HALOTTAK NAPJÁN

Soha nem szerettem a halottak napját, a temetői turizmust.

Leginkább a virágárusok ünnepének tartottam, aztán mikor eluralkodott errefelé a Valentin-nap, azt már a virágkereskedők telhetetlenségének rovására írtam.
Nem értettem, hogy miért kell arra időpontot kijelölni, hogy azokra emlékezzünk, akik már nincsenek velünk, többre tartottam azt - bevallom, többre tartom ma is, amikor egy szituációról, egy dalról, egy gesztusról hirtelen bevillan, eszembe jut valaki, valaki, akit szerettem, akit tiszteltem, akinek sokat köszönhettem, vagy akár csak valaki, akivel együtt tudtunk nevetni, játszani.
Mára azért kicsit érettebb lettem, - na jó, talán megöregedtem - és sokkal megértőbb vagyok, belátom, hogy nem mindig van lehetőség a napi rohanás közben megállni és emlékezni, pedig talán a túlvilágon is szükségük lenne az eltávozottaknak erre - ki tudja?
Lehet, a lelkük nyugodtabban rezegne vagy hullámozna, ha érzékelnék, hogy nem múltak el nyomtalanul a világból, melyben jó esetben is legfeljebb úgy csak száz évnyi emlékezet jut nekik az örökkévalóságból.
Ez az ünnep arra mindenképpen jó, hogy számbavegyük azokat, akikre emlékezni tudunk még, akik az életünk részei voltak, akikből magunkban hordozunk egy darabot - némelyikükből génjeinkben, másokból meg emlékeinkben.

Vannak köztük, akik végig kísérték életünket, vannak, akik csak életünk egy szakaszán tartottak velünk, de vannak olyanok is, akiket személyesen nem is ismertünk, de valamilyen oknál fogva életünkhöz tartozóknak érezzük őket.
Nekem ilyen a dédapám, aki Fényes István néven írta egy kockás füzetbe költeményeit, akitől szentül hiszem, hogy a késztetést örököltem, hogy megosszam gondolataimat a világgal - a világról.
Ilyen a háborúban Makónál elesett nagybátyám, akinek emléke mindig emlékeztet arra, hogy bolond az aki a sorstól igazságosságot remél, sok esetben milyen igazságtalan is az emberi sors, hogy mennyire nincs köze az emberi minőséghez.
Arra, hogy a vakszerencse játékszerei vagyunk.
Aztán ott a társunk, akivel néhány évtized után szinte szimbiózisban éltünk, és valahogy úgy képzeltük, hogy majd egyezerre múlunk el, de aztán mégsem, és évek kellettek rá, hogy beletörjünk ebbe a helyzetbe.
Csak emlék már   az apám, akitől megtanultam, ha elesünk, akkor azonnal fel kell állni és megismételni hiba nélkül azt, amiben kudarcot vallottunk, mert nem lehet hagyni, hogy a kudarc emléke égjen belénk örökre.
Apósom-anyósom, akik bizonyították, hogy a szegénység nem lehet akadálya a felemelkedésnek, csak kitartónak és céltudatosnak kell lenni.
Nagynénéim, a végtelenül jólelkű és szelíd óvónő és a végtelenül életrevaló és gyakorlatias üzletasszony, meg anyukám keresztanyja, aki - bár nem kötelezte rá semmi - elkísérte idős szüleit a kitelepítésbe, a kispolgári jólétből a nyomorba, és ezzel nálam bűnbocsánatot nyert arra, hogy állítólag a háború előtt lelkesedett Hitlerért.
Ő tán még ma is élne, ha kilencvenöt évesen nem kellett volna egy idősek otthonába költöznie.
Emlékezem nagymamámra, aki olyan volt, mintha a mesekönyvből lépett volna ki, és az apai nagymamámra, aki kissé érdesebb típus volt, akinek személyéhez sok vidám anekdota kapcsolódik.
Emlékezem nagyapáimra, életrevaló apai nagyapámra, aki a világ legfinomabb őszibarackjait termesztette, anyai nagypapámra, a akitől a cipőpucolás művészetét tanultam, unokatestvéreimre, a szelidlelkű nagynénim szelidlelkű fiára és a ferencvárosi vagányra, akinek anyja négy fiút nevelt fel özvegyen, soha nem panaszkodva.
Emlékszem számomra kedves nőkre, akiket szerettem és akik közül talán voltak olyanok is, akik viszontszerettek, iskolatársakra, arra az évfolyamtársamra, aki teljesen meghökkentett a halálával, hiszen a mi korunkbeliek nem szoktak meghalni - és ma már hányan meghaltak közülünk...
Munkatársak, barátok, jó ismerősök is a listán vannak, köztük sok az érdekes személyiség, akikhez vidám vagy megható történetek kapcsolódnak, és akik már nem tudnak emlékezni ránk.
Mindegyikükért kár.


Ha az ember elég hosszú ideig él, akkor elég hosszú lesz a névsora azoknak, akikre emlékeznie kell, aki olyanná tették az életünk, amilyenre sikerült, akik által és akik segítségével gazdagabb lett az életünk.
És lassan lassan mi is ballagunk az elmúlás felé, aztán talán majd egyik-másik leszármazottunknak időnként eszébe jutunk erről-arról, és én nem fogok ragaszkodni hozzá, hogy ez egy jeles napon történjék.
Teljesen elégedett leszek, ha egy gesztusról, mozdulatról vagy szófordulatról eszébe jutok.
Aztán rezgek tovább középszorgalmasan, mert a túlbuzgalom káros, ezt megtanultam - öreg járőr nem rakéta, mit tudjuk.
Akik elmentek már - sajnos - nyugodjanak békében...


:O)))