Van ahhoz valami különös érzékünk, hogy tönkretegyük az
életünket.
Hogy úgy viselkedjünk reggeltől estig, mint a paraszt, aki a
szakadó jégesőben elkezdi cséphadaróval verni a még lábon álló gabonát - lássuk
Uramisten, mire megyünk ketten!
Más, nálunk boldogabb és szerencsésebb államokban a nemzeti
ünnepek arra valók, hogy az adott nép valamennyi állampolgára együtt örüljön a
közösen elért sikereknek, eredményeknek, és legalább ezen a napon kedvesen és
bizalommal nézzenek egymásra: te is piréz, én is piréz, te is, én is de jól
kinéz!
Elő lehetne adni ezt magyarban is, - te is magyar én is
magyar, magyar út nem halálkanyar! - de mi csakazértse!
Lehet, hogy a gondterhelt hétköznapokban haragszunk
egymásra, hiszen a világot valamennyien egymástól eltérően szemléljük, más
dolgokat látunk értékeknek és másokat problémáknak.
Ennek ellenére évente egy napon, amikor azt ünnepeljük, hogy
azt hisszük, hogy több mint másfélszáz évvel ezelőtt egyszer összefogtunk és kivívtuk
a szabadságunkat, félre lehetne tenni az ellentéteket.
Ilyenkor csak bátorságunkat, a nemzeti egységet és a szabadság
melletti büszke kiállásunkat, meg a szép magyar nőket, a ropogós menyecskéket, gyönyörű
és okos gyermekeinket és eredményeinket kellene emlegetni.
Hogy az a bátorság a cigány vak lovának bátorsága volt,
amelyik nekirohant fejjel a falnak?
Hogy a szabadság elleni büszke kiállást Haynauval
kvaterkázva ünnepelte bátor népünk a szatmári közgyűlésben?
Hogy a nemzeti egység már akkor is csak illúzió volt?
Spongyát reá, még ha így is lett volna, akkor is kell egy népnek
néhány olyan emlék, melyeket akár dicsőségesnek is lehet nevezni, és talán nem is
túl nagy baj, ha ezeken a napokon elemelkedünk a pőre valóságtól, ha olyannak képzeljük
magunkat és múltunkat, amilyennek látni, tudni szeretnénk.
Tegyük hát félre, hogy Petőfi és társai már teljesen feleslegesen
randalíroztak Pesten, hiszen a császári udvar már elfogadta a pozsonyi
országgyűlés követeléseit.
Tegyük félre, hogy Kossuth bűnrossz politikus volt, aki csak
szenvedést és halált hozott üres lózungokkal már akkor is manipulálható népének,
tegyük félre, hogy amikor összedőlt a bolt, akkor hősiesen itthagyta, amit
idecsinált, majd női ruhába öltözve, farokfelcsapva elmenekült.
Rábízta Görgey tábornokra a romeltakarítást, amiért is aztán
hálából árulóvá nyilvánította, kissé rosszalva, hogy nem mészároltatott le
kilátástalan küzdelemben az addigiakon túl még pártízezer honvédet.
Mindegy, kell talán az illúzió, hogy önértékelésünk, ha nem
is tárgyszerű, de legalább emészthető legyen.
Mikor ünneplünk, ezekről a dolgokról szemérmesen hallgatni
illenék, de ez az ünnep már régen nem az az ünnep, ami az én gyermekkoromban, az
állítólag véresen brutális kommunizmus vad tombolása közepette volt.
Már régen ellopták felnőttől és gyerektől egyaránt ezt a
gyönyörű tavaszi ünnepet, melyet minden évben büszkén és jókedvvel vártunk,
melyre anyánk kokárdával indított útnak, mely megerősített bennünket
magyarságunkban, hazaszeretetünkben.
Ellopták felnőttkorunk csendes ünneplését is, mikor mindenki
feltűzte a maga kokárdáját, és legfeljebb álmélkodva nézte azt a néhány
izgágát, akik balhét akartak csinálni ebből a napból – akkor még nem lehetett
pontosan beazonosítani a futballcsapatok adrenalinhajhászó szurkolóit.
Már régen ellopták tőlünk a kokárdát is, a nemzeti érzést
is, ami megmaradt, az olyan, mint kiadós sörözés másnapján az állott, savanyú
szájíz, a rossz közérzet.
De semmi nem változik, senki nem tanul semmiből, pedig a
nemzet ma sem él könnyű napokat.
Nyakunkon egy szociopata diktátorocska, és az isten legyen irgalmas
nekünk, ha végképp bekattan - amire egyébként egyre nagyobb az esély.
Békés úton elkergetni csak nagyon széleskörű összefogással
lehetne, de akiknek össze kellene fogni, azok erre nemigen képesek, mert
torzsalkodnak a vezető pozíciókért.
Ott idétlenkednek mindnyájan, egyik azt mondja, hogy mi
egyedül is képesek vagyunk győzni, holott tudja, hogy nem, a másik azt mondja, hogy
majd a civilekkel mi eldöntjük a meccset, de arra gondosan vigyáznia kell, hogy
ezt a belvárosban mondja, mert azon kívül már nemigen tudják pontosan megérteni,
hogy hogyan akar megnyerni egy olyan választást, melyen csak pártok
indulhatnak, de azokat nem szabad támogatni.
Nem szólva Józsi bácsiról, aki szerint civil az, aki nem katona,
és akkor ő márpedig civil, de azért majd a Jobbikra szavaz, mert azok igazi
magyar emberek.
Utálják a zsidrákokat és a cigányokat, nemszólva arról, hogy
nekik a legnagyobb a hasukon a kokárda.
A demokraták összefogást akarnak, ezért aztán mindenki
kizárja a neki nemtetsző demokratákat az összefogásból, a hatalom meg vad
kommunistázások közepette még magát Kövér elvtársat is ki akarja zárni a
hatalomgyakorlók köréből, merthogy anno az MSZMP foglalkoztatta, - igaz, akkor
már lazultak a minőségi követelmények és orvosi alkalmassági vizsgálat sem
kellett ahhoz, hogy valaki az egypárt – a korabeli központi erőtér - valamelyik
intézetében építse a szocializmust.
Ez az ország tulajdonképpen meghaladta a korát, mert bezárta
az elmegyógyintézetét, helyette az egész országot tette meg bolondokházává,
ahol már semmi nem különbözteti meg a beteget az orvostól, mert mindenki unortodox
gyógymódokkal kísérletezik a szedált, nyálcsorgató betegeken.
Az ellenzék képtelen egy tisztességes demonstrációt
megszervezni, a facebook-csoportot, melyhez szívesen csatlakozott mindenki, aki
utálja a zsarnokságot átpolitizálták, önmaga által felkent vezetője a
televízióban arról értekezik, hogy ő ugyan menet közben pártpolitikus lett, de
nem engedi a pártpolitikusokat a színpadra – ez maga a diliház, ahol az ápoltak
átvették a hatalmat.
Most mindenki várja a holnapi napot, de ezt a töketlenkedést
már maga az úr sem tudja türelemmel szemlélni, küldött is ide havat, szelet,
vihedert, hogy alkalmat adjon a magyaroknak a csendes elmélkedésre: ezt
akartátok, mikor adtam nektek egy lehetőséget évszázadok eltékozlása és ezernyi
hibás döntése után?
Vagy nemzetiségei akartok lenni a szomszédos országoknak?
Mindenesetre most az egyszer, végre, szembe kellene nézni a
valósággal, mert rossz vége lesz annak, ha nem hagyjuk abba az illúziók
kergetését, és nem simulunk bele az európai népek nagy családjába, egyelőre talán
csak tanulni a demokráciát, meg a realitások iránti alázatot.
Hacsak nem akarjuk megrendezni rövidesen a „Volt egyszer egy
Magyarország” című színes, szélesvásznú, szagos, háromdimenziós filmet.
Orbán Viktort Danny DeVito fogja játszani, már gyakorolja a mondatvégi
nyelvnyújtogatást.
Észhez kellene térnünk, vagy fel kellene ébrednünk - talán
még nem késő.
:O)))
5 megjegyzés:
én szeretem ezt az ünnepet. Az újjáéledést hozza minden évben. Legyél te is kicsit optimistább.
nincs
Nekem sohasem jelentett semmit marcius 15.-e (hacsak a tavasz kozeledtet nem, bar ebbol a szempontbol majus 1.-je sokkal jobb volt, mert onnan mar nem volt visszaut a telbe - altalaban). Az egyetlen marcius 15.-e, amelyre szivesen gondolok vissza, az valamikor a Meggyesy (spelling?) uralkodasa alatt volt, amikor a belgiumi vendegekkel jottunk vissza egy kellemes visegradi kirandulasrol, es buszken mutattam nekik a dunanal kigyozo sort, amelyet azon emberek ezrei alkottak, akik a honvedseg altal felallitot ideiglenes hidon szandekoztak (ha jol emlekszem ingyen!) atmenni. Ez igen, ha minden nemzeti unnepre kitalalnanak hasonlo meglepeteseket, akkor meg talan en is kitennem a nemletezo kokardamat.
Kedve Pupu!
Írásodat olvasva a következő régi vicc jutott az eszembe.
Mi egy angol? Egy angol az egy gentleman. Két angol az egy klub, három angol az egy világbirodalom.
Mi egy magyar? Egy magyar az két világnézet. Két magyar, az két halálos ellenség, három magyar - ilyen nincs, - mert azok közül az egyik vagy sváb, vagy cigány, vagy zsidó, - etc, etc.
Üdvözlettel: morzsi.
Túl optimista vagy, májdír Camelus bactrianus!
...a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember milliói...
egymás hasát fogva fetrengenek a röhögéstől.
Megjegyzés küldése