2018. június 16., szombat

NAGY IMRE EMLÉKE

Ő az, aki ma senkinek sem kell, egyúttal ő annak az eseménynek emblematikus figurája, melyből - teljesen tévesen ugyan - mindegyik mai politikai erő saját legitimációját eredezteti.
A mai politikai világ se lenyelni, se kiköpni nem tudja, viszonyukat hozzá a mai politikai erők elkenik, mint lekvárt a palacsintán, próbálják saját szájuk íze szerint értékelni, de valahogy sehogy sem sikerül, valahogy mindig előbukkan a rákent máz alól a sztálinista bolsevik.
Talán az az oka ennek, hogy az életbenmaradáshoz egészen más tulajdonságokra volt szükség Sztálin Szovjetuniójában, mint amilyen tulajdonságokra egy szocialista/kommunista forradalmárnak szüksége lehetett.

Így adódott aztán, hogy aki elvhű forradalmár volt, vagy csak tehetséges politikus, vagy hithű forradalmár volt, az általában áldozatául esett a sztálini tisztogatásoknak.
Sztálin birodalmában nem elvhű, nem hithű embrekre volt igény, hanem a Gazdához hű emberekre - sokszor még ez sem volt elég.

Bizony, aki túlélő szeretett volna lenni, annak erősen figyelnie kellett a széljárásra, és lépten-nyomon bizonyítania kellett rendíthetetlen hűségét.
Ebben Nagy Imre kétségkívül remekül teljesített, és nem is volt vele semmi baj Sztálin haláláig, amikor aztán eljött az idő, mikor az alkalmazkodóképessége csődöt mondott.



Sorsát maga kovácsolta, halálát egyes-egyedül önmagának köszönheti, még akkor is, ha kívülnézetből igen impozáns kiállása a fene tudja mi mellett, merthogy konzekvens politikai álláspontja nemigen volt.
A magyar történelem egyik legtehetségtelenebb politikusa volt, nem is csoda, hogy bekerült a magyar politikai Pantheonba, Kossuth Lajos, II. Rákóczi Ferenc és Hunyadi Mátyás mellé, akik - csakúgy, mint ő - képtelenek voltak adekvát választ adni koruk sorskérdéseire.
Magyarember ugyanis nem azokat tartja nagyra, akik a reálpolitika göröngyös ösvényein vezetik előre a nemzetet, nekünk a nagypofájú öngyilkosok tetszenek, akiket aztán úgy követünk, mint a lemmingek az élen haladókat, bele a szakadékba.

Nagy Imre állítólag részt vett a cári család kivégzésében, és ez - ha igaz - párthűségét megkérdőjelezhetetlenné tette, de önmagűban kevés volt a túléléshez, lásd Jezsov és Jagoda sorsát.  Hogy hogyan élte túl a sztálini "csisztka" nehéz időszakát, azt csak ő tudhatta, mindenesetre ügyesebb - esetleg szerencsésebb - volt, mint Kun Béla és társai, akik eltűntek a Nagy Tisztogatás időszakában.
Mint moszkovita pártvezér élvezett bizonyos védelmet Rákosival szemben, de ki is szolgálta a rendszert, söpörtette a padlásokat, majd miután Sztálin meghalt, megpróbálta kiszorítani Rákosit a hatalomból - váltakozó sikerrel.

Kényszer-reformer volt, mert azt ugyan látta, hogy a sztálinizmusnak befellegzett, de a kivezető utat nem lelte.


1956-ban a törtéánelem felszínre dobta, de érthetetlen módon nem volt képes felmérni a jaltai osztozkodás utáni erőviszonyokat, és azt hitte, hogy a Szovjetunió megengedi hangyafaxnyi szövetségesének az önálló politizálás luxusát.
Illúzió volt, ő pedig a viharos tengeren, az éles sziklák között toronyiránt akarta átvinni az ország meglehetősen rozoga bárkáját egy olyan kikötőbe, mely csak az ő képzeletében létezett.
Nem kétséges, a semlegesség eszméje rokonszenves volt a népnek, csak éppen kivitelezhetetlen - 1989-ben sem sikerült megvalósítani, mert a mai világban szükségszerű, hogy valahova tartozni kell.
Úgy gondolom, a helyzetre felkészületlen is volt, nem ő irányította az eseményeket, hanem az események sodorták őt, emellett hiányzott belőle a határozottság is.
Megpróbált mindenáron megfelelni a különféle irányzatok, a nagyrészt lumpen elemekből álló fegyveresek és a magukat ismét aktivizáló pártmaradványok igényeinek.
A fegyveres felkelés után nem volt képes azonnal katonai erőt alkalmazni, megtagadta a Corvin-közi fegyveres góc felszámolását, nem tudott világos irányt szabni az eseményeknek, hagyta, hogy mindenféle irányzatok hívei ide-oda rángassák, jóllehet ismerte a jaltai döntést, ismernie kellett a szovjet álláspontot és ismerte a szovjet vezetést is.
Tudnia kellett, hogy vagy kiegyezik az oroszokkal, vagy megbukik.
A határvonalat a politikai hiba és a bűn között akkor lépte át, mikor hagyta meglincselni a Köztársaság téri pártház védőit, a kommunista Mező Imrét és társait, nem nyújtott nekik segítséget.

Amikor bejelentette az ország kilépését a Varsói Szerződésből, akkor már csak egy nem létező szalmaszálba kapaszkodott, ismét illúziókat kergetve.
Halála törvényszerű volt, miután a felkínált mentőkötelet se volt hajlandó elkapni, maga hurkolta azt saját nyakára.



Mit gondolhatott?
Ki tudja, talán abban reménykedett, hogy szovjet elvtársai majd megmentik, talán a nemzetközi nyomásban bízott, de szerintem ismét csak rosszul ítélte meg - ezúttal a saját helyzetét.
Meghalt, és ezzel példát adott - talán akarata ellenére - a szabadságvágyról, a nemzeti önrendelkezésről, a kommunista elvhűségről.

Merthogy kommunista volt halálában is, ez ne is legyen kétséges.
Ezzel van a legfőbb baja a mai hatalomnak, mely szeretné egy antikommunista felkelés ikonjaként felmutatni, de hát a felkelés nem antikommunista volt, Nagy Imre meg kommunista, így alkalmatlan a neki szánt szerepre.
Elválasztani őt 1956 történetétől nem lehet, nélküle nincs 1956, anélkül meg ki kellene mondani, hogy a mai hatalom egy fehér ló seggében született, melyen egy olyan politikus ült, aki odadobta országát a náciknak, egymillió állampolgárát meg halálba küldte - ezt kimondani azért még ma is kellemetlen...
Rákóczi elügetett Rodostóba, Kossuth rokolyát húzott, leborotválta szakállát és Görgeyre hagyta az általa összelapátolt csődtömeget, Mátyást meg a császári trón izgatta, miközben népét sanyargatta.
Mindennek dacára adjuk meg a tiszteletett annak, aki halálával legitimálta életét, aki talán jót akart, csak rosszul.
Most éppen el akarják távolítani a szobrát a Parlament mellől, ami azért is sajnálatos, mert ezzel  - József Attila szobra után - az utolsó színvonalas műalkotás tűnik el a Kossuth térről.
Marad a politikai és képzőművészeti giccs - úgy látszik, ezt érdemeljük...


:O)))

9 megjegyzés:

nemóvatos írta...

Akárhogy is volt, az emlékmű eltávolítása vs. annak a megakadályozása a jelenre és a jövőre nézve is intő jel, egyben erő/szervezettség felmutatási lehetőséggel bír az ellenzék (minimum a baloldali) számára.
Mert "pofázni fekve is lehet" (miként a neten, parlamentben vagy TV stúdiókban is).

1970 írta...

Kedves Pupu!

Ebbe a "pantheonba" való bekerülésben azért kételkednék erősen. Szerintem annyira tehetségtelen volt szegény, hogy a felsoroltak kikérnék maguknak, hogy melléjük állítsd (Hunyadi Mátyás egészen biztosan).

A szobor eltávolításáról:
Szerintem törvényszerű ennek megtörténte. Egy olyan ember szobráról van szó, akinek a nevét, személyét felhasználták valamilyen politikai cél érdekében, de ennél többre ez az ember nem alkalmas. Most "dobják" a felhasználói. Abban a tekintetben sajnálom, hogy a felkelés elején odarángatták (szerintem saját maga is tisztában volt saját alkalmatlanságával), de aztán olyan mélyen és ostoba módon sodródott bele az eseményekbe, hogy onnan már nem volt számára visszaút.
Az október 30-i bűnével egyetértek, DE ezt követte egy másik, ugyanilyen súlyos bűne: a november 4-i beszéde. Teljesen értelmetlen és ostoba módon, belehajszolt fiatal embereket a hősködésbe, pont ő, akinek világosan látnia kellett a politikai realitásokat. Arról nem is beszélve, hogy simán belehazudott az emberek képébe ("a kormány a helyén van", mikor már Jugoszlávia bp-i nagykövetségén ült).
Hírek szerint mindig annak a véleménye határozta meg a döntését, aki utolsóként volt nála. Abban az időben pedig elég sokan forgolódtak a környezetében.
Nem hiszem, hogy az a szobor sokaknak hiányzik majd.
Véleményem szerint (nemóvatosnak is mondom) sokkal fájdalmasabb és szomorúbb egy másik szobor (Károlyi Mihály) eltávolítása a Kossuth térről. Károlyi helyett Tisza felállítása egy nagyon rossz szemléletet jelez: a (nép)köztársaság eszméjének totális tagadását.
(És azt se felejtsük: az '56-hoz vezető út nem csak Rákosival, Nagy Imrével is "ki van kövezve". A kettejük hatalmi harca sodorta ezt az országot egy szörnyű tragédiába!)

Attila írta...

Üdv!

Minden mondatoddal egyetértek Pupu! Tényleg kell egy ikon, ha már Dózsa László sem jött be. :-)))

Attila

neveletlen írta...


kedves 1970

'Az igazakból bűnök uralma idején mártírok lesznek. Ahogy Nagy Imrével is történt.
És persze látom, hogy az igazak is feledésbe tudnak merülni, a bűnt meg megbocsátó homály veszi körül a múló évek fénytelenségében.
De mégis marad a szabad, okos ember örök erkölcsi mércéje, mely ugyan a múltat nem tudja megváltoztatni, de amely fogódzót ad annak, ki nem akarja becsukni a szemét. És ennek akkor is ereje van, ha a többség nem akar vagy tud látni.
Ugye nagyurak?'

Hukkk!

Promenad írta...

Nagy Imre ugyanúgy"megy a levesbe ",mint Soros György
Orbán mindkettőnek sokat köszönhetugyan,dehát a hála nem politikai kategória /By Pozsgai Imre /

Kibic37 írta...

@Promenad 11:24
Bocs, csak a pontosság kedvéért: By Grósz Károly
De végső soron nem mindegy? :(

1970 írta...

Kedves neveletlen!

Ha már idézel, akkor legyél szíves a forrást is megjelölni. A kutatásmódszertanban elég masszívan tanítják a hivatkozások fontosságát, a plágium elkerülése miatt.
DE!
Nekem ezt feleslegesen idézted! Számtalanszor leírtam, hogy GyF egyik legnagyobb bűnének tartom azt, ahogy ezt a kérdést megközelítette. Nagy Imre nem az ártatlanság jelképe, hanem a politikai tehetségtelenségé és ostobaságé. Az '56-os tragédiához vezető út egyik "kikövezője", Rákosi mellett. Az pedig, amit akkor csinált (vagy nem csinált) elképesztő.
Az, hogy GyF ezt nem látja, a saját politikai vaksága, vessen magára.

talalom írta...

Anno egy fejtágítón Ságvári Ágnes(ANNAK a Ságvárinak a húga)beszélt nekünk 56-ról. Ő a parlamentben töltötte azokat a napokat - ahogy mondta, valamiféle fullajtárként: gépelte a beszédeket,cikkeket, jegyzőkönyveket vezetett a formális ülésekről. Imre bácsi kétségbe volt esve, hogy miért pont rá lőcsölték a miniszterelnökséget. Úgy vélte,ki akarják csinálni az elvtársai.Vigye el ő a balhét. Volt egy rossz tulajdonsága: mindig annak adott igazat, akivel utoljára beszélt, függetlenül attól, hogy milyen ügyről volt szó, de attól is, korábban mi volt az álláspontja. Ez nem előny egy polgárháború küszöbén tántorgó országban.
Ma sem értem, miért végezték ki. Tudom, az ország számára fontos volt, hogy az ENSZ levegye a napirendről a magyar kérdést,ahol a Kádár kormány ellen az volt a fő vád, hogy nem választásokon került az ország élére. Hiába érveltek azzal,hogy: dehát a Nagy Imre kormány se! Ha Nagy Imre formálisan lemond, nem végzik ki.De úgy tudom,az SZKP sem ragaszkodott volna ehhez. Ráadásul Malétert, Gimest, meg a többieket is. Holott a kor legjelentősebb baloldali gondolkodója Bibó,börtönnel megúszta, pedig államminiszter volt a Nagy kormányban.
Lehet, Kádárnak személyes leszámolni valója volt Nagy-gyal. Erre utal utolsó beszédében a lelkiismeretfurdalás is.

1970 írta...

Kedves talalom!

Az utolsó két mondatoddal kapcsolatban:

Egy időben utaltak arra, hogy Kádár 1951-es letartóztatása és pere idején Nagy I. belügyi államtitkár volt, és szerepe volt az ügyben.
Én azonban sokkal inkább a Köztársaság téri lincselést hiszem a dolog mögött. Kádár kevesekkel ápolt olyan mély baráti viszonyt, mint Mező Imrével, így azt gondolom, az október 30-i történés Kádár életében igen komoly fordulópont volt, minden tekintetben.

De megfordítom a kérdést:
Arra van valamiféle bizonyíték, hogy Nagy Imre érzett bármilyen lelkiismeret-furdalást Mezőék (saját elvtársai!!!) barbár lemészárlása miatt? Mező több alkalommal kért tőle segítséget, de ő - miniszterelnökként! - a füle botját sem mozgatta. Ugye nem haragszol, ha nem tudok az ilyen emberekkel együttérezni, még akkor sem, ha unokája (Jánosi Katalin) időnként végiggaloppozza különféle ostobaságaival a médiát.