APOLITIKUS FIATALOK

Hát igen, azt nemigen lehetne mondani, hogy a mai fiatalokat szétveti a társadalmi aktivitás, hogy ők lennének a haladás motorjai, de még csak a fékjeinek sem mondhatók.
Külön fájdalmas, hogy éppen a demokraták soraiban látni keveset közülük, jóllehet ezzel nem mondanám, hogy a fiatalokat nem érdekli a politika, mert dehogynem.
Inkább azt mondanám, hogy a fiatalokat az nem érdekli, amit manapság a politikai pártok és a különféle szervezetek politika címen művelnek, és ennek sok oka van.
A politizálást sehol sem sorolják a szépművészetek közé, de hogy egy, még a vállat diktatúra viszonyai között is viszonylag kulturált ország oda süllyedjen, hogy a politika fogalma a közbeszédben a szarlapátolás szinonimája legyen, az azért meghökkentő.
Viszont ad ara némi magyarázatot, hogy miért tartja távol magát az értelmes fiatal ettől a tevékenységtől, hiszen ki a fene akar mocskos és büdös lenni, a tetejében cél és eredmény nélkül?
A helyzet ilyetén alakulásának első számú felelőse az alcsúti nagybeteg, akinek sikerült elfogadtatnia az országgal azt, hogy a politizálás a konfrontációról, a permanens harcról, győzelemről és vereségről, ellenfelünk megsemmisítéséről szól.
A probléma nem az, hogy a szociopata pártelnök megbolondította saját táborát, mely időnként felvonul síppal-dobbal-nádihegedűvel köpködni, és ha lehet, kicsit verekedni is, hanem az, hogy sikerült ezt a stílust rákényszerítenie politikai ellenfeleire is.
Ma már ők is azt hiszik, hogy az a politizálás, mikor hasonló stílusban próbálunk támogatókat szerezni, vagy ellenfeleink ellen fellépni, mint ők.
Komolyan mondom, hogy belebetegszem, mikor meglátom Török Zsoltot az utcán óbégatni a két agyilag kihívásokkal küzdő emberi hulladék után, akik a Jókai utcában handabandáznak, de egy érdemi vitára teljességgel alkalmatlanok, merthogy ahhoz az is kellene, ami nekik nincs: ész és vitakultúra.
Pedig a politika nem a konfrontáció, nem a harc, nem a mindenáron győzniakarás műfaja, a politika a kompromisszumok művészete.
Sokan keresik még mindig Kádár sikereinek titkát, esetenként ostoba következtetésekre jutva, felemlegetve az ország eladósodását, mely, ha igaz lenne, akkor ma Magyarország Európa legboldogabb állama lenne, lévén az eladósodottság ma jócskán meghaladja a Kádár-korszak hasonló mutatóját - de a népszerűséget nem ez hozta.
A népszerűség és a sikerek titka az volt, ami miatt Kádárt a kompromisszumok robotosának hívták: az egyensúlykeresés érdekek és elvek között, a szélsőségek kerülése, a folyamatos társadalmi megegyezés és kiegyezés megteremtése a társadalom csoportjai között, a társadalom és a hatalom között.
Amikor a fiatal elfordul a közélettől, akkor ezt hiányolja - a valóságos párbeszédet és a megegyezésre törekvést, harcolni meg nem akar, mert úgy érzi, hogy nincs miért.
Hiszen egyik politikai tábor éppen olyan, mint a másik, meg aztán egy brancs ez, keresztbe-kasul összefonódva, a legkisebb pénz láttán félretéve elveket, ideológiákat, demokráciát – hát ki akar ezeknek a mocskoknak a sakktábláján alparaszt lenni?
Nem csak országos, de helyi szinten is így megy ez.
Mindenféle hivatalokban, testületekben különféle országos és helyi politikusnak nevezett tetvek szívják a nép vérét, élősködnek a pénzén és mellé még urizálnak és nagyképűsködnek is, hatalmukat fitogtatva.
Kádár hajdan azt mondta: én a gyalogosok pártján vagyok, és ezt neki el is hitte mindenki.
Ma már annak a politikusnak sem hisz senki, aki ritka kivételként valóban az ország érdekeit szem előtt tartva akar dolgozni.
Ma egyetlen politikust nem lehet mutatni, akinek társadalmi közmegegyezéssel alátámasztott hitelessége lenne, pedig nem minden politikus tróger, de mégis: a többiek elképesztően alacsony emberi és morális tulajdonságai lehúzzák őket is a sárba és mocsokba, a nép meg védekezik.
Leginkább úgy, hogy kétfelé választja a társadalmat: vannak ők és vagyunk mi, nekünk semmi közünk nincs hozzájuk, nekik meg hozzánk, éljék ők is a maguk életét, minket meg hagyjanak békén.
Ez persze illúzió, de népszerű illúzió.
A fiatal nem ostoba, lát a pályán és véleménye van arról is, amiről az idősebbjének már véleménye sincs, csak beletörődően legyint.
Még egy dolog van: a politikusok minden törekvése dacára a fiatal nem teljesen kiszolgáltatott.
Neki nincs még veszítenivalója, ha megmérgeli magát, könnyen bedobálja a táskába a két farmert, a hat pólót, hat gatyát, aztán már híre-nyoma sincs errefelé.
A diktátorocska meg ott állhat a Hegyeshalom tábla alatt egy zacskó kukoricával és csalogathatja haza őket - gyertek haza libuskáim - bánatosan lesve a delikvensek égnek mutató középső ujját.
A másik dolog, amitől a fiatal úgy érzi, hogy a politika úri huncutság, az a közéleti ismeretek, a saját korának megfelelő közélet hiánya.
Közéletiségre egészen fiatal kortól nevel egy normális társadalom, természetesen figyelembe véve az életkori sajátosságokat.
Mire van igénye a kisgyereknek?
Játékra, - hát akkor játsszunk, de közben együtt döntsük el, hogy ki legyen a bíró, tegyen valaki javaslatot, - Józsika, te mit gondolsz?
Vikike?
És szerinted Zolika, ki lenne a legjobb bíró?
Ferike?
Hát akkor szavazzunk, emelje fel a kezét, aki Vikikét akarja bírónak!
Ki szavaz Vikikére?
És ki Ferikére?
Ezzel már meg is tanítottuk a többségi demokrácia alapvető eljárását a gyerekeknek.
De baj van az általános iskolásokkal meg a középiskolásokkal is, mert a rendszerváltás hősei az úttörőmozgalmat szétverték, az úttörőtáborokat lenyúlták, jutott a vagyonból jobbra-balra, de helyette nem lett semmi.
A cserkészmozgalom halvaszületett csecsemőként büdösködött egy darabig – soha nem feledem szegény jó Sinkovits Imre cserkésznadrágját – ma már gyakorlatilag nyoma sincs.
A KISZ helyett sem jött semmi, pedig az is adott valamiféle közéleti terepet, aki akart, az részt vehetett politikai vitákban is, nemigen voltak tabuk, adott valamiféle összetartozás-érzetet, márpedig erre nagy szüksége van egy fiatalnak, aki koránál fogva tartozni szeretne valahova.
Nincsenek fórumok, nincsenek csapatok, nincs meg az egy brancsba tartozás fiatalok számára oly fontos érzése.
Kivéve a szélsőjobbot, akik egyébként is szerencsések, mert a fiatal fogékony a radikalizmusra, meg aztán hazaszerető is, így igen könnyen félrevezethető, lelkesíthető, radikalizálható.
Jobb helyeken a politikusi utánpótlást a pártok ifjúsági szervezetei adják, ahol a jelöltek meg tudják mutatni oroszlánkörmeiket, a magyar baloldalon inkább a családi hagyományok – és kapcsolatok – dominálnak.
Egy-egy jellegzetes névről az idősebbeknek azonnal beugrik a hajdan magas beosztásban dolgozó apuka vagy nagybácsi, a jelenlegi politikában tevékenykedő apuka, ami talán nem baj, ha tehetség is párosul hozzá, de tovább erősíti a mai pártok amúgy is túltengő belterjességét.
Ma az országos kitekintés leginkább az, hogy mit mondtak a szomszéd irodában, ettől csak a szegény pártokat kíméli meg a sors.
Szóval kellenének ifjúsági szervezetek jobbról-balról egyaránt, kellene a fiataloknak gyakorlóterep, és ha egyszer valamilyen csoda folytán kormányra jutna a demokratikus oldal, akkor az etika és a hittan tantárgyak fele óraszámában állampolgári ismereteket kellene taníttatni.
A mai gyerekeknek fogalmuk sincs a plurális képviseleti demokráciáról, a pártok szerepéről, a többség-kisebbség viszonyáról, fékekről és ellensúlyokról, hatalommegosztásról, állam és egyház szétválasztásáról – mindközönségesen a demokráciáról.
Ők a mai viszonyoknak megfelelően uralomban gondolkodnak – demokrácia az, ha én mondom meg a frankót.
Nagyon nagy baj ez, mert ez a szemlélet ágyaz meg az önkényuralomnak, a fasizmusnak, az egyre virulensebb nácizmusnak.
A fiatalok a jövő.
Aki őket meg tudja szólítani, maga mellé tudja állítani, annak nyert ügye van.
De ehhez tudni kell, milyen országot szeretnénk kínálni nekik.
Úgy tűnik, a baloldal nem nagyon akar nyerni, pedig a fiatal hálás azért, ha figyelnek rá, ha kikérik a véleményét, merthogy az ország az övék.
Nekünk csak vigyázni kellene rá, míg ők át nem tudják venni, hogy onnantól majd ők vigyázzanak rá, míg a mai óvodások fel nem nőnek.
Szép feladat, kár lenne elrontani…

:O)))

LONDONI FIATALEMBEREK

Hiába, rohan az idő, beérett a Nagy Degeneráció, pejoratív jelző lett a fiatal.

Azt nyilatkozta a forint bedöntése után egyre inkább világpolitikai tényezővé avanzsált Kósa Lajkó, hogy a Fidesz igenis jogosan bírálta a valutaalapot, amiért a szocialista kormányok idején a finanszírozás fejében „londoni és new-yorki fiatalemberek” diktálták a reformokat.

Éppen ezért a Fidesz nem szeretne olyan megállapodást kötni, ami megköti a magyar kormány kezét olyan mértékben, ahogy az korábban tapasztalható volt.

Ehelyett olyan garanciális megállapodásról tárgyalnának, amely segítheti Magyarországot a válságból való kilábalásban.

Ez egy teljesen legitim tárgyalás lesz, és csak azoknak van ezzel problémája, akik a világot csak feketén és fehéren hajlandók látni.
Márpedig ennél bonyolultabb az IMF megítélése is, tette hozzá.

Hát igen.

Magyarország és az Orbán kormány megítélése viszont nem túl bonyolult, ezek a fránya fiatalemberek idejönnek, megtekintik a tetemet, fintorognak, egyet majd megrázzák a fejüket.

Olyan a szituáció, mintha egy halálos gázolás színhelyén megjelennének a mentők és a gázoló traktoros kezdené el a mentőorvosnak előírni a követendő terápiát, valahogy így:
Hát akkor most ne villogjál, meg ne szirénázz itten jóbarát, csak add ide szépen a táskádat, dugd fel magadnak a defibrillátorodat és húzz a sunyiba azzal a gusztustalan véres-zacskóddal!

Az én zacskóm még így, a tizenhatodik fröccs után is különb, mint a tied, bakker, majd én megmondom a tutifrankót, hogy mit köll csinálni, ne szójjál bele, ez az én áldozatom, nem te mentél rajta keresztül!

Ha erre se tudja a helyét a londoni fiatalember, akkor majd ráküldjük a reggeltől-estig testüket építgető terroristáinkat, majd lenyomják kicsit a földre, beleverik azt a nagy arcukat a terepbe, aztán majd azt mondjuk, hogy azt hittük, ők a nemzetközi összeesküvők, akiket mostanában vad buzgalommal keresünk.

Elég, ha ránéz valaki annak a new-yorki fiatalembernek az orrára, mindjárt belátja az eljárás indokoltságát – mecsoda pónem!

Ha minden part szakad, majd bevetjük a Mi Csodafegyverünket is, aki aztán majd felágaskodik és jól megharapja az IMF nagylábujját…

Csak néz magyarember és álmélkodik, hát ide jutottunk?

Mert kétségtelenül lehet egy primitív, de gátlástalan emberből is jó polgármester, magam is láttam már ilyet, nem egyet, aki kisunyiskodta, kitrükközte településének a kívánatos javakat, de az, hogy egy egész országot a bunkókra kellene optimalizálni, ez azért idáig még nemigen vetődött fel.

Hát most eljött ennek az ideje is.

Hőseink meg úgy csinálnak, mintha mi sem történt volna, alibi közgazdász-vándorgyűléseket szerveznek, bankárokkal jópofiznak, vihorásznak, röhigcsélnek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Úgy viselkednek, mint Szálasi a gyepűn túl, mint a süllyedő hajó gépe, amelyiket akkor sem állít le a kapitány, mikor már látja, hogy a tengerbe esett legénységét és utasokat aprítja miszlikbe az értelmetlenül forgó hajócsavar.

Ezek még azt hiszik, hogy van kiút, hogy majd ők még folytatni fogják.

Mint aki kiesett a felhőkarcoló száztizenharmadik emeletéről, és a hogyléte iránti érdeklődésre a nyolcvanadik emelet táján vidáman rikkantja, méééééég jóóóóóóól!

Tulajdonképpen érezhetik akár így is, mert a társadalom hallgat és várakozik, mint hívő náci Hitler csodafegyverére, de ahogy akkor is hiába várták a csodát, úgy ma sem jön el - ez a meccs elveszett, menthetetlenül.

Nagy kár, mert a helyreállítás évtizedeket fog igénybe venni, a demokratikus jogállam norvégkötött pulóvere ott hever előttünk egy kosárban, szép színes fonalgombolyagok alakjában, és nyakunkon a hideg.

Ezek meg alkotnak, mi dobozolunk tovább, a hibbant meg vezényel, mint a Tóték őrnagya, és ennek az a veszélye, hogy a végén meglehet, valóban csak egy szép nagy papírvágó-olló vethet véget ennek az őrületnek.

Mit gondolhatnak ezek, mikor megrajzoltatják a választási térképüket a Duna két partjára kiterjedő választókerülettel olyan helyeken, ahol a választókerület egyik falujából a másikba való átjutáshoz be kell autózni Budapestre?

Vagy kajakozhat egy órát a polgár, majd hátára véve a hajót gyalogolhat néhány kilométert folyásiránnyal szemben?

Talán az volt vágyaink netovábbja 1989-ben, hogy egy élhető, kulturálisan sokszínű slampos, puha diktatúrából egy szociopata bunkó poroszosan agresszív, pszeudoparlamentáris diktatúrájába csöppenjünk?

Nem hinném.

Most éppen Budapestet barkácsolják szanaszéjjel.

Már a rendszerváltás idején is túlzás volt a világvárost szétszabdalni kiskirályságokra, hiszen így a fejlesztések állandó bonyodalmakkal jártak, a forrásokat szétforgácsolták, a kerületi polgármesterek meg vívták a maguk szabadságharcocskáit a Fővárossal.
Mindegyikük odacsinálta kerületébe a maga emlékművét, de úgy látszik, ez is kevés.

Budapest is megkapta a maga leminősítését, kétségtelen, hogy ez a legjobb időpont a város végleges tönkrezüllesztésére - szép nap ez a halálra, ahogy a klasszikus ponyvákban mondani szokták.

Viszont Debrecen lesz a legnagyobb magyar város, hacsak addig Felcsút be nem előz.

Azt mondják, jön az előrehozott választás.

Én meg úgy vélem, hogy az inga ki szokott lengeni a végpontjáig, vár még ránk itt egy-két meglepetés.

Nem lennék annyira optimista, hogy arra számítsak, hogy a vadludakkal együtt ezek is elhúznak tavasszal, ezek még sokáig itt akarnak tojni.

A fejünkre.

Önként ezek el nem mennek soha.

Fogcsikorgatva, de be fognak állni a sorba, ha az IMF azt kívánja, hát beülnek az iskolapadba és megtanulják az ortodox gazdaságfilozófiát, ha kell, betérnek, ha kell, körülmetéltetik magukat és sziszegve várják, hogy megjöjjön a gazdasági érzékük - mindent a hatalomért.

Nem a körülmények felett.

Felettünk.

Lehetne esetleg ezen kicsinyt eltöprenkedni?

:O))))

FIATALOK

Ma ünnepeljük az unokám huszadik születésnapját.

Ő már ebben a világban nőtt fel, a szép új világ gyermeke.

Sikeres, ahogy egy mai fiatal sikeres lehet, egyetemista, tanul most éjjel-nappal, hiszen vizsgaidőszak van és meg kell felelni, hiszen ezt látta otthon, ő sem viselkedhet másként.

Amikor mi fiatalok voltunk, ha valaki befejezte a középiskolát és bejutott a felsőoktatásba, akkor tulajdonképpen nyert ügye volt - az iskola befejeztével állás várta.

Ennek minőségét a szerencsén túl legfeljebb a kapcsolati tőke határozta meg, habár egy-két helyen azért szerepet játszott a pénz is, de a legszegényebb ember fia-lánya is kiemelkedhetett, ha szorgalmas és rátermett volt.

Ma a fiatalok és szüleik helyzete nehezebb, főleg ha a fiatalok nem engedhetik meg maguknak, hogy a szülők nyakán lógjanak, ha rákényszerülnek arra, hogy pénzt keressenek.

Tulajdonképpen húsz évvel ezelőtt megállt a társadalmi mobilitás, hiszen egy mai egyetemistának ahhoz, hogy bejusson az iskolába, már középiskolás korától – de nem baj, ha előbb – nyelvórákra kell járni, ha lehet, nyelvvizsgát szerezni, és ha valamelyik tárgyból gyengébb, akkor abból különórákra járni, hogy a bejutási versenyben esélyes maradjon.
Ehhez pedig pénz kell és az sem baj, ha a környezete is iskolázott, mert az iskolához szükséges műveltségi minimumot, ha nem hozza otthonról, akkor máshonnan beszerezni nemigen tudja, hiszen ma már az általános iskolákban is indul a szelekció - alma játszik, körte nem…
Ma az emberek zöme azt gondolja, hogy felmenői minimálisan is gróf Csekonics társadalmi osztályából jöttek, de ha szembetalálkozna a sok hajdani szegényember mai beképzelt unokája-dédunokája a valósággal - azzal, hogy hogyan is éltek nem is túl távoli ősei - valószínűleg szörnyethalna.
A Kádár-rendszer, de már Rákosi rendszere is hatalmas társadalmi mozgásokat indított el, és letagadhatatlanul a többséget alkotó tömegek javára, - aki a lehetőségekkel élni tudott, az tulajdonképpen egész családja jövőjét alapozta meg.
Ezért roppant nevetséges, mikor a zsellér vagy a gyári munkás vagy kistisztviselő unokája Horthyt sírja vissza, vagy a még szegényebb társadalmi rétegből származó politikus a dzsentrivilágot akarja feltámasztani – siralmas.

Ma a szegény ember gyereke esélytelen, a történelem nem túl sok időt adott a kitörésre.

A mai gyerekek új világgal és új kihívásokkal néznek szembe, nem lesz nekik könnyű az elembertelenedett környezetben megtalálni a helyüket, de azért bízzunk bennük!
Ők is meg fogják oldani az előttük álló feladatokat, nekik már természetes lesz a mindennapi kegyetlen harc a kenyérért, állásért, sikerekért – kicsit keményebbek lesznek, kicsit kevesebb illúziójuk lesz és roppant pragmatikusan fognak gondolkodni az életről.

Jó lett volna szebb világot hagyni rájuk, de nem sikerült, jó lett volna emberibb környezettel megajándékozni őket, de ameddig bennünk nincs rend, addig nem lesz rend a környezetünkben sem.

Hát szorítsunk értük és higgyünk bennük, hiszen valószínűleg a mi nagyszüleink is aggódva figyelték, hogy hogyan fogjuk megállni a helyünket a világban, aztán azért többé-kevésbé, ugye, itt vagyunk és megvagyunk…

Ugye nem kell aggódnunk értük?

Mennem kell, mert már kiabálnak, hogy kihűl a bor – a ti egészségetekre is iszom…

:O)))