DOBBANTSUNK HONFITÁRSAIM!

Van, akinek használ, ha iszik, mert az ital felszabadítja gátlásai alól.

Ha ivott, mer megszólalni, mer beszélni, mer kedves lenni, bátorságát imígyen felturbózva még akár szellemes is tud lenni az egyébként zárkózott, mogorva, a világra gyanakodva pislogó két lábon járó görcs. 

(By the way, kíváncsi lennék Kövérre, milyen, mikor a bajsza alá tol néhány pohárkával…)

Van, akin ez sem segít, mert látszani ugyan látszik rajta a hatás, de inkább csak erősítőként működik, egyébként is zavaros gondolkodását csak kihegyezi és a bájos csacskaságokat clotyogó emberből komplett bohócot csinál, ami igen sajnálatos tud lenni, ha valaki közszereplésre adja a fejét.

Még kínosabb, ha valaki egész életében abból élt, hogy mások gondolatait olvasta fel, most meg azt hiszi, hogy autót csinálni nem nehezebb, mint felolvasni a prospektusát.

Nem is tudom, miért jutottak ilyesmik eszembe, mikor elolvastam Pálffy István eszmefuttatását, melyet napirend előtti hozzászólásában osztott meg az ország éjszakai munkára vezényelt kávébarna krémjével.

Azt találta nyilatkozni, hogy  a kormány megállította a népességfogyást.

Szerinte demográfiai fordulat küszöbén állunk, tavaly júniustól a népességfogyás megállt, a születések száma lassan, de biztosan növekedik.

Pálffy a NOL szerint az okokat a következőképpen világította meg: a mélypont 2010-ben volt, amikor a családok "reménytelenül belekeseredtek" a szocialista kormányok politikájába. A fordulat mögött pedig "a kormány intézkedései állnak".

Hát, az már biztos, hogy nem az eszéért szeretjük a kereszténység eme, időnként ingatag bástyáját.

Egyre erősebb bennem a meggyőződés, hogy Magyarország nem csak horizontálisan, de vertikálisan is ketté van osztva, Felmagyarország lakói egy speciális, csak számukra érzékelhető szép világban élnek, míg Almagyarország lakói egy reménytelen, a lecsúszás rémével vagy következményeivel küzdő, a XIII. század szellemiségét idéző sötét birodalomban, teljes kiszolgáltatottságban, olyan helyen, ahol a népességnövekedés is a politikai tagolódást követi.

Jobb és Balfelmagyarország lakóinak szaporodási rátája egyébként igen alacsony, ennek oka elsősorban az, hogy kevesen tudnak annyit akasztani, hogy mondjuk öt gyereknek is jusson egy-egy oligarchányi.

Tán egyet, ha ismerek ilyet az országban, de ő statisztikailag nem szignifikáns, merthogy őt meg a családi tradíciók is motiválják.

Másrészt meg Felmagyarország lakói azok, akiket az élet nem állít olyan nehéz dilemma elé, miszerint kenyér vagy fogamzásgátló tabletta.

Hogy egyébként Felmagyarország ketté van osztva, az csak virtuális ügy és a népbutítást szolgálja, ezen a helyen a Szent Mutyi templomában a pénzt  tisztelik, és Jumurdzsák bölcsessége van a falakra írva: Ma nekem, holnap neked…

Különben is, a kenyér felmagyar körökben nem trendi, kenyeret enni csak vadászaton komilfó, hol is a nevükre íratott asszonyok nincsenek jelen, így aztán nincsenek kitéve a pletykáknak, miszerint a kolbászgróf úgy zabálta a kenyeret a vaddisznópörkölt mellé, mintha büdös paraszt lenne, piha!

Jobbalmagyarország gondolkodása elvszerűbb és árnyaltabb, ők keresztet vetve invitálják hitvesüket a megszentelt ágyba gyereket csinálni - egyet az apának, egyet az anyának, egyet a Vitykának, egyet a Hazának!

Majd gondoskodik róluk Miurunk, miként a mezők vadjairól, vagy az ég madarairól!

Miurunk persze egyelőre a mezők tulajdon és bérleti jogával van elfoglalva, a vadorzók kezének lecsapatása még ugyan hátra van, de nincsen elfeledve, sorrakerül biztosan!

A gondoskodásról meg csak annyit, hogy sokan bizonyára nem látták még a kolbászgróf terítékét, na, nem az asztalon, hanem a mezőn, a földre kiterítve.

Ami azt illeti, az ég madarai sem túlzottan örültek, mikor az Áhítatos Megamanó kezdte el intézni kilövési engedélyeik ügyét, - a libák azóta más útvonalat repülnek, nem akarják úgy végezni, mint a Malév, melyet oly jól megvédett kormányunk.

Balalmagyarország lakói viszont hazafias módon élik életüket, mégsem örül nekik a hatalom.

Balalmagyar nem cicózik, hazajön a Bútemetőből, felhúzza a klottgatya bal szárát, odakínálja az asszonynak a csúnyáját, aki azt gondolja, hogy nahálistennek, ma hús is lesz az ebédhez, mégha ebéd nincs is, aztán kilenc hónap múlva már gőgicsél is a demográfiai robbanás.

Nem is szólva a balalújmagyarról, kinek asszonya felmos reggel, felmos délben, felmos este – Gazsi meg csak megpödri a bajszát és mosolyogva fellibbenti a szoknyát, nem köll ottan tangával babrálni…

De azért olyat még nem hallottam, hogy a kormánynak hálaimát rebegett volna Almagyarország bármelyik lakója is, mert a kormányt mindegyikük – balalmagyar, jobbalmagyar egyaránt - mind egy szálig szemétláda tolvaj bitangnak tartja, akik csak a saját zsebükkel törődnek, ami bár igaz ugyan, mégis populista álláspont.

De hát mit tegyük - ők maguk a populus, sőt, némelyik egyenesen valódi proli – oh, irgalomannyanehaggyel!

Szóval népesedünk, mint a nyulak, egyszer talán lesz olyan év is, melyben a születések száma meg fogja haladni az elhalálozások számát - erre vesztett háború után vagy a kínaiak megérkezése esetén lesz esélyünk.

Viszont ezt a derék jó Pálffyt valaki megtaníthatná statisztikát értelmezni, vagy a hozzászólásait a magyarság adatok értékelése nélküli problémára szorítani, például értekezhetne Emese álmáról, a turul két tojásáról vagy Horthy politikusi tehetségéről, annak most úgyis divatja van, merthogy a hasonló a hasonlónak örül.

Például alcsuti herceg vitéz Orbán Viktor is vágyakozva nézi a Főméltóságú Kormányzó úr vállrojtjait, és esténként a tükörbe nézve lesi, hogy nő-e már az orra, mert butának már van olyan buta, tehetségtelennek is tehetségtelen, már csak hadat kellene üzenni Amerikának meg az oroszoknak.

Mert Legfőbb Hadúrnak kétségkívül alkalmas, hiszen kardjával összevissza csapkodva védi a hazát a körkörösen támadó és a belülről féregként rágó ellen ellen - róla koppintották a legújabb tisztavatások rendezői a „Kardlengetés!” vezényszó koreográfiáját, mikoron is a felavatott tisztek összevissza hadonásznak kardjukkal.

Ezt a tevékenységüket akkor hagyhatják csak abba, mikor végre megvan az adott évi Vak Bottyán díj nyertese…

Menet közben itten valahol elhagytam Pálffyt – na, mindegy, ott egye fene, ahol van.

Ti meg ne a szátokat tátsátok honnak leányai Al és Felmagyarországon, hanem viselkedjetek hazaffyasan, és ha a hazaffy vonakodna, ne hezitáljatok használni az így nyár elején amúgy is csak a helyet foglaló hólapátot, tanítsátok móresre!

Kinépesedjük Európát!

Hajrá mogyorók!

:O))))

HETI HETES

13 év után megszűnik a Heti Hetes, jövő heti, 500. adásán elbúcsúznak a nézőktől a humor nagyágyúi - értesült a Blikk.

Hát akkor ennek is vége, megint egy pici kis hadállás, melyet elvesztett a baloldal, de inkább nevezném ellenzéknek.

Nem, nem a kormány ellenzékének, még ha ez esetben a fogalmak egybe is esnek, hanem a hülyeség és gátlástalanság, a harácsolás és a gusztustalanság ellenzékének.

Nehéz lesz elfelejteni, mert remekül lehetett szórakozni az adásokon, nyerítve lehetett röhögni az emberi ostobaságok pellengérre állításán, egyben el is lehetett gondolkodni azon, hogy milyenek is vagyunk mi, itt tízmilliónyian.

Nem véletlenül gyűlölte a jobboldal az adást, a szereplőket, azt állítva mindahányukról, hogy aljas komcsik, akik szanaszéjjel bomlasztják a nemzet határtalan egységét, akik a nemzet ellen emelik fel a szavukat.

A nagyon egyszerűen, de roppant plasztikusan elővezetett kommentekben - miközben a közönség és a nézők a térdüket csapkodták a nevetéstől – még a legostobább jobboldali is magára ismerhetett, és ki szeret az elé tartott tükörben egy ostoba majmot látni, miközben furfangosnak és eszesnek tudja magát?

Persze tudom, hogy egy üzleti alapon működő televízió-csatornának nem feladata politikai szempontokat figyelembe venni, és azt is tudom, hogy bolond az a kereskedelmi csatorna, amely a létét tenné kockára egy műsorért, mely egyébként is vörös posztó a hatalmon levő politikai oldal orra előtt és mely műsor – lássuk be - rétegműsor.

Azért mégis kár a műsorért, mely állítólag nem mindig bírta a versenyt a konkurens csatorna vájkálós műsorával, hiszen a „Megvan e még a szüzességed?” kérdéssel bizonyára több nézőt lehet a tévé elé szegezni, mint mikor valaki azon élcelődik, hogy ez a kormány még a megszokott mértéknél is sokkal bornírtabb.

Majd bizonyára lesz valami jó kis műsor a helyén, lesz benne szex, könny, nyál és kiskutya, dögleni fog érte a nép,.

És bár ez a Hajdú már ezerszer lenyomta azt a Hajdút, de most megszűnik a veszély, elmúlik az a kellemetlenül szorító érzés, mely meghiúsította azt a látszólag könnyű feladatot is, hogy a csatorna döntéshozóinak fenekébe egy zabszemet verjenek be – gőzkalapáccsal.

Szerettem ezt a társaságot, leginkább azért, mert többet mutattak meg magukból, mint bármelyik valóság-show akármelyik villájának gusztustalan lakói, - ők úgy vetkőztették időnként pőrére a lelküket, hogy a tiszteletünk csak növekedett irántuk, mert mindig emberek maradtak.

Persze ők sem voltak tévedhetetlenek, de megmutatták azt is, hogy lehet a nézetkülönbségeket is emberi módon kezelni.

Láttunk kis emberi drámákat, mint amikor nyomon kísérhettük a Kicsihuszár kalandozásait az alkoholizmus hímes mezején és láttuk, hogy össze is lehet szedni magát az embernek, ha nagy a baj  – ugyancsak tőle.

A szemünk előtt nőtte ki magát Hajós András a mai magyar média egyik legszórakoztatóbb személyiségévé, aki túlnyomóészt ellen tudott állni a műfaj nagy kísértésének, a ripacskodásnak, kiváló párost alkotva Hajdú Steve-vel, akinek fanyar humora remekül érvényesült a műsorban.

Nagyon a helyén volt Jáksó is, az idióta vicceivel egyetemben - ő úgy tudta sajnáltatni magát, hogy néha már irigyelni kellett.

Gálvölgyi ezerszer tudta itt bizonyítani, hogy nem csak gyúrni tud, vazze, hanem nagyon komoly, mély gondolatai vannak a bennünket körülvevő világról, melyeket volt bátorsága el is mondani – nem kis dolog ez a mai világban.

Persze neki könnyű, ő szereti a focit…

El is nyerte méltó jutalmát, nem lesz egy fia műsora sem a közeljövőben, de persze ott van még a színház, már ha be nem csukják, mert a függöny felhúzása előtt nem énekli el a társulat a Székely Himnuszt és nem szavalja el a Nemzeti Hitvallást.

Farkasházyt meg úgy nézegettük, mint egy csodabogarat, aki Mimivel alszik el, de ébredni már egy lóval ébred, mely éppen az Istenek alkonyát énekli, - mi is ebben reménykedünk egyébként.

Egészen friss benyomást kelt ahhoz képest, hogy valószínűleg megevett néhány számítógépet éhgyomorra, így aztán nem kunszt neki elmondani a piréz válogatott utolsó tíz meccsének összeállítását.

Hogy emellett még egyszer-egyszer humoros is volt, azt már csak ráadásnak tekintettük.

És hát a Juci…

Ő az a nő, aki ha akarja, úgy tud álmélkodni, hogy bármelyik libacsapat azonnal felvenné tagjai sorába, aztán kiderül, hogy esze, mint a penge, szeme, mint a sasé,és azok a honszeretettől duzzadó kebelek!

Emellett szíve is van, - persze van neki hely ott, bővesen!

Nem volt könnyű beilleszkedni közéjük az alkalmi vendégeknek, nem is mindenkinek sikerült, de Váncsát és Kern Andrást nem lehet említés nélkül hagyni.

Váncsa körmönfont, egyben elementárisan humoros gondolkodása, Kern világszemlélete és lényeglátása rengeteget adott a műsornak, néha az ember azt sajnálta, hogy a műsor címe nem Heti Kilences.

Kár a műsorért, kár a szereplőkért, kár a műsoridőért, melyet idáig értelmesen sikerült kitölteni.

A mai adáson kívül még egy megjelenés, és vége.

Hiányozni fog és hiányozni fognak a szereplők is.

Talán nekik is hiányozni fog a lehetőség, hogy hetente egyszer elmondhassák a maguk teljesen civil véleményét dolgainkról az országnak.

Jó lenne, ha még láthatnánk őket – valamilyen más műsorban, valahol.

Színházban, előadóteremben, bárhol.

Szegényebb lesz hiányukkal az ország.

:O)))

BETEG BETEGTAXI

Átszervezték a betegszállítást, azóta a betegek maguk tolják az autót ha két nap után valami véletlenszerűen bekövetkező időpontban megáll a házuk előtt és elrendezték az adminisztrációs feladatokat, felírták a beteg nevét, anyja nevét hat példányban és a többi, a szállító és a beteg számára egyaránt rettenetesen fontos adatot.

Átlagember azt sem nagyon tudja, hogy mi fán is terem az a betegszállítás, ő még elakadt annál az állapotnál, mikor a beteget az Országos Mentőszolgálat fuvarozta.

Megaztán neki mindegy is, hogy ki lesz az, aki őt időre kontrollra, kötözésre, dialízisre szállítja, csak jusson végre már oda, majd utána ismét haza - ha lehetséges, még azon a héten, amikor odaszállították.

A Mentők viszont időnként leterheltek voltak, az akut, vagy szállítás közben szakmai felügyeletet igénylő esetekkel voltak elfoglalva, ezért aztán valamelyik döntéshozónak eszébe jutott, hogy az egyébként nem túl gazdaságos tevékenységet kiszervezi a tevékenységi körből és odaadja a magánszektornak, melynek első képviselői már egyébként is ott ólálkodtak a környéken.

Betegszállításra ugyanis az a beteg alkalmas, aki nem szorul a szállítás időtartama alatt szakmai felügyeletre, tulajdonképpen ez egy olyan taxi, melyet időnként az utasai összehánynak, némelyikük büdös, nyögnek, meg jajgatnak, vagy hordágyon fekve kell szállítani őket.

Vállalkozó szelleműeknek jó üzletnek tűnik – messziről.

A döntés egyébként logikus volt, szakmailag is indokolt, csak éppen menet közben bicsaklott meg a dolog és lett belőle az egészségügy állatorvosi ménesének újabb lova.

Elsőként a dialízisre szoruló vesebetegek szállítását vették át magánvállalkozók, aztán – miután kiderült, hogy ez remekül működik – az egész betegszállítási tevékenységre kiterjesztették az engedélyezést, majd végül megszüntették a Mentőszolgálat betegszállítási tevékenységét -  végre belehajigálhatták a Dunába a rozsdás, ezeréves mentőautókat süllőállásnak, majd mindenféle előírásokat álmodtak meg a belépő magánszolgáltatóknak.

Remek ötleteik voltak, mint általában azoknak, akiknek nincs egy fillér sem a zsebükben, ámde szeretik húzatni a cigánnyal a nótájukat,.

Például előírták, hogy minden négy autó után egy tartalékautónak bent kell állni a telephelyen, arra teljesítményt elszámolni nem lehet, még akkor sem, ha a négy autóval az aktuálisan felmerülő feladatokat ellátni lehetetlenség lenne is.

Emellett a tartalékautónak fekvőbeteg szállítására alkalmas mentőautónak kellett lenni, ami azért volt jó ötlet, mert ha egy ülőbetegek szállítására alkalmas kocsi rozzant le, akkor a kocsival szállítható betegek száma harmadára csökkent, másrészt, ha egy álltó helyében kiöregedett, akkor aztán a kutyának sem kellett a drágán megvásárolt,  hordággyal meg mindenféle skatulyákkal bebútorozott rozsdatemető

A tevékenységet az Egészségbiztosítási Pénztár finanszírozza, mely hihetetlenül gáláns módon kilencven forintot fizetett kilométerenként akkor, amikor a taxisok éppen a kétszáz forintos kilométerenkénti szállítási díjért harcoltak.

A mentők nagyon nehezen emésztették meg a dolgot.

Ennek pózai okai voltak, nevezetesen a villamos kerekei alatt ritkán keresgéli a pénztárcáját a baleset elszenvedője, míg azért a betegszállításnál csurrant-cseppent egy kis aprópénz a betegszállítónak, főként ha szolgálatkész és előzékeny volt és segített a betegnek - ezért is alakult úgy, hogy jónéhány mentőszolgálati alkalmazott dolgozott másodállásban a betegszállító magánvállalkozásoknál.

Mindenesetre a lóba már nehéz lett volna visszalapátolni a lógombócot, ezért maradt a hosszadalmasabb megoldás: a magánvállalkozók ellehetetlenítése.

Ennek egy fázisát élhetik most meg azok a magánvállalkozók, akik elővigyázatlanul bíztak abban, hogy még ebben az életben egyszer talán tisztességesen honorálni fogják munkájukat.

Ugyanis a látszattal ellentétben ez nem egy olcsó tevékenység, kell venni hozzá néhány, inkább fiatal, mint középkorú, betegszállításra alkalmas autót, ülőbetegnek, fekvőbetegnek és tartalékot, kell mindenféle követelményeknek eleget tenni (évjárat, mosható belsőrész, stb.) kell ezekbe üzemanyag, szerviz, kerékabroncs, fertőtlenítőszerek, meg, még amit a hatóság kitalál.

A térítési díj viszont nem követi a benzináremelést, az alkatrészárak emelését, még az inflációt sem.

Az OEP-nél valószínűleg külön munkacsoportot hoztak létre, akiknek az a dolguk, hogy bebizonyítsák, hogy azt az amputált lábú hipertóniás beteget, akiből majd az egészségügy munkaképes magasugróbajnokot farag, gazdaságosan el lehet szállítani kötözésre úgy, hogy a szállítást végző cégnek néhány fabatkát lökünk oda.

Amúgy pedig úgyis csak a beteggel megtett kilométerek után fizetnek, nincs itt herdálás kérem, ha a beteg negyven kilométerre lakik, akkor azt a cég ajándékba adja az államnak, merthogy a betegszállító vállalkozónak még a bőre alatt is pénz van...

Az évek során a vállalkozók azért presztízskérdést csináltak abból, hogy működésük zökkenőmentes és gördülékeny legyen, például mire a Mentőszolgálat kiírta a pályázatot saját gépkocsijaik műholdas helyzetmeghatározására – milliárdos költséggel tervezve - addigra már a betegszállítók mindegyike meg tudta mondani, hogy melyik kocsija pontosan merre jár.

Az irányítás pedig egyszerű és hatékony volt – a megrendelő háziorvosok tudták, hogy kitől mit rendelhetnek, a kapcsolat közvetlen volt.

A betegszállítók irányítói ismerték a helyi sajátosságokat, tudták, melyik tanyára mennyi idő alatt lehet eljutni télen, kiket kell menetrend szerint szállítani, hetekre előre tudtak tervezni.

Ma valahol a fellegekben ül a mentők beképzelt irányítója, aki természetesen lenézi a szakmailag kevésbé értékes betegszállítást, így aztán majd foglalkozik vele, mikor ideje lesz rá, így aztán a beteg a lakásán, az orvos, meg a milliós értékű technika meg a kórházban várja  a jószerencsét.

A betegszállító vállalkozó most éppen abban a helyzetben van, hogy tőkét fektetett egy tevékenységbe, mely felett jelenleg semmiféle rendelkezési joga nincs, más dönti el, hogy az autója merre járjon, ami egy kapitalista társadalomban igen vicces állapot, nem is szólva arról, hogy a korrupció melegágya…

Most éppen az ígérgetéseknél tartunk, hogy majd de jól is fog menni ez a dolog, de ebben a formában ez csak illúzió – szokás szerint libát ígérnek, de valahogy mindig verébpörkölt lesz a dologból.

Tisztességesebb lenne, ha az állam kivásárolná és kártalanítaná a cégeket és visszaszervezné a tevékenységet állami keretek közé, hogy aztán majd a Közgép új leányvállalataként gazdaságosan üzemeltethesse azt.

Mindenesetre a cégek egyre nehezebben bírják a harcot szerződött partnerükkel, kocsijaik egyre rozogábbak, az emberanyag egyre silányabb – kis pénz, kis foci.

De hát miért is éppen ezen a területen viselkedne az állam tisztességesen?

:O)))

UNORTODOX KONSZOLIDÁCIÓ

A miniszter, kinek éppen olyan a gondolkodása, mint a tekintete, szemét az égre szegezve elkezdte felolvasni mondókáját a pulpitus padlójára letett jegyzetéből.

Nagy dolgokat hozott hallgatósága tudomására, olyan dolgokat, melyek eddig csak igen szűk körben voltak ismertek, csak a vezér és ő tudott róluk, és a titkot féltő gonddal óvták az illetéktelenektől, főképp az EU és az IMF gazdasági elemzőitől.

Cselt is bevetettek, melynek lényege abban állt, hogy azt a benyomást keltették szerte e világban, hogy egy istennek se tudják hozni a költségvetési konszolidáció elvárt mértékét, és ha minden jól megy, és az unortodox gazdaságpolitika meghozza gyümölcsét, akkor idén sem sikerül tartani a kitűzött hiánycélt.

Ellenben remekül megy az infláció növelése, ami már az első orbánjárás idején is príma kis bevételi forrása volt a kormánynak, amit aztán úgy toligált ide-oda a költségvetés labirintusában, mint háziasszony a bútorokat, ha rájön a rendezkedhetnék.

Matolcsy miniszter, kinek lábait megbízható módon rögzítette Vezérünk minisztériuma padlatához, azt találta mondani, hogy a kormány évtizedekre konszolidálta az államháztartást.

A megbízható rögzítés abban állhat, hogy a Vezér felkereste őt munkahelyén a TEK egy-két megbízható munkatársa társaságában és felkérte arra, hogy csináljon már valamit, majd megígérte, hogy stabilitást és súlyt ad személyének.

Ezzel térdig egy vashordóba állították, majd a hordót megtöltötték betonnal, melynek megtöltése után a bizalmi poszt betöltőjének valóban súlya lett és szilárdan állt helyén, aggodalomra csak az adott okot, hogy sikertelenség esetére úszóleckét helyeztek neki kilátásba a Balatonban, a tihanyi kút felett, az itt körülírt úszófelszerelésben.

Ezen fellelkesülve az optimizmusában megerősített miniszter azt is kijelentette, hogy az állam pénzügyeinek rendbetétele miatt nagyon közel állunk ahhoz, hogy jövőre egy, ma senki által nem elgondolt, és elképzelhető növekedési ütemet érjünk el.

Gondolom, ezekszerint nullszaldósra prognosztizálja  a jövő évet, és ez valóban elképzelhetetlenül szép eredmény lenne, figyelembe véve a magyar gazdaságpolitikát és kiagyalóinak briliáns képességeit.

De akadjunk azért bele ebbe a konszolidációba is.

Tételezzük fel, hogy a libaúsztató partján elszabadult a pokol, a takarmánytároló üres, a rókák szorgalmasan rájárnak a libákra, a Telepvezető a kasszára, mert meg kell adni tetemes magántartozásait, nehogy belőle is tetem legyen, továbbá a Család is elvárja tőle, hogy biztosítsa gyarapodását.

A hobbyról még nem is beszéltünk, merthogy ő a kakasviadalok megszállottja, és valamiért azt képzeli, hogyha épít egy-két arénát, akkor majd errefelé is lesz kakasviadal, és a nép imáiba fogja foglalni a nevét, még akkor is, ha most csak tojókra gyúró gúnárok nézegetik egymást a meglévő honi arénákban, majd odapottyantva egy libazöldet odébbtotyognak.

Látszólag nincs kiút a helyzetből, de akkor a Telepvezető kissé már kopaszodó fejére csap (bal profilból és mostmár hátulról is tilos fényképezni!) és felkiált: konszolidálunk egy jót!

Összeül az agytröszt, ő és a falu félkegyelmű Kukagyurija, aki kizárólag csak neki köszönheti stallumát és szédítő karrierívét, (de meg is hálálja, mert nincs az a bornírt baromság, mihez ne adná a nevét, habár annak a névnek már mindegy…) és megkérdezi: Te Gyuri, akkormostan most mifranchoz kezdjünk, miből álljon ez a konszolidáció?

Merthogy jól hangzik, node mégis?

Hát Főnök - mondja a Vezérének szemébe nézve, de a libákat szemlélve – egyszer már volt itt rendben a dolog, mikor idegyüttünk, neme lehetne-e mostan is kicsit visszafogni magunkat?

Az uzsorásunk már nem panaszkodhat, a caporegimék is megnedvesíthették a csőrüket, neked is csak egy szád van, ha nagy is, mostan nem lehetne kicsit takarékoskodnunk?

Kuka vagy te Gyuri, mondta erre a Telepvezető, megerősítve imígyen a nép ítéletét, miért az én szépen kerekedő pocakom apadjon, koplaljon más, s szavait tett követte.

Először a kukoricás zsák száját varrták be, majd egyes libáktól teljesen elvonták a tápot, csak néhány ehetett korlátlanul, mert ők a Telepvezető majdani libasültjének alapanyagát képezték, akik mellesleg majd indokolják a telep fenntartásnak szükségességét még akkor is, ha már az összes többi liba megdöglött.

A csalánt is lekaszáltatta a Telepvezető és az illő sáp megfizetése után a csókosok értékesíthették. 
Liba-írt készítettek belőle, merthogy a gyógyszerek forgalma gyakorlatilag megszűnt, hiszen amelyik liba megbetegedett, arról első lépésként a Vezér megállapította, hogy semmi baja, majd kifizettette vele a gyógyszer előállítási költségének százszorosát, melyből a kilencvenkilenced rész a kincstárába vándorolt.

A libaúsztatóból leeresztette a vizet, felesleges luxusnak minősítve a fürdést, fürödjön az a dög porban, hiszen a víz drága!

Kivetett továbbá lúdtalpadót, hetente hatszor fosztotta a libákat és a tojásokat eladta külföldön, igaz, ebből csak kis bevételre tett szert a tojásképzési illeték kivetésével, de a Telepvezető nem játszott gróf Csekonicsot, lehajolt ő az aprópénzért is.

Ilyenre sikeredett a mi konszolidációnk is, arra lennék csak kíváncsi, hogy mire olyan fene büszkék Vezérünk és bagázsa, mikor két év alatt tengernyi pénzt elherdáltak, a haverokat kitömték állami megrendelésekkel, földekkel, zsíros stallumokkal, a nép meg nyomorog és fél, mint szegény cigány az uzsorástól.

Nem tudom, most mit gondolnak magukban azok, akik ezeket hatalomhoz juttatták, rászabadítva ezzel az országra a szervezett bűnözést, de nincsenek illúzióim.

A fele ma azt mondja, hogy ő az LMP-re szavazott, a másik fele meg azt, hogy majd jó lesz, hiszen megmondta a Viktor is.

Meg hát és most megmondta Matolcsy is és még meg fogja mondani Lázár is, meg Rogán is, merthogy nekik ez most is jó, nemhogy jövőre!

Tulajdonképpen várnék egy közös sajtótájékoztatót, melyen az ellenzék pártjai bejelentenék egyeztetett álláspontjukat arról, hogy mely törvényeket fogják hatalomra jutásuk esetén azonnal  alkotmányellenesnek és ezzel érvénytelennek nyilvánítani, beleértve az Alaptörvényt is, mely szerződéseket fognak hatályon kívül helyezni, kiket fognak azonnal vád alá helyezni egyeduralomra törés és annak elősegítése miatt, kitől fogják elkobozni az ebül szerzett vagyont.

Két év alatt ezek többet loptak és diktatórikusabban viselkedtek, mint a Kádár-rendszer alatt bárki, beleértve magát Kádárt is.

Nem lenne baj, ha már most tudnák, hogy nem fogják megúszni.

:O))) 

IZGÁGÁK

Újabb izgágák tűntek fel a porondon, viszketegségük a régi, a recept sem új, kissé a Vezér receptjére hajaz – a múltat végleg eltörölni, ez a szent cél.

És akkor majd jövünk mi, a torzonborz küllemű tiszták, bálnavédők és elnökgyártók, akik majd más politikát csinálunk, mert lehet az más, majd meglátjátok, meg mi, mindahányan a koleszból, akik majd fülkeforradalmilag eltöröljük az elmúlt hatvanhét évet, meg mi, akik majd új baloldalt csinálunk, persze összefogva mindenkivel, akik mi vagyunk.

Mert mi vagyunk az egyedül hitelesek, a bölcsek kövének fényesítői, a Nagy Recept birtokosai, majd mi megmutatjuk a világnak, meg nektek, kis köcsögök, hogy hogyan kell ezt csinálni.

Először is el kellene valahogy takarítani benneteket, mert igencsak útban vagytok nekünk azokkal a sok zűrzavaros veszekedéseitekkel, ahol még a saját hangunkat sem hallhatjuk, nemhogy mások hallanák azt.
Lesajnálunk benneteket szocialisták, demokraták, hiszen olyanok vagytok – amilyenek, mígellenben mi minden reggel elégedetten tekinthetünk a tükörbe, hiszen onnan egy roppant fasza gyerek vigyorog vissza ránk, gondterheltté csak az ajtón kilépve válik.

Hogy lesz ebből állami támogatás, még mindig beférünk egy albérleti szobába, igaz, az ágyon már van, hogy hárman is ülünk….

El is mondjuk fűnek-fának, hogy mecsoda csodagyerekekkel van dolguk, akik olyanok lesznek, mint a liba, melyet Aaron Peirsol hátúszó világbajnok nemzett, háton is tudnak majd úszni és már folynak a kísérletek, hogy repülni is tudjanak, mert az nem létezhet, hogy őket is kössék a fizika, nota bene a politika törvényszerűségei.

Korunk gyermekei ők, hiszen akkora bunkók, hogy az ősember boldog lett volna, ha kézbe kaphatja őket, rögtön annyi lett volna a kardfogú tigrisnek!

Először is el kell határolódni mindattól, ami baloldali, azt pedig, hogy mi és ki a baloldali, ők fogják megmondani, mint ahogy mások meg azt mondják meg, hogy ki a magyar, megint mások meg, hogy hogyan kötelező egy liberálisnak gondolkodni, oszt ha nem úgy gondolkodsz, annyi a macskádnak!

Aztán gusztusos akciózásba kell kezdeni, például kiszemelni erre egy temetőt és ott hirdetni meg a kommunizmus végét, ami Kína világhatalmi helyzetét tekintve kissé elkapkodottnak tűnik, a hazai helyzet tükrében viszont kissé megkésettnek, nem sokkal, csak úgy húsz évvel.

A jóérzésű embernek hányingere támad, amikor olyan halottak között felünősködnek, akik az életüket adták a hitükért, mely egy igazságos és emberbarát társadalomról szólt, miközben nekik lövésük sincs arról, hogy milyen társadalmat is szeretnének építeni, csak néhány üres lózungot mantráznak.

Mindenesetre ez a szituáció nem fest valami bíztató képet az új viszketegek agytrösztjének szellemi és morális helyzetéről, a kívülálló meg bánatosan szemléli, hogy már megint megfinanszírozott valaki egy kvázi-pártot, melynek egyetlen feladata, hogy a baloldalt porhanyós állapotban tartsa.

Namármost sikertelenségre vannak ítélve, merthogy Magyarországon ezt a feladatot elvégzik maguk Az érintett pártok, méghozzá remek hatékonysággal.

Legjobban az tetszik, hogy minden ilyen gittegylet azzal kezdi, hogy ők majd aztán megteremtik az új egységet, ami igen szép törekvés, csak aztán gyorsan felsorolják, hogy kikkel nem akarnak összefogni, és a végére kiderül, hogy ott állnak magukban, mint Viktor a lakodalomban.

Hogy honnan veszik ezek az emberek a bátorságot, hogy olyan pártokat fikázzanak le, melyeknek van vagy száztíz éves múltjuk, vagy melyeknek olyan-amilyen, de legalább koherens víziójuk van a jövőről, ezt az Úr sem tudja.

Percemberkék, el fognak tűnni, mint ahogy eltűnt a Szolidaritás, gyakorlatilag eltűnt a Milla, eltűntek nagy reményekkel kecsegtető politikusok, Szili Katalin pártja, a liberális pártcsírácskák, ambiciózus vezetőikkel együtt.

Mikor a Milla tüntetésén bejelentették, hogy párttá alakulnak, nem tudtam, sírjak vagy röhögjek, mert azt azért nem tartottam valami nagy eredménynek, hogy a Szolidaritás mellé még egy pártkezdeményt toljunk a színpadra, melyen már így is túl sokan hemzsegnek.

Unom őket, mert egyetlen programpontjuk van: bele kell rúgni Gyurcsányba, de ha már arra járnak, akkor a Szanyi hátrahúzódása óta, ha lehet, még jellegtelenebb szocialistákba is.

Apropó, szocialisták.

Nézem csak a minap a kis vörös négyszöget az MSZP felirattal, talán még Gyurcsány találtatta ki meggyvörösre, pedig akkor még nem is gondolta volna, hogy megy…

Mit látok, - a meggyvörös megy át narancsvörösbe.

Vagy én lettem színvak, vagy a szocialisták gondolják azt, hogy ez ma a fontos dolog, ki tudja?

Mindenesetre nekem a vörös zászló vörösen tetszik, ha úgy tetszik, vérvörösen, mint mindenhol a világon, ahol baloldal vagy munkásmozgalom létezik.

Márpedig addig, ameddig nem lesz egy párt, mely büszkén a magasba emeli a vörös zászlót, addig itt hiú álom a baloldalról beszélni.

Huszonhárom éve hátrálunk szakadatlan, majd negyedszázada sunnyogunk Sztálin miatt, jóllehet a baloldal adott ennek az országnak évszázadok óta először – és úgy tűnik, tán utoljára is - gyarapodást, békességet, a szegényembernek felemelkedést, emberi tartást, a gyerekeknek perspektívát és nem utolsósorban biztosnak mondható megélhetést.

Hogy talán lehet úgy baloldalinak lenni, ha megtagadjuk saját múltunkat, az illúzió, vagy szándékos félrevezetése a népnek.

Itt mindenki össze akar fogni valakivel, ki a liberálisokkal, ki a konzervatívokkal – ez dicséretes, de ez csak átmeneti összefogás lehet, merthogy más és más érdekek és értékek motiválják a nagy egyetértés résztvevőit.

A baloldalnak elsősorban a szegényemberekkel, az alsó-középosztály és attól lefelé, a nyomorgókkal vagy a nyomor felé tartókkal, a kis földjén az új földesurak szorításában vergődő paraszttal kell összefogni, meg a földnélküli zsellérrel, a falusi kisegzisztenciákkal.

Őket kell megszólítani és meggyőzni arról, hogy az a párt, mely felemelte a vörös zászlót, az ő érdekeikért dolgozik, mert lehet olyan kapitalizmust is csinálni, ahol az ő érdekeiket is figyelembe veszik.

Ők vannak ugyanis többen.

Nem volt, és nem is lesz még vagy tízezer évig magyar kommunizmus.

De azért az átlagembernek tán lehetne addig is emberhez méltó életet élni.

Utópia lenne?

:O)))

HAGYÓ-ÜGYEK

Jogerősen felmentették Hagyó Miklóst a magánokirat-hamisítás vádja alól, miután az elsőfokú felmentő ítélet ellen benyújtott ügyészi fellebbezést a másodfokú ügyészség visszavonta.

Tulajdonképpen ezzel az üggyel csak színeződött a volt szocialista politikus kálváriája, mert alapvetően a BKV-nál elkövetett bűncselekménnyel vádolta meg az ügyészség.

Folytatólagosan, bűnszervezetben elkövetett, különösen nagy - legalább másfél milliárd forintos - vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntette és más cselekmények miatt emelt vádat a Fővárosi Törvényszéken. Eszerint 2007 és 2009 között a Hagyó által létrehozott, vezetett és társai, köztük a BKV Zrt. több egykori vezetője részvételével működő bűnszervezet károsította meg a közlekedési vállalatot.

Ha még emlékszik valaki, ebben az ügyben szerepelt az elhíresült Nokiás doboz, melyben a BKV egyik vezetője személyesen vitte Hagyónak a pénzt, legalábbis állítása szerint.

Nem mennék most bele abba, hogy abban az időben doboz-mánia volt, a Honvédelmi Minisztérium államtitkárának, Fapál Lászlónak állítólag viszkis dobozban adták át a kenőpénzt, mellyel ő rögtön elrohant miniszteréhez.

Abba se mennék bele, hogy ha valaki milliókat emel ki valahonnan egy állami vagy önkormányzati cég házatáján, akkor annak nyoma kell legyen, de arról a mai napig nem értesült a közvélemény, hogy az adott összeg mely cég vagy intézmény melyik pénztárából került kifizetésre, kinek, milyen jogcímen, ki dobozolta be, mi a bizonyíték, hogy át is adta, - és még ezer kérdés.

Gondoljunk csak ebbe bele, ilyen alapon bárki vagy bárkik besározhatók, és akit besároztak, annak egy életre annyi a karrierjének, mert a mocsokból valami nyúlós-taknyos dolog ott marad a bevádolton örök életére.

Ilyen alapon – talán még több joggal is – ülhetne a szomszéd cellában akár Orbán Viktor is, aki a Gripen ügyben hozott olyan egyszemélyi döntést, mely vagy harminc évre adósította el az országot -   feleslegesen.

A Gripen - ügyről ma már köztudott, hogy komoly korrupciós történések árnya lengi körül, osztrák lobbista gróffal, komoly kenőpénzekkel, melyek nemigen férnének be Nokiás dobozokba, s lám, ma mégis Hagyó csücsül, Orbán trónján meg már dolgoznak az ötvösök…

Azt nem tudom, hogy Hagyó sáros-e, az én szememben akkor lenne az, ha kiderülne, hogy saját számlára szedte a pénzt, merthogy azt csak a nagyon ostobák hiszik, hogy a mai pártfinanszírozási rendszerben meg lehet élni, kampányokat lehet szervezni külső források nélkül.

Csakhát ameddig a magyar nagytőke a mi betegünket támogatta, addig nem volt érdeke a Fidesznek tiszta vizet önteni a fejekbe, abban voltak érdekeltek, hogy ez a helyzet fennmaradjon.

Jöttek aztán olyanok, akik nevükkel azt hirdették, hogy lehet más politika, de velük is az volt a baj, hogy már a születésük árát is tisztázatlan anyagi forrásokból fedezték.

Amikor a választások idején közzétették a neten az elszámolásuknak nevezett viccet, akkor csak a mi fatornyos falunkban és környékén többe kerültek az óriásplakátok, mint amennyi az elszámolás bevételi oldalának összege volt – hacsak a plakát-cég nem adta ingyen a felületet, de hát a plakát-cégek fideszes kezekben vannak, és ez kizáró ok – vagy mégsem?

Szóval roppant kíváncsi vagyok, hogy mit tudnak majd kezdeni Hagyóval, de nagy a gyanúm, hogy mire felmentenék a mai vádak alól, már készen fog állni egy másik vád, mert a Vezér nem egy hagyó – legalábbis nem életben hagyó - típus, ha valakire kimondta, hogy vesznie kell, hát annak annyi, vagy Gyurcsány.

Ami viszont meghökkentő, az Hagyó pártjának és párttársainak magatartása.

Hogy felmentették, az szinte visszhangtalan, pedig egy ilyen ítéletből az ellenfél kommunikációs győzelmek sorát facsarná ki, minden politikusa azt mantrázná, hogy na lám, ilyen gyenge lábakon áll az egész vád – mint ahogy ez amúgy igaz is.

Nekem már az sem volt túl rokonszenves, ahogy az eljárás elején magára hagyták, talán abban a légkörben, amikor a Fidesz kommunikációs gépezete teljes erőből hirdette, hogy minden szocialista politikus bűnöző, senki nem merte kockáztatni, hogy a neve belekeveredjen egy ilyen nehezen kezelhető ügybe.

Ha a pártjának gyűjtögetett, akkor azért kellett volna kiállni mellette, ha magának, akkor látványosan el kellett volna határolódni tőle, de a legrosszabb ez a sunnyogás volt, mert ez a külső szemlélőben csak a gyanút erősítette.

A per, melyben dönteni kell arról, hogy Hagyó bűnszervezetet hozott-e létre vagy sem, folyik tovább.

Az ügyészség, melynek egyes vezetői tagjai egy másik bűnszervezetnek - mely az államot kaparintotta meg egy Nokiás-dobozban - harcolni fog azért, hogy Hagyót elítéljék, már csak az a kérdés, hogy mit szól Strasbourg ahhoz, hogy a büntetőpert Szájer felesége, Handó Tünde áthelyezte arra a bíróságra, mely a Zuschlag per során remek időzítéséről híresült el.

Hát, majd meglátjuk, - mire a libák költöznek megint, talán halad valamicskét az ügy, habár én azért arra tippelnék inkább, hogy az elsőfokú ítélethirdetésre úgy 2014. március elején kerül majd sor.

Ha nem így lesz, kellemes csalódás lesz.

De azért nem ringatom magam illúziókba.

:O)))

A GYŐZELEM NAPJA

A fegyverek lassan elhallgattak, a náci-német csapatok feltétel nélkül letették a fegyvert, és bár még voltak néhány helyen fegyveres összecsapások, voltak Hitler örököseinek gyenge próbálkozásai a legyőzött rendszer életbentartására, de a háború véget ért, béke lett.

Mindenekelőtt csend lett, legfeljebb a győztesek zajos ünneplése törte meg néha, de aztán az ünneplés hangjai is elcsendesedtek, a halál torkából visszatért katonák adrenalin-szintje is normális értékre csökkent, az elsőlépcsős alakulatokat kivonták és lassan a nők is kimehettek az utcára anélkül, hogy el kellett volna magukat csúfítani.

Magyarországon a helyzet már többé-kevésbé konszolidálódott, negyed évvel a főváros felszabadulása után az emberek feljöttek a pincékből, elkezdődött a romeltakarítás, került némi ennivaló is, ujjászerveződött a közigazgatás, ledöntötték a gettó kerítését, a bátrabbja vagonokban meg vagonok tetején vitte falura kis motyójában értékeit, hogy elcserélje szalonnára, tojásra, esetleg libára vagy sózott húsra, lisztre, bármire, ami ehető volt.

Az ideiglenes Nemzetgyűlés a választási törvényen dolgozott, megalakultak vagy folytatták tevékenységüket a pártok, Magyarország vállalt kötelezettségének megfelelően Dálnoki Miklós Béla kormánya életre hívta a Népbíróságokat a háborús bűnösök elítélésére.

A náci uralom alól felszabadult államokban hasonló folyamatok zajlottak le, de itt már nagy szerepe volt a szerencsének is, hiszen sok helyen a háború éppencsak átgördült a településeken, például Párizs, Róma jól megúszta, míg Drezdát porig bombázták a szövetségesek, Berlint meg – csakúgy, mint Budapestet – rommá lőtték.

Ünnep volt a Győzelem Napja, mert véget ért a háború, de nem mindenkinek - sokak számára a gyászt hozta el ez a nap, mert ekkor derült ki – már, ha kiderült egyáltalán - hogy a gyász napja is ez, mert a férfi, aki elment a háborúba már soha nem fog hazatérni, vagy csak megrokkantan, betegen.

És az is kiderült, hogy a zsidó családokból elhurcoltak - sokszor egész családok, a nagyszülőktől a pólyás csecsemőkig - nyomtalanul elszálltak a füsttel Auschwitz kéményein át.

Sokan nem tudták feladni a reményt, minden ésszerűségnek ellentmondó módon reménykedtek szeretteik hazatérésében, számukra nem hozta el a beletörődő megnyugvást a háború vége.

Nagymamám is várta haza a fiát, majd nagysokára értesült csak róla, hogy anyám bátyja Makónál elesett – még húsz év múlva is pityergett, ha szóba került a neve.

De volt a családunknak olyan tagja is, aki hiába várta haza szüleit a koncentrációs táborból, és testvéréről is csak évek múltán hozott hírt a Vöröskereszt – Izraelből.

Felnőtt életemet albérletben kezdtem, ahol a főbérlőm, egy idős asszony még a hatvanas évek végén is titkon várta haza fiát, akinek a háború befejezése után még évekig feltettek egy terítéket - ha váratlanul hazaállítana, ne kelljen várakoztatni a családi asztalnál.

Tulajdonképpen ekkor értettem meg igazán, hogy mekkora emberi tragédiákat, fájdalmakat éltek meg a háború túlélői.

A harcok véget értek, az élet újraindult, de azonnal elindult egy új háború is, a hidegháború.

Hiába osztották újra a világot, tőke és a hatalom mohó és telhetetlen, soha nem elégedett a gazdasági élethez szükséges erőforrások és piac rá jutó részével, mindig több és több kellene neki.

Sajnos az ember butább, mint a liba, mert miközben a vágóhídra hajtják, még lelkesen dalol is hozzá dicsőségről és nagyságról álmodozva, míg csak egy bűzös kupac rothadó fehérjeként nem végzi valamelyik harcmező mocskos és vértől iszamós árkában.

Azt lehetett volna gondolni a Kádár-korszak vége felé, hogy a magyar nép - talán – levonta a tanulságokat a két vesztett háborúból, talán tudja tárgyilagosan értékelni, ami vele történt, talán elment a kedve attól, hogy ostoba eszmék lelkes vagy akár csak konformista híveként visszasírja azt a múltat, melynek eredményeképpen magyarok százezrei pusztultak el.

Tévedett, aki ezt gondolta, a rendszerváltással mintha a legrémesebb rémálmok keltek volna ki a sírból, a legócskább eszmék képviselői masíroznak fel-alá, fennhangon hirdetve avas és gyilkos meggyőződésüket – ha rájuk néz az ember, aki még nem veszítette el teljesen a józan eszét, a Halált látja a hátuk mögött.

A fiatalabbakat persze csábítják a szirénhangok, a nemzeti nagyságról szóló öblös hangú szónoklatok, a katonásdi, a gyengeségből táplálkozó idegengyűlölet, a hajdani szemüveges kisóvodás társsal szembeni erőszakból visszamaradt intolerancia a mássággal szemben – sokuk el sem hinné, hogy éppen saját halálos ítéletén dolgozik elszánt buzgalommal.

Pedig hát…

Az sem kétséges, hogy nem valami felemelő érzés a vesztesek oldalán találni magunkat egy háború után, de ezt verbális bűvészkedéssel sem lehet meg nem történtté tenni, ha felszabadítás, ha megszállás, ha mindkettő egyszerre, attól a tény még tény marad.

Abban a háborúban is mi voltunk a támadó fél, az oroszoknak Voronyezsig vittük a meghívót, és ha az orosz katona kiirt itt mindenkit, megbosszulva meggyilkolt szeretteit, azon sem lehetne nagyon csodálkozni.

Merthogy a tetejében a magyar csapatok túlnyomórészt megszálló feladatokat láttak el, akasztgattunk, rabolgattunk, erőszakoskodtunk az ősi magyar katonai dicsőség jegyében.

Persze nem minden magyar katona viselkedett így, de ugye, mi sem a saját kisgyermekét maga előtt látó, a magyar kisgyerek kezébe kenyeret nyomó orosz katona emlékét őrizzük, hanem a csuklótól – könyékig órákkal felékesített, erőszakos vadállatét, aki a vértől és gyilkolástól felajzottan a katonák ősi szokása szerint benne hagyta magját a legyőzöttek asszonyaiban.

De ettől még a Győzelem Napja ez.

Nekünk, magyaroknak akkor szólna ez a nap igazán a győzelemről, ha ilyenkor meg tudnánk állni egy pillanatra, majd miután fejet hajtottunk elvesztett szeretteink, ismerőseink, honfitársaink és a háborúban elesett ellenfeleink emléke előtt, legyőznénk végre önmagunkat is.

Ha reálisan, önáltatások és hazudozások nélkül szembenéznénk múltunkkal, bűneinkkel, leszámolnánk illúzióinkkal és megfogadnánk, hogy mindent megteszünk azért, hogy soha, soha  többé ne legyen háború, ne kelljen egyetlen asszonynak sem elvesztett emberét siratni, ne kelljen árván felnőni gyermekeiknek.

Illúzió lenne?

:O)))

SZÉKY JÁNOSNAK, SAJÁT KEZÉBE

Kedves János, talán nem ártana mielőtt nekilát írni, hideg vízzel jól megmosakodni, a gondolatocskákat összerendezni és hosszan összpontosítani, különösen akkor, ha ön demokratának vallja magát.

Lehet, ha ezt a roppant egyszerű kis cselekvéssort végrehajtja, el is megy a kedve ettől az egész levélírósditól, elballag a tükörig és megkérdezi magától: Te János, hát ki is vagy te tulajdonképpen, hogy nagy felindulásodban itten eltanácsolni mered Magyarország hat éven át volt miniszterelnökét a politikai élettől?

Hát hol éltél te az elmúlt tíz évben Jánosom, a Holdon?

Talán ez az első eset, amikor a volt miniszterelnököt méltatlanul öntötték nyakon egy szép nagy vödör excrementummal, amikor összehordtak rá mindent, amikor azért is őt nevezték meg hibásnak, mert beborult vagy kiderült?

Hát igen, válaszolhatná magának, majd egyet legyintve – ha már segíteni nem tudok, akkor ne is ártsak - eltanácsolná magad attól, hogy vádoljon, vádaskodjon és ítéljen, hiszen, kedves János, ön sem tud többet, sem a múltról, sem a jelenlegi trágyaszórásról, mint az átlag újságolvasó ember.

Ha más nem is, de ez nyilvánvalóan kitűnik írásából.

Ha többet tudna, vélhetőleg ön lenne az első, aki kövér, vérvörös betűkkel boldogan közzétenne bármit, kivéve, ha ezzel Gyurcsányt segítené.

Csak hogy ne maradjon meg sokáig ebben a sajnálatos állapotában, nevezetesen, hogy összekeveri a hülyeséget és az idealizmust, tájékoztatnám, hogy az exminiszterelnök nem hülye, pontosan tisztában van azzal, hogy őt ki akarják iktatni a politikai életből, mely szép törekvéshez most ön is volt olyan kedves hozzájárulni és veretes nevét adni.

Gondolom, ön szűznemzéssel született és a kommunizmus hazai véres évtizedei sodrán egy befőttesüvegben, celofán alatt, szalicillal a fején élte szűziesen tiszta életét.

Vélhetőleg már a homokozóban is liberális volt, ezt Pistike is tanúsíthatná, akinek - a magyar liberalizmus legszebb hagyományait követve - fejét a homokozó betonkeretébe veregette, mikor kiderült, hogy ő nem olyan várat akar építeni, mint ön.

Elmondanám azt is, hogy ebben az országban a nyolcszázezer párttag mellett volt ugyanannyi KISZ-tag is, ebből kifolyólag kellett, hogy legyenek KISZ-titkárok is, a tehetségesebbjéből még akár KISZ- Bizottságok titkára is lehetett.

Azt merném mondani, hogy a KISZ-titkárság vétkébe rengetegen beleestek ebben az országban, különböző szinteken, különböző szervezetekben dolgoztak, legalábbis azok, akik jobbá akarták tenni a társadalmat.

Igen, azt, amelyben ön is ott tocsogott térdig vérben, mikor a november hetedikei ünnepségeken a kiballagott a jutalomért, majd lejattolt a gyűlölt rendszer alávaló képviselőivel, a főszerkesztővel, meg a szerkesztőségi párttitkárral.

Hadd emlékeztessem azért, hogy a rendszerváltás egy kiegyezéses folyamat volt, a hajdani és az azt felváltó hatalom képviselői megegyeztek a békés rendszerváltás mikéntjében és attól kezdve nincs itt senkinek semmi felhánytorgatnivalója.

Hogy klasszikust idézzek, tetszettek volna forradalmat csinálni.

Azóta eltelt huszonhárom év, és most támadt önnek kedve felhánytorgatni azt, hogy az egzisztenciálisan ellehetetlenített Gyurcsány részt vett a privatizációban?

Hogy másik klasszikust idézzek: Na és?

Nem volt állami funkciója, és ha hozzáfért az őszödi ingatlanhoz, felhasználta kapcsolati tőkéjét és megvette majd ki is fizette a vételárat hitelből, akkor az az ő dolga, mint ahogy az a villa, melyben lakik, meg nem az ő dolga, abban ő csak lakik, a felesége jogán.

Aki egyébként törvényesen szerezte meg annak tulajdonjogát, és csak ostoba emberek képzelik azt, hogy neki onnan a ruháját megszaggatva és hamut szórva a fejére egy szál pendelyben kellett volna távoznia, mert önnek – beköltözés előtt - csak ez elégítené ki kényes ízlését.

Ha végigmenne az országon és valaki hitelt érdemlően elmondaná, hogy melyik vagyonelem hogyan került mai tulajdonosaihoz, alighanem meglepődne, sírva fakadna, majd magára húzva egy fél raklap Fukuyamát visszaadná lelkét teremtőjének.

A 2006-os választás sem ingyen pottyant Gyurcsány ölébe, előtte azért két évig felelősséggel kormányzott,.

Ha a mai hatalom kormányozna olyan felelősséggel és szociális érzékenységgel, szavunk se lehetne.

Hogy 2004-ben nem kezdett bele átfogó reformokba, az természetes, hiszen az egyenes út lett volna a választási vereségbe, ilyesmit csak bánatos doktriner liberálisok képzelnek, akiknek semmi sem drága, ha szép elveiket csorbítani látják.

Ez ugyanis egy parlamentáris demokrácia volt valaha, ahol a politizálás ennek szabályai szerint folyt, nagyjából ugyanazon elvek mentén, mint a világon bárhol, hiszen a választói magatartás nagyjából egyforma.

Kivéve nálunk, mert nálunk a demokráciát az jelenti, hogy én vagyok hatalmon és én mondom meg a frankót, és ha a vezetés demokratikus, akkor az gyenge - a magyar ember imád rettegni, pártállásra való tekintet nélkül.

Hadd igazítsam ki azt az apró csúsztatását, nevezetesen, hogy Gyurcsány képtelen volt az Unió számára elfogadható kibontakozási tervet produkálni.

Kapaszkodjon meg az asztal szélében – még végre is hajtotta, ennek következtében lett annyi a belső államadósság, amikor Gyurcsány átadta Bajnainak, mint amikor Bajnai átadta Orbánnak.

Ez volt az a teljesítmény, amiért akkortájt csodánkra járt Európa, és a legkedvezőbb kilátásokkal bíztatta az országot a válság befejeztével valamennyi nyugati elemző.

Hogy aztán a nagy ellátórendszerek reformja valóban kudarcosra sikeredett, azt azért nem illene Gyurcsány nyakába tolni éppen egy liberálisnak, akinek kedvencei agresszív és erőszakos politizálásukkal rengeteg kárt okoztak az országnak – és többek között saját maguknak is.

Éppen úgy viselkedtek akkor, mint ön most, semmit nem vettek figyelembe, csak valamiféle elvont és általuk liberálisnak gondolt értékeket táncoltak körbe, mint emberevők a tüzet, miközben taszították a szövetségest éppúgy, mint a választókat.

Hogy Gyurcsány bukott, abban a liberálisoknak majdnem akkora szerepe volt, mint a Fidesznek, és hogy Gyurcsány ma egyáltalán szóba áll velük, az csak a végtelen nagyvonalúságának köszönhető.

Az a párt nem politizált, az a párt destruktív volt, agresszív és buta, ha lehet ilyet egy pártra mondani -. különösen Kuncze visszahúzódása után.

És hát, igen, a saját pártja is ezerféle belső bajjal küzdött, kezdve a sajátságos kettős hatalomtól, melyben a pártpénztárosnak nagyobb szava volt a napi kérdésekben, mint a pártelnöknek, - de ezt a felállást önnek a Tocsik-ügyből kifolyólag igen jól kell ismernie.

Abban egyetértünk, hogy a politikai fennmaradás honi feltétele egy igen alacsony színvonalú politizálás. De mit is várjunk a hatosztályos segédmunkástól, mikor még egyes magasanképzett értelmiségiek sem képesek elfogadni olyan nagyon egyszerű jogelveket,mint például az ártatlanság vélelme, vagy, hogy aki állít, annak bizonyítania is kell, és aki állít valamit, annak kell bizonyítania, nem a másik félnek védekezni.

Ők is beszállnak a legprimitívebb politikai közhelyek hangoztatásába, - „egyik sem különb a másiknál”, „egyik kutya, másik eb” - ahelyett, hogy felhasználnák az olvasottságukat, ismereteiket arra, hogy elmagyarázzák a képzetlenebbeknek, hogy egy verekedés során nem azonos a megítélése a támadónak, meg annak, aki védekezik, jóllehet aktuálisan mindketten ütik a másikat.

Az, hogy ön azt képzeli, hogy a Schmitt ügynek nincs pártpolitikai vonatkozása, bájos naivitásra vall, talán alanyi költők munkásságának gondozásával kellene foglalkoznia politika helyett, kevesebbet tévedne.

Emellett ön elkövet ebben az elaborátumában egy gusztustalannak is mondható hibát: Gyurcsány bírájául tolja fel magát úgy, hogy a minimális ismereteknek sincs birtokában, nevezetesen semmiféle bizonyíték nem áll rendelkezésére a tekintetben, hogy Gyurcsány más tollával ékeskedett volna, és ez a toll éppen egy liba tolla lenne, mikor egyébként a mi Ferink alkatilag inkább a pávákhoz vonzódik.

Mi van például akkor, ha csak a cím egyezik?

Ha például ön ír egy esszét Liszt szerelmei címmel, és közben kiderül, hogy még öten írtak hasonló címmel különféle nyelveken, akkor az ön munkája értéktelen vagy plagizált?

Ön például milyen címet adna konkrétan a Balaton-felvidék szőlészetével és borászatával foglalkozó műnek?

Önnek prekoncepciói vannak, és e tekintetben csak az különbözteti meg Rákositól, hogy nem egy joviálisan mosolygó típus, de bármikor beállhatna Budai Gyula munkakörébe, attól tartok.

Ha valaki ebben az országban fellépett a hazugságok és manipulációk egységes rendszere ellen, akkor azt az embert véletlenül éppen Gyurcsány Ferencnek hívták, akit mikor ezért hihetetlen gusztustalanul és agresszívan támadták, akkor a magyar liberális és baloldali értelmiség a fejét csóválva fanyalgott: ”Piha, méghogy kurva ország!” - meg „Hát ez aztán márt mégiscsak több a kettőnél, nyíltan beismertre, hogy hazudott!”

És kajánul vigyorogtak, miközben naponta hatszor-hétszer hazudtak, mint minden más ember is a földön – kivéve a politikusokat, mert őket háromszoros szorzóval kell számítani…

A kérdései meg, kedves Széky János, már ne is haragudjon, de gyermetegek.

Bár nem engem kérdezett, de megválaszolnám azért a kérdéseit:

Egy kormánytag kinevezése minden demokráciában politikai alkuk következménye.

Így a saját pártján belüli erőviszonyok tolták bele Lamperth Mónikát a stallumba, akivel mellesleg semmiféle más baj nem volt, csak az, hogy alkalmas volt arra, hogy az ellenzék kikezdje és nevetségessé tegye - lásd ájemmónika, amit még azok is nagy röhögve emlegettek, akiknek ha az angoltanárnő azt mondta, hogy look, akkor a lába közét kezdték nézegetni.

Ön például meg tudja ítélni, hogy mennyit értett Lamperth Mónika az önkormányzati ügyekhez?

Szerintem nem, de azért véleményt alkot, mert ugye véleményünknek lenni kell.

Azt kérdezi, Gyurcsány miért tartotta meg funkciójában Salgót és Gergényit?

Elmondom a titkot: mert mindkettő szakember, mert a csürhével szemben nem lehetett elpocakosodott aggastyánokkal irányíttatni a Rendőrséget, és hibáik ellenére az is kétségtelen, hogy mindketten tapasztalt és hozzáértő szakemberek voltak.

Megjegyzem, a hajdani III/3 a mai Nemzetbiztonsági Hivatal, vagy éppen minek is hívják elődje, csak éppen sokkal jobban dolgozott.

Az állambiztonsági ügyek nyilvánosságának kérdése pedig olyan ügy, mely kétharmados döntést igényel, emellett szakmai kérdés is, nem könnyű egyetértésre jutni benne, - de azért hadd frissítsem fel kissé szelektív emlékezetét: a Kenedi-bizottság éppen Gyurcsány kormányzása alatt kezdett el dolgozni és Orbán állította le a munkát.

Hogy úgy érzi, hogy még kevés szart borítottak Gyurcsányra, és most megpróbálja sunyin pótolni a mulasztást, azt sejtetve, hogy tán a tévéostrom meg a zavargások mögött Gyurcsány áll, az az ön jelleméről is sokat elmond.

De hát ezzel számoljon el majd annak, akiben hisz, nem az én dolgom a jellemet számonkérni.

Mint ahogy Gyurcsány védelme sem, aki – remélem – ebből is tanul majd egy kicsit.

De ne csüggedjen, krisztusi természete van, holnapután jobban fogja szeretni magát, mint akik évek óta mellette állnak.

A Gyurcsány-kormány időszakáról igen remek szakdolgozatot – esetleg kisdoktorit is – lehetne írni, nincs kedve hozzá?

Csak arra vigyázzon, hogy nehogy a címben a Gyurcsány név szerepeljen, mert könnyen gyanússá válhat…

:O)))

Széky János irányt mutatott Gyurcsány Ferencnek.

Ez inspirált erre az írásra…