az, aki összetévesztette az álomfocit az államfocival.
Valaki már igazán vehetné a bátorságot és kiábrándíthatná.
Talán azzal kellene kezdeni, hogy amikor Orbán Géza fejedelem fia, bizonyos Szent István felajánlotta az országot, a környező országok egy részét, az aranylabdát és Puskás illatos sportszárát Szűz Máriának, akkor abból az ország népének nem túl sok haszna származott, pedig legalább egy világbajnoki cím azért leeshetett volna, de sehol semmi – és azóta még kevesebb.

Persze nagy veszteség nem érte az adakozókedvű királyt, aki az aranylabdát feldobta az ég felé, ahol a minimális gömbérzékkel sem rendelkező Szűz Mária nem tudta elkapni, a labda visszaesett - így járt…
Ami meg a szotyolázást illeti, jó is az annak, aki szereti, habár nem túl gusztusos, de hát a Mi Szemünkfénye nem csak ettől - és elsősorban nem ettől - gusztustalan.
A szotyola is kiment a divatból, legfeljebb a libák és egyéb madarak értékelik télvíz idején, habár a libák is inkább a kukoricát preferálják, gondolom, nem a színe miatt.

Szóval, hogy kellő tömörséggel és brutalitással összefoglaljuk a magyar labdarúgás és potenciális nézőközönségének viszonyát, meg kell állapítanunk: a magyar néző szarik a magyar a focira, inkluzíve ezeket a fékezett habzású gladiátorokat, és egyetlen futballklubot tart támogatásra érdemesnek, a Halassy Olivér SC – t.
Ebben az egyesületben a teljes magyar labdarugó élmezőny végre megfelelő helyére kerülne – ez ugyanis a mozgáskorlátozottak sportegyesülete.

Azt is talán figyelembe kellene vennie a Labdarúgás Felvirágoztatójának, hogy a néző jegye megvásárlásával nem saját magánvagyonát gyarapítja, mint ő, amikor stadiont építtet faluvégi libalegelőjére, ez pedig jelentős mértékben csökkenti a lelkesedés mértékét.
De hát egy dolog a néző földhözragadt gondolkodásmódja, más dolog meg a Nemzet Eszének tág horizontot átfogó gondolkodása, melyben oly szépen összeegyeztethető a magán és a társadalmi érdek.
A nép egyszerű gyermeke egyébként úgy véli, hogy egy professzionális futballklubot nem neki kell fenntartania az adójából, hanem annak vagy fenn kell tartania magát üzleti alapon, vagy be kell csukni a boltot.

A nép egyszerű gyermeke még azt is gondolja, hogy inkább nézi a Real Madridot vagy az FC Barcelonát a televízióban, minthogy kitegye magát a bizonytalan jövőnek akár a legszebb, legmodernebb lelátón is, mert manapság egy olyan pályán, ahol a rendfenntartásra gyilkost alkalmaznak, ott el lehet képzelni, mire képes a feldúlt szurkolói köménymag.
Erről persze már könyvtárnyi írás született, nem lehet azt mondani, hogy a probléma ismeretlen lenne akár kormányzati szinten is, de itt a borsót nem lapáttal hányjuk a falra, hanem Volvo homlokrakodóval.

Ismét beletolt a Zakkant néhány milliárdot a labdarúgásba, most Deutsch Tompikát, mint az MTK elnökét segítette ki ötmilliárddal, meg évi háromszázmillióval 2020-ig.
Meg még öt nagyegyesületet, átvállalva tartozásaikat.
Hogy még mit kapnak, az esetleg majd kiderül, lehet, hogy a futball-akadémiákat fogjuk támogatni, esetleg a felsőoktatási intézményektől elvett pénzből.
Ha te tartozol a NAV-nak, azt nemigen vállalja át senki, de ha mégis, akkor a jótét lélek magára húzza a vagyonosodási vizsgálatot…
Vezérünk 2020 tájt szeretne labdarúgó EB-t rendezni, merthogy ha már fel kellett építenie ennyi stadiont, hogy közöttük el tudja dugni a saját stadionját, hát legyen a dolognak valami haszna is, például a szotyola-koncessziót oda lehet adni Mészáros Lőrincnek, aki aztán már tudja a dolgát.
Simicskát is szeretjük, de egy lábon állni bizonytalan…
Reméljük, azokat a meccseket már - jó magaviseletére való tekintettel - együtt nézheti a többi elítélttel.
Aki azt hiszi, hogy labdarúgó klubot üzemeltetni a mai magyar viszonyok között nem jó üzlet, az rettenetesen téved, - dőlnek az adófizetők százmilliói a botlábú fiúk üzemeltetőihez – tegyük hozzá, ma a futballklubok vígan ellennének, játékosok nélkül is, sőt.
Ma egy játékos olyan egy klubnál, mint puncin a szőr, ha van, ha nincs, szinte mindegy, a lényeg a bevétel.
Aki pedig azt hiszi, hogy a bevétel jegyeladásokból vagy közvetítési jogdíjakból származik, az sürgősen forduljon orvosához, gyógyszerészéhez, még mielőtt leharapná a bögre fülét.
A bevételek szinte száz százalékig állami pénzekből származnak, a klubokhoz átirányított adókedvezmények is csak olyanok, mintha a céged fizetné a vezérigazgatód kupleráj-számláját a te nem folyósított munkabéredből.
Ha összeszámlálná valaki, hogy mit kapott az államtól az utóbbi három évben a labdarúgás, mellé tenne egy listát arról, hogy ki és milyen formában érdekelt a pénzek magánbevétellé történő átlényegítésében, ki milyen érdekeket sértett, mikor nem úgy táncolt, ahogy elvárták tőle  és mi lett a retorzió – elcsodálkozna a nép.
De hát a plebs nem rejtvényfejtő, nem Simicska és egy hatlépéses lopást már nem, vagy csak rettenetesen nehezen lát át, tulajdonképpen ezért nem verik agyon az összes labdarúgásban érdekelt tulajdonost meg állami tisztviselőt, politikust.

 Nehéz nem populistának lenni, ha a labdarúgásba ölt milliárdokról esik szó.
Ilyenkor még a legtárgyilagosabb szemlélőnek is eszébe jutnak a hajléktalanok, az éhező gyerekek, a lakásukban megfagyó nyugdíjasok, a kilátástalan nyomorban élők.
Neki nem jut eszébe ilyesmi, meg a sameszainak sem.
Miért is jutna eszükbe?
Ahhoz embernek kellene lenniük, nem igaz?

:O)))

A GYÖZELEM NAPJA

Már csak az a kérdés, kinek a győzelmének a napja, de semmi jóval nem kecsegtet, hogy ennek a napnak az angol neve Victory Day...

Leszámítva, hogy amikor éppen nem sírok rajta, akkor halálra röhögöm magam Mesterházy és Bajnai optimista nyilatkozatain, melyek szerint zsebünkben a győzelem, meg hogy miniszterelnök leszek, akárki meglássa, akkor azért néha eltöprengek azon, hogy tényleg, mit csinálnának ezek, ha egyszer győznének?
Merthogy a dolgok mai állása szerint legfeljebb ők is meghökkenten nézhetnének maguk elé és félhangosan idézgethetnék Beke Kata örökbecsűjét: „Jézusmária, győztünk!”

Aztán előszednék a fiókból a remekműveket, melyeket a tíz cikluson keresztül bizonyított – hogy mit bizonyítottak, azt most ne firtassuk – szakértők hordtak kazalba, amikor a tervezés időszakát hirdették meg, elkoptatva három nagyollót és a Ctrl, valamint a C és a V billentyűk feliratát számítógépükön.
Ez már önmagában előrelépés lenne, hiszen végre valaki elolvasná az érdekfeszítő kompilációkat és korszakos elképzeléseket, majd letennék az asztal sarkára, hadd lássa a betévedő, hogy itt a munka tudományos alapon folyik.
Aztán – miután belakták a kormányzati intézményeket, melyekben az irodákért előre kifizették a bérleti díjat Simicskának, majd megindították a pert a Puskás Akadémia tulajdonába került Honfoglalás című Munkácsy festményért, elkezdenék a kormányzást.

Erre viszonylag kevés idejük maradna, hiszen a bírósági tárgyalásokat addigra áthelyezné Handó Tünde Bakiba, ami nem bírálat, hanem az azeri főváros új neve, ahol a Wizz Air járatain luxuskörülmények között utazó szocialista politikusok mindjárt le is ülhetnék a bíróság által herdálásukért kiszabott tényleges életfogytot – vagy balta.
Egyébként is lenne egy-két akadály, hiszen például a parlamenti vécésnénit is az előző kormány nevezte ki tizenkét évre, így az új rezsim vagy a Parlament körülszarásának tradicionális szertartását választhatná, vagy becsinálna, de az első esetben az ÁNTSZ előző rezsim által 24 évre kinevezett vezetője úgy megbüntetné őket, hogy belegebednének.

Ha segítségért az Alkotmánybírósághoz fordulnának, akkor az ötven évre kinevezett alkotmánybírák csendesen mosolyognának, elismeréssel adózva a Vezér látnoki képességeinek és előrelátásának, hiszen ha nem őket nevezi ki, akkor bizony akár még az is előfordulhatna, hogy valaki segítséget nyújtana nekik.
A dicső győztesek akármihez nyúlnak, a falnak mennek, de – hálistennek - ez nem fog soká tartani, hiszen a költségvetésről gyakorlatilag nem az országgyűlés dönt, hanem az a testület, melynek tagjait száz évre nevezte ki Vikkancs.
Ha meg nincs elfogadott költségvetés, akkor a Köztársaság nélküli Elnök új választásokat ír ki, vele meg együtt rántottunk csizmát, ugye.
Így aztán a demokrácia fél évig agonizálna, majd átadná kilehelt lelkét az enyészetnek, a maffia meg visszaülne a hatalomba és jókat röhögne a sok hülye lúzeren.

Mikor kérdezik Bajnait, hogy hogyan tervezi ezt a problémát megoldani, akkor elmondja, hogy meg akar állapodni Viktorral, hogy a kétharmados törvények helyett legyen elég a feles is, ezzel határtalan realitás-érzékről és parttalan optimizmusról téve tanúbizonyságot.
Addig álljon levegővétel nélkül féllábon, míg nem sikerül tető alá hozni az egyezséget.
Én meg sírvafakadok, mert Bajnairól eddig is tudtuk, hogy nem egy karizmatikus pártvezér típus, de hogy a szellemi képességei teljesen adekvátak kiskamaszos kinézetével, ez azért meglepő.

Mesterházy meg nem mond erre semmit, mentségére szolgáljon, hogy még nem kérdezte meg Puch Laci bácsit, hogy mi is legyen pártelnöki véleménye, de ami késik, nem múlik.
Csodálkoznék, ha nem az lenne a válasz, hogy a szocialisták kidolgozott tervekkel rendelkeznek a társadalom felvirágoztatására és bíznak a demokratikus állameszményben.

Nem azt várom, hogy akármelyikük is mondja el, hogy konkrétan kiket fognak letartóztatni a választások utáni nap reggelén, kiknek fogják a bankszámláját azonnal zárolni, de legalább valami kötcsei beszéd-félét lehetne rögtönözni a jogrend és a demokratikus államrend helyreállításáról, valaki végre már kimondhatná, hogy az Alaptörvény illegitim, az Alkotmány hatályon kívül helyezése a törvényesség látszatát keltő puccs, és meg kell majd vizsgálni az ezzel kapcsolatos büntetőjogi helyzetet.

Nyoma sincs ilyen elképzelésnek, de ha lenne is: hol van az ehhez szükséges jogi, rendészeti apparátus, hol vannak azok a megbízható emberek, akik a Honvédség, a Rendőrség és az egyéb államhatalmi szervek élén biztosítanák a TEK lefegyverzését, a helyzet kézbentartását, akik mernének elfogatóparancsot kiadni a Fidesz-éra prominensei ellen?
Itt csak a szarmaszatolás folyik, meg rózsaszín felhőcskékről lógatják a lábukat azok, akiknek kész, kidolgozott terveiknek kellene lenni a demokratikus államrend helyreállítására.

Mondhatják, hogy, de hát ezek nem demokratikus eszközök!
Dehogynem!
A demokratikus államrend helyreállítása érdekében minden rendelkezésre álló eszköz megengedett, hiszen innen indul minden.
Nem azon kellene tipródni, hogy az 51 százalékos többség mire elég, hanem azt kell végiggondolni, hogy a választók egyharmadának felhatalmazásával fel lehet-e számolni a demokráciát, lehet-e új alkotmányt barkácsolni, lehet-e egy Alkotmányra felesküdött állami főtisztviselőnek és személyenként kiválogatott bandájának szétverni a Köztársaság alkotmányos berendezkedését.
Ha nem, akkor el lehet olvasni az Alkotmányban is, meg szánalmas utódjában is, hogy az ilyen törekvések ellen minden magyar állampolgárnak joga és kötelessége fellépni.

Ami azt illeti, nem vagyunk egy kötelességtudó nemzet.
Hogy akkor milyenek vagyunk?
Hadd ne taglaljam…

:O)))

EMBERTELENEK ÉS HAJLÉKTALANOK

Megy a háború a hajléktalanokkal, röpködnek az érvek pro és kontra, szelídlelkű emberbarátok veszekednek nettó ökrökkel, akik szerint aki akar dolgoz, aki akar lak.
Elképesztő a csörömpölés, miközben egyre sötétebb felhők jönnek, maholnap nyakunkon a tél.

Megvan az idei szezon első kihűlt halottja, akiről tudunk - szerencsétlen állítólag műanyag zsákban próbálta átvészelni a még csak nem is szokatlanul hideg éjszakát – nem sikerült neki.
Hányan fogják követni még a télen – ki tudja?
Hajléktalanok, a társadalom páriái.

Eközben elkezdődött nagyüzemi üldözésük, jólöltözött és a hajléktalanok adóján is kövérre hizlalt urak és hölgyek hozzák a rendeleteket, hogy a fővárosban hol tilos levegőt venniük, melyik padokra lesz tilos letelepedniük, melyik járdákon közlekedhetnek, míg csak ki nem jelölik nekik a tábort, ahol kényszertartózkodási helyük lesz - a kapu feletti feliraton még gondolkodnak.

Merthogy egyébként adófizető polgárok ők is, hiszen minden megvásárolt kenyérszelet vagy cigaretta, minden üveg bor után adót fizetnek ők is, elvileg a jogaik sem lehetnének kevesebbek más állampolgárok jogainál.
És mégis, nemcsak munkától, egészségtől, emberhez méltó élettől fosztják meg őket, hanem állampolgári jogaiktól is.
Pedig a hajléktalan nem jókedvéből él a kegyetlen és rideg nagyvárosban, neki ez a munkahelye.

Merthogy vagy van valamennyi jövedelme – munkabér, nyugdíj, ilyen-olyan ellátás – vagy nincs egy megveszekedett fillérje sem, de élni azért kell, mert az életösztön erre készteti.
Így hát guberál, koldul, lop, gyűjti a visszaváltható vagy eladható dolgokat, miközben cipeli magával egész háztartását a csíkos és többnyire koszos műanyagszatyorban, holott lehet, évtizedeket dolgozott tisztességesen valamikor, valahol.
Csak megszűnt a munkahelye és ameddig volt miből, elkezdett inni, vagy elvált, és a bíróság nem neki ítélte a lakást, vagy a közös lakásban lakó elvált férj naponta lökte át a komondoron, az elvált feleség új nyele naponta pofozta fel, míg csak fel nem adta és el nem menekült a lakásból.
Vagy kitették az utcára, mert nem tudta fizetni a hitelét, utána kitették a munkahelyéről, mert ápolatlan és büdös lett az utcai élettől, ami egy munkáltató részéről, ha nem is humánus, de érthető.

A mi társadalmunk rideg és embertelen, és ahogy távolodunk a sokat szidott kádári társadalomtól egyre ridegebb és egyre embertelenebb.
Nálunk lecsúszni könnyű, visszakapaszkodni lehetetlen, mert nincsenek fogódzók, ellenben minden kanyarban állnak hivatásos lelketlenek, akik a felkapaszkodó kinyújtott kezére rávernek, ha lépne egyet felfelé, hát visszarúgják.

Vannak hajléktalanok, akik sok leleményességgel és nagy szorgalommal összehordanak ilyen-olyan anyagokat, melyekből kunyhót eszkábálnak maguknak, abban élnek sokszor a családjukkal, vannak, akik a gyerekükkel.
Ezek az emberek megérdemelnék a segítséget, mert a maguk esetlenül szerény módján be akarnak illeszkedni a társadalomba, emberhez illő életet szeretnének élni a maguk lehetőségeinek maximumát adva.
A legtöbb, amit a társadalomtól várhatnak annyi, hogy egy reggel megjelennek a dózerek és a közmunkások, és az egyik nyomorult eltakarítja a még nála is nyomorultabb életlehetőségét, mert ha nem teszi, akkor legközelebb lehet, ő is a másik oldalon találja magát, hiszen oly kevés választja el őket egymástól.
Aki pedig az egyik nincstelent a másikra küldte, az meglehet, a hét végén hason csúszik az oltár előtt, és ha a bűnét meg kell vallania, akkor arról beszél, hogy Isten nevét hiába vette szájára, holott Isten, ha lenne, hacsak ránézne is, öklendezni kezdene.

Persze a hajléktalanok között ott a társadalom salakja éppúgy, mint a még mozgó élőhalott is, áldozatok és saját maguk áldozatai - vegyesen.
A népszerű betelefonálós műsorban egyébként értelmes ember panaszkodott, hogy nem mindenki fogadja el a segítséget, horribile dictu olyan is akad, aki ül a padon és maga alá csinál.
Igen, ilyen is van, habár azt azért nem lehet pontosan tudni, hogy aki maga alá csinál, az jókedvéből teszi, vagy nagybeteg, gyógyításra szoruló ember.
Százak haltak meg már agyvérzés miatt, mert a tőlük undorral elfordulók azt hitték, hogy holtrészegek.

Akiket most elkergetnek megszokott helyeikről, azok elveszítik megszokott és bejáratott bevételi és megélhetési forrásaikat - a boltost, aki este odaadja nekik a lejárt szavatosságú ételt, a kocsmárost, aki kis söprögetésért ad neki egy fröccsöt és megengedi, hogy megmelegedjen, a jólelkű lakót, aki levisz neki egy kis ebédről megmaradt ételt – kezdhetik újjáépíteni amúgy is szerencsétlen életüket – télen
.
Tarlós főpolgármester meg majd egy szép téli estén előveszi a kis gyufaárus lány történetét, párás szemmel felolvassa unokáinak és meghatottan, de elégedetten nézi leszármazottait – az ő unokáit ilyen veszély nem fenyegeti.
Orbán is elégedett, minden szépen alakul, és ha keresztülmegy a városon a páncélosával és testőreivel, nem zavarják többé a szemét ezek az emberi hulladékok.
Mi meg kussolunk, mert hallottuk, hogy a Julist is kirúgta a főnöke, mikor pofázott, hát bólogassunk, abból nem lehet baj.

Ha a Föld, a Föld Isten kalapja
Úgy hazánk, hazánk bokréta rajta…

Hogy rohadna meg, aki ide juttatta, mind.

:O)))

BOKROS TEENDŐK

Szerintem nem kell minden politikust szeretni.
Sőt, szerintem egyiket sem kell szeretni, mert jobb esetben mindegyik rajtunk akar kísérletezni világmegváltó társadalomszervezési elképzeléseivel, laboratóriumnak nézve az országot, benne tízmillió kísérleti patkánnyal.
Rosszabbik esetben emellett lopni is akar, visszaélve pozíciójával, a legrosszabb esetben ellopja az országot és ostoba cselédet csinál belőlünk.

No, persze csak, ha hagyjuk, mert nincs az az idióta diktátor-palánta, akinek szeme előtt álmatlan éjszakáin ne ködlene fel néha az a golyóverte fal, mely előtt egy szomszédos ország diktátora álldogált az oda rendszeresített családi gazdálkodó társaságában, aki amúgy nem gondterhelt traktoroslányt alakított, hanem mérnök-akadémikust.
Ő is népe felvirágoztatója volt, ő is szembeszállt szövetségesével, ő is állandóan a függetlenségét bizonygatta, neki is tapsolt a nép az utolsó napig - és ő is lopott, mint a gép.
Persze ő is csak biztonsági megfontolásokból, mivel egyébként övé volt az ország, tokkal vonóval - nálunk ehhez még a gyanta is hozzájön.

Éppen a minap találták meg a vagyon egy részét - a Magyar Nemzet Online szerint 50 milliárd euro értékű aranyat – elásva, aztán ez vagy igaz, vagy nem, de állítólag nálunk is el van ásva néhány ezer hektár föld egy Cinege utcai kert sarkában...

Mindenesetre ahhoz, hogy elvegyük a diktátor-jelöltek kedvét attól, hogy amfiteátrumot építsenek a Népstadion helyére, ahol majd a liberálisok vívnak szocialistákkal, majd a maradékot, meg az elfajzott konzervatívokat feletetik a vérmókusokkal, miközben az egyeduralkodó remekül szórakozik - ahhoz erőt kell mutatni.
Márpedig a népi bölcsesség azt mondja, hogy egységben az erő, bár ez ügyben a demokratikus oldal inkább az „egységben a kétség” szép elvét próbálja bevezetni, de a népi bölcsesség már kiállta az idő próbáját, sőt, a „sok lúd disznót győz” közmondással erre még rá is erősített.

Erőre pedig szükség van, mert a diktátorok és az egyeduralomra törők csak az erő nyelvén értenek, lásd Sztálin példáját, aki, amikor jelezték, hogy a Pápa helyteleníti valamelyik politikai lépését, akkor állítólag visszakérdezett: És hány hadosztálya van a pápának?

Namármost nem minden összefogás, amit annak neveznek, merthogy azt nem nevezhetjük összefogásnak, ha egy párt kiválaszt valamilyen amorf katyvaszként üzemelő politikai alakzatot, vagy felkarolja egy romjaiban heverő valamikori párt maradványát, hogy demonstrálja a demokratizmus melletti elkötelezettségét, de azért ne kelljen egyezkednie senkivel.
Ehhez szövetségesnek jelentkező politikai hulladék-figurákat a politikai élet másodvonalából mindig fog találni az, aki ehhez a színjátékhoz partnereket keres, hiszen a politikai halálnál lényegesen jobb a politikai vazallus élete.
Itt-ott csak leesik valami, ha nem is a színhús, legalább a csont, és lehet reménykedni a csillagok egy kedvezőbb konstellációjában, a feltámadásban.

A valódi összefogás a diktátor ellen azt jelenti, hogy a politikai élet valamennyi demokrácia iránt elkötelezett, diktatúraellenes szereplője részt vesz benne, kivétel nélkül.
Nincs finnyáskodás, nincs primitív gyerekeskedés, nincs alma játszik, körte nem típusú kiszámolósdi, összefogás van.
Ehhez persze kellenek bizonyos politikai képességek, legelsősorban az, hogy a résztvevők legyenek képesek felnőtt módon gondolkodva átmenetileg felfüggeszteni egymás iránt érzett ellenszenvüket, rendeljék alá politikai elképzeléseiket az egyetlen valóban fontos célnak, a diktátor eltávolításának és a demokrácia helyreállításának.

Na, ez nehezebb, mint kapát-kaszát ragadni, mert még mielőtt mást legyőzünk, saját magunkat és prekoncepcióinkat kell legyőznünk, ez pedig fránya nehéz tud lenni.
Szép példája ennek Giczy György cikke a Népszavában.
A volt jobboldali pártelnök arról értekezik, hogy az emlékezetes október 23.-i rendezvényen a baloldal tulajdonképpen nem fogadta el Bokros Lajost, „aki frissen alakult pártját jobbközép, konzervatív beállítottságúnak aposztrofálta. Márpedig az ott összegyűltek az ilyen politikai kategóriákat nem hallgatták szívesen, még akkor sem, ha ezek a szavak történetesen az MSZP egykori pénzügyminisztere részéről hangzottak el.”
Én másként emlékszem, ott voltam, és szerintem Bokrost egyértelmű rokonszenvvel fogadta a tömeg. Jómagam például sokkal több, a sajátommal közös gondolatot véltem felfedezni a beszédében, mint egyes baloldali szónokok mondanivalójával.
Akik nem arattak valami túlzott közönségsikert, azok közül egynek sem volt bajsza.

Azért Giczynek van néhány igazsága a cikkben, mert az kétségtelen, hogy ebben a kiélezett politikai légkörben legnagyobb hiány bizalom tekintetében van.
És mégcsak nem is a baloldal-jobboldal között, hanem elsősorban a politikai rokonságon belül.
Nincs az a konzervatív politikus, Giczytől Bokrosig, Dávid Ibolyától Pusztai Erzsébetig, akiben kevésbé bízna meg egy szocialista politikus, mint egy DK-s politikusban, de sok esetben fordítva is igaz ez - nem szólva a liberálisok belső és külső utálkozásairól.
Tulajdonképpen ezzel Viktor el is érte a célját.

Megosztott ellenzék – egységes kormányzati szavazótábor, ez a sikere titka, és ezért meg is tesz mindent, mi meg kontrázunk ennek az őrült prímásnak, szinte mindahányan.
Mert a pártvezetők utálkozása ragadós, ha Bajnai ejt egy-két igaz könnyet a helyzet miatt, melynek előállításában oroszlánrésze volt, akkor hívei is zokogni kezdenek, ahelyett, hogy kupáncsapnák a túl sokat és túl következetesen hibázó pártvezért, mert következményeknek a mi térfelünkön is illik lenni.

Persze alsóbb szinteken azért vannak még normális emberek és normális viszonyok, nálunk helyben például gond nélkül együtt tudnak dolgozni a demokraták, mondjon akármit is pártvezetésük.
Kevés az idő, nincs lehetőség holmi éveken keresztül tartó bizalomépítésre, fel kell tételezni egymásról a jószándékot - bemondásra, mint az ultiban.
Aztán akik nem méltók a bizalomra, azoktól majd meg kell válni, de ez az a pont, amikor mindenkit hívni kell.

Három évre félre kell tenni a pártpolitikát, ezalatt a demokrácia helyreállításával kell foglalatoskodni, le kell folytatni a puccsisták pereit, hogy soha többé ne legyen ebben az országban senkinek lehetősége sem erőszakosan, sem alkotmányosan egyszemélyi hatalom kiépítésére.
Szociáldemokratát, kereszténydemokratát, demokrata fórumosokat, a munkáspárt 2006 tagságát, mindenkit, aki a demokráciát az Alkotmány alapjain tudja elfogadni.

Nem, nem az Alaptörvénynek nevezett illegitim puccstörvény, hanem az Alkotmány alapján, melyre felesküdött minden politikus, az is, aki aztán egyéni ambíciói érdekében szétverte.
Óriási ma a választók, a pártok tagságának és szimpatizánsainak szerepe.

A pártapparátusok hajlamosak a taktikázgatásra, a pozícióharcokra, de erre ma nincs idő.
Mielőtt Orbánt kényszerítené a nép a távozásra, előtte saját pártjainak vezetőit kellene ésszerű magatartásra kényszeríteni.
Vagy világgázavarni.
Túl nagy a tét.

:O)))

VERKLI

Mint egy meghibásodott zenegép, melyet néhány hibbant verklis váltott műszakban teker, csak játssza, játssza ugyanazt a dalt.
A verklisek nem törődnek senkivel és semmivel, a nótát egyszer valaki előre megfontolt szándékkal, aljas indokból megírta, hát akkor hadd szóljon, ugyanaz, ugyanúgy, ezerszer.
Lassan már el is hiszik, amit mondanak.
Közben kitört a világháború, csapataink a tehetségtelen vezérek munkásságának eredményeképpen romjaikban, Doberdó, Isonzó, Bruszilov-offenzíva - de ők csak tekerik rendületlenül a verklit.
Az meg zengi a Gotterhaltét, a ház gangján a lakosok, akiket előcsalogatott a zene értetlenül nézik a szent buzgalmat és nem nagyon értik, hogy a tekerőkart egymás kezéből kicsavaró verklisek miből gondolják, hogy az elavult, de már új korában sem túl fülbemászó dallam végén záporozni fog az újságpapírba csavart aprópénz lábaik elé.
Igen, kedves olvasó, a magát demokratikusnak nevező oldalról van szó, amely arról nevezetes, hogy sikerült olyan vezetőkre szert tennie, akik be vannak oltva politika ellen, míg azon testületek tagjai, akiknek dönteniük kellene a célról és a haladás irányáról, láthatólag csak azzal vannak elfoglalva,– tisztelet a kivételnek - hogy a következő négy évük kényelmét biztosítsák.
És a jobbik változat szerint nem veszik észre, hogy a zene, amit játszanak hazug, hamis és elavult, már nem lelkesít senkit, de a legnagyobb hibája, hogy erre a zenére nem jön be a közönség.
Mégsem tudják, nem akarják abbahagyni, kényszeresen hajtogatják, kényszeresen tekerik a kart, semmi nem zökkenti ki őket belőle: Gyurcsány többet visz, mint hoz, Gyurcsánnyal nem lehet összefogni, Gyurcsány lesz az oka a vereségnek, Gyurcsány, Gyurcsány, Gyurcsány…
A saját maguk által keltett csatazaj elnyomja a választók hangját, ha meg mégis úgy felerősödik, hogy nem tudják nem meghallani, akkor kijelentik, hogy a hang ugyan a tömegből jön, mégis Gyurcsány hangja.
Ő szervezte meg, hogy a rakparton a különféle zászlókat lengetők egyként ordítsák: Összefogást!
Jelzem, ha így lenne, akkor is alkalmasabb lenne politikusnak náluk, hiszen meg tudta volna szervezni az akciót, ők meg, ha a ceruzát az asztal egyik oldaláról át szeretnék tenni a másikra, tanácsadók véleményét kell, hogy kikérjék.
Másrészt, meg is tudná szervezni, ha akarná, de ezt az akciót nem kellett szervezni.
Ezt a jelenséget úgy hívják, hogy vox populi, ami nem azt jelenti, hogy populista hang, mert az Viktor, meg lassan már Attila műfaja is, hanem azt jelenti, hogy a nép hangja.
Közmondásból lehet ismerni – Vox populi – vox Dei, a nép szava – Isten szava…
Egyszerűbb nem elhinni, hiszen ha elhiszik, akkor felül kell vizsgálni az ezidáig folytatott politikájukat, be kell ismerniük, hogy tévedtek, rossz döntést hoztak, bocsi…
Ezért aztán olyanok, mint a feleségét a postással rajtkapó francia férj, akitől a postás alól megkérdezi az asszony: most mégis, kinek hiszel drágám? Nekem, vagy a szemednek?
Mindennel megpróbálkoznak, csak egyel nem: nem néznek szembe a valósággal.
A valóság meg soha nem arról nevezetes, hogy túl gyönyörű lenne, de aki hisz neki, azt busásan meg szokta jutalmazni - ehhez persze fel kellene ismerni, mikor szembejön velünk az utcán.
Vannak, akik erre soha nem voltak és soha nem is lesznek képesek, ellenben remekül el tudják sajátítani a kamarilla-politizálás összes csínját–bínját, mást meg nem is nagyon ismernek, mert a való világról nekik legfeljebb VV Évike jut eszükbe az ő nyuszis papucsával…
Bajnai pislog, mint primadonna, akinek a díszletmunkás belecsípett a seggébe, közben ötvenszer elmondja, hogy az összefogás gondolata tőle ered, holott ő csak ráült a néphangulatra, majd kikiáltotta magát az összefogás miniszterelnök-jelöltjének, ami akkor jó ötletnek is tűnt.
Csak aztán pártot alapított és ezzel miniszterelnök-jelöltből minielnökké küzdötte le magát - egy zavaros és békétlen pártszövetségecske elnökévé.
Hibát hibára halmozott, becsalogatott a házába karrieristától kezdve zavaros ideológiájú pártmaradványokat – mind „valaki” akar lenni és mind az ő rovására.
És hát Békéscsaba, ugye – ilyet profi nem engedhetne meg magának.
Mesterházy meg egyszerűen egy kedves srác, tele ambícióval, tele szorgalommal, de ez olyan, mint a zenetanulás, - van, amit nem lehet megtanulni, vagy van tehetsége az embernek a zenéhez, vagy nincs.
Utóbbi esetben is lehet és érdemes is muzsikálni, de talán nem lenne szabad a Bécsi Filharmonikusok karmesteri pulpitusára ácsingózni, talán kamarazene otthon, a családdal, ott elnézhető a hamis hang, az ütemtévesztés, a kottaismeret hiánya…
A rutinos és okos Lendvai Ildikó már felismerte a helyzetet, ő pontosan tudja, hogy Gyurcsányt zsarolni reménytelen vállalkozás, - tett is javaslatot a kabát újragombolására.
Az Újságíróklub résztvevői is valamelyest árnyaltabban beszélnek, de persze van, aki ismét meghirdeti, hogy azé a felelősség, aki nem szavaz erre a csődtömegre, melyet ma a Bajnai-Mesterházy összefogás képvisel – ő majd később rájön, hogy butaságokat beszélt.
Gyurcsány dícséretét zengi a kissé fáziskésésben leledző Botka is, aki ugyan egyéb ügyekben elég értelmes dolgokat mond, de ha meghallja Gyurcsány nevét, elmegy az esze és a választó nyakába akarja tolni az elcseszett szocialista politika miatti felelősséget.
Nekem Németh Miklóst idézi, mert ugyan a szándéka nyilvánvaló, de addig-addig köti a vitézkötéseket a dolgaira, annyira biztos akar lenni a dolgában, hogy már mindenki unja.
Pedig ő alkalmas miniszterelnök-jelölt lett volna egy szocialisták által vezetett összefogás élén, szép nagy marha ember, ahogy mondani szokták, magyarember él-hal az ilyenért – de a kulcsszó azért itt is az összefogás kellene, hogy legyen, mert erre vevő a demokratikus oldal választója.
Anno a foxi-maxin úgy tanították, hogy a demokrácia nem a pártelitek uralmát, hanem népuralmat jelent – ezt a tézist ugyan a jobboldalon már hatályon kívül helyezték, mert már ez is maga a parttalan anarchia lenne Viktor uralmához képest - de azt hittem, a demokratikus oldalon még érvényes a definíció.
Én élveztem volna Botka szerepeltetését egyébként, mert már Gyurcsány esetében is sámlira állították a kis akarnokot, Botka hóna alatt még jobban mutatna, de persze ez csak álom - a cél ma elsősorban Gyurcsány kifüstölése, ez felülír mindent.
Az ember sokszor nem is tudja eldönteni, hogy ezek az emberek Orbán vagy Gyurcsány ellen szeretnének szövetkezni, és ha nem lenne a helyzet ilyen szomorú, hát hemperegni lehetne a röhögéstől viselt dolgaik miatt.
Ezek gúnár nélkül szeretnének libát csinálni, és már a megfelelő tojás világrajötte előtt osztogatják maguk között a libasültet, de persze önzetlenül és a demokrácia helyrepofozásának szent céljától áthatva…
Hát, csak megjön az eszük, jó lenne, ha ez még a választások előtt történne.
Csak emlékeztetőül a varázsszó: Összefogás!

:O)))