ORBÁN VIKTOR KATONÁJA

Miután gyermekkora elmaradt kisvonatát már megszerezte, még hátra van a pléhkard, a dugóspuska, a csákó meg az ágyú.
Harcolni szeret, de mit ér az egész, ha nincs kéznél néhány ezer golyófogó?
Ő maga is az - a keze állandóan a zsebében van, ott morzsolgatja, és azon töri a fejét, hogy miként tudná visszahozni a sorkatonaságot anélkül, hogy elveszítené legendás népszerűségét.
Mert rendben van, hogy a banyák lelkesednek érte, de azért a banyatank mégsem egy Abrams vagy egy Armata, a TEK-es janicsárok meg nem katonák, mert a katona a külső ellenséggel szembeni harcra van kiképezve, ők meg saját népük kordában tartására.
Ők a NER ökle, mindössze egy betűvel eltérve Semjén miniszterelnök-helyettes besorolásától - jelzem, a helyettes mindig minősíti a felette állót is...
Szóval, folyik a közvélemény kóstolgatása, hogy mit szólna a nép, ha ismét sorkatonaság védené a hazát mindenféle fenyegetéssel - Brüsszellel, de elsősorban a migránsokkal szemben.
Hogy a Honvédséget ezidáig sem volt jogszerű bevetni a Nemzet Szögesdrótja mellett, azt most felejtsük is el, hiszen olyan jól mutattak ott a végeken, amint Rambónak öltöztetve marconáztak a kisgyereküket vonszoló félelmetes migránsokat ijesztgetve, már maga a látvány is megérte...


Komolyra fordítva a szót, a mai hadsereggel szemben más a követelmény, mint volt harminc évvel ezelőtt, hiszen a világ sokat haladt előre (vagy hátra?) ezen a téren is.
Ma már a háborúkat nem tömeghadseregek vívják, mert a korszerű fegyverrendszerek kezelését nem lehet az "egy bokor-egy ugrásra" kiképzett jakumókra bízni, a mai kor katonájától az általuk kezelt technika más ismereteket igényel.
Az se kell, hogy sokan legyenek, hiszen a mellén a ruhát feltépő és az ellenséges géppuskával bátran szembeszálló harcos kiment a divatból, és parancsnoka sem üvöltözik vérbe borult szemekkel, merthogy nincs értelme - mire üvölteni kezdene, már véget ért a harc, ő pedig elpárolgott, mint könnycsepp a napsütésben.
Régi igazság, hogy a ma hadvezérei a tegnapi háborúkat akarják megnyerni, de ami ma nálunk folyik, az mintha az Isonzóról és Doberdóról szólna.
A Legfőbb Hadúr valószínűleg a nagypapájától tanulta a történelmet, aki könyékig a tehénben azokat a történeteket mesélte neki, melyeket a saját nagypapájától hallott a kivágott nyárfán üldögélve.
Vezérünk maga is ismeri a katonaságot, hiszen táposként maga is részt vett a katonai mélylélek alapos megismerésében, állítólag hozzá is járult ezen ismeretek közkinccsé tételéhez.
A "legyen úgy, mint régen volt!" jegyében vágya egy Visegrádi Szerződés, hadgyakorlatokkal (például Tótágas néven...) a testvéri érzések jegyében, lapos hasú tábornokokkal és döngő léptű, marcona hadfikkal.
Nagy kár, hogy a szabályzatokat lassan képregényként kellene kiadni, mivel a jövőbeni sorállomány többsége olvasni se igen tud, a holnap harcosának szövegértési problémái vannak, ezenkívül viselkedési normáit a televíziók valóság-show-iból tette magáévá, ezért aztán nehéz elképzelni, hogy a parancs kiadása után ne azt tenné, amihez kedve van, azt meg végképp, hogy adott esetben befogná a pofáját.
Persze ilyen katonát ismert már a Varsói Szerződés is, Orbán Viktornak hívták.
Ezért a típusért éltek-haltak a kor elhárító-tisztjei, az ilyennek lehetett úgy megcsavargatni a tökeit, hogy mind a mai napig a zsebében pátyolgatja őket.


A mai háború nem a lövészárkokban folyik, hanem a médiában, a számítógépek világában, az űrben, az energia-szektorban, a diplomáciában, a választási irodák háza táján -legkevésbé a harcmezőn.
Ott a legprimitívebb törzsi harcosok vívják meg a nagyhatalmak csatáit, egyébként is koldusszegény országaikat további szenvedésekbe taszítva.
Egyébként meg a nagyhatalmak egymás dezinformálásával, hátországának tönkretételével,  számítógépeinek működésképtelenné tételével, energiarendszerének lerombolásával kísérletezgetnek, váltakozó sikerrel.
És mesteri tökélyre fejlesztik a tömegmanipulációt, tömegpusztító fegyvert hazudva oda, ahol nincs, majd erre való hivatkozással elteszik láb alól azt a diktátorocskát, aki útban van multinacionális olajvállalataiknak.
Ezt hívják mostanság hibrid háborúnak, merthogy a hibrid egy használható kifejezés, kifejezi a lényeget: ha keresztezzük a sündisznót az anakondával, lesz ötven méter szögesdrótunk  például...
Egyébként meg azért lenne jó sorkatonának lenni, mert azt a párezer/párszázezer embert hivatalosan is ki lehetne vonni a munkaerő-piacról, ez tovább javítaná a statisztikát és a NER újabb győzelmét lehetne kommunikálni.
Addig se hőbörögne a fiatal nagy unalmában otthon, vagy az árokparti gereblyézés közben...


És lehetne díszszemléket rendezni, a tisztek lengetnék a micsodájukat - na..., - a szablyájukat, míg a honvédek - előreszegezve nyílpuskáikat - dacos tekintettel gyakorolnák a szembenézést a halállal.
Persze nagy biznyák az ilyesmi, egy csomó új egyenruha, bakancsok, lábszártekerők, szép selymes lódingok, dali pár pisztolyok, a Vezér a ló alól a ló hátára kerül bronzba öntve, párduckacagánya panyókára vetve - de szép is lesz!
És ha valakinek nem tetszik majd csinálunk haditengerészetet is a Balatonra, egy repülőgép hordozót, arról indulhatna a Köpcös a meccsekre, egy Semjén osztályú tengeralattjárót, alacsony toronnyal s két vadászpuskával, ettől lenne lopakodó, aztán két Hapci osztályú rombolót - a Káslert meg a Matolcsyt, egy helikopter-hordozót, a Rogánt...
Méltó testvérei lesznek a magyar TGV-nek, mely Felcsúttól-Felcsútig gyorsabb, mint a magyar nyugger a járókeretével friss csirke-farhát érkezése idején...


Most szép lenni katonának, mert Viktornak verbuválnak, készüljetek fiatalok!


:O)))

AZ OROSZOK KIJÖTTEK A SPÁJZBÓL

Már túl voltunk a lelkesedésen, a zászlólengetésen, egymás csókolgatásán, az utcákról és a terekről már eltűntek a normális emberek, helyüket elfoglalták az adrenalinfüggő erősködők, megjelent közöttük a börtönök népe, a különféle haszonlesők, a revánsra vágyók serege.
Túl voltunk Sztálin szobrának ledöntésén,  a Rádió őreinek lemészárlásán, a helyi tanácsok adó-okmányainak elégetésén, a tanácselnökök elzavarásán, az ügyészek kiléptetésén az emeleti ablakon.
Már túl voltunk Nagy Imre beszédén, a Parlament előtti lövöldözésen, melyre az ott álló szovjet tankok válaszoltak, túl voltunk a Ferencvárosi Pályaudvar hősies kifosztásán, az oroszok kivonulásán Budapestről.
Túl voltunk a fosztogatásokon, Mindszenty nevezetes beszédén, melyben bejelentette igényét az államosított egyházi javakra és megfenyegette Nagy Imrét és társait azzal, hogy felelősségre lesznek vonva, mint a letűnt rendszer örökösei.
Túl voltunk már a különféle pártok feltámadásán és új pártok alapításán, a nép már megszemlélte a Corvin-köz mellett a másfél méteresre zsugorodott szovjet harckocsizót, sokan sajnálták szegényt.
Túl voltunk már a kifosztott boltokon, azon is, hogy kenyérért teherautóval kellett menni a Százados úti kenyérgyárba, túl voltunk a Munkástanácsok megalakulásán.
Túl voltunk a Köztársaság téri bestiális lincselésen, Nagy Imre árulásán, melynek áldozatai honvédtisztek, a pártbizottság polgári alkalmazottai, néhány pártmunkás, egy szakasznyi sorozott állományú áv (államvédelmi) őr, és hivatásos állományú szakaszparancsnokuk volt, - mintha ma a Készenléti Rendőrök holttesteit köpködnék és gyaláznák a környék bárcás kurvái, akik ezután elmentek, begyűjteni a kommunistákat.


És túl voltunk Nagy Imre majd mindegyik szerencsétlenkedésén, a magukat felkelőknek tartók torzsalkodásán, Mindszenty politikai ambícióinak szárba szökkenésén.
A falvak népe meg kussolt, ők a történelmi tapasztalataikat génjeikben hordozták, a katolikus  egyház vezetőjének alig burkolt agresszivitása taszította őket, hiszen sokuk számára a földet az egyházi birtokok felosztása biztosította.
Az ország vezetői természetes kiválasztódás útján kerültek meghatározó pozíciókba, minél inkompetensebb volt valaki, annál nagyobb eséllyel.
Tudtak és mertek nagyot álmodni, a cigány vak lovának bátorságával rohantak fejjel a falnak, mert képtelenek voltak felérni ésszel azt, amit Görgey hajdan azonnal átlátott, hogy a katonai erőviszonyok nem teszik lehetővé a fegyveres megoldást.
A politikusok meg azt nem látták át, amit a legostobábbnak is látni kellett volna: a világháború után a világ újrafelosztására nincs lehetőség egy újabb világháború kirobbantása nélkül - és ez senkinek nem volt ínyére.
Így aztán hősi szózatok után - amikor mi már hallottuk a lánctalpak csörgését az ablakaink alatt - farokfelcsapva elmenekültek, élükön a két hét alatt ezer politikai pofont begyűjtő Nagy Imrével, aki még ennek utána is azt hitte, hogy nem fogja a golyó.


A bukás törvényszerű volt, még szerencse, hogy a honvédség épeszű magatartást tanúsított - nagy áldozatoktól menekült meg az ország.
Hogy aztán ma mit ér 56 emléke, ez már egy másik kérdés, de hogy sokat nem, az biztos.
A hősökről kiderül, hogy nem is ők voltak hősök, a kurzus történészei egyetlen valamirevaló hőst sem tudtak felmutatni, mert a jelöltek vagy köztörvényesek, vagy ócska kurvák, vagy kommunisták voltak - alkalmatlanok NER - idolnak.
Az ebrudalja ki - miután a Forradalom Lángját már eltávolította - most Nagy Imrét a Kossuth térről, aki annak idején a koporsója mellett hőbörgött, verte a döglött lovat, követelve a szovjet katonák akkor már eldöntött kivonulását.
Aztán az élet szépen lassan konszolidálódott, és egy kommunista politikus megvalósította 56 minden követelését - gúzsba kötve is remekül táncolva a csárdást.
Egyetlen utódja sem bírja a vele való összevetést.
Mai tolvaj utódai persze kiabálnak rá kígyót-békát, jól lehet ők azok a táncosok, akiket még a tökük is zavar a táncban, és akik ennek az országnak sem barátokat, sem szövetségeseket, sem tisztelőket, sem megbecsülést nem szereztek.
1956 rengeteg tanulságot hordoz magában, sokat segíthetne a mai Magyarországon, ha megpróbálnánk megérteni üzenetét a mai kornak - többek között például a világpolitikai realitások figyelembevételének szükségességét, a nép demokrácia iránti elkötelezettségét és alapvető gyanakvását enyveskezű vezetőivel szemben.
És azt, hogy van, amikor elpattan a húr.


Az évforduló egyben kemény figyelmeztetés is, de persze úgysem értik azok, akiknek érteni illene, így aztán ki tudja, mi lesz a vége.
Jó lenne, ha békés vége lenne...


:O)))

EMLÉKEZZÜNK RÁJUK!

EMELKEDŐ PÁLYÁN - LEFELÉ

Kövér László, a haza görcse kétségkívül tud felülmúlhatatlan ökörségeket mondani, és azt hiszem, most is maradandót sikerült kiszuszakolnia magából.
Azt találta mondani ugyanis, hogy "ha a mozgásterünket kihasználjuk, ami Tiszának és kortársainak nem sikerült, akkor Magyarország nem csak elkerülheti a veszélyeket, hanem fennmaradhat az elmúlt 8 év emelkedő pályáján."
Érdekes felvetés, már csak abban nem vagyok túl biztos, hogy az az emelkedő pálya emelkedik-e egyáltalán, másrészt mihez képest emelkedik, harmadrészt meg, hogy pálya-e ez, egyáltalán?
Meg aztán ez a "nyolc éves történelmi távlat" is vicces, nem is szólva a világraszóló eredményekről, melyeken csak röhögni lehet, mint ahogy ezen az egész tolvaj bandán is lehetne, ha nem menne rá az ország, meg a nemzet.


Csak emlékeztetőül: még ha igaz is lenne Kövér álomvilágának emelkedő pályája, akkor sem biztos, hogy amikor éppen felfelé haladást érzékelünk, akkor az út vége nem vezet egy szakadékba, mint ahogy a bécsi döntések utáni helyzet sem a diadalhoz vezetett, hanem a vesztes háború tragédiáihoz, a társadalom elembertelenedéséhez, az ország lerombolásához, a nemzeti vagyon jelentős részének elvesztéséhez, megspékelve deportálásokkal, gázkamrákkal, fosztogatásokkal, kitelepítésekkel, erőszakkal, halállal.
Egymillió ember veszett oda, emellett a történelmi szégyen, mely hozzánk tapadt a deportálások, az ukrajnai megszállás eredményeképpen, nem múlik le erről a népről tán soha.
De azért akkor, amikor Horthy lóháton bevonult Erdélybe, a Felvidékre, a Vajdaságba, akkor nagy volt a diadal, büszkén meneteltünk a dicsőség mezején, hogy aztán a végén határtalan büszkeségünknek végtelen nagy legyen az ára...


Kövér azt mondja, hogy Tisza Istvánnak éppen a tragikumában tükröződött a nagysága, hiszen ő sem tudott olyan megoldást találni, ami megmenthette volna Magyarországot. Szerinte vannak olyan történelmi helyzetek, amikor nagyon nehéz a megmaradás érdekében a rossz, a még rosszabb és a tragikus között választani.Ilyenkor mi rendszerint a tragikus megoldást választjuk, jelen esetben az I. Világháborút. Sajátos magyar logika szerint abból lesz hős, aki a helyzetet megteremtette, aki pedig ennek ellene volt, annak szobrát Siófokra száműzik.
Persze a nézeteket erősen befolyásolja a történelemszemlélet helyzete, ami az épeszű vonulatnál eredmény-centrikus, tehát azt értékeli pozitívan, ami jó az országnak és lakosságának, ami meg csak a debil húgyagyúak lázálmainak gyakorlati megvalósítása, ami nem hoz az országnak, csak visz, azt nem becsüli sokra.
És itt lényegtelen, hogy az emberek általában mit gondolnak, hiszen, mint tudjuk, a sz@r a legjobb étel, százmilliárd légy nem tévedhet.
Nem lesz ez mindig így, hiszen Kövér megmondta: végre rehabilitálni kell múltunkat, és újra kell fogalmaznunk az elmúlt több mint ezer esztendőt, különösen a 20. századi történelmet, annak érdekében hogy helyesen lássuk a ma kihívásait is.


Ki ez az ember, aki azt képzeli magáról, hogy ő  és ócska bandája hivatott újrafogalmazni a múltat?
És mit ért ezen?
A mai, kancsal szemmel írt történelem ugyanis nem a történteket elemzi és értelmezi, hanem a megtörtént eseményeket akarja visszamenőleg farigcsálni - a saját érdekei szerint.
Így lesznek hősök kiskaliberű és az országnak ártó politikusok, háborús uszítók, gyilkosok és ordas kurvák, és valószínűleg így akarnak majd bevonulni ők is a történelembe.
Ők lesznek azok, akik kiverték az oroszokat, jóllehet akkortájt egészen mást vertek ki, és ők lesznek a tisztakezűek a tolvaj komcsik után - ők lesznek azok, akik helyreállították az ősi magyar erkölcsöt, miközben kilopták a feneketek alól a sz@rt is, hogy hadd legyek kissé rusztikus.
És még nincs vége, még vannak vagyonelemek, melyekre rá fogják tenni a kezüket, de az is biztos, hogy csúnya kifutása lesz a dolognak...
Akinek nincs múltja, annak jövője sincs, és ez azért igaz, mert a múltból tanulni kell - aki nem tanul, az elpusztul.


Átalakul a világ, új erőközpontok jönnek létre, a régiek is megváltoznak, miközben az ember egyre csak butul, egyre manipulálhatóbb.
Jó lenne valahogy megúszni az emberiség halálát...


:O)))

ÜNNEPEK NÉLKÜLI ORSZÁG

Igazán peches az a nemzet, amelyiknek egyetlen valamirevaló ünnepe sincs, ha még ünnepet is hazudnia kell magának.
Milyenek lehetnek annak a népnek a hétköznapjai, mely még a vasárnapjait sem képes őszintén ünnepelni, melynek hősei ilyen-olyan oknál fogva legfeljebb esendő emberek, de hérosz közöttük egy sincs, mert a hősök legfeljebb szenvedést és bajt hoztak arra a népre, mely nevüket ma zászlajára írja?
Ne keressünk erre választ, hiszen tudjuk - minden nap szembesülünk vele.


Ha sorra vesszük ünnepeinket, és megvizsgáljuk őket, hát bizony, dicsekedni nemigen van okunk.
Március tizenötödikén egy maroknyi hőbörgő fiatalt ünneplünk, akik az utcán vonulászva verték a döglött lovat, merthogy követeléseikkel kissé már elkéstek, azokat az Udvar már elfogadta.
A forradalom már lezajlott, anélkül, hogy ők tudtak volna róla - az igazi forradalmárok a pozsonyi országgyűlés követei voltak, akik minden utcai randalírozás nélkül megállapodtak forradalmi követeléseikről a hatalommal, de róluk kevés szó esik az ünnepnap kapcsán.
Nem is csoda, a nép számára egy sorsfordító történelmi esemény egyre inkább olyan kell legyen, mintha Hollywoodban készült volna, hősnő kivillanó mellekkel plusz a történet leöntve néhány liter sziruppal.
Augusztus huszadikán azt a királyt ünnepeljük államalapítóként, aki a már meglévő magyar államon belül örökösödési harcot indított, melyben aztán külföldi fegyverek segítségével győzelmet is szerzett, s melynek végén jó korabeli szokás szerint vérfürdőt rendezve kiirtotta az ősi tradíciókat.
Ez esetben ezt akár forradalmi tettnek is nevezhetjük, de valahogy mégsem tűnik a társadalom szerves fejlődésének, mai terminológiával bátran nevezhetnénk akár puccsnak is, ha nem lenne kissé morbid, hogy egy puccsot ünnepeltetünk Jóskával.
Aztán itt van a mai ünnep is, melyen igazán nehéz kivetnivalót találni, hiszen ennyi erővel a netadó elleni tüntetést is kinevezhetnénk forradalomnak, már ha a folyamat végén fellógatták volna felhevült diákjaink a hatalom képviselőit - persze a fene tudja, lezárult-e már a folyamat.


Október huszonharmadika délelőttjén valóban lelkesítő eseményekben vett részt az ifjúság, kifejezve elégedetlenségét a Rákosi nevével fémjelzett rendszer - gyakorlatilag a sztálinizmus ellen, de estére már nem azok irányították az eseményeket, akik hitük szerint elindították azokat, estére már a fegyvereké volt a főszerep.
Estére már ki tudja kik legyilkolták a Rádió őreit, jelzem, teljesen feleslegesen, hiszen az adást úgysem tudták ezzel kézbevenni, az épület őrei pedig sorkatonák voltak csakúgy, mint egy héttel később a Budapesti Pártbizottság épületénél is.
Az ilyen eseményekről aztán később vagy ki szokott derülni, hogy ki szervezte azokat, vagy nem - a románoknál úgy-ahogy kiderült, nálunk nem annyira - de persze még kiderülhet a későbbiekben, a történelemtudomány nem egy rapid műfaj, és a politika csúnya dolgokat tud művelni vele.
Mindenesetre a magyarországi zűrzavar igencsak  jól jött a Szuezi csatorna mentén babráló egyes hatalmaknak, hiszen jelentős szovjet erőket kötött le katonailag, és elterelte a figyelmet az ennél jóval jelentősebb eseményekről - világpolitikailag.
Nincsenek illúzióim, az igazságra majd akkor derül fény, mikor hozzá lehet férni az angol a francia, az izraeli és a szovjet levéltárakhoz, de ez nem holnap lesz...


Persze október 23.-a - délelőttjére tekintettel - ettől még lehetne ünnep, mondjuk lehetne a magyar nép szabadságvágyának ünnepe, ha ebben meg lehetne állapodni nekünk, magyaroknak, egymás között, de hát ez nehéz egy olyan országban, ahol a szabadságvágy azt jelenti, hogy mindenki azt szeretné, hogy neki legyen szabad minden, a többieknek pedig kuss legyen!
Mégis, azt mondanám, emlékezzünk meg mindenkiről, aki abban az időben tiszta szívvel és tiszta kézzel, tiszta és okos gondolatokkal tüntetett a magyar nép szabadsága mellett,. már ha - félretéve a népmesei elemeket - értelmezni tudjuk, hogy mit is értünk szabadság alatt.
Emlékezzünk meg az ártatlan civil áldozatokról, és emlékezzünk meg a harcok során elesett katonákról is.
Igen, a köznyelvben csak ávósnak nevezett katonákról, a BM Belső Karhatalom sorozott és hivatásos tagjairól, rendőrökről, tanácsi dolgozókról, a pártbizottságok munkatársairól is, akiket valakik - egyszer talán kiderül, hogy kik - koncként dobtak oda a feldühödött csőcseléknek.
Azokról, kiket a lábuknál fogva felakasztottak, úgy vágták ki a szívüket, meg akinek halott testét a lábára drótkötelet hurkolva húzták végig a II. János Pál Pápa téren, Isten nagyobb dicsőségére.
Azokról, akiket legyilkoltak a Rádiónál, akiket Miskolcon felakasztottak a szovjet hősi emlékműre, merthogy ők is áldozatok voltak.
Igaz, 56-os hőst nemigen lehet találni, kivétel talán a Nemzet Durva Anyja, aki kommunisták begyűjtésével foglalatoskodott a dicső napokban, és csendesen fosztogatott is, ha már arra járt.


Október huszonharmadika egyébként a szokásos magyar sorsra jutott.
Mint egy szép és hamvas szüzet megkaparintotta a politika.
Mindenkori futtatói odaállították a sarokra, hátha tud nekik egy kis pénzt keresni.
Mára már kissé elnyűtt és kopott Mucusként áll az út mellett, úgy kínálgatja bájait.
Mindenkinek azt a mesét mondja, amit hallani szeretne, miközben a szereplők kissé átlényegülnek.
Hősből, akit nyolcvankilencben párás szemmel újratemettünk, ma már piszkos komcsi lett.
Ezt onnan lehet hitelt érdemlően tudni, hogy akik temették -  egy párttitkár fia és egy olyan pártintézeti alkalmazott állítja róla, akinek szinte minden felmenője hithű kommunista volt.


Egyszer talán majd eljön az az idő, amikor azt is lehet ünnepelni, aki ötvenhatot nemzeti tragédiának nevezte, aki valóra váltotta ötvenhat célkitűzéseit, és pár évtizedre emberhez méltó életet adott a magyarnak.


Hát, ami azt illeti. úgy néz ki: ez sem holnap lesz...

:O)))

VESZETTEK

Nyilvánvaló, teljesen megvesztek.
Nem nagyon lehet másnak tulajdonítani ezt az ámokfutást,. melyet művelnek, és nem is csodálom, hogy a magyar polgár értelmet keresve nézegeti őket, hiszen mégiscsak lehetetlen, hogy manifeszt elmebetegek üljenek a nyakán, de hát Caligula óta tudjuk, hogy ilyesmi elő-előfordul a világtörténelemben.
Ahol bolond a császár, ott egy ménesre való Incitatus mindig akad.
Mindenesetre egy ideig próbál magyarázatot keresni megmagyarázhatatlan dolgokra, sokszor az irracionalitásba menekül, aztán addig-addig erőlteti magát, míg maga is elhiszi, hogy nemzetünk háborúban áll, és az életveszélyt képes megszüntetni néhányszáz méter drótkerítés, melyet határaink egy szakaszán építtetett meg - nemmellesleg busás hasznot realizálva családja számára - a bolondokháza véleményvezére.
Lószart Mama, hogy a jelenleg a sűrű, setét erdőben bóklászó klasszikust idézzem, háború itt csak a Nemzet Mentális Kihívásokkal Küzdő Betegének fejében van, de ott a harc aztán igazán állandó, vad és véres, és jelenleg a legutolsó ép neuronok esnek el a csatában.
Ami ezután marad, az már csak a feneketlen, mély sötétség.
Ettől persze remek állami tisztségviselő maradhat Egyeske, hiszen anno a halott Szulejmánt is kiültették hű alattvalói és fegyvertársai a sátra elé a szigetvári síkon, aztán ott büdösödhetett szegény méltatlanul, bármekkora hadvezér is volt.
De - állítólag - Sztálint is hagyták a padlón vergődni, ameddig az utódok meg nem egyeztek a temetési menet során a koporsó mellett elfoglalható pozícióikról, mely aztán precízen tudatta a világgal a táplálkozási láncban elfoglalt helyüket.
Ezért hát, ha érzitek a büdösséget, ne egymás zokniját nézegessétek, hanem rohanjatok hanyatt-homlok, vagy világgá, vagy tépni még egy utolsót a koncból, a NER-hez való viszonyotok/iszonyotok szerint, de ne feledjétek: első lépésben nem a jó világ jön el - nem jó ott fűnek lenni, ahol az elefántok baxnak...


Hasonló a hasonlónak örül, tartja a népi bölcsesség, melyet a hazai politika fényesen visszaigazol, elég, ha csak Kásler miniszterre, vagy a jegybank elnökére gondolunk.
Egészségünk legfőbb őre mind a tíz gyászkeretes körmével azon mesterkedik, hogy miként lehet a magyarság azon hányadát, aki még nem menekült el innen, mihamarább a Kárpátok bércei alá kaparni.
Ennek jegyében legutóbb meghirdette, hogy az állami intézményekben megszüntetik a költségtérítéses ellátást, ami egy nagy vívmány, merthogy a nincstelen kórházaktól pénzt vesznek el, helyette nem adnak semmit, csak a várólistát.
Ha van pénzed, akkor sem juthatsz előbb lelethez, nehogy véletlenül a magánintézmények elől elszívja a beteget az az állami intézmény, melynek van szabad kapacitása, de az állam nem ad pénzt a működtetésére.
Ha soron kívül lelethez akarsz jutni, hát mehetsz a magánintézménybe, ott megkaphatod a leletedet gyorsan, ha maradsz az állami intézménynél, akkor leletedet az özvegyed nézegetheti.
Ha egy állami intézményben fizetsz az ellátásodért, akkor tulajdonképpen forrásbővítést hajtasz végre az adott intézményben - hozzájárulsz a kapacitások jobb kihasználásához és a várólista lerövidítéséhez, hiszen téged le lehet húzni a listáról és az utánad következő előreléphet egyet.
Az intézmény eszközparkjának kapacitását így jobban lesz képes kihasználni, hiszen nem kell leállnia százötven vizsgálat után, hanem elvégezheti - meglévő személyzetével és eszközével - a százötvenegyedik vizsgálatot is úgy, hogy mindenki csak profitál belőle.
No persze, a magánellátás nem, hiszen a beteg nem rohan hozzájuk lélekszakadva, rettegve attól, hogy az idő előrehaladtával állapota romlik és életesélyei csökkennek.
A miniszter, aki sok éven át vezető onkológusként dolgozott, és akit valószínűleg az predesztinált magas pozíciójára, hogy az Unión belül vezetjük a rákban elhunytak halálozási statisztikáját, pontosan ismeri ezt a helyzetet.
Azt is, hogy lassan az összes egészségügyi képalkotó eljárás magánkézben van, és tudja, hogy tűrhetetlen, hogy egyes kórházak még mindig azt hiszik, hogy nekik valóságos ellátást kell nyújtani, horribile dictu gyógyítaniuk kell.
Az egészségügy drága dolog, lopni meg csak onnan lehet, ahol van, az pedig a magánellátásban van, hiszem a haláltól rettegő beteg mindent megfizet a gyógyulás reményéért.
Emellett az állami egészségügy olyan, mint azt a repülőgép, melyről már mindent leloptak, már csak az a párezer elszánt egészségügyi dolgozó próbálja a karjaival fel-le csapkodva levegőben tartani a gépet, melyről a gazdagok már évekkel ezelőtt leszálltak.
Erre most ellenzéki pártjaink akciót indítottak, ne kapjon a miniszterelnök kiemelt egészségügyi ellátást.
Komolyan mondom, siralmas.
Üzenem az ötletgazdáknak, hogy a miniszterelnök és sleppje magasról tesz rájuk, meg a kiemelt egészségügyi ellátásra, legfeljebb épít egy klinikát magának, csilivilit, mint amelyhez Grazban szokott...


Ijesztgetik a közszolgákat is - jön a racionalizálás, mint Rákosi korában.
Az idősebbje még ismeri a kifejezést, hogy valakit "kiraciznak",  és egy percig se higgyük azt, hogy ez menni fog, hiszen mindenhol hiány van a szakképzett munkaerőből, viszont nem árt így az önkormányzati választások előtt ráhozni a frászt a közszférára, imigyen is motiválva a jobb munkára - értsd a rendszer támogatására - a tradicionálisan beszari közhivatalnokot.
Aztán már megint rájátszunk az emberek legaljasabb ösztöneire, arra biztatva mindenkit, hogy rúgjanak jó nagyokat a legszegényebbekbe, legkiszolgáltatottabbakba, tépjük ki a hajléktalanok kezéből a zacskót, elvéve tőlük egész vagyonukat, bűnözőket faragva belőlük.
Csak remélni tudom, egyszer egy kijózanodott Magyarország kitépi Orbán kezéből is a Mészáros Lőrincnek, meg Garancsinak, stb... hívott nylonzacskót, az se baj,ha a fülük a kezében marad.


Lehetne még írni sok mindenről, de az írás önmagában nem segít, az is kellene, hogy az emberek felismerjék a helyzetet: te Úristen, ezek engem ostoba baromnak néznek!
És ha ezt majd felismerik, akkor lesz sírás-rívás és fogaknak csikorgatása,  hogy hadd adjak próféciámnak kis bibliai színezetet is.
Akkor majd jön a megtisztulás, valószínűleg kis vérfürdő árán, de hát ingyenleves nincs, ugye...


Türelem...


:O)))

JÁTÉK A TETŰKKEL

Mit vársz egy ilyen országtól? 12 évesnek adták...

Még mielőtt bárki is szörnyethalna, oszt itt büdösödne nekem a blogban, tudatom mindenkivel, hogy ami itt következik, az csak egy félig komoly gondolati játék, amolyan "mi lenne, ha a macskának uszonya lenne" típusú spekuláció, melyet üres óráiban alkot a játékos ember...
Tudom, a macskának nincs uszonya, és ha lenne, se menne vele sokra, hacsak kopoltyút nem növesztene, de lássuk be, erre kevés az esély.


Azon spekulálgattam, hogy a magyar nemzet mennyire végzetesen megosztott, mekkora kár származik ebből, mennyire ellenére van ez mindenféle fejlődésnek, okosodásnak, gazdagodásnak.
Meg, hogy mennyire hátráltatja ez a szembenézést a múlttal, és ez mennyire gátja a tanulásnak, mekkora ostoba tömeget képes eredményezni, sajnos.
Aztán eszembe jutott, hogy végtére is nincs min csodálkozni, hiszen írott történelmünk során mindig ez volt a helyzet.
Ez az ország mindig is minimálisan két ország volt, és a két macska, mely ezt a tudathasadásos nemzetet jelképezte, mennyire nem játszott egymással, mennyire harapta, karmolta fojtogatta egymást, mígcsak nem jött valami kóbor állat, amelyik kiakasztotta mindkettő gereznáját az ajtó mellett, egy szögre.
István és Koppány, kereszténység és pogányság, papok és sámánok ölték egymást, vérben gázolva erőltetve a másikra saját hitüket és elképzelésüket a jövőről, aztán ez folytatódott Bizánc és Róma hívei között, a különböző királyok és trónkövetelők között, megvakított, megcsonkított versenyzőkkel rakva tele az út árkait...
Aztán jött a török és jöttek a Habsburgok,  jöttek a kényszerűségből pragmatikus erdélyi fejedelmek, meg azok, akik megpróbálták megtalálni a modus vivendit az egymásnak feszülő nagyhatalmak árnyékában, míg csak le nem mészárolták őket mindenféle zsoldosok, Isten nagyobb dicsőségére.

Jöttek a török zsoldban álló hajdúk, jött Thököly, jött Rákóczi - ők voltak a kurucok, akik már akkor le voltak maradva vagy kétszáz évvel koruk Európájától, és az országgyűlésben miszlikbe aprították azokat, akik nem akarták a hanyatló török birodalomhoz kötni sorsukat, hanem ki akartak egyezni Európával - a labancokkal.
Kuruc és labanc egyként magyar volt, mint ahogy aztán a magyarok nevében a magyar uralkodó ellen támadtak negyvennyolc hősei, a császári katonatisztekből lett honvédtábornokok, akik között magyar alig volt, és akik a kor joga szerint lázadók voltak, miután a nemzet fékezett habzású hőse detronizálni próbálta a törvényes magyar uralkodót.
Aztán vagy tizenöt éven át együtt vadászgattak Haynauval, az épeszű Görgeiből meg árulót csináltak, mert nem engedte vágóhídra vinni katonáit, akik azért továbbra is az árvák pénzét elsikkasztó Kossuthot imádták.
Aztán jött az őszirózsás forradalom - nemsokára elkezdenek majd hazudozni róla, mert nekünk az "embernek, úrnak egyként rongy" Tisza kell, nem Károlyi, aki megpróbálta menteni a menthetőt abból, amit Tisza és társai tönkretettek.
Aztán jött a vörösterror a hadban álló ország hátországában felkeléseket szító nemzeti érzelműek ellen, majd jött a fehérterror, ötször annyi áldozattal, mint amennyi a vörösterror áldozatainak száma volt - Héjjas Iván szerecsenmosdatása már megkezdődött...
A hazafiak a Nemzeti Hadsereg szegeden pezsgőző különítményesei lettek, az utolsó területvédő háborúnkat, a vöröskatonákat meg Stromfeldet se igen említik mai történészeink, és a Székely Hadosztály árulásáról se sok szó esik.
Aztán jött Horthy, Szálasi, Rákosi és végre Kádár - és talán történelmünk első olyan periódusa, amikor nem kellett senkit gyűlölni, de ez a periódus nem tartott túl hosszan, nem bírjuk mi az ilyesmit...
Ma megint mindenki mindenkit gyűlöl, nincs normális hang az ismét két, de inkább három részre szakadt ország hitvitázó felei között, és semmi nem mutat arra, hogy a következő, minimum félszáz évben ebben változás következne be.

Ha ezer évig nem sikerült megbékélnünk egymással, akkor talán valahol a génekben van a hiba, amit nem is nagyon lehet módosítani.
Nem szégyen a klasszikusoktól tanulni, Lenin elvtárs pedig azt mondta, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük, ugye.
Arra gondoltam, mi lenne, ha rendbetennénk közjogilag is ezt a dolgot, például két, esetleg három részre bontanánk hivatalosan is az országot.
A kelet felé vonzódó rész az Alföldön kapná meg államát, a területet a cigányság etnikailag szinte homogén, saját államának területe csökkentené, a Dunától nyugatra meg a nyugat-európai integrációban érdekelt rész kapná meg államát.
Hunnia és Pannónia mellett békésen élhetne a Roma Köztársaság, esetleg államszövetségben Pannóniával is - az Unió meg választhatna, melyik utódállamot tekintené a hajdani Magyarország jogutódjának.
Természetesen a határokat drótkerítéssel el lehetne választani, aztán éljen mindenki a saját fazonja szerint - egy év alatt mindenki elhelyezkedhetne saját jövőbeni hazájában, utána mindenhol választások, és mindenki tapsolhatna.
Luxemburg is kis ország, mégis minden polgára jól él, mi sem élnénk rosszul, már csak a lopások egy részének megakadályozásából is lehetne emelni az életszínvonalat.

Érdemes lenne ezen elgondolkodni, hiszen Süsü már hadiiparról álmodik, meg fegyverkezne, nem jósol ez nyugodt jövőt.
Budapest meg, mint hajdan Berlin zónákra lenne osztva, kerítés természetesen ide is kellene, esetleg fal.
Hát, majd meglátjuk, ez még mindig jobb lenne, mint egységesen Nagy-Albániához csatolva élni, úgy húsz-harminc év múlva!


Gondoljátok ezt végig liberálok meg proletárok!

:O)))

GYILKOSOK ÉS ÁLDOZATOK -

Meghalt egy ember.
Beteg volt, lehet, mindenképpen meghalt volna, hiszen sok esetben csoda kellene egy ember életben tartásához, márpedig az Úr nem mindig tesz csodát.
Mifelénk is is talán csak Orbán Viktor tesz csodát, aki meg tudta vásárolni miniszterelnöki fizetéséből fél Magyarországot, a Balatont, kastélyokat, hoteleket, kikötőket, erőművet, földeket, futballcsapatokat, miegyebet.
De hát Krisztus Urunk is megitatta a kánai menyegző  vendégeit a vizeskorsókból, a japánok meg köztudott módon tudnak üres csészéből is csát inni, ami a tea neve arrafelé - ha igaz...
De ez az ember valószínűleg azért halt meg, mert az egészségügy felett rendelkező alisten világgá zavarta azt a szívsebészt, aki a beteget kezelte, már ameddig el nem tiltották attól, hogy befejezze azt a kezelést, melyet az országban jószerivel talán egyedül ő volt képes aktuálisan elvégezni.
Nem szeretnék állást foglalni abban, hogy mennyire sértette a szabályokat a kiseprűzött főorvos, de azt azért leszögezhetjük, hogy technikailag képes lett volna a szükséges műtét elvégzésére, a beteg meg csak túlélte  volna, hogy aki megmentette az életét, etikai vétséget vétett.
Ha valakinek van két lába, akkor az az egyiket nem túl nagy kockázattal felemelheti, de ha csak egy lába van, akkor jó közelítéssel megjósolható, hogy seggreesik.
A halottnak és családjának viszont nem vigasz, hogy a miniszter seggreesett - bizonyítva ezzel tökéletes alkalmatlanságát magas pozíciójára, ők gyászolnak és felelőst keresnek, ez pedig természetes emberi tulajdonság.


Természetes ez az egészségügyi vezetés részéről is, hiszen ők felelnek azért, hogy dolgozóik a lehető legszakszerűbben végezzék munkájukat, ezért hát a kirúgott főorvosban vélik megtalálni az eset felelősét.
Rejtő írta valahol: ha nem akarod, hogy a neved felolvassák egy névsorolvasásánál, neked kell olvasnod a névsort.
Jelenleg éppen ez történik, a felelősök olvassák az igen rövid névsort, melyen csak egy személy, a persona non gratanak minősített szívsebész főorvos szerepel.
Az eltávolítás indokaként pedig egy etikai vizsgálat eredményét jelölik meg, melyről az érintett nem tud, jegyzőkönyvet pedig munkáltatója képtelen felmutatni.
Tulajdonképpen jellemző, a munkáltatói jog gyakorlója és annak felettese valamiért azt képzeli, hogy rájuk nem vonatkoznak a jogszabályok, ők maguk  a törvények feletti végső igazság - habár ami azt illeti a mai törvényekről is ejthetnénk egy-két szót, de talán majd máskor.


Nekem azért furcsa, hogy Orbán körül úgy hemzsegnek a szellemi vagy mentális területen kihívással küzdő vitézek, mint ahogy a csipás macskán a bolhák.
Persze tudom, similis simili gaudet - de mégis.
Tudom, tudom, a miniszter az utolsó magyar poliészter, vagy mi is, de azért a keze valószínűleg már jobban remeg annál, minthogy egy szívműtétre vállalkozhatna:
Így aztán nem tudom másra visszavezetni a dolgot, mint amit a köznyelvben egyszerűen farokméregetésnek hívnak - a hatalmi pozíció mutogatását az irigyelt, feltörekvő fiatal főorvossal szemben, aki tehetséges, eredményes, jóképű és már nem a régi hierarchiában gondolkodik, talán nem is a tízparancsolat gyógyító hatását, nem is a tekintélyt, hanem a képességeket és a modern eljárások iránti fogékonyságot helyezi első helyre.
A magyar társadalom - ezen belül az orvostársadalom markánsan - porosz hagyományokból építkezik, összecsapott bokákra és cakk-cakk kiáltásokra van optimalizálva, úgy kétszáz évvel elmaradva Európától.
Így aztán soha nem is fogjuk utolérni...


Amikor az egészségügyi hatalmasságokhoz képest kisemberre próbálják tolni a felelősséget a beteg haláláért, csak a saját alkalmatlanságukat próbálják leplezni.
Meg a tehetetlenkedésüket, az inkompetenciájukat - jobb esetben a lelkiismeretfurdalásukat szeretnék így elhallgattatni.
Aki kicsit is figyeli, hogy mit művelt Orbán az egészségüggyel az utóbbi évtizedekben, az pontosan tudja, hogy egy tömeggyilkoshoz van szerencséje, aki intézkedéseivel és intézkedések elmulasztásával ezreket küldött halálba.
Ugyanez szociálpolitikai tevékenységéről is elmondható, a halottakat ott is ezrekben mérhetjük.


Beteg a társadalom, de legbetegebbek a vezetői.
A társadalom hosszú gyógykezelés után talán, talán! - még gyógyítható.
Mai vezetői menthetetlenek...
:O)))