MAGYAREMBER ÜNNEPEL

Van ahhoz valami különös érzékünk, hogy tönkretegyük az életünket.

Hogy úgy viselkedjünk reggeltől estig, mint a paraszt, aki a szakadó jégesőben elkezdi cséphadaróval verni a még lábon álló gabonát - lássuk Uramisten, mire megyünk ketten!

Más, nálunk boldogabb és szerencsésebb államokban a nemzeti ünnepek arra valók, hogy az adott nép valamennyi állampolgára együtt örüljön a közösen elért sikereknek, eredményeknek, és legalább ezen a napon kedvesen és bizalommal nézzenek egymásra: te is piréz, én is piréz, te is, én is de jól kinéz!

Elő lehetne adni ezt magyarban is, - te is magyar én is magyar, magyar út nem halálkanyar! - de mi csakazértse!

Lehet, hogy a gondterhelt hétköznapokban haragszunk egymásra, hiszen a világot valamennyien egymástól eltérően szemléljük, más dolgokat látunk értékeknek és másokat problémáknak.

Ennek ellenére évente egy napon, amikor azt ünnepeljük, hogy azt hisszük, hogy több mint másfélszáz évvel ezelőtt egyszer összefogtunk és kivívtuk a szabadságunkat, félre lehetne tenni az ellentéteket.

Ilyenkor csak bátorságunkat, a nemzeti egységet és a szabadság melletti büszke kiállásunkat, meg a szép magyar nőket, a ropogós menyecskéket, gyönyörű és okos gyermekeinket és eredményeinket kellene emlegetni.

Hogy az a bátorság a cigány vak lovának bátorsága volt, amelyik nekirohant fejjel a falnak?

Hogy a szabadság elleni büszke kiállást Haynauval kvaterkázva ünnepelte bátor népünk a szatmári közgyűlésben?

Hogy a nemzeti egység már akkor is csak illúzió volt?

Spongyát reá, még ha így is lett volna, akkor is kell egy népnek néhány olyan emlék, melyeket akár dicsőségesnek is lehet nevezni, és talán nem is túl nagy baj, ha ezeken a napokon elemelkedünk a pőre valóságtól, ha olyannak képzeljük magunkat és múltunkat, amilyennek látni, tudni szeretnénk.

Tegyük hát félre, hogy Petőfi és társai már teljesen feleslegesen randalíroztak Pesten, hiszen a császári udvar már elfogadta a pozsonyi országgyűlés követeléseit.

Tegyük félre, hogy Kossuth bűnrossz politikus volt, aki csak szenvedést és halált hozott üres lózungokkal már akkor is manipulálható népének, tegyük félre, hogy amikor összedőlt a bolt, akkor hősiesen itthagyta, amit idecsinált, majd női ruhába öltözve, farokfelcsapva elmenekült.

Rábízta Görgey tábornokra a romeltakarítást, amiért is aztán hálából árulóvá nyilvánította, kissé rosszalva, hogy nem mészároltatott le kilátástalan küzdelemben az addigiakon túl még pártízezer honvédet.

Mindegy, kell talán az illúzió, hogy önértékelésünk, ha nem is tárgyszerű, de legalább emészthető legyen.

Mikor ünneplünk, ezekről a dolgokról szemérmesen hallgatni illenék, de ez az ünnep már régen nem az az ünnep, ami az én gyermekkoromban, az állítólag véresen brutális kommunizmus vad tombolása közepette volt.

Már régen ellopták felnőttől és gyerektől egyaránt ezt a gyönyörű tavaszi ünnepet, melyet minden évben büszkén és jókedvvel vártunk, melyre anyánk kokárdával indított útnak, mely megerősített bennünket magyarságunkban, hazaszeretetünkben.

Ellopták felnőttkorunk csendes ünneplését is, mikor mindenki feltűzte a maga kokárdáját, és legfeljebb álmélkodva nézte azt a néhány izgágát, akik balhét akartak csinálni ebből a napból – akkor még nem lehetett pontosan beazonosítani a futballcsapatok adrenalinhajhászó szurkolóit.

Már régen ellopták tőlünk a kokárdát is, a nemzeti érzést is, ami megmaradt, az olyan, mint kiadós sörözés másnapján az állott, savanyú szájíz, a rossz közérzet.

De semmi nem változik, senki nem tanul semmiből, pedig a nemzet ma sem él könnyű napokat.

Nyakunkon egy szociopata diktátorocska, és az isten legyen irgalmas nekünk, ha végképp bekattan - amire egyébként egyre nagyobb az esély.

Békés úton elkergetni csak nagyon széleskörű összefogással lehetne, de akiknek össze kellene fogni, azok erre nemigen képesek, mert torzsalkodnak a vezető pozíciókért.

Ott idétlenkednek mindnyájan, egyik azt mondja, hogy mi egyedül is képesek vagyunk győzni, holott tudja, hogy nem, a másik azt mondja, hogy majd a civilekkel mi eldöntjük a meccset, de arra gondosan vigyáznia kell, hogy ezt a belvárosban mondja, mert azon kívül már nemigen tudják pontosan megérteni, hogy hogyan akar megnyerni egy olyan választást, melyen csak pártok indulhatnak, de azokat nem szabad támogatni.

Nem szólva Józsi bácsiról, aki szerint civil az, aki nem katona, és akkor ő márpedig civil, de azért majd a Jobbikra szavaz, mert azok igazi magyar emberek.

Utálják a zsidrákokat és a cigányokat, nemszólva arról, hogy nekik a legnagyobb a hasukon a kokárda.

A demokraták összefogást akarnak, ezért aztán mindenki kizárja a neki nemtetsző demokratákat az összefogásból, a hatalom meg vad kommunistázások közepette még magát Kövér elvtársat is ki akarja zárni a hatalomgyakorlók köréből, merthogy anno az MSZMP foglalkoztatta, - igaz, akkor már lazultak a minőségi követelmények és orvosi alkalmassági vizsgálat sem kellett ahhoz, hogy valaki az egypárt – a korabeli központi erőtér - valamelyik intézetében építse a szocializmust.

Ez az ország tulajdonképpen meghaladta a korát, mert bezárta az elmegyógyintézetét, helyette az egész országot tette meg bolondokházává, ahol már semmi nem különbözteti meg a beteget az orvostól, mert mindenki unortodox gyógymódokkal kísérletezik a szedált, nyálcsorgató betegeken.

Az ellenzék képtelen egy tisztességes demonstrációt megszervezni, a facebook-csoportot, melyhez szívesen csatlakozott mindenki, aki utálja a zsarnokságot átpolitizálták, önmaga által felkent vezetője a televízióban arról értekezik, hogy ő ugyan menet közben pártpolitikus lett, de nem engedi a pártpolitikusokat a színpadra – ez maga a diliház, ahol az ápoltak átvették a hatalmat.

Most mindenki várja a holnapi napot, de ezt a töketlenkedést már maga az úr sem tudja türelemmel szemlélni, küldött is ide havat, szelet, vihedert, hogy alkalmat adjon a magyaroknak a csendes elmélkedésre: ezt akartátok, mikor adtam nektek egy lehetőséget évszázadok eltékozlása és ezernyi hibás döntése után?

Vagy nemzetiségei akartok lenni a szomszédos országoknak?

Mindenesetre most az egyszer, végre, szembe kellene nézni a valósággal, mert rossz vége lesz annak, ha nem hagyjuk abba az illúziók kergetését, és nem simulunk bele az európai népek nagy családjába, egyelőre talán csak tanulni a demokráciát, meg a realitások iránti alázatot.

Hacsak nem akarjuk megrendezni rövidesen a „Volt egyszer egy Magyarország” című színes, szélesvásznú, szagos, háromdimenziós filmet.

Orbán Viktort Danny DeVito fogja játszani, már gyakorolja a mondatvégi nyelvnyújtogatást.

Észhez kellene térnünk, vagy fel kellene ébrednünk - talán még nem késő.

:O)))