DA CAPO AL FINE

Nos, igen, hát valóban egy kicsit távol áll a stílusomtól ez a hangoskodás, mondta a középkorú, decens hölgy, kezében a bevásárlótáskájával, de mit tegyünk, a világgal együtt változik a stílus is, azt kell figyelni, amit mond, nem a hangerőt!

A jólöltözött úr, miközben hazafelé tartott a templomból csak a fejét csóválta – hát nem volt még elég a háborúkból, az egyenruhákból?

Weiss bácsi a zsinagógából hazatértében beszámolt az asszonynak arról, hogy már megint belebotlott egy csoportba, akik hangoskodtak és közben vadul zsidóztak, még szerencse, hogy nem kötöttek belé - igaz, igencsak sietősen lépkedett hazafelé.

Nü, mondta – már megint megtaláltak bennünket, pedighát tisztességesen élek, fizetem az adómat, nem vagyok tagja semmiféle pártnak és mégis!

Vagyok én egy pechvogel? - kérdezte bánatosan és legyintett hozzá a kezével, majd kiszedte magának a sóletből a libamellet.

A munkahelyéről hazatérő esztergályos érdeklődéssel figyelte a menetelőket – na, igen, ezek nem tehetetlenkednek végre, ezek kezükben tartják a sorsukat, ezek odacsapnak, ha kell!

És talán tudnak munkahelyeket is teremteni – na, nem máról holnapra, de úgy egymillió új munkahely enyhíthetne a feszültségeken, - lassan a gyereknek is munkába kell állnia, hiszen maholnap tizenöt éves.

A történelemtanár is elgondolkodott, mikor a lobogó zászlók alatt menetelő, kipirult arcú férfiakat nézte – végre nem lehet velünk büntetlenül kukoricázni, talán még az igazságtalan béke is megkérdőjelezhető, ha a nemzet egységes lesz és erőt mutat!

A zenész elgondolkodott: jó az nekünk, ha minden hatalom egyetlen kézben összpontosul?

Igaz, a zenekarban is egy karmester dirigál…

De mi van, ha csapnivaló a karmester?

A villamoson vele szemben ülő középkorú tanárnő is ezen spekulált, de neki tetszett a dolog, tetszett a Vezér is.

Mindig szerette azokat a férfiakat, akik határozottan és ellentmondást nem tűrően tették a dolgukat, mégha néha egy-egy ütés az ő fenekén is csattant - de hát ez vele jár a hatalommal!

Majd próbál alkalmazkodni, helyesen cselekedni és kételkedés nélkül aláveti magát a döntéseknek, hiszen már csak attól is, ahogy a Vezér beszél, feláll a karján a szőr és hát, szégyen ide, szégyen oda – de meleg nedvességet érez a combjai között.

Bárki mondta, de igaza volt: a hatalom a legerősebb afrodiziákum!

A paraszt is a változásokon gondolkodott, miközben a lova után ballagott, kérges kezével az eke szarvát fogva – most legalább kell majd, amit megtermeltem, lesz rá vevő, nem a semmiért, meg nem csak önmagam fenntartásáért kell dolgoznom!

Igaz, a föld kicsi, de majd lesz megint, ha visszatérnek az elcsatolt területek!

A kisgyerek az iskolában füzetébe újra és újra belerajzolta a nemzeti jelképet, a tanítónéni, mikor meglátta, nem merte felháborodottan megtorolni a fegyelemsértést.

Hosszasan magyarázott arról, hogy mindennek megvan a helye, és nem szabad az órán mással foglalkozni - de nem merte kitépni a füzetből az ominózus lapokat.

A katonatiszt reménykedett, hogy a hadseregnek a feszültségek növekedésével kétségkívül felértékelődik a szerepe, lesz majd pénz, fegyverzet, előmenetel, a bokája csattogtatásához meg már hozzászokott, legyen bárki is az elöljáró.

A rendőr nem örült annyira a menetelők látványának, mert a minap is intézkedni kezdett egyikükkel szemben, aki nyilvánvalóan megsértette az érvényes jogszabályt, de felettesei leintették, még érvelni sem engedték, nézzen félre, tanácsolták.

A harmadik sorban vonuló férfi elégedetten szemlélte a begyulladt népséget, az általános iskola óta, ahol elismert verekedőként tartották számon, életében először végre valakinek érezhette magát.

A múltkor is, mikor sutyiban odanyomott egyet annak a kis nyizige cigánynak, boldog elégedettség öntötte el a lelkét: hasznos dolgot cselekszik, megszabadítja a társadalmat az élősködőktől.

Már csak a módszereken kell finomítani, egykupacba terelni őket, oszt ha nem tapasztalható javulás, hát istenem – nem lehet egy népnek az ingyenélők eltartására berendezkedni!

Már csak járulékos öröm, hogy lett végre elfoglaltsága, munkája, még ha alakizni is kell néha, és nincs visszapofázás sem.

A nyizige kis cigány feltápászkodott a földről és hazavánszorgott a hideg lakásba, gyötörte a bűntudat, hogy ma sem tudott ennivalót szerezni a kicsiknek, elhatározta, hogy még az este elmegy és kerít valahonnan egy bánatos tyúkot vagy csirkét, vagy bármit, ami ehető.

Addig is elballagott a közkútra, és hazacipelt egy vödör vizet - majd kér az anyósától egy kis lisztet meg egy csepp zsírt, ha van neki, időlegesen egy meleg rántottlevessel is el lehet verni az éhséget.

A politikus nem törődött egyikükkel sem, csak a saját előmenetelével, politikai súlyával és a Vezértől számított távolság csökkentésével.

Ez ugyanis ma a hatalomhoz jutás egyetlen módja, márpedig a hatalom a pénzt, a nőket, a társadalmi elismertséget jelenti.

A Führer közben gondterhelten ült pincének telekkönyvezett bunkerében a Meise strasszén - egy szebb világról álmodott.

Egy olyan Egyesült Európáról, mely az ősi faj dominanciája és az ő vezetése alatt egyesül.

Már bele is kezdett tervei ideológiai alapvetésének írásba foglalásába: „Harcom” lesz a címe…

Néhányaknak ismerősnek tűnt a szituáció, olyan deja vu élményként élték meg, mintha ez valahol valamikor megtörtént volna velük, vagy szüleikkel, nagyszüleikkel.

De ők is legyintettek, - sok a teher rajtunk mostanában, mondták, és befordultak a fal felé…

:O)))

BOSSZANTÓ

Halálosan felbosszant minden alkalommal, mikor a közélet szereplői – beleértve azokat az újságírókat is, akiknek hivatalból tisztában kellene lenniük minimum az elmúlt egy-két évtized történéseivel – elkezdenek ájult lihegéssel arról értekezni, hogy hát igen, mecsoda kivételes jelenség, hogy a Fidesz kétharmaddal kapott felhatalmazást a kormányzásra.

Mérgelődésem tárgya az, hogy ez a kijelentés hazugság.

Hazugság azért, mert ha öt választásból két alkalommal születik kétharmados felhatalmazással rendelkező kormány, akkor annak azért nincs különösebb ritkaságértéke, a parlamenti demokrácia egyik lehetséges helyzete, melyben az ilyen felhatalmazással rendelkező kormányra könnyebben végrehajtható programja mellett nagyobb felelősség nehezedik, hiszen a döntéshozók köre szűkült.

Nem létszámában, hanem a döntésben résztvevő politikai erők számát tekintve.

Mintha mindenki megfeledkezett volna arról, hogy Horn Gyula kormánya ugyanilyen kétharmados többséggel rendelkezett, és ez így is van jól.

Egy ország kormánya nem akkor működik jól, amikor a miniszterelnök két év handabandázás közben falnak viszi az ország szekerét, hanem akkor, mikor az ország népe észre sem veszi, hogy van miniszterelnöke - az ország mégis működik, a gazdaság kiegyensúlyozott, az emberek életszínvonala csendesen növekszik és a politikusokon kívül senki nem kell, hogy naponta eltorzult arccal és elvörösödött fejjel politikával foglalkozzon.

Persze kétharmad és kétharmad között van némi különbség, leginkább abban, hogy ki hogyan értelmezi az ilyen felhatalmazásból adódó lehetőségeket, kötelezettségeket.

Horn egyik első intézkedése az volt, hogy az Alkotmány módosítását minősített többséghez, a képviselők négyötödének szavazatához kötötte.

Nem kényszerítette őt erre semmi, csak ráérzett arra, hogy a látszólagos korlátlan lehetőséggel élni nem szabad, mert súlyos torzulásokhoz vezethet.

Így aztán a hatályos alkotmány keretei között próbálta meg érvényre juttatni elképzeléseit.

Orbán első dolga volt a korlátozás eltörlése, mivelhogy nem volt és ma sem képes elviselni semmiféle korlátozást.

Ha zt gondolja, hogy az első adandó alkalommal nem fogják az összes eddigi intézkedését eltörölni, akkor nagyot téved és még jól jár, ha a nép nem akarja majd az Alaptörvény asztalait széttörni a fején, de igazuk is lenne.

Asztalra libasült való párolt lilakáposztával, papírral ezidáig csak teheneket etettek, de ettől azok is felfordulnának.

Ami a Vezért illeti, most mást sem csinál, csak bólogat, márcsak egy Wartburg kalaptartóra kellene neki szert tennie, jól mutatna ott nagyon.

De szemernyi kétségem sincs, hogy már azon töri a fejét, hogy hogyan tudna valamiféle trükkel kibújni frissen vállalt kötelezettségei alól.

Most bajban van, most mindent aláír, amit elétesznek, ő ma az Unió Smittplagija, de hinnünk azért nem kellene neki, ennek az embernek a hazugság ugyanolyan természetes, mint a levegővétel.

Ő a kétharmadot a saját hatalma bebetonozására iparkodik felhasználni, elég jó hatásfokkal, ami azt illeti.

Senki, soha nem hitte volna, hogy a demokráciához való viszonyban egy Horn-Orbán összevetésből Horn Gyula jön ki jobban, méghozzá toronymagasan.

Aztán itt van a hazához való viszony.

Ez is nagyon idegesít, mert a köztudatban az él, hogy a szocialisták és szabaddemokrata partnereik kormányzásuk éveiben mindent elrontottak, eladósították az országot, és hát ugye, loptak és hazudtak.

Ezzel szemben a Fidesz felvirágoztatja Magyarországot, mint ez köztudott.

Hogy a szocialisták kormányzása alatt felépült néhány híd, párszáz kilométer autópálya, kétszáz körüli ipari park, felépült vagy háromszáz iskola, ez kit érdekel, ma már az az értelmiségi réteg is csak a fejét csóválja ha valaki eredményekről beszél, amely maga is részese volt a sikereknek.

Az is vicces, hogy évek óta mennek a büntetőeljárások, de jogerős ítélet még első fokon sincs egyikben sem, a vádak meg düledeznek, lassan a védőügyvédek úgy csemegéznek a jogi melléfogásokban, mint liba a tarlón.

Ami meg az ország lakosságának állapotát illeti, nem nagy hőstett felemelni a minimálbért, de az összes munkavállaló bérét ehhez igazítani, az már bizony húzósabb feladat volt.

És annak megvalósítása is, hogy folyamatosan emelkedjenek a reálbérek és a nyugdíjasok reáljövedelme.

Ma meg szemrebbenés nélkül villantja ránk félelmetes fogait a Fidesz szóvivője, mondván: a szocialisták elszegényítették a nyugdíjasokat.

És erre sincs reakció, nincs egy nyugdíjas-szervezet sem, mely felemelné a hangját és azt mondaná: miről beszél jóasszony?

És pont Ön mondja ezt, százezrek nyugdíj-megtakarításainak megmentője?

Hol van ilyenkor a szépkorúak jóltáplált napközise, hogy elmondja az igazságot?

Ja, hogy akkor nem lehet Gyurcsány ellen kampányolgatni?

Az is idegesít, mikor azt taglalják, hogy a szocialisták tönkretették az országot.

Megkérdezném, hát mikor volt rosszabb Magyarország nemzetközi megítélése - a Gyurcsány - Bajnai időszakban, vagy most?

Hahotázva röhög rajtunk a világ, ahogy a Kettéfűrészelt Óriás és a Leghugyozott Lángelme által alkotott Nemzeti Gazdasági Csoda és a remek gazdasági szabadságharc összeomlik.

Röhögnek rajtunk tekintélyes államelnökünk miatt is, és fognak még sok-sok dolgon röhögni, mi meg sírhatunk.

Elég a Vezér vagy a Fidesz szóvivőjére csak ránézni is, egy rémálom, hogy ilyen emberi minőség ilyen fontos pozíciót tölthet be, persze ezzel nem mondanám azt, hogy nem illeszkednek prímán a vezér minőségéhez…

De én azért dühös vagyok, mert szeretnék büszkének lenni a világban, hogy magyar vagyok, szeretnék egy olyan országban élni, ahol az állam vezetőit, általában a politikusokat komolyan lehet venni.

Nem mondom, a Nemzetvezetőt komolyan kell venni, mint amikor patkány költözik a házba, mert végtelenül kártékony tud lenni ebben a minőségében, terjeszti a kórt.

Nem vagyok nagyralátó, nekem doszt elég lenne egy csendes, kiegyensúlyozott miniszterelnök is, olyan földhözragadt típus.

A kínai átok azt mondja: Élj izgalmas korban.

Szeretnék egy unalmas korban, unalmas országban végezni a dolgom, utána hazamenni és nyugodtan élni a családommal, négyévente dönteni arról, hogy elégedett vagyok-e a hatalom gyakorlóival, szóval semmi forradalmárkodás, semmi gyűlölködés.

Béke és békesség.

Vajon lesz egyszer ilyen társadalom errefelé?

:O)))


Ps: A képet, mint törzsanyagot  az Örülünk Vincent?-ről palizáltam,  kedves alkotó, ugye, nem baj?