Ma kigyulladt az az irodaház, melyben a DK irodái voltak - most már nincsenek.
Mint ahogy a DK parlamenti képviselőinek irodái is megsemmisültek a tűzben.
Érdekesek ezek a tűzesetek, valahogy mindig a Fidesz uralma alatt törnek ki, és az ő érdeküket szolgálják.
Természetesen a tűz okának kivizsgálásánál ki fog derülni, hogy Gyurcsányt látták az épület folyosóján egy Soros által ajándékozott gyufásdobozzal sompolyogni. A baloldal szereplőivel ez szokott történni, szegény Mező Imre is hátbalőtte magát.
Különben is, a dolgokat a maguk komplexitásában kell értékelni, mint például Tóth Ilona gyilkosságát, aki ugyan benzint fecskendezett áldozata szívébe, majd amikor vonakodott meghalni, akkor bicskával besegített az egyébként természetes folyamatnak, de mindezt lángoló hazaszeretettel tette, így aztán tulajdonképpen hazafias tett volt a bestiális gyilkosság.
A tűzesetet is a maga komplexitásában kell vizsgálni, különös tekintettel arra, hogy ez politikai tűzeset, és akinek eszébe jut a Reichstag, az sürgősen verje ki a fejéből, legfeljebb Kövér házmester tilthatja csak ki Gyurcsányt a parlamentből, mondván, hogy piromániás.
Az előző tűzesetek legalább tiszták voltak, a tűz fellobbanása a Budapest Sportcsarnok esetében tisztán gazdasági érdek volt, ami járt némi politikai hozadékkal is.
Mindenesetre egy nagyléptékű, és nagy jövedelmet biztosító zöldmezős beruházáshoz elsősorban zöld mező kell, és ha ezen ott áll egy sportcsarnok, akkor az rossz helyen áll.
Akkor éppen egy karácsonyi vásár volt az épületben, nap közben többszáz kisiparos meg kiskereskedő árulta ott a portékáját, aztán este mindenki hazament, az épületet pedig úgy, ahogy volt őrizetlenül hagyták, egy árva éjjeliőr nem sok, de annyi sem figyelt az épületre.
Aztán - mint írták anno, egy égve felejtett gyertyától lángra lobbant a tízezer négyzetméteres épület, majd villámsebesen felépült helyén az akkor Budapest Sportarénának nevezett objektum.
A bontási törmeléket is eltakarították hamar, a tűzvizsgálati jegyzőkönyvet pedig - ha jól emlékszem - hatvan évre titkosították.
Hasonlóan érdekes volt a TF hajdani sportcsarnokának leégése, de ott legalább nem kellett gyufával bíbelődni, mivel ott a tűz "villamos áram gyújtóhatása" miatt keletkezett, állítólag egy kapcsolószekrény égett, aztán a sportcsarnok - háromezer négyzetméteren, de éppen jókor, hiszen a Testnevelési Egyetem így el tudta helyezni új kampuszát, és mindenki tapsolt, az is szép, zsíros falat volt...
A tűz most is ott pusztított, ahol ez hasznot hozott az érdekelteknek, valószínűleg a közismerten jobboldali Atyaúristen rendelkezett úgy, hogy most az izgága politikai ellenfélbe vágja haragos villámait, ki tudja...
Sokat lopni mindenesetre csak onnan lehet, ahol sok pénz van.
A népi hiedelem szerint aki a tűzzel játszik az bepisil.
A vonatkozó viccben a kis, köpcös beteg - ha már úgyis ott van - elpanaszolja pszichiáterének, hogy minden éjjel megjelenik álmában egy nagyorrú gigatörpe, és azt mondja neki: Most pedig be fogunk pisilni!
És ez történik.
A gyógyszeres kezelés nem segít, pedig már földig lóg a nyelve.
Marad az autogén tréning - pszichiátere szerint ha megjelenik a törpe, kitartóan ismételgetni kell: Nem fogunk bepisilni, nem fogunk bepisilni!
Másnap a pszichiáter érdeklődik az eredmény felől.
A páciens szerint remekül bevált a módszer, jött a gigatörpe, mondta neki, hogy nem fogunk bepisilni, és valóban nem - csak az a baj, hogy erre a törpe vállat vont és mondta: Hát jó!
Akkor most be fogunk kakilni!
A vége ez lesz, és akkor majd sokmindenre magyarázatot kell adni, de addig is, ha lángol az ég, akkor gyanakodjunk, hátha az a hír terjedt el, hogy a DK az adatállományát a felhőben tárolja...
:O)))
Vannak dolgok, melyeket nem nagyon vagyok képes megérteni, úgy látszik ez a hardware, amit itt a fejemben hordok, ezekhez kevés, de az is lehet, hogy a software elavult, legyen bár az agyam bármennyire soft.
Pedig hányszor ütögettem meg a kobakom büszkén, mondván, hogy van itt egy arzenál, vénségemre kiderült, hogy nem csak a deriválás és a női gondolkodás marad örök rejtély számomra.
Jó, tudom, igaza van Mária kérem, nincs női és férfi gondolkodásmód, gender-szak sincs, csak nyugodjon meg kérem és vakargassa tovább bátran a tökeit!
Szóval kiderült, hogy a tömegek lélektana is megfejthetetlen számomra, de persze nem adom fel, és ehhez Lánglelkű Vezérünk ad számomra fogódzót.
Persze először meg kell fogalmazni a problémát, mit is nem értek?
Hát van egynéhány dolog.
Itt van például elsőként mindjárt Miniszterelnök Urunk személye.
Nagyurunk - mint ezt már szakemberek is megállapították - komoly mentális kihívásokkal küzd.
Nem sültbolond ő, sőt, meglehetősen okos is, amikor a sok ostobát ráveszi arra, hogy fonják meg a nemzet számára azt a kötelet, melyen aztán maguk is lengedezni fognak, és kössenek erre a kötélre kisebb hurkokat, hogy legyen helye unokáik buksi kis fejének is.
Igaz, a kötél háromfonatú, piros, fehér és zöld pászmákból áll, de ez csak addig érdekes, míg rajta nem lengedezik a delikvens, utána ennek jelentősége azért már némileg csökken.
A Nemzet Esze vélhetőleg antiszociális személyiségzavarban szenved, ami egy pszichiátriai betegség, vélhetőleg genetikai háttérrel, a betegségek nemzetközi osztályozása is ismeri, F6020 a BNO kódja.
Nem lehet rá alkalmazni azt, amit Shakespeare III. Richárdnál kegyetlensége kiváltó okának vélt: "Úgy döntöttem, hogy gazember leszek!" - ez nem elhatározás kérdése, hanem a betegség tünete.
Erre az emberre egy házinyulat se szabadna rábízni, mégis büszkén masírozva vezeti a nemzetet a megsemmisülés felé.
Ez idáig rendben is lenne, a nemzet boldogan röhigcsél azon, hogy a grazi klinikán ő az Egyeske, csak az a baj, hogy ez a dolog nem ilyen nevetséges.
Amit nem értek az az, hogy ameddig egy autóbusz vezetőjének egészségi állapotát rendszeresen vizsgálni kell, addig annak az állapota, aki mögött képletesen szólva tízmillióan ülünk, közömbös a népnek, közömbös a pártoknak, egyházaknak, majdnem mindenkinek.
Már régen népszavazást kellett volna kezdeményezni azért, hogy az ország vezetői - képviselővel bezárólag - kinevezésük vagy megválasztásuk előtt essenek át orvosi vizsgálatokon, és csak a testileg-lelkileg arra képes és alkalmas emberek vezethessék az országot.
Azt sem értem, hogy az ország miniszterelnöke hogyan kerülheti ki a nemzetbiztonsági átvilágítást, már persze, ha nem kezeljük Nagyurunkat XIV. Lajossal egy kategóriában: L'etat c'est moi - az állam én vagyok.
Ehhez képest még saját hívei szerint is lop, mint a kamionos szarka, csal és hazudozik, krimibe illő külföldi kapcsolatai vannak, és főállásban foglalkozik pénzmosással.
Krőzusi vagyona van strómanok nevén, tisztázatlan halálesetek kötődnek hatalmához, egyszemélyi diktatúrát épített ki, és ezen az sem változtat, hogy a demokrácia formai követelményeinek eleget tesz.
Ha sz@rból formázunk tortát, lehet, hogy barna lesz, de élvezeti értéke kissé azért lemarad a csokitortától.
Mégsem háborog szorgos népünk, csendesen szemléli, hogy Vezérük kilopja a szemüket is, csak kapjanak egy Erzsébet-utalványt...
Az is vicces, hogy az ellen se háborog senki, hogy ki akarja vezetni az országot az Unióból, jóllehet még saját hívei se szeretnék ezt.
Ez hozzávetőleg a nemzethalállal lenne egyenlő.
Az se fáj senkinek, hogy a nemzet morális állapota rettenetes, az emberek már félnek - nem csak beszélni, de olvasni, kommentelni is, és azt hiszik, ezzel el tudnak tűnni a hiéna-falka szeme elől.
Szép példa erre a közszolgálat, ahol éppen mostanában hálálják meg a lojalitást, pedig ez a terület aztán igazán a hatalom bástyája volt.
A sérült zebrák mosolyognak a hiéna-falkára, az meg visszamosolyog rájuk - vagy vicsorgatja a fogait? - nem is látják pontosan.
A nyugdíjasok is mosolyognak, megkapták a pofaféket, lehet a Fideszre szavazni, elégedetten, hiszen ajándékot kaptak a Vezértől, nem életük munkájának ellenértékét - persze majd az infláció elviszi fél év alatt.
Miért is jut eszembe az okos lány, aki adott is ajándékot Mátyás királynak, meg nem is?
Ha nemzeti konzultációt rendeznék, én egyet kérdeznék a néptől: Miért jó hülyének lenni?
Majd persze válaszolnának szolgalelkű nyuggerek, de azok, akiknek jó, hogy a nép ostoba, egy szavuk se lenne - meg aztán nem is érnének rá, hiszen felelősen gondoskodniuk kellene a folyamatosan csörgedező pénz-patakról...
Érdekes ország a mienk...
:O)))
Megosztottam egy bejegyzést, melyet egy rákbeteg társunk a facebookon tett közzé, mert kíváncsi volt arra, hogy azok, akik egy bejegyzést lájkolnak, egyáltalán elolvassák-e azt, vagy csak automatikusan nyomják a lájkot, mikor elérnek az olvasásban a bejegyzés címéig.
Miután az, aki ezt a bejegyzést tette maga is érintettnek tűnik, ezért aztán úgy gondoltam, lehet, jól esik neki, ha látja, hogy nem kell kép ahhoz, hogy valaki végigolvassa a posztját, hát bemásoltam, és drukkolok neki, hogy a lehető legkisebb kárral megússza a bajt.
Személyes indokom is van, hiszen sokszorosan érintett vagyok a rákbetegség terén, nem taglalnám, ha nem kötelező, de hozzátartozóimat, barátaimat vitte el a rettenetes kór, és van olyan rokonom is, aki megküzdött az életéért, olyan áldozatokat hozva prevenciós céllal, melyek külön-külön is rettenetesek.
De él.
És, hogy él, az saját küzdőképességén túl leginkább hozzátartozóinak, barátainak köszönhető, akik ott voltak mellette, mikor az ég zengett.
Vannak erős jellemek, akik magukban rendezik el ezeket a dolgokat, de vannak gyengébbek is, akik egyedül képtelenek viselni a nyomasztó, gerincroppantó terhet.
Ha neki jelent valamit, ha érzi, hogy melléálltak, akkor mellé kell állnunk, és abban a formában, mely számára elfogadható és kedvező.
Természetesen, amit félre lehet érteni, azt félre is értik, és többen azt hitték, hogy én vagyok érintett, nekik köszönöm az együttérző szavakat, ha majd bármilyen okból aktuális lesz az együttérzés, eszembe fog jutni, hogy hány barátom van - olyanok is, akikkel személyesen sohasem találkoztam.
Summa summarum,talán próbáljunk emberként viselkedni, amikor valamelyik ismerősünk bajban van.
Ezer formája lehet a segítségnek, van, amikor elég, ha csak éreztetjük az együttérzésünket, de van akinek az segít, ha naponta rányitjuk az ajtót, ha elvisszük a vizsgálatokra, ha érdeklődünk a hogyléte felől, ha viszünk egy tányér levest.
És nem csak a rákbetegnek, hanem bevásárolhatunk a mozgássérültnek, kiválthatjuk a látássérült szomszédasszony gyógyszerét, és így tovább.
A betegségek - és nem csak a rákbetegség - leginkább az öregeket érik el, és a bajt csak tetézi az öregek elszigeteltsége, a kommunikációs lehetőségek hiánya, a magány.
Ezért aztán az is sokat tud javítani egy beteg ember életminőségén, ha csak meghallgatjuk, ha beszélgetünk vele kicsit, ha abból adunk annak, akinek már kevés van belőle, amiből nekünk esetleg még több van - időből.
Persze, igazlátók mindig akadnak, akik fene nagy fensőbbséggel és tiltásokkal kommunikálnak, csak, mert valakinek eltért a véleménye az övéktől, vagy mert a beszélgetőpartnerük érzelmileg máshogy van bekötve.
Durván nekimennek azoknak, akik még képesek az empátiára, akik még képesek emberek maradni.
Szép dolog a racionalitás, hasznos is az életben, de a kisbabának és a z öregnek, a bajban levő embernek kell a simogatás is a gyógyszer mellé, mert az embernek nem csak testi szükségletei vannak, hanem lelkiek is - természetesen egyénileg más és más lehet ez.
Azt is gondolom, hogy a betegségekkel való szembenézésben mindenkinek meg kellene hagyni a lehetőséget, hogy saját módján tegye, amit tennie kell.
Ha valakinek, aki beteg, vagy valamelyik hozzátartozóján keresztül érintett a bajban, egy ilyen írás, mint az ominózus poszt jólesik, már megérte a közzététele.
Ez - bármi volt is elindítójának célja - nem lájkgyüjtő oldal lett, hanem egy poszt, melynek kommentelői kifejezik együttérzésüket és segíteniakarásukat azoknak, akik bajban vannak.
Ma nekem, holnap neked - mondta Jumurdzsák az Egri csillagokban.
Jó lenne nem elfelejteni...
:O)))
Miután gyermekkora elmaradt kisvonatát már megszerezte, még hátra van a pléhkard, a dugóspuska, a csákó meg az ágyú.
Harcolni szeret, de mit ér az egész, ha nincs kéznél néhány ezer golyófogó?
Ő maga is az - a keze állandóan a zsebében van, ott morzsolgatja, és azon töri a fejét, hogy miként tudná visszahozni a sorkatonaságot anélkül, hogy elveszítené legendás népszerűségét.
Mert rendben van, hogy a banyák lelkesednek érte, de azért a banyatank mégsem egy Abrams vagy egy Armata, a TEK-es janicsárok meg nem katonák, mert a katona a külső ellenséggel szembeni harcra van kiképezve, ők meg saját népük kordában tartására.
Ők a NER ökle, mindössze egy betűvel eltérve Semjén miniszterelnök-helyettes besorolásától - jelzem, a helyettes mindig minősíti a felette állót is...
Szóval, folyik a közvélemény kóstolgatása, hogy mit szólna a nép, ha ismét sorkatonaság védené a hazát mindenféle fenyegetéssel - Brüsszellel, de elsősorban a migránsokkal szemben.
Hogy a Honvédséget ezidáig sem volt jogszerű bevetni a Nemzet Szögesdrótja mellett, azt most felejtsük is el, hiszen olyan jól mutattak ott a végeken, amint Rambónak öltöztetve marconáztak a kisgyereküket vonszoló félelmetes migránsokat ijesztgetve, már maga a látvány is megérte...
Komolyra fordítva a szót, a mai hadsereggel szemben más a követelmény, mint volt harminc évvel ezelőtt, hiszen a világ sokat haladt előre (vagy hátra?) ezen a téren is.
Ma már a háborúkat nem tömeghadseregek vívják, mert a korszerű fegyverrendszerek kezelését nem lehet az "egy bokor-egy ugrásra" kiképzett jakumókra bízni, a mai kor katonájától az általuk kezelt technika más ismereteket igényel.
Az se kell, hogy sokan legyenek, hiszen a mellén a ruhát feltépő és az ellenséges géppuskával bátran szembeszálló harcos kiment a divatból, és parancsnoka sem üvöltözik vérbe borult szemekkel, merthogy nincs értelme - mire üvölteni kezdene, már véget ért a harc, ő pedig elpárolgott, mint könnycsepp a napsütésben.
Régi igazság, hogy a ma hadvezérei a tegnapi háborúkat akarják megnyerni, de ami ma nálunk folyik, az mintha az Isonzóról és Doberdóról szólna.
A Legfőbb Hadúr valószínűleg a nagypapájától tanulta a történelmet, aki könyékig a tehénben azokat a történeteket mesélte neki, melyeket a saját nagypapájától hallott a kivágott nyárfán üldögélve.
Vezérünk maga is ismeri a katonaságot, hiszen táposként maga is részt vett a katonai mélylélek alapos megismerésében, állítólag hozzá is járult ezen ismeretek közkinccsé tételéhez.
A "legyen úgy, mint régen volt!" jegyében vágya egy Visegrádi Szerződés, hadgyakorlatokkal (például Tótágas néven...) a testvéri érzések jegyében, lapos hasú tábornokokkal és döngő léptű, marcona hadfikkal.
Nagy kár, hogy a szabályzatokat lassan képregényként kellene kiadni, mivel a jövőbeni sorállomány többsége olvasni se igen tud, a holnap harcosának szövegértési problémái vannak, ezenkívül viselkedési normáit a televíziók valóság-show-iból tette magáévá, ezért aztán nehéz elképzelni, hogy a parancs kiadása után ne azt tenné, amihez kedve van, azt meg végképp, hogy adott esetben befogná a pofáját.
Persze ilyen katonát ismert már a Varsói Szerződés is, Orbán Viktornak hívták.
Ezért a típusért éltek-haltak a kor elhárító-tisztjei, az ilyennek lehetett úgy megcsavargatni a tökeit, hogy mind a mai napig a zsebében pátyolgatja őket.
A mai háború nem a lövészárkokban folyik, hanem a médiában, a számítógépek világában, az űrben, az energia-szektorban, a diplomáciában, a választási irodák háza táján -legkevésbé a harcmezőn.
Ott a legprimitívebb törzsi harcosok vívják meg a nagyhatalmak csatáit, egyébként is koldusszegény országaikat további szenvedésekbe taszítva.
Egyébként meg a nagyhatalmak egymás dezinformálásával, hátországának tönkretételével, számítógépeinek működésképtelenné tételével, energiarendszerének lerombolásával kísérletezgetnek, váltakozó sikerrel.
És mesteri tökélyre fejlesztik a tömegmanipulációt, tömegpusztító fegyvert hazudva oda, ahol nincs, majd erre való hivatkozással elteszik láb alól azt a diktátorocskát, aki útban van multinacionális olajvállalataiknak.
Ezt hívják mostanság hibrid háborúnak, merthogy a hibrid egy használható kifejezés, kifejezi a lényeget: ha keresztezzük a sündisznót az anakondával, lesz ötven méter szögesdrótunk például...
Egyébként meg azért lenne jó sorkatonának lenni, mert azt a párezer/párszázezer embert hivatalosan is ki lehetne vonni a munkaerő-piacról, ez tovább javítaná a statisztikát és a NER újabb győzelmét lehetne kommunikálni.
Addig se hőbörögne a fiatal nagy unalmában otthon, vagy az árokparti gereblyézés közben...
És lehetne díszszemléket rendezni, a tisztek lengetnék a micsodájukat - na..., - a szablyájukat, míg a honvédek - előreszegezve nyílpuskáikat - dacos tekintettel gyakorolnák a szembenézést a halállal.
Persze nagy biznyák az ilyesmi, egy csomó új egyenruha, bakancsok, lábszártekerők, szép selymes lódingok, dali pár pisztolyok, a Vezér a ló alól a ló hátára kerül bronzba öntve, párduckacagánya panyókára vetve - de szép is lesz!
És ha valakinek nem tetszik majd csinálunk haditengerészetet is a Balatonra, egy repülőgép hordozót, arról indulhatna a Köpcös a meccsekre, egy Semjén osztályú tengeralattjárót, alacsony toronnyal s két vadászpuskával, ettől lenne lopakodó, aztán két Hapci osztályú rombolót - a Káslert meg a Matolcsyt, egy helikopter-hordozót, a Rogánt...
Méltó testvérei lesznek a magyar TGV-nek, mely Felcsúttól-Felcsútig gyorsabb, mint a magyar nyugger a járókeretével friss csirke-farhát érkezése idején...
Most szép lenni katonának, mert Viktornak verbuválnak, készüljetek fiatalok!
:O)))
Már túl voltunk a lelkesedésen, a zászlólengetésen, egymás csókolgatásán, az utcákról és a terekről már eltűntek a normális emberek, helyüket elfoglalták az adrenalinfüggő erősködők, megjelent közöttük a börtönök népe, a különféle haszonlesők, a revánsra vágyók serege.
Túl voltunk Sztálin szobrának ledöntésén, a Rádió őreinek lemészárlásán, a helyi tanácsok adó-okmányainak elégetésén, a tanácselnökök elzavarásán, az ügyészek kiléptetésén az emeleti ablakon.
Már túl voltunk Nagy Imre beszédén, a Parlament előtti lövöldözésen, melyre az ott álló szovjet tankok válaszoltak, túl voltunk a Ferencvárosi Pályaudvar hősies kifosztásán, az oroszok kivonulásán Budapestről.
Túl voltunk a fosztogatásokon, Mindszenty nevezetes beszédén, melyben bejelentette igényét az államosított egyházi javakra és megfenyegette Nagy Imrét és társait azzal, hogy felelősségre lesznek vonva, mint a letűnt rendszer örökösei.
Túl voltunk már a különféle pártok feltámadásán és új pártok alapításán, a nép már megszemlélte a Corvin-köz mellett a másfél méteresre zsugorodott szovjet harckocsizót, sokan sajnálták szegényt.
Túl voltunk már a kifosztott boltokon, azon is, hogy kenyérért teherautóval kellett menni a Százados úti kenyérgyárba, túl voltunk a Munkástanácsok megalakulásán.
Túl voltunk a Köztársaság téri bestiális lincselésen, Nagy Imre árulásán, melynek áldozatai honvédtisztek, a pártbizottság polgári alkalmazottai, néhány pártmunkás, egy szakasznyi sorozott állományú áv (államvédelmi) őr, és hivatásos állományú szakaszparancsnokuk volt, - mintha ma a Készenléti Rendőrök holttesteit köpködnék és gyaláznák a környék bárcás kurvái, akik ezután elmentek, begyűjteni a kommunistákat.
És túl voltunk Nagy Imre majd mindegyik szerencsétlenkedésén, a magukat felkelőknek tartók torzsalkodásán, Mindszenty politikai ambícióinak szárba szökkenésén.
A falvak népe meg kussolt, ők a történelmi tapasztalataikat génjeikben hordozták, a katolikus egyház vezetőjének alig burkolt agresszivitása taszította őket, hiszen sokuk számára a földet az egyházi birtokok felosztása biztosította.
Az ország vezetői természetes kiválasztódás útján kerültek meghatározó pozíciókba, minél inkompetensebb volt valaki, annál nagyobb eséllyel.
Tudtak és mertek nagyot álmodni, a cigány vak lovának bátorságával rohantak fejjel a falnak, mert képtelenek voltak felérni ésszel azt, amit Görgey hajdan azonnal átlátott, hogy a katonai erőviszonyok nem teszik lehetővé a fegyveres megoldást.
A politikusok meg azt nem látták át, amit a legostobábbnak is látni kellett volna: a világháború után a világ újrafelosztására nincs lehetőség egy újabb világháború kirobbantása nélkül - és ez senkinek nem volt ínyére.
Így aztán hősi szózatok után - amikor mi már hallottuk a lánctalpak csörgését az ablakaink alatt - farokfelcsapva elmenekültek, élükön a két hét alatt ezer politikai pofont begyűjtő Nagy Imrével, aki még ennek utána is azt hitte, hogy nem fogja a golyó.
A bukás törvényszerű volt, még szerencse, hogy a honvédség épeszű magatartást tanúsított - nagy áldozatoktól menekült meg az ország.
Hogy aztán ma mit ér 56 emléke, ez már egy másik kérdés, de hogy sokat nem, az biztos.
A hősökről kiderül, hogy nem is ők voltak hősök, a kurzus történészei egyetlen valamirevaló hőst sem tudtak felmutatni, mert a jelöltek vagy köztörvényesek, vagy ócska kurvák, vagy kommunisták voltak - alkalmatlanok NER - idolnak.
Az ebrudalja ki - miután a Forradalom Lángját már eltávolította - most Nagy Imrét a Kossuth térről, aki annak idején a koporsója mellett hőbörgött, verte a döglött lovat, követelve a szovjet katonák akkor már eldöntött kivonulását.
Aztán az élet szépen lassan konszolidálódott, és egy kommunista politikus megvalósította 56 minden követelését - gúzsba kötve is remekül táncolva a csárdást.
Egyetlen utódja sem bírja a vele való összevetést.
Mai tolvaj utódai persze kiabálnak rá kígyót-békát, jól lehet ők azok a táncosok, akiket még a tökük is zavar a táncban, és akik ennek az országnak sem barátokat, sem szövetségeseket, sem tisztelőket, sem megbecsülést nem szereztek.
1956 rengeteg tanulságot hordoz magában, sokat segíthetne a mai Magyarországon, ha megpróbálnánk megérteni üzenetét a mai kornak - többek között például a világpolitikai realitások figyelembevételének szükségességét, a nép demokrácia iránti elkötelezettségét és alapvető gyanakvását enyveskezű vezetőivel szemben.
És azt, hogy van, amikor elpattan a húr.
Az évforduló egyben kemény figyelmeztetés is, de persze úgysem értik azok, akiknek érteni illene, így aztán ki tudja, mi lesz a vége.
Jó lenne, ha békés vége lenne...
:O)))
Kövér László, a haza görcse kétségkívül tud felülmúlhatatlan ökörségeket mondani, és azt hiszem, most is maradandót sikerült kiszuszakolnia magából.
Azt találta mondani ugyanis, hogy "ha a mozgásterünket kihasználjuk, ami Tiszának és kortársainak nem sikerült, akkor Magyarország nem csak elkerülheti a veszélyeket, hanem fennmaradhat az elmúlt 8 év emelkedő pályáján."
Érdekes felvetés, már csak abban nem vagyok túl biztos, hogy az az emelkedő pálya emelkedik-e egyáltalán, másrészt mihez képest emelkedik, harmadrészt meg, hogy pálya-e ez, egyáltalán?
Meg aztán ez a "nyolc éves történelmi távlat" is vicces, nem is szólva a világraszóló eredményekről, melyeken csak röhögni lehet, mint ahogy ezen az egész tolvaj bandán is lehetne, ha nem menne rá az ország, meg a nemzet.
Csak emlékeztetőül: még ha igaz is lenne Kövér álomvilágának emelkedő pályája, akkor sem biztos, hogy amikor éppen felfelé haladást érzékelünk, akkor az út vége nem vezet egy szakadékba, mint ahogy a bécsi döntések utáni helyzet sem a diadalhoz vezetett, hanem a vesztes háború tragédiáihoz, a társadalom elembertelenedéséhez, az ország lerombolásához, a nemzeti vagyon jelentős részének elvesztéséhez, megspékelve deportálásokkal, gázkamrákkal, fosztogatásokkal, kitelepítésekkel, erőszakkal, halállal.
Egymillió ember veszett oda, emellett a történelmi szégyen, mely hozzánk tapadt a deportálások, az ukrajnai megszállás eredményeképpen, nem múlik le erről a népről tán soha.
De azért akkor, amikor Horthy lóháton bevonult Erdélybe, a Felvidékre, a Vajdaságba, akkor nagy volt a diadal, büszkén meneteltünk a dicsőség mezején, hogy aztán a végén határtalan büszkeségünknek végtelen nagy legyen az ára...
Kövér azt mondja, hogy Tisza Istvánnak éppen a tragikumában tükröződött a nagysága, hiszen ő sem tudott olyan megoldást találni, ami megmenthette volna Magyarországot. Szerinte vannak olyan történelmi helyzetek, amikor nagyon nehéz a megmaradás érdekében a rossz, a még rosszabb és a tragikus között választani.Ilyenkor mi rendszerint a tragikus megoldást választjuk, jelen esetben az I. Világháborút. Sajátos magyar logika szerint abból lesz hős, aki a helyzetet megteremtette, aki pedig ennek ellene volt, annak szobrát Siófokra száműzik.
Persze a nézeteket erősen befolyásolja a történelemszemlélet helyzete, ami az épeszű vonulatnál eredmény-centrikus, tehát azt értékeli pozitívan, ami jó az országnak és lakosságának, ami meg csak a debil húgyagyúak lázálmainak gyakorlati megvalósítása, ami nem hoz az országnak, csak visz, azt nem becsüli sokra.
És itt lényegtelen, hogy az emberek általában mit gondolnak, hiszen, mint tudjuk, a sz@r a legjobb étel, százmilliárd légy nem tévedhet.
Nem lesz ez mindig így, hiszen Kövér megmondta: végre rehabilitálni kell múltunkat, és újra kell fogalmaznunk az elmúlt több mint ezer esztendőt, különösen a 20. századi történelmet, annak érdekében hogy helyesen lássuk a ma kihívásait is.
Ki ez az ember, aki azt képzeli magáról, hogy ő és ócska bandája hivatott újrafogalmazni a múltat?
És mit ért ezen?
A mai, kancsal szemmel írt történelem ugyanis nem a történteket elemzi és értelmezi, hanem a megtörtént eseményeket akarja visszamenőleg farigcsálni - a saját érdekei szerint.
Így lesznek hősök kiskaliberű és az országnak ártó politikusok, háborús uszítók, gyilkosok és ordas kurvák, és valószínűleg így akarnak majd bevonulni ők is a történelembe.
Ők lesznek azok, akik kiverték az oroszokat, jóllehet akkortájt egészen mást vertek ki, és ők lesznek a tisztakezűek a tolvaj komcsik után - ők lesznek azok, akik helyreállították az ősi magyar erkölcsöt, miközben kilopták a feneketek alól a sz@rt is, hogy hadd legyek kissé rusztikus.
És még nincs vége, még vannak vagyonelemek, melyekre rá fogják tenni a kezüket, de az is biztos, hogy csúnya kifutása lesz a dolognak...
Akinek nincs múltja, annak jövője sincs, és ez azért igaz, mert a múltból tanulni kell - aki nem tanul, az elpusztul.
Átalakul a világ, új erőközpontok jönnek létre, a régiek is megváltoznak, miközben az ember egyre csak butul, egyre manipulálhatóbb.
Jó lenne valahogy megúszni az emberiség halálát...
:O)))
Igazán peches az a nemzet, amelyiknek egyetlen valamirevaló ünnepe sincs, ha még ünnepet is hazudnia kell magának.
Milyenek lehetnek annak a népnek a hétköznapjai, mely még a vasárnapjait sem képes őszintén ünnepelni, melynek hősei ilyen-olyan oknál fogva legfeljebb esendő emberek, de hérosz közöttük egy sincs, mert a hősök legfeljebb szenvedést és bajt hoztak arra a népre, mely nevüket ma zászlajára írja?
Ne keressünk erre választ, hiszen tudjuk - minden nap szembesülünk vele.
Ha sorra vesszük ünnepeinket, és megvizsgáljuk őket, hát bizony, dicsekedni nemigen van okunk.
Március tizenötödikén egy maroknyi hőbörgő fiatalt ünneplünk, akik az utcán vonulászva verték a döglött lovat, merthogy követeléseikkel kissé már elkéstek, azokat az Udvar már elfogadta.
A forradalom már lezajlott, anélkül, hogy ők tudtak volna róla - az igazi forradalmárok a pozsonyi országgyűlés követei voltak, akik minden utcai randalírozás nélkül megállapodtak forradalmi követeléseikről a hatalommal, de róluk kevés szó esik az ünnepnap kapcsán.
Nem is csoda, a nép számára egy sorsfordító történelmi esemény egyre inkább olyan kell legyen, mintha Hollywoodban készült volna, hősnő kivillanó mellekkel plusz a történet leöntve néhány liter sziruppal.
Augusztus huszadikán azt a királyt ünnepeljük államalapítóként, aki a már meglévő magyar államon belül örökösödési harcot indított, melyben aztán külföldi fegyverek segítségével győzelmet is szerzett, s melynek végén jó korabeli szokás szerint vérfürdőt rendezve kiirtotta az ősi tradíciókat.
Ez esetben ezt akár forradalmi tettnek is nevezhetjük, de valahogy mégsem tűnik a társadalom szerves fejlődésének, mai terminológiával bátran nevezhetnénk akár puccsnak is, ha nem lenne kissé morbid, hogy egy puccsot ünnepeltetünk Jóskával.
Aztán itt van a mai ünnep is, melyen igazán nehéz kivetnivalót találni, hiszen ennyi erővel a netadó elleni tüntetést is kinevezhetnénk forradalomnak, már ha a folyamat végén fellógatták volna felhevült diákjaink a hatalom képviselőit - persze a fene tudja, lezárult-e már a folyamat.
Október huszonharmadika délelőttjén valóban lelkesítő eseményekben vett részt az ifjúság, kifejezve elégedetlenségét a Rákosi nevével fémjelzett rendszer - gyakorlatilag a sztálinizmus ellen, de estére már nem azok irányították az eseményeket, akik hitük szerint elindították azokat, estére már a fegyvereké volt a főszerep.
Estére már ki tudja kik legyilkolták a Rádió őreit, jelzem, teljesen feleslegesen, hiszen az adást úgysem tudták ezzel kézbevenni, az épület őrei pedig sorkatonák voltak csakúgy, mint egy héttel később a Budapesti Pártbizottság épületénél is.
Az ilyen eseményekről aztán később vagy ki szokott derülni, hogy ki szervezte azokat, vagy nem - a románoknál úgy-ahogy kiderült, nálunk nem annyira - de persze még kiderülhet a későbbiekben, a történelemtudomány nem egy rapid műfaj, és a politika csúnya dolgokat tud művelni vele.
Mindenesetre a magyarországi zűrzavar igencsak jól jött a Szuezi csatorna mentén babráló egyes hatalmaknak, hiszen jelentős szovjet erőket kötött le katonailag, és elterelte a figyelmet az ennél jóval jelentősebb eseményekről - világpolitikailag.
Nincsenek illúzióim, az igazságra majd akkor derül fény, mikor hozzá lehet férni az angol a francia, az izraeli és a szovjet levéltárakhoz, de ez nem holnap lesz...
Persze október 23.-a - délelőttjére tekintettel - ettől még lehetne ünnep, mondjuk lehetne a magyar nép szabadságvágyának ünnepe, ha ebben meg lehetne állapodni nekünk, magyaroknak, egymás között, de hát ez nehéz egy olyan országban, ahol a szabadságvágy azt jelenti, hogy mindenki azt szeretné, hogy neki legyen szabad minden, a többieknek pedig kuss legyen!
Mégis, azt mondanám, emlékezzünk meg mindenkiről, aki abban az időben tiszta szívvel és tiszta kézzel, tiszta és okos gondolatokkal tüntetett a magyar nép szabadsága mellett,. már ha - félretéve a népmesei elemeket - értelmezni tudjuk, hogy mit is értünk szabadság alatt.
Emlékezzünk meg az ártatlan civil áldozatokról, és emlékezzünk meg a harcok során elesett katonákról is.
Igen, a köznyelvben csak ávósnak nevezett katonákról, a BM Belső Karhatalom sorozott és hivatásos tagjairól, rendőrökről, tanácsi dolgozókról, a pártbizottságok munkatársairól is, akiket valakik - egyszer talán kiderül, hogy kik - koncként dobtak oda a feldühödött csőcseléknek.
Azokról, kiket a lábuknál fogva felakasztottak, úgy vágták ki a szívüket, meg akinek halott testét a lábára drótkötelet hurkolva húzták végig a II. János Pál Pápa téren, Isten nagyobb dicsőségére.
Azokról, akiket legyilkoltak a Rádiónál, akiket Miskolcon felakasztottak a szovjet hősi emlékműre, merthogy ők is áldozatok voltak.
Igaz, 56-os hőst nemigen lehet találni, kivétel talán a Nemzet Durva Anyja, aki kommunisták begyűjtésével foglalatoskodott a dicső napokban, és csendesen fosztogatott is, ha már arra járt.
Október huszonharmadika egyébként a szokásos magyar sorsra jutott.
Mint egy szép és hamvas szüzet megkaparintotta a politika.
Mindenkori futtatói odaállították a sarokra, hátha tud nekik egy kis pénzt keresni.
Mára már kissé elnyűtt és kopott Mucusként áll az út mellett, úgy kínálgatja bájait.
Mindenkinek azt a mesét mondja, amit hallani szeretne, miközben a szereplők kissé átlényegülnek.
Hősből, akit nyolcvankilencben párás szemmel újratemettünk, ma már piszkos komcsi lett.
Ezt onnan lehet hitelt érdemlően tudni, hogy akik temették - egy párttitkár fia és egy olyan pártintézeti alkalmazott állítja róla, akinek szinte minden felmenője hithű kommunista volt.
Egyszer talán majd eljön az az idő, amikor azt is lehet ünnepelni, aki ötvenhatot nemzeti tragédiának nevezte, aki valóra váltotta ötvenhat célkitűzéseit, és pár évtizedre emberhez méltó életet adott a magyarnak.
Hát, ami azt illeti. úgy néz ki: ez sem holnap lesz...
:O)))
