AZ ÉN ÉVÉRTÉKELŐM

Honfitársaim, magyarok! Kedves barátaim! Keresztény és nemannyira keresztény testvéreim az Úrban!

Eredetileg nem terveztem, hogy értékelem az évet, minek a sebekbe sót hinteni, a szívekben a tőrt megforgatni, édes hazánkat elszomorítani, hólapáttal hányni a falra a borsót – kilátástalan ügy.

Nem fog változtatni semmin, de a trenddel nem érdemes szembemenni, így aztán ma itt állok előttetek, egyként a sorból, hogy én is megtartsam évértékelő beszédemet.

Egyetlen oka van ennek, szerettem volna, ha hazám legalább egyetlen mutatóban a világ legjobbjai közé tartozik, és örömmel jelenthetem, hogy a GDP-arányos évértékelők tekintetében az én értékelésemmel már az első háromban vagyunk, és még hátravan a Viktor, az Attila, meg a Juhász-füvész, és ha nincs szerencsénk, akkor a Schiffer is – a győzelem elkerülhetetlen!

Ha nem ismertetek volna fel, Magyarember Józsi vagyok, a Kárpát-medence közepén élem átlagos életem, a pofám kissé bamba, mert nem mindig értem az engem körülvevő világot, így életem egy-két evidencia köré szervezve próbálom túlélni a hétfőt, a keddet és a hét többi napjait, ezidáig sikerrel, de ki tudja meddig?

A legfőbb evidencia az, hogy minden politikus lop, nekem meg nem hagyják.

Nem akarom én megváltani a világot, vagyok én egy élettől elrugaszkodott idealista?

Naugye –így hát én is az új idők új időszámítását alkalmazom, mint a Nagy Francia Forradalom tette volt hajdan, és a Vezér által közkinccsé tett megnevezéseket használom.

A miniszterelnök szerint 2010 az összefogás éve volt, 2011 a megújulás esztendeje, 2012 az elrugaszkodás esztendeje volt, 2013 az emelkedés esztendeje lesz, 2014 pedig a pofáraesésé, hacsak menet közben ki nem derül, hogy Matolcsi a világ összes lottóján játszik és megnyert közülük ötezret.

Ma az elrugaszkodás esztendejéről ejtenék néhány szót, szavazzatok nekem türelmet!

Mindjárt bevezetésképpen felmerül a kérdés: mitől is rugaszkodtunk el ebben az évben?

A válasz egyszerű: a realitásoktól meg a humánumtól.

Ezt dicső kormányfőnk - kinek növessze Allah hosszúra a körmöt a csúnyáján – állami szinten művelte, az unortodox közgazdaságtan újabb magaslatait hódítva meg, miközben az általa tenyérből etetett média engem etetett, mondván, hogy húdejólélek ebben a tejjel-mézzel folyó kis Kánaánban, amit mindközönségesen Magyarországnak nevezünk.

Ezt egy darabig ettem is, szeretett Vezérünk iránti szerelemtől áthatva, de menet közben – általában minden hónap huszadika tájt, mikor elfogyott a fizetés/nyugdíj/segély, és a gyerekek elkezdték rágni az asztal lábát, mint a ropit – gyanút fogtam, hogy hátha a valóság mégis más – most ott tartok, hogy valószínűleg a komcsik műve, az elmúltnyócév, ugye….

Mert hát olyan fel sem merült bennem, hogy az Ember, Aki Soha Nem Hazudott éppen most hagyott volna fel ezzel a szép szokásával.

Ez volt az év az, mikor első ízben nem vagyok jogosult nyugdíjra, dolgozzak bárakárhány évet is, mert az elrugaszkodás közben a jogosultságom valahogy kiesett a zsebemből, de számítok Nagyurunk kegyére, aki nyugdíj helyett majd kegydíjat fog osztani azoknak, akik nem döglenek éhen még ennek előtte, eléggé célirányos módon!

Ez volt az év, amikor kiderült, hogy az új rendszer a jogaimat a Miranda-figyelmeztetésnek megfelelően szabályozta, nevezetesen jogom van hallgatni, és ez volt az év, melyben először hittem el, hogy itt reális ok van a félelemre.

Ebben az évben jutottunk el több mint fél évszázad után oda, hogy gyermekeimmel kéz a kézben ismét találkozhattam az éhezéssel, viszont nőtt a foglalkoztatás, mert egy nyolcórás helyett két négyórás munkavállalót foglalkoztattak három hónapig egy évben a közmunkán, lehet, idén tovább javul a helyzet és négy kétórás munkaerő foglalkoztatására kerül sor.

Az Elrugaszkodás Éve adta nekünk a Kopott Budai Zsúrfiúk Egyesületét, nekik még van erejük a meneteléshez, ezért nem Éhségmenetet szerveznek maguknak, hanem Békemenetet - állami pénzekből, abban reménykedve, hogy majd békén hagyjuk őket.

A humánumot szeretem bennük legjobban, de nem is csoda, hiszen csupa sokatpróbált keresztény, akik a kommunisták húsdarálójából szökve vad harcok után szerezték meg a hatalmat.

Némelyikük agyilag bele is rokkant a vad tülekedésbe a párttitkár segge körül, hacsak nem ő volt a párttitkár, aki ravasz módon belülről rágta szét a rendszert.

Az elrugaszkodás évét úgy gazdaságilag, mint politikailag még sokáig meg fogjuk emlegetni, hiszen ez az év volt az, amikor megvédtük az egészségügyet, így ismét a népi gyógymódok és sámánok felé fordulhattunk.

Ügy még van, egészség már nemigen, orvosok se nagyon és még csak most jön a feketeleves!

Az oktatás is kapott a pofájára, oktató, diák egységesen, de hepciáskodtak, - most kezdődött el a kihallgatásuk…

A Párt Ökle is az idén megmentett egy túszul ejtett kutyakiképzőt Szíriából, bizonyítva, hogy indokolt volt rájuk költeni a milliárdokat, habár a kutyakiképző valami csoda folytán a megmentése dacára életben maradt.

Az ellenzék is hozta a szokott formáját.

Azt szeretem bennük leginkább, hogy csalhatatlanul érzékelik a társadalmi elvárásokat, és mikor egy ország az összefogásról álmodik, akkor ők egymást marják, előre osztozkodva a Vezér szájából kilógó koncon.

Bűneiket az Általános Hibásra aggatva kikergetnék őt a sivatagba, de az meg egy istennek se akar odamenni!

Az elrugaszkodás évében sokat fejlődött az igazságszolgáltatás is, a perek szépen közelítenek a választások napjára időzített elsőfokú ítélethirdetések felé, ügyész, bíró mind a Vezér farzsebében van.

Ebben az évben is tovább tollasodtak szeretett oligarcháink, most éppen a földvagyon ellopása van soron - az első fázisban vagyunk, már övék a bérleti jog, a tulajdonjog majd csak később lesz az övék.

Megszűnt a Malév, a gazdaság padló alatt, külföldi kapcsolataink Burundira korlátozódnak, a Vezér időnként peckesen elsétál szopni hol Brüsszelbe, hol Moszkvába, de akárhova megy, győzelemmel tér meg.

Minden gazdasági mutatónk tökutolsó Európában, de a kincstári optimizmus határtalan.

És ez nem befolyásolja az egyéni sikereket sem, a magánvagyon gyarapszik szépen, ütemesen.

Vezérünk hazaengedte azeri példaképét, még a baltáját is vihette magával – jó üzlet lehetett ez valakinek, de arról nem hallottam, hogy a gusztustalanság ellenértékeként legalább az államkincstár gyarapodott volna…

De hogy valaki jól járt, az tuti.

Szép, eredményes évünk volt, és ez azzal biztat, hogy jövőre az ország visszafordíthatatlanná válik a szakadék felé vezető úton.

A vezetés a Nemzeti Trafikokba veti utolsó reménységét, én meg hiszek nekik.

Valószínűleg jövőre is bamba tekintettel fogok nézni a bizonytalan jövőbe, és az előrágott mondatokat ismételgetem: Erős ország! Nagy Vezér! Jobban élek, mint bármikor! Szebb vagyok, mert magyar vagyok! Jövőre jobb lesz! Rezsicsökkentés! Inflációnövelés! Bokréta Isten kalapján!

És álmatag tekintettel nézem, ahogy szétverik ezt a valaha élhető, kellemes országot, közben azért kicsit irigy is vagyok a szomszédomra, Magyarember Pistára, mert neki a polgármester úr dupla adag füvet utalt ki segélybe.

És röhögök, mert jól rácsesztek a cigányok, - már nincs mit ellopniuk tőlem, lassan majd elsétálok már arrafelé, mit lehetne visszalopni, de azért azt nem remélem, hogy a libám megtalálom, a kerékpárt meg nem lehet megenni, jóllehet volt olyan rab a börtönben, aki azért a láncot lenyelte, mint a spagettit.

De azért jó, hogy vannak, mert olyanok ők a magyar szegényembernek, mint a politikusoknak Gyurcsány.

Hát, majdcsak lesz valahogy, majd valaki megmondja, hogy mit csináljak!

Azt úgy száz év múlva tervezem bevezetni, hogy majd én mondjam meg a politikusoknak, hogy mit csináljanak – ezt a kis időt meg majdcsak kibírom már valahogy!

Addig meg - MÍG LEHET - magamban értékelgetek, tek, Tek, TEK…

:O)))

ROHAN AZ IDŐ

Orbán röhög a markába.

Nem való ennek a népnek demokrácia, a magukat demokratáknak vallóknak való ez legkevésbé!

Ide egyetlen erős kéz kell, egyetlen akarat, egyetlen személy, akitől – okkal - tartani kell.

Hát, ha ez kell, akkor nézzenek meg engem, és nézegessenek még vagy tizenöt – húsz évig, az Isten is erre teremtett!

Hiszen csak nézzen körül mindenki a saját portáján először, és csak aztán az ország házatáján – na, mit lehet látni?

Egy csomó gatyájába trottyantott, bánatos értelmiségit, akik éjt nappallá téve lamentálnak, majd jammerolnak és mikor befejezték, akkor kezdik elölről, esetleg fordított sorrendben, de persze csak otthon, szűk körben, mert félnek.

Féltik a piti kis kiváltságaikat, a kiszámlázni való ócska kis megrendeléseiket, éppúgy, mint a Kádár-rendszerben is tették.

A hősiesség ideje majd akkor jön el, ha megbukott a Rendszer!

Na, ha rajtuk múlik, akkor ez sohanapján jön majd el!

Aztán lehet látni az ostobák hihetetlen méretű tömegét, akik egyrészt elmondják, hogy őket aztán végképp nem érdekli a politika, mert semmiféle összefüggést nem látnak a saját életük alakulása meg a politika között, másrészt meg elmondják, hogy minden politikus egyforma, lopnak, csalnak, hazudnak (Gyurcsány főleg!), ezért tart itt ez az ország.

Persze egyszer majd rájönnek arra, hogy a gyerekük azért nem mehet egyetemre, mert a mai politika ahhoz a grádicshoz szögelte őket, ahol ma szüleik élnek, de akkor már késő lesz.

A szerencsétlen idealista Gyurcsány meg addigra – remélhetőleg – Gánton töri már a követ zebra-jelmezben, oszt törheti a fejét, hogy hova lett Bajnai meg Mesterházy, míg csak Juhász kápó végig nem ver rajta, kap majd Millát, a kapanyéllel!

Persze, a népek arra is rá fognak jönni, hogy amikor be van takarva a szemük a nemzeti zászlóval, akkor egyikük se látja, hogy merrefelé vezetgetik éppen őket, miközben a háttérből a kórusunk azt zümmögi: szép, de szerencsétlen országunk, te többre hivatott, és te magyarember, a teremtés méltatlanul háttérbeszorított koronája, bízzatok bennem, mert én majd megharcolok értetek!

De amikor erre rájönnek, már hol lesz ez az ország?

Tíz-tizenkét család kezén – persze az én családom első kell legyen közöttük, de hát ezt majd megoldom, időm lesz rá!

Lehet látni a zsellérek és rabszolgák tömegeit – na, belük van legkönnyebb dolgom, az éhhalál küszöbén egy szelet kenyérrel meg lehet tanítani pitizni még egy korcs kutyát is, hát még ezeket!

Ezekből előbb lesz kutyatáp, mint forradalmi tömeg!

Vazallusaim meg földhöz csapott homlokkal, égnek meresztett seggel imádnak, mert aki nem imád, az nem lesz a vazallusom, hanem nem lesz!

Imígyen töprenkedik a Vezér, miközben az ellenzék egyszerre akar az ő, meg saját maga ellenzéke is lenni, veszekszik, osztódik, szaporodik és hezitál, lamentál, dolgozik veszettül saját ellehetetlenítésén.

Ki a fene akarja majd egy rakás marakodó, egymást marcangoló szerencsétlenre adni a szavazatát?

Hadd jövendöljem meg – senki!

Mintha az idők végtelensége állna rendelkezésükre a választásokig, mintha az időmilliomosok klubja

Gyűlésezne akkor, mikor a nyakuk a sínen van és már hallani a távolból a vonat zakatolását.

Hát nincs ott egy ember, aki elmondaná nekik, hogy meg kell egyezni?

Hogy nem az a fontos, hogy most cizellálgassák, elemezgessék a múltat, hanem az, hogy elkergessék ezt a szociopatát?

Nincs, aki elmondaná nekik, hogy még a legolcsóbb kölni eladásához is kell egy arc, aki vonzó, és akinek a termékét szívesen veszik?

Hogy ez esetben tíz arc kevesebb, mint egy?

Nincs, aki elmondaná nekik, hogy itt nyerni csak úgy lehet, ha minden választókörzetben egyetlen, vonzó küllemű és köztiszteletben álló, emellett okos és vitaképes közös jelöltet indítunk?

Nincs, aki elmondaná nekik, hogy itt nem a következő húsz év terveit kellene megvitatni, azt majd megvitatja az új, demokratikus parlament.

Itt most arról kell dönteni, hogy a hatalom megszerzésének napján, vagy másnap kell hatályon kívül helyezni az alaptörvénynek nevezett pamfletet, és milyen ütemben kell megtisztítani az államot a Polt féle alakoktól, hány nap kell a többkulcsos adó bevezetéséhez, a TEK feloszlatásához vagy beolvasztásához a Rendőrség kötelékébe?

Hát nincs ott senki, aki egy csipetnyi gyakorlati érzékkel rendelkezne?

Már mindenütt harsogni kellene, hogy Önkényuralom! Önkényuralom! ahol megjelenik Viktor, ott annak, hogy Diktátor! Diktátor!

És le kellene ülni egy munkacsoportnak azokkal a társadalmi rétegekkel, melyek az Orbán – rezsim üldözöttei, a fegyveresekkel, a pedagógusokkal, az egészségügyi dolgozókkal, a cselédek és zsellérek képviselőivel, megkérdezni tőlük, hogy melyek legyenek az első feladatok a kormányváltás után.

Ígérgetni felesleges, komoly emberek komoly beszélgetéséről kellene, hogy szó legyen.

Az idő rohan, mindjárt március, itt meg az áll az ellenzéki politika középpontjában, hogy Bajnai akar-e összefogni a Demokratikus Koalícióval, meg, hogy az összefogás–párti LMP-utód hogy tud úgy összefogni, hogy ne fogjon össze.

És senki nem vonja le a következtetést, hogy az együttműködést más alapokra kell helyezni, más ernyő-szervezetre van szükség más feltételekkel, és kell egy mindenki által elfogadható miniszterelnök-jelölt, - ha rám hallgatnának, nőből lenne.

Merthogy abból azonnal kiderülne, hogy egy régi, rossz beidegződéstől már meg is szabadultak az együttműködésben résztvevők.

Mit szólnának például a Nemzeti Bank nemsokára leköszönő alelnökéhez, Király Júliához?

Nekem tetszene.

És önöknek?

:O)))

HOPP, TE ZSIGA

„Nyírjátok ki, megadtuk a kilövési engedélyt!” – állítólag ezekkel a szavakkal fakadt ki egy ellenzéki újságírónak a Fidesz egyik vezető politikusa azt követően, hogy kiderült: a párt ifjú képviselője, Zsiga Marcell negyvenmillió forintért vásárolt házat, ám vagyonnyilatkozatában csak 10,5 millió forint megtakarítás szerepel. 

Az ATV közölte a hírt, Mely akár pozitív hírnek is lenne mondható, ha nem szerepelne benne a sajtó számára megadott kilövési engedély, melynek létéből az a következtetés vonható le, hogy hír itt abból lehet, melyhez a Fidesz hozzájárulását adta.

Zsiga Marcell a fiatal politikusi generáció emblematikus figurája, kis szerencsével akár még Zuschlagi magaslatokba is emelkedhet, jóllehet erre azért mérget nem vennék – attól függ, hogy mi van a kezében.

Ha túl sokat tud a helyi, méginkább, ha országos vezetők viselt dolgairól, akkor még lehet esélye, ha üres a keze, mint rosszlánynak a kamionparkolóban recesszió idején, hát akkor megszívta a dolgot.

Hiába, no, a korrupciót is tanulni kell, nem lehet azt elkapkodni, elostobáskodni, elirigykedni – hagyni kell az összes érdekeltnek, hogy – ahogy az olasz maffiában mondták anno - kicsit megnedvesítse a csőrét az aktuális ügylet kapcsán.

Zsiga Marcell - hogy úgy mondjam - elszemtelenedett, miként hajdan Berija.

Azt gondolta, hogy őt nem fogja a golyó, márpedig ez nem biztos, hogy így van.

De megtévesztette őt az előtte álló generációk példája, akik éppen agresszív pofátlanságuk által úsztak meg olyan ügyeket, melyek kapcsán minden ép jogérzékű ember minimálisan is politikai bukásukra tippelt volna – mégis mindannyian, mindig megúszták a felelősségrevonást.

Talán a Nagy Politikai Példakép tévesztette meg, akinek tucat ügyet sikerült túlélni, mindemellett még mély elkötelezettséggel tud szónokolni és korrupcióval vádolni a szocialista politikusokat.

Hol van ez a piti kis korrupciós ügy egy Gripen-ügyhöz, de még a tizenkét állami gazdasághoz is?

Hol van ez a vörösiszap-katasztrófa során a falu közepére dolomitból odarittyentett gát ügyéhez?

Kanyarban sincs, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy írásos bizonyítékok dacára meg lehetett úszni a befolyással való üzérkedést Tokajban, hogy csak azt említsem, ami hirtelen az eszembe jut.

És ha már ház, akkor a Vezér rezidenciájáról is essen pár szó, melynek adatait a mai napig nem lehet pontosan tudni, mint ahogy azt sem, hogy végül ki és mikor adott rá végleges használatbavételi engedélyt, ki adott a borospincének álcázott Wolfschanze-ra építési engedélyt.

A ház építésére a fedezetet részben a Vezér beszédírói által írt és Kövér Szilárd által kiadott beszédgyűjtemény bevételeivel vélték legalizálni, a jogellenesen megszerzett előző lakásuk eladási árát pedig a hálás Kékessy család legalizálta, a nyálcsorgatóan ostoba ellenfelek pofájába röhögve.

Volt miérthálásnak lenniük, és még valószínűleg lesz is miért.

A hiba itt lehetett, a mi hősünk léptéket tévesztett - mintha a sarki fűszerboltocska tulajdonosa le akarná nyomni a Tescót, vagy mintha a liba versenyezni szeretne dögevésben a saskeselyűvel.

Zsiga Marcell roppant alkalmas jelenség volt arra, hogy megtestesítse a Fidesz feltörekvő új generációját, küllemileg ugyanazt a bonvivánt hozta, mint amilyen figurával a másik oldalon ma Mesterházy Attila kísérletezik, de a reflexei – ellentétben a szocialista pártelnökkel – fidesz-reflexek, melyek a Vezér hatalomrajutásával csak megerősödtek.

Ezek a reflexek azon a tényeken és vélelmeken alapulnak, hogy az Erő velük van, hogy az élet harc, melyben csak a győztesnek lehet pofázni, a vesztesnek kuss van és elnyomatás, megaláztatás és kriminalizálás - a legyőzött ellenfél úgyis alig várja, hogy nyálcsorgatva behódolhasson.

A tipikus fideszes magatartás az erőszak, de ez nem elég, a Vezér és követői azt is elvárják, hogy a megerőszakolt élvezze is az aktust.

Persze különféle szintek különféle elvek meggyakására adnak felhatalmazást, és itt tévesztett léptéket az ifjú titán: quod licet Iovi, non licet bovi – amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek.

Lehet, a mi ökröcskénk bikának képzelte magát, mert megtette azt a szívességet, hogy kifejtette a havi negyvenhétezres élet szépségeit, alátámasztva főnökei idétlenségeit.

Így aztán igazán nem csoda, hogy a figyelem középpontjába került, márpedig akinek vaj van a fején, ne álljon ki a napra.

Emellett még létezik egy lényeges különbség: napjainkra megváltozott a politikai közhangulat és a szavazópolgárt elkezdte irritálni a mérhetetlen pofátlanság.

Lassan eljutott a tudatukig, hogy amit a politikus lop, azt tőlük lopja, és ilyen szempontból mindegy is, hogy a politikus melyik csapat mezét viseli.

Amikor Ügyeske leaszfaltoztatta az utcát a háza kapujáig és egy méterrel sem tovább, eldőlt a népekben a borjú, és ez nagyjából politikai pályájának végét is jelenti.

Így aztán most nézhet kifelé a fejéből és kezdhet készülődni a jogi pályára, ahogy a Fideszt ismerem, ügyész még lehet majd belőle, valószínűleg ő fogja irányítani a korrupció elleni harcot.

Arra leszek kíváncsi, a demokraták mit tudnak kihozni ebből az ügyből, de sok illúzióm nincs, a földbérletek ügye sokkal, de sokkal komolyabb ügy ennél a pitiáner kis korrupciócskánál, a kivitelezés mérhetetlen pofátlansága elképesztő, mégsem tudtak belőle nem, hogy bűnügyet, de még politikai tőkét sem kovácsolni.

Pedig ezt az ügyet megértené Mari néni is, márpedig a sokmillió Mari néni fogja megnyerni a választást.

Hogy kinek?

Na, ez itt a kérdés.

Tenni kellene azért, hogy a demokratikus oldal mellé álljanak…

:O)))

VIKTORRAL EGY KULTURKÖRBEN

Bakker, ha hiszed, ha nem, ma hihetetlen megtiszteltetésben volt részem: Viktorral egy kultúrkörben létezhettem.

Ugyanis, ma a Kamrában voltam, igaz, hogy nem Alcsúton és ez valamelyest csökkentette a dicsőségem, hanem a Ferenciek terén, és kalbászt sem tudtam vágni, ami ugyan csökkentette az ünnepség fényét, de hát mit tegyek, én már eleve hendikeppel indultam, az én jelem az óvodában a cseresznye volt, nem a töpörtyű, mint a Vezérnek.

A Kamra a Katona József Színház kamaraszínháza, ott néztem meg Tadeusz Slobodzianek színművét, melynek címe „A mi osztályunk”.

Aki még nem ábrándult ki teljesen az ember nevű állatból, hát itt az alkalom, meg lehet tekinteni az embert a maga valójában.

Az ember ugyanis a hétköznapi életben szeretnivaló, kedves társ, osztálytárs, munkatárs, szomszéd és barát, ámde a történelem furcsa játékot játszik vele, bele-belepottyantja különféle kiélezett helyzetekbe, melyekben állást kell foglalni, ide vagy oda kell csatlakozni, alkalmazkodni vagy ellenállni, tenni vagy kushadni.

És ezekben a helyzetekben az ember vagy helytáll, vagy elbukik, vagy mindkettőt teszi egyszerre, vagy egymás után - az élet, ugye, nem méznyalogatás.

Lengyel a darab, de lehetne akár magyar is.

Egy iskolai osztályról szól, a huszadik század harmincas - negyvenes éveiben, az osztályban mindenki mindenkivel jóban van.

Zsidó, lengyel egy közösség tagjaként éli hétköznapjait, míg csak közbe nem szól a politika, a történelem, mely szétzilálja az emberi kapcsolatokat és szétveri a közösséget.

A történelem akkor sem volt kegyes és ma is, csak gondoljuk azt, hogy az lesz.

Így lesz osztálytársa gyilkosa a tegnapi barát, így erőszakolja meg osztálytársnőjét az, akit aztán megkínoz annak férje, a szintén osztálytárs, aki az állambiztonság tagjaként kísérli meg felelősségre vonni - a társadalom képmutatása miatt sikertelenül.

Remek darab, a közönség pisszenés nélkül ülte végig az előadást, igazi katartikus színházi élmény volt.

A darabban szerepel egy történet, mely arról szól, hogy a lengyelek behajtották egy pajtába a zsidókat, majd rájuk gyújtották a pajtát – ez egyébként történelmi tényeken alapul.

A hatvanas években emlékművet állítottak az áldozatoknak, az emlékmű felirata szerint a nácik és a csendőrök végeztek velük.

Mintha Magyarországról szólna a darab, nem mi vagyunk a bűnösök, hanem a németek meg - esetleg – a nyilasok.

Nem is az érdekes, hogy a történelem mit hozott ezeknek az embereknek, hanem az, hogy az ember mennyire esendő, mennyire el tudják vinni az érzelmei, az indulatai, mennyire manipulálható, mennyire érdekvezérelt.

És mennyire könnyen válhat, válik áldozattá.

Elgondolkodtam – elsősorban fiataloknak kellene ezt látni, hiszen az idősebb korosztály érzi a veszélyt, de a fiatalok még gyanútlanok, velük kellene megértetni, hogy az efféle szörnyűségeknek még bekövetkeztük előtt útját kellene állni.

A vállalkozás majdnem reménytelen, a mai fiatalok veszélyérzete a nulla felé konvergál, pedig nem lenne baj, ha tudnák, hogy amikor már kézzelfogható a baj, akkor már késő, akkor már csak gyilkosok és áldozatok vannak.

Nem hiszik el.

Nagy baj ez, mert ez a mentalitás ad játékteret a náciknak, ez a mentalitás veszi el hatmillió halott áldozatának értelmét.

Meg kellene néznie ezt a darabot minden fiatalnak, minden idősebbnek, aki elveszítette a veszélyérzékét.

A színészek remekül tették a dolgukat, élükön Haumann Péterrel, de a fiatalok is művészek a javából, lenyűgöző teljesítményt nyújtottak.

Aki tudja, az nézze meg, nem eltékozolt idő.

És elnézést, hogy ma nem aktuálpolitika volt a téma…

:O))))

AKIK MAGUKNAK KERESIK A BAJT

Kövér házelnök lételeme a konfrontáció.

Maga baja lenne, de attól tartok, örökös krakélerkedéseinek mi fizetjük meg az árát.

Igen, mi, magyarok, határokon innen és határokon túl, bár aggódni igazán leginkább a határokon túli magyarokért lehet.

A „nemzeti szolidaritás jelképeként” a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma plenáris ülése alkalmából Kövér László házelnök kezdeményezésére pénteken az Országgyűlés Hivatala kitűzte a székely zászlót a Parlament Kossuth téri homlokzatára – tájékoztatta az Országgyűlés sajtóirodája pénteken az MTI-t.

Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes pénteken úgy fogalmazott: alapvető emberi jog a nemzeti közösségek szimbólumainak használata, egyúttal köszönetet mondott azoknak a magyarországi önkormányzatoknak, amelyek „erdélyi barátaink melletti szolidaritásuk jeleként” kiteszik a székely zászlót.

Mindenesetre én hülye embernek tartom azt, aki elmegy ahhoz a családhoz látogatóba, melynél a fia lakik, és arcul köpi a házigazdát, aki mellesleg háromszor akkora, mint ő.

De Kövér és társasága olyan, mint a cigány vak lova, amelyik nem azért megy fejjel a falnak, mert nem lát, hanem azért, mert vakmerő.

Egy olyan országgal izmozni, melyben másfélmillió magyar él nemzetiségként, - adott esetben túszként - roppant szűklátókörű politika, különösen akkor, ha a konfrontációnak nincs is tétje, hacsak az nem, hogy egyesek szerint mindenáron be kell bizonyítanunk, hogy a szomszéd országban azt teszünk, amihez kedvünk kerekedik.

Hát nem azt teszünk, és minden ilyen kísérlettel gyengítjük a magyar érdekérvényesítés mozgásterét, rontjuk az államközi kapcsolatok minőségét.

De mondjuk azt, hogy Kövér csakúgy, mint félbolond főnöke csak az erőpolitikában hisz, tegyük félre ennek értelmetlenségét és nézzük meg, hogy miért is hadakozunk ilyen veszettül?

Az erdélyi zászlóért.

Erdélyi zászló nincs.

Van egy zászló, melyet maguknak csináltak azok, akiknek nem volt elég a magyar zászló, merthogy ők még a magyaroknál is magyarabbak, merthogy székelyek.

A zászlónak múltja nincs, egy erdélyi fejedelem színeit kölcsönözte ki megalkotója, a tetejében még a színei sincsenek igazán eldöntve, mert a hívek vacillálnak a piros-fekete és a világoskék aranysávos zászlók között.

Egyetlen dolog biztos, hogy a zászlón feltüntetett motívumok – a nyolcágú csillag és a holdsarló az azeri zászlón is fellelhető, remélhetőleg nem lesz szükség egy baltás motívummal is díszíteni a nem túl nagy múltra visszatekintő textilt.

De tekintsünk el ettől, hiszen azoknak, akik könnybelábadt szemekkel, sváb és bunyevác, továbbá ukrán és cigány ősökkel maguk mögött bánatosan bőgik bele a nagyvilágba a székely himnusznak nevezett műdalt, azoknak úgy kell az ilyesmi, mint falat kenyér.

Náluk jobban már csak a román nacionalistáknak kell ez, hiszen milyen nacionalizmus az, amelyik nem talál magának ellenségképet?

Persze ez a veszély a román nacionalistákat nem fenyegeti, mert amikor már éppen normális lenne a viszony a két ország között, akkor mi kisegítjük őket.

Hol elhunyt közepesen tehetséges és közepesen náci író hamvait cipeljük a szomszéd országban fel-alá aktatáskában, hol beleszólunk abba, hogy hogyan szabályozza bizonyos jelképek engedélyezését a szuverén Románia, melynek tudomásom szerint része a nyolc székely szék is.

Ami a tényeket illeti, Románia lakosságának 6.6%-a vallotta magát magyarnak a 2002-es népszámláláson, arányaiban hozzávetőleg ez a magyarországi cigányság számarányának felel meg.

A magyar lakosság köztudatában mégis úgy jelenik meg az erdélyi magyarság helyzete, mintha mi lennénk ott a többségi nemzet, holott Erdélyben a részarányunk még a húsz százalékot sem éri el, ami nagy szám ugyan, de azért nem nagyobb, mint az arcunk.

Azt sem értem, hogy hogyan képzeli valaki azt, hogy a húszmilliós Románia közepére követelt autonóm székely enklávé ellenséges politikai környezetben életképes lenne, hacsak nem gebedne bele Magyarország a zömében képzetlen munkaerővel rendelkező terület felvirágoztatásába.

Bele kellene törődni végre, hogy Erdély nem Magyarország része, és nem is lesz mostanában az.

Helyette arra kellene törekednünk, hogy Európa részévé váljon, hogy az újonnan felépítendő autópálya kapcsolja be a térséget az európai vérkeringésbe, és a Székelyföld olyan régiója legyen Romániának, mely kulturális hagyományai, pezsgő gazdasági élete és polgárainak igyekvő szorgalma által díszére válik Romániának és a magyar népnek.

Ehhez nem zászlólengetéseken keresztül vezet az út, hanem autópályán, utakon, kiművelt emberfők sokaságán, virágzó gazdaságon, kereskedelmen keresztül.

Erdélyi barátaim azt mondják, hogy a román és a magyar a hétköznapi életben jól megférnek egymással, keresztbe-kasul házasodnak, rokonosodnak, a rokonok beszélik egymás nyelvét, segítik egymást, barátkoznak.

A bajt mindig a politika hozza, mostanában pedig mi exportáljuk, ügyeket és ellentéteket kreálva, mint most is.

Ez a zászló-ügy román belügy, ha a román állam illetékes szervei úgy döntenek, hogy a középületeiken csak a román nemzeti lobogónak van helye, akkor tartsuk ezt tiszteletben.

Viselkedjünk úgy velük, mint ahogy szeretnénk, hogy velünk szemben viselkedjenek.

A székely zászlókat meg lengessük a nemzetiségi rendezvényeken, mert annak ott a helye, nem pedig a magyar közigazgatás intézményein, legfőképpen nem a Parlamenten.

Ne keressük magunknak a bajt.

:O)))

BÍRÓI VIZSGA

Múlt pénteken nyújtotta be az ügyészség a vádiratot a 2006. őszi budapesti eseményekkel összefüggésben 14 volt, illetve jelenlegi rendőrtiszttel szemben. A vádlottak között van többek között Gergényi Péter akkor budapesti, Bene László akkori országos rendőrfőkapitány és Dobozi József, a Rendészeti Biztonsági Szolgálat akkori parancsnoka.

A Jobbik persze elégedetlen az ügyek ilyetén állásával, a felelősségre vonás „még mindig kevés”.
Ráadásul – írja a Magyar Online - a volt rendőrparancsnok vádlottak ellen – például Bene László ellen – döntően a felelősségre vonás elmulasztása miatt emeltek vádat, különös hangsúllyal a MTV-székházostromra.

A Gergényi Péter elleni vádemelés nem terjed ki a 2006. október 23-i véres rendőri akciók miatti felelősségre, annak ellenére, hogy ezen a napon a fővárosi rendőri erők műveleteit szintén ő irányította.

De a bűnök bűne az, hogy nincs a vádlottak között egyetlen akkori politikai vezető, így Gyurcsány Ferenc sem, őt még ki sem hallgatták.

„A számos rendelkezésre álló bizonyíték és jelentés ellenére a terrorcselekmény miatti felelősségre vonás még várat magára, de a felelőssége szóba jöhet katonai bűncselekmények felbujtójaként is, akkori megnyilatkozásai és szerepvállalása alapján” – állítja a Jobbik.

A Nyilasbarbie toporzékol, ahogy ezt megszokhattuk tőle, de ez érthető is, hiszen a televízió-székház ostrománál elvbarátai felgyújtották a családi vagyont képező autót, amin nagyon kellett röhögni, mert a helyzet kialakításában neki is volt némi része, mégha csak vitaminhiányos segéderőként is.

Nála ügyesebb már csak Rajk László volt, aki kiharcolta, hogy a koncepciós per áldozataként kivégzett apjától vegyék el az utcatáblát, büszke lehet magára…

Mindenesetre ott bokázik az idő vasfoga által megrágott szépasszony mellet Gaudi-Nagy Tamás,  és a két jogásznak látszó személy szent hevülettel harcol Gyurcsány ellen, - de nagy kár, hogy nincsenek ketten együtt sem egy súlycsoportban vele…

Hogy mikor jut már ez az ügy nyugvópontra, az megjósolhatatlan, mindenesetre minden eddigi történés a jogállam és a demokrácia ellen szól.

Az, hogy fejreállította és meggyalázta a jogállamot, egyértelműen Orbán bűne.

Ő, és az igazságszolgáltatásba betelepített emberei – elsősorban az ügyészség, de a bíróságok is - el tudták érni azt, hogy a jogsértőkből mártírokat faragtak, míg a törvényes rendet kötelességüknek megfelelően, a rendőrségi törvény és a szabályzatok előírásai szerint helyreállító rendőrökből szadista állatok lettek a társadalom szemében.

 Ezt a folyamatot erősíti tovább most a rendőri vezetők elleni vádemelés, a Laborcz Sándor elleni hadjárat – egyértelműen politikai haszonszerzés céljából.

Orbán úgy használja az ügyészséget és a bírói kart, mint juhász a kutyáit - füttyentésre ugranak és ugatnak, harapnak, amint a Vezér el is várja tőlük.

Teszik ezt annak tudatában is, hogy a hála nem politikai kategória, és Orbán nem egy kutyáját verte már ki a hóra, mikor nem találta őket eléggé fürgének.

Utoljára ilyen helyzet Rákosi korában volt, tudjuk, hova vezetett.

Ez pedig csak romlani fog, hiszen a perek igen gondosan eltervezett időszámvetés alapján folynak, ahogy az előző választásra is pompás időzítéssel sikerült elítélni a keszegből cápává tupírozott Zuschlagot.

Mellesleg ez olyan volt, mint amikor az egyetlen libát elcipelő kis Vuk bőre kerül az ágy elé szőnyegnek, miközben a Vezér rendszerének menyétjei rendszeres vérengzést tartanak a baromfiólban – nem mintha a libalopás bocsánatos bűn lenne.

Bizton számíthatunk arra, hogy a választásokra időzítve előkerül még egy-két talonban tartott ügy, el is fogják első fokon ítélni azokat, akiket végérvényesen el akartak lehetetleníteni, aztán majd a másodfok is elbabrál velük darabideig, és mire kiderül, hogy ártatlanok, oda lesz az életük.

De ki törődik velük – ahol fát vágnak, hullik a forgács, mondta Sztálin elvtárs, semmi ez szorgos népünk boldogságához képest!

Orbánt érteni vélem ebben a helyzetben, mert neki, ha nem akarja, hogy az általa szervezett, elvetélt puccskísérletért egyszer valamikor majd felelősségre vonják, akkor olyan társadalmi közhangulatot kell kialakítani, melyben ő Szűz Mária reinkarnációja, míg ellenben ellenfelei a bosszúálló Lucifer szerepét játsszák.

És olyan társadalmat kell teremtenie, melyben ennek lehetősége fel sem merülhet.

Jó úton halad, lassan mindenki fél már ebben az országban, félti a munkahelyét, az egzisztenciáját, a családját, miközben szociopata Vezérünk elégedetten nyugtázza az elért eredményeket.

Ami engem ebben az egészben zavar, az az emberi tartás hiányának társadalmi méretű eluralkodása.

Ez a bírói karban különösen elszomorító.

A bírói ethosz azt követelné, hogy aki a pulpituson szolgálja Magyarországot, az ne lehessen senki politikai játékszere, ne viselkedjen megszeppent napközis módjára, éljen azzal a hatalommal, amit adtunk nekik, mint harmadik hatalmi ágnak, és ha a néptől kapott felhatalmazásukat bárki csorbítani kívánná, lépjenek fel ellene.

Ha komisszárt ültet a nyakukba a kis izgága, ha az Alkotmánybíróság jogkörét kívánja csorbítani, ha egyedi ügyekben hozandó ítéleteket próbál alattomosan megrendelni – minden esetben fel kellene lépni ellene.

És ha – mondjuk - az Alkotmánybíróság azt észleli, hogy valaki lebontja a fékek és ellensúlyok rendszerét és egyszemélyi hatalomra tör, akkor lépjen fel határozottan ellene és nyilvánítsa illegitimnek az ilyen törekvéseket, mondja ki a végrehajtó hatalom alkotmányellenességét, és jogosítsa fel az állampolgárokat az ellenállásra.

Ma ott tartunk, ha a hatalom azt mondja, hogy mától kezdve a Vezér belevizelhet az állampolgárok szájába, és az Alkotmánybíróság ezt halkan helyteleníti, akkor másnap beemelik az alaptörvénybe, hogy ezt nem csak megteheti, de köteles is megtenni, illetve a feladatot képviselői útján is elláthatja.

Természetesen vannak bírók, akik teszik a dolgukat és legfőbb törekvésük a törvényes rend és a jogszabályok érvényrejuttatása, de a rendszert nem ők jellemzik, hanem azok, akik kamionparkolókon divatozó szokások szerint szétteszik a lábaikat, egyiket a Fidesz, másikat a Jobbik vállán nyugtatva, szempilláikkal verdesve.

Hát majd meglátjuk, mindenesetre a mostani vádemelést követő perek a bírói kar vizsgái is lesznek egyúttal.

Nagy hiba lenne, ha aki itt megbukik, egy kormányváltás után is oszthatná az igazságot, mint ahogy az Ügyészség már megbukott a többedik pótvizsgán is.

Nem felejtjük el nekik.

:O)))

DIADALMÁMOR

Bővíti szentgotthárdi üzemét az Opel; ez több mint 100 új munkahelyet jelent.

A miniszterelnök szerint a bejelentés példátlan rekordnak számít. 

Ebből csak az nem derül ki, hogy mi ebben a példátlan és mi ebben a rekord.

De ne hasogassuk itten a szőrszálat, inkább örüljünk együtt, mert ez jó hír annak a száz szentgotthárdi és környező településeken élő családnak, akik majd itt dolgozhatnak, és megélhetésük biztosítva lesz, legalábbis az első autóipari válságig.

Annak is örülhetünk, hogy lassan azért megerősödik nálunk az autóipar, mégha a magyar beszállítók részaránya nem is éri el a kívánatos mértéket, és ha a magyar hozzáadott érték sem túl magas.

Az Opel Magyarországon motorokat gyárt, nem is keveset.

Ha a motorgyár építése befejeződik, akkor évi százezer motor gyártására lesz képes.

A 130 millió eurós beruházással 1600 négyzetméterrel növelik a termelő üzem területét - jelentette be Joachim Koschnicke, az Opel elnökhelyettese a Parlamentben, a magyar miniszterelnökkel közösen megtartott sajtótájékoztatón.

Kell a siker a Vezérnek, mint libának a kukorica, ősi tradíciókat követve úgy fúj fel mindent, mint lókupec az eladásra kínált lovat a fenekébe dugott nádszálon keresztül.

Így növekedett emberfeletti méretűre, még az ellenzéki politikusok elismerő bólogatását is kiváltva az uniós támogatások eredménye, melyet Orbán saját sikerének és erőszakos nyomulása eredményeként tálal, jóllehet csak arról van szó, hogy a magyarországi régiók közül egyetlen tartozik a fejlettebbek közé, a többi hat szegény és elmaradott, az unió szégyene.

Mondjuk erre büszke is lehet Reménységünk, tizenkét év kemény munkája juttatta oda az országot, ahol most tart,  és amikor kikukucskálunk a bányászbéka segge alól, akkor sem a rózsás jövőt látjuk, hanem egy feudálkapitalista, tekintélyuralmi rendszert, melyhez képest Belorusszia a demokrácia zászlóvivője.

De vissza az Opelhoz.

Két dolog nem megy a fejembe: az egyik az, hogy vajon Görög Ibolya mit szólna ahhoz, hogy a magyar miniszterelnök mellett a sajtótájékoztatón egy, még ha mégoly jelentős gyárnak is nem a vezérigazgatója vagy elnöke áll, hanem a helyettese?

Persze mondhatjuk azt, hogy a mi miniszterelnökünk szerény, mint az ibolya, de a jelenlegi leosztás szerint nem mi vagyunk hazudósak, hanem ő, így aztán nem mondjuk, inkább arra gondolunk, hogy a Mi Boldogságunk kézzel-lábbal azon iparkodik, hogy a nép lelkében a siker fogalma az ő nevéhez társuljon, ő legyen Sikeres Viktor Mihály király, e néven az első.

Másrészt azt sem értem, hogy van-e ez az esemény olyan horderejű, mely megérdemli, hogy a magyar Parlamentben a miniszterelnök emlékezzen meg róla?

Lószart Mama, hogy a klasszikust idézzem, ha úgy nézzük, ez a beruházás az Opel belügye, örülünk neki, de semmi újat nem hoz a magyar iparnak, egyszerű kapacitásbővítés, mert a cég úgy látja, hogy a piac igényei a termékükre belátható időn belül növekedni fognak.

A Közgazdaságtan Megújítója példátlan rekordnak nevezte, hogy újabb szentgotthárdi beruházást jelentett be az Opel.
Arra ugyanis még nem volt példa - hangsúlyozta -, hogy egy olyan hatalmas beruházás után, mint amilyen a 2012 őszén átadott szentgotthárdi Opel-motorgyár volt, még fél év sem telik el, és már egy újabb projektről születik megállapodás. Ha pedig egy olyan gyár, mint az Opel, fél évvel egy hatalmas gyárának avatása után újabb fejlesztésről dönt, az azt mutatja, hogy 'ők, akik itt vannak, tudják, hogy a magyar gazdaság kiszámítható' - mondta a kormányfő.

Hát én erről a magam földhözragadt gondolkodásával csak arra tudok következtetni, hogy az Opel döntéshozói nagy ívben tesznek a magyar gazdaság kiszámíthatóságára, ők inkább a keresletre vannak tekintettel, és amire építenek, az Orbán kiszámíthatósága.

A Vezér piszkosul szeret átadni, imádná a sikert, de sajnos nincs neki sok része benne.

Nevezetesen ez egy hazug alak, akitől bármikor kitelnek mindenféle piszkos trükkök, csak mára már ha három német gyár leül egy kávéra, akkor akár úgy is felállhatnak az asztaltól, hogy másnap a magyar állam csődbe megy.

Az Opel gyárának méretét nem tegnap döntötték el, ők egyelőre még ortodox gazdaságpolitikát folytatnak.

Az Opelnál egy beruházás előkészítése kissé körültekintőbb, mint a Puskás stadion helyett /mellett/ban/ épülő új stadion beruházása, már az építési terület is a tervezett méretekhez igazodik, a gyár pedig a kereslethez.

Vezérünk pedig úgy adja elő a dolgot, mintha Opel gazda egy új kutrincát toldana a disznóólhoz, mert annyira elégedett a polgármesterrel.

Így aztán ő is azt a módszert követi, melyet Anyukám nekem is ajánlott: „a világ hálátlan fiam, ha arra vársz, hogy más megdicsérjen, addigra leáldozik a nap, ha elégedett vagy magaddal, hát dicsérd is meg magad, ne tétovázz!”

Persze, azért hülyeségeket nem kellene beszélni, mert ez nincs benne a Mama receptjében.

A Vezér rámutatott, hogy a német mérnöki kultúra a világ élvonalába tartozik, ezért 'egy olyan társadalom, mint a mienk, amelynek alapvetően mérnöki kultúrája van, mindig is tisztelettel tekint Németországra, és örömmel működik együtt'.

Hát, amennyiben a kolbásztöltés és a pálinkafőzés mérnöki teljesítmény, akkor igaza van, egyébként meg igen szórakoztató az ilyen duma,.

Ennél már csak az a felsorolás viccesebb, mely az öt rendbetett területről szól, nevezetesen szerinte csökken az államadósság, három százalék alatt van a költségvetés hiánya, a magyar külkereskedelmi mérleg a németeké után a második legnagyobb eredményt mutatja Európában, a folyó fizetési mérleg is rendben van, és bár lassabban, mint szeretnénk, de a foglalkoztatási arány ugyancsak javul.

Ő mindenesetre már elégedett, mostmár csak a maradék tízmillióval kellene valamit kezdeni.

Nem vagyunk túl optimisták…

:O)))

CINTÁNYÉROS CUDAR VILÁG

Orbán mai divatbemutatóján Hoffmann Rózsikát láthattuk – mentében.

Persze azért nem lehet egy nekifutásból megszabadulni tőle, merthogy akkor még azt hihetné a nagyérdemű, hogy a kormányzat valamely tagja alkalmatlan feladatára, márpedig ilyen a mi Vezérünk által megbízottak között nincs, mindahányan szakterületük kiválóságai.

Ha Matolcsyból indulunk ki, és azt mondjuk, hogy ő ötcsillagos, mint a Napóleon brandy vagy a Vezér maga, akkor meg kell állapítanunk, hogy a maga három csillagával Rózsika se egy kommersz darab, a hároméves érlelés eredményeképpen komoly nevet szerzett magának.

A felsőoktatás átszervezését - Hoffmann Rózsa javaslatára -, Klinghammer István kinevezésével oldja meg az emberi erőforrások minisztere" – közölte a kormányzati szarsimogató, amiből egyértelműen kiderül, hogy ehhez aztán Rózsikánknak csak annyi köze volt, hogy sikeresen ellehetetlenítette magát, mint lehetséges tárgyalópartner.

Merthogy ezek a durva diákok még mindig nem bírnak magukkal, és ha ez így megy tovább, március 15.-ére – forradalmi ifjúságként - azeri fiatalokkal kell körülvenni a Vezért, a kezükben tartott balta jól jelképezi majd Kukatörpe demokráciáját.

Le kellene addigra csendesíteni a randalírozókat, és ehhez a kormány most végre határozottan kezd hozzá – az új felsőoktatásért felelős államtitkár nem cicózik, hangja – nevéhez méltóan – koppan, mint a kalapács, így első ránézésre maga a simulékony, kétlábon járó megegyezési készség.

Mindenesetre mostantól nem kell a mi Rózsánknak az egyetemi ifjúsággal vesződnie, Klinghammer államtitkár majd kézbe veszi a diákság mogyoróit és rendet tesz.

Vagy kisnyúl.

Mindenesetre első nyilatkozatai valószínűleg roppant rokonszenvessé teszik a diákság körében.

Klinghammer István azt mondta: a hallgatói szerződés feltételeiről lehet tárgyalni, azaz arról, hogy mennyi időn belül, hány évet kell Magyarországon dolgozni, illetve, hogy mi van azokban az esetekben, amikor valaki, bár szeretne, de nem tud elhelyezkedni.
Ezeket ki lehet alakítani, de nem "cintányéros, gyermekded felvonulásokkal, bentalvásokkal" - utalt a Hallgatói Hálózat (HaHa) hétfőn kezdődött tiltakozó akciójára.

Ez nem a leendő értelmiséghez méltó - nyilatkoztatta ki, -  árt az átalakításoknak, amelyeket a hallgatók is igényelnek, és a társadalmat elfordítja a felsőoktatástól, mert azt gondolják, minden hallgató ilyen.

Hozzátette: rengeteg szorgalmas, jó eszű hallgató tanul a felsőoktatásban, aki igyekszik, motivált, és nem az a célja, hogy ne legyen oktatás.

Magas tudományos képzettségéhez képest meglehetősen érdekes államtitkárunk gondolkodásmódja, ugyanis ha a süketelést kiirtjuk a mondandójából, akkor annyi marad belőle, hogy pofát befog, aláír és kussol!

Arról lehet tárgyalni, hogy milyen színű legyen a kötél, de az akasztás okáról, indokáról, jogszerűségéről és célszerűségéről soha.

A hangoztatott  tárgyalási szándék is tetszik, mivelhogy a kormányzat kiválasztotta, hogy kikkel kíván tárgyalni, kiknek kíván ígérni és kikkel szemben szeretné megszegni az ígéretét, de a kiválasztottak között nem volt jelen a Hallgatói Hálózat, mely ugyan eléggé szervezetlen, de legalább annyira népszerű is a hallgatók között.

Nemmellesleg vezetői nem húznak javadalmazást egyetemüktől, így aztán nem motiválja őket semmiféle egyéb érdek, mint a saját érdekük, mely szerintük – és sokak szerint – egybevág a társadalmi élettel.

Az új kormánybiztos cintányéros dumája nagyon rossz üzenet, mert szembemegy a demokratikus értékekkel, el kívánja vitatni a diákok jogát a saját életükbe való beleszólástól.

Természetesen egy diáktüntetés nem öröm egyetlen egyetemnek sem, de ha jól megfigyeljük, akkor ezek a tüntetések nem is az egyetemek ellen irányulnak – ellenkezőleg: az egyetemekért, a diákságért és az oktatókért.

Az új államtitkár kissé nehéz felfogású, ha azt gondolja, hogy a diákoknak az a célja, hogy ne legyen oktatás.

Tévedés, - a diákok magas szintű és mindenki számára elérhető oktatást szeretnének, ellentétben azokkal, akik éppen ez ellen tesznek és egy szűk elit számára kívánják biztosítani a felsőoktatás lehetőségét.

Lehet, hogy az államtitkár nagy tudós, de hogy pedagógusnak és oktatásszervezőnek csapnivaló, az már az első nap után biztos.

Hogy lehet olyan kijelentésekre ragadtatnia magát, hogy vannak a tüntetők, akik „ilyenek” és vannak diákok, akik meg „olyanok”, - az „ilyenek” elfordítják a társadalmat a felsőoktatástól, míg az „olyanok”  szorgalmas, jó eszű hallgatók, mind olyan, aki igyekszik, motivált és az oktatás mellett elkötelezett.

Mintha Morvay Krisztinát hallanám, vannak a magunkfajták és vannak a magukfajták.

Hogy, mint volt rektor miért asszisztál a magyar egyetemek ős főiskolák szétveréséhez, legyen az ő titka, de hogy ezzel a stílussal sokra nem fog menni a diákokkal, azt biztos.

Viszont az általa mondottak szépen visszatükrözik azt a tekintélyuralmi szemléletet, mely megbízóinak is oly kedves.

Kell a röghözkötés, de a rög legyen vonzó, a madzag mézes és a kötődés önkéntes.

Az egyetem meg legyen demokratikus és autonóm, a diákot lehetőleg ne nézzék libának, akit pálcával lehet terelgetni.

A diák persze legyen motivált, például a tanulmányi ösztöndíjjal, meg alapítsanak ösztöndíjat a cégek, intézmények és serkentsék jobb teljesítményekre az ifjúságot – mióta a föníciaiak feltalálták a pénzt, azóta a módszer is adott.

Törődjenek bele a hatalmon levő politikusok, hogy Európában élünk, ahol lehet mindenfelé tanulni, sokfelé tandíj nélkül is, de bezárni valakit erőszakkal az országba – nevetséges törekvés.

Ilyen alapon Karancslapujtő is köthetne szerződést az általános iskolással, hogy a nyolcéves oktatás fejében hány évet kell a tanulmányok végeztével ott dolgozni, hiszen – hála Hoffmann Rózsa áldásos tevékenységének – olyan alapokat adtak neki helyben, mely alkalmassá tette, hogy felsőfokú oktatásban részesüljön.

Nem papírfecnikkel kell a fiatalokat az országhoz kötni, hanem európai életstílussal, mentalitással, jövedelemmel.

És vonzó jövőképpel, mely nem valószínű, hogy tartalmazna kényszermunka-jellegű szerződéseket.

Elmondta az államtitkár azt is, hogy az állam azért von el forrásokat, hogy aztán azokat „visszaadja” az egyetemeknek, meg, hogy a szakok fele „tücsökszak, melyre nincs szükség.

Azt is mondta, hogy ott áll tornagatyában meg tornacipőben, versenyre készen.

Kinevezése kormányzati oldalról mégis nagy előrelátásról tanúskodik.

Az államtitkár térképész, ami nagy segítség lesz a Vezérnek és bűntársainak, mikor majd elküldi őket a nép a francba, - legalább lesz valaki, aki segít majd megmondani, merre fussanak…

:O)))