Ez a nap, vagy időszak a társadalom nagy részénél teljesen elvesztette vallási jellegét, jóllehet mind a mindenszentek, mind a halottak napja katolikus ünnep, még ha pogány gyökerekkel rendelkezik is, - csakúgy, mint a többi egyházi ünnepünk.
Indulhat hát a Nagy Népvándorlás, igaz könnyeket hullajtani azok sírja felett, akiket talán életükben kellett volna jobban megbecsülnünk, akiknek lehet, hogy elfelejtettük kimutatni a szeretetünket, és akiknek már bepótolni ezt soha nem tudjuk.
Számomra ezek a napok nem sokat jelentenek, ellentétben halottaim emlékével, de hát az ember változik, idősebb korára talán érzelgősebbé válik az ember, - lehet, hogy lassan én is beállok a kottából élők sorába.
Szomorú aktualitása az idei megemlékezésnek, hogy mára virradóra meghalt Erzsi sógornőm, a feleségem testvére, ezzel eggyel nőtt azok száma akikkel már beszélni soha nem tudok, legfeljebb emlékezni rájuk.
Jó emlékeim vannak vele kapcsolatban, bizonyára sokszor eszembe fog jutni, hiszen mikor megismertem, tizenöt éves volt, és én sem voltam sokkal idősebb.
Feleségemmel, a testvéremmel szinte együtt váltunk felnőtté vele, rengeteg közös élményünk volt, melyekre szívesen emlékeztünk, ha a fiatalságunk szóba került.
Ő volt az aki minden évben tavasszal elsőként, és ősszel utolsóként úszott a Soroksári Dunában, merthogy akkor még lehetett ott fürödni.
Ő volt az, aki mikor mi betöltöttük a húsz évet szörnyülködött azon, hogy mennyire öregek vagyunk, bezzeg ő még tinidzser.
Mikor szülni kísértük a Baross utcába, még jóízűen bevágott egy pacalt a Körút sarkán akkor még üzemelő gyorsétteremben, aztán fülig érő szájjal elment megszülni az ötkilós fiát, belegondolni is rémisztő volt.
Házat épített, és ha anyag kellett kinyittatta vasárnap a maszek-tüzépet, ha eszébe jutott szalonnasütőt építeni, akkor a kocsijában hozott hozzá két vödör maltert az ismerős kőművestől, - adj Uramisten, de azonnal!
Nem volt számára lehetetlen, ő volt a két lábon járó megoldás.
Vénségünkre, mikor már képtelen volt járni is, sakkszakkört alakítottunk a konyhájában és hetente egyszer hárman-négyen játszottunk.
Megtiporva férfiúi önérzetemet időnként jól elvert - talán egy kicsit sikerült enyhíteni szenvedéseit.
Nyugodjék békében, mindig jó szívvel fogok gondolni rá, csakúgy, mint ismerősei, barátai, hiszen segítőkész, jóindulatú, rengeteget dolgozó ember volt, aki már mindig úgy fog megjelenni emlékeimben, hogy ül a konyhájában és egy villanyplatnin főz az unokájának, mert így - mint elmondta - legalább még kicsit hasznosnak érezte magát.
És nyugodjék békében mindenki, akit szerettünk, vagy nem szerettünk, hiszen az élet nem könyű, és valamennyien cipeljük a magunk terhét, melynek súlyát csak mi érezzük.
Emlékezzünk rájuk elnéző jó szívvel, még ha úgy éreztük is néha, hogy nem szolgálnak rá, hiszen az ember egész életében kényszerpályákon mozog, néha maga sem érti, hogy került oda.
Ha egyszer összevethetnénk azt, hogy mi volt a szándéka a gyermeknek, akit mi már felnőttként ismertünk meg, vélhetőleg igencsak elcsodálkoznánk azon, hogy mit tett vele az élet.
Emlékezzünk rájuk, hiszen egy ember emléke addig él, míg van valaki aki emlékszik rá.
Legyen hát nekik könnyű a föld...
:O(((
5 megjegyzés:
Kalokagathia
Kedves PuPu!
Szép, megindító írás. Köszönet érte.
Egy nagyon kedves barátom Korábban közzétett versei, esszéi után, nemrégiben megnyilvánult e témában. Vélem, számot tarthat érdeklődésetekre...:
Molnár Anikó:
Amitől mindenki fél: Mert a halál nem válogat.
Gyertyafény szökik ki a könyvtárszoba alig nyitott ajtaján. A kiszűrődő zene olyan, akár a bent uralkodó hőmérséklet, a köreinkben letett lelkek a tölgyfa fogason lógnak, de a hideg arra kér, hogy jól takarózzunk be, miközben a forrócsoki illata körbe ölel minket.
A szállingózó vendégeim érkezése előtt port töröltem. A távollétem során mindent ellepett a szürke szemcsés fátyol.
De hol voltam ennyi ideig?
Elmaradásom oka többrétű volt, de a legfontosabb részét emelném ki: Gyászoltam, leginkább.
Rajtam kívül másnak nem feltétlen lényeges, hogy kit vagy mit sirattam.
De kevésbé személyesre véve a szót:
• Mi is a gyász az általánosságban?
"A lelki egyensúlyvesztés egyik alapvető forrása az ember életében a veszteségélmény. A gyász valamilyen veszteség következtében létrejövő magatartási formák összessége. A mély fájdalom szomorúsághoz és egyéb lelki problémákhoz vezethet, amik nagyon hasonlítanak a klinikai depresszió képéhez."
A gyásszal előbb vagy utóbb sajnos mindenki találkozik földi életében. Hisz ez az élet rendje. De kit vigasztal ez, ha az ő környezetében settenkedik a halál bármilyen formája?
- Szerintem senkit. -
Több aspektusa is megrengetheti lelki békénket, mert az elmúlásnak, veszteségnek, halálnak is ezer arca van.
És van az a gyász, ami mind közül a legaljasabb, legigazságtalanabb, mikor a halál jön el a szeretteinkért. Mi több időt szántunk volna neki és esélyt sem ad alkudozni, éveket évekért, egészséget egészségért. Meg sem hallgat, csak kérdés nélkül elrabolja és már nem hallja, amit mondani szeretnénk, és nem hallom, amit még nekem mondani szeretne.
Instant áramszünet, elvágott telefonzsinór, tragikus hirtelenséggel kipukkant szappanbuborék, a szélben lassított felvételként szálló pitypang morzsalék, egy elfújt gyertya illanó lángja.
Csak vaksötét marad és síri csend, amit többnyire csak saját zokogásunk hangja, és a zokogás okozta vállrázkódás ritmusa tör meg először.
De gyászolni nem csak embert lehet, hanem kisállatot, saját magunk elvesztett lélekhasadékait, leáldozott, avagy véget ért szerelmet, elképzeléseink szerte foszlását, dugába dőlt karriert, tárgyakat, melyeknek eszmei értéke pótolhatatlan, és még megannyi mindent. A felsoroltak közül több kategóriában is érintett voltam már eddigi életem során is, sajnos, és attól tartok ezzel nem vagyok egyedül.
Van, amikor a minket ért veszteség nem feltétlen tankönyvbe illő, az átlagnál is nehezebben értelmezhető. Pauline Boss gyászkutató 1970-ben definiálta a számunkra a kétértelmű veszteség kifejezését, melynek fogalmát két részre bontotta, amit most én is szeretnék kiemelni nektek.
/folyt.köv./
• A „fizikai hiány pszichológiai jelenléttel” csoportba azokat az eseteket sorolta, amikor kevés, vagy szinte semmilyen információnk nincs az elvesztett személyről, mert mondjuk eltűnt szerettünkről azt sem tudjuk, hogy visszatér-e hozzánk, életben van-e még, s amennyiben nincs: hogy halt meg és miért. A lezárás lehetősége nem biztosított a számunkra, az őrjítő bizonytalanság betölti a teret és a szívünket egyaránt. De még a modern világ pestise, a ghostingolás is ide tartozik.
• A másik csoport a „fizikai jelenlét pszichológiai hiánnyal”. Valóságos rémálom, véleményem szerint. Nem mintha bármely egyéb forma kellemes lenne. Ebben az esetben nem a személy szűnik meg, hanem a róla alkotott elképzelésünk, és ezért átmenetileg, vagy tartósan, de nem tudunk úgy kapcsolódni hozzá, mint azelőtt. Hajlamosak vagyunk főként párkapcsolataink terén a projektálásra. Sokáig nem vesszük észre, hogy nem az adott embert magát szeretjük, hanem azt a nem létező kreációt, amit a mi fantáziánk teremtett. A bizonytalanság elképesztő erővel önti el teljes valónkat, mert eleinte, és többnyire elég sokáig nem tudjuk kit kellene megkérdőjeleznünk. Magunkat, vagy szerelmünk „tárgyát”? Mi vetítetük ki a saját vágyainkat és elképzeléseinket a másikra, vagy őt ismertük teljesen félre? Ő vezetett félre minket? Amennyiben mi voltunk saját magunk mumusa, akkor az elképzelt közös jövő és a projektált szerelem elengedésének gyásza a maga megfoghatatlansága végett még inkább nehezíti az amúgy is nehéz folyamatot. Minden szakítás egyfajta halál. A tarotban sem véletlen, hogy a halál lapja az esetek többségében nem konkrét halálesetet jelöl, hanem lezárást, elmúlást, véget voltaképpen. Megszűnik létezni a „MI”, és az, aki veled volt, és a szerelmetek minden aspektusa jelképes halált hal. Az, aki volt csak a tiéd volt, mert senki más nem ugyanazt kapja majd belőle, mint te akkor. A szakítás pillanatában mind meghalunk, és idővel főnix madárként térünk vissza saját életünkbe. Elgyászolva magunkat és egymást, beleépítve személyiségünkbe mindazt, amit ez a kapcsolódásunk adott vagy akár elvett. De ide eljutni csak a poklon keresztül lehet. Nincs rövidebb út.
folyt.köv....
Visszatérve általánosságban a gyász feldolgozásnak különböző szakaszai vannak. Ez az öt szakasz – tagadás, düh, alkudozás, bánat/lehangoltság és az elfogadás. Mindenkinek egyéni, hogy mennyi időbe telik a gyász elmúlása, és hogy kik vagy mik lesznek, amik ebben segítik.
"Az elhúzódó gyásznál viszont a gyászoló maga is veszélyben van, mert vesztesége a sír felé húzza őt."
Meg kell tanulnunk újra élni az életünket a veszteségünk nélkül.
Minden gyász egy trauma, egy seb, egy egyedi lenyomat a szíveden, amely megfelelő megvilágításban a feldolgozás állapota után is láthatóvá válik. A világ egyik legnagyobb közhelye, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Nincs ember a Földön, aki ne hallotta volna még ezt, és sokszor érezhetjük sebre szórt sónak ezt a mondatot, de van pár közhely, lássuk be, mint ez is, ami bármennyire is idegesítő, sajnos, vagy nem sajnos, egyetemes igazság. Ez nem azt jelenti, hogy idővel elfelejtjük, hanem hogy képesek leszünk újra részt venni a saját életünkben. Hogy nem fogja befolyásolni a tragédia a mindennapjainkat.
Ahogy Danielle Steel is írta:
"A sír csak üres doboz. Akit szeretek, él az emlékezetemben, egy széthajtogatott zsebkendőből felszálló illatban, egy hangsúlyban, mely váratlanul eszembe jut, és egy hosszú percre belefeledkezem, míg lehajtom a fejem."
Mit tehetsz, ha itt maradtál a jelképes sírgödörben, amit saját magadnak ástál, miközben az amit, vagy az, akit kiszakítottak mellőled vagy belőled eltűnt, mint a kámfor?
Bármennyire is szeretnék senkinek sem tudok adni egy tökéletes receptet, de talán némi kapaszkodót igen. Ha osztozol is másokkal a gyászban, egy adott ponton ez mégis egy belső munka, egy elengedési, gyógyulási folyamat, ahol elkerülhetetlen a befelé fordulás szakaszának átélése, megélése, túlélése. Egy folyamat, „ahol te vagy a szobrász, és a márvány is.” – a nővérem szavait idézve.
• Először is, semmi esetre se fojtsd, vagy zárd magadba! Éld meg a teljes érzelmi skálát, ami ezzel jár.
• Sírd ki magad! Sírj, amennyit csak tudsz, hiszen hiába végtelen mély a könnyek óceánja, egyszer el fog apadni. Ez a tisztulási folyamat kihagyhatatlanul fontos része.
• Emlékezz! Mert csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek.
• Írd ki magadból kendőzetlenül. A papír mindent elbír! Dühöt, bánatot, haragot, bűntudatot, könnyeket.
• Beszélj róla, amennyit csak tudsz! Az empatikus hallgatóság csodákra képes.
• Légy türelmes, és hagyj időt magadnak!
• Foglald le magad időnként olyan tevékenységekkel, amik örömet okoznak neked.
• Hallgass zenét! „Hiszek abban, hogy vannak dalok, amelyek sosem veszítik el az aktualitásukat. Hogy olykor egy-egy dal képes kifejezni szavak nélkül azt, amit érzel, amin keresztül mész. Hogy a zene cinkostárs, titkos szerető, vagy éppen simogató kéz. Hogy a dallamok képesek oda is eljutni, ahová te magad senkit sem engedsz be. Képes sebeket feltépni, vagy éppen begyógyítani azokat. Felpezsdít, felkavar, máskor pedig csillapít. A zene öröm, a zene csoda, a zene minden." /Ott Réka/
• A nevetés is gyógyít. A humor a tengerbe dobott mentőcsónak az élet viharában. Az emberi lélek túlélésének és kitartásának egyik legfontosabb eszköze.
• Ha kell, kérj segítséget! Az sohasem szégyen, ahogy a sírás sem! Sajnos továbbra is tévhit például, hogy a férfiak nem sírhatnak. MINDENKINEK JOGÁBAN ÁLL nemtől függetlenül könnyíteni a lelkén. Az elfojtás csak betegséget, és szorongást szül.
Annyira mély ez a téma, hogy úgy érzem még három napig tudnék róla írni. Fátyolról fátyolra bontva, de már így is több hetes elmaradás van mögöttem, amit igyekszem mielőbb pótolni, ne haragudjatok! Plusz érdekességként még hoztam nektek egy linket:
https://wmn.hu/wmn-life/59433-legalabb-9-fajtaja-van-a-gyasznak-es-a-vesztesegeink-sem-
mindig-egyertelmuek
Aki szeretné ossza meg velünk, itt, a jelenleg fekete terítővel borított kerekasztalnál, hogy neki mi segített feldolgozni az őt ért veszteséget!
A félig égett gyertyákat egyenként elfújtuk, gomolyog a füst is, amit a cigarettáink hagytak hátra, és a viszontlátás boldog reményében jó éjszakát kívántam..
Megjegyzés küldése