FEBRUÁRI POLKOKTÉL

Gyertyaszentelőkor meglátta árnyékát a medve, még hosszú tél áll előttünk, már amennyiben pravoszláv medvék vagyunk és van abban a vallásban február másodikára datálva egyáltalán valamilyen hagyomány.
Ha a keresztény medvéket tekintjük, hát errefelé azt csak az Úr tudja, meddig tart a tavasz, lesz-e még hóvihar, merthogy az időjárás kiszámíthatatlanabb mostanában, mint a politika.

Ez a poszt sem egy témával foglalkozik, legfőképpen azért, mert már időnként én is sikítófrászt kapok a politika kacskaringóitól, képmutatásától, a politika vallási fanatikusainak mutatványaitól, pedig már évek óta 

edzésben vagyok és meglehetősen jól bírom a gyűrődést.

Kezdjük talán az orosz medvével, mely kibújt a barlangjából, nagyot ásított, aztán két öklével megveregette mellizmait, hogy csak úgy döngött.

Erre a nyúl kivételével minden állat megrettent, mert az értekezleten elhangzott, hogy a nyúl a legerősebb állat az oroszlán után, és mindenki köteles megvédeni.
Sajnos, most többen azt prognosztizálták, hogy az értekezletről igazoltan távolmaradó medve vagy agyoncsapja a tapsifülest, vagy csak kitörölgeti vele a hátsóját, merthogy egy humánus és személyi higiéniájára kényes mackóról van szó.
Hogy a kék-sárga joggingban reszkető nyúl miért képzeli azt, hogy Medvemama megengedi, hogy elnyalogassa a bocsok elől a mézet, az titok, de láthatóan nehezére esik, hogy ne tegyen semmit - ez egy izgága nyúl.
Pedig a mackó csak azt szeretné, hogy maradjon nyugton, ne akarjon társulni az ellenségeivel, ne telepítsen közös barlangjukba ellenséges fegyvereket, ne akarjon hepciáskodni a barlangjában társbérlőként élő medve-rokonsággal, szóval maradjon békén.

Az ügy reménytelennek látszik, Amerika Ukrajnában akarja megmutatni, hogy továbbra is a világ ura, csak az a baj, hogy menet közben felnőttek a gyerekek, akik úgy az USA, mint szövetségesei koronaékszereit kemény marokkal csavargatják - Európát a gázzal, Amerikát például a chipek és egyéb termékek gyártásának visszafogásával.

És mindkettőt csúcskategóriás fegyvereikkel kérlelik mosolyogva a béke fenntartására.
A mi vackunk a nyúlüreg mellett helyezkedik el, és mint szorgalmas cickányoknak az az érdekünk, hogy errefelé béke legyen, de mi is meg szeretnénk mutatni, hogy erősek vagyunk.

Ez igaz is, hisz a mi Vezérünk a Világ Esze, aki -sajnos - nagyon szeret emberkedni, így ő meg a baglyot és a rókát választotta ellenségül, amilyen szerencsénk nekünk van.

El is érte az első egetrengető pofon, az Unió pénzeket von el tőlünk.

Igen, nem a Vezértől, hanem tőlünk, és az, hogy így majd kevesebbet fog lopni csak hiú remény.

A zsákmány ugyanakkora kell, hogy maradjon, csak amit eddig az Uniótól lopott, azt majd tőlünk fogja ellopni, már, ha lesz miből.
Ha nem lesz, majd fizetsz természetben, első szűz leányod adod adóba Nagyurunknak, első szűz fiad pedig belépteti a Józsi-Gazsi Baráti Társaságba, rúdtáncosnak az ereszcsatorna tagozaton.
Most így a választások előtt még jól vagyunk, mint a felhőkarcolóról zuhanó optimista  a hetvenharmadik emeletnél, kedvenc politikusaink meg gőzerővel szidják az oroszokat meg a kínaiakat, és szopogatják Biden csúnyáját.
Pedig tanulhatnának a Nagy Pompeiustól, aki megüzente Mariusnak (Sullának? régen volt, nem emlékszem jól...) hogy többen imádják a felkelő napot, mint a lenyugvót...

Mi még kussolni sem tudunk, mikor az érdekünk ezt kívánná...

Itthon az ellenzék is egyre jobb, Király Júlia nem vesz tovább részt a kampányban, ezzel is kifejezve mély tiszteletét közös államfő-jelöltünk iránt.
Hát most erre mit lehet mondani? 

Nekem ebből az fáj legjobban, hogy nem lehet tudni, hogy ki és miért hozta már megint képbe a hazánkban világhírű oxfordi vendégkutatót, és most nem Jakab Péter neve érdekel, hanem azoké, akik neki őt javasolták.

Nem tudok megszabadulni a gondolattól, hogy Jakabnak két barátnője volt, és a másikkal zsarolták, ezért tette meg korszakos javaslatát, rettegve, hogy ha ez kiderül, akkor a három nő széttépi, mint foxi a lábtörlőt, más magyarázat erre nincs.
Viszont Jakab Péter kétségkívül tökös gyerek.

Most abban reménykedem, hogy az életünk éppen olyan jó, mint amilyennek a Vezér és Kancellár széles ecsetvonásokkal felfesti, csak én nem látom, de majd egyszer csak megjavul a szemem és előttem áll majd a virágzó ország, a sok boldog ember, az igazságos társadalom, melyben jó magyarnak lenni, még ha nem is vagy székely vagy csángó.
De az is lehet, hogy kiderül:  olyan lett az ország, mint Drezda volt, szőnyegbombázás után.
Persze, míg élünk - remélünk!

:O)))