2014. október 16., csütörtök

PITYKÉS LAJBI

Nem akarom hosszabb lére engedni a probléma taglalását, mert menet közben elindult itt az újabb idióta-futam - a régi versenyzőkkel.
Az ember csak néz, mint Rozi a moziban.

Annyit talán még a múltról, hogy az összefogás kifejezés jelszónak ugyan elment, de semmiféle alapja nem volt. Az embernek ugyanis szüksége lenne ehhez az attrakcióhoz a kezeire, de ha egyikkel az orrát fogja be, a másikkal meg pofozkodni próbál, akkor azért a helyzet nem sok jóval kecsegtet.
Az összefogás résztvevőit az tartotta össze, hogy közös állásponton voltak, miszerint Gyurcsányon kívül egyik sem akart egy egységes demokrata tömböt.
Mindegyik kakas akart lenni a maga szemétdombján, csupa kis-orbán feszített a politikai pályán.
A sok kiskakas végülis ott kukorékolt és elégedett volt azzal, hogy ő is politikai tényezőnek hihette magát.
Hogy Viktor mennyit röhöghetett rajtuk - rajtunk menetközben, el tudom képzelni.

Két típusa  volt az elhívatott demokrata pártvezetőnek.
Voltak, akiket küldtek, aztán akadt egy-kettő, aki azt hitte, hogy magától jutnak eszébe a nagy okosságok, pedig dehogy - akiket küldtek, azok juttatták eszébe és azok is dicsérték meg a bölcsességéért.
Ha valaki veszi majd a fáradságot és kielemzi a pártok lépéseit az idei választások során, rá fog jönni, hogy úgy járt, mint a szovjet babakocsigyári munkás, aki bárhogy is rakta össze a gyárból lopott alkatrészeket, mindig tank jött ki belőle.
Esetünkben is, bárhonnan nézegetjük a történéseket, mindig egy kívülről irányított destrukciós nagyoperett képe bontakozik ki, bonvivánnal, szubrettel, díszletekkel.
Ahányszor a nézőtér tapsolni kezdett volna, 
a rendező színpadra küldte a legtehetségesebb színészt, az elénekelte a „Hányjuk kardélre a gaz Ferkót” című nagyáriát, és ez így ment az utolsó percig.
És így megy az utolsó perc után is.

Ha ezek össze akartak volna fogni, akkor egyetlen választási szervezetet csinálnak – mondjuk egy választási pártot minimális létszámmal -, majd létrehoznak egy közös választási pénzalapot, közös kampánystábot, megbíznak egyetlen embert a kampány irányításával, a jelölteket pedig ennek a közös szervezetnek a nevében indítják, közös programmal.
Ehhez képest még saját pártjaikon belül, egymással sem voltak képesek együttműködni.
A kérdés nem a közös munka mikéntje volt, hanem az, hogy kit zárjanak ki az együttműködésből.
Sokatmondó, hogy két politikus jutott erre a sorsra: Gyurcsány és Bokros, - az a két ember, akinek a demokráciáról és a jogállamról, a gazdaságról és a gazdálkodásról egyáltalán volt mondanivalója a nemzethez.

Az ellenzéki vezetők emberi minőségéről jobb nem is beszélni.
Juhász füvész arra kellett, hogy elriassza a konzervatívabb szavazókat, Mesterházy ott botladozott a madzagok között, melyen rángatták, a PM két harcosa meg nem képviselt semmiféle hozzáadott értéket, ellenben folyvást kinyilatkoztatott, meg ellenzett mindent, ami előrevitte volna az együttműködés ügyét.
A Szolidaritást a pálya szélére szorították, vezetője nem bírta a megpróbáltatásokat.
Bajnai pedig megpróbálta eljátszani a még tehetséges színészeknek sem könnyű, baloldali milliárdos Ludas Matyi hálátlan szerepét, aztán ezt is megunta és sértett képpel balra – nem, inkább jobbra – el.

Gyurcsány erőt vett hiúságán és szerényre fazonírozta magát, kézzel-lábbal bizonygatta, hogy nem akar ő vezető szerepet, egérszürke talpas akar lenni.
Sajnos, az élet már csak olyan, hogy a vezető szerep nem a szándékon, hanem az adottságokon és a körülményeken múlik.
Így aztán akkor is ő volt a vezető, mikor a többiek elküldték egy vesszősöprűvel lócitromot sepregetni, amitől is a többiek sikítófrászt és lábrázást kaptak.
Igaz könnyeket is ejtettek és megpróbálták bedumálni a népnek, hogy az összefogás kudarcaiért is ő a hibás, mert ha mondjuk még időben felakasztotta volna magát, akkor most nagy egységben le lehetne hugyozni a sírját és a demokratikus oldal végre össze tudna fogni.
Gyurcsány meg a szokott módon felvette álnaiv ábrázatát és úgy csinált, mintha érezné a vezetőtársaiból felé áradó szeretetet, leterítette a sárba a zakóját Mesterházy elé, kellemeseket nyilatkozott Bajnairól, még talán Juhász is kapott tőle nyelvespuszit, de hiába.

Aki itt nem volt Orbán ügynöke, az vértehetségtelen volt, csakúgy, mint a kiválasztott utódok, a kedves, antipatikus Szigetvári, a hiánypótló (egy hiányzó vezető egyéniséget pótolnak vele) Tóbiás, aki azt hiszi, hogy a baloldaliság és a bunkóság azonos fogalmak.
Szóval, sikerült nullára játszani a demokratákat, felhasználva a magában nagy elhivatottságot érző Bokrost is, akinek a bajusza több szavazatot hozott, mint a programja, merthogy az meg nem érdekelt senkit.
Ellenben remekül megfelelt utolsó reménységünknek.

Szóval, sikerült olyan állapotokat teremteni, mint a weimari köztársaság bukásakor, Adolf meg röhög a markába, de igaza is van.
Ő legalább tudott tehetséges munkatársakat toborozni, igaz, nem a kirakatban tárolja őket.
Arra ott vannak az egy tányér bablevesért megvásárolható politikai kurvák, akiket felöltöztet, megfizet, és úgy futtatja őket, hogy mindegyik tudja, mi a dolga.
Van közöttük szende, van durvakurva, van lihegős, van sikoltozós, találsz análvirtuózt – minden szerepre ott a megfelelő ember.
A mi oldalunkon meg még a kurvák is egymás haját tépték.

Úgyhogy, lehet ezt a lajbit újragombolni, de talán jobb egy újat szabatni, mert ezt már igennagyon elszabtuk.
És érdemes elspekulálni azon, hogy Gyurcsányon és Bokroson kívül érdemes-e megtartani akárkit is, mert ezek kezébe ollót adni maga az életveszély, amelyik nem a hátunkba vágja, az tökönszúrja magát vele, ha férfi, ha nő.
Négy év alatt lehet pártot építeni, egyet biztosan.

Meg kellene próbálni…

:O)))


2014. október 15., szerda

BENNE VAGYUNK A TÉVÉBEN?

Ha nem, tapogassuk meg magunkat, vagyunk még egyáltalán?

Az egyik legnagyobb gond az volt – és az ma is – hogy demokratáink a választók elé nem tudtak egy reálisan megvalósítható, vonzó, konkrét jövőképet vetíteni.
Természetesen, meg lehetne hallgatni, hogy már hogyne tudtak volna, hiszen komplett értelmiségi műhelyek hátáról szakadt a víz a nagy vizionálásban, és ez nem is lenne hazugság.
Csak az volt a baj, hogy ami az adott műhely okostojásainak vízióként volt értelmezhető, az a nép egyszerű választója számára maga volt a tohuvabohu, az érthetetlen katyvasz, a süket duma.

Ehhez képest az ellenfél egyszerű dolgokkal operált: a szoci lop, Gyurcsány hazudik, én még soha nem hazudtam, a bank kiszipolyoz, a devizahitelesek a szocik áldozatai, elmúltnyolcév, átkosnegyvenév, a haza nem lehet ellenzékben, Gyurcsányahibás, stb.
Lehet fanyalogni, hogy ez egy rakás marhaság, de ha mélyebben belegondolunk, akkor rá kell jönni, hogy a barlang elhagyása óta ilyenekre vevő az emberiség.
Nem változott semmi, csak a technika fejlődött, a sámánt médiának, a bunkósbotot ma Ügyészségnek hívjuk, az egyik nagyobbat szól, a másikkal viszont nagyobbat lehet ütni.
A világ már régen arról beszélt, hogy a klasszikus hatalmi ágak (a törvényhozói hatalom – a Parlament, a végrehajtó hatalom – a kormány, és a bírói hatalom) mellé napjainkra felzárkózott egy negyedik hatalmi ág is -  a média.
Ezt ugyan elméleti szakemberek még vitatják, de erről egyre kevesebben tudnak, bizonyítva ezzel is, hogy ami nincs a médiában, az nincs.

Gyurcsány történelmi bűne nem az, hogy hazudott – mindenki hazudik, napjában legalább hatszor – a tetejében ő még csak nem is hazudott, csak a politika klasszikus eljárásait követte, mint mindenki más is ezen a pályán.
Az ő történelmi bűne az, hogy nem tett az ellen semmit, hogy a magyar médiapiac felbillenjen, és minden médiafelület – újság televízió-csatorna, rádiócsatorna a jobboldal kezébe kerüljön, beleértve a közmédiát is.
Nem vigasz az, hogy az ostor rajta csattan, mert vele együtt mi is szívunk, mint a liba, amelyik a rókakotorék kijáratára építette a fészkét.

A média fontosságát a mi kőbölcsőben ringatott vezérünk is felismerte, ellenben a mainstream értelmiség – talán azért, mert csak a saját gondolatait szereti viszontlátni képernyőn és nyomtatásban, emellett el van foglalva azzal, hogy egymást körbedicsérgesse - nem törődött vele, nemigen hívták fel rá a figyelmet, így aztán mára el is fogyott a felület, ahol közkinccsé tehetnék magvas gondolataikat – pedig liba még van egy-kettő…

Itt egyetlen olyan megvalósíthatónak tűnő jövőkép még nem született, mely emberi nyelven is érthető lenne.
Például egy olyan, mely leírja, hogy mi, demokraták olyan társadalmat akarunk és fogunk felépíteni, mely minden szegény gyerek számára biztosítja, hogy kiemelkedhessen a nyomorból és akár az ország egyik vezetője is legyen.
Nem a Vezetője, hanem egy a vezetők közül.
Hogy olyan társadalmat akarunk és fogunk megvalósítani, melyben az idős embert erkölcsi és anyagi értelemben egyaránt megbecsülik, ahol senki nem gondolhatja azt, hogy ő tartja el a nyugdíjast, hiszen csak azt a kölcsönt fizeti köszönettel vissza, melyet tőlük kapott személyesen ő és a társadalom.
Hogy legnagyobb kincsünk a gyermek, merthogy ő a jövő, ezért nem lehet éheztetni, verni, nem lehet képzetlenül hagyni, hanem színvonalas oktatással elérjük, hogy mindenki, aki szellemileg alkalmas rá legalább érettségizzen és beszéljen egy idegen nyelven, lehetőleg angolul, hogy helyt tudjon állni az összezsugorodó és gyorsuló világban.
Hogy olyan egészségügyet fogunk megvalósítani, melyben mindenki magas színvonalú ellátást fog kapni, de ennek az lesz az ára, hogy megszűnik a szabad orvosválasztás, az alkalmazott eszközöket és eljárásokat nem a beteg fogja eldönteni, hanem az adott diagnózisra vonatkozó előírások, emellett nem lesz főorvosi ágy meg igazgatói ágy és befejeztetjük az állami költségen folytatott magánrendeléseket.
Hogy minden gyerek jogosítvánnyal fogja elhagyni az iskoláját, hogy megszüntetjük a gyermekéhezést, de megszüntetjük a felnőttek éhezését is.
Hogy átalakítjuk az adórendszert, az alapvető élelmiszereket olcsóvá, a kaviárt,  meg a magas alkoholtartalmú italokat igen drágává tesszük.
Hogy az adójóváírások rendszerét megváltoztatjuk, az adózásban pedig bevezetjük azt az elvet, hogy a gazdagabbaknak nagyobb részt kell vállalniuk a társadalom fenntartásában.
A közmunkásoknak minimálbért adunk, a családoknak családi pótlékot, de ezt is a rászorultság mértékéhez kötjük, merthogy a magaskeresetűek el tudják tartani segítség nélkül is a gyerekeiket, de a közmunkásnak ez nehézséget okoz.

 És így tovább, ennél persze rendszerezettebben, megvalósíthatósági tanulmányokkal és költségbecslésekkel alátámasztva –szociálisan érzékenyen, de nem ölve meg a vállalkozásokat sem.

Aztán itt volt a bukás másik oka, a baloldalt képviselő személyek hitelességének problémája.
Ez a kérdés szorosan kapcsolódik a média kérdéséhez, mert a Fidesz csinálhatott volna bármit, ha a média nem tálalja megfelelően a legnagyobb disznóságokat is a választóknak.
A szokásos eljárás az volt, hogy a kiválasztott áldozatot összekenték szarral, majd a média látványosan fintorgott a büdös közéleti szereplőn, továbbá gyanúba keverte az összes szocialista politikust.
Nehezítette a helyzetet a pártfinanszírozás helyzete, mely jól megfelelt a Fidesznek, hiszen ők nem ötfillérenként szedték össze a szükséges pénzeket, hanem néhány nagyvállalkozóval vásároltatták meg magukat, jó pénzért.
A lebukási veszélyt így minimalizálták, ehhez még hozzájött a rendőrség, az ügyészség és egyes bírók, bíróságok kézbentartása is, így aztán a szocialistáknak egy tolvajbanda képét sikerült felölteni, míg a jobboldal vígan tetszeleghetett a szeplőtelen szűz szerepében.

Ha fény derült egy disznóságra, azzal sem tudtak mit kezdeni, ennek egyik oka az volt, hogy a tisztázatlan és zavaros hátterű pénzügyi viszonyok következtében szinte valamennyi vezető politikus besározódott.
Mivel pedig minden szál a pártpénztárnok kezében futott össze, ő pedig hol ide, holoda csurgatott kis lóvét, így általa bármelyikük zsarolhatóvá vált.
Az bukott meg, akit ő meg akart buktatni, egy idő után pedig a pénzügyi és gazdasági érdek-összefonódások következményeként az, akit Orbán – Simicska közbeiktatásával - kiválasztott.

A nép még ma sem tudja, hogy például a sárazsadányi szőlőbányák felvirágoztatása ügyében Orbán – miniszterelnökként személyesen is - bizonyítható bűncselekményt követett el, mert az ügyészséget nem lehet utasítani, a bíróságon bele lehet kapaszkodni egy apró formai hibába, a média pedig egy ponton túl ejtette ezt az ügyet, márpedig ami nincs a médiában, az nincs.

Itt kellene szót ejteni a magyar közélet repedtsarkú kurváiról, a média megalkuvó szereplőiről, akik némi készpénzért úgy vetették széjjel a lábukat, hogy két nagyujjuk közé odafért akár a második ukrán front is.
Igaz, itt mindenki a közpénzekre ácsingózik, aki a médiába invesztál, az is, hiszen a médiának három bevételi forrása van: az állami vállalatok és az arra inspirált magánvállalkozások reklámbevételei, aztán amit azért kapnak, hogy írjanak meg valamit, és amit azért, hogy ne írjanak meg valamit.
Így kerülhetett a Népszavába a Közgép hirdetése, melynek politikai kártétele messze meghaladta a reklámbevétel nagyságát, hiszen azt üzente vele Orbán, hogy a baloldal évszázados múltra visszatekintő lapja is, lám, megvehető, mit ugrálsz hát kisember?

De Gaulle azért tudta leverni az algériai OAS-lázadást, mert az akció előtt kiszórt a csapatoknál pártízezer – akkor újdonságnak számító – tranzisztoros kisrádiót, és amikor a helyzet élessé vált a katonák azokon keresztül hallgathatták felhívását a hadsereghez.
A baloldal nem szórt ki semmit, legfeljebb apránként az elveit, a tartását, a szakértelmét, meglehetősen ostobán.
De van még más is a rovásán – talán majd holnap folytassuk…

:O)))

2014. október 14., kedd

VEREKEDÉS A LEGJOBB HELYÉRT A POKOLBAN

Persze duma volt rengeteg, elvi síkon mindenki az összefogás híve volt, csak a fogalom tartalma volt mindenkinél más és más.
Gyurcsány mindenkivel össze akart fogni, aki a demokratikus államberendezkedés pártján áll, kivéve a Vajnai féle Munkáspárttal, mert azok rohadt komcsik, hiszen ők nem szarták le azt a társadalmi osztályt, ahonnan vétettek, nem világosodtak meg és nem forgatták meg hatszor a köpönyeget, a mocskok.
És még egy tűrhetetlen hibájuk volt: nagyobbra tartották a reálpolitikus Kádárt, mint a politika ellen beoltott sztálinista apparatcsik Nagy Imrét, akinek egyetlen pozitív politikai tette volt, nevezetesen, hogy halálával ráirányította a figyelmet a szovjet birodalmi gondolkodásra, ezt egyébként imperializmusnak is szoktuk becézni.

Nem sokkal ez után a fagyi visszanyalt, hiszen az Együtt névre hallgató pszeudópárttól Gyurcsány visszakapta a pofont, hiszen azok meg vele nem akartak összefogni, és ha nem megyünk ki a Rakpartra a Műegyetem elé, simán ki is rakták volna az ajtó elé, mint Vilma a kardfogú tigrist.
Az Együtt egyébként is egy érdekes mutatvány volt, akik benne voltak, azok egymást sem nagyon kedvelték, kölcsönösen lenézték a másikat – na, de ezt legalább joggal.
Bajnai ezen az üzleten nagyot kaszálhatott, a baloldal annyira vágyott már egy apa-figurára, hogy majdnem megtalálta ebben a túlkoros óvodásban, aki egyébként valószínűleg okos és tehetséges is a maga módján, de valószínűleg nem a politikai pályán, mert néptribunnak azért nem mondanám.
Ezek a baráti társaságok időnként egymásnak is betartottak, szépelegtek, nyafogtak, és felfújták magukat, mint a béka La Fontaine-nél…
Ha pedig, mondjuk a Szolidaritás elkezdett úgy viselkedni, ahogy egy baloldali politikai szervezetnek a diktatúra hajnalán ilyen helyzetben viselkednie kell, rögtön előkerültek a politikai szűzkurvák és elegánsan két ujjuk közé csippentve Viktor lerúgott hungarocell fejét, jammeroltak reggeltől estig, nagyokat nyalintva Viktor bánatos seggén.
Elgondolni is rettenetes, mit összesápítoztak volna, ha felrobbantja valaki a Szabadság téri gyilkos liba emlékművét, mint hajdan Gömbös szobrát – kiöntött volna a Duna a könnyeiktől…

A szocik meg lemaradtak a történésekről, mint a főnök felesége Lepsénynél, - valahogy úgy érezték, hogy ők még mindig nagy társadalmi támogatottsággal rendelkező tömegpárt, és elkezdtek élcsapatként viselkedni, vadul.
Ennek kvintesszenciája pedig az volt, hogy ők majd megmondják, hogy kivel fognak össze – Gyurcsánnyal természetesen nem – és elkezdtek helyeket és szerintem már miniszteri pozíciókat is osztogatni, a gyanútlan ám ambiciózus pártelnök meg hagyta magát hergelni idősebb elvtársai, mondhatni atyai jóbarátai által, Laci bácsi meg hülyét csinált belőle.

Minden pártban volt teoretikus, némelyikben nem is egy, aki eszmei-ideológiai síkon megalapozta a változatos idiótaságokat, hogy aztán melyik volt ingyen ostoba, melyik meg jópénzért, az ma még nem tudható, de az biztos, hogy elméletileg mindegyikük kifejtette, hogy nincs hőbb vágyuk, mint a többiekkel egy irányba húzni a szekeret.
Ebben csak az akadályozta meg őket, hogy – mint a huzakodás végére kiderült – nem volt szekér.
Elfelejtettek ugyanis megállapodni abban, hogy miért is akarnak összefogni, vagy miért csinálnak úgy, mintha - még az utolsó percben sem volt határozott cél, csak nyálmaszatolás meg egymás bekenése különféle nyúlós és gusztustalan testnedvekkel.

Pedig a feladat nem lett volna bonyolult.
Ha megegyeznek abban, hogy a cél Orbán eltávolítása, az alkotmányos rend helyreállítása, a lopott javak elkobzása, földbérletek érvénytelenítése, elszámoltatások megkezdése, majd egy éven belül a régi szabályok szerint demokratikus választások lebonyolítása, melyen a parlamenti képviselőkön kívül megválasztották volna az alkotmányozó nemzetgyűlés tagjait is.
Egy ilyen minimálprogram milliókat állított volna a baloldal mellé.
Sajnos, a volna sem politikai kategória…
Ehelyett hónapokon keresztül programokat készítettek, melyet a mai napig nem látott senki, meg aztán a bő lére eresztett programnak akkor van értelme, ha nyerni akarunk, de itt még erre se lehetett ciánt inni…
Száz ember elé nem lehet százféle célt tűzni, mert akkor azokból egy sem valósul meg, de egyet-kettőt el lehet mindenkivel fogadtatni.
Így aztán ez lett a másik oka a bukásnak, az elérendő konkrét cél pontos kijelölésének hiánya.

A harmadik ok az amatörizmus.
A politikacsinálás szakma, melyet lehet akár művészi szinten is művelni.
Azt mondják, egy politikus attól lesz politikus, hogy keres egy tömeget, mely akar valamit és az élükre áll, mert aki nem ezt teszi, hanem a saját okosságait mantrázza az nem politikus lesz, hanem próféta, márpedig a prófétaélet nehéz és kilátástalan, lásd Ézsaiás próféta esetét Rebekával.
Itt, ahol egy Szigetvári áhítattal csodált kampányguru lehet, el lehet nyugodtan dobni a szakértelem követelményét, oszt lehet masírozni a politikai halálba, hosszú, tömött sorokban.
Nem taglalnám azt az ezer sebet, melyből ez a kampány vérzett, felesleges, hiszen ezek (kis „e”-vel) a műholdas távközlés korában arra is képtelenek voltak, hogy legalább dzsungeldobbal eljuttassák pártjaik üzeneteit a saját választóikhoz, jelzem üzenetek sem voltak.
Egy erős és egységes ellenféllel szemben öten hatféleképpen pofáztak, okoskodtak, tudóskodtak, torzsalkodtak, ha rájuk nézett az ember, sírni támadt kedve.

A legszomorúbb az, hogy még a legokosabb közülük sem képes elhinni, hogy a modern tömegkommunikáció nem one man show, nem abból áll, hogy lemegyünk Bivalytosznádra jópofikat mondani száz embernek, meg szánalmas tömeggyűléseket szervezünk hétszáz résztvevőnek, majd elmondjuk, hogy nagy siker volt.
Lófax volt, nem nagy siker.

Persze vannak még további okai a vereségnek, de arról majd holnap, ha van még valakinek türelme ehhez a bánatos kérődzéshez, amihez viszont egy tevének joga van, nemde?

:O)))


2014. október 13., hétfő

DIVIDE et IMPERA

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök annak, hogy végetértek a választások.
Persze ebbe belejátszik a mazochizmusom is, hiszen aki ma Magyarországon belpolitikával foglalkozik anélkül, hogy fizetnének neki érte, az vélhetőleg valamiféle pszichiátriai kihívással küzd.
A magam részéről én a mazochizmust választottam, mert a többi szóbajöhető opció ennél csak dehonesztálóbb, emellett azoknál a külső jelek is elég elrettentőek, hogy csak a nyelvlengetést hadd említsem meg, mely újra divatba jött.
Legalábbis a legutóbbi sohanemlátott és világraszóló diadal alkalmával Tarlós mellett állt valaki - azértse mondom meg, hogy ki, - akin ismét felülkerekedett a baj, és úgy nyalogatta a szája szélét, meg lengette a nyelvét, mint Vuk, ha a libapecsenyére gondol.

Mindenesetre ez az utolsó reményünk, csak bekattan végleg és bennfogják - habár attól tartok, hogy ez maga a wishful thinking, hiszen a Királyi Nonplusultra az első elejtett ötcentes hangjára egy atombiztos bunkerból is kitörne, úgyhogy ne keltsünk hiú reményeket.
Ez a koma le fogja nyomni Brezsnyevet, hiszen egy elemcserével elmegy akár heteken át is, közben magas fordulatszámon lop és két használata között nem kell ecetes lében tartósítani.

Mazochizmus ide, mazochizmus oda, a vesszőfutás nem egy kellemes sport, márpedig itt minden demokratának ebben volt része, lett légyen bármelyik demokratikusnak mondható valódi vagy kamupárt szavazója.
Azt még csak elviseli az ember valahogy, hogy verekednie kell, és az ellenfél üti, de a mi történetünk nem erről szól.
A szituáció távoli gyermekkorom világára emlékeztet, melyben tornatanárunk a rendetleneket szembeállította egymással, majd felszólította őket, hogy felváltva verjék pofon egymást, és nem is hagyhatták abba addig egymás gyepálását, míg mindkettő nem bőgött telitorokból.
Nem volt kellemes attrakció, csak az enyhített valamit a dolgon, hogy a barátok ettől még barátok maradtak, hiszen mindketten - és iskolatársaik is - tudták, hogy csak a kettejük felett uralkodó önkény miatt verték cipóra egymás fejét, eleinte gyengéden, majd később dühödten, merthogy ilyen az emberi természet.

A demokratikus oldalon ennél azért bonyolultabb, de egyszerűbb is  volt a helyzet, mert itt csak a szituációt kellett úgy megteremteni, hogy aztán szabad útja legyen a demokraták kibontakozásának.
Viszonylag hamar szembe lehetett fordítani Gyurcsány híveit az MSZP sértett veteránjaival, hiszen utóbbiak árulásként élték meg, hogy miután arra inspirálták előbbieket, hogy menjenek a büdös francba, de sebesen, azok hallgattak rájuk.
Tegnap még elvtársak voltak, mára ellenségek lettek, aztán szó szót követett és azok, akik odáig remekül elvoltak együtt abban a pártban, mely értéknek tekintette a sokszínűséget, legszívesebben bicskát vágtak volna egymás oldalába.


Aztán a többiek is beszálltak, a frissen alakult kamupártok is aktivizálták magukat, egy idő után kiderült, hogy mindenkivel szövetségre tudnának lépni, éppencsak Gyurcsány híveivel nem.
Csak az volt a baj, hogy azokat meg nem lehetett megkerülni, mert ők voltak ezen a térfélen azok, akik mégiscsak rendelkeztek valamiféle szervezettséggel Budapesten, márpedig itt Budapest volt szinte az egyetlen település, melytől a suttyó tartott, a többiben biztos volt, hogy megvehető kilóra.
Orbán megmondta: a cél a baloldal totális megsemmisítése, ezen ő Gyurcsányt értette, míg a nép azt hitte, hogy az MSZP került célkeresztbe.


Lószart Mama, hogy klasszikust idézzek, neki az MSZP nem volt ellenfél, sőt – a pártba beépített emberein keresztül velük végeztette el a piszkos munkát.
A vicc az egészben az, hogy menet közben Ferkónk eltáncolt a baloldalról, ami nem az Orbán-féle primitív pávatánc volt, hanem egy elegáns keringő, melybe - gyakran úgy tűnt – már ő maga is beleszédült időnként.
Nélküle a szocialisták olyanok voltak, hogy az embernek azonnal Torgyán hajdani hasonlata jutott eszébe, és maga elképzelte a vőlegényt - szerszám nélkül.
Így aztán Viktor rásegített kicsit a dologra, olyan emberek jelentek meg a politikai küzdőtéren, akiktől minden épeszű ember sikítófrászt kapott, ők aztán tették a dolgukat vadul.


Ki tudja, miféle háttéralkuk köttettek, ki kire kapott tűzparancsot, aztán azért ne zárjuk ki annak a lehetőségét se, hogy a frissen feltűnt politikai tényezők közül néhányan gyárilag ostobák voltak.
A vége persze az lett, hogy mire eljöttek a választások, addigra a választópolgár sugárban hányt ettől az egész bolhacirkusztól, a pozícióhajhászástól, a gyűlölködéstől.
Ha okát keressük annak, hogy miért nem mentek el választani az emberek, hát ez az egyik ok.


Gyurcsány távozásával az MSZP megszűnt vezető párt lenni, de ettől még rengeteg híve maradt, akik ettől kezdve nem Orbánt és rendszerét tekintették ellenségnek, hanem a DK-t és híveit – és ez fordítva is így volt.
Gyurcsány a pártszakadást követően egy színes, szélesvásznú demokrata párt vízióját vázolta fel.
Nem tartott sokáig az öröme, mert addig tökölődött, míg amit kitalált, azt szélsebesen lenyúlta Bajnai, aki kisfiús ábrázatához nem illő módon cseppet sem ártalmatlan, sőt.
Ellopta Gyurcsánytól a show-t, az összes demokrata összefogásának ábrándját, majd módszeresen szétverte azt, amit még létre sem hozott.
Mire távozott, addigra nem volt az országban két demokratikus érzelmű ember, aki szóbaállt volna egymással, az összefogás pedig az illúziók világába tűnt.


Kapott ehhez segítséget is, két kiváló kádert az LMP- től, akik akkor ellenkeztek, amikor Orbánnak kellett, és valóságos súlyukhoz képest aránytalanul nagy beleszólásra tettek szert a döntések során, miközben választót ötöt se hoztak.
Utolsó csapásként Gyurcsány a nyakába vette Fodor Gábort, ezt a hatszorbukott, tehetségtelen és lusta léhűtőt, aki hattagú pártjával ide-oda vonulászva a mai napig politikai tényező benyomását igyekszik kelteni.


Így aztán a demokraták mögött nem volt szervezett erő, csak Orbán érdekeinek megfelelően manipulált, torzsalkodó, békétlenséget, széthúzást és gyengeséget sugárzó katyvasz.
Egy párt legelkötelezettebb hívein kívül ki a fenének lett volna rájuk szavazni kedve?


A tárgyilagosság kedvéért meg kell jegyezzem, nem volt könnyű dolguk, mert a pocakos nyelvlengető az emberek egymással való szembefordításának Paganinije, egy zseni, aki képes Krisztust is szembefordítani az Atyaúristennel - e téren istenadta tehetség.
Állítólag ezt a képességét a kedves Papától örökölte, akinek hasonló képességeiről kollégai oly szép szavakkal emlékeztek meg a távoli orosz gázmezőkön végzett áldásos tevékenységét méltatva…
Ezzel a módszerrel vette át a Fideszen belül az uralmat, ezzel a módszerrel verte szét szövetségeseit, aztán áldásos tevékenységét kiterjesztette az országra, így lett mára két politikai Magyarország.
Ez volt szerintem a módszerek közül a döntő, mely a demokraták bukását okozta.


Szinte hihetetlen, hogy ez a primitív suttyó ilyen albérleti trükkökkel képes volt szétverni a magyar baloldalt – ugyan, ma még nem teljesen, de reménykeltően ütemesen folyik a mű befejezése.
Tóbiás ül a fán és határozott mozdulatokkal fűrészeli maga alatt az ágat, Gyurcsány lentről nézegeti, tetszene is, ha puffanna, de meg nem is – ő tudja ugyanis, hogy kár lenne a szocialistákért.
Pocakkirály meg nyelvét lengetve, csendesen rángatózva tervezgeti birodalmát, melyben reményei szerint soha nem fog lenyugodni a Nap.
Vagy ha mégis, ő akkor sem.
Nem, nem, soha!

:O)))

2014. október 12., vasárnap

ÚJRATERVEZÉS

Azt kaptuk, ami várható volt.
Meg azt, amit érdemeltünk.
Lehet magyarázkodni, lehet körbeállni és egymásra mutogatni, de minek?
A lényeg az, hogy nem tudtunk egy olyan alternatívát kínálni a jelenlegi hatalommal szemben, mely érdekelte volna a választókat.
Őket a rezsicsökkentés meg a többi hókuszpókusz érdekelte, mert beígértek nekik három pofont, és mikor abból egyet elengedtek, akkor azt mondták, hogy ugyan igaz, hogy az anyja csipáját annak, aki a három pofont beígérte, de ha nem engedik el ezt az egyet, akkor hármat kaptunk volna, nem csak kettőt, meg egy seggberugást.
Szóval ismerni kellene a nép lelkét.
Most majd jönnek a magyarázatok meg a mosakodások, de hiba lenne ezekkel foglalkozni, - a libasültet már más eszi
 éppen, és őt sem érdekli, hogy a tojás, melyből a néhai liba kikelt, nem volt szabványos.
Természetesen át kell gondolni, ha valami nem sikerül, hogy mit rontottunk el, de most könnyű dolgunk van, hiszen gyakorlatilag mindent elrontottunk, így aztán könnyű tiszta lappal indulni.
Sokan várták a csodát, de csodák ritkán esnek, csodákra nem lehet politikát építeni.
A demokratáknak az alapoktól újra kell építeniük magukat, a pártjaiknak meg el kell végezniük a szükséges önvizsgálatot, le kell vonniuk bizonyos személyi konzekvenciákat.
De hát ez sem ma éjszakai feladat, ráér holnaputánig is, akár – sokkal tovább azért persze nem.
Akik most méregelődnek, azokat kérem, ne tegyék, ez is csak egy választási ciklus volt.
Az ellenfél meg nem legyőzhetetlen, csak rendbe kell szednünk magunkat, ki kell jelölnünk egy világos célt, meg kell találnunk a megfelelő harcmodort, szövetségeseket és azokat a társadalmi csoportokat, melyekről kiderült, hogy úgy látják, a mai pártokhoz nincs közük.
Nem lesz könnyű a politikai harc, ehhez ki kell nevelnünk a politikusok új nemzedékét, akik a rókával szemben nem libaként viselkednek, hanem Vahur nemzetségéből jöttek, tudnak harcolni és harapni is, ha kell.
Hát ehhez legyen erőnk, hitünk és kitartásunk, és akkor győzni fogunk - és velünk az ország fog győzni.

:O)))

2014. október 11., szombat

EGY NAP A GONDOLKODÁSRA

Vannak helyzetek, melyekben szinte másodpercek alatt dönteni kell, vannak, amikor több idő jut a gondolkodásra, a megfontolásra.
Ilyen ez a mai helyzet is, az önkormányzati választás előtt van még a mai nap, amikor eltöprenghet, aki még nem döntötte el, hogy elmegy-e leadni szavazatát, vagy otthon marad, és ezzel automatikusan a jelenleg fennálló hatalmi berendezkedésre adja szavazatát.

Aztán még azt is eldöntheti, hogy ha elmegy, akkor kire adja voksát, melyről évek óta ravasz módon sulykolja a hatalom, hogy nem sokat ér, nincs jelentősége, az egyszerű ember szándéka, akarata semmit sem ér.
Nem nehéz pedig a kérdés, hiszen alig néhány kérdésre kell tudni felelni – elsősorban önmagunknak.

Elsősorban arra kell válaszolnunk, hogy mit hozott és mit fog hozni számunkra ez a hatalom.
Ha az átlagember felteszi magának ezt a kérdést, akkor elmondhatja, hogy politikai jogainak szűkítését, az állam vezetőinek szinte korlátlan hatalmát, melyet nem az ő életének felvirágoztatására, hanem egyéni céljai megvalósítására, anyagi érdekei érvényrejuttatására használnak fel, kíméletlen kegyetlenséggel taszítva nyomorba az ország felét.
Ha azt gondolja, hogy neki mindegy, hogy hányan nyomorognak egészen addig, ameddig ő nem nyomorog, hanem megél úgy-ahogy, akkor rosszul gondolja, hiszen egy országban élünk, melyben az átlagember életét is megkeseríthetik mások nyomorának kísérőjelenségei, a bűnözés, a társadalmi kommunikáció eldurvulása, a közbiztonság romlása, az emberek közötti normális kapcsolatok felszámolása.

Az is eszébe kellene, hogy jusson, hogy milyen jövő vár gyermekére, aki lehet, hogy éhezik, mert nem jut neki minden nap meleg étel?
Milyen jövő vár gyerekére, akitől épp most fogják elvenni a tanulás jogát, persze nem nyíltan, hanem a szokásos sunyi módon intézve a dolgokat.
Minek a cselédnek érettségi, minek a betanított munkásnak diploma?
Suszter, maradj a kaptafánál, meg a leszármazottaid is, hetedíziglen!
Lehet bármennyire törekvő is a család, ha nem tudja megfizetni a tandíjat - ami Orbán szerint nincs is -, akkor a gyerek megáll, vagy akár vissza is lép azon a társadalmi létrán, melyen a feljebbkerülésért generációk törték magukat.
Lehet az esze briliáns, mégis traktoros lesz belőle, mint lett volna Orbánból is a Horthy-rendszerben, saját bevallása szerint – legfeljebb.

Aztán azon is el lehet spekulálni, hogy milyen jövő vár saját magára, hiszen a nyugdíj a ma nyugdíjasának sem biztos bevétel, de még néhány év, és az elöregedett társadalom nem fog tudni annyit termelni, hogy eltartsa nyugdíjasait, arra a háromezer milliárdra meg keresztet vethetünk, amit jelenlegi uraink eltapsoltak, s melynek mára nyoma annyi sincs, mint a beígért egyéni nyugdíjszámlának.
Az is várható, hogy a jelenlegi nyugdíjakat megadóztatják, ki tudja, mit terveznek az özvegyi nyugdíjakkal, mindenesetre még időben követelni kellene az alacsonyabb kukákat, hogy legalább kényelmesen lehessen turkálni benne.

A falu agyáig még el sem jutott, hogy mire körülnézett a paraszt, már hipp-hopp el is vették tőle a nyugdíjat, mert a megszűnt gazdaságokkal megszűnt a járulékfizetés is. és aki tud mutatni olyan gazdálkodót, aki a munkása vagy munkásai után járulékot fizet, az nyert egy hangszórót.
Azt sem lenne baj, ha végiggondolná a választó, hogy milyen egészségügyi ellátásban lesz része a közeljövőben, hiszen éppen most tervezik az egészségügy átalakítását, de a terveket nem kötik az ő teljességgel illetéktelen orrára.
Csak a szakemberek tudják pontosan, hogy lesz külön egészségügyi ellátás a gazdagoknak és lesz a falusi doktorbácsi a szegényeknek, az egyik csoportot MRI-vel, CT-vel diagnosztizálják, a másikat egy futó pillantással, az egyiket a legmodernebb eljárásokkal gyógyítják, a másikat meg Kalmopyrinnel.   

Szóval nem mindegy az, hogy ki van ebben az országban hatalmon, egy szociopata diktátorocska a tolvaj sleppjével százmilliós lakásokkal, dugi bankszámlákkal, vagy egy szociálisan érzékeny kurzus, mely a nép javára akar élni a nagyon szűk lehetőségekkel.
És nem igaz az, hogy a szavazatod nem ér semmit.
Egy vízcsepp nem csinál árvizet, de millió vízcsepp már képes erre, csak közös mederbe kell terelni őket.
Ne könnyű, mert közben  a csapból is szirénhangok folynak, rezsicsökkentenek, melyből egy Szíjjártónak havonta hetven-százezer lehet a megtakarítása, Julis néninek meg havi hatszáz forint.
Meg a családi adókedvezmény, melyet az vehet igénybe, aki jövedelemadózik, miközben az ország felének nincs ebben a szerencsében része, merthogy nincs jövedelme.
Viktor megmondta az Uniónak, hogy ne azt figyeljék, amit mond, hanem azt, amit csinál.
Hát ezt csinálja, de ez az ő dolga, a választó dolga meg az lenne, hogy jól fenéken billentse, erre pedig egyetlen módja van: a választásoknál ki kell penderíteni a hatalomból.
Az előjelek nem túlzottan kedvezőek, a demokratikus ellenzék pártjainak torzsalkodásai, a pártok vezetőinek masszív tehetségtelensége elvette a választók jórészének kedvét a választástól.
Ezeknek a jelenségeknek jelentős része jól megkoreografált zavarkeltés volt, de volt szerepe a spontán tehetségtelenségnek is – mindenesetre ezzel ráérünk a választás után foglalkozni.
Most viszont – és elsősorban Budapesten és a nagyvárosokban, megyeszékhelyeken – el kellene hajtani Viktorékat a francba, hogy legyen már valóságos politikai ellensúly a.demokraták kezében.
A falvakban nehezebb a helyzet, mert kevesebb a képzett ember, többeket lehet árvalányhajas lózungokkal megvezetni, de a fővárosban van esély.
Élni kellene vele, és az összefogás jelöltjeire szavazni, mert még ha Fodor tisztességes lenne is, az LMP pedig nem a Fidesz leányszervezete lenne, egyedül akkor sem menne semmire egyikük sem.
Ma még el lehet ezeken a dolgokon gondolkodni, holnapután már késő lesz.
És öt év hosszú idő…

:O)))

2014. október 9., csütörtök

EGYMÁSKÖZT

Hát, ha ezt a posztot megírom, lesz itt sipákolás ezerrel, a politikailag korrekt közbeszéd emlegetése, romázás egyrészről, genetikázás meg cigánybűnözés emlegetése másrészről, úgyhogy mindjárt bevezetőben szögezzünk is le egy-két dolgot.
Az, hogy valaki bűncselekményt követ el, kriminálpolitikai és büntetőjogi kérdés.
Aki bűncselekményt követ el, azt meg kell büntetni.
Az, ha egy társadalmi csoportot olyan helyzetbe hozunk, hogy a létfenntartása érdekében bűncselekményeket kelljen elkövetnie, az szociálpolitikai kérdés.
Ez ellen tenni kell, de nem a büntetőjog eszközeivel.
Ha egy társadalmi csoport gyermekei előtt már az óvodában bevágják az ajtót, az pedagógiai és társadalompolitikai kérdés, még akkor is, ha ez a sors nem csak nekik jut, hanem az ellenük hergelt, hasonló szociális helyzetben levő más csoportok gyermekeinek is.
A kirekesztés és a rasszizmus társadalomszociológiai kérdés, tűrhetetlen.

Ha jól belegondolunk, olyan, hogy cigánykérdés tulajdonképpen nincs is, mint ahogy nincs zsidókérdés sem, hogy sváb, bunyevác vagy keverék-kérdésről ne is beszéljünk.
Nem véletlen, hogy amikor a társadalom megélhetést tudott adni polgárainak, akkor ezek a kérdések megbújtak, valahol a társadalom tagjainak magánéleti sötét zugaiban, nem sok vizet zavartak.
Ma viszont ott üldögélünk a rasszizmus időzített bombáján és várjuk a csodát, mely soha nem fog bekövetkezni, ha így folytatjuk tovább helyzet kezelését, mint az elmúlt negyedszázadban.

Merthogy a társadalom majd fele létminimum alatt nyomorog, gyermekeinek esélye sincs a kitörésre, cigány és nemcigány nincstelen egyként üldögél otthon, tanácstalanul, kiszolgáltatva mindenki kénye-kedvének, ostoba köztisztviselők packázásainak, rendőrök vegzálásának, a helyi nagyemberek hatalmaskodásainak.
Cigány származású magyar állítólag nyolcszázezer körül van az országban, de amúgy az isten se tudja, hogy pontosan mennyi, ez csak valamiféle közmegegyezésen alapuló becslés, ami azért vicces, mert miközben a jobboldal az ország elcigányosodásával ijesztgeti a nem a sok eszéről híres Julcsa nénit, addig ezt a számot hallhattuk huszonöt évvel ezelőtt is, meg ezt hallhatjuk ma is.

A cigányság nem egységes társadalmi tömb, sem szokásait, sem társadalmi helyzetét, sem hagyományrendszerét, nyelvét, de még a bőre színét tekintve sem.
De még, ha egységes lenne, akkor is – a négymillió embernek csak húsz százaléka lenne a nyolcszázezer cigány, de a többiek is ugyanolyan élethelyzetben vannak, ugyanúgy vegetálnak máról holnapra szinte a zuzmó szintjén, a gyerekeik számára a kitörés éppoly reménytelen, mint a cigánygyerekek számára.
Persze ezt sokan a Pasaréti út környékén el sem hiszik, hiszen nem érintettek a problémában, legfeljebb csak a majdani gazdag-gettók lakóiként, már, ha eljutunk odáig egyáltalán.

Mindez azért jutott eszembe, mert elolvastam a hirado.hu cikkét, mely Orbán Viktor és Farkas Flórián tárgyalásáról tudósított.
Ennek utána mondta a miniszterelnök, hogy "Európa legnagyobb rejtett tartaléka, az a roma közösség".
Csodálom, hogy nem globálisan kezelte a kérdést... 
A kormányfő azt is mondta: a közmunka volt a "legnagyobb jótétemény" a roma közösség számára az elmúlt négy évben, hiszen 57 ezer olyan cigány kapott munkát, aki korábban sohasem dolgozott.
A miniszterelnök úgy fogalmazott: "Ha Magyarországnak képzett, munkára és hadra fogható több százezres munkaerőpiacra lesz szükségünk, akkor elsőként a Magyarországon élő roma közösség képzésével, oktatásával, nevelésével munkaerőpiacon való részvételre való felkészülésével, felkészítésével kell foglalkoznunk."

Nem mennék bele a történelembe, de éppen a tárgyalás két résztvevőjének személyes sorsa mutatja meg, hogy mennyire ócska és hazug, ami nálunk cigánypolitika címen folyik.
Az átkosban a cigányságnak valódi munkája, gyermekeiknek valódi kitörési lehetősége volt, ma meg sikerként könyveljük el, hogy rabszolgamunkára tudjuk terelni a legszegényebbeket, alternatívaként az éhendöglést kínálva számukra.

Arról nem is szólva, hogy a számok légbőlkapottak, merthogy etnikai adatszolgáltatás egyelőre még nincs, mint ahogy azt sem lehet pontosan definiálni, hogy ki számít cigánynak.
Az, aki magát annak vallja?
Volt népszámlálás, melyen pártízezer ember vallotta csak magát cigánynak.
Az, akiről sokan állítják?
Rossz ebbe belegondolni is, emberek ezrei kapnának sikítófrászt, és tiltakoznának vehemensen.
És akkor a fél és negyedcigányokról nem is beszéltünk.
Vagy kezeljük a cigányságot életformának?
Akkor oda a szép statisztika, mert az ország egyharmada gond nélkül belefér a friss kategóriába.

Volt egy vicc, hogy az amerikai elnök és a szovjet pártfőtitkár a Leningrádi Filharmonikusok koncertjén vesz részt és a szovjet vezető dicsekedve mondja: Látja nálunk nincs antiszemitizmus, ebben a zenekarban is hetvenkét zsidó van,
Mennyi van a New York-i Filharmonikusok között?
Nem tudom, mi nem számoljuk, mondja az elnök, - akár nálunk is abba lehetne hagyni a dicsekvést.
Nem foglalkozom most a hülye fogalmazással, nekünk nem munkaerőpiacra lesz szükségünk, merthogy az van, ha kereslet nincs is,  hanem – adná az ég – munkaerőre egy létező és működő munkaerőpiacon.
Ellenben ha hadrafogható embereket akar, akkor azoknak biztosítani kell a megfelelő táplálkozást, a fűtést, és még sok egyebet, mert az ostoba ember is tud harcolni – erre ő a legeklatánsabb példa – de a legyengült, ezer betegségtől szenvedő ember nem lesz soha hadrafogható.

Ami meg a leszakadt társadalmi rétegek felzárkóztatását illeti, annak kulcskérdése az oktatás-nevelés.
Bármennyire is viccesnek tűnik, hat éves korára készen van az ember, utána lehet rajta még csiszolgatni, de alapvetően soha nem fog már megváltozni.
A bölcsődével kellene elkezdeni a nevelést, meg az óvodával, mert a kisgyerek akkor még formálható, az agya, mint a szivacs, mindent képes utánozva megtanulni, úgy hatéves koráig.
Nyelvet, viselkedéskultúrát, szókincset, játékot, mindent.
Nem véletlen hogy egyes fejlett országokban az iskola nem hatéves korban, hanem előbb kezdődik, a felzárkóztatás azok számára, akiknek erre szükségük van, így könnyebb.

A  közmunkáját meg dugja fel magának a Miniszterelnök Úr, nemigen lehet büszkének lenni arra, hogy a XXI. században a magyar politika rabszolgamunkára akarja alapozni az ország jövőjét – ez csak az ostoba kispolgár hasbaakasztására és a szegények totális kizsákmányolására jó.

Farkas Flóriánt meg legjobb lenne elfelejteni.
:O)))

2014. október 8., szerda

AZ IGAZMONDÓ KANÁSZ

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kanász, akinek az eszejárása csavarosabb volt, mint a kandisznó csúnyája.
Azt találta ki, hogy dumál hülyeségeket összevissza, és aki nem hiszi el neki, annak nem lesz közmunkája, trafikja.
De még egy megveszekedett csodalakása sem, mely napról-napra nő, mint a gomba, demegmég egy balatoni nyaralója sem, sőt, a feleségének sem lesz százmilliós lakása a Honfidülőben!


Ez a kanász a nagy esze mellé roppant szorgalmas is volt, merthogy csak színtiszta hülyeséggel ezt az országot tönkretenni nemigen lehet, kell ahhoz a szorgalom is!
Pedig nehéz napok jártak rá, a ragyás kant, melyhez oly nagy reményeket fűzött például, kiselejtezték a brüsszeli szépségversenyen.
Lehet, hogy vágóhídra is küldik, pedig az ilyennek a húsáért már éppenhogy csak lehet még valamennyicskét kérni, büdös már az ilyen rettenetesen. 


Igaz, a többi se Chanel-illatokat áraszt, sőt, még a villanykörtefejű bojtár is egyre büdösebb, pedig azt már kisded gyermekkorában is csúzlival etette az anyukája, a kis mohót.
Mindenesetre kanászunk most, a foglalkoztatásról szóló milánói csúcs előtt odanyilatkozott egyet, s ezzel mindjárt rekordot is döntött.
Azt találta mondani, hogy „Mi csökkentjük az államadósságot, kordában tartjuk a költségvetési hiányt, közben gazdasági növekedés van, és ebből fakadóan csökken a munkanélküliség"
Azért az is nagy dolog, hogy egy mondatban valaki négy állítást tegyen, de hogy a négyből legalább egy ne lenne igaz, ez azért ritkaság.


Merthogy az államadósság csökkentése éppúgy hazugság, mint a gazdasági növekedés, de a legordasabb hazugság mégiscsak az, hogy ebből adódóan csökken a munkanélküliség.
A költségvetési hiány csökkentése pedig illúzió, melyet fenntartani sokáig nem lehet, lassan nincs már mit ellopni, előbb-utóbb eljön az igazság pillanata.
Megaztán tegyünk ehhez még egy-két dolgot hozzá, például a nyugdíjalap szélbeszórását és az államadósság tekintetében az aláírt és parlamenti jóváhagyással is bíró háromezer milliárdos paksi hitelt, mely maga a csoda, hiszen arról szó sem esik, hogy ennek valamiféle hatása lenne a magyar államadósságra, - hogy pontosan értsed, rád, a gyerekeidre, a feleségedre ha van, és a szüleidre, nagyszüleidre is, ha hálistennek még élnek.


A munkanélküliség csökkentéséhez is tegyük hozzá, hogy elindultunk a jövőbe vezető úton, melynek végén ott mosolyog ránk a modern rabszolgaság.
Kádár büszke volt, mikor elmondhatta, hogy leraktuk a szocialista társadalom alapjait, Viktor is büszke lehet, merthogy ő meg a modern rabszolgatartó társadalom alapjait rakta le.
Tulajdonképpen ebben az egészben az a rettenetes, hogy ez az ember úgy beszél, mintha maga is hinne abban, amit mond.
Például a gazdasági növekedésben, holott négyéves regnálása alatt valamirevaló termelő vállalkozás nem jött létre, kutyatáp-üzemeket avat, vagy ha véletlenül mégis felépül valami, akkor azt először felszenteli, majd két hét múlva felavatja, aztán további három hét múlva ünnepélyesen átadja, hogy aztán az építők további hetek múltán végre befejezhessék.


Nem mondom, rend az van, de hát az antik Rómában is rettegtek Caligulától vagy Nérótól, hogy Tiberiusról ne is beszéljünk.

Ők a kegyetlenségeik mellett valahol azért kultúremberek is voltak, nem csak cirkuszi sikereket vizionáló, kiöregedett, pocakos gladiátorok.


Az államnak egyetlen elfogadható célja kellene, hogy legyen: biztosítsa polgárainak jólétét.
Ezen nem azt kell érteni, hogy mindenki, minden este valamelyik fél-Michelin-csillagos büfében vacsorázhasson, hanem azt, hogy létbiztonságban, jogbiztonságban, közbiztonságban és demokráciában élhessen.


Az ország csaknem fele nyomorog, gyermekek tízezrei éheznek, a falvakban mindenki fél mindenkitől, a nincstelenek és a leggazdagabbak lopnak és rabolnak, mint a gép, a többiek meg rettegve alakítják át lakásaikat kiserőddé, megelőzendő a meglepetéseket.
Jogbiztonságról ne is beszéljünk, a koncepciós perek tekintetében Orbán termékenyebb, mint Rákosi volt, igaz, még hivatalosan nem végeztetett ki senkit, persze a fene tudja, ha nem lenne a nyakán az Unió meg a NATO, idegenkedne-e az ilyen, kissé sprőd megoldásoktól…


Szóval, az ember, aki sohasem hazudott úgy hazudik, mint a vízfolyás és hülyének néz mindenkit.
És nem csak ő, a csicskásai is, beleértve a jelenlegi helyi vezetők többségét is – tisztelet a kivételeknek.
A kérdés az, hogy tudtunk-e helyükbe hiteles személyiségeket javasolni a népnek.
Ha igen – nyert ügyünk van, ha nem akkor elbukunk.


Mindenesetre a szavazatunkat le kell adni, mert ha otthonmaradunk, akkor az a harc nélküli önfeladást jelenti.
Ezt kellene megértetni mindenkivel, aki demokráciát és jogállamot szeretne, vagy csak éppen jobban és nyugodtabban szeretne élni, különben  a kanász színvonalára süllyedt csürhévé válhatunk.
Nem lenne kellemes…

:O)))