BOLHAPIAC

Kecskeméten jártam, országos kirakodóvásárt tartottak ma ott.

Szeretek vásárokra járni, az idő gyönyörű volt, egy szál pólóban lehetett flangálni, ami az októberre tekintettel azért szokatlannal mondható.

Sütött a nap, az utakon remekül lehetett közlekedni, a sztrádán egy óra alatt leér az ember, még akkor is, ha betartja a közlekedési szabályokat, ami egyébként nem felesleges óvatosság, mert az út során két helyen is mérték a rendetleneket.

Ezen kívül kormányunk gondoskodott jókedvünkről is, mert Kecskeméten az út mentén óriásplakátok hirdették, hogy mit nem adunk az IMF-nek (nyugdíjat, stb…) már ezen is rengeteget lehetett röhögni, de aztán mikor elolvashattuk, hogy mit várunk az IMF-től, majdnem ki kellett állni az út szélére, mert tisztánlátásunkat elhomályosították a könnyek, ugyanis ezt olvashattuk: Tiszteletet várunk az IMF-től.

Hát akkor úgy látszik, mégsem hitelt…

Hát, ezen még az is bepisilt a röhögéstől, aki nem olvasta vagy látta a Keresztapa című könyvet vagy nem látta a filmet (de jó film volt…) de aki látta, annak azonnal beugrik a maffia-feeling, mintha csak a harmincas évek Bronxában élnénk.  

Nem tisztelsz te engem, mondta a Keresztapa Bonaserának, aki erre belerondított a gatyájába és elkezdte csókolgatni a kezét…

Na, ezzel azért még van egy kis probléma, mert úgy tűnik, Christine Lagarde asszonynak beleállhatott a csúz a derekába, így a kézcsókokra még várhat darabideig a Vezér, de az üzenet remek, ha ezt lefordítják valamelyik pénzügyi hatalmasságnak, egy héten át rajtunk röhög a Nemzetközi Valutaalap.

Különösen most, hogy folyik a hevenyészett védelem összeomlása utáni rugalmas elszakadás, miközben a Vezér válogatottan ostoba és veretes baromságokkal kábítja szerencsétlen népét.

Ilyeneket képes mondani: A héten bejelentett költségvetési kiigazításért elismerő reakciót kapott a kormány Brüsszelben. "Persze fogalmuk sincs, hogy pontosan mekkora a magyar költségvetés, mekkora a hiánya", de azt értik, hogy a jelenlegi kabinet elszánt, szakítani akar azzal a 2004-2010 közötti időszakkal, amikor "lényegében folyamatosan hazudtunk, meghamisítottuk a számokat", és emiatt komolytalannak könyvelték el a magyarokat.”

Ja, hát a Gyurcsány-fóbiától a rengeteg bogyó és nyelvnyújtogatás dacára itt sem lehetett azért megszabadulni, a tünet fixálódott, Gyurcsány szelleme mellette fog feküdni a koporsóban is…

Hogy ez a kis köcsög – már elnézést a kissé barátságtalan fogalmazásért – miért képzeli azt, hogy ha kollektíve ostobának és dilettánsnak nyilvánítja az Unió bürokratáit, akkor azzal kivívja maradéktalan rokonszenvüket, azt nem lehet tudni, de attól tartok, hogy téved.

Szerintem az Unió tisztségviselői jobban tisztában vannak az ország helyzetével, mint ő maga, aki a saját hülyeségétől nem látja, hogy egy blazírt képű uniós bürokrata már elég régen ott áll egy Magyarország feliratú kapcsoló mellett, és csak egy kis mozdulatába kerül, hogy lepöccintse azt.
Akkor pedig nincs a világon annyi turulpörkölt, amennyivel meg lehetne védeni bennünket az éhenhalástól.

Azt is említette, hogy "Mi nem koldulunk, nem kérünk, nem könyörgünk. Teljesítünk, és elvárjuk, hogy megkapjuk azt, ami a teljesítményünk alapján jár nekünk."

Namármost, járni nekünk legfeljebb a pofánk jár, egy bankkölcsön pedig adható, ha bizonyítjuk, hogy képesek leszünk visszafizetni, és ezzel van a baj.

Merthogy azt mindenki elégedetten nyugtázta, hogy rabolni és lopni nagyon tud a mi kis betegünk, de a helyzet az, hogy mára elfogyott a lopnivaló és most úgy áll, mint a rabló, aki egy üres pénztárcát forgat a kezében bánatosan, egy elhagyott kültelki utcán, ahol, ha arra is tévedne egy csontváz, attól legfeljebb már csak az életét vehetné el, de az meg gonddal és költségekkel járna…

Azt viszont jó lenne bizonyítani az EU-IMF duónak, hogy képesek vagyunk egy olyan gazdasági-politikai struktúrát felépíteni, mely hosszú távon is biztosítja a költségvetés egyensúlyát – na, erről szó nincs.

Ehhez ugyanis vissza kellene lépni az ortodox gazdaságpolitika keretei közé, annyit kellene költeni, amennyit megtermeltünk, el kellene kicsit venni a gazdagoktól és oda kellene adni a szegényeknek, mert a papír ugyan mindent elbír, de a társadalom nem.

Márpedig szilárd gazdaságpolitikát csak ott lehet kialakítani, ahol a társadalom stabil, ha nem is elégedett, de legalább nem kell éhséglázadásoktól és gazdasági indíttatású zavargásoktól tartani, ahol a közteherviselés nem azt jelenti, hogy egylábú rokkantakat kifutófiúknak akarunk visszaküldeni a munka világába, ahol a nagyongazdagok belátják, hogy a társadalmi béke árába az ő mértéktartásuk is beletartozik.

Az csak a gondom, hogy ennél a mi Vikátorunknál egy liba is gyorsabban tanul, és félő, hogy egyszer elfogy a partnerek türelme…

A vásár egyébként remek volt – nagy vásár és bolhapiacjáró vagyok, Bécstől Veszprémen és Dabason át Kecskemétig (plusz Pecsa és a Bakancsos…), ezek közül azért bármelyik hazai vásár lenyomja a bécsi bolhapiacot, amelyik ugyan rendezett, de drága.

A mai vásár azért is tetszett, mert a rongyászat nem tengett túl a férfiembert érdeklő cikkek rovására. Hát volt is itt minden, seggenfütyülő gumikutyától gőzmozdonyig, három óra alatt nem lehetett tisztességesen végigturkálni, csak százhúszas menetütemmel cirkulálni a sorok között és úgy tenni meg ajánlatunkat a felfedezett kincsre, mint a New Yorki tőzsdén a brókerek szokták, még a kiabálós időkben.

Azért lett zsákmány is, az árak is elfogadhatóak voltak, ha nem lenne túlzás, a jövő hét végén is lemennék, mert akkor kisállatvásár lesz, nem vásárlóként, csak megnézni, mert egyébként beérem azzal a kis állattal, akit kiutalt nekünk az Úr, bűneinket büntetendő.

Csak megszán egyszer minket, reménykedjünk…

:O))))

PIARISTÁK

Ez egy ilyen vicces ország, mondhatnánk, kész röhej.

Miközben ötven éves, két infarktuson átesett, orvosegyetemi belgyógyászat tankönyvek teljes tartalomjegyzékét magáénak tudható nőket nyilvánít a kormány munkaképessé, mikor Matolcsy cégére alatt a Vezér újabb megszorításokat vezet be, ezenközben jutalmazgatja a kormányzat ezek szerint remek munkát végző tisztviselőit, ma meg bejelentették: évi 1,2 milliárd forint különleges támogatást ad a Piarista Rend Magyar Tartományának, hitelfelvételének kiváltására és beruházásának befejezésére a kormány három éven keresztül.

Gratulálok!

Bevezetésül le kell szögeznem, hogy igen tisztelem és nagyon becsülöm az elit oktatásában kifejtett tevékenységüket, mellyel még a szocializmus vérgőzös esztendei alatt sem kellett felhagyniuk, tisztelegve többszáz éves eredményes működésük előtt, az ország hálás volt és ma is hálás nekik.

Nem is sajnálnám én a pénzt tőlük, ha van miből adni, hát hadd kapjanak, dacára annak, hogy tulajdonképpen ők is megkapják az állami támogatás rájuk eső részét a Katolikus Egyház magyar tagozatának tagszervezeteként, vagy talán Róma közvetlen irányítása alatt álló szerzetesrendként – a fene se tud kiigazodni ezekben a kissé zavaros katolikus szervezeti viszonyokban.

Mindemellett úgy érzem, hogy nem most van annak az ideje, hogy nemzeti ajándékokat osztogassunk bármilyen szervezetnek, legyenek annak bár a legnemesebbek is céljai, merthogy az ország népe bajban van.

Nem csak azért, mert egy szociopata maffiózó kezébe kerültünk, ettől még akár élhető is lehetne az ország, de sajnos nem az.

Az ország lakosságának kifosztása és ezzel párhuzamos elnyomorodása olyan ütemben folyik, mely minden ésszerű elképzelést felülmúlt, az ország majd fele él a létminimum alatti jövedelmekből, százezrek szó szerint éheznek, amire azért az elmúlt fél évszázadban nem volt példa sohasem.

Gyermekek tízezrei mennek éhesen iskolába, a még megmaradt középosztály maradványai is csúsznak lefelé a lejtőn, miközben a felső tízezer harácsol, pöffeszkedik és urizál.

A klérus pedig gondosan odafigyel arra, hogy ne csak a liba püspökfalatja, de egy-egy combocska is jusson nekik.

Azt mondják a piaristák, hogy a támogatás segítségével a tartomány likviditási nehézségei megszűnnek és lehetőségünk nyílik arra is, hogy önrészt biztosítsanak a folyamatban illetve előkészítés alatt álló iskolafejlesztési terveik és pályázataik megvalósításához.   

Dicséretes az ambíció, bizonyára indokoltak is a szép tervek, de ne felejtsük el, ezt a pénzt elsősorban nem a piaristák kapták, hanem a magyar kormány vágta a pedagógustársadalom pofájába, hadd tanulják meg, hogy hol a helyük és hol lakik az úristen.

A pedagógusok évszázadokon keresztül a nemzet napszámosai voltak, a szép tradíciót élesztette fel a kenetes dumákban nem szűkölködő mai hatalom, legalábbis a bérek tekintetében.

A szocialista-szabaddemokrata kormányok rengeteg iskolát építettek és újítottak fel, elsősorban uniós forrásokból, de a saját erő sem volt kevés, hiszen többszáz iskoláról volt szó.

Ma éppen ott tartunk, hogy iskolákat terveznek bezárni, összevonni, pedagógusokat elküldeni - az oktatási rendszert éppúgy szanaszéjjel verte a kereszténydemokrata vezetés Orbánnal összefogva, mint hajdan a magyar mezőgazdaságot Torgyán – ugyancsak a Vezérrel kéz a kézben.

Közben egyre kevesebb gyerek tanulja meg tisztességesen az alapismereteket, a rendszer funkcionális analfabétákat és alattvalókat nevel.

Arra lenne szükség, hogy a legtöbb erő és forrás a legelmaradottabb térségeknek és rétegeknek jusson, mert az ember képzése is olyan, mint egy épület felépítése – csak megfelelő alapokra lehet építeni, különben biztos a kudarc.

Minden tiszteletem dacára ki kell mondani: a piarista iskolák az elitet szolgálják, oda szegényember gyereke nemigen jut be, de hát ez így van, mióta világ a világ, vannak hátrányok, melyeket igen nehéz ledolgozni.
Ez ellen lehet küzdeni, de ennél sokkal fontosabb a kevésbé tehetősek oktatása.

Az országnak meg nem elit-iskolákra van szüksége, hanem magas színvonalú közoktatásra, ha akad egy kis pénz, hát azt kell támogatni.

Különben is, úgy érzem, a magyar egyházak fordítva ülnek a lovon.

Az egyházak régebben adtak a szegényeknek, most meg abból tollasodnak, amit a szegényről lenyúzott számukra a kormány.

A Piarista Rendtartomány a majd négymilliárd forintot hitelfelvételének kiváltására és beruházásának befejezésére kívánja felhasználni.

Van ebben az országban egy jelentős réteg, mely szintén hitelt vett fel és szintúgy problémái vannak beruházása befejezésével, őket évek óta hitegetik, közülük csak azokat segítették, akik csak gazdasági megfontolásból, befektetésként vették fel a hitelt, a legszegényebbek miatt a kormány a füle botját sem mozdította.

Értük nem nyúltak a rendkívüli kormányzati intézkedésekre szolgáló tartalékhoz, évek óta élnek úgy, hogy bármelyik percben az utcán találhatják magukat.

Jellemző, hogy a nagy látványberuházás, a Bedőlő-dülő lakásaiba nem vezetik be a gázt, és lehet, mire felépül, az udvar végibe pottyantós budit is kell építeni környezetbarát indíttatásból.

Amúgy is a bögyömben van az egyházak iskolafenntartói szerepe, merthogy én is lennék szívesen iskolafenntartó, ha a számlát nem nekem kellene fizetni, hanem a szomszédasszonynak, meg neked, mint adófizetőnek, mellesleg én is felvenném azért a fizetésem.

Legalább neveznék másként, mert más a bérüzemeltetés meg más az iskolafenntartás, ez abból is látszik, hogy a kormány most az államosításnál viszi a működtetést, míg az ingatlant meg a fenntartói feladatokat az önkormányzatoknál hagyja, merthogy az a drága igazán.

Ha a Piarista Rendtartománynak likviditási gondjai vannak, forduljon az Egyházhoz, van ott pénz, nem kevés - a Vatikánnak sem kellene állandóan csak kapni, néha lehetne adni is, ha már a szegényeknek lelki malaszton kívül nem ad semmit, legalább a saját intézményeit kisegíthetné.

De rendben, tudjuk, jobb a katolikusokkal jóba lenni választások idején, hát kenjen a kormány kis zsírt az egyház politikai fogaskerekei közé, de adja kölcsönként, mert van és lesz miből törleszteni.

Érdekes módon itt a nagy megtakarítási meg kiigazítási lelkesedésben soha még olyanról nem hallottam, hogy az egyházak bármelyik juttatásához hozzányúlt volna a kormány, de arról sem, hogy az egyház a legszegényebbeknek akármilyen támogatást adott volna – amelyik vallás képviselője adott, az nem Jézust imádta, hanem Krisnatudatúnak nevezi magát.

Szánalmas ez az egész, valahol…

:O)))

SZIVATÁS

Igen csodálkozó és bánatosan méltatlankodó pofával vette tudomásul a hírt szeretett Vezérem, hogy bár a második – vezérvédelmi szempontból Matolcsy-csomagnak elkeresztelt - Orbán-csomagot is elküldte az Uniónak, az mégsem rogyott le ájultan a padlóra, miszerint ez igen!

Hanem üzent, hogy derék, derék, csak így tovább, mintha már kezdenéd kapiskálni Viktorka, hogy hogyan kell ezt csinálni, ne add fel, bele fogsz te ebbe jönni, mint liba a költözködésbe!

Hogy miért van az, hogy nekem szépemlékű ifjúkorom katonaélménye jutott eszembe, mikoris az öregkatonák fegyelmezgették a nagypofájú újoncot, aki azt hitte, hogy a katona az katona, mindegy, és nem tudta, hogy a kopasz meg egy őrvezető közötti távolság nagyobb, mint a Föld-Mars távolság négyzete.

A fegyelmezés a körlet tisztántartása (v.ö: költségvetés rendbetétele) során történt.

A gyanútlan ám nagypofájú újonc belemártotta a vödörbe a felmosórongyot, majd gyorsan összekente egy léből a negyvenméteres folyosót, aztán jelentette, hogy a parancsot teljesítette.

Az öregharcsa megcsóválta elbánatosodott fejét és rendbetette gondterhelt ábrázatát, ne lássa az a kopasz, hogy tud érzelmeket gerjeszteni benne, majd türelmesen elmagyarázta neki: Harcos, ez nem felmosás, én nem pancsolni küldtem, hát hogy képzeli, hogy egy vödör víz elég erre az egész leszállópályára?

Számolja a kockákat haladtában, oszt minden tízedik kockánál cserékje ki a vödörben a vizet!

Újonc kissé elszontyolodott pofával hátraarc és balra el, aztán nekilátott, és az utasításnak megfelelően tette a dolgát, majd kissé elfáradva jelentette a parancs végrehajtását.

Az őrvezető odaballagott a tett színhelyére, majd elhűlt képpel, csodálkozva kérdezte: Harcos!

Hát azt mondtam én magának, hogy csináljon ebből a folyosóból úszómedencét?

Jelentem nem, mondta az újonc, rosszat sejtve.

Hát akkor miért nem törölte fel a vizesruhás felmosás után száraz ruhával is a padozatot, körkörös mozdulatokkal állandó rongy-kicsavarásokkal kombinálva, hogy elkerüljük az uszoda-feelinget?

Értette, amit mondok?

Értettem, vágta rá elszontyolodott pofával az újonc, mire is az őrvezető lemondóan legyintett: értette maga a fa**t kotona, - nem értette maga, csak hallotta - de mindegy, kezdjen hozzá újfent, vizesruha, körkörös mozdulatok, tíz kocka, vízcsere, rongycsavarás, szárazra dörzsölés, jelentés!

Kopasz nekilátott, addigra már akadtak nézői is, nem lehetett sumákolni, így aztán a parancsnak megfelelően és kissé hosszabb idő alatt végrehajtotta a feladatot, majd büszke ábrázattal jelentett, miközben megidézte az őrvezető édesanyjának szellemét, gondolatban életvezetési és szexuális tanácsokkal látta el az őrvezetőt ebben a családias környezetben, majd várta az elismerő szavakat.

Nem is csalódott, az őrvezető végigballagott a folyosón és úgy tízméterenként megállt, egy merő mosoly volt az egész ember, mintha nem is őrvezető lenne, hanem kedves barát, aki éppen elismerését készül kifejezni, majd a tápos kíséretében visszaballagott a kiindulópontra, ahol is mondta a sivárnak:

Na, fiam, tud maga dolgozni, ha akar, már szinte alig lehet magában felfedezni a padlómosásra betanított csimpánz hebehurgyaságát, alakul ez kétségkívül, csakhát, látja – mutatott a folyosó szegélykövére -  nagy buzgalmában összecsapkodta a a vizes rongyával a szegélyköveket, talán azt kellene még ledörzsölnie, hogy a munkája megüthesse az elfogadható szintet!

Tudja – mosolygott a kopaszra – tízkockánként vízcsere, vizesruha, szárazruha, körkörös mozdulatok, fog ez menni!

Harcos feje mint a cékla, de nem volt mit tenni – hiszen csak negyven méter oda, negyven vissza és tudta, ha az ajtóknál, a kiszögelléseknél és a beugróknál hibázik, kezdheti elölről!

De nem azért kezdhette, hanem azért, mert a szegélykőről lecseppenő víz nyomot hagyott a vízszintes felületen, mint ezt parancsnoka türelmesen elmagyarázta neki, utasítva egyben a korrekcióra.
Vizesrongy, szárazrongy, tízkocka, vízcsere, körkörös mozdulatok, falszegély megóvása, teljes folyosó, mert nem végzünk félmunkát, anyád, terohadt, ne találkozzunk kimaradáson! – majd miután néhány kísérlet után fel tudott emelkedni a padlatról, jelentette a feladat végrehajtását.

Az őrvezető megtekintette a folyosót, majd odaballagott a falon található kaminlyuk ajtajához, kinyitotta azt, majd megszemlélve a tragédiát, melyet a kiömlő korom okozott felháborodott ábrázattal kérdezte: Maga szerint újonc, a folyosónak nem tartozéka a kaminlyuk?

Erre aztán nemigen lehetett mit felelni és jöhettek az instrukciók: a lyukat ki kell mosni, majd szárazra törölni, aztán természetesen a folyosót is rendbe kell tenni, merthogy nézze meg kopasz, mit csinált ide, - aztán, tudja, vízcsere, vizesruha, szárazruha, tízkocka, szegélyóvás, fallemosás a korom eltávolítása után, falszárítás újság lengetésével, na, essen neki kotona, mert mindjárt takarodó!

Orbán most hozzávetőleg itt tart, és még nem tudja, hogy éjjel kettőkor a két térdére és a két könyökére sisakot húzva négykézláb fog mászni az ágyak alatt, minden ágynál egyet és a kanyaroknál kettőt füttyentve fogja hangosan bemondani a megállókat, személyvonaton, Brüsszeltől – Budapestig.

Mondta, nem kellenek nekünk konkrét elvárások (idáig sem voltak ugyan ilyenek, de ezt nem említette…), mondják meg mi kő, majd mi megoldjuk!

Az a fontos, mondta, hogy helyzetünket humorral és jókedvűen értelmezzük.

Na, ez a kívánságát kipipálhatja, ez már teljesült is, - mikor éppen nem sírhatnékunk van, akkor kínunkban röhögünk.

Ha nem magyarok lennénk, még jobb lenne a kedvünk…

:O))))

EGYESÜLET A DIVAT

Bizonyára bennem van a hiba, de nem igazán értem, miért tört rá ez az egyesületesdi a politikába újonnan belépő vagy belépni szándékozó emberekre.

Merthogy egyesületet alapított a Milla megmondóembere után most Bajnai is, hogy - a híradások szerint - keretet adjon politikai tevékenységének.

Odáig megvan nálam a dolog, hogy nem akarnak pártot alapítani, mert az ma nem trendi, de azért ott akarnak sürgölődni a politika csúcsain, ahhoz pedig mégiscsak kell egy valami, amire támaszkodni, méginkább hivatkozni lehet, ami megteremtheti a politikus hátországát, nemmellesleg összetoborozhatja szavazóbázisát.

A Millás Juhász esetében az ügy érthető, neki egy amőbaszerű tömegből kellene versenylovat faragni, ami – majd rájön mennyire – teljesen reménytelen vállalkozás.

Nem kétséges, van ugyan olyan, hogy karizma, de ez neki legfeljebb a zakója ujjában lelhető fel.

Bajnaira mindenki úgy tekint a politikában, mint visszatérőre, de szerintem ő soha nem politizált a szó klasszikus értelmében - ha a rokonszenves technokrata szobrához keresnének modellt, nyugodtan jelentkezhetne.

A politikában ő is kezdő lesz, még ha ismeri is a politikai tánc alaplépéseit, még ha bele is kóstoltatták már a karaktergyilkosság kiszemelt áldozatának szerepébe, mikor a nyakába varrták a már döglötten kézhez kapott libaipar újjáélesztési kísérletének kudarcát, mintha a mesterséges lélegeztetéssel gyilkolta volna le az ágazatot.

Mégis, ellene már nem vetették be a nehéztüzérséget, mert a választásokig hátralevő idő igen rövid, viszont a nemzetközi pénzügyi válság annál mélyebb volt, nem lett volna ésszerű ilyen körülmények között megbuktatni, így aztán már csak úgy megszokásból rúgtak bele egyet-egyet, ami annál is nehezebb volt, miután a némileg és esetenként túlmozgásos Gyurcsány után Bajnai maga volt a megtestesült higgadtság és nyugalom.

Csepeli György szerint alapvetően két változata van a modern politikusnak.

Az egyik bürokratikus, szervezéscentrikus, technokrata.

A másik vizionárius, aki mozgósítani képes.

Nem kétséges, hogy Bajnai melyik csoportba tartozik, mint hogy az sem, hogy jövendő ellenfele melyik típus megtestesítője.

Mégis, azt hiszem, hogy Bajnai téved, mikor zöldmezős szervezetet akar létrehozni, gondolván arra, hogy így visszaszerezheti a - mellesleg sikeres - kormányfői kalanddal elvesztegetett politikai szüzességét.

Az már bizony odavan, de tapasztalt javasasszonyoknak vannak azért még jó módszereik a látszat megteremtésére, egyszerűbb, mint egy új párttal – pardon, egyesülettel bíbelődni.

Azt hiszem, mikor a nép egyszerű gyermekei civilnek nyilvánítva magukat meghágták a profi politikát, mint Orbán a kislányokat, akkor azt azért nem gondolták, hogy éppen ez a tevékenységük hat majd megtermékenyítőleg a pártokra, melyek elkezdenek gombamódra szaporodni.

Igaz, új néven, de hát attól, hogy a kéjnőt call girlnek hívjuk, a lényeg nem változik - kurva az valamennyi.

Hogy egészen őszinte legyek, nem ezt vártam Bajnaitól.

Azt hittem, a menetrend az lesz, hogy létrejön egy ernyőszervezet, mely alkalmassá válik arra, hogy valamennyi demokratikus erőt tömörítsen a közös cél, a Buggyant és rablóbandája eltávolítása érdekében.

Melynek logója alatt indulhatnak a pártok közösen kiválasztott, személyükben is esélyes jelöltjei, akiket minden párt, egylet, egyesület és gittegylet, szakszervezet és civil szervezet támogatni tud, mert ez az egyetlen reális út ahhoz, hogy eltakarítsuk ezt a bandát.

Néhány héttel ezelőttig ez a szervezet lehetett volna akár a Milla is, ma már nem lehet, sajnos.

Pedig nyerni kell, méghozzá nagyon kell nyerni, mert Szeretett Vezérünk mindent be fog vetni a hatalom megtartása érdekében, Pici Bogárkánk nem csak mentális kihívásokkal küzd, de ehhez még küldetéstudatos is – a tolvajkodás és a rablás csak melléktevékenysége.

Hogy jobban megy, mint a főtevékenység?

Istenem, hát így jártunk…

Hát, talán Bajnai beszéde után okosabbak leszünk, neki pedig nagyon okos, de nagyon egyértelmű beszédet kell mondania ahhoz, hogy egyértelmű kihívója lehessen Orbánnak.

Mert azt azért ne feledjük, hogy a társadalmi bázist a Milla egymagában nem tudja megteremteni, itt olyan program kell a választások utáni négy évre, mely erre az időre minden együttműködő pártnak és állampolgárnak megfelel, és jó szívvel mellé tudnak állni.

Azt sem kell talán elfeledni, hogy a választásokig hátralevő idő nem túl sok, és bár Bajnai mögé kénytelenek lesznek beállni a kis politikai képződmények meg a magányosan kóborló demokraták, de például a szocialistáknál ez sokkal kevésbé tűnik kényszerítő erőnek, hiszen ők szervezettek és tapasztaltak.

Nekik nem lehet azt kínálni, hogy mi majd képviselünk benneteket, nem is szólva Mesterházyról, aki jó ütemben formálódik valódi profi politikussá és nem ad egy fikarcnyi támadási felületet sem maga ellen.

Most hozzávetőleg ott tartunk, hogy van egy jó hírű, régi - új főszakácsjelöltünk, most írja az étlapját és keresi a kuktáit, sokan drukkolunk neki, de az első főztjének ínycsiklandozónak és dekoratívnak is kell lenni ahhoz, hogy a választó később is az ő étlapjáról akarjon választani.

Az sem lenne baj, ha első lépések egyikeként megszervezné/szerveztetné a tömegtájékoztatást és a propagandát, mert reklám nélkül nem sokan térnek be a vendéglőbe sem - még a jó bornak is kell a cégér.

A politikusnak meg kell a támogatás, a biztos háttér.

Ehhez viszont egyezségre kell jutni a politikai partnerekkel és jó program kell, mely mellé reménykedve oda tud állni az egyetemi docens és a nincstelen munkanélküli is.

Nem egyszerű feladat, egyesületet alapítani egyszerűbb.

Drukkoljunk neki…

:O)))

ELŐTTEM AZ UTÓDOM

A válogatott labdarúgó mérkőzésen végre olyan eredmény született, mely után nem kellett a pityergő Vezért vigasztalgatni, megmutattuk, mi a magyar igazság, hármat gurított a csapat a törököknek.

Itt a revans Mohácsért, igaz, egy gól azért kissé necces, de hát a bíró élet-halál ura, ő dönt és szava megmásíthatatlan - bizonyára a Vezér is hasonló szerepfelfogásban látja el munkakörét.

Viszont üröm is cseppent az örömbe – hát nem odapofátlankodott a díszpáholyba egy Bajnai nevű kapus is?

Nem elég, hogy a politikai színtéren kavar, még azt a dicsőséget is ellopja, hogy a Vezér legyen az egyetlen igazolt labdarúgó a miniszterelnökök hosszú sorában.

De hiába ült Viktor elé, nem sikerült észrevetetnie magát az elfoglalt és gondterhelt államférfival, pedig normális országokban a parlamenten kívül általában jól elvannak egymással a politikusok, talán itt egy-egy barátságos gesztus, - mondjuk egy kézfogás is elfért volna a kameráknak, és hogy mennyire utópisztikus hangulatba ringattam magam, arra jó példa, hogy azt is el tudtam volna képzelni, hogy a Vezér odakínálja szotyolás-zacskóját Bajnainak, vegyél belőle Gordon!

Álom, álom, édes álom, hogy politikusaink belátható időn belül emberként kezdenek viselkedni, ami részben érthető is, hiszen Viktor úgy tíz éve megszüntette a normális érintkezést a két tábor között, emlékezetes beszédétől számítva nem politikai ellenfelekről beszélhetünk, hanem legyilkolandó ellenségről, aki a haza üdvére tör.

Ezt aztán a nevetségességig sikerült túlspilázni, így jött létre ez a mai, tréfásnak nemigen mondható helyzet, melyben, ha egy kormánypárti és egy ellenzéki politikus nyilvánosan szóbaáll egymással, az egyik oldalról felér egy árulással, másik oldalról pedig minimálisan is felségsértés, kegyvesztettséggel kombinálva.

No, ebben a helyzetben balról - jobbról azért vastagon benne vannak a hívek is, merthogy nálunk a pártoknak nem tagjai és szimpatizánsai vannak, hanem hívei, felkent papjai, papnői és váteszei, hogy a vezérekről most szó se essék.

Ők határozzák meg a politikai tömörüléseken belüli közhangulatot, ha valamelyik politikus a mocskos patájával belegázol az érzelmeikbe, az hamar kegyvesztett lehet a hangadóknál és ennek ők hangot is adnak, ami nem tesz jót a politikus karrierjének.

Megszűnt az önálló, szabad gondolkodás, szinte elképzelhetetlen, hogy valakinek ne kelljen lelkesednie saját politikai preferáltjai minden hülyeségén, és ha leír valaki egy kételkedő mondatot, azonnal felindulnak testvéri tankok, nem bíz itt senki semmit a véletlenre.

Itt ellenvélemény nem jelenhet meg, ez élteti a facebookon az Orbán honlapjáról kitiltottak társaságát, de hogy a saját portánk előtt is sepregessek, az se nagyon fordul elő, hogy a Szocialista Párt valamelyik prominensét kritizáló posztom megjelenne a kapcsolat.hu ajánlott blogjai között…

Ismerek nyilvánvalóan azonos politikai oldalon álló embereket, akik egyetlen internetes fórum-hozzászólásukkal kivívták, hogy megvonta tőlük barátságát a másik, ami pedig az MSZP-DK szétválásnál történt, és történik egyszer-egyszer a mai napig, az kísértetiesen emlékeztetett Orbán országos megosztó politikájára – kicsiben.

Pedig a párbeszéd a fejlődés motorja, ha meghallgatsz más véleményeket is, akkor gazdagabb leszel vitapartnered gondolataival, ha meg még meg is fontolod az általa elmondottakat, akkor teszed jól csak igazán.

Sajnos, nálunk a vitakultúra a kultúra összes többi ágánál sebesebben zuhant a bányászbéka feneke alá, - akár szabadesésnek is nevezhetnénk a mutatványt.

Itt a vita úgy folyik, hogy arról, amit állítasz általában nincs vélemény, ellenben rólad annál inkább, mondhatnám a fő érv általában az, hogy hülye vagy -  ennek erősebb változata a baseballütő.

Az is érdekes, hogy itt egy politikai vitához már nem is igen kellenek érvek, tárgyi ismeretek meg aztán végképpen nem, és a fejlődés megállíthatatlan.

Lassan már a szakmai vitákhoz sem kellenek ezek a rekvizitumok, a felek csak kifordítják zakójuk hajtókáját, megmutatják a hátoldalára tűzött jelvényt, mint hajdan a titkosrendőrök, aztán ezzel a vita el is dőlt.

A Fidesz narancsa üti a KDNP keresztjét, mindkettő üti a szegfűt, meg azt a valamilyen színes esernyőszerűséget a DK felirattal, a Jobbik logóját üti a szegfű, de a Fidesz logójával megtámogatva ez még korántsem lefutott meccs.

Talán ha nyer a demokratikus oldal, akkor meg kell tanítanunk a társadalmat megint beszélgetni, kulturáltan vitatkozni, a hétköznapokban elviselni egymást.

Persze ez sok lemondással jár, hiszen nem lehet zsidózni, cigányozni, nemzetárulózni meg hazaffyas szólamokat öblögetni mindenféle színpadokon, hanem le kell ülni egy asztalhoz és beszélgetni kell. 

Közben meg sokat nevetni, akár önmagunkon is, mert sokszor valóban nevetségesek vagyunk az összes elfogultságainkkal, előítéleteinkkel.

Sokszor kiderülhet, hogy az alapvető nézetek nem is állnak olyan túl távol egymástól, mert nem minden jobboldali náci, nem minden hazaszerető ember nyilas, sok-sok embert csak az ismeretek hiánya, vagy a saját kilátástalan sorsa felett érzett dühe vezeti el a szélsőségekig, a tolerancia hiányáig.

Vannak persze olyanok is, akikkel nem lehet szóbaállni, mert embertelen eszmék embertelen gyakorlatát kívánják bevezetni ebben a szép, de mentálisan tökéletesen tönkrevágott országban.

Mint sokmindent, ezt is a gyerekeknél kellene kezdeni, meg kellene őket tanítani érvelni, önállóan gondolkodni, mert ugyan a test nevelése is fontos, de azt hiszem, agyra gyúrni talán még fontosabb.

A mai társadalom a gyerekeket is folyamatosan mérgezi, a félelem légköre pedig leszoktatja őket az őszinteségről, alakoskodásra készteti őket, amiről aztán később sem fognak leszokni, sajnos.

Nem is tudom, mennyit kellene azon dolgozni, hogy értsék, hogy mi is az a demokrácia, milyen jogai vannak ma az állam polgárának, miért fontos a politikai akarat kifejezése, miért kell tisztában lenni közgazdasági alapfogalmakkal, miért kell tolerálni a másik embert, elfogadva azt, hogy neki is joga van másként gondolkodni.

Bajnai, a libák réme ott ült a Vezér előtti sorban, és nem kizárt, hogy azon gondolkodott, hogy milyen nehéz lesz ezt a légkört felszámolni.

Aztán legyintett egyet, és nézte a meccset, és – ki hinné? – valószínűleg ő is örült a győzelemnek…

:O)))

MENJÜNK VILÁGGÁ!

Hát igen, egyre több ismerősöm ment külföldre, egyre többen tervezik a külföldi munkavállalást, egyre kevesebben elégedettek itthoni lehetőségeikkel – a fiatalok megindultak a nagyvilág felé.

De mennek a már nem is annyira fiatal középkorúak is, különösen azok, akik itthon kilátástalan vagy méltatlan helyzetbe kerültek.

Közvetlen családi környezetemben is van már, aki beiratkozott nyelvtanfolyamra, van olyan is, aki Németországban dolgozik.

Akármelyik fiatallal is beszélgetek, kevés olyan van közöttük, aki mereven elzárkózna az ötlettől, inkább csak úgy van vele, mint az ananászos libasülttel, egyelőre ízlelgeti, forgatja a szájában, még nem döntötte el, hogy ízlik-e neki, de már azért kóstolgatja az ötletet.

Tulajdonképpen akár örülni is lehetne ennek, hiszen micsoda nyereséget jelentene az országnak, ha ezek a fiatalok néhány év után hazatérnének, megismerve a nyugati szokásokat, munkakultúrát, szakmájuk újdonságait, majd nálunk kamatoztatva ismereteiket meghonosítanák itthon is, amit abban a másik országban, ahol éltek, jónak, előrevivőnek találtak.

De mégsincs miért örülni, mert ezek közül a fiatalok közül csak kevesen fognak hazatérni.

Egy ideig kint tartja őket az anyagi érdek, aztán később már a hátuk is libabőrös lesz a gondolattól, hogy hazajöjjenek és beleálljanak harmad fizetésért a mókuskerékbe, egy olyan országban, ahol az érvényesülés is kétharmados: kétharmad részben a politikai helyezkedéstől és a kapcsolatoktól és csak egyharmad részben függ a személyes tudástól vagy rátermettségtől.

Dolgozik jó ismerősöm Amerikában, bizonyára van honvágya, hiszen itthon élnek a rokonai, akiket szeret, de nem hinném, hogy vissza akarna települni ide, - ő gyakorlatilag már elveszett az ország számára, legfeljebb a szavazatáért küzdenek majd a honi politikusok.

Ö pedig egy évben egyszer-kétszer hazalátogat, leül a barátnőivel, ismerőseivel és egy idő után kiderül, hogy a problémáik idegenek, a körülmények sokszor nevetségesek, az indulatok szélsőségesek.

Olvastam egy blogban, hogy a Norvégiában élő hazánkfia jól érzi ott magát, dacára az emberek közötti hűvösebb kapcsolatoknak, és nem azért, mert ott nem kellene dolgozni.

Kell bizony, aki mást mond, az hazudik, de a munka után hazamegy, élheti a saját nyugodt magánéletét, nem kell attól rettegnie, hogy másnap nem lesz hova bemenni, dolgozni, hogy a munkáltatója nem fizeti ki aktuális fizetését, nem kell megélnie, hogy a főnökei megalázó módon bánnak vele, nem kell rettegnie a huszonnyolcezres közmunkás léttől - ott emberszámba veszik és nyugodt az élete.

És nyugodtan megél a fizetéséből.

Jelzem, szinte mindenhol a világon nyugodtabb az élet, mint nálunk, kanadai kedves ismerősöm szerint arrafelé ismeretlen az olyan ideges kapkodás, mint amit itthon lépten-nyomon tapasztalhat az ember, ott sokkal nyugodtabban intézik az ügyeket és mégis minden működik, és ahogy tudom, a vállalkozások sincsenek dögrováson.

De ugyanezt mondják Németországról ott dolgozó ismerőseim, és Anglia sem a kapkodó idegbetegek országa.

Mikor a lányomék Németországban dolgoztak, néhány hónap után még a viselkedésük is megváltozott, nyugodtak és kiegyensúlyozottak lettek, aztán kalandvágyból hazajöttek és két hónap múlva már megint forgott a mókuskerék, kispannolt idegekkel rohangáltak, állandó feszültségben és kapkodásban.

Azt mondják az okosok, hogy ugyan igen fontos egy országban a gazdaság fejlődése, de legalább olyan fontos az, hogy milyen állampolgárainak komfortérzete, hogy érzik magukat a saját országukban?

Ami azt illeti, bár az Unió országai között ez utóbbi tekintetében is sereghajtók vagyunk, de ha mérnék a lakosság elégedettségét vagy komfortérzetét is, akkor azt hiszem, kevés ország előzne meg bennünket.

Ennek persze vannak objektív okai is, mert egy olyan országban, ahol a lakosság negyven százaléka él a létminimum alatt, ott azért nemigen lehet csodát várni egy ilyen felméréstől, de azért még ez sem teljesen igaz.

Jártam fekete-afrikai országban, ahol a magyar nyomorgó kiskirálynak számítana, és mégis, az emberek mosolyognak, kedvesek egymáshoz és a külföldihez, nem siratják magukat.

Próbálnak megélni, nem kevés szenvedéssel és sok leleményességgel.

Nálunk a nyomorhoz társul még ez a sajátosan magyar elmebaj is, amit mi politikának hívunk.

Itt a politika nem államvezetési elképzelések versengése, hanem szinte vallásháború, melyben az emberiség által már a középkorban meghaladott viselkedésminták kerülnek előtérbe, a heves érzelmek talán a francia katolikus-protestáns harcok idejét idézik.

Itt nem az a lényeg, hogy működjön az államigazgatás, hanem az, hogy annak kulcspozícióiban kinek az emberei ülnek, nem az a lényeg, hogy jusson minden gyereknek meleg étel, hanem hogy turul trónoljon az oszlopon, itt nem a szakértelem az elsődleges, hanem a párthűség.

Itt elválik egymástól a szó és a tett, itt simán belefér, egyik nap Csányi ki tudja, milyen forrásból felépített ultramodern tehenészetében jópofizni az inszeminátorral, másik nap meghirdetni az oligarchák és a bankárok hatalmának visszavágását, harmadnap verbálisan meghágni a lányokat, majd negyednap kenetes szavakkal számon kérni az erkölcsöt és a családról zengedezni – ez egy ilyen ország.

Az marad csak itt, aki nem ismerhet meg másmilyen életet, államot, amelyben ugyan lesznek valószínűleg hibák és visszásságok, esetleg még korrupció is, de legalább nem tartanak húszévente társadalmi mélyszántást arra hivatkozva, hogy az éppencsak megerősödött pázsit helyett ők majd szebbet, jobbat vetnek, majd első lépésként ellopják a fűmagot – zsákostul.

Ezért van az, hogy a mai politikusok csodálkozó elvárásaival szemben a nép nem hajlandó visszamenőleg utálni Kádár rendszerét, mert ott a politika békén hagyta őt, lassan gyarapodhatott, megélt.

Mi a kapitalizmus legócskább változatát valósítottuk meg, ha valaki előveszi Marxot, akkor láthatja, hogy a mi országunk a kapitalizmus legrandább tulajdonságainak illusztrációjává vált.

Kár pedig értünk, mert külföldön éppen azért szeretik a magyar munkaerőt, mert tud dolgozni, emellett tud gondolkodni is és arrafelé szokatlan módon kreatívan tudja kezelni a munka során felmerült problémákat.

Orbán azt mondta, hogy kétezer húszra majd visszajönnek, akik most kimennek, ha ő marad hatalmon.

Viccel a vezér, egyelőre ugyan még nem kötelező röhögni rajta, de azért ha akarod, ne fékezd magad!

:O)))

ORBÁN NYÁJÁNAK JUHÁSZA

Hát most végre megtekinthettük őt teljes szépségében.

Nehéz helyzetben volt, mert az általa fémjelzett szervezetet sikerült belemanővereznie egy igen kellemetlen csapdába, nevezetesen mire szervezetté alakulhatott a MILLA, addigra sikerült is megkérdőjeleznie az új, egyesületnek titulált párt hitelességét.

Számomra ellenszenves küldetéstudata pedig őt magát is hiteltelenné tette.

Hogy ezenközben még lazán hazudozott is, nemlétező világbanki jelentésekre utalva, meg olyan baromságokat mondott, mint, hogy a hatos autópályára nincs szükség, mert senki nem jár rajta, ez már csak hab volt a tortán.

Mikor az M0 felépült, csak én szaladgáltam rajta, most meg, ha beáll valamiért, akkor megáll az élet Budapesten.

Amit pedig a választásokról vizionált, melyen majd a polgárok szerinte leülnek, kialakítják saját álláspontjukat, majd vezért (számadót) választanak a Duna jegén, ez olyan színvonalú amatőr bohóckodás, hogy a bányászbéka sírva könyörög a receptért, merthogy úgy érzi, a segge alatt nagy dolgok történtek.

Vitapartnerei Vadai Ágnes és Szanyi Tibor voltak, mindketten értelmesen beszélgettek, próbáltak érvelni, hátuk mögött – főként a szocialisták - választók száz és százezreivel.

Velük szemben meg ott hőbörgött az ismerethiányos, ezt nagy hanggal és agresszivitással leplező politikai analfabéta.

Aki szerint lehet más a politika, és ezt majd ő meg a szavazók fogják bebizonyítani.

Nem akarnám cikizni, de ezt mondta már más is ebben az országban, aki valószínűleg ugyanonnan kapta az indulótőkét, ahonnan ő is, de ez a hangzatos duma másnak sem jött be, merthogy ab ovo helytelen volt a feltételezés, hogy egy parlamentáris demokráciában a pártok képesek lesznek valamiféle más módon viselkedni, mintha pártok lennének, - mondjuk szeretetet prédikálva levenni ingüket-gatyájukat a szegényeknek adni – mosás után.

A politika ugyanis érdekérvényesítés, társadalmi csoportok – ízlés szerint osztályok - érdekeinek érvényesítése, mely érdekeket politikai pártok fogalmaznak meg és érvényesítenek, már amennyiben a választók bizalmat szavaznak nekik.

Ezen túl a történéseket a gazdasági környezet, a politikai alkufolyamatok, a társadalom anyagi és mentális állapota, meg a kell és a lehet kényes egyensúlya, valamint a választási matematika fogja szabályozni, nem holmi életismerettel láthatólag nem rendelkező politikai naiva állásfoglalása.

Egy párt pedig akkor is párt, ha egyesületnek hívják, legfeljebb röhögünk egy jót a kis ravaszdin…

A beszélgetés meglehetősen egysíkú volt, Orbán érdekeinek képviselője képtelen volt – vagy úgy csinált, mintha képtelen lenne – felfogni, amit a többiek mondtak, merthogy az őt egyáltalán nem zavarja, hogy a MILLA tüntetőinek túlnyomó többsége pártok szavazója, tüntetni meg nem pártprogramért és végképpen nem érte megy, hanem azért, mert utálja a Hibbantat.

A stílus maga az ember, mondja a bölcs és igaza is van.

Ha innen közelítjük az újdonsült pártvezér teljesítményét, akkor a kép még siralmasabb.

Szerintem ne menjen politikusnak, aki egy - mégcsak különösebben ki sem élezett vitában – képtelen megőrizni a higgadtságát, aki képtelen udvariasan megvárni, ameddig válaszolnak neki, - az ilyen ember menjen a Vezérrel kéz a kézben a pszichiáterhez és ott beszélje ki a személyiségében felhalmozódott feszültségeket.

Nagyon tetszett viszont a másik két szereplő.

Szanyi Tibor nem csak sajátmagához képest volt visszafogottan blazírt, hanem abszolút értelemben is egy higgadt, megfontolt, de elveiért bátran kiálló, múltját büszkén vállaló politikus figuráját hozta, tökéletesen.

Különösen tetszett, hogy nem hagyta szó nélkül az „elmúltnyócév” nyakló nélküli csepülését, meg a korrupciós vádakat, megismertetve Juhász egyleti vezetőt azzal a sajnálatos ténnyel, hogy az elmúlt két évben még egyetlen elmarasztaló jogerős ítélet sem született a nagy garral beharangozott ügyekben.

Ekkor aztán ejtettük az ügyet, jó szokás szerint, mintha el sem hangzott volna az ominózus kijelentés.

Vadai Ágnes hozta szokott formáját, kedves volt, udvarias, tárgyszerű és okos, nagyon jó volt elnézegetni, ahogy próbálja meggyőzni azt, aki meg sem értette azt, amit mondott, aki valamiféle álomvilágban úszik a boldog jövő felé.

Vadai Ágnes a mai politikai struktúra bármelyik szerepére alkalmas, sokszor jutott már eszembe, hogy érdemes lenne talán egy-két cikluson keresztül a DK élére választani, mintegy kontrasztként a Fidesz prominensei mellé.

Egy személye megjegyzést is hadd tegyek: igen jól nézett ki a műsorban, a sminkje tökéletes volt, a hajával meg bátran kísérletezhetne, van ott haj bőven!

A televízió világában senki nem engedheti meg magának, hogy slampos vagy elhanyagolt legyen, aki nőből van, csinos ápolt és okos, annak már csak egy kis szerencse kell a politikai érvényesüléshez.

Vadai Ágnes olyan okos politikus, hogy hét nyelven beszél.

Szó szerint…

:O)))

EURO ÉS EURÓPA

„Az euróövezeti adósságszolgálati válság negatív hatással van az olyan, euróövezethez nem tartozó országokra is, mint Magyarország, ez azonban nem csökkenti az euró bevezetésének szükségességét” - nyilatkozta Simor András, az MNB elnöke Tokióban.

Az euróövezeti adósságszolgálati válság mellesleg negatív hatással van az euróövezet országaira is, természetesen nem egyforma mértékben és nem egyforma hatással.

Mindenesetre ma a jobboldal már nem hivatkozik unos-untalan az olyan bezzegországokra, mint Írország meg Spanyolország, valamiért nem hasonlítgatja Magyarországot nyakra-főre a visegrádi országokhoz, nem kéri számon naponta saját gazdaságpolitikáján (?) a GDP-arányos növekedést, inkább  a pocakos tábornok vezénylete alatt átment szabadságharcosba, felfestve hívei elé egy leigázott, megalázott ország képét, melynek élén éppen korunk II. Rákóczi Ference vívja élethalálharcát a labanc ellen.

Mit mondjak, a küzdelem vége is hasonlítani fog a hajdani szabadságharc végkifejletére, csak nekünk nem lesz annyi szerencsénk, hogy a törökök befogadják a Nagyságos Fejedelem 2.0 forradalmárkodásban megfáradt és agyilag kissé punnyadt személyiségét egy öröklakás lakójának Rodostóba - környezetvédelem is van a világon.

Szabadságharcolni kényelmes dolog, mert nem kell hozzá számolgatni, tervezgetni meg elemezgetni, elég, ha lelkesültek és elszántak vagyunk, abban pedig itt nincs hiány.

Így aztán a pávatáncnak (pavane, de ez olasz eredetű tánc - mióta Berlusconi világgá ment, ezzel sem dicsekszünk…) egyik gyakori figurája a magyar táncművészetben az a lépéssorozat, melynek első lépéseként eldobjuk az eurót, majd néhány lépés látványos totyorgás után lehajolunk érte.

Remek figura, az ország első táncosa kiválóan ismeri, ha ránézünk, a mentalitása és a mozgása már teljesen pávaszerű, esze sincs több, pedig a pávához képest a liba egyetemi tanár - csak még talán az lenne célszerű, ha a fenekébe is tűzne néhány pávatollat.

Mert ha harcolni kell, hát mi harcolunk, egészen addig, mígcsak a forint helyett be nem kell vezetnünk a fabatkát, - váltópénze a fapityke – mindannyiunk legnagyobb örömére.

Mi ugyanis úgy harcolunk az államadósság ellen, hogy időnként el-elhajtjuk az IMF-EU duót a fenébe, ezért aztán olyan hitelekhez jutunk csak, melyek kamatköltségeit a magyar gazdaság soha nem lesz képes kitermelni, viszont, ha ezt az árat megfizetjük egyre növekvő államadósság formájában, akkor handabandázhatunk boldogan - Európa tojik a fejünkre, nagyobbat, mint az átvonuló vadludak a magyar rónán cserkelő Semjén fejére.

Aki hülye, haljon meg.

Ellenben itt arról van szó, hogy mi dögöljünk majd éhen, merthogy a Vezér már nemigen fog, az biztos, - csak a teljesen feleslegesen felépített kolontári gát hasznából száz életidőt végig tudna zabálni, pedig az csak aprópénz volt, kedveskedés a tesónak, aki a Család bányászati vállalkozásait igazgatja…

A mi életünk minősége viszont attól függ, hogy milyen a kapcsolatunk Európával.

Merthogy - ha hasonlatot keresnénk - akkor jó közelítéssel olyanok vagyunk, mint egy balatoni horgászcsónak az Enterprise repülőgéphordozó után kötve, a Vezér meg olyan, mint aki ebben hátrafelé vadul evezve megpróbálja megfordítani a hajót – mit mondjak, a repülőfedélzetről nézve igen szórakoztató látvány lehet a kis hepciás erőlködése.

Évszázadokon keresztül az volt a bánatunk, hogy nem tartoztunk Európához, voltak, akik igen engedékenyen kompországnak aposztrofáltak bennünket, voltak, akik azt hitték, ha sokszor elmondjuk, hogy mi Európához tartozunk, akkor attól már európaivá is váltunk, de mindahányan tévedtek.

Mi éppen annyira tartoztunk Európához, mint például a Komi Köztársaság, mi voltunk a periféria, az ütközőállam - már amikor egyáltalán állam voltunk, nem csak valamelyik nagyhatalom hátsóudvara.

De – mint ahogy az ember életében is legalább egyszer – az államok történetében is eljön egyszer egy lehetőség, mikor változtatni tudna sorsán.

Így történt ez velünk is, Európa befogadott bennünket, segítséget adott és ad, hogy gazdasági hátrányunkat ledolgozzuk, ernyőt tart fölénk, ha nagyon szakadna az eső, mindezért cserébe csak annyit kér, hogy viselkedjünk európaiak módjára és ne nehezítsük a helyzetét, ha már az ő lélegeztetőgépére vagyunk kapcsolva.

Erre húsz év barátságos együttműködés után megjelenik egy elmebeteg és elkezd szabadságharcolni.

Azok ellen, akiknek nem lehetünk elég hálásak, hogy segítenek nekünk demokráciát és működő kapitalizmust csinálni, mert azt azért lássuk be, hogy nyomortanyákhoz elég lenne Orbán tehetsége egyszemélyben is, na, esetleg Matolcsyval megerősítve.

Európához tartozni számunkra történelmi szükségszerűség, mert másfelé egyszerűen nincs út, még ha Szeretett Vezérünk mást is próbál sugallni.

Európa, vagy a mai szemmel elképzelhetetlen nyomor - azoknak is, akik majd nemsokára a Buggyantat támogató békamenet résztvevői lesznek, - bocsáss meg nekik Uram, hisz nem tudják, hogy mit csinálnak.

Európába az út az euró bevezetésén keresztül vezet, mert az Unió számára sincs más út, csak az együttműködés szorosabbra fűzése a tagállamok között – bizony-bizony, a szuverenitásuk rovására.

Aki az euró bevezetésének szükségességét kétségbe vonja, az vagy idióta vagy hazaáruló.

Ha azért vonja kétségbe ezt, hogy hatalmát semmi ne korlátozza, akkor mocskos, tróger hazaáruló.

Az lenne jó, ha mindenki pontosan értené: Magyarország jövője itt dől el és most.

Vagy kiállunk az Unió mellett, vagy elvesztünk, elvesztek a gyerekeink és unokáink is.

Mikor Orbán azt mondja, ha pártja megnyeri a 2014-es választást, hat év múlva Magyarország olyan hely lesz, ahová a külföldre vándorolt összes magyar fiatal haza akar majd térni, akkor ezt tekintsük betegsége aktuális tünetének.

Aki innen kimegy egy valódi demokráciába, valódi fizetésért dolgozni, az hideglelést kap, ha arra gondol, hogy hazajöjjön egy diktatúrába fabatkáért igát húzni.

Lehet, hogy a mai fiatal hazafi, de nem hülye.

Itthon meg majd szép lassan kialakul a kettős valutarendszer, a magyar fizetőeszköz lesz az aprópénz, komolyabb dolgok (ingatlan, műszaki cikkek, libamáj, stb…) árát meg majd euróban fejezzük ki, abban tartjuk megtakarításainkat, míg csak világgá nem küldjük ezt az országrontót.

Lehetne esetleg már akár holnap is…

:O)))