SZÁMVETÉS: ISTEN FIZESSE MEG

Mikor nekem már minden remény elveszett, a hívő ember számára még mindig kínálkozik kiút: feltekint az égre és esdekelni kezd: Uram, segíts!
Hogy aztán segít-e, vagy nem, az ebben az esetben másodlagos is, a lényeg, hogy senki nem szól vissza: segítsen neked az, akinek két szent anyja volt.
Így aztán a remény megmarad, és aki még remél, az nem halott ember.
Jómagam ateista vagyok, ennyivel vagyok szegényebb egy hívő embertársamnál, hiszen az én realista materializmusom számára nem elegendő a hit, nekem bizonyítékok kellenek, tudományos magyarázatok kellenek, de legalábbis arra utaló adatok, hogy egyszer majd megoldható feltételezésekről beszélünk.
Van Isten, vagy nincs?
Ki tudja, és ki tudja azt, hogy kit-mit nevezünk egyáltalán Istennek?
Hívő barátaimat faggatom időnként, hogy milyen az ő Istenképük, hogy képzelik el az elképzelhetetlent?
Nem sokra megyek az érdeklődésemmel, érdemi választ ritkán kapok, pedig időnkén szoktam erről konzultálni a kertkapuban Jehova Tanúival is. 
Ők ezt nagyra becsülik, mint a falábú lány anyukája Janit a bálban, aki miután az udvaron a falnak támasztotta Julist, dolga végeztével felnyalábolta és visszavitte anyukája mellé, míg a többiek mind ott hagyták, a falnak támasztva...
Nehéz kérdés ez, az emberek úgy társalognak Istennel, mint egy másik emberrel, de hát ne csodálkozzunk, hiszen az ember nagy magányában egy macskában is képes az embert felfedezni, hát akkor hogy ne lenne képes Istent a maga képére formálni, fejéről a talpára állítva az Írást, mint Marx Hegel filozófiáját...

Az ember a legrégebbi korokban rengeteg félelemmel küzdött: árvizek, villámcsapás, kardfogú tigris.
Amikor egy finnyás példány őt büdösnek találva életben hagyta, akkor elkezdett erre a logikátlan cselekedetre magyarázatot keresni - ő ott nem hagyta volna a malacot, lett légyen volt bármennyire büdös is szegényke.
Miután nem volt jelen vadászon és áldozatán - jelen esetben elődünkön - kívül senki, kellett valami magyarázat kőkorszaki elődünknek, és ahol megjelenik az igény, ott megjelenik annak kielégítése is.
Így aztán teremtettünk magunknak Istent, és attól kezdve az életünk kényelmesre fordult, ettől kezdve nem kellett magunknak kardfogú tigrist keresnünk, hisz ott volt az Isten, aki szigorú volt és büntetett is, ha kellett.
A kor első bloggere kőbe véste a Tízparancsolatot, utódai kőbe vésték a Félelmetes Emberfelettit, és legjobbjaik meglátták az ebben rejlő gazdasági lehetőségeket, és vallást alapítottak, melynek oltárán mindenkinek áldozni kellett, képviselőit ájultan tisztelni, kiejtett szavaikat félni, a többi vallás híveit gyűlölni és irtani.
A vegyes vallások oltárain feláldozott libákat aztán a papok eljuttatták a címzetthez, és elhitették a hívekkel, hogy amint a férfiak szívéhez az út hasukon keresztül vezet, úgy Istenhez is hasonlóképpen kell közelíteni.
Isten mindenhatósága elméletének eredetére van egy elképzelésem is - mikor túlzottan sokat eszem, akkor szoktam azt hinni, hogy Däniken jófelé kapiskált, mikor a tüzes szekérben rakétákat látott, Szodoma elpusztításában atomtámadást vizionált, de ez is csak olyan elképzelés, mint a felhők széléről lábait lógató Atyaúristen, melyben hinni lehet, de bizonyítani nem, és a papok szerint nem is szükséges.
Lóg a lába, lóga, nincsen semmi dolga... - nincs hát, hiszen ami volt, azt elvégezte hét nap alatt, most elüldögélhet az utolsó ítélet napjáig.

Az zsidó-keresztény egyházak megítélése az emberiség fejlődése során kissé ambivalens, hiszen érdemeik mellett rengeteg bűn is terheli őket.
Emberek millióit pusztították el a hit nevében, karddal a kézben, vérben tocsogva terjesztve a megbocsátó és szelíd megváltó hitét, mint ahogy Allah nevében őket is pusztították és pusztítják mind a mai napig a konkurens vallás hívei.
A magyarok ősi vallását sem gyengéd rábeszéléssel számolta fel szent királyunk, a kereszténység is kötésig vérben érkezett és létezett ezen a tájon évszázadokig, de ez senkit nem zavart - a győztes eszméket nem szokták zavarni az útjuk mentén oszló hullák hekatombái.
Egyháznak eleinte a katolikus egyház számított, de aztán a gazdasági érdekek felülírták a katolikus hitet.
Bizánc is bejelentette igényét a lelkekre, Krisztus Pantokrator lenyúlta a hívek egy jelentősebb csoportját, 
A katolikus egyház hatalma addig megkérdőjelezhetetlen volt, de az egyetemességnek, mely a katolikus internacionalizmus testesített meg, innentől vége szakadt, jöttek a protestánsok, aztán a különféle kisegyházak, szekták, melyek a nagyegyházak által elkövetett bűnök tagadására és - általában - a kereszténység Ősforrásához, az Íráshoz való visszatérésre - épültek.
Mára a folyamat ugyanolyanná vált egyházi téren, mint társadalmi téren a pártpolitika terén, itt a civilek szerepét a kisegyházak, kis közösségek töltik be, míg a tradicionális, "történelmi" egyházak egyre veszítenek hitelességükből.
A katolikus egyház - úgy tűnik - nem kér Ferenc pápa felvilágosult gondolkodásából, a protestánsok a szélsőséges politizálás felé vélnek kiutat találni, és egyik keresztény vagy keresztyén egyház sem tud mit kezdeni a zsidókkal, legfeljebb a szólamok szintjén.
Szinte nevetséges, hogy miközben a magyar katolikusok jelentős része látens antiszemita, addig a magyar katolikusok legmagasabb egyházi méltósága zsidó származású - ajánlom ezt a tényt antiszemita olvasóim figyelmébe, oszt erre kössenek csomót.

A magyar egyházak a II. Világháború előtt csúfosan megbuktak emberségből, és bár ma azok szerepét hangsúlyozzák, akik példásan helytálltak - Salkaházi Sára, Apor Vilmos és társaik, de azt még ma sem emlegetik, hogy a hivatalos egyházak eltűrték a zsidóüldözéseket, kiálltak Horthy nemzetvesztő politikája és a háború mellett.
A háború utáni üldöztetések ezen semmit sem változtatnak, visszamenőleg nem minősítik át cselekedeteiket.
A rendszerváltás után sem voltak képesek szembenézni azzal a szomorú ténnyel, hogy rengeteg egyházi személy dolgozott a belső elhárításnak, sőt, kézzel-lábbal tiltakoztak az ellen, hogy az egyházi ügynöklista napvilágra kerüljön.
A megváltozott időket harácsolásra használták fel, vagyont harácsoltak és lelkeket, de hát ezek a lelkek ugyanazok, akik a rendszerváltozás előtt egymást jelentgették fel a pártbizottságon, ha a gyermeküket megkereszteltette a nagymama.
A vagyon jelentős, a gyermekek bekebelezve, az iskola az övék, de tudtak vele kezdeni valamit?
Ugyan.
Olyanok, mint kisgyerek, akit bent felejtettek éjszakára az édességboltban, amit látnak, abba belemarkolnak, harácsolnak, legutóbb a reformátusok nyúlták le a Károlyi-Csekonics palotát, ahol a vérzivataros évek alatt az Országos Műszaki Könyvtár működött.
Itt volt az ideje, az épület halljában remekül fog mutatni a Három Kormányzó Szoborcsoportja, Hunyadi és Horthy között egy kissámlin áll majd  a Viktátor...

Az emberek ebben az elembertelenedett világban közösségekre vágynak, tartozni akarnak valahova, kereteket keresnek életüknek, ehhez adnak segítséget a kisegyházak, melyek karitatív munkát végeznek, tagjaik egymást segítik, odafigyelnek egymásra, míg a történelminek nevezett egyházak el vannak foglalva a vagyongyarapítással.
Ha ehhez történelmi egyházzá kell válniuk, hát azzá válnak, ennek érdekében beállnak a hatalom támogatóinak sorába, míg azokat, akik csípik a hatalom szemét, vagy akiktől félnek a nagyegyházak, mert túl jó a róluk kialakult kép, megfosztják az egyházzá minősítéstől, meg az állami támogatástól.
A társadalom nagy része úgy gondolja, hogy a cigánykérdés - legyen az bármi is - meghatározó problémája az országnak.
Az ember azt várná, hogy az elcigányosodott zsákfalvakban megjelennek majd az Úr szolgái, hogy segítsék a szegényeket, utat mutassanak nekik ebben a zavaros világban, de nem, - inkább hagyják a templomot rommá omlani, mint odaküldjenek valakit, hogy Isten nevében munkálkodjon a szegénység felszámolásán.
Kedves ismerősömnek meghalt a férje, más településen temették, mint ahol orvosként dolgozott.
A feleség szeretett volna búcsúztatót tartani az elhunyt szülőfalujában, de csak várólistára vették volna fel - a plébános elfoglalt ember, szereti is a hivatását, nem is zavarja más, csak a hívek.
Az egyházak káderhiánnyal küszködnek, kevés a pap, romlik a minőség, a botrányok se használnak.
Kár.
Merthogy az egyházak valóságos igényeket elégítenek ki, és a hívek megérdemelnék a tisztességes kiszolgálást a pénzük ellenében.
Merthogy az ő pénzük az egyházi adón túl az állami támogatás is, meg a péterfillérek is tőlük jönnek, csakúgy, mint a perselypénz, meg az egyéb bevételek.

Szóval, volna mit tenni, volna mit újragondolni az egyházak szerepéről, de erre nincs semmiféle szándék.
A hatalomnak jó ez így, ahogy van, az ellenzék meg fél, hogy magára húzza az egyházak haragját, és nem akar egyikkel se ujjat húzni.
Pedig tiszta beszéd nélkül Isten az egyházak foglya lesz, ami azért nagy kár.

Ki kellene szabadítani - nemde?

:O)))

SZÁMVETÉS: HA ÉN GAZDAG LENNÉK

Hogyha sok pénzt szeretnék, hát Felülök a repülőre!

Kissé megváltozott a nóta, de legalább optimista, hiszen a realitásokról szól.

Természetesen a sok pénz, a gazdagság meg a szegénység relatív fogalom, sok múlik azon, hogy hol él az ember.

Szeretünk elégedetlenkedni, de ettől még ott vagyunk a világ legjobban élő tíz százalékában, és fényévekre az afrikai szegénységtől.
De az ember természetesen nem a kenyai maszáj harcos életszínvonalához hasonlítja a sajátját, hanem Hans Müller géplakatoséhoz Stuttgartból, vagy, ha mondjuk orvos, akkor a Schwarzwaldklinik Udója a a mintakép, akinek legfőbb feladata sportosan beugrani a BMW cabrióba, elegáns ruhában, hóna alatt apja barátnőjével - ezek a gyerekek roppant hálátlanok a világ minden táján...

Mindenesetre a leggazdagabb magyar nem férne be a harminc leggazdagabb román közé se, nem szólva az orosz multimilliárdosokról, akiknek ha kedvük szottyan, hát megveszik az angol bajnokság valamelyik bajnokságesélyes csapatát.
Nálunk meg ennek a fapados Keresztapának a csapata olyan harmatos, hogy még ebből az NB-I-ből is kiesik, pedig ez olyan, mintha kiesnének egy putri ablakán, mely előtt, ha elsétál a kakas, bent a frász tör mindenkit, hogy megjöttek a csendőrök a lopott holmiért...
Szóval a gazdagokat is eheti a penész, mert nem elég gazdagok, de a szegényeket is, mert rettegnek attól, hogy még szegényebbek lesznek, míg csak le nem nyomják az etióp kisgyerekeket.
Azt azért szögezzük le, hogy a Vezérnek nem az alultápláltságtól püffed a hasa, mint a segélyért sorbanálló ogadeni kisfiúnak....


Komolyra fordítva a szót, 1989-ben a kapitalizmus egy élhető országot kapott, melyben a társadalomban - nyilvánosan -  nem voltak túl gazdagok, de nyomorgók se nagyon.
Működött a társadalmi fűnyíró, mindenkinek jutott több-kevesebb, most meg nem jut mindenkinek, viszont kinek vagyon, annak nagyon...
Azt hiszem, ha szegény Solt Ottilia ma élne, akkor a SZETÁT vallássá alakítva imádkozna azért a szegénységért, melyet anno oly látványosan és oly drámaian körülcsodálkozott.

Persze szegény ember mindig volt, lesz is mindig, hiszen a szegénység terhét generációk hordozzák, kitörni belőle nehéz, és ha ki is tör belőle valaki, még egyáltalán nem biztos, hogy ez végleges, hiszen visszacsúszni oly könnyű.
Mint ahogy a polgárság kultúrája is öröklődik, úgy a szegénység is olyan bélyeg, melyet generációk adnak kézről-kézre.
Ha a szocializmus nem lett volna, akkor a Vezér is legfeljebb traktoros lehetett volna, vallotta be egyszer egy gyenge pillanatában -, talán ez volt az egyetlen alkalom az utóbbi huszonöt évben, amikor véletlenül igazat mondott.

A társadalom az elmúlt negyed században vészesen és egészségtelenül polarizálódott, a nagyon gazdagok és a nagyon szegények fényévekre vannak egymástól, a kettő között a senki földjén ott teng-leng az a karcsú középosztály, mely a lecsúszástól rettegve iparkodik lépést tartani elsősorban egymással, de ez nem mindenkinek sikerül, hiszen ebben az újdonat hűbéri társadalomban ha elengedik a kezed, akkor mehetsz a levesbe.
Társadalmi mobilitás gyakorlatilag nincs, annak esélye, hogy egy közmunkás gyereke egyetemre menjen, gyakorlatilag a nullával egyenlő, de még a középiskolától is oly messze van szegényke, hogy mersze sincs megkísérelni az elvégzését.
Az állam pedig alkalmazkodott a helyzethez, az iskolarendszert úgy alakította, hogy a gyerekeket úgy hat éves korukra életpályára tudja állítani.
Vannak, akik nem érdemlik meg az életet, belőlük csavargók, bűnözők és közmunkások lesznek, - a közmunkás a társadalmi selejt politikailag korrekt megnevezése,
Ezek az emberek a szocializmus vérzivataros esztendeiben mindahányan dolgoztak valahol, bért kaptak és a munkájuk után éltek, nem pedig a polgármester kegyéből tengődtek egyik napról a másikra.

Ma viták folynak a szegénység aktuális mértékéről, komoly emberek hülyéskednek a mediánjövedelemhez viszonyított szegénységgel, én meg azt mondom, hogy nem a mediánjövedelemhez kell viszonyítani, hanem ahhoz, hogy valaki meg tud-e élni a fizetéséből, nyugdíjából, kegydíjából vagy Kossuth-díjából, a többi csak süket duma, meg a szociológusok szakzsargonja.
Csak forintból lehet megélni, százalékból nem.

Itt a rendszerváltás előtt mindenki megélt a fizetéséből, amin azt értem, hogy tudott magának élelmet venni, volt fedél a feje felett, télen tudott fűteni, a gyereke iskolába járhatott, a felesége meg vehetett néhanap magának egy blúzt.

Aki szakmunkás volt, az vehetett magának Trabit, egy kis telket, aki értelmiségi, az nagyobbat, és a pártbizottság titkára is dőzsölhetett évente két hetet a pártüdülőben, ahol a sör üvegje hat forint helyett három volt a büfében.
Igaz, kevés volt a milliomos, de ezt valahogy túlélte az ország, ahol nem a párttitkár tollasodott meg, hanem a lángossütő.
Orbán apja sem volt egy krőzus, ami azt illeti, de megélt és a fiait is tudta taníttatni, nem csak verni.
Az egyes rétegek között átjárható volt a világ, a tanulást az állam támogatta, aki akart és kitartó volt, az boldogult.
Na, ennek lett vége, - még egy-két év, és a közmunkást ha megkérdezik, mi lesz a gyerekéből, úgy rávágja majd, mint huzat az ólajtót a libára: közmunkás!

A társadalmi mobilitás pedig felettébb fontos, hiszen ennek hiányában a középosztály degenerálódik, már most is mennyi a degenerált közöttük, a fene egye a sok sznobot, empátia nélküli bunkót, akik azt hiszik magukról, hogy ők az élet császárai, mikor bemennek valamelyik menő étterembe és egyhajtásra kiisszák a kézmosásra szolgáló citromos vizet...
A középosztály egyik lábával a szegénységben áll, két kezével rettegve kapaszkodik aktuális helyzetébe, és azt a benyomást iparkodik kelteni, mintha a felső tízezerhez tartozna.
Ha úgy látja, hogy a környezete elhiszi, hát úszik a bolodogságban.
Menő budai lakcím, mégha az alagsorban, a volt cselédlakásban is, presztizzsel bíró munkáltató, újgazdag pénzszórás, rongyrázás alapkövetelmény.

A polgári családok leszármazottai kedélyes szánakozással nézik őket, de persze nem tesznek hangos megjegyzéseket, ettől polgárok, többek között.


A mai magyar társadalom krémje még rettenetesebb, tisztelet a kevés kivételnek.
Erőszakosak, érzéketlenek, tipikus elsőgenerációs népség, akiknek minden jár, minden megengedhető és minden megvehető.
Ha valaki mégsem, akkor bosszúállók és kegyetlenek.
Az, hogy a vagyon kötelezettségekkel is társul, számukra ismeretlen.
Hogy a felhalmozott vagyonból illik visszaadni annak a közösségnek, melyben élnek, nevetséges lágyszívűség.
Ha mégis, akkor dühöng a képmutatás, az ego smirglizése.
A legjobb példa erre a Príma Primissima névre hallgató önfényező show, mely a rendszerváltás Erzsébet-díjával van egy kategóriában, csak a mecénások fején nincs turbán...
A politikai felelősségről nem is hallottak, az országért kevés felelősséget éreznek, a politikát is úgy barkácsolják, mint egy klimatizált marhaistállót.
Orbánt ők szabadították ránk, gátlástalanul, mert tudták, hogy ez az ember az, aki annak árán, hogy hozzáférhet a társadalom javaihoz, mindenféle igényüket gondolkodás nélkül kiszolgálja.
És ki is szolgálja, hiszen nem az éhhalál szélén tántorgó cigán kap vissza nem térítendő támogatásként százmilliókat, hanem az akinek egyébként is milliárdjai vannak.
Aki Orbánnak Farkas Flórián, az az oligarcháknak Orbán Viktor, a nevetséges kisvasútjával meg a stadionjaival.
Hogy közben a társadalom egy része éhenhal?

Kit érdekel, ez legyen a családok problémája, a fő probléma inkább a túlzottam magas magyar bérszínvonal, melyet ázsiai szintre kellene szorítani, egyes nagyvállalkozók szerint.
Ezt a néhányszáz embert szolgálja ma az ország, ezeknek gazsulál ma a vezető értelmiségi kör, miközben mélységesen lenézi őket.
De ők ezt nem veszik észre, hiszen az illető  a hátuk mögött van, selymes nyelvvel, jó szorosan...

Ha én gazdag lennék... - álmodik a társadalom nagy többsége arról a minimáluis, de megbízható jólétről, melynek részese volt a rendszerváltás előtt.
Ma mégis a múltat szidja, mközben még az unokái jövőjét is ellopják.
Igaz, a feszítővasat nemzetiszínűre festik és sokszor elmondják, hogy már úton van felénk Ali baba és a negyven rabló.
Ezen aztán úgy felháborodunk, hogy nevetve tűrjük, hogy Viki baba a negyvenezer rablójával kifossza az országot.


Ideje lenne leszámolni a mesékkel...
De aggodalomra nincs ok, az Úr és az ő szolgái figyelnek ránk.

Holnap beszélgessünk erről!
:O)))

KETTŐS ÜNNEP

Érdekes egybeesés: két ünnepet ülünk egyszerre.
Az anyák napját, és május elsejét, a nemzetközi munkásosztály szolidaritási ünnepét.

Kezdjük talán a köszönettel, mely az édesanyáknak jár, akik felneveltek bennünket, sokszor nagy nehézségek árán.
Az én anyukám sem volt kivétel, neki is mindenért meg kellett szenvednie, hogy nekünk a lehetőségeihez képest mindent megadjon.
Nem volt könnyű egy asszony élete a múlt század közepén, hol voltak akkor még a gépek, a hatékony tisztítószerek, a hűtőszekrény, hogy nyáron legyen hol tárolni a főznivalót vagy a főtt ételt!
Voltak ugyan jégszekrények, hetente kétszer járt a jeges, de felettébb macerás volt a dolog.
A lakásban - a konyhában is - hajópadló volt, amit hetente fel kellett súrolni, be kellett ereszteni és utána fel kellett vixolni.
Ha mosni kellett, hát előző nep be kellett csirizelni a teknőt, az ágyneműt ki kellett főzni, teregetni a bérház közös padlásán, mindent kiöblíteni, kicsavarni, nem volt egy egyszerű attrakció.
Aztán persze dolgozni is kellett, mert bármennyire is jól keresett apám - annak árán, hogy kiküldetésben dolgozott és hetente csak másfél napot töltött otthon -, ha haladni akart a család, hát kellett a második kereset is.
Emlékszem, a bedolgozóként kötött pulóvereket be kellett szállítani valahová a Gellért tér mellé egy KTSZ-hez, és a bőröndöt másoknak kellett leadniuk a villamosról, Anyú nem bírta el.
De azért húzta-vonta, elvégezte a feladatot.
Aztán jöttek könnyebb idők is, de a kistestvéremmel mi is nőttünk, és nőttek a kiadások meg a gondok, mégis, mindig megküzdött velük.
Már én sem vagyok kiskamasz, mégis, a mai napig nevel, aggódik értünk, vár bennünket, jön hozzánk, és ez nagyon jó.
Annak örülök, hogy megérhette azt, hogy együtt örülhetett velünk, a gyerekei , unokái , dédunokái sikereinek, ez bizonyára értelmet adott a sok gürcölésnek, munkának.
Innen kívánok neki is, meg minden anyukának, anyának, mamának, kismamának-nagymamának, dédinek meg köbükinek jó egészséget és sok örömet, ha együtt tudják ünnepelni ezt a napot a gyerekeikkel, ha úgy hozta a sors, hogy csak telefonon tudnak beszélgetni, akkor is.
SOK BOLDOGSÁGOT KÍVÁNOK ANYÁK NAPJÁN - MEG A TÖBBI NAPON IS!


És éljen Május Elseje, a Nemzetközi Munkásosztály Nagy Ünnepe.
Nm véletlen, hogy ez az ünnep az összefogásról szól: Világ proletárjai egyesüljetek!
Az sem véletlen, hogy a tőkésrendszerek mindent elkövetnek azért, hogy összefogás még véletlenül se legyen, hiszen akkor erő állna erővel szemben, így meg az erővel szemben egymástól elszigetelt csoportocskák vergődnek.
Hiába lennének együtt képesek kikényszeríteni a szükséges változásokat, összefogás hiányában semmire se mennek.
Ha valaha aktuális lenne a felszólítás, hát a globalizáció korában és a mai Magyarországon mindenképpen.
A multinacionális vállalatokat a globális tőke mozgatja, vele szemben csak az internacionalizmusnak van esélye, de helyi szinten is csak az összefogásnak,a szolidaritásnak.
Ha ez egy normális ország lenne, holnap százezreknek kellene az utcán tüntetniük, kifejezve szolidarításukat a pedagógusok és az egészségügyiek harcával, de persze ez nem egy normális ország,
Itt kilencmillió ember utálja vagy irigyli a másikat, és szilárdan hiszi, hogy ő egyedül is meg tudja teremteni a számára elfogadható életkörülményeket.
Tévednek valamennyien, ha nincs szolidaritás, nincs eredmény sem, csak kiszolgáltatottság van.
A mai helyzet ellenére is éljen azért május elseje üzenete, hiszen a történelem el fogja vinni a dolgozó embereket az összefogás igenléséhez.
Nem biztos, hogy azonnal, vagy, hogy holnap, de el ekll jönni megint egyszer a napnak, amikor egy fiatal ember felemeli a vörös zászlót és harcba hívja társait a kiszolgáltatottság ellen...
Május elseje nem a sörről meg a virsliről szól, nem a majálisról, bár ezeknek is van helye az ünnepen, de azt hiszem, ma nem ennek lenne az ideje, - harctéren nem tanácsos megelégedni azal, hogy egy munkaszüneti nappal több van, és jár hozzá kis szórakozás is.
Május elsejének az erő és az összefogás demonstrációjának kellene lenni.
Na, ha ezt megérti mindenki, aki bérből és fizetésből, segélyből vagy nyugdíjból él, akkor eljött az a nap, amikor el lehet zavarni a rablókat.
Készüljünk rá, erről beszélgessünk a korsó mellett, erről győzzük meg az embereket!
És persze érezzük jól magunkat.

:O)))

SZÁMVETÉS: ACZÉL ELVTÁRS GYERE VISSZA, MINDEN MEG VAN BOCSÁTVA.

A kultúráról, médiáról mag a sport meglehetősen önkényesen egykupacba terelt területéről lesz szó a mai posztban, melyben kisérletet tehetünk arra, hogy felmérjük, hová jutottunk abban az 1989 óta eltelt huszonhét év alatt, melyből a hivatalos álláspont szerint legfeljebb az utolsó öt év tekinthető legitimnek, a többi - visszamenőleg 1944 március 19.-éig csak úgy volt, mint szamáron a fül.
Nehéz kérdések ezek, mert ha leír az ember három mondatot, akkor arra háromszor kell jobboldali barátainknak beszedniük mindenféle porokat betegség ellen, mint Tarlós ellenzékének a főpolgármester megnyilatkozásai után.
Persze utóbbi esetben meglehet, célszerűbb lenne Tarlósnak szedni a porokat, de hát ehhez le kellene fogni, az meg még kicsit odébb van...


Ha tetszik, ha nem, a kutúrát a magyar nép legszélesebb rétegei számára a szocializmus átkos évei hozták el, hiszen az áldott emlékű Horthy-világban az átlagember nemigen álmodhatott színházról, ahhot minimálisan is kispolgárnak kellett lennie, vagy valamelyik szakszervezeti dalárdában énekelnie.
A könyv úri huncutság volt, a négy meg hat osztályt végzett gyerekek megtanultak írni meg olvasni, aztán szép lassan elfelejtették mindkettőt.
Érdekes - vagy talán törvényszerű - hogy ahol a baloldal jut hatalomra, ott azonnal fontos lesz a kultúra, és ha voltak is vicces vadhajtásai a létező szocializmus kultúrpolitikájának, de egy idő után kiforrta magát és felemelte a társadalmat - volt a rendszerváltás után honnan alázuhanni.
A Kádár kor emblematikus kultúrpolitikusa Aczél György volt, ő volt a mindenkori kultúráért felelős miniszter első felettese a korabeli bon mot szerint.
Véleményem szerint nem jártunk rosszul vele.
Igaz, a diktatúra képviselője volt, de megérne egy beszélgetést az, hogy ez a komoly műveltségű kultúrpolitikus képviselte diktatúra volt jobb, vagy a pénz diktatúrája, mely együtt jár némi ízlésdiktatúrával is.


Hajdan volt olcsó könyv, a könyvtárakban hmzsegtek az olvasók, volt értékeket hordozó film, voltak értékes színházi előadások, és voltak nézők is, akik meg tudták fizetni az államilag támogatott jegyeket.
Középiskolásként havonta minimálisan egy színházi előadást megnéztünk, de anyáméknak is volt színházbérletük, a család olvasott vadul, természetesen ki-ki az ízlésének megfelelő könyveket.
Közben természetesen változott a világ, megérkezett a televízió, mely szintén közvetített értéket is, elvitte a legjobb színházat a falusi nézőhöz, az értékes filmekkel együtt.
Rengeteg igényes tv-játékot készítettek, megismerhettük a világirodalom klasszikusait.
A film-művészet is virágzott, a magyar film világszínvonalú alkotásokat hozott létre, mindenki emlékszik a kor nagy filmrendezőire, akik a politikailag "kényes" témákról is tudtak beszélni, igényesen, őszintén.
Nekem például a Szerelmesfilm többet ad 1956-ról, mint Dobó Kata didaktikus filmje, többet mutat meg az emberből, őszintébbnek és igazabbnak tünik.
De beszélhetünk a hazafias nevelésről is, a gyönyörű és romantikus Jókai-filmekről, melyek beleégtek a néző lelkébe.
A kor médiája nem a bulvárra hajtott, hanem értléket akart adni, ha néha sete-sután is, didaktikusan is, vonalasan is, de mindig emberi értékeket próbált képviselni.


Aczél három "T" - támogat, tűr, tilt - politikája meghozta az eredményét, különösen, ha a mai helyzettel vetjük össze.
A rendszerváltás után úgy bugyogott rá a szenny az országra, mintha csatoratörés lett volna, megjelent az addig általában kulturált médiában a pornó, az erőszak, a gagyi, ami egy darabig kétségkívül szórakoztató volt, különösen, mikor Nagy Bandó seprűnyéllel igazította helyre az ócska hazudozást - csak az a baj, hogy olyan lett, mint én vagyok a faluban: gyütt-maradt...
Ha a média mai helyzetét akarjuk érzékeltetni, akkor miután megnéztünk egy időjárás-jelentést - képzeljük el a Mariana-árok mélyén nyíló tárnában munkálkodó bányászbéka seggét - na, alatta van ma a magyar média.
A rendszerváltás óta ismét élvezhetjük a médiamunkások öncenzúrájának áldásait, a pénz mindent felülíró hatalmát.
Lenin hajdan azt mondta: Számunkra minden művészetek közül legfonttosabb a film, de a rendszerváltás után nem mondott senki semmit, pedig ugyanezt el lehetett volna mondani a televízióról is.
A televíziózás ma két részre szakadt: a közszolgálatinak mondott orbánszolgálati televízió rengeteg pénzért oltogatja a nép agyát, innen tudhatjuk meg, hogy milyen dicsőséges korban élünk, hála a Focistának, a kereskedelmi televíziókból meg nem tudunk meg semmit, cserébe viszont édibédi műsorokat nézhetünk, miközben a Híradóknál a távirányítóból folyik a vér....
Mára már mindenki versenyzett mindenkivel, következik a cicaharc című vetélkedő, a kutyaláb-szépségverseny, bár előre lehet tudni, hogy Berki Krisztián úgy lenyom mindenkit, mint Süsü a cölöpöt.
Lett volna vetélkedő a kacsák és a libák között is, de a Paprika Tv stábja arra járt és megette a versenyzőket...


Hálistennek azért vannak még elszánt művészek, akik megpróbálnak adni is a nézőnek, ezért aztán talán van még halvány remény, hogy mikor ezeket eltakarítottuk, marad még megmenthető érték.
Mint mindent, természetesen ezt a területet is kézivezérlik, a képzőművészetektől az építészetig.
A nemzetközi zsűri által kiválasztott terv kivitelezését leállítják és a Legmagasabb Ízlés szerint építenek helyette giccsparádét, az országot elönti a bronzba öntött lektür, a kurzus kedvencének alkotásai.
Közben a jobboldal halálhörög, mert nem tetszik neki az utóbbi évek tán egyetlen gondolatébresztő alkotása, az 1956-os emlékmű, helyette még száz kőböl faragott, düllesztett kebelű wittnermáriát követelnek, kezében puskával, mert akkor ránézel és nem kell gondolkodnod.
Gondolkodni veszélyes.
A helyzetet legjobban talán egy Aczél Györgytől - L.Simon Lászlóig című szoborcsoport tudná kifejezni, Aczél a Kékestetőn állna, L. Simon meg a boroshordóján ülne  a pincéjében...


A sporttal sincs valami túlzott szerencsénk.
Jómagam, eléggé el nem ítélhető módon sem a profi labdarugást, sem az élsportot nem tekintem sportnak.
A sport  célja egészséges emberek nevelése, ép testben ép lélek, ugye, most meg, ugya az ép testben épp hogy élek a realitás és ebből az ép test is túlzás.
Szerintem a kurzus a Hibbant tévútján botorkálva rettenetes hibát követ el.
Ide nem olimpia meg vizes világbajnokság, nem negyvenkét stadion kellene, hanem tornatermek, élénk iskolai sportélet, méghozzá olyan, melyet a gyerekek élveznek.
Pénz éppen lenne rá, a stadionok árából bőven futná.
Lassan megszünnek az ingyenes sportolási lehetőségek, a falvakban is a focisták az urak, a sportra szánt pénz is oda vándorol, pedig lehetne ezt jól is, fantáziával is csinálni.
Ehelyett a kisiskolás a folyosón nyeli a port, mert a Pocista azt hiszi, hogy ennek van értelme.
Nincs, de jól lehet kommunikálni - minden nap testnevelés.


Közben azért időnként belehúznak, időnként kisajátítanak színházat, leég egy-két sportcsrnok - még szerencse, hogy a tehetséget nem tudják elvenni, és a színházak új gazdái a vagyontól nem lesznek sem okosabbak, sem tehetségesebbek.


Na mindegy, majd talán holnap szebb képről tudok beszámolni, addig azért legyünk bizakodók...
:O)))

SZÁMVETÉS: AMI NEKÜNK POLITIKA HELYETT JUT

Valaha abban a téves hitben voltunk, hogy ha ebben az országban egyszer parlamentáris demokrácia lesz, akkor az egy Kádár-kori, vasárnapi családi ebédhez fog hasonlítani.
Körülüljük az asztalt, aztán az asztalra feltálalják a sok finomságot, mi meg megcsodáljuk, kicsit élvezzük a küllemét, az illatát, aztán - gondosan mérlegelve hasunk befogadóképességét - sorra vesszük az előzetesen kiválasztott finomságokat, míg csak jól nem lakunk.
Aztán úgy jártunk, mint Józsi bácsi a műrepülés közben, mikor a nyakába szakadt, amit ijedtében a gatyájába produkált: erre azért nem számítottunk...


A kapitalizmusról anno meglehetősen sok randa dolgot mondtak, különösen az ötvenes években - emlegettek kizsákmányolást, munkanélküliséget, szegénységet, - elmondták, hogy a cseléd gyereke többnyire csak cseléd lehet, kitörni a társadalmi skatulyából szinte a lehetetlenséggel atáros - de senki nem hitt nekik, pedig csak el kellett volna beszélgetni a nagyszülőkkel.
Persze, a komcsik hazudnak, mert egy ilyen karakán magyar gyerekből minden lehetne, ha kapitalizmus lenne, hiszen magyarember ab ovo tehetséges, mindenhez ért, tele van vállakozó szellemmel, tárgyi ismeretei az eget verik.
Át akarnak ezek verni bennünket, hogy elvehessék a Rárót, meg kolhozba terelhessék a Riskát, meg különben is, az én életembe ne szóljon bele senki, ha én egyszer a tarhonyára tettem fel a sorsom, akkor én tarhonyát fogok vetni, ha belefeketedik is Lenin.
Én aztán nem fogok osztozkodni senkivel, ha egyszer lesz hat holdam, hát abból megélek parádésan, Még a Bukfenc is feketekávét fog inni reggelente!


Aztán eljött az igazság pillanata, mindenki visszakapta a földjét, melyet mellesleg a komcsik adtak neki 45 után, mikor felszámolták a latifundiumokat  meg az egyházak földtulajdonát és odaadták a parasztnak, mondván: azé a föld, aki megműveli.
No, most megkapta mindenki azt, ami neki járt, aztán ott állt bamba képpel a nemzetközi hírű magyar mezőgazdaság romjainak tetején, a hat hold földdel, két traktorkerékkel, egy gebével, és várta a felvirágzást.
A gyári munkás se nagyon tiltakozott, mikor bezárták a gyárat, úgy kezelték az ügyet, mint a cirkuszi zenebohóc: van másik...
Aztán nem volt, és mezőgazdaság sem lett, viszont élénk poltikai élet, az aztán lett, már amennyire a néphülyítést politikának szabad nevezni.
Istenem, mecsoda figurák kerültek elő - majd szörnyet haltam, mikor megláttam a miniszter tanácsadójaként a csaló és sikkasztó szakcsoporti elnököt, akit a börtönből szívbetegségére való tekintettel helyeztek szabadlábra, de ott voltak a nagy ellenállók, a kommunizmus áldozatai is, a szívnek meg kellett szakadnia értük.
Nagyon sok tanulságot hordoztak azok az évek, meg lehetett ismerni az emberi természet legócskább oldalait, a demagógia hatalmát és az emberi aljasságot egyaránt.


Sokan azt gondoltuk, hogy bár a pusztítás felért egy szőnyegbombázással, hát rendben - minden generációnak megvan a maga háborúja, a mi háborús veszteségünk a rendszerváltás lesz, melyen egyébként nagyobbat bukott az ország, mint a II. Világháborún - de majd kialakul az új rend.
Lesznek egymással versengő pártok egymással versengő programokkal, a a választó meg azért választó, hogy válasszon.
Arra azért senki sem gondolt, mikor hetvenhét párt alakult, hogy hamar elfogy a választék, mert ugyan személyi ambíció volt dögivel, de tisztességes program alig-alig, merthogy  mi politikusainknak nemhogy szakértelme, de fantáziája sincs, -  a mai napig.
A választó meg a fogyasztói társadalom tagjaként, ha elhasználtnak nyilvánított egy pártot, hát eldobta.
Mondjuk én attól a naptól kezdve, hogy az Orbán-Torgyán koalíciós kormány megalakult, nem csodálkoztam már semmin, az enyveskezű akarnok már akkor is enyveskezű volt, a bohóc meg bohóc, hát ebből éppen az jött ki, ami várható volt.
Azért az jellemző amagyar választó memóriájára, hogy ha megkérdeznének száz választót, hogy ki volt Torgyán, negyven, ha tudná, már szép eredmény lenne, pedig az ő nevéhez fűződik a magyar mezőgazdaság végleges felszámolása.


A politikai palettán a pártok bemondásra foglalták el a politikai teret, ugyanaz a párt lehetett rövid időn belül liberális, majd konzervatív demokrata, ma meg már a széljobbal versengő fenetudjami, de ez ma már nem is érdekel senkit, hiszen a párthoz tartozás hitelvi kérdés, semmi köze a programokhoz, itt úgy lehet választást nyerni, hogy annyi a program, hogy folytatjuk, miközben az első ciklus a lopásról és rablásról szólt.
Ma a politikai térben három párt és egy pártként szervezett bűnszövetség  létezik egymás mellett.
Kormányon ez utóbbi van, ennek a politikai alakulatnak annyi köze van egy demokratikus párthoz, mint libának a húsevéshez.
Ez a társaság az anyagi javak kisajátítására szövetkezett, kihasználva a demokrácia és a magyar választó gyengeségeit, tájékozatlanságát a gazdaság és az élet dolgaiban.
Demagóg, populista szólamokkal kápráztatják el a népet, időnként odavet egy-egy társadalmi csoportnak kis választási kedveskedést, miközben nem a politikájukat szabják az ország igényeihez, hanem az ország igényeit az anyagi érdekeikhez.
A társadalom tagjainak többsége le sem tudja írni számjegyekkel, hogy mennyit tett magáévá az ország vagyonából egy - egy prominens személyiség, miközben szemforgatva tisztességről, becsületről meg az ország érdekéről papolt.
Ellenzéke gyakorlatilag nincs, a jobboldali szélsőséges populista párt természetes szövetségesének számít, adott esetben egy pillanat alatt lesz belől koalíciós partnere - volt már ilyen története során.
A demokratikus oldalon mindösszesen két párt lenne, ha az egyik közülük nem keveredett volna bele a nagy osztozkodásba - hetven-harminc, ugye - és képes lenne kihajigálni soraiból a párt és a baloldal árulóit.
Van még egy demokratikus párt, amelyik demokrata gyüjtőpártnak indult, de aztán beleragadt a nagy magyar posványba, és a mai napig nem tud kikászálódni belőle.
Ez a párt nem nevezhető baloldali pártnak, és sajnos demokratikusnak is csak annyira, amennyivel vezetője tisztességesebb a maffiavezérnél, és ameddig ez így marad, addig ennél jobb eredményeket nem is nagyon fog elérni - marad rétegpárt, mint az SZDSZ is volt, míg volt.


A többi, pártnak nevezett baráti társaságra szót sem érdemes vesztegetni, egytől-egyig Orbán szekerét tolják, többnyire ő is kreálta őket.
Ezek nagynéha akciózgatnak, hogy maradjon annyi választójuk, hogy legalább a párt vezetőjét betolják valahogy a parlamentbe, bár 2018-ban már ez is kérdéses lesz.
A pártok - egy kivételével - belvárosi pártok, társadalmi beágyazottságuk nincs, vagy már nincs, a tagdág összetétele se mondható optimálisnak.
Vannak még a civileknek nevezett politikusok, akik közül sokuk összevissza zagyvál baromságokat - egyetlen dologban egységesek, - mind utálják és vágják a pártokat, ahol érik,
Pedig ameddig a pártok és a nép nem értik meg azt, hogy egy pártokra épülő politikai strukturában a civil dolga az, hogy megtalálja azt a pártot, mely az ő elképzeléseit támogatja, és a párt meg nem érti, hogy neki a civilek közöt kell megtalálni programját és választóit, addig ez a sártaposás fog folyni, míg csak az ország bele nem pusztul.
És az se lesz egy rövid folyamat, míg végre a választó felismeri, hogy mikor akarják becsapni, de ehhez persze kellenének a pártok is, akik segíthetnének a nagy felfedezés megtételében.

Szóval ezen a területen sem dicsekedhetünk nagy eredményekkel, megkockáztatom, a Kádár-rendszer demokratikusabb voltm mint a mai magyar társadalom.
De ne veszítsük el optimizmusunkat, lehet, holnap lesz a nap, mikor majd nagy sikerekről tudok beszámolni!
Míg élünk, remélünk, ugye...

:O)))

SZÁMVETÉS: EGY ÁTDOLGOZOTT ÉLET JUTALMA

A mai poszt a nyugdíjas-korú embereké, akik - ha egészségük engedte -  negyven évnél is többet gürcöltek, húzták az igát abban a hitben, hogy egyszer azért majd eljön az ő idejük is, eljön a nyugdíjas-kor, amikor majd reggel addig alhatnak, ameddig csak akarnak, lesz idejük a hobbyjukra, csendesen, de jó hangulatban élhetnek, míg meg nem halnak.

A bátrabbak még abban is reménykedtek, hogy mire ők nyugdíjba mennek, addigra oda jutunk, hogy mint a német vagy angol nyugdíjas, ők is mehetnek világot látni, pihenni, szemlélődni, szórakozni.
Merthogy a nyugdíjas nem a halál előszobájában szeretne kegyelemkenyéren élni, hanem családja és jóbarátai körében, hasznosan, nyugodtan és értelmesen.
Na, ez nem jött össze neki, sajnos.

A fiatal nem gondol az öregségre, hiszen az az öregek problémája, ahhoz neki nem sok köze van -  azon kívül, hogy szereti a nagymamáját, a nagyapját, esetleg.

Az elfoglalt és saját problémáikkal küzdő szülők mellett az unokák a nagyszülőktől kapják a feltétel nélküli szeretetet, nekik van idejük leülni velük beszélgetni, elmenni bicajozni, sétálni, velük ballagnak haza kézenfogva óvoda után - szóval elég szoros a kötődés, és ez nagyon jó dolog.
Ez az idős kor jutalma, és az idős ember utolsó ajándéka leszármazottainak, mely sokszor többet ér, mint a vagyon, habár az se baj, ha marad az utódoknak - legyen mit eltapsolni.
Azt szoktákl mondani,hogy az ember a gyermekeiben él tovább, de én azt hiszem, hogy az unokáiban méginkább, hiszen azt a kapcsolatot nem árnyékolják be nézetkülönbségek, hamarabb megy a megbocsátás és a megértés is könnyebb talán.
Ha az élet nem azt hozta volna, hogy idős emberek sokasága kiszolgáltatottá és megnyomorítottá vált, akkor talán nem is lenne  baj, de a rendszerváltás itt is megtette a magáét, és amit az megkímélt, azt a mai kurzus veri szanaszét.

Mondjuk a nyugdíj nominálisan ma sem kevesebb, mint abban az átkos negyven évben volt, amikor a mai öreg befizette a járulékait, abban a hitben, hogy annak fejében majd nyugodt öregségben lesz része.
Nem lett, és kiderült, hogy ő is, meg a kor társadalma is tévesen hitte, hogy a létező szocializmus vívmányai örökkön-örökké tartanak.

Ha ez így lett volna, baj se lenne, hiszen a kor életminőségét nem csak a pénz ellenében kapható javak és szolgáltatások határozták meg, hanem azok a különféle juttatások is, melyeket anélkül kapott az állampolgár, hogy akár csak észre is vette volna.
Vegyünk csak egy egyszerű példát, a villamosjegyet, mely a városi közlekedést gyakorlatilag ingyenessé, de mindenképpen mindenki számára elérhetővé tette.
Itt egy országot lehetett megvenni a minap azzal, hogy a lakossági energiaárakat először az egekbe emelték, majd rezsicsökkentés címen odahajítottak valamennyit a nép közé, akik annak örültek, hogy nem kell többet fizetniük annál, amennyit azért fizettek, mert a hatalom annyit állapított meg.
Megállapíthatott volna kevesebbet is, már régebben is, de akkor elmarad a politikai haszon, a hatalom édes íze, meg a pénzes-zsák.
De beszélhetünk arról is, hogy a lakhatás költségei is megemelkedtek, a fűtés is drágábbá vált, mióta kiderült, hogy a Barátság gázvezetéken a gáz nem kifelé ment a bejövő barátság ellenében, hanem fordítva...

És hol vannak már a vállalati, szakszervezeti üdülők, melyekben a cég nyugdíjasai is pihenhettek, még ha nem is főidényben, de a vénasszonyok nyarát azért ott tölthették, elviselhető áron.
És hol vannak a vállalatok, szövetkezetek, melyek évente találkoztak nyugdíjasaikkal, akik így nem vesztették el kapcsolatukat azzal a közösséggel, mellyel életük javát töltötték...
Az életminőséget a csirkefarháton kívül az emberi kapcsolatok is meghatározzák, ezek pedig rengeteget romlottak a rendszerváltás óta.
Aki a társadalom köztiszteletben álló tagja volt, kiderült, hogy felesleges, gyanús múltú senki, aki tulajdonképpen kegyelemkenyéren él, mert a mai aktív korúak elől eszi el az ételt.
A családi kötelékek is meglazultak, a gyerekeket leköti a megélhetésért folytatott harc, rengetegen elmentek külföldre, és bármennyit is javultak a kommunikációs lehetőségek, a skypon nem lehet megölelgetni a kisunokát, nem lehet megszorongatni azt a kis pufók kezét...
Falun se egyszerűbb a helyzet, mert igaz, hogy ezt-azt meg lehet termelni, míg bírja az ember, de egy ház fenntartásával rengeteg baj tud lenni, amit a lakásokban élők nem is gondolnának.

És itt van még a legnagyobb baj, a társatalanság.
A férfiak gyengébbek, életkilátásaik rosszabbak, mint a nőké, nem csak a mosónők, de a férfiak is korán halnak.
Ez akkor is így van, ha a férfiak hajlamosabbak a rendszertelenebb és helytelenebb életmódra, és a nők jelentős része magára marad.
Márpedig a nő gondoskodásra van kódolva, és bármennyire is aranyos tud lenni egy macska vagy egy kutya, azért a társat pótolni nem tudja.
Így aztán a mai magyar társadalomban ott üldögél a sokszor fűtetlen lakásban a sok idős nő, magányosan, társatalanul.
Ebben a társadalomban nincs kultúrája a társasági életnek, szerencsések azok, akik el tudják önmagukkal fogadtatni, hogy a lakásból ki is lehet mozdulni, el lehet menni egy nyugdíjasklubba, vagy kirándulni egy hasbaakasztós túra keretében, ahol - ha szerencséjük van - nem sózzák rájuk éves nyugdíjuk fejében a zenélő ágyneműt.

A nyugdíjas fél, hogy megtámadják, fél, hogy kirabolják és a televízió gondoskodik is róla, hogy nyugtalansága zavartalan és folyamtos  legyen.
Ezért aztán bezárkózik, és hallgatja, nézi az okosságokat a számára megfizethető,vagy ingyenes adásokat, és hálás népünk nagy vezérének, hogy megvédi őt a migránsoktól, és annyi jót tesz vele.
Ha mondanánk neki, hogy ő adja a társadalom gyilkosa kezébe a kést, el se hinné.

Haragudni se lehet rá, hiszen a mai világot sokszor két-három diplomával se lehet megérteni, hogy érthetné hát meg egy kiszolgáltatott, magányos idős nő, aki nem ismeri az internetet, és a külpolitikai kitekintést a Jobbikos szomszéd adja neki, a szokásos magas színvonalon.
De ő még szerencsés, mert neki még van nyugdíja, ami a fiának már valószínűleg nem lesz.
És talán ez a legnagyobb gond.

Az időskor gondjairól utoljára itt Gyurcsány kormánya gondolkodott felelősen, mikor elkezdte az öngondoskodás felé terelni az öregedő népet.
A logikusan felépített új nyugdíjrendszer el is kezdhetett volna működni, de aztán jött Orbán, és elvette a felhalmozott magánnyugdíj-vagyont, és elszórta a szélbe, helyette meg nem gondoskodott semmiről.
Azon kívül persze, hogy a nyugdíjjárulék helyett ma adót fizetünk, és az állam annyi nyugdíjat állapít meg, amennyit akar, meg amennyi jut.

Ennél még a cigányzenekar kontrása is jobb helyzetben volt a gázsi elosztásánál, mikor nem kapott pénzt és reklamált, hogy neki is jár, neki legalább azt mondta a prímás, hogy jár hát, de nem jut.
Ez a prímás azt mondja, hogy a szád jár...

Ez a rezsim velejéig embertelen, önző és kegyetlen.
Számomra a jellegét leginkább a szegény ember temetésének szabályozása mutatta be, ahol a koporsót az özvegynek kellett volna kivinni a sírhoz, aztán személyesen elkaparni az elhunytat, az erre kijelölt parcellába, melyet a temetőárokban terveztek kijelölni.

A jövő kegyetlen lesz, mert százerek maradnak időskorukra fillérnyi jövedelem nélkül.
A magyar falu számára megszűnt a nyugdíj, ha a gyerek a kilátástalanság elől elköltözik a városba, az se lesz, aki egy tál levest lökjön az öregnek.

A városban, akinek nem volt munkája - márpedig ilyenek vannak szép számmal, - vagy bejelentés nélkül dolgozott, annak csúnya világ jön el.
A vakondnak a felcsúti bedzőpálya fűtött füve alatt jobb dolga lesz, mint neki.

Orbánék legnagyobb bűne az, hogy ezektől a generációktól elvették a múltjukat, a becsületüket, mikor megtagadták azokat az éveket, azt a korszakot, melyben a háború után újjáépült az ország, melyben felnevelkedett ez a sok élősködő senki, kikben ma új urainkat tisztelhetjük - na nem nagyon.
A mai nyugdíjasoknak szégyenkezniük kellene a múltjuk miatt, melyet egy laza mozdulattal hatályon és törvényen kívül helyezett a nyakkendős bika unokája, meghálálva annak a kornak, hogy kivakarta a szarból őt is, meg a családját is.
Hát, azt hiszem, nem nagy baj az, ha nem szégyenkeznek.

A legnagyobb gond, hogy a nyugdíjasok és nyugdíj előtt állók el se hiszik, hogy tudnának változtatni a sorsukon.
Ha a nyugdíjasok fele egyfelé húzna, ez a rendszer mehetne Orbánostól-mindenestől a levesbe, mert a nyugdíjasok sokan vannak és egyre többen lesznek.
Csak éppen nem ismerik fel saját érdekeiket, könnyen becsaphatók, szép szólamokkal félrevezethetők, ijesztgethetők.
A demokraták meg el vannak foglalva a világpolitikával, holott  közöttük kellene dolgozniuk, el kellene mondani nekik az igazságot, szervezni kellene őket, támogatni a törekvéseiket és a politika centrumába húzni a gondjaikat.
Ma a nyugdíjas-szervezetek gyengék, azt se lehet tudni, hogy léteznek, viszont választások előtt menetrendszerűen megjelenik Schmuck Andor, hogy bohócot csináljon követőiből - hogy kinek a pénzén, azt eddig még senki sem kérdezte meg tőle.
Úgy lopta el a nyugdíjasok képviseletét, mint a Szociáldemokrata Pártot.
Pedig hárommillió nyugdíjas egybehangolt akaratát nem lenne kormány, amelyik figyelmen kívül hagyhatná, de ennek a rétegnek a képviselete jelenleg ennek az önjelölt bohócnak a kezében van.
Nem is kérdezem, kinek a szekerét tolja, hiszen nyilvánvaló.

Szóval nincs könnyű helyzetben az utolsó nyugdíjas-generáció, de azért ne aggódjunk érte, sokat megélt emberekről van szó, némelyikük már Rákosit is túlélte.
Volt egy kollegám, aki hajdan eltartási szerződést kötött egy idős, nagyon beteg emberrel, de az egy istennek se volt hajlandó elpatkolni.
Amikor a kollegám az ágya fölé hajolt, az öreg boldogan röhögött és a középső ujját feltartotta eltartójának.
Talán el kellene lopni a receptet, de azért, mellé, szerveződni se lenne ártalmas.

El kellene talán gondolkodni ezen...

:O)))

SZÁMVETÉS: AKIKNEK VÁLLÁN OTT ÜL AZ ORSZÁG, FELMENŐIK, LESZÁRMAZOTTAIK, A NYAKUKBAN MEG VIKTOR

A gyerekeim korosztálya, a társadalom derékhada, akik nélkül megállna az ország.
És akikkel együtt is megállhat, a kérdés csak az, hogy mikor.
A lélegeztetőgép csapját Brüsszelben kezelik.
Hivatalosan van még kis időnk, egyelőre még puszira utalják a támogatásokat, melyeket Orbán és csatlósai oly ádáz szorgalommal szórnak a szélbe, hogy ha ennyi buzgalommal és energiával utat építenének, már Vlagyivosztoknál tartana az M3...
Amikor a mai negyvenesek megszülettek, még zúgtak a gépek a gyárakban, műszak végén áradtak ki a gyárkapun a munkásosztály öntudatos tagjai, akiknek ha nem tetszett valami, hát felmentek az irodába és ököllel verték az asztalt.
Hét végén beültek a trabiba vagy a vartyogóba, aztán irány a birtok, ahol lehetett kicsit kertészkedni, nagyokat sörözni, bográcsban főzni a birkát, mely akkoriban még egyáltalán nem hasonlított ránk.
Volt üzemi négyszög, törvény az ifjúságról, KISZ lakásépítési akció, vállalati üdülő, állampolgári jogon járó egészségügyi ellátás, munkásszálló, a fizikai munkások felsőfokú oktatásban való részvételének támogatása.
Ma már ez olyan, mintha Jonathan Swift írt volna egy könyvet, Gulliver az álmok birodalmában címmel.
Falun is hasonló volt a helyzet - egyszer majd valaki megírja annak a negyven évnek a történetét, melyben a paraszt nyugdíjjogosult volt, egészséges házat és bele fürdőszobát épített. Igaz, még ritkán használta rendeltetésszerűen, hiszen a vécére sem ült rá a házban, kiszaladgált a budira, a mosóteknőt meg a mosógép tetején tartotta, de a gyerekei aztán már boldogan vették birtokba a fincsit.
A nagyüzem pedig integrálta az ő kis gazdaságát, a nyugdíjas Mari néninek ősszel odaállt a billencs a portájára és leborította a földjéért járó terményt, nem számolgatva a kukoricaszemeket.
A magyar falu tele lett kockaházakkal - 10X10 méter kultúra, benne folyóvíz, fürdőszoba, televízió - a földek népe először tán a magyar történelemben felemelhette a fejét.
Gyermeke tanulhatott, lett az országban agrárértelmiség, mezőgazdasági szakmunkás, gépkezelő, állattenyésztő.
Gyarapodott a falu és gyarapodott a paraszt is, 
Tanulhatott, aki akart, évszázados társadalmi hátrányokat dolgozhatott le, ha volt hozzá akarata, kitartása meg elszántsága, merthogy ingyenleves azért akkor sem volt.


A kispolgárság is megtalálta a számára megfelelő életmódot, élhetett a kulturális élet adta lehetőségekkel, színházba, hangversenyre járhatott, a könnyűzene is virágzott, a ma öreg ellenállói úgy téphették a húrt, ahogy csak akarták, a hatalom legfeljebb nem támogatta őket.
De hát mindennek ára van, akkor is volt, és ha valakinek kilógott a füle az aktuális kultúrpolitikából, akkor azt kicsit megnyesték, mint ahogy azt se nagyon kedvelték, ha a zenekar élő csirkéket darált a színpadon.
A könyv, a színházjegy, a mozijegy megfizethető volt, a művészetet az állami mecenatúra ha nem is parádésan, de életben tartotta, készültek komoly művészi értéket képviselő szobrok és viszonylag kevés pamut-gomolyaggal játszó cica készült bronzból.
Ma, ha szobrot akarsz látni, ki kell menned a szoborparkba, ott még akad egy-kettő, mely művészi értéket képvisel.
Az alkalmazotti réteg is megtalálta a helyét, a termelés felszívta a női munkaerőt is, könyvelők, nyilvántartók, titkárnők ezrei találtak maguknak ha nem is mesés, de a család költségvetésében nem elhanyagolható jövedelmet, ezzel együtt öntudatot és önérzetet.
A társadalom legelesettebbjeinek is akadt munka, a munka mellé munkásszálló, persze ennek is ára volt, hiszen a mai szisztémával számolva ezek az emberek a termelés hatékonyságát rontották, de össztársadalmi szinten ez a megoldás olcsóbb volt, mint a mai lenne, ha életben akarnánk tartani az elesetteket.
Utóbbiban valamiért nem vagyok biztos...
Emellett erkölcsileg sem volt mindegy, hogy a szülő a munkából ment haza, hiszen a munkaviszony tartást adott, az ilyen módon foglalkoztatott ember pedig példát a gyerekének - megélni munkából kell és lehet.


Aztán jött a rendszerváltás, és jött a kapitalizmus.
Eleinte mosolygósan, például megnyitotta az utat a Mariahilfer felé.
Felvirágoztattuk az osztrák kiskereskedelmet, elköltöttük az összes pénzünket, melyet összespórolgattunk, majd csupasz seggel rámosolyogtunk a kapitalizmusra, mely visszamosolygott, de a mosolyról hamar kiderült, hogy csak a foga fehérjét mutatta ki.
Bezártak a gyárak.
A melósok eleinte még örültek is a munkanélküli segélynek, gondolták, ha lejár, hát majd keresnek másik állást - nagyrészük még ma is keresné, ha élne.
A Csepel Művek elől elszállítmányozták Lenin szobrát, vitte magával a zsíroskenyeret is, melyet tréfás kedvű melósok a kezébe adtak, mikor kevesellték a pénzt, pedig Iljics éppen nagy vigyorogva meg akarta mutatni nekik, hogy ő legalább zsíroskenyeret adott nekik.
Mire kettőt körülnéztünk, nem volt ipar, nem volt mezőgazdaság, nem voltak bányák - nem volt semmi, csak a nagy löttyös indulatok, mellyel a dolgozó nép bátran szidta a komcsikat, bár, ha rákérdeztél, nemigen tudta megfogalmazni, hogy miért.
Durva idők voltak, sokan belehaltak abba, hogy hiába törték a fejüket, egyszerűen nem értették, hogy mi is történt velük, olyanok voltak, mint a liba, akit beleejtettek egy vödör szurokba és elcsodálkozott, hogy nem tud benne úszni...
Eltartott darabideig, míg feléltek maguk körül mindent, de eljött az a perc is, amikor nem volt már több segély, munkaalkalom se, a gyerekek meg nőttek, az asszonnyal marták egymást, mintha ők tehetnének arról, hogy a nagyhatalmak és helyi kiszolgálóik eladták fejük felől az országot.


Voltak sokan, akik úgy gondolták, hogy ha lehetett emberarcú szocializmust csinálni, akkor lehet majd emberarcú kapitalizmust is, de tévedtek.
Nem számoltak az emberi természettel, nem számoltak azzal, hogy a kapitalizmus  a Szovjetunió felbomlásával elvesztette az egyetlen külső kontrollt, melytől tarthatott, a saját újgazdagjainknak pedig kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy segítsenek a veszteseken.
Ha az orruk előtt esik össze valaki, hát átlépik inkább, minthogy segítsenek.
Az ember csak mosolyog ezen a sok úrifiún, akik elfelejtették, hogy honnan jöttek, akikben a társadalmi szolidaritásnak egy morzsája sincs meg.
Elfelejtette ezt az is, aki a faluszéli, kétszobás kis házból érkezett, melyben az egyik szobát konyhának hívták, ahol lavórban mosakodott, de nem vitte túlzásba...
Ha nincs az a rendszer, saját véleménye szerint is legfeljebb traktorosságig vihette volna, merthogy ő szeretett mindig nagyot álmodni...
Ma meg rabszolgamunkát végeztet és annyit ad érte, amennyi megdögleni sok, életben maradni kevés.


Közben a négymillió koldus országa azért kapott még egy lehetőséget, óriási pénzeket adott az Unió arra a célra, hogy fel tudjunk zárkózni a fejlettebb államokhoz.
Lett belőle urizálás, viacolor meg szökőkút a főtérre, lesz belőle erkély a Várban, gigakórház Budán - te meg nézhetsz bután...
A szervezett nagyipari munkásságnak vége, lettek helyette a multik üzemeiben alkalmazottak, ahol éppen azt csinálnak velük, amit akarnak.
Lettek belőlük kis kócerájok dolgozói, ahol a büdöstalpú tulajdonosok úgy bánnak velük, ahogy Ganz Ábrahán soha nem tette volna a munkásaival.
Ha valahova beköszön a szakszervezet, akkor a dolgozók szóbaállni sem mernek a küldöttel, mert félnek.
Hogy valaki verje az asztalt a jogaiért?
Nevetséges.
Lapul a magyar, mint tehénszar a legelőn, retteg, mert ha kirugják, nincs hova menjen.
Ez a helyzet vidéken egészen brutális, ott ugyanis néhány helyen, ahol egyedül a polgármester a foglalkoztató, ott valóban élet-halál ura,.
Szó szerint éhen tud veszejteni embereket, akik esetleg felemelik a hangjukat a visszásságok ellen.
Manifeszt elmebetegek uralkodnak értelmes embereken, mintha a bolondbálból szabadultak volna, de a főnökeik se különbek.


Azok az emberek, akik fiatalok és látják, mi folyik az országban, mennek világgá, szerencsét próbálni, a szülőanyjuk meg minden este véresre sírja a szemét a gyermekei, unokái utáni vágyakozás miatt.
A helyzet mostanában nem lesz jobb, sőt.
A munkaképes korú munkavállalók száma csökken, a lakosság elöregszik, az öregek egy istennek se akarnak elpatkolni, a nyugdíj, mint olyan bevonul a mesék birodalmába, és ez nem száz év múlva fog bekövetkezni, hanem egy-két évtizeden belül.
Hogy mi lesz a vége ennek, nem tudom, de jó vége semmiképpen sem lesz.


Még ha ezeket egyszer a felháborodott nép bele is hajigálja erkélyeikről a Dunába, akkor sem lesz egyszerű, hiszen ez a nép diktatúrára szocializálódott, a demokráciáról azt se tudja, eszik, avagy isszák, soha nem néz szembe viselt dolgaival, hanem mindig másra mutogat.
Az Unión kívül, vagy a periférián pedig hűvös lesz a világ, süvít majd a szél és először akkor is a legszegényebbek fognak megfagyni.
Nehéz lesz megmaradni egyénnek is, a nemzetnek is - és akkor még a külső körülményekről nem is beszéltünk
De azért legyünk optimisták, szidjuk lelkesen a rohatt komcsikat, a Gyurcsánytot, és verjük büszkén két féltéglával a mellünket, hiszen mi magyarok vagyunk, éhesen is, nyomorban is,  kicsit büdösen is, hisz némelyikünk már olyan sovány, hogy átérzik rajta a szar szaga.
És még véletlenül se fogjunk össze, hanem keressünk mindig ellenséget, míg csak az utolsó magyar is éhen nem döglik.
Előtte azért csukja le a villanyt...

És reménykedjünk, hogy a holnapi téma szebb jövővel kecsegtet...

:O)))

SZÁMVETÉS: BETEG ORSZÁG BETEG EGÉSZSÉGÜGYE - KI A BALLASZTTAL!

Tegnap azzal fejeztem be: az a fő, hogy egészség legyen!
Ha egészség van, akkor jöhetnek a gondok, megoldjuk!
Holnap talán optimistábbak lehetünk, nem igaz?Hát, itt van a tegnap holnapja, és attól tartok, hogy sok optimizmusra ezen a területen sincs okunk.
Bevezetésképpen ballagjunk vissza a kályhához, az utolsó békeévek korához, a múlt század nyolcvanas éveinek közepéhez, végéhez.
Az igazság az, hogy az egészségügyet akkor is szidtuk, a tetejében ehhez is mindenki ért, hiszen mindenkinek fájt már a torka, - ma is szidjuk, mert ma is értünk hozzá, ma is fáj a torkunk, csak az nem mindegy, hogy mennyire és mitől.
Talán egy libás példával megvilágíthatom: nem mindegy, hogy a liba torka attól fáj, mert hirtelen összekapkodta a földre esett mirelit-meggyet, vagy azért, mert a háziasszony a nagykéssel sütésre készíti elő.

Azokban az években az egészségügy elfogadható színvonalon tette a dolgát, hosszú évek alatt csiszolódott működése jóformán zökkenőmentessé tette a betegellátást, a legszegényebb ember is hozzáférhetett a rendszer erőforrásaihoz.

A társadalombiztosítás megteremtette a gyógyító munka anyagi alapjait, a befizetett járulékokért járt is valami.
Háálapénz ugyan akkor is volt, de az a rendszer üldözte azt, ha előre kérték a hála kifejezését, ez valamelyest konszolidálttá tette az egyébként abnormális szituációt.
Várólista nagyon kevés helyen volt, az se volt valami túl hosszú, mindenesetre az egyszerűbb ellátásokra ez kicsit sem volt jellemző.
Amerika - igen, az USA - hozzánk járt tanulmányozni az egészségügyi ellátórendszert, meglehetősen jó eredményeket értünk el az egyes népbetegségek gyógyításában, például a TBC gyakorlatilag megszünt, köszönhetően a remekül kiépített megelőző rendszernek, a kötelező tüdőszűrésnek.
Mára a hajdan állampolgári jogon járó egészségügyi ellátás kormányzati kegyként funkcionál, a befizetett adóért nem jár semmi, minden csak adható, és a mai rendszer nem erőlteti meg magát.

A rendszerváltás rettenetes terhelés elé állította az egészségügyet, melynek - akaratán kívül is - részt kellett venni a változtatások okozta problémák megoldásában, ami olyan volt, mintha otthon a kislábosban forralt vízzel akarnál pédás higiéniát teremteni.
Az eszköz alkalmatlan volt, mégis a bezárt gyárak, privatizált boltok dolgozóinak valós egészségügyi gondjait, de életük ellehetetlenedésének anyagi gondjait is az ágazat bevonásával akarták orvosolni, méghozzá úgy, hogy a jogszabályi hátteret rendezetlenül hagyták.

Így aztán félt a beteg, de félt az orvosa is, amikor rokkantsági nyugdíjat állapítottak meg számára, és egy idő után az állam is rájött, hogy ez a megoldás messze van az optimálistól.
A rendszerváltás után az egészségügyben megállt az idő, senki nem mert hozzápiszkálni, senki nem kiáltott megálljt, mikor a lepusztult kórházak dolgozói elkezdték megteremteni a saját jólétüket.

Mára oda jutottunk, hogy egyes helyeken nyíltan közlik a beavatkozások árát, és bár a kórházból ki nem rúgnak senkit, de nagyon nem is törik magukat gyógyítás ügyében.

Ma már az egészségügyben a betegek védőszentje nem Szent Antal, hanem a pogány Jupiter leánya, Fortuna istennő, aki aztán vagy segít, vagy nem, hiszen ő maga a szerencse, márpedig, mint tudjuk, a szerencse forgandó...
Ebben az egészségügyi rendszerben másban bízni - oktalanság.
Menet közben kinyílt a világ, és a fiatal orvosok - de már a középkorúak is - beleuntak hivatásuk nyomorult állapotába és elindultak gazdagabb tájak felé.

Nem kell csodálkozni, ott tisztességes munkával tisztességes jövedelemre tehetnek szert, nem kell hat helyen, egyik másodállásból a másikba rohanva, nyomasztó erkölcsi és anyagi körülmények között szedni össze a család tisztességes megélhetésére való anyagiakat, és végre életük középpontjába lehet állítani a gyógyítást.

Ehhez megfelelő munkakörülmények és tiszta viszonyok társulnak, hazaffy legyen a talpán, akit nem csábít a lehetőség.
Itthon maradtak az idősebbek, és az a réteg, aki inkább itthon mazochista, mint Norvégiában megbecsült, jól kereső polgár.

Aki kalandvágyból itthon marad, annak sorsa nem könnyű, hiszen a magyar egészségügy egy feudális világ, ebből kiszakítani azt a kis területet, melyből jól meg lehet élni, nem könnyű.

Ebből aztán csuda dolgok adódnak, a beteg pedig szív, mint a torkosborz, már ameddig bírja.
A tömeges külföldi munkavállalás a kontraszelekció melegágya, hiszen az marad itthon, akinek nincs nyelvtudása ( a szakirodalom majd teljes egésze angol...) aki szakmailag nem érez magában elég bátorságot, aki idősebb, és már nem akar életmódot váltani, aki alkalmazkodik és megelégszik az egészségügyi sztárok vagy helyi hatalmasságok asztaláról hulló morzsákkal.
Természetesen volt már kísérlet a helyzet megváltoztatására ezer, de ebből komoly, mely eljutott az első lépésig, csak egy, mely egy SZDSZ-es egészségpolitikus nevéhez fűződik. Őt Molnár Lajosnak hívták, Isten nyugosztalja.
Programjának egy-egy elemét még ma is előráncigálják a pártok, oldalfüggetlenül, csak az a baj, hogy aki egy szekér helyett autót szeretne építeni, az nem biztos, hogy eredményes lesz, ha lenyelet a lóval egy porlasztót például.

Molnár Lajos rendszerben gondolkodott, ellátási területekben, betegutakban, feladatnak megfelelően felszerelt. optimális létszámmal működő kórházakban, az ingyenesség illúziójával való leszámolással.
Nem reálértéken akarta megfizettetni a szolgáltatást, csak érzékeltetni akarta a beteggel is, hogy amit kap, az nincs ingyen.
Annyiban szerencséje volt, hogy Gyurcsány mellett volt miniszter, aki felvállalta a feladatot, de bele is bukott.

Ne menjünk most bele a bukás részletes okaiba, legyen talán elég annyi, hogy a bukás hírén elsőként egy SZDSZ-es politikus élvezkedett, mintha pártjának semmi köze nem lett volna az ötlethez.

Pedig akár büszke is lehetett volna, merthogy a kísérlet egy nagy ellátórendszer megreformálására pártja nevéhez fűződött, és ha el is bukott, de a jövőt szolgálta volna.
Azóta az egészségügyben csak apró, sunyi lépések történnek, a választóknak fogalmuk sincs, mit vettek el tőlük, mikor elvették tőlük az egészségbiztosítást, és a járulékból adót csináltak.

Világjelenség, hogy az egészségügyi ellátás felettébb drága, az eszközök, a műszerek, gépek egyre többet tudnak, de egyre drágábbak is, a beteg persze fetisizálja ezeket, jóllehet a gép csak akkor ér valamit, ha aki kiértékeli a kinyert adatokat, érti a szakmáját.
A szakorvosok az emberi szervezet egyre kisebb területeiről tudnak egyre többet, de ezzel párhuzamosan egyre kevesebb az olyan orvos, aki nem fület, szívet, keringési rendszert, hanem embert gyógyít, szívestől, fülestől, mindenestől.
Nincsenek szakmai protokollok, nincs leírva, hogy milyen módszerekkel, gyógyszerekkel és eljárásokkal gyógyíthat az orvos, ezét aztán a sok ezermester elbarkácsolgat a betegen.

A háziorvosok száma évről évre csökken, egyre több a betöltetlen vidéki praxis, a fiatalok számára nem vonzó elásni magukat egy redvás faluban - régen is minimálisan grófnak kellett lenni ahhoz, hogy valaki a szegények orvosa lehessen...

És hát persze a pénz.
A rendszerváltás óta az életszínvonal csökkenésével egyre nőtt a beteg emberek száma, ezzel párhuzamosan egyre csökkent az egészségügyre fordítható pénz, mely szomorú helyzetet igen kreatív statisztikákkal próbáltak ellensúlyozni a hatalom birtokosai, de hát az ősi statisztikai példázat a disznókkal és Rákosi elvtárssal kapcsolatban ma is érvényes...

Azt azért valljuk be, hogy sok igazság van Moldova egészségügyről írt könyvének már csak a címében is.

A könyv címe: A tékozló koldus.
Orbán természetesen ezen a területen is kártékonykodott, hiszen a hatalom megszerzése érdekében mint a hülye, csak rombolt és rombol ma is.
Kezdte a vizitdíjjal, folytatta a társadalombiztosítással, mostanában éppen a TB és Nyugdíjfolyósító felszámolását szorgalmazza, építi az új elit új kórházát, és nem lennék meglepve, ha egyszer majd kiderülne, része van az új magánellátási rendszer bevezetésében, melynek oly lelkes ellensége volt Gyurcsány idején.

Orbán rendszere embertelen, és ez az egészségügyben is megmutatkozik, hiszen van egy vékony réteg, aki képes megszerezni a magas színvonalú egészségügyi ellátást, és van a rengeteg szegény, akiknek a közmunka ellenértékéből kellene kiváltani a gyógyszereiket, melyeket sokszor már fel se íratnak maguknak.
Ők Orbán rendszerének egészségügyi hulladéka, a tervezett veszteség, a ballaszt, melyet ki kell dobni az orbáni Magyarország magasan szárnyaló hőlégballlonjából, melynek kosarába oly kevesen férnek...
A betegek ma még elmennek orvoshoz, de a vidéki lakosság lassan ott tart, mint a múlt század huszas éveiben tartott, mikor előbb hívtak állatorvost a lóhoz, mint emberorvost a beteg gazdához.
De persze ez is a cél: óriási zűrzavar, mert akkor lehet halászni a zavarosban.
Lévai Anikó egyszer régen feltünt már a szegedi egészségügy környékén Kékessy volt nagykövet és üzlettárs társaságában, hiba lenne azt hinni, hogy lemondtak terveikről.
Minden nap megy a szegények és elesettek további alázása, a kis maradék kenyér kivétele a kezükből, a láb nélküli rokkant behívása felülvizsgálatra, hátha menet közben kinőtt a lába és vissza lehet zavarni dolgozni.

Azt mondják, hogy a magyar egészségügyet az orvosok, szakdolgozók meg a műszakiak viszik a vállukon, hiszen az intézmények jelentős része ma már működésképtelen.
Holtfáradt nővérek hajtják végre holtfáradt orvosok utasításait, az orvosok szaladnak a mókuskerékben, a nővérek megkísérlik a lehetetlent, munka mellett családi életet élni, a műszakiak meg a sötét alagsorokban barkácsolnak, hogy legyen az ágynál oxigén, működjön a fűtés, menjen a lift.
Ja!

És hát persze betegis van a kórházban, ott fekszik az agyvérzéses, akit hat órán át utaztattak mentővel körbe-körbe a városban, jóllehet, ha két órán belül szakszerű ellátást kap, jó esélye lett volna a teljes felépülésre.

És ott a beteg, akit a holtfáradt orvos félrediagnosztizált,  ott a krónikus beteg, akinek nem ott lenne a helye, ahol a friss eseteket gyógyítják.

És ott a teljesítmény-volumen korlát, mely meghatározza, hogy az adott hónapban hány beteget lehet ellátni, merthogy a többletet nem fizeti senki, viszont vannak betegségek, melyeknél az idő élet-halál kérdése.
És ott van a szerencse istennője, oszt jónapot!
A rendszer jobban teljesít, ha szegény vagy és beteg vagy, nem hagynak az árok szélén, belerúgnak...

De persze az nem lehet, hogy ne működjon itt tisztességesen semmi!
Biztosan holnap, mikor majd a társadalom gerincéről, az aktív korú népességről fogok írni, biztosan akkor derül majd ki, hogy a sok nélkülözés és lemondás nincs hiába!
De izgatottan várom...

:O)))