MEGVEZETETT MÁRTÍROK

Mártírok.
Olyan emberek, akik életüket adták egy eszméért, egy álomért, olyanért, mint például a szabadság, vagy a haza, esetleg a hit vagy az emberiség.
Sok esetben abban a hitben, hogy harcuk győzedelmeskedhet, de volt olyan is, hogy tudatában voltak elkerülhetetlen bukásuknak.
Természetesen olyan is előfordult, hogy olyan emberekre aggatták ezt a jelzőt, akik nem érdemelték ki, csak éppen rosszkor voltak rossz helyen, esetleg magánérdekek  mozgatták őket, vagy mások manipulálták őket saját, önös érdekeik érvényrejuttatása érdekében.
Holnap például az aradi vértanúkról emlékezünk meg, akik a magyar népért, esetleg a világszabadságért adták életüket, mint a magyar szabadságharc katonai vezetői, tábornokai.


Bonyolult politikai helyzetben vértanúvá válni gyorsan megy, az események sokszor áttekinthetetlenek, ami ma jogszerű az holnap jogszerűtlen, ami ma szabadságharc, az holnap esetleg egyszerűen lázadás, a törvényes rend felforgatása, a legitim hatalom elleni felkelés.
Az ilyesmit egyetlen hatalom sem szokta eltűrni, és azt hiszem, hogy a hatalom jogát saját önvédelmére kétségbe vonni - igencsak nevetséges lenne.
A hatalom ugyanis attól hatalom, hogy erő áll mögötte, minimálisan is katonai erő, de sokszor még a legitimációját sem lehet kétségbe vonni, vagy csak mindenféle körmönfont jogászkodással, megpocsékolva a józan ész követelményét.


Természetesen fennáll ez a helyzet az aradi vértanúk esetében is, hiszen  a Magyar Királyság a Habsburg Birodalom részeként létezett, a felkelés a Habsburgok ellen maga volt a felségárulás - főbenjáró bűn, ha ezt katonaember követte el.
De akkor is, ha civilként került az események középpontjába, és így vett részt a hatalom elleni lázadásban - a fejét kockáztatta.
Nem kétséges, minden felkelés, lázadás létre akarja hozni a maga legitimációját, azon iparkodik, hogy tettét ne csak erkölcsileg helyesnek, de jogszerűnek is tüntesse fel, biztosítva ezáltal a lázadó helyett a honvédő minősítést.
Nem szokott sikerülni, a mi történelmünk során egyszer sem sikerült, legfeljebb a helyzet konszolidálása után a követelések egy részét a lázadást leverő hatalom saját intézkedéseként bevezette vagy elfogadta, de ez azokon, akiket az aradi erődben kivégeztek, már nemigen segített.
Kár, mert 1848 mártírjai - ellentétben más kor forradalomárnak aposztrofált lázadóinak nagy részével - tisztességes, becsületes emberek voltak, akik őszintén hittek ügyük igazában, és még mellesleg se fosztották ki a Divatcsarnokot.


1848 mártírjai nem a magyar szabadság, hanem Kossuth Lajos mártírjai, akik mellé a magát kormányzóvá tevő nagy hazafi azért nem állt oda, hanem szakállát levágva, hóna alatt a kincstárral és a koronával, női ruhában, farokfelcsapva rohant az emigrációba.
Én ugyan inkább az objektív felelősség híve vagyok, de azt hiszem, hogy azért a szándék is méltányolható, a mártírok szándéka pedig az volt, hogy a népek szabaduljanak ki a birodalmak szorításából, szabaduljanak meg a Habsburgoktól és hozzák létre saját nemzetállamukat.
Természetesen azt a kor politikusai nemigen gondolták, hogy ezzel az ambíciójukkal a saját torkukra csomózzák a kötelet, szemük előtt csak a saját szemétdomb képe lebegett, melyen a kakas szerepét majd ők tölthetik be.
Sajnálatos, de ugyanerre törekedtek oláh, tót, rác, horvát és szlovén kollégáik is,  természetesen ki-ki  saját országát a többiek rovására bővítgetve.
Azok, akik ezt a politikát támogatták, alaposan megágyaztak Trianonnak, és még ötven év múlva se jöttek rá, hogy szakadékba vezetik az országot, mint ahogy a mai Magyarország politikusainak egy része sem képes felismerni a világpolitikai tendenciákat.
Ők a lopott holmival megrakott Trabantok az autópályán, akikkel mindenki szembe jön.


Ezek a kalandok igénylik a tömegtámogatást, a tömeg meg olyan nemegyszer, mint a birka - arra megy, amerre terelik. Aztán persze csodálkozik, meg méltatlankodik, hiszen ő egészen másként képzelte - de akkor már többnyire késő.
Ezért is lenne fontos, hogy tanuljunk a mártírok sorsából, elsősorban azt, hogy ne engedjük magunkat manipulálni, félrevezetni, és ha felhangzik valahol a haza" szó, azonnal kezdjük el vizsgálni, hogy kinek, milyen érdeke van mögé rejtve.
Aztán döntsünk, lehetőleg jól.
Az aradi vértanúkra pedig emlékezzünk mint tisztességes emberekre, akik jó ügyet véltek szolgálni, és ezért életüket adták.


Nyugodjanak békében!


:O)))

CSÓTÁNYOK POLOSKÁKKAL

Watergate - egy hotel Washingtonban, ahol Nixon elnök kampánycsapata illegális információgyűjtést folytatott, lebukott és a történet Nixon lemondásához vezetett - igaz, csak azután, hogy megnyerte a választást.
Kapott ugyan egérutat, de ettől kezdve egy senki lett az amerikai politikai életben.
Pedig nem is lopott, nem épített ki önkényuralmat, nem üresítette ki az amerikai politikai intézményeket, ellenben az amerikaiak nem szokták megbocsájtani, ha valaki a jogaikra tör.

Minap nálunk is kiderült, hogy a képviselői irodaházban lehallgatták az ellenzéki politikusokat, a lehallgatott szövegeket pedig fel akarták használni a választási kampányban, le akarták járatni az ellenzék politikusait, ezzel befolyásolni kívánták a választás eredményét.
A kutya nem ugat utánuk, nem háborodott fel az ország, természetes dolog az, hogy akik majd téged képviselnek, azokat a hatalom kézben akarja tartani, le akarja járatni, esélytelenné akarja tenni.
Mondhatnánk azt, hogy az ellenzéki politikusok saját magukat járatták le meggondolatlan fecsegésükkel, de persze egy zártkörű beszélgetés során az ember nemes felháborodásában mond ezt-azt, és amit mond, azt nem a nyilvánosságnak szánja.
Aztán vagy igaza van, vagy nincs - sajnálatos, hogy általában az első opció a nyerő, de ezt bizonyítani is illene, az pedig nem egyszerű, így aztán aki a megfelelő tényanyag birtokának hiányában hivatalos fórumon meggondolatlanul dumál, az hamar bajba kerülhet.
De ettől persze még a tolvaj az marad, aki volt, viszont sejtésekre és sejtetésekre nem lehet politikát építeni, különösen pártpolitikát nem, ezért sok megalkuvást inkább kompromisszumnak hívnak, hiszen egyik párt sem írhatja elő a másiknak, hogy ki legyen az a személy, akivel együtt szeretne működni.

Mindenesetre a csontvázak kidőlésének időszaka a választások utolsó heteire esik, ahol lehet bekenik az ellenfél irodájának ablakát szarral, ahol lehet, az ellenfelet is.
Előráncigálnak sokéves történeteket, a sikeres polgármestert szexuális ragadozónak próbálják bemutatni, az aktuális hatalomnak nincsenek gátlásai.
Remélhetőleg azért marad annyi józan esze a választónak, hogy átlát ezeken a gyermeteg próbálkozásokon, és lök egy aprót a zsírmalac rendszerén, hátha végre elindul lefelé a lejtőn.
Természetesen csodát nem lehet várni, hiszen a választók egy része ma már teljességgel közömbös a korrupció iránt - lop mindegyik, hát lopjanak, csak én is hadd lophassak, ha hozzáférek valamihez a nagy tülekedésben.
A demokrácia megcsúfolását pedig a választók egy része értelmezni se tudja, hiszen fogalma sincs annak mibenlétéről.
A tetejébe Izaurán szocializálódott, viselkedését a könnyzacskója állapota irányítja, ha a gaz Leonciót behelyettesítik neki a hálátlan Nyugattal, az orosz medvével vagy a sorssal, akkor mindent elborító hazafias érzelmek kerítik hatalmukba, ezek pedig tradicionálisan a jobboldalt juttatják vezető szerephez. 
Hiszen itt mindenki hazafi, mindenki keresztény, aki meg nem, az vacillál, hogy magyar-e ő egyáltalán, és hát lássuk be, minden oka meg is van a töprengésre, még akkor is, ha a hatalom óvodás módszerekkel a németek nyakába akarja varrni a felelősséget.


Nagyon sokáig reménykedtem abban, hogy a népben felülkerekedik a józan ész és világgá kergeti ezt a tolvaj bagázst, de ma már nehéz lenne hinnem ebben.
Barátaim mondják is, hogy ezeket békés úton már nem lehet eltávolítani, és persze nagyon örülnék, ha ez a választás adna erre valamiféle cáfolatot.
Sajnos, egyre többször jut eszembe Ceaușescu, a Kárpátok Géniusza, akit végül egy forradalomnak nevezett puccs távolított el a hatalomból és az életből is, de a puccs során a nép azért lelkesen tapsolt - valószínűleg ez a momentum egy hasonló esetben nálunk hiánycikk lenne, és nem azért, mert annyira szeretik a Budai Várszínház lakóját, aki mostanában kenetesebb, mint valaha és undorítóbb is, de nálunk tradíció a beszariság.
Itt mielőtt valaki leköpné, térden állva menne még a ravatalához is, és hosszan hallgatózna a szíve táján - hátha él és akkor mi lesz?
Jó lenne jó eredményeket elérni az önkormányzati választásnak nevezett szimpátia-szavazáson, merthogy ez nem választás, az biztos, az önkormányzatiság pedig halott kifejezés.
Most persze folyik a pénzszórás szívlapáttal, de közben azért mutatkoznak már a jelei annak, hogy a pénz nem oda megy, ahol arra a legnagyobb szükség lenne.
A dagadt sportgéniusz egy olimpiával akarja beírni magát a történelembe, csak ezt felejti el összeszámolni, hogy hány halott árán akarja ezt megvalósítani, de hát Nérót a római császárt sem érdekelte a polgárok sorsa, amikor - a legenda szerint - ihletszerzés céljából felgyújtatta Rómát...


Azért menjetek el választani, és gondoljátok végig, kire adjátok a szavazatotokat, mert bármennyire furcsa is, tétje van a szavazatotoknak.
A változások nem jönnek gyorsan, a győzelmet apró lépésekben kell elérni.
Ez a korrupt, korszerűtlen rendszer nem tartható fenn huzamosabb ideig, törvényszerűen buknia kell.
Persze nem lesz egyszerű időszak, a rabló tíz körömmel védi majd a zsákmányát, de persze sok lúd disznót győz, mondja a népi bölcsesség.
Ahogy szokták mondani, azt már tudjuk, mi lesz, csak azt nem tudjuk, addig mi lesz...


:O)))

SOKAT MEGÉLTEK DILEMMÁJA

A mi politikusunk

Elspekuláltam - időm éppen van - eltelt harminc év a rendszerváltás óta, mit hozott ez a nem kevés idő az országnak?
Rendben van, szabadok lettünk, habár elnézegetném (de azért inkább nem...), hogy mit jelentene ez a szabadság egy katonapolitikailag kiélezett helyzetben.
Demokratikus ország lettünk, ami szintúgy érdekes képet fest időnként.
Csatlósok voltunk, csatlósok lettünk, csak remélni lehet, hogy adott esetben a nyertes oldalon
Ha ma élne Petőfi, igencsak sokat kellene törnie a fejét, hogy melyik költeményét vonatkoztassa ránk, - a kutyák, vagy a farkasok dalát?


Merthogy bár a kutyák ezt éneklik:
"Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.

S harag multán urunk

Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!"

No, de érvényes azért a farkasok dala is:

"Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!

Hegel (?) tétele, - a szabadság a felismert szükségszerűség - társadalmi szinten ma igen érdekesen érvényesül, miután éppen szemben haladunk a világ fejlődésének autópályáján a forgalommal.
Avas, túlhaladott és a mai korral ellentétes társadalmi berendezkedést próbálunk megvalósítani szent buzgalommal: kormányzó urunk a királyi várban székel, miután megebédelt a Karmelita kolostornak elkeresztelt színházban, az állandónak szánt díszletek között.
Ez a mai keresztény nemzeti kurzus az a második megjelenése a tragédiának, mely ma már - ha szerencsénk van - komédia marad, habár a nemzetközi körülmények igencsak veszélyessé teszik a tűzzel való játszadozást.

Kiteljesedett a demokrácia, mondják, miközben a társadalom olyan képviselőket választ, milyenekre a kutyámat se bíznám.
Az Országgyűlés éppen olyanná silányodott, mint a Kádár korban volt, azzal a differenciával, hogy mostanában nem bíbelődnek a törvények előkészítésével, nincs társadalmi vita, ma már fórumok sincsenek, melyeken meg lehetne vitatni a törvényjavaslatokat, merthogy javaslatok sincsenek, csak egyéni képviselői indítványok, hatástanulmányok nélkül.

Az értelmiség krémje - Németh Szilárd, esetleg Kósa Lali - beterjeszt, a Parlament elfogad oszt kuss!

A rendszerváltás előtt - igaz, a pártállam keretei között - voltak mindenféle fórumok, a nyolcszázezer MSZMP tag véleményt formálhatott, horribile dictu a véleményét figyelembe is vették és beépítették a törvénykezésbe, a nagy társadalmi szervezetek véleményezték a javaslatokat, szakszervezetek, - a különféle szakmai szervezetek, Tudományos Akadémia kifejthették nézeteiket a tervezetekkel kapcsolatban - igaz léteztek nyilvános tervezetek.
Fejlődött a társadalom a rendszerváltás óta?
Javult az egyes társadalmi csoportok helyzete?
Egynek feltétlenül: a felső középosztálynak javult, merthogy a mai kurzus ezt a társadalmi réteget tekinti bázisának,  ők azok, akik az asztal lábánál boldogan zabálják az odavetett csontokat, merthogy nekik az is elég.
Nyertesnek tekintik magukat és nem érzik, hogy milyen veszélyes ez a játék.
A magyar falu gyakorlatilag halott, a nyugdíjas paraszt fogalmát bátran ki lehet vezetni az értelmező szótárból, a nagycsaládosok fogalmát is bátran behelyettesíthetjük a felső-középosztály nyúlanyóival, apu leírhatja az adójából szexuális tornamutatványainak hozadékát, a többi meg a cseléd dolga.

Hogy az emberek itt egyenlőek lennének? 

Ugyan már!
A társadalom mára visszafordíthatatlanul szétszakadt, a felső kasztba tartozók élik a maguk elkülönített és az átlagember számára elképzelhetetlen színvonalú életét, a középosztály meg abban a hitben ringatja magát, hogy attól, hogy ő megél, minden rendben van, és kézzel-lábbal iparkodik elhatárolni magát a nyomorultaktól, merthogy azok miért nem dolgoznak, ugye.
Pedig a szétszakadt, atomjaira hullott társadalom komoly veszélyeket rejt, a karib-tengeri modell, melyben négyméteres kerítések mögött őr ül a kert közepén, puskával a kezében nincs túl távol társadalmunktól.
És lehet ugyan a nincsteleneket egymás ellen fordítani, de ez csak ideig-óráig kivitelezhető.
Aztán az is kérdéses, mikor jön el az a pont, mikor saját őreik tesznek pontot vezetőik pályafutására, van erre elég példa a történelemben a pretoriánus gárdától kezdve a különféle forradalmakig.

Jobb ma gyereknek lenni?
Lebutított oktatással maximum a betanított munkás léte felé haladni nem valami túlzott élvezet, a szülő pedig bátran kalkulálhat azzal, hogy a gyermeke soha nem tud kilépni a csicska-létből.
A cseléd gyerekéből cseléd lesz.
Merthogy például a felsőoktatás felvételi követelményébe beépített nyelvvizsga kimondottan azt a célt szolgálja, hogy a pórnép pereputtyát távol tartsák a tudástól, hiszen a keresetek nem teszik lehetővé, hogy a drága nyelvoktatást az "alsóbb néprétegek" megfizessék.
És így tovább, lehetne a példákat még sorolni, miközben épülnek a stadionok, Orbán olimpiát akar rendezni, minden aggály nélkül lesöpörte Budapest térképéről a műemléki értéket képviselő  Népstadiont, mint a mesebeli Fanyüvő irtja a főváros fáit, és olyan helyre kis diktatúrát rittyentett, mely Kádár korában legfeljebb az utópiák birodalmában létezett.

Az is diktatúra volt persze, de tízmillió magyar diktatúrája, a mai meg tízezeré.,
1956 után kétszázezer ember ment világgá, zöme gazdasági okokból, mostanság meg hétszázezer, úgy, hogy a kutya se ugatott utána.

A rendszerváltás során mindenki jobbat várt, de a népi bölcsesség - jobb sose jön - már megint beigazolódott.
Igaz, ma utazhatsz - ha van rá pénzed.
Tanulhatsz - ha van rá pénzed.
Gyógyíttathatod magad - ha van rá pénzed.
Lakásod is lehet - ha van rá pénzed.
Pénz beszél - a kutya ugat.
Ennyit Petőfiről meg a magyar nép fékezett habzású farkasairól...


:O)))

EMANCIPUNCIK

A közelmúlt veszteséglistája egészen megdöbbentő, szinte egyszerre halt meg Konrád György, Rajk László - az ifjabbik - és Marton László, aki maga volt a Színház.
Konrád - a rendszer szerencsétlenségére - Budapest díszpolgára volt, így a Főváros kénytelen volt saját halottjának tekinteni, és a temetéséhez a megfelelő körülményeket megteremteni.
Rajk László sem volt a rendszer - egyik rendszer kedvence sem, pedig ő készítette a rendszerváltás újratemetéseinek látványtervét, hacsak azóta ki nem derült, hogy azt is a neves szónok tervezte meg...
Rajk édesapja révén került be a történelembe.
A család az újratemetésekben felettébb járatosnak számít, az 1956-hoz vezető út egyik fontos állomása volt az idősebbik Rajk és társai újratemetése - itt mondta állítólag egyik harcostársa: Szegény Laci, ha élne, de belénk lövetne!
Mindenesetre a sor legproblémásabb tagja kétségkívül Marton László, akit állítólagos szexuális visszaéléseiért sikerült lemondásra kényszeríteni, és a bulvár eszközeivel megalázni, szinte boszorkányüldözés áldozatává tenni.
Azon spekuláltam, hogy ez a szituáció hozzájárulhatott-e, és ha igen, akkor mennyiben járulhatott hozzá betegsége kialakulásához, végső soron halálához.
Sajnos ezt a költői kérdést - hiszen a konkrét esetben egzakt válasz nemigen adható - feltettem a facebook-oldalamra is, ahol aztán kaptam hideget-meleget, minden voltam, csak úrifiú nem, pedig én csak kérdeztem, nem állítottam semmit.


Az eset akkor került az érdeklődés középpontjába, amikor nyugaton a "me too" gyűjtőnéven emlegetett kampány folyt - a szereposztó díványok virgonc művésznői még egyszer magukra akarták irányítani a reflektorfényt, elrebegve utolsó főszerepüket a maguk által írt - de legalább is társszerzőként jegyzett - drámában.
Erre a vonulatra kapaszkodott a középszerű rendező és társa, a középszerű színésznő, akik ha a tehetségük olyan jó lett volna, mint az ütemérzékük, ma saját szobrukként állnának a világot jelentő deszkákon.
Az ellenfél megválasztása nagyon fontos, hiszen ha magas státuszú ellenfelet sikerül választanod, akkor az téged is megemel - ez az az ember, aki seggberúgta a Császárt! - suttogják a hátad mögött és csodálnak a bátorságodért, miközben az, hogy igazad volt, vagy nem, teljességgel lényegtelenné válik.
Marton a színház világában nagy ember volt, akik vádolták, azok a kultúra szakmunkásai, említésre sem érdemes művészek voltak, de a kor nekik kedvezett.
Történetük húsz éves sztori volt - vagy igaz, vagy nem -, de a közvéleményt nem az épeszűek irányítják, így aztán a meglehetősen vicces történetből egy vérnősző barom portréja kerekedett ki, a sok vitaminhiányos hölgy pedig boldogan fantáziált és konfabulálgatott.
A probléma persze elsősorban társadalmi, szokás szerint a ló egyik oldaláról a másikra esünk, ahelyett, hogy épeszű módon kezelnénk teljesen természetes élethelyzeteket.


Értem ezen a férfiak és nők kapcsolatát, az érintkezések stílusát, a társadalmi konvenciókat, melyek az egyénekhez igazodva is változhatnak, hiszen máshogy kell udvarolni egy nagypolgári család lányának, mint egy kőbányai prolilánynak - egyszerűen más és más metakommunikációra vevők, mások a hívószavak, mások a határok, ehhez kell igazodnia a szerencsétlen pasinak, aki szintúgy jött valahonnan a saját szokásrendszerével - nem egyszerű dolog ez, lássuk be.
Máshogy udvarol a rinocérosz és máshogy a kolibri, ezen segíteni senki sem tud, hát még, ha a kolibri világhírűvé is akar lenni...
A mai magyar társadalmi konvenciók szerint egy kapcsolatban a férfinak kell kezdeményezni, ha a nő kezdeményez, az meglehetősen kockázatos, eleve könnyű megszerezhetőséget feltételez.
Ez persze nem biztos, de az igen, hogy még a nők többsége is ezt feltételezi.
Namármost az, hogy mi számít kezdeményezésnek, az egyéni megítélés kérdése, van, akinél az, ha a nő állandóan a kiszemelt férfi nyomában van, ha kipakolja és beveti a rendelkezésére álló eszköztárat, ha hozzáér a pasihoz, ha hozzásimul - a metakommunikációnak komoly szakirodalma van.
Ha a férfi érti ezt, akkor nincs baj, ha nem érti még akkor is lehet korrigálni, a baj akkor van, amikor tévesen dekódolja a jeleket.
Emellett a társadalmi konvenciók elő is írnak a decens úrinők részére némi vonakodást, szempilla-rebegtetéssel egybekötve, hogy aztán a pasi következő nyomulásánál - két perc múlva - boldogan hajigálják le magukról a fehérneműjüket, és profikat megszégyenítő aktivitással vessék bele magukat a szerelmi csatározásba.
Jól teszik, a játék akkor szép, ha betartjuk a szabályait, mely engedélyez akár még egy kis szelíd erőszakoskodást is, hiszen az ember a szex során áll talán legközelebb az állatvilághoz, ahol a hím - ha tudja - rákényszerít akaratát a nőstényre. A nőnek se szokták felróni, ha véresre karmolja partnere hátát, vagy beleharap az őt csókoló ajkakba.
Ez persze nem jelent felmentést a nemi erőszaktevők számára, hiszen azért az ember mégsem állat, ugye.


Hogy valaki nem szokványos módon közeledik a partneréhez és abban ez viszolygást vált ki, ez bizony előfordulhat, de általában elég szóban tiltakozni, ha pedig ez nem segít, akkor jöhet a BTK, a nő számára pedig a keserű tapasztalatot érdemes beépíteni a személyiségébe, és legközelebb körültekintőbben választani személyt, helyet, szituációt.
Nemigen életszerű egy szerelmi - végcélként szexuális közeledést egy kérdőív kitöltésével kezdeni, melynek utolsó sora a nő kifejezett engedélye.
Nem véletlen a vicc, mely szerint a "Feljön hozzám egy kávéra, Józsi?" kérdésre az adekvát válasz: "Meg hát!"
Ma egy kicsit túlteng a nőkben a bosszúvágy, valószínűleg elégtételt szeretnének kapni sokezer generáción át tartó elnyomatásukért, aztán addig-addig szelídítik a férfiakat, míg végül az eredmény már nem is tetszik nekik, és hanyattvágják magukat egy büdöstalpú macsónak.
Sokan rettenetesen felháborodnak egy férfi közeledésén és zaklatást kiáltanak, jóllehet a zaklatás nem egyszeri alkalomról szól, hanem egy folyamatról, amikor egy ember nem hagyja abba felszólításra sem az erőszakos közeledési kísérleteket, hanem nyomul ezerrel.
Ez ellen a nők nem védtelenek, ezer mód van arra, hogy leállítsák vagy leállíttassák a kellemetlenkedőt.
Sajnos a mai világ a nők számára maga a paradicsom, hiszen ha valakit el akarnak lehetetleníteni, elég csak megvádolni, és felindulnak testvéri banyatankok, míg a férfiakban nyoma sincs a szolidaritásnak, kussolnak, némelyik még kontráz is, ők szegények valószínűleg még egy egészségeset nem keféltek életükben, és így próbálnak javítani maradék esélyeiken.
Természetesen a pasik se szentek, de a fallokrácia már a múlté, a nőké a vezető szerep, nem véletlen, hogy még a kábítószert is ginának hívják - az elejéről a használatban már lekopott a Va.
Nő és férfi - mindketten mást akarnak, mondá Karinthy - a férfi a nőt, a nő a férfit, de a győzelemért lehetne sportszerűen is küzdeni.
Talán...

:O)))

Ps: Ha valaki elkezdi itt taglalni Marton László ügyét, azt - sajnos - ki fogom moderálni...

SZÁZHARMINC A NYUGDÍJAS KILÓJA

Bevásárolt Szeretett Vezetőnk, és mint mindig, most is jó vásárt csinált.
Kilencezerért vett kétmillió százötvenhatezer nyuggert.
Hetven kilósnak számítva az átlagot, mindössze százharminc forintért vette a nyugdíjas kilóját, ha a nyugger csirke lenne, ilyen áron soha meg nem kapja.
Tegyük hozzá, hogy a nyugdíjasok többsége egyelőre ki sincs belezve, ki sincs csontozva, ha bontanák, akkor a nyuggerfarhát szinte ingyen lenne osztogatható, de hát ezidáig ezt még megúsztuk.
Persze lehet most azt mondani, hogy a semminél a kilencezer is jobb, aminthogy ez igaz is, csakhát sajnos még nincs minden ember abban az élethelyzetben, hogy fel kelljen adnia az önbecsülését.
Lehetne természetesen javasolni a döntéshozóknak, hogy tartsák meg maguknak, és elköltése céljából keressék fel gyógyszerészüket, ha már orvos lassan nemigen marad. Kérjenek gyógyszert pofátlanság ellen, lehetőleg ágyúgolyó méretű kúp formájában, naponta háromszori alkalmazásra.


Öregnek lenni nem leányálom, Anyukám szokott mindenféle felajánlásokat tenni azok számára, akik akárcsak egyet is tudnának mondani az öregkor szépségei közül, és ahogy korosodom, mindig meg kell állapítanom, hogy a bölcsesség valószínűleg genetikailag determinált.
Bár a teve nem bölcs, mint a bagoly, de ösztönösen ráérez a nagy igazságokra, főleg, ha az anyukájától hallja.
Az öregedéssel mindenféle bajok járnak, minden kopik, minden romlik, szegény nyugdíjas a kajapénzét a patikába hordja, de legalább a gyógyszerei kapszulája lenne rántotthúsból.
Nettó szerencse, hogy a rántotthús ízét már elfelejtette, és az Alzheimert egyelőre még nem adóztatja éber kormányunk, mint luxusbetegséget.
Jack Nicholson ugyan azt mondja, hogy a postás mindig kétszer csenget, de a nyugdíjasok életminőségét ugrásszerűen javító utalvánnyal csak egyszer, utána a nemzeti sorsfordító megy vissza a feladónak azonnal.
Az életminőség javítása azért ugrásszerű, mert ha nem ugrasz a postás hívó szavára, akkor volt-utalvány-nincs utalvány hipp és hopp, az ez esetben követendő eljárásra szintúgy a fent említett film tesz javaslatot...
Mindenesetre aki lekéste a postást, az mehet az utalványáért a sóhivatalba...


Érdekes a mi népünk, a nyakába ültet egy vérszívó, ócska, gusztustalan bandát, aztán élvhajhász mazochista módjára szinte kiköveteli, hogy a legszegényebbek és legelesettebbek rovására szórja a pénzt lapáttal idióta hobbijaira, eltűri a legpofátlanabb tolvajlásokat, rablásokat, aztán azon sopánkodik, hogy ez a kormány békés úton leválthatatlan - holott dehogy.
Ha a nyugdíjasok akarnák, bármikor lazán megbuktathatnák a kormányt, ehhez csak némi tisztánlátás és elszántság kellene.
Nem hiszem, hogy üdvözítő az ellenzéki pártoknak az ő végtelenül okos tanácsadóik javaslatára az aktív munkavállaló korúak fiatalabbjaira koncentrálniuk, az a korosztály a társadalomban betöltött helyzeténél fogva kevésbé érzékeny a jövedelmére, mint a nyugdíjas, akinek adott esetben az élete függhet attól, hogy meg tudja-e vásárolni a gyógyszerét, vagy nem.
És egyre közelebb az az idő is, amikor megjelennek a falvakban azok az öregek, akiknek nincs már semmiféle jövedelmük, egészségi állapotuk elborzasztó és a gyermekeik fidesz-szavazók, tehát nem törődnek a kihaló generációkkal, mert el vannak foglalva azzal, hogy Kövér házmester utasításait követve teleszüljék a Kárpát-medencét igaz magyar gyerekekkel - ha egyedül nem megy, majd a postás besegít, úgyis lesz most majd szabadideje...

:O)))

UBORKASZEZON UTÁN

Vége a nyárnak, jönnek a hűvösebb napok, kezdődik az iskola, hála Jótevőnknek némi tanszer szétszórásával egybekötve.
Minden öntudatos gyermek vidáman siet, hogy beledughassa fejecskéjét a Nemzeti Ceruzahegyezőbe, melyből kihúzva azt éppen olyan kis rabszolgapalánta lesz, mint a többi.
És még nincs vége, hiszen sajtóértesülések szerint Nagyurunk azt tervezi, hogy az óvodák és bölcsődék sorsát is dolgos kezeibe veszi.
Már látom is lelki szemeimmel, amint a bölcsisek a narancsszínű kis biliken (M&M típus) sorban üldögélve drukkolnak a Fradi mennybemeneteléért, miközben a lakosság még épeszű része ugyanezt teszi Nagyurunkért... 


Nyári bujdosásukból visszatérnek a politikusoknak nevezett gombnyomogató robotok és visszatérnek a magukat többnyire minden alap nélkül ellenzékinek nevező társaik is, hogy tovább lökdössék ezt a szerencsétlen országot a szakadék felé, melynek alján már ott ül Lőrinc barát egy sovány pénztárcával, hogy megvegye a roncsokat az általa felkínált megszokott áron: egyrészt mindenáron, másrészt meg szarért-húgyért.
Ez  a metódus sokkal hatékonyabb lesz, mint az eddigiek, amikor minden vacakkal - energiaszektor, Balaton, miegymás - külön kellett küszködni, egyszerűbb lesz az egész hóbelevancot egy tételben megvenni, majd a család nevére íratni - egyet anyunak, egyet - egyet a gyerekeknek, tesóknak, vejkónak, unokatestvérek nevére, nem lesz gond, anyu kanálfülű, gyerek, mint a pelyva.
Talán a társadalmi nyugalom fenntartásában is segített, hogy a sok léhűtő nemigen volt szem előtt, terepszínű fürdőgatyákban költötték a pénzünket, de meg is érdemelték, addig sem csináltak újabb bajokat.
Sőt - kellemes ígéretekkel bombázták a bamba magyar nyugdíjast, a maradék néhány egészségügyi dolgozót, a mazochista pedagógusokat meg az állami alkalmazottak azon részét, aki még nem ment világgá, csodák csodájára.


Nagy változásokat nem hozott a nyár, Fodor Gábor úgy lépett ki a politikából, hogy a kutya se ugatott utána, talán csak Orbán sajnálta, hogy lezárult a "Szép Szőke Herceg akció", mely oly sok örömet okozott neki.
Már tologatják a bútorokat, Gabóca valószínűleg Szili Katalinnal szemben kap íróasztalt, lehet, még lovagkeresztet is, mint a Fideszhez átálló pesterzsébeti polgármester. Mindenesetre megélhetési gondjai nem lesznek, Nagyurunk gondoskodni szokott háziállatairól.
Ebből is látszik, mennyivel több esze van, mint ellenzékének, mely ahelyett, hogy beállt volna Hunvald mögé és tolná ezerrel a kampányát, helyette levelezget vele, meg ígérget fűt-fát, csak ne induljon.
Természetesen az eszméért többet kellett szenvedni Brüsszelben, mint a sitten, így aztán teljesen logikus, hogy Hunvaldot magára hagyják, jóllehet, alapból őt kellett volna indítani, hiszen ő ismeri a pályát és van egy kazal önkormányzati tapasztalata.
Ha úgy tetszik, még mártírnak se lenne rossz, hiszen szenvedett a diktátor börtönében...
Az ellenzék hálistennek nem mindenben béna, sok helyen létre tudta hozni a választási akcióegységet, kivéve, ahol valamelyik jelöltjüket megvették kilóra, mint a kacsát, vagy volt az LMP-nek jelöltje.


Most persze majd elindul a hemzsegés, indul a kampány.
Nem mondom, van abban valami kellemes, ha az ellenfelet bekenjük szarral, de attól tartok, ez most kevés lesz, hiszen a módszer hatékonysága még akkor is romlik, ha a Nemzetvezető úgy szórja hívei közé az aprópénzt, mint gazdasszony libáinak a kukoricát.
Természetesen a nyuggerek kilencezerért elviselik, hogy Orbán sértegesse őket, talán majd akkor felemelik az elnyomottak járókeretét, ha az anyjukat is szidja, de az se biztos, hiszen ha emel egy ezrest, akkor lehet megéri tovább kussolni.
Fontos lenne pedig minél több önkormányzatban nyerni a választást, már csak a következő országgyűlési választások miatt is, hiszen ahol ellenzéki az Önkívület, ott az ellenzék munkája is könnyebb lenne, már, ha akarnának egyáltalán dolgozni, ugye...
A jelölteknek programot kellene adniuk, de erről a politikai szféra már régen leszokott, ellenzék és kormánypárti mamelukok egyaránt, azt hiszem pedig, nem lesz elég virágzó demokráciát ígérni, meg szidni a diktatúrát úgy általában.
Persze, aki most akar választási programot gyártani, az már lekésett róla, de hát nem akarok én tanácsot adni fegyvertársaimnak, még megsértődnének, ha figyelmeztetném őket, hogy a csőre töltött  puska csöve nem kukker.


Szerencsére a hatalom sem tud már  hatékony, új jelszavakat kreálni, a régieken meg már leginkább csak röhög a nép, a legostobábbakat kivéve, de hát az is jelentős tömeg, vannak vagy másfélmillióan, meg a félmillió haszonélvező.
Még a jelöltjeik zöme is szavlejárt helyi híresség.
Sajnos az ellenzék jelöltjei mögött nincs hatalomtechnikai háttér, nincs pénz - hát várjuk a csodát, és menjünk el szavazni.
Aztán majd meglátjuk.


Egy választási győzelem lenne pedig a jobbik változat, mert ha hagyjuk, hogy a helyzet addig romoljon, míg egy jelentősebb csoportnak eszébe nem jut feldíszíteni a körúti fákat Nagyurunk vazallusaival, akkor arra mindahányan ráfizetjük a gatyánkat is.


:O)))

LATENS HOMOKOSOK, IGYATOK PEPSIT!

Ez az ország egyre idiótább.
Ez még elviselhető lenne, de az már nehezebben, hogy egyre újabb és újabb célpontokat keres a gyűlölködés, vagy a régi célpontokat jelöli meg újra és újra - egyre értelmetlenebbül, egyre gyakrabban és egyre agresszívebb formában.
Lassan már egyébként is olyan az ország, mintha a Mad Max társadalomképét szeretné áthozni a magyar gyakorlatba, az erőszak kultuszával egyetemben.
A célpontot többnyire a cigányok, a jobbára csak virtuálisan létező migránsok, a liberálisok, a komcsik, no meg a buzik képezik, akik ugyan nem egyformák, hiszen vannak ugye homoszexuálisok, leszbikusok, transzneműek, biszexuálisok -  queerek, akik bármilyen módon eltérnek a féleszűek által helybenhagyott szexuális viselkedésmódtól.
Számukra a nő nem egyenrangú résztvevője, hanem tárgya a szexuális aktusnak, akinek illik kiszolgálnia a rajta fellehető összes testnyílással az egészséges szexualitású kemény magyar hazafit, továbbá legyen képes úgy szopni, hogy Atilla leszármazottjának behorpadjon a homloka...
Ha hazanőről beszélünk, akkor elég ha konzervatív (misszionárius póz, sötét szoba, behunyt szemek, hagyd magad, hamarabb szabadulsz, orgazmusa meg csak a kurváknak van, pfuj!


Mielőtt valaki feleslegesen püfölné a klavit, elmondanám, hogy heteroszexuális vagyok, referencialistám miatt nem kell szégyenkeznem, de azt is elmondanám, hogy eszemben sincs kétségbe vonni embertársaim jogát, hogy a saját ízlésük és vágyaik alapján üdvözüljenek.
Tőlem aztán az autójukkal is folytathatnak szerelmi viszonyt, legfeljebb mosolygok rajta, de azt is csak diszkréten - nem tudja szegény, hogy mi a jó...
Emellett az is érdekes, hogy a magyar köznyelvben a buzi akkor is hímnemű, ha nőként  egyébként minden doppingvizsgálat kizárná a női úszószámokból, figyelembe véve Arnold Schwarzenegger tesztoszteronszintjével való összevetésben elért győzelmét.
A leszbikus nők élete azért társadalmilag könnyebb, őket az igaz magyar hazafiak sokszor fel se ismerik, így aztán gyakran kerülnek olyan helyzetbe, mint a hülyegyerek, aki zsidónak tart előadást a zsidók undorító tulajdonságairól, vagy cigánynak a genetikailag cigányokba kódolt bűnöző életmódról. 
A magyar társadalom sikertelenségének egyik oka éppen ez a szemlélet is, mely úgy gondolja, hogy mindenkinek egyformának kell lennie.
Először ki kell selejtezni azokat, akik nem Árpád lova után szedték a lószart, utána azokat, akikről külső jelek alapján tudni lehet, hogy nem a Balaton partján barnultak le, akiknek az orr-fül egymáshoz való viszonya eltér a követelményektől, aztán azokat, akiket ideevett a fene párszáz vagy akár csak pár éve.
Ebben az országban lenézték már a svábokat is, nehogy azt gondoljuk, hogy a hülyeség akármire is tekintettel van...
Aki még ezek után is eltér az átlagtól azon keresztül kellene menni egy fűnyíróval, ha valaki kilóg felfelé, az orvosolná a problémát, utána mehet a delikvens egy szép nagy ceruzahegyezőbe, aki pedig még ezek után is más, az mehet újrahasznosításra...


Idiótáék rettegnek attól, hogy valamiféle társadalmi változás belesodorja őket egy üldözhető csoportba, emellett felettébb büszkék a pedigréjükre, minél korcsabbak, annál inkább.
Néha aztán éri őket meglepetés, mikor kiderül, hogy nagypapájuk a zsinagóga kántora volt, vagy, hogy nem csak egy-két vonóhúzás van bennük, hanem egy egész népi zenekar, vagy, hogy a kedves nagybácsi olyan meleg volt, hogy a kezében főzte a tojást a húsvéti nyuszi.
Ez az ország képtelen a türelemre, imádja mindenbe beleütni az orrát, meg és elítélni másokat, megfellebbezhetetlen álláspontot hirdetni elemi ismeretek hiányában, aztán ha úgy jár, mint az ismerősöm, aki ugyancsak sarkos véleményeket hangoztatott, mígnem egyszer kiderült, hogy a gyermekéről is beszél, akkor utána hallgat, mint a sír, egy szava sincs , hogy - mondjuk - tévedtem, merthogy az én gyerekem normális életet él, csak éppen a párja nem az ellenkező nemből kerül ki...
Megy a cirkusz a Coca Cola plakátjai körül, van halálhörgés, siralom, merthogy a plakátokon az életet ábrázolja a cég, mely - meleg helyről származó információk szerint - már évekkel ezelőtt buziport kevert az italokba, és akik ma tiltakoznak ellene, már réges-régen buzik, csak a tünetek még nem jelentek meg rajtuk, de ha bemennek egy edzőterembe, azonnal érzik a vonzódást az egészséges magyar férfi kiérlelt lábszaga iránt és kedvtelve nézegetik társaik szőrös seggét.
Ez persze csak az első fázis, hamarosan leszólítják az utcán a pizzafutárt is - szép szőke herceg, akarsz velem tangózni?
A társadalom egy része nem a klasszikus heteroszexuális minta szerint él.
Ha hisztizik valaki, akkor sem.
Ő dolguk.

Élni, és élni hagyni.
Meg lehetne talán tanulni.
A látensek meg igyanak Pepsit!


:O)))

A CSÁSZÁR TÁBORNOKAI

Hát nem is tudom, de valahogy nem bízom korlátlanul egyetlen katonában sem, mondta a császár kedvenc rendőrminiszterének, mire is Fouche megértően bólogatott.
Most, mikor a haderő ilyen komoly átalakításon megy keresztül, mikor a kovás puskákat kanócosra cseréljük és a társzekerekből is modernebb változatot veszünk - rengeteg pénzért, megjegyzem, - nem biztos, hogy ésszerű lenne megengedni, hogy ez a sok ostoba baka belelessen a pénztárcánkba, meg mindenféle hülye szakmai indokkal zavarja a döntéseinket.
Arról nem is szólva, hogy egy ponton túl akár el is szemtelenedhetnek, és részt kérhetnek a csurgalékból, melyet a gondosan kiválasztott cégek csatornáznak hozzánk, ez pedig helytelen lenne, hiszen pénzben nem ismerünk tréfát.
Császárom, mondta halkan Fouche, a végén még a létraiparba is be kellene szállnunk, és az idős kocsisokkal is sok a baj, nem is szólva a kocsik elé fogott lovakról, melyek eléggé nagy hibaszázalékkal tapossák csak halálra a másik kocsiról - alkalmas helyen és időpontban - lepottyanó létrája után bóklászó felesleges bajkeverőt!
Jobb az ilyet tanúk nélkül szervezni, mondá a Császár, - hajdan az abrakszőkítés idején sem tülekedtünk ezren a tál körül, hagytuk, hogy egyedül legyen öngyilkos, aki belekotort az ügyeinkbe. 


Hát akkor rendben van, elküldjük zabot hegyezni Bernadotte marsallt, úgyis azt tetováltatta a hasára, hogy "Halál a királyokra!" - hát lehet az ilyenben bízni?
Ney marsallt meg Lefebvre marsallt is - ennek úgysem tudom kimondani a nevét, hiba volt már a kinevezése is!
Gondolom, a sógorod, Murat maradhat?
Természetesen!
Ne feledd, hogy ez a családok éve, és a Bonaparte-család az első a családok között, akinek pedig más a véleménye, az kígyómérget iszik a rendőrségi hintóban a két perzekutor között!
Mindenesetre minél kevesebben látják a pénzek mozgását, annál jobb!


Jöjjenek hát a civilek, de olyanokat válasszunk, akikkel nem kell majd sokat babrálni, akik nem sokat kérdeznek, és lehetőleg rokonok is!
Azokat könnyebb kézbentartani, nix ugribugri, így lassan elérjük a vágyott célt, a középosztály létrehozását!
Mi leszünk a közép, a társadalom tetején a hab, a széle meg az alja selejtezhető bátran!
Császárom, nem lesz baj ebből? Itt van ez a golyós számológép ügy is, már a te neved is belekeverték az ügybe, nem kellene kicsit visszavennünk a buzgalomból?
Ugyan! - mondta a Császár - majd jönnek a jogászok, jogászkodnak kicsit, oszt jónapot!
A rendőrminiszter elspekulált - hát igen, ennek megint szerencséje lesz!
És miután néhány konténernyi dokumentumot elástam a Börzsönyben, nekem is szerencsém lesz!
Itt csak egy esetben lehet baj: ha valamelyik ellenségünk annyira gátlástalan lenne, mint mi, de hát ez majdnem kizárt, gondolta Fouchet, és ezzel a katonák ügye lezárult!
Majd Talleyrand elintézi,, hogy arra gyanakodjon a nép: a szerbek felé átengedett orosz fegyverszállítmányok miatt kellett menniük a hadfiaknak.
Mindenesetre a pénzünk biztonságban lesz, gondolta a Császár, majd visszasüppedt mély szomorúságába: kedvenc labdajátékosait megalázták az ellenfelek... 


:O)))