A NYÚL FOHÁSZA

Legszentebb Kanálfülű, ott fenn a mennyben!
Bocsáss meg nekem arcátlanságomért, hogy én, a legeslegszürkébb házinyúl hozzád fordulok fohászommal!
Hozzád, ki  mindennapi káposztánkat adod minékünk, s ki úr vagy minden cselekedetünk felett!
Jól tudom, rengeteg a te dolgod, nem törődhetsz minden tapsifüles egyéni problémájával, mégis úgy érzem, talán segítek neked, ha beszámolok kiterjedt családom gondjairól.
Mi, magyar nyulak itt élünk, rágjuk az árvalányhajat, a sárgarépát, a káposztát, kinek mikor mit juttatsz a te végtelen kegyelmedben már egy évezrede a Kárpát-medence rónáin.
Hogy sorsunk felhőtlen lett volna, azt nem mondhatom, hiszen migránsként érkeztünk ide, aztán invaziv módon reátelepedtünk az itt őshonos luki nyulak nyakára, úton-útfélen elháltuk leányaikat, asszonyaikat, sőt nagymamáikat is - jó nyúl - mint tudjuk - nem válogat, ugye...
Aztán az élet persze nem csak dínom-dánom, jöttek errefelé mások is - flamand nyulak, német nyulak, orosz óriás nyulak, és egyik sem tagadta meg fajtánk jellemzőit, dobbantottak szorgalmasan, mi meg szaporodtunk és keveredtünk, mint a nyulak, mára már valódi magyar nyúl nincs is, csak mindenféle turmix.
Népünk javát háziasította az ember, aki ez ellen tiltakozott, azt tarkóncsapta, és pörköltté lényegítette, így aztán aki a népnevelést túlélte, az génjeibe írta a konformizmust, a megalkuvást.
Mi ritkán lázadtunk, eredményesen meg soha, a mi forradalmáraink általában elakadtak forradalmáraink  saját érdekeinek érvényesítésénél - tisztelet a kevés számú kivételnek.
Azért elvergődtünk valahogy, gyermekeink kijárták az ugróiskolát, okosodtak a torzsatudományokban, egy darabig úgy érezték, hogy sorsuk minden évben egyre jobb lesz, egyre kevesebbszer került elő a bogrács, melyben oly sok derék tapsifüles végezte hajdan - békésen festegethettük pirosra tojásainkat, rághattuk a sárgarépát.


De mostanság valami megváltozott, ó Nyulak Ura! 
Ez a változás nem sorsunk jobbra fordulását hozta, ellenkezőleg!
Tudom, bűnösök vagyunk mi - a mohóság és önelégültség bűnébe estünk.
Elfeledve múltunk megpróbáltatásait hittünk a rókák és mohó társaink szavának, nem becsültük meg azt, ami a mienk volt, hanem a számunkra festett szép, színes légketrecek iránt lelkesedtünk, mígcsak ránk nem csapták annak rácsos ajtaját. 
Dús káposztaföldjeinket privatizálták, gyönyörű sárgarépamezőinken megjelentek a külföldi nyulak, akik megvették azokat néhány fabatkáért, mígnem a végén ott álltunk csupasz farkincával, nem maradt semmink, és még örülni is illett ennek.
Túléltük ezt is, hiszen igényeink nem túl magasak, és mint már említettem, génjeinkben ott lapul az óvatos és sunyi megalkuvás, no, meg az irigység is, mely akadálya annak, hogy egymást segítve mindannyiunk számára élhető rétet hozzunk létre.  
De még ennek dacára is, egymás szőrét tépve és sok felesleges makogással, lassan és döccenőkkel haladtunk azért előre, egészen a legutóbbi időkig, mikor is megjelent körünkben és megszerezte a hatalmat a Vérnyúl.
Nem mondom, ravasz egy dög, a róka iparitanuló lehetne nála, de ravaszságát nem a mi felkelkáposztásíttatásunkra használja, hanem a saját családja érdekében - tegyük hozzá, mértéktelenül és gátlástalanul.
A vérnyúl kezdetben olyan volt, mint egy közülünk, elkápráztatott bennünket éles eszével és fiatalságával, majd néhány logopédus segítségével megtanult beszélni is, ettől kezdve pedig nem volt megállás. 
Lopni ugyan az első perctől lopott, de azt hittük, mértéktartó lesz - hát nem így alakult.
Amit nem vitt el a német meg a holland óriás, azt mind ő lopja el, tavat, földet, erdőt, és nincs apelláta, az adásvételi szerződések megkötésének módját a Keresztapa című filmből tanulta.
Mi meg közben egyre szegényebbek leszünk, kivéve azokat, akiket felhasznál, hogy hazudjanak helyette, mert egyedül nem bírja már a megterhelést.
Közülünk sokan még ma sem látják, hogy kihasználja és kifosztja őket.
Arra hivatkozva, hogy a magyar nyúl a legszebb, legokosabb a világon kiforgatja őket a gereznájukból.
A nyúlság kevésbé értelmes részére ráhozza a frászt, azzal riogatva őket, hogy a káposztaföldjeinket el akarja orozni egy idegen nyúl, mely nem téged imád, hanem más Istent favorizál.
Közben teleépítette az országot futópályákkal, mert azt hallotta, hogy volt valaha itt egy nyúl, melyik az agárversenyek sztárja volt, és azt képzeli, hogy hasonlít rá.
Azzal is ámítja a nyúlságot ó Nagy Tapsifüles, hogy nem te hozod el nekik a fényt, hanem egy új fajta, a Keleti Paksifüles, mely nem csak fut, de világít is...
Mostanában a gazdagabbaknak állandóan dobbantani is kell, hát ki bírja ezt energiával?
A szegény meg dobbanthat éjjel-nappal, akkor sem ad neki semmit, egy tépett káposztalevelet sem.
És mi lesz, ha valaki egyszer tarkóncsapja? 
Ki neveli fel a pénzértcsinált árvákat?
Uram, kérlek, mihamarább vesd be ellene Antiochiai Szent Kézigránátodat, még mielőtt az országunkat úgy, ahogy van, felpakolja ás átköltöztetni Ázsiába, mi meg itt maradunk széna, káposzta, répa és ország nélkül.


Tudom, sokat vétettünk ellened, de a te nagylelkűséged határtalan, hát tedd meg nekünk, hogy a mi potrohos vérnyulunkat áthelyezed a Pokolba, az üstökhöz tesztpilótának, a repüléshez úgyis vonzódik.
Kérlek, adj nekünk kis nyugalmat, és ha mellé jut még kis káposztatorzsa is, hát annál jobb!


Imádlak Uram, tekints barátságosan a te kanálfülű, gombfarkú népedre!

:O)))

CHÁG KÁSER VESZÁMÉÁH

Minden kedves zsidó barátomnak!

:O)))

TAVASZI SALÁTAPOSZT

Rengeteg dologról lehetne írni, de minek?
Azért nehéz ma a politikai blogger élete, mert a politika a vallásháborúk alatt szünetel, ilyenkor a hit lép elő mindent meghatározó tényezővé, a hit pedig nem tűr kételyt, nem tűr kompromisszumot, a hit az ellenfél életét követeli, különösen akkor, ha a hívők egy része már régen kilépett a normális gondolkodás keretei közül és egy, a valóságtól alapjaiban különböző másik síkon éli életét.
Ezért aztán most nem is szenvedek azzal, hogy a józan észre apelláljak, mindössze néhány megjegyzést szeretnék tenni Abszurdisztán mai állapotáról, Übü király birodalmáról.


Lehet, túlzottan provinciális a világlátásom, de attól tartok, hogy gond van errefelé az anyagi  források elosztásával.
Két kézzel szórja a pénzt a mi kis diktátorunk, amerre lép, arra futball-akadémia bújik ki a földből, mindenféle szigetecskét, csóringer országot tömünk pénzzel, ki tudja, milyen ellenszolgáltatásért, jövőbeli búvóhelyért...
Tudom, fontos dolog a humanizmus, de az azért már mégis túlzás talán, hogy templomok építésére adunk pénzt - milliárdokat - Mexikóban. 
Emellett üldözött koptokat - ezer családot állítólag -  is importáltunk, ezek a migránsok a mi migránsaink, akiket Egyiptomból és Irakból fogadtunk be, megadva nekik a magyar állampolgárságot, gondolom mind magyarabok, esetleg sumérok.
Hogy ma hol élnek? Ki tudja - talán magyar útlevéllel Berlinben...
Emellett persze árultuk is az állampolgárságot boldognak, boldogtalannak, csak fizetőképes legyen.
Egyébként ki lettek tömve a magyar egyházak is pénzzel, nem is csoda, hogy semmiről nincs véleményük, kussolnak és lapítanak, közben lassan olyanok vagyunk keresztényben, mint Irán mohamedánban, holnap lehet elkezdeni a harcot az egyházt és állam elválasztásáért. 
Várható lassan a magyar egyházak összevonása is, anglikán mintát követve, ahol az egyház feje az angol uralkodó.


Nagyon tetszik a történelem újraértelmezése is, meg az ehhez kapcsolódó attrakciók.
Nagy Imre szobrának helyére felállítják az 1919-es vörösterror áldozatainak emlékművét három milliárdért, emlékeztetve a népet, hogy mostanság átmenetileg győzött a fehérterror, és mélyen kussolva arról, hogy többnyire a kisantant hadseregei elleni harc idején a hátországot bomlasztó, sok esetben fegyverrel a hatalom ellen lázító és lázadó ellenforradalmárok voltak ezek az áldozatok.
Merthogy Horthy és vitézei a harc idején Szegeden pezsgőztek, meg szervezkedtek, és a támadókkal csak a Tanácsköztársaság csapatai mertek szembefordulni, akiket aztán vitézül el is árultak a vezérkar ellenforradalmár tisztjei, meg a dicső Székely Hadosztály.
Lehetett volna - ha már éppen ez lenne ma fontos - olyan emlékművet állítani, melyen ott szerepelnek együtt a vörös és fehérterror áldozatai, merthogy az ember mindig áldozat, sokszor eszméi áldozata, az áldozatok pedig egy megosztó politikai térben újabb és újabb áldozatokat generálnak.
Száz éves történeteken ideje lenne túllépni már, de nem lehet, hiszen jön Trianon centenáriuma.
Nem mondom, felemelőbb lenne a Magyar Királyság állampolgárának lenni, mint egy közepes méretű európai országénak, de hát a történelem így alakult, ezt dobta nekünk a gép, melyet egyébként igen szerencsétlen kézzel és nulla szakértelemmel buheráltak politikusaink évszázadok óta.
Hogy a nemzetiségek elnyomottnak érezhették magukat saját hazájukban, arról a magyar állam szupremácia iránti elkötelezettsége tehet, a nemzetiségek iránti lenézés és követeléseik figyelmen kívül hagyása csúnyán visszaütött.
Az I. Világháború sem nevezhető a magyar diplomácia sikertörténetének, egyébként meg örülhetünk, hogy ennyit meghagytak nekünk az országból, mely a nemzetiségekkel közös hazánk volt, ameddig ezt ők is úgy érezhették.
Most Trianon emlékére megépítik a Nemzeti Összetartozás Emlékhelyét a Parlamentnél a föld alatt, ötmilliárdért, falára fel lesz vésve az összes elcsatolt település neve - gondolom, örülni fognak neki az utódállamok nacionalistái.
Csak azt nem tudom még, hogy hogyan lehet majd ezt is átköltöztetni a Szoborparkba, a vad geszti bolond szobra mellé...


A Népszavát megvette Leisztinger Tamás nagyvállalkozó, akit a baloldalhoz kötődőnek tart a közvélemény. 
Már az is szép lenne, ha maradnának az újságírók, ami úgy hat hónapi biztosan így lesz, aztán majd kiderül.
Mindenesetre Leisztinger is jobban tette volna, ha tíz évvel ezelőtt megveszi valamelyik baloldali lapot, ma már a beszűkült mozgástérben, hogy finoman fejezzem ki magam, nem lehet nagyon ugrálni, Leisztinger meg tudja, hogy hol a határ a NER piszkálásában.
Puch Lászlótól vette meg a lapot, úgy látszik, hogy a politika ősbölénye sem számít sok jóra a közeljövőben, Orbán egyre vadabb lesz, csicskásai sem szelídülnek, hiszen egyre több a rettegnivalójuk, egyre pofátlanabbul dugdossák a lopott pénzt, mindenféle szigeteken, mindenféle befektetési formákban. 
Ezektől visszavenni a lopott holmit nagyon nehéz feladat lesz majd egyszer, amikor a nép felül tud emelkedni a számára oly kedves gyűlölködésen, torzsalkodáson.
Lesz-e erre alkalmas ember?
És lehet-e ez az ember a szó klasszikus értelmében vett demokrata?
Farkas ellen medve veheti fel a harcot, de van itt ilyen jellemű jelölt?
Persze majd lesz, hisz a társadalmi változások mindig kitermelik a változásokhoz szükséges történelmi személyiségeket, hát várjunk rájuk türelemmel...


Most volt a költészet napja, hadd ünnepeljük egy aktuális verssel - elmondja Latinovits Zoltán...

:O)))

FÉLÜNK ÉS MEGHALUNK

Azon töröm a fejem, hogy mi lesz, ha Soros mégsem örök életű, és egyszercsak, váratlanul visszaadja sötét lelkét a Sátánnak.
Lehet,  félbehagyott művet hagyna utódjára?
Vagy nincs is mű, mert a helyiérdekű ördögűző az oroszok után a Sátánt is hazazavarta?
Azért van ok az aggodalomra, merthogy az ördögűzés bonyolult és nehéz tudomány, az eredmény meg kiszámíthatatlan, van úgy sokszor, hogy a Sátán győz.
De van olyan is, hogy maga a Sátán ölti fel az ördögűző történelemből évezredek óta  jól ismert gúnyáját, és Istenes dumákkal hülyíti az Úr együgyű teremtményeit, hirdetve, hogy majd ő megvédi őket az ördögtől.
Azok meg mennek utána, mégha az ördögűző csuhája alól ki is lóg a lóláb, melynek tövénél ott lengedezik az istenfélő polgár jutalma erős hitéért.
Mindenesetre a Sátán tudja, hogy az ember életének egyetlen dolog ad valódi tartalmat, ez pedig a félelem.


Szeretünk félni, létszükségletünk szinte a félelem, ha éppen nem kell félnünk semmitől, csak pislogunk tanácstalanul, mint a luki nyúl, mikor üres a mező...
A félelem jó, a félelem eligazítást ad olyan esetekben, mikor cselekednünk kellene, mert azonnal  tudjuk, hogy ki vagy mi ellen kell védekeznünk. És mennyivel egyszerűbb a világ, ha van, aki eligazít bennünket ebben a fontos kérdésben...
A védekezés formája magyar sajátosság - népünk ezt ellenfelünk háta mögött térdre ereszkedve, vad nyelvcsapásokkal végzi, gondosan odafigyelve a csapások egy speciális rózsával megjelölt pontos helyének kiválasztására.
Féltünk hajdan a tatároktól - ellenük a tengerig futva, félelmetes hátunkat mutatva  harcoltunk, aztán féltünk a törököktől, ezért is neveztük országunk egy részét hódoltságnak és nem harcosságnak, féltünk a Habsburgoktól, akik királyokat adtak nekünk - utódaik ma errefelé várják sorsuk jobbra fordulását.
Féltünk az oroszoktól, akik internacionalista kötelezettségüknek eleget téve 1848-ban puskalövés nélkül besétáltak a világosi síkig, aztán féltünk tovább. Félelmeink megszüntetése érdekében az I. Világháborúban nyakunkra húztuk a Bruszilov-offenzívát, a II. Világháborúban pedig Ukrajna megszállóiként vitézkedtünk, melynek következtében ismét beballagtak az orosz csapatok, de már nem puskalövések nélkül.
Aztán 1956-ban is esett néhány lövés, utána meg hosszú ideig csend és Varsói Szerződés, meg barátság, egészen addig, míg I.Viktor Mihály ki nem zavarta őket.
Aztán egy darabig nem féltünk, csak a rendszerváltás után éledt fel a régi, ismerősen kellemes érzés, hisz oly kevesen szeretnek térképet nézegetni és még kevesebben kulturáltan viselkedni.


Másoktól nem nagyon féltünk, pedig talán nem lett volna baj, hiszen fél évszázaddal a világháború után nagyobb anyagi kárt okoztak az országnak, mint a háború.
A rendszerváltásig volt egy ország, melyet hazánknak nevezhettünk, most vendégek vagyunk a saját hazánkban.
A helyzet olyan, mintha a lakásodban az utolsó sámli is másoké lenne, te pedig takarítónője vagy az új tulajdonosnak, akitől persze lop a közös képviselő.
Te meg méltatlankodsz, mert téged nem engednek lopni, vagy mert még mindig nem fogtad fel, hogy az asztal hiába áll a szobád közepén, az már nem a te asztalod, de még raktározási díjat se számíthatsz fel érte, mert a lakás sem a tied már.
Erre most bedőlsz a kis potrohosnak, aki egyszer már részt vett a lakásod elkótyavetyélésében, most meg a megváltó szerepében tetszelegve rugdal a szakadék felé, az országgal együtt.
Amit eddig még nem loptak el, azt majd ellopja ő.
Telhetetlen, pofátlan és arrogáns, igaza volt Dávid Ibolyának, olyan, mint a mesebeli kisgömböc, felzabál mindent, ami az útjába kerül.
Ami a legfelháborítóbb, az a mocskos mentalitása, ahogy a legelesettebbekkel bánik.
Ahogy kizsigereli a nyugdíjasokat, ahogy a szerencsétlen sorsú állami gondozottak lába alól kihúzza a szőnyeget.
Ahogy a gyerekekkel bánik.
Ebben az országban minden megyének volt gyermektábora, ifjúsági tábora, ma egy sincs, ellopták Zánkát, a beszélő fóka megkapta Csillebércet, a sok botlábú fejenként egy stadiont, a román, ukrán államnak adót fizető magyarok úgy ki lettek sámfázva lóvéval, mintha itthon nem létezne gyermekszegénység, nem élnének létminimum alatt tengődő nyugdíjasok, és nem lenne egyre félelmetesebb a ránk ásító holnapi nyugdíj-probléma.


A pesti, meg az agglomerációban élő kispolgár pedig boldogan gügyög cukicicájának, miközben a végeken emberek élnek úgy - és nem a lumpenek - hogy nem jut nekik fele sem, mint amennyit a szerencsésebb polgár a macskájára költ havonta.
Félreértés ne essék - nem a macskáktól sajnálom a Whiskast, csak tudom, hogy a gazdáik egy részének fogalma nincs arról, hogy van falu, ahol már kocsma sincs, orvos sincs, iskola sincs, bolt sincs, ahol van, hogy a család a nagymama nyugdíjából él - de miből fog élni a következő egy-két generáció?
Már nem is iszik a nép, hanem mindenféle ócska kábítószeren él, hogy szakadt volna anyjába a feje annak, aki ide juttatta ezt az országot.
Most éppen Sorostól félünk, meg a muzulmánoktól, meg az oroszoktól, mint ahogy nagyszüleink féltek a kolhoztól, a csajkarendszertől, meg attól, hogy az asszonyokat is be kell adni a közösbe.
Na jó, voltak asszonyok, akik annyira azért nem féltek ettől, de nekik is csalatkozni kellett a reményeikben, de ettől még évtizedeken keresztül erről szólt a nóta, mint most a migránsokról.
Félni itt Kínától kellene, ahol a térfigyelő kamerák felvételei alapján pontozzák a kínai polgárt, és akkor utazhat, tanulhat, ha a hatalomnak megfelelő módon viselkedik.
A világ hihetetlenül bonyolulttá vált, eljött az eszement politikusok kora, az Úr legyen irgalmas a világhoz.
Eljött Mad Max világa...


Talán az utolsó leehetőségeinket éljük fel, amikor nem a diktatúrát, hanem a másik demokratát akarjuk megsemmisíteni.
Persze vannak jelei azért annak, hogy nem mindenki marhult meg teljesen, Sorost például kitüntette Bécs városa, mert a CEU odatelepítésével feltette a tudományos világ térképére az osztrák fővárost, aztán talán mára visszaszorultak a pártok legostobább idiótái, de a rengeteg baj még csak most következik, mert odacsinálni egy steril műtő közepére nem túl nagy kunszt, megy az hamar, de mire abból a műtőből megint steril tér lesz, sokat kell sikálni, beleszakadhat mind a tíz körmünk is.
De akkor is meg kell majd csinálnunk, ha ezeket eltakarítottuk, ha lehet örökre.
És nem szépelegve, nem beleájulva a sportszerűségünkbe, politikai korrektségünkbe, hanem drasztikusan, egyszer és mindenkorra.
Ezen kellene dolgozni, nem moralizálgatni, arra majd ráérünk, ha ezek az ócsai lakótelepen lesznek, a határról áttelepített kerítések mögött, erős őrizet alatt...


Azért addig is ki kellene húzni valahogy.
Lehet rettegve is, de biztos, hogy ez a legjobb megoldás?


:O)))

DUGJUK EL A LOPOTT HOLMIT

Ha megfeszítenek, se tudok elképzelni más, értelmesnek mondható célját Vezérünk Zöld-foki Szigeteken teendő látogatásának, mint a lopott holmi elrejtését.
A látogatás célpontja kicsi és szegény, az ország területe összesen négyezer négyzetkilométer, félmillió lakosa van összesen és az egy főre jutó GDP mindössze ezernégyszáz  dollár - tizede se a mienknek, ehhez képest kell elképzelni a fejlettséget is. 
Az már csak hab a tortán, hogy a GDP kétharmadát - háromnegyedét a külföldön élő polgárok utalják haza.
Az ország szegény,. mint a templomi segédegér, viszont szabad és demokratikus, mint ezt a nemzetközi szervezetek egybehangzón megállapították.
Ennek oka az lehet, hogy nemigen van mit ellopni, így megengedhetik maguknak a demokrácia luxusát.
Lassan a vizük is elfogy, merthogy isszák a vizet, mint a gödény, egyetlen tavukat már régen kiitták, és délceg léptekkel tartanak az elsivatagosodás felé.
Annál azért nagyobb az ország, hogy egy bank ne férne el rajta, a tetejébe nincs rossz híre sem a világban, mindenesetre jobb, mint nekünk.
Miért megy hát ide a Vezér, aki régóta már egy lépést se tesz, ha Mészáros Lőrinc nem keres rajta?


Három ötletem is van erre:
- Az első, hogy érzi a büdösséget, ki tudja, mit hoz a holnap, legalább azt biztonságba kell helyezni, amit eddig magáévá tett, így nem érheti meglepetés, ha mondjuk az azeri fővárosból kell lehívni valahonnan a vajaskenyérre valót.
- A második Rasi boltjának fellendítése, itt aztán van minden a turizmushoz, tenger, pálmafa, most már majmok is, és ezek a helyi asszonyok se adnak a divatra, mindegyik olyan, mint a Vezér feles... - mint egy mosónő, nem egy Párizs, ezeknek könnyű lenne diktálni a divatot. 
- A harmadik lehetséges ok, hogy a Szigetek a Dél-Amerikából Európába szállított kokain egyik átrakópontja, esetleg a Vezér új területeken próbálkozik...
És egyébként elfér itt egy foci-akadémia is, ki tudja, ezek a kreolok általában jól bánnak a labdával -mi kreolok tartsunk össze, ugye...
A Honvédség erre a kis időre tudja nélkülözni az egyik repülőgépét, merthogy több is van, ha nem tudnád, és miután nem lepukkant gépek, így esélyünk sincs rá, hogy Vezérünk, a Nemzet Esze  kiugrik belőle a hátizsákjával, ami felülmúlhatatlan imázsának elválaszthatatlan része...
Kár.
Azért a sok hülye dumán, amit majd elejtenek a látogatás kapcsán, még rengeteget röhöghetünk, legalább ennyi hasznunk legyen Süsü kirándulásából...


Más: 
Áll a bál az egészségügyben, Kásler már mindenkit magára haragított, Vityeszenek meg jól jön, hogy nem őt tartják sík hülyének.
Míg a Nemzeti Sámán elvérzik a harcokban, addig is telik az idő, utána meg lehet a népet átterelni a magán-egészségügybe, a szegényeknek meg ott a javasasszony meg az árokpart.
Az egészségügy ma olyan, mit az az ember, akinek hosszú haláltusát tervez gyilkosa, elvonva tőle a vizet.
Mikor már éppen meghalna, kap fél decit, azzal megint kihúzza egy hétig, de közben szenved, mint a kutya, amelyik hetet kölykedzett. És még csak babaváró - támogatást se kap, mert azt Rasinak találták ki.
Hát, hogy jó vége ennek nem lesz, az biztos, de az ország haláltusája sem lesz gyors.
A Zöld-foki Szigetek pálmafái alól a Család távolról gyönyörködhet bennünk: Dik mán, a sok hasznos idióta...


Na, majd akkor sipákolhatnak a Fidesz roham-nyuggerei, de horpadjon be a púpom, ha egy sort is írok majd róluk, az értelmesebb néprétegek megértését kérve.
Megérdemlik majdani sorsukat.
No, és persze mi is...


:O)))

TANÁCSKÖZTÁRSASÁG

Száz éve  kiáltották ki a Tanácsköztársaságot, emlékezzünk meg hát erről a 133 napig tartó kísérletről, melynek célja a szegény, kétkezi munkás felemelése volt, s mely kísérlettől úgy megijedt a dzsentri, a tőkés, az arisztokrata meg a klérus, hogy azóta sem tudja abbahagyni szidalmazását.
Száz év pedig már történelmi léptékkel is mérhető, lehetne akár tárgyilagosan is kezelni a történteket, de a félelem nagy úr, teletojt gatyával nem lehet nagyvonalúskodni, nem lehet tárgyilagoskodni, teletojt gatyával csak ütni-vágni, gyilkolni, fogakat csattogtatni lehet.
Még azok sem képesek a higgadt értékelésre, akik a korabeli pártok örökségét - igaz, némi kis csiszolgatással - felvállalják, persze a történetben játszott szerepüket elmismásolják, letagadják, de ettől  ők még szociáldemokratáknak, szocialistáknak tartják magukat. Persze a mai viszonyok között ez is produkció, nem minden magát baloldalinak tartó párt képes erre.
Ez az ország képtelen szembenézni a múltjával, ez az ország folyvást szembehazudja önmagát, ebből kifolyólag itt normális politikai élet nem lesz soha - és ezen most az angolszász típusú parlamentáris demokráciát értem.
A mi hazánk éretlen erre a demokráciára, ide zsarnok kell vagy helytartó, és az ország sorsa innentől kezdve csak azon múlik, az aktuális autokrata megmarad-e embernek, vagy elmekórtani eset, esetleg gátlástalan szociopata kezébe kerül a hatalom.


A Magyar Tanácsköztársaság nem a levegőből pottyant ide, egy politikai trend része volt.
Létrejöttét az elvesztett I. Világháború tette lehetővé, mely egyben egyik oka is volt létrejöttének.
Az ország helyzete kétségbeejtő volt, egyrészt senki sem tudta, hogy meddig is tart tulajdonképpen az ország, másrészt pedig a környező új nemzetállamok megpróbáltak jó nagyokat kiharapni a jobblétre szenderült Magyar Királyságból.
A frontról hazaözönlő felfegyverzett katona-tömegek fogékonyak voltak az új ideológiára, mely kilátásba helyezte sorsuk javítását, dühösek voltak azokra, akik háborúba vitték az országot, és nem sokra becsülték a teszetosza tehetetlenkedést sem, a frontharcosok hozzászoktak az egyszerű, határozott megoldásokhoz. 
Amikor a győztesek nem voltak képesek - vagy talán nem is akarták - végrehajtatni saját határozataikat, megszűnt a pacifizmus létjogosultsága és olyan hatalom kellett, mely mögött tömegek álltak ilyeneket pedig csak a baloldali pártok-mozgalmak tudtak produkálni.
A szociáldemokraták egyedül nem merték vállalni a bonyolult és veszélyes helyzetben a kormányzás felelősségét, kihozatták hát a Gyűjtőfogházból a letartóztatott kommunista vezetőket, merthogy nekik volt némi befolyásuk a frontról hazatérő  katonák tömegeire. 
Nem volt a kezükben semmiféle eszköz, csak az új ideológia, melynek alapján földet ígértek a parasztnak, emberhez méltó életet a munkásnak, akár azon az áron is, hogy el kellett venni a háborún is csak gazdagodó tőkések vagyonának egy részét.
Ez fájt rettenetesen, mert a vagyonos embert lehet kínozni, de nagyobb kínt nem lehet neki okozni, mintha elveszi valaki a vagyonát.
Lehet persze ezen rugózni, hogy ez mennyire igazságtalan, de azok a katonák, akik papírtalpú bakancsokban harcoltak az Isonzónál, nemigen törték a fejüket finom disztinkciókon, azt gondolták, nekik is jár valami ebben az országban, melyért szó szerint a vérüket adták.


Így aztán a kor egyszerű módján megnyitották az addig elzárt Margitszigetet a nép előtt, az Andrássy út nagypolgári lakásaiba beköltöztették a kor nagycsaládosait, és tettek egy-két olyan intézkedést, mely a falvak gazdag parasztjait érzékenyen érintette, egyben azonnal az új rend ellenségeivé is tette.
Egyet nem szabad elfelejteni, nevezetesen azt, hogy az országot támadás érte, mely ellen a Tanácsköztársaság honvédő háborúba lépett.
Háború idején pedig minden erőforrásra szükség van, ebbe beletartozik az élelmiszer és a takarmány is.
Újjászervezték a hadsereget, melynek hazaszerető tisztjei közül sokan részt vállaltak a kisantant erői elleni harcból, de nagyon sokan inkább Szegeden múlatták az időt, a szép Sóváry főhadnagyné cipellőjéből szürcsölve a pezsgőt - belőlük lett aztán Horthy Nemzeti Hadserege.
Persze voltak, akiknek nem számított, hogy az ország hadban áll, és a hátországban lázadást szítottak, nem egy esetben fegyverrel támadva az új hatalomra.
Sajnos sokan voltak a katonatisztek között is, akiknek fontosabb volt a proletárhatalom megdöntése az ország védelménél, ők átadták a haditerveket a románoknak, egyes egységeik pedig meg is nyitották a frontot az ellenség előtt.
A hátországban a hatalom terrorral akarta fenntartani a rendet, a vörösterror áldozatainak száma 600  személy körül lehetett. 
Meg kell jegyeznem, hogy egy háborúban álló ország hátországának rendjét kellett fenntartani, az áldozatok pedig többségükben tevékeny résztvevői, prominensei voltak a zavarkeltésnek, a hatalommal szembeni ellenséges tevékenységnek.
A Tanácsköztársaság bukása szinte törvényszerű volt, mégis meg kell jegyezni, hogy ez volt szinte az egyetlen fegyveres fellépés a megszállás ellen, mégis ezt a négy hónapot teszik felelőssé minden világháborús veszteségért, Trianonért, merthogy nekünk kell mindig valaki, aki miatt bekövetkezik aktuális tragédiánk.


A bukás után jött a megtorlás, Horthy a Stromfeldtől elrekvirált lovon belovagolt Budapestre, persze megvárta, ameddig a románok kivonulnak, különítményesei pedig megkezdték a rend helyreállítását, leánykori nevén a fehérterrort, melynek során a vörösterror áldozatainak úgy tízszeresét ölték meg.
Volt ennek egy speciális vetülete is, Horthy különítményesei szemében a kommunista és a zsidó összemosódtak, sok esetben maga a személy zsidó volta lett a gyilkosság oka, úgyhogy aki a zsidóüldözést német sajátosságnak gondolja, hatalmasat téved, - az antiszemitizmus keltetője Magyarországon működött.
Aztán Horthy kénytelen volt konszolidálni a helyzetet, majd kormányzóvá választották - a Parlament padsorai között véreskezű és rettegett különítményesei biztosították, hogy helytelenkedésre ne kerüljön sor.
A Tanácsköztársaság vezetői közül Kun Béla Sztálin terrorjának áldozata lett, Szamuelyt az osztrák határon lőtték agyon, a szocdemek kis idő elteltével kiegyeztek Horthyval, az országban pedig ment tovább az élet - 1920-ban egy évre még a botbüntetést is bevezették. 
A nőktől elvették a választójogot, azt csak 1945-ben kapták vissza.
Elkezdődött a bűnbakképzés, folytatódott a zsidóüldözés, aztán jött Trianon, jött a revansvágy, az irredentizmus, a II. Világháború, a doni katasztrófa, a holokauszt, Szálasi, aztán Rákosi, Kádár, és most Orbán.


A tanácsköztársasági emlékművek a Szoborparkban kötöttek ki, a hajdani Kun Béla téren ma ismét a Ludovika épületéből jönnek ki kardot lengetni Horthy örökségének kevés történelmi ismerettel rendelkező őrzői, most már csak azt kell megvárni, hogy a környező országok megelégeljék a futball-akadémiákat, meg háborús bűnösök  aktatáskában hozzájuk szállított hamvait, és elhatározzák, hogy felkeresik Orbánt a Karmelita Palotában.
Akkor majd lehet megint honvédő háborút hirdetni,  csak éppen a munkás-zászlóaljak felállításával lesz kis gond, mire hazaérnek Angliából, Dániából, Hollandiából meg a tengerentúlról, addigra nem lesz hon, melyet védeni lehetne.
Persze azért sem leszünk felelősek, majd megvonjuk a vállunkat - ezt dobta a gép.
Vagy Soros...


:O)))

KIHERÉLT ÜNNEP

Miskahuszár - Orbán Viktor Mihálynak is tetszik.
Nem is csoda, tökös legény!

Hadd kezdjem azzal, hogy bevallom, talán gyermekkoromat leszámítva soha nem voltam oda az ünnepekért és averzióm az évek során csak elmélyült és rögzült, mint Fidesz tagban a Soros iránti szerelem.
Pedig annak idején március 15. gyönyörű tavaszi ünnep volt minden kisiskolásnak.
Kokárdával az ingünkön lelkesen mentünk az iskolába, ahol ezen a napon szép történeteket hallottunk olyan hősökről, mint Kossuth Lajos vagy Petőfi Sándor, Bem apóról, Gábor Áronról meg Damjanich tábornokról, a magyar nép hősies harcáról a szabadságért.
Képzeletünkben mi is ott harcoltunk a vörössipkások között, és ha hozzájutottunk valahol egy viszonylag egyenes faághoz, akkor abból kard lett azonnal.
Lelkesen énekeltük a Kossuth nótát, meg, hogy fel-fel vitézek a csatára, az ünnepségen verseket mondtak a nagyobbak, a tanító néni mesélt, mi meg büszkék voltunk arra, hogy magyarok vagyunk, meg arra, hogy a szabadságért harcoltunk, és valahogy eszünkbe se jutott, hogy akkor ez most kisebb ünnep lenne azért, mert nem munkaszüneti nap.
Jelzem, a pünkösd se lett ünnep attól, hogy munkaszüneti nappá tette a katolikus egyház szentséges seggének nyalása, az ember az ünnepet nem a naptárban, hanem a szívében hordozza.
Amiért az ember gyermekkorában lelkesedik, azt nehéz kioperálni a lelkéből, de hát ennek a harminc évnek ez is sikerült.


A nemzeti ünnepeken egy nemzet általában azt ünnepli, ami a nemzet minden tagjának közös büszkesége, dicsősége, öröme vagy bánata, vagy fájdalma. 
Nálunk a közös ünneplés megszűnt, helyette az ünnepnapon egy sunyi tolvaj fényesre szidolozott rézgyűrűt kínálgat a népnek, az meg boldogan bevásárol belőle, aztán majd álmélkodik, mikor az ujján zöld csík jelzi a az olcsón megszerzett tárgy valódi minőségét.
Az álmélkodást pedig düh követi, mikor rájön, hogy arany helyett trombitarezet vett, az eladó pedig hülyének nézte, nem is annyira alaptalanul.
Hol van itt az ünneplés? 
Merthogy az import bértapsolók között a szónok nem ünnepel, hanem éppen társadalmi bázist teremt ahhoz, hogy tovább fosztogathassa ezt a szerencsétlen országot, melyben éppen azok tartják hatalmon, akikkel a leginkább elbánt: a legszegényebbek, az öregek, a betegek.
Olyan emberek, akiknek semmiféle érdekérvényesítő képességük nincs már, ezért aztán olyanná váltak, mint a kutya, amelyik farkát behúzva tűri, hogy belerúgjanak, mégcsak nem is nyüszít, és ha kínzója dob neki egy lerágott csontot, hát könnybelábadt, hálás szemmel néz a gazemberre.
Az meg áll a saját magának ácsolt piedesztálon, és azokat a hívószavakat mondja, melyekkel az évtizedek során mindig sikerült lelkesedést, az összetartozás érzését  kelteni. Emellett persze nem felejt el gyűlöletet és félelmet gerjeszteni sem, hadd higgye az ostoba magyar, hogy ő az, aki meg akarja védeni!
Meg hát.
Meg akarja védeni a zsákmányt, a lopott holmit, és ennek érdekében semmitől sem fog visszariadni, mert azt hiszi, hogy legyőzhetetlen, hatalma megdönthetetlen, mint ahogy hitte ezt már megannyi despota a világtörténelemben, mielőtt népe darabokra szaggatta volna.


A nagy baj az, hogy menet közben elveszítettük illúzióinkat, sőt, elvesztettük múltunk dicsőségét is, hiszen kiderült, hogy a mi lánglelkű hőseink egy része szellemi elődje volt mai zsarnokainknak, hogy Kossuth nem egy lánglelkű hazafi, hanem egy pocsék politikus volt, hogy a szabadságharc tulajdonképpen lázadás volt a törvényes uralkodó ellen, hogy Petőfi - minden költői nagysága dacára - egy fegyelmezetlen krakéler volt, akinek jelenlététől csapataik között a hivatásos katonák úgy tartottak, mint ördög a tömjénfüsttől.
Hogy Görgei nem áruló volt, hanem emberéletek ezreinek megmentője, hogy az orosz seregek a korabeli NATO felhatalmazása alapján tették, amit tettek, hogy a hős Kossuth szakállát leborotválva, női ruhában szökött, Görgeire mutogatva, aki jóformán az egyetlen tehetséges katonája volt a szabadságharcnak. 
Kossuth vitte magával a Koronát, melyre ő is legalább annyira vágyott, mint mai utódja.
És vitte az államkincstárat is, melyet ma már előrelátóan a nevére íratott a csüngőhasú nemzeti sorscsapás, akit mi engedtünk elszemtelenedni, bizonyítva - a történelemben nem először -, hogy a bohóc is életveszélyes lehet, ha közel engedik a hatalomhoz.
És azt is megtudtuk, hogy a bukás után nem a hősies ellenállás, nem a passzív rezisztencia jött, hanem az egyéni kis megalkuvások időszaka, és ezt már ismerhetjük más, közelebbi  történelmi események kapcsán is.
Azt is megtudhattuk, hogy a Trianonhoz vezető első lépcsőfokra is Kossuth lépett fel, aki ma ugyan úgy ismert, mint a Dunai Konföderáció tervezetének megalkotója, de amikor hatalmon volt, akkor inkább a nemzetiségek elnyomásán mesterkedett.
Elég kiábrándító azt tudni, hogy ezen a télen is több ember fagyott meg az utcákon, vagy lakásában, mint ahány halottja volt - összesen, mindkét oldalról -  a szabadságharc legdicsőségesebb csatájának Pákozdnál, ahol ma ott áll Vityka, a betonmonstrum huszár-szobor, mutatva, hogy nem csak a szabadságharcot, de a jó ízlésünket is elveszítettük menetközben.


Jó lenne, ha ünnepi hangulatom lenne, de nincs, és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. 
Holnap a közbeszéd ismét az aktuálpolitikáról fog szólni, márpedig az ünnep attól lenne ünnep, ha az alkalomra félre tudnánk tenni ellentéteinket, de ez ma már illúzió. 
Komolyan gondolom, ha ez így folytatódik, akkor talán jobb lenne Kelet és Nyugat-Magyarországra osztani az országot, ami aztán majd tovább osztódik, merthogy Moszkva sem végállomása a mai hatalomnak, helyette inkább Türkmenisztán felé tartunk - Magyarisztán a magyarbasi uralma alatt felvirágozna, csak erősen kellene akarni.
A nappal együtt forgó húszméteres aranyszoborra valót csak összedobná az ország, majd felajánlod a jegygyűrűdet. 
Végre lenne egy olyan szobor az országban, mely pontosan tükrözné a modell jellemét...
Holnap a rendszer ellenzéke tüntetni fog, a Nemzet Megtestesítője meg majd nézi népét Karmelita Palota erkélyéről és röhög a markába.
Aztán leül a bíedermeier asztalka mellé, kirakja rá a szalonnát, a töpörtyűt, a kenyeret, meg a Mein Kampf egy rongyosra olvasott példányát, leküld egy felest a törkölyből, elégedetten böffent egyet - ünneplünk, vagy mi a bánat - nem igaz?


:O)))

POPULIZMUS - PRAGMATIZMUS?

A populista majdnem olyan, mint Fabulon, a bőre őre.
Használja boldog-boldogtalan nyakra-főre, anélkül, hogy elspekulálna rajta, mit is jelent a szó.
Márpedig innen érdemes elindulni, ha értelmesen szeretnénk beszélgetni a jelenségről, ami természetesen nem az, mint aminek hisszük, mert azt egy másik fogalom fedi le, amit demagógiának hívunk.
A populizmus napjaink baloldali szitokszava, a baloldali politikusok jelentős része boldogan akasztja a fogalmat politikai ellenfelére, az pedig nem törődik vele, és igaza is van.
Természetesen a demokrata, vagy a baloldali politikus még véletlenül se lehet populista, ez aztán meg is mutatkozik választási eredményein.
Az eke elől kifogott és öltönybe öltöztetett ökörnek is több esélye van a győzelemre, mint egy felelősségérzettől áthatott demokrata politikusnak, hiszen utóbbi a választási ígéretversenybe be se nevez,  ellenben addig ijesztgeti a választót, mígcsak arról el nem kezd folyni a hideg veríték.


A populizmus tulajdonképpen azt jelenti, hogy népszerű dolgokkal etetjük a választót, olyanokat ígérünk neki, amiért csorog a nyála, mert akkor el fog jönni a választásra, hóna alatt a szavazatával, hogy nekünk adja. 
Ha szenvedést ígérünk, ez nem szokott összejönni, mint ahogy az elvont fogalmak se nagyon vonzzák a választót, úgymint szabadság, testvériség, egyenlőség, demokrácia - ezeket ugyanis nem lehet megenni, nem lehet meginni, nem lehet velük felvágni a szomszédok előtt, legfeljebb vállvonogatásra lehet őket serkenteni: na, oszt akkor mi van?
Sokkal többet érnek az olyan ígéretek, melyeket aztán nem tartunk be, mint például a tizennegyedik havi nyugdíj, az ingyen sör és társaik.
Attól sem kell félni, hogy a választó majd számonkéri ígéretét a politikuson, számonkéréssel csak ellenzéki politikusok próbálkoznak végtelen tehetetlenségükben és tehetségtelenségükben.
A populista politikus ugyanis tudja, hogy a választó egyenesági rokona az aranyhalnak, melyről köztudott, hogy az emlékezete visszafelé három másodpercre terjed ki. 
Ha tehát a választási ígéretekre utalunk, csak ellenfelünk nevét ismételgetjük és végtelen nagyvonalúságát dicsérjük, ami azért nem túl jó útirány a választási győzelem felé.
Ha nemzeti egységet követelünk és ezzel párhuzamosan követeljük a rohadt hazaáruló libernyákok/nácikok keresztrefeszítését végig az M7 autópálya mentén, akkor azt szeretni fogja a választó, akinek a szép elvek mellé mindig kell egy macska is, amelyet ledobhat a tizedikről, vagy egy kutya, melynek a fejét ásóval szétverheti, imigyen pótolva azt az Istennek is tetsző cselekvést, melyet honfitársai azon részének tartogat, kik nem értenek egyet magasztos eszméivel.


Nem mondanám, hogy hívjuk fel a tömegek figyelmét egy olyan kísérletre, melynek során macska helyett politikust, a tizedik emelet helyett egy erre optimalizált erkélyről lehetne indítani Csaba királyfi csillagösvénye felé, még akkor sem, ha ezzel értelmet adnánk az űrkutatási biztos munkájának, aki ezidáig csak eszmetársai fejében tanulmányozhatta az űrt.
Parttalan humanizmusom megakadályozza, hogy Lajka kutya sorsára juttassam őt, akár még csak elméleti síkon is, az én álmaimban a Fideszes mainstream a határról elbontott és a megfelelő helyen újjáépített kerítés védelmében éli boldog életét az ócsai Orbán Viktor Lakóparkban, ahonnan a közszolgálati televízió időnként közvetítené a Való Világot, például Tiborc István fát lopni indul, - ki mihez ért, ugye... 
A mi politikusaink számára az ígérgetés ördögtől való, jóllehet a politikus valutája az ígéret, nála még a biztosítási ügynök is jobb, mert ugyan az is ígéretekkel házal, de az legalább ad róluk egy darab papírt.
Pedig ígérni kell, és ha már ígérünk, legyen az vonzó, népszerű, populáris. 
Ha még be is akarjuk tartani, akkor egyenesen a szentek között lenne a helyünk, csak vigyázzunk a helyezkedésnél, a katolikus szentek jelentős részét ugyanis keresztre feszítették, karóba húzták, máglyán flambírozták, kibelezték, szöges hordóban gurigáztak vele, velük közösködjön a Semjén.
Nekünk ott vannak a madarakat szelídítő és kézrátétellel gyógyító szentek.
Még van időnk beelőzni a tízparancsolattal gyógyító Káslert, esetleg kézrátétellel...
Ígérni a köznép számára felfogható dolgokat kell, havonta tíz deka ingyenkalbászt, munkaszüneti napot Kossuth Lajos rokolyába öltözésének napjára, híveinek Gyurcsány magasztalását, ellenfeleinek Gyurcsány felmagasztalását, a román-magyar határ bevonását a schengeni övezetbe, az ukrán cigarettacsempészek számára állampolgárság megadását, Julcsa nénje kopott muffjának megvédelmezését.
A köznépnek ellenség is kell, méghozzá gyűlölhető ellenség. Teremtsünk hát nekik, ha éppen nincs készleten! Ha lefut a migráns-túltengés, akkor óvatosan összeengedhetjük a saját importból származó migránsokat a hazai népességgel, csak vigyázzunk, nehogy a Nemzetnek az a fele, mely nem lehet soha ellenzékben, legyilkolja őket - puszta félelemből. 


Mióta világ a világ, a politikus ígérget, mert csak hatalmon tud cselekedni, márpedig minden politikusban él egy kép a társadalom számára kívánatos világról,  melyet meg kíván valósítani, ha beledöglünk, vagy vonakodunk - akkor is.
Ez a kívánatos világ sokféle lehet, függően az adott politikus előéletétől.
Más annak a világképe, akinek az óvodában töpörtyű volt a jele, meg annak, akinek a Nagy Larousse Enciklopédiával verték a fejét, ha féktelen rosszaságában piros filccel tette ki a pontokat aktuális óvodai esszéjében.
De egy dologban hasonlít a kettő: aki másmilyen világot akar, mint politikusa, az elfajzott korcs, vérnősző barom, az emberiség salakja, akinek megtekintésétől meg kell óvni a várandós anyákat, nehogy torz gyereket szüljenek.
Hálistennek, olyan politikus, akinek fantáziája is van kevés akad, a hivatásrend tagjainak többsége egyszerű gondolkodású, mint a hiéna, és akként is viselkedik, ezért hát a politikusnak társai számára is ígérgetni kell, dögökkel borított mezőt és elorozható zsákmányok garmadáját, akkor talán nem fog zsákmányállatot látni az alfahímben, esetleg - más, elmaradottabb társadalmakban - az alfanőstényben.
Ehhez persze hazudni kell éjjel-nappal, meg minden kilométerkőnél, és már akkor is hálásak lehetnénk, ha a politikus csak nem bontaná ki az igazság minden részletét.
Sajnos, a mi népünk telhetetlen, neki tejjel-mézzel folyó Etelköz kell, négyesikrekkel teleszült Kárpátmedence, turultojás, árpádsáv, labdarúgó világbajnokság, lánglelkű Vezér, mert anélkül nem élet az élet. 


Mondd Uram, mi vár még erre a sokat próbált, ám megpróbáltatásaiból oly keveset tanult népre?


:O)))