POFÁRAESÉS

 Már megint ez a Gyurcsány!

Már megint nem sikerült börtönbe csukni, pedig mekkora ambícióval indult neki a Vezér kivégzőosztaga, megerősítve a testvéri LMP nyálkommandójával!

Erre tessék, mindahányan ott ülnek nyakig a slamasztikában, az általános hibás meg triumfál és megköszöni az ingyenreklámot, melyet kapott.

A Jobbik pedig, amelyik epedve várta a pillanatot, mikor láncon szemlélheti a volt miniszterelnököt, most vágyálmairól beszél, melyek szerint most majd őrájuk marad a feladat, hogy elszámoltassák.

Álmodik a nyomor, a Jobbik legfeljebb körbekiabálhatja Gyurcsányt, akinek - azt hiszem – ez rettenetesen érdektelen, sőt, az lenne számára a megalázó, ha az újnyilasok mégcsak nem is gyűlölnék – mecsoda szégyen lenne!

De az, azért nagyon tetszik, ahogy a hoppon maradt vádlók most egymásra mutogatnak, ahogy próbálják lemosni magukról a hamis vád gyalázatát.

Elsősorban Schiffer tetszik, aki hosszasan fejtegeti, hogy ő ugyan csak feljelentette Gyurcsányt, de aztán az ő feljelentése tulajdonképpen kismiska volt Budai kormánybiztos tevékenységéhez képest, mondhatni bagatell.

Hogy az ő feljelentése nyomán indult eljárásban egy embert, aki történetesen Magyarország miniszterelnöke is volt, hónapokon keresztül börtönnel fenyegettek, besároztak, kis senki-emberek elhordhattak mindenféle tolvaj gazembernek, az számára jelentéktelen apróság, apró tévedés.

„Ahogyan nem gyújtottunk örömtüzeket akkor sem, amikor Gyurcsány Ferencet meggyanúsították, most sem tesszük meg. Nem kívánjuk kommentálni az ügyészség döntését. Ugyanakkor az világosan látszik, hogy felsült az egész elszámoltatási handa-bandázás és nem szól az egész semmi másról, minthogy néha meg kell csörgetni a bilincset a volt szocialista politikusok feje felett, mert ezzel a Fidesz-tábor adrenalin-szintjét lehet fenntartani.

Az is látszik, hogy amiből az embereknek elege volt 2010-re, gondolok itt az autópálya-építésekre, a Margit-híd felújítására, a Sukoró-ügyre, a 4-es metróra, a kormányzati negyedre, egyik ügyben sem oszlik a homály” - mondta.

Merthogy ilyenkor aztán a nagy iparkodásban könnyebben belekeveredik az ember a hülyeségébe, mint macska a házicérnába.

Homály itt leginkább Schiffer fejében volt és az valóban nemigen látszik oszlani.

Hogy miből volt elegük az embereknek 2010-re, azt csak találgatni lehet, én arra tippelek, hogy abból az ordenáré politikai légkörből, melyet a Fidesz és csatlósai – beleértve az LMP-t is - teremtettek.

Így aztán rengetegen távolmaradtak az urnáktól és rengetegen mondák azt, hogy na jó, pofáztatok eleget, akkor most mutassátok meg, hogy mit tudtok.

Hát megmutatták, az kétségtelen, az eredmény meg magáért beszél, és ha ez utóbbiak tovább akarnak próbálkozni, akkor mehetnek akár még háborúba is, ha nagyon erőlködnek.

Ami a többit illeti: lehet, hogy voltak visszásságok a nagyberuházások kapcsán, de ezek oka a pártfinanszírozás megoldatlansága volt.

Ha nem szüntetjük meg az okot, akkor nem szűnnek meg a visszásságok sem, márpedig az ilyen Schiffer féle handabandázások csak arra jók, hogy saját maga számára politikai tőkét kovácsoljon, de a társadalom betegségére semmiféle gyógyírt nem nyújt.

Az olajszőkítésnek is az vetett véget, hogy a jövedéki adóról szóló törvényt megváltoztatták, nem pedig az, hogy néhány szerencsétlen hamisítót becsuktak.

Amúgy meg a társadalom értelmesebbik része felfogta ésszel, hogy mit is jelentettek az ország számára a megépített autópályák, az ipari parkok, az iskolák, a válság túlélése mellett a költségvetés rendbetétele – kár, hogy a társadalom többsége nemigen látja az összefüggéseket a kormányok gazdasági döntései és a saját életszínvonala között, de majd talán most az Orbán-kormány tart nekik szemináriumot.

Tulajdonképpen talán kellett is ez a Sukoró-ügy – mely mellesleg egy Mercedes-gyár nagyságrendű beruházás lett volna, rengeteg másodlagos hasznot hajtva a közvetlen adóbevételeken túl is – mert remekül ellenpontozza a mai kormány működését.

Megmutatja, hogy mi a differencia egy olyan kormányfő között, aki támogatni kíván egy olyan beruházást, mely az ország érdekeit szolgálja, meg egy olyan között, aki megsértődött, mert nem kérték ki a véleményét a kaszinó-koncesszió meghirdetése előtt, pedig őt nem szokták kihagyni az ilyesmiből még ellenzékben sem.

És aki – ki mint él, úgy ítél – el sem tudja képzelni, hogy létezik olyan miniszterelnök, aki nem húzza le a személyes sápot egy ilyen nagyberuházásról.

Természetesen ez egy olyan vadászat volt, melyet nem lehet csak úgy egyszerre abbahagyni, mert a lakomára már összecsődítették a vendégeket, csak a felszolgálni kívánt nagyvad felejtett el megérkezni, így hát most még – utolsó reményként – megpróbálnak a vadászok elejteni néhány kisebb vadat, hátha azokkal be lehet tömni vérre szomjazó híveik száját.

Csak hát, akit szarvaspörköltre hívtak, azt nehéz lesz jóllakatni néhány csontos vadlibával, de még ezek felszolgálása is erősen kérdéses, mivel nem akarnak egy istennek sem öngyilkosságot elkövetni.

Márpedig a muníció elfogyott, a vadászok már legfeljebb felemelik a puskát és azt kiabálják, hogy puff, amin a libák persze csak vigyorognak.

Undorító ügy ez, és attól tartok, hogy az ügyészség mindenképpen akar majd valamiféle bűnöst produkálni, merthogy a teljes bukás rettenetes blama lenne számukra, - mint ahogy az is lesz, kétségtelenül.

És vannak itt még ügyek, melyekkel ugyancsak kell még kezdeni valamit, mint például a Hagyó-ügy, mely ugyan most jól el van handózva Kecskemétre, de nem marad az mindig ott, vagy a Juhász - Fapál ügy, melyben ugyancsak nehéz lesz összeszedni egy épkézlábnak mondható vádiratra valót, szegény jó Poltra szomorú idők járnak…

Azt hiszem, hogy a Gyurcsány elleni eljárás megszüntetésével nem csak a volt miniszterelnök nyert, hanem mindannyian nyertünk.

Lesz még egyszer itt tisztességes, normális országunk, bízzunk ebben.

:O)))

DŐL A LÉ

Örülnünk kellene, mert dől a pénz az országba, ehelyett jó magyar szokáshoz híven arról beszélünk, hogy mennyire nehéz nekünk – mondta Orbán Viktor a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség rendezvényén.

Aztán elballagott Nagykátára, felavatni hazánk hatszázadik felturbózott libaúsztatóját, mert avatni azt nagyon szeret.

Tulajdonképpen ez csak melléktevékenység volt, hiszen alapvetően a szomszédos Varázsdombot látogatta meg, mely a magyar nép csodaváró lelkületének szép példája, mely azt tanúsítja, hogy a hit csodákat tud művelni.

A nép egyszerű gyermeke leteszi bánatos fenekét a  dombra, majd várja a csodát, melyben erősen hisz, s melynek bekövetkeztében - jó magyar szokás - szerint reménykedni nem szűnik meg soha.

Üldögélés közben csak kívánni kell, és a föld mélyéből éppen a nagykátai polgármester dombján feltörő titokzatos energiák gond nélkül megoldanak mindenféle problémát, meggyógyítják a köszvényt, a csúzt, elhajtják a nemkívánatos terhességet, sőt, meghozzák a gyermekáldást is annak, akinek erre van szüksége.

Ez főként akkor lesz valószínű, ha az asszonyka éjjel, a férje társaságát mellőzve látogatja meg a csodatevő helyet, és bár régen az asszonyok Karlsbadba meg Herkulesfürdőre jártak hasonló céllal, a terápia hasonló elveken alapulhatott.

Mindenesetre egy csoda már bizonyítottan bekövetkezett, nevezetesen a domb tulajdonosa már jól él abból, hogy megengedte dombja csodadombként történő alkalmazását.

Eleinte a Vezér csodatételre Matolcsy miniszter csodatevő tekintetét alkalmazta, mely egyetlen pillantással 320 fokban át tudja fogni a horizontot, 

Sajnos, a kieső negyven fok több lyukat ütött a költségvetésen, és bár a Vezér vízen járva és levitálva próbálta befoltozni ezeket, még az ő emberfeletti képességeit is meghaladta a feladat.

Közben pedig nyakunkon az ellenség, itt sunyiskodik az IMF és az Unió delegációja, akik kis hazánk sárbatiprására és rabbá tételére esküdtek össze a nemzetközi hadnemondjammilyen tőkével.

Szándékaikat jól illusztrálja, hogy már az első napon több liter vízet megittak, előrevetítve a sötét jövőt, mikor bizonyos göndörorrú emberek fogják kétpofára szürcsölni a magyar föld kissé arzénos, kissé nitrátos de drága kincsét.

Az utolsó utáni pillanatban vagyunk, mert a Vezérnek az utóbbi időben olyan benyomása támadt, mintha a világ fejlett országai birodalmát, ezt a tejjel-mézzel folyó Kánaánt letépték volna a térképről, ami nem is csoda, hiszen csupa Alzheimeres vezeti őket, akik nem képesek őt sem felismerni, ha találkoznak, csak mennek előre, mint libák a tarlón, rajta pedig keresztülnéznek az ostobák.

Nem volt más megoldás, csodatevőt kellett váltani, a vezér egyesek szerint inkognitóban, Ronaldónak álcázva kereste fel a dombot, kicsengette a belépődíjat, majd némi tájékozódás után letelepedett a földre, és várt.

Nem kellett sokáig várnia, hamarosan érezte azt az energiát, mely felséges ülepén át érkezett és olyasmi volt, mint amikor legutóbb a Felcsút öltözőjében elejtette a szappant, jólesően meleg és élvezetes.

Megborzongott: ha ez ennyire hatékony, akkor akár az IMF delegáció ellen is kardot ránthat, hiszen ennyire feltöltött akkumulátorokkal szinte mindenre képes lesz.

Közben az áradó energia akarata ellenére felemelte a kezét, és a mellette üldögélő Mari nénitől ellopta a nyugdíját, de ez fel sem tűnt neki, az öregasszony meg nem mert sikoltozni, mert félt, hogy a gyógyulásra várók azt fogják hinni, hogy neki nem a fenekét simogatja az energianyaláb…

A vezér mg egy darabig elmélázott azon, hogy milyen szépen sikerült beszédében összehangolni a magyar függetlenség bársonyosan simogató gondolatát az IMF hitelekből történő beruházásokkal történő dicsekvéssel, elmosolyodott, mikor eszébe jutott a sok marha, akik elhiszik, hogy remek eredményeket értünk el.

Pedig hát ez tulajdonképpen igaz is, mindössze azt kellene kicsit jobban körülírni, hogy kiket is takar ez az „értünk el” fogalom, de hát ugye az ellenségtől sem szégyen tanulni, és a nyakigláb is megmondta, hogy nem célszerű az igazság minden részletét kibontani.

Hát erre majd azért vigyázni kell, gondolta feltápászkodás közben, és elégedetten nyugtázta, hogy ez jobban esett neki, mint vazallusai kérges nyelve.

Aztán azon is elgondolkodott, hogy ha már itt ilyen állapotba került, akkor tulajdonképpen nincs is szüksége a szabadsága alatt töltőre tetetni magát, legfeljebb az a kis pszichoterápia, a maradék időben meg lehet nézni az olimpiát.

Jéghokit meg majd 2014-ben…

A többi betegek meg nézték átszellemült arcát és elégedetten nyugtázták, hogy arca olyan meleget sugárzott rájuk, mint a Nap, kánikula idején.

Ő pedig ment, ment dakota lován a lenyugvó nap után, a prérin körülötte süvített a szél és hordta az áldott tápiószentmártoni homokot…


:O))))

MAGYAR SEGGBE MAGYAR LÓTOLL

A Vezér már megint mert nagy lenni és álmodott egy méretest.

Először előkapta a magyar zászlót, meglengette ájult hívei előtt, majd előjött a farbával.

Azt találta mondani, hogy a kormány el kívánja érni azt a szent célt, hogy a magyar bankok fele magyar tulajdonban legyen.

Hát bizony, van az úgy, hogy egy beteg állapota rohamosan súlyosbodik, azt hiszem, most is egy ilyen esetnek lehetünk tanúi.

Vagy mégsem?

A magyar bankok körében a hazai tulajdonú pénzintézetek aránya jelenleg tizenhárom százalék.

Ezek általában kisbankok, olyanok, mint például a  DRB Bank, a  FHB Bank, a Gránit Bank, a   Kinizsi Bank, a MagNet Bank, a Mohácsi Takarékbank, a Pannon Takarékbank, a Széchenyi Bank és a Takarékbank, csupa-csupa pénzügyi mamut.

A többi bank külföldi többségi tulajdonban van, és vélhetőleg abban is marad.

A magyar bankok mérlegfőösszege 4100 milliárd forint, ha az egyéb tényezők változatlanul hagyása mellett a kormány el akarná érni az ötven százalékos magyar tulajdoni részesedést, akkor meg kellene hétszereznie ezt az összeget, azaz ennyi pénzt kellene beletolnia a magyar bankrendszerbe.

Ez viszont nem megy, mert sajnos kilóg a fenekünk a gatyából, olyan szegények vagyunk, és hála dicső Vezérünk áldásos tevékenységének, óráról-órára egyre szegényebbek leszünk.

De ez a feltőkésítési álom természetesen csak a naiv változat, merthogy el lehet azt az ötven százalékot másképpen is érni, nevezetesen el lehet hajtani a külföldi tulajdonú bankokat és mindjárt akár száz százalékra is emelkedhet a magyar tulajdonú bankok aránya.

Ha ebből a szemszögből nézegetjük a kormány elmúlt kétévi tevékenységét, már nem is tűnik annyira következetlennek és ésszerűtlennek a bankokkal kapcsolatos intézkedéssorozat, hiszen a szent célt szolgálja, a külföldi tulajdonú bankok ellehetetlenítését.

Ha azt mondjuk – és bátran mondhatjuk – hogy a politika a gazdaság cselédlánya, akkor felmerül a kérdés  - qui prodest?

Ha elmennek innen a külföldi tulajdonú bankok, akkor ki veszít az üzleten és ki nyer?

Egyszerű ügy ez – ha a piacon két kereskedő libát árul, de az egyiket bunkósbottal elzavarják a standjáról, akkor ki nyer az ügyleten?

Hát természetesen az, aki marad.

Elsősorban az OTP, mely speciális helyzetben van a magyar piacon, mivel tulajdonosi struktúrája gyakorlatilag átláthatatlan, a valódi tulajdonosok alapkezelőkben és off-shore cégekben bújnak meg, a látható hazai tulajdoni hányad meglehetősen magas, emellett a köztudatban magyar bankként van nyilvántartva.

Ez természetesen nem igaz, de abban már nem lennék olyan biztos, hogy a magyar tulajdonosok részesedése nem növekedne hirtelen a megkívánt arányra, vagy nem tűnnének fel hirtelen újdonat magyar tulajdonosok.

Orbán már tett némi szívességet Csányinak a Postabank romjainak eltakarításával, most sem kizárt, hogy hasonló folyamat indult el, csak most a keményebb konkurencia kerülne lapátra.

Igaz, ehhez azért a külföldi bankoknak is lesz némi szavuk, mert az is biztos, hogy a hitelezés szűkítésével nemigen lehet egy gazdaságot mobilizálni – már, ha ez a cél egyáltalán.

Van még banki érdekeltsége Orbán szponzorai között Demjánnak is, aki a szövetkezeti szektorban felhalmozott pénzeket szemelte ki magának, konkrétan a Takarékszövetkezetek betétállományára fáj a foga.

Saját bankját, a Gránit Bankot állítólag egy, a takarékszövetkezetek bázisán létrehozandó új pénzintézet háttérintézményeként kívánja felhasználni, azok végeznék a lakossági betétgyűjtés kulimunkáját, míg Demján bankja – esetleg kooperálva az államosított Takarékbankkal - intézné a „nagypolitikát”.

Mellesleg Demján  az Országos Takarékszövetkezeti Szövetség (OTSZ) elnöke, ő majd jól megvédi a takarékszövetkezetek szabad pénzeszközeit, voltak is már tavaly azonnali remek ötletei, úgy hétszázmilliárd forint erejéig.

A közvélekedés szerint egy bankrablás kismiska egy bankalapításhoz képest – lehet benne valami.

Ha nincs konkurencia, akkor remek üzlet lehet ez, el lehet trükközni az önkormányzatok és az állami intézmények pénzével, ha pedig kicsit szűkebb a hitelpiac, az is tiszta haszon, hiszen minél kevesebb a rendelkezésre álló pénz, annál többet lehet kérni érte.

Szóval, aki azt hiszi, hogy Orbán a nemzet érdekében serénykedik, az minimálisan is téved, az érdekek, melyek ezeket a dolgokat mozgatják közérdeknek álcázott magánérdekek.

Bizony, súlyosan kell fizetnünk azért, hogy a mi patyolatlelkű oligarcháink megszponzorálták nyolc éven át azt, aki most törleszti a számláját.

Hogy aztán majd mikor lesz nekik elég a fincsiből, annak csak az Úr a megmondhatója, de az biztos, hogy ezt nem a Tündökletes fogja eldönteni, hiszen ők szimbiózisban élnek, kicsit olyanformán, mint a róka fogta csuka meséjében a szereplők.

És a mi mesénk szereplői között vannak még, akiket nyilvánosan nincsenek jelen, akiket csak áttételesen érint a bankrablási terv, merthogy az a tizenöt-húsz nagyágyú, akik a Vezért a mellényzsebükben tartják, keresztbe-kasul össze van fonódva egymással, résztulajdonosai egymás cégeinek, ott ülnek az igazgatótanácsokban, felügyelőbizottságokban, embereik a hatóságokban, a kormányban, a Parlamentben.

Jó kis meccs lesz ez, az csak a baj, hogy veszíteni itt csak mi veszíthetünk, nem is keveset.

:O)))

VÉRZIVATARSZEMLE

Államelnökünk Izraelbe látogatott és programja során beszédet mondott a Knesszetben, a Wallenberg emlékülésen.

Nagyon tanulságos beszéd volt, ismét megtudhattuk belőle, hogy Magyarország képtelen tisztességesen szembenézni múltjával, bűneivel.

Áder szava ma Magyarország szava, még akkor is, ha tudjuk, a magyar politikát nem ő formálja – de ő hitelesíti.

Hát itt a hiba.

Áder magyar nyelvű beszédében elmondta, hogy a magyar állam a holokauszt idején nem tett semmit a zsidók megmentése érdekében, csak szemlélte a vérzivatart. „A magyar állam nem védte meg a magyar zsidókat a holokauszt idején.

Tétlenül nézte, ahogy deportálják és elpusztítják őket” , mondta, és vendéglátói udvariasan hallgattak, merthát, ugye, mégsem illik egy vendégségben járó államelnököt - legyen akármilyen is – egy ünnepi emlékülésen nyilvánosan elküldeni a francba.

Pedig megérdemelte volna.

Ha ő nem ismeri a történelmet, az sem túl jó dolog, de azért nem túl nagy baj az, ha igaz is, amit mond, - habár Schmitt után már az is felüdülés, ha csak mond valamit az államfő és gondosan kerüli, hogy le is írja.

De beszédírónak azért alkalmazhatott volna valakit, aki tudja is, hogy miről beszél.

Nem tartom véletlennek ezt a fogalmazást, ezt a magatartást hárításnak szokták nevezni, a kisgyerekek alkalmazzák előszeretettel, mikor leverik az asztalról a virágvázát: nem én voltam!

Csakhogy Magyarország államfője nem viselkedhetne kisgyerek módjára, amit pedig Magyarország lesöpört az asztalról, az nem egy váza volt, hanem félmilliónyi zsidó honfitársunk halála és szenvedése szárad a lelkünkön.

Merthogy nem igaz, amit Elnök úr elmondott.

Magyarország nem csak nem tett semmit a zsidók megmentése érdekében, hanem éppenséggel a magyar hatóságok üldözték őket legkövetkezetesebben.

Hiába akarjuk a németekre tolni a felelősséget, nem megy.

A magyar közigazgatás nyilvántartásai alapján a magyar hatóságok szervezték, tervezték és kivitelezték az áldozatok összegyűjtését, a Magyar Államvasutak szállították őket a halálba, legalábbis azokat, akiket nem vert a sors azzal, hogy gyalogos halálmenetekben kellett végzetük felé menetelniük.

És aki a sorból kidőlt, azt a keretlegények (magyar honvédek, ha valakinek kétségei lennének) magyar földön, magyar kézben tartott fegyverrel agyonlőtték.

A keretlegényt pedig, aki a fegyvert tartotta díszsírhelyen temette el Magyarország, - az Új Köztemető 298-as parcellájában.

Akit minap, mint az utolsó háborús bűnösök egyikét megtalált a Sun című angol lap Magyarországon, az gettóparancsnok volt Kassán, korabeli foglalkozását tekintve magyar rendőrtiszt.

A bevagonírozásokat délceg, kakastollas csendőrök bonyolították le, hogy milyen körülmények között, arról könyvtárnyi irodalom tanúskodik.

Szó nem volt itt tétlenségről, szemlélődésről, a hivatalos Magyarország hajtotta ezt végre, Eichmann a maga százvalahány emberével erre soha nem lett volna képes, a németek meg el voltak foglalva a futással, sportnemzet, ugye…
Budapesten tizenöt-húsz embere volt, ha a magyar hatóságok nem állnak rendelkezésére, soha meg nem oldja a feladatát.

De rendelkezésére álltak, méghozzá példás buzgalommal.

Úgyhogy Áder mester jobban tette volna, ha hallgat, vagy nem megy emlékülésre, hanem helyette eszik egy echte sóletet füstölt libamellel, ha már az igazságot félt kimondani.

Pedig éppen ideje lenne és a helyszín is kiváló alkalmat adott volna rá, de ő nem, ő maszatolta tovább a szart, ostobán és értelmetlenül, kiszolgálva a többi ostobát, akik semmiből nem tanulnak, és akik azon dolgoznak vadul, hogy értelmesebb nemzetek, ha végképp meguntak bennünket, akkor eltakarítsák ezt az országot, mint egy bűzös, ocsmány fertőző gócot Európa közepéről.

Merthogy ugyan Elnök úr elmondta, hogy a holokauszt máshoz nem fogható szenvedéstörténet, a teremtett világ fokozhatatlan tragédiája, meg, hogy nem szabad hagyni az antiszemitizmus elterjedését, de ez csak a szokásos szemforgató hazudozás.

Szembe kell nézni azzal, hogy a mai Magyarországon dühöng az antiszemitizmus meg a rasszizmus, a náci csürhe a szokásos módon, fizikailag akarja megfélemlíteni azokat, akik fel merik emelni a szavukat az embertelenség ellen.

Ebben az országban már komoly jelei vannak a rasszizmus állami szintre emelésének, igaz, egyelőre még csak kódolt formában, de a Holokauszt sem a gázkamráknál kezdődött, hanem a magyar egyetemek hajdani fajvédőinél, meg a Horthy-különítményesek utcai ellenőrzéseinél, ahol a gyanúba keveredett zsidónak vagy nemzsidónak a nyílt utcán kellett letolnia a gatyáját, bizonyítva, hogy teljes bőrkötésben pompázik.

Rossz vége lett a dolognak – a mai helyzetnek is rossz vége lesz, hacsak nem történik gyors irányváltás.

Nem reménykedek benne.

Ameddig a magyar államfő képtelen felemelkedni tisztsége méltóságához, addig erre semmi esély nincs.

És ameddig a tisztességes magyarok félnek nyíltan megmutatni, hogy mi vagyunk többen, a nácik és nyilasok örököseinek pedig nincs helyük a magyar közéletben, addig nincs ok az optimizmusra.

Nem csak Izraelben kell fellépni az antiszemitizmus és a rasszizmus ellen, talán nem lenne ártalmas itthon körülnézni…

:O)))

ABSZOLUTIZMUS

Az abszolutizmus egyszemélyi uralom.

Támaszai a hadsereg és a hivatalnoki kar, akik állami pénzekből tarják fenn.

A politikai abszolutizmust autokráciának nevezzük, ez olyan politikai felfogás, mely szerint minden politikai hatalom egyetlen személy kezében kell, hogy összpontosuljon.

Az autokrata szinonimája a türannosz, a despota és a diktátor kifejezés is.

Nálunk az abszolutizmusnak egy speciálisan magyar formája érvényesül, ugyanis a mi kispályás diktátorunkat a hülyék hadserege és a náluk nem sokkal okosabb hivatalnoki kar tartja fenn, de az persze stimmel, hogy állami pénzekből – mi másból?

Hogy itt sértegetem büszke nemzetemet, annak oka, hogy számomra érthetetlen az a vallásos buzgalom, mellyel a nép egy lelkiekben gazdag, de szellemiekben szegény része a saját nyakába ülteti azt, aki ezidáig csak és kizárólag rosszat tett Magyarországnak, a népnek általában, de még saját bánatos hívei túlnyomó többségének személy szerint is.

Hogy hogyan tudta megosztani az országot, számomra maga a rejtély, hogy mitől lett ő a legmagyarabb magyar abban az országban, melyben a lakosság egy nem jelentéktelen része szinte állandóan a cigányok szapulásával foglalja el magát, hogy hogyan hihetnek neki, akinek már senki sem hisz a világon, hiszen annyiszor hazudozott gátlástalanul – maga a Nagy Titok, tömeglélektani szakdolgozatok tárgya lehetne.

Talán majd Schmitt Plagi bá egyszer megkutatja a jelenséget, mely az ő pályaívét is oly kellemesen befolyásolta, hiszen olyan volt, mint a bűvész – bedobott egy közkedvelt és sportolóként, sportdiplomataként elismert úriembert a cilinderébe, majd a varázspálcával körözött kettőt és kihúzott belőle egy gyűrött, szakadt, szánalmas bohócot.

Hiszen, ha csak vele bánt volna így el, de hívei tömegeit dobta el, mint Julis a papírzsebkendőt influenzajárvány idején, de nem tanult ezekből senki, semmit.

Pedig betegsége tünetei egyre inkább elhatalmasodnak rajta, eleinte ugyanis még adott a látszatra, de mára már – vazallusai csordájával ellentétben - képtelen kontrollálni saját magát.

Legszebb példája ennek a pávatánc című nagyívű fejtegetése, melybe, ha befejeztük a röhögést az idiótán és komolyan belegondolunk, akkor igencsak elszomorodhatunk, hiszen ez a kis mondóka maga a nyugati politikai elit szemköztköpése.

Annak megfogalmazása, hogy az ostoba uniós politikusokat át kell és át lehet verni, nem kell hozzá, csak némi furfang, egyszerűbb, mint a lovat felfújni a seggébe dugott nádszálon keresztül eladás előtt, csak lépegetni kell, elegánsan rakva a sarkát az embernek.

Ha ügyesen csináljuk, dől a lé és még a lakatot sem kell leverni sehonnan, mint a dolgos hétköznapokban Mari néni libaóljáról, fáradságos munkával.

A pávatánc óta is van azért fejlődés, mert amit a bírókkal és a bíróságokkal művel, azt épeszű politikus nem tenné meg, ehhez csak olyan felfeslett elmével lát neki valaki, mint amilyen neki van.

Egyrészt a vöröscsillag – ügy kapcsán kifejtette, hogy nem vesszük figyelembe a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság döntését, melynek döntéseit szerződésben ismertük el kötelezőnek magunkra nézve, mert csak, és bár a Kúria döntése során azért figyelembe vette a döntést, a Világ Legkisebb Óriása és bandája azért még hepciáskodott egy sort.

Ez azért is izgalmas, mert most, a KÖZGÉP bejáratánál tartott tüntetés kapcsán a vállalat jogtanácsosa becsületsértésről papolt, holott mikor Új Péter megírta a Tokaj Kereskedőház kapcsán, hogy annak olcsó bora szar, akkor a strasbourgi bíróság megállapította, hogy a jogi személyeknek nem létezhet becsülete, csak legitim gazdasági érdeke.

Ebben a jogi személy igencsak hasonlít korunk politikusára, kinek – a kevés tiszteletreméltó kivételtől eltekintve - szintúgy nem létezik becsülete, viszont gazdasági érdekei annál inkább léteznek.

És most itt van az Alkotmánybíróság döntése, mely ugyan himi-humi indokokkal, de kimondta, hogy a bírák hatvankét éves nyugdíjkorhatára semmis.

Szempillantás sem kellett hozzá, és Egyeske közölte: a rendszer marad, és a kormány a tervek szerint még a hét vége előtt javaslatot tesz a parlamentnek az alaptörvény, a bíróságokról szóló jogszabály és a nyugdíjtörvény közötti összhang megteremtésére.

Tulajdonképpen arról van itt szó, hogy a hatalmi ágak szétválasztása helyett a hatalom teljes koncentrációját hajtja végre a centrális erőtér centruma, a kis magyar Fekete Lyuk, mely mindent beszippant, aminek csak a demokráciához köze lehet.

És bár kétségkívül ügyesen és erőszakosan teszi ezt, de egyre inkább repedezik a hatalma, mert azért a sajátjai közül sem mindenki ostoba, és pontosan ismerik a diagnózisát, ebből pedig könnyen meg tudják jósolni életkilátásait – már a politikai életére gondolok, természetesen.

És érvényesül a régi tapasztalat is - tűzz valaki hasára egy jelvényt és elkezd annak megfelelően viselkedni.

Ha egy senki szolgából alkotmánybíró lesz, van esély rá, hogy nem akar továbbra is senki szolga maradni.

Ma még a pénz és a félelem kordában tartja vazallusait, de nemsokára eljön az a perc, mikor már nem éri meg a pénz sem, és megéri bátornak lenni.

Kell még kis idő, de hát, ha Antall József kibekkelte „őket”, akkor mi is kibekkelhetjük ezeket, csak éppen lemerülni lesz kissé gyomorforgató abba a szartengerbe, amit ebből a szép kis országból nagy pofázások közepette gyártottak.

Itt az IMF küldöttsége, - ők tudják, kivel állnak szemben.

Nem lehetnek gyöngyvirágos, optimista reményeink…

:O)))

KANADA TOUR - RETOUR

Az elmúlt négy évben hozzávetőleg tízezer magyar – zömében cigány kért menekült-státuszt Kanadában, ebből négyezer körül az elmúlt évben.

Zömük hamarosan hazajön, sokan még a kitelepülésük előttinél is teljesebb kilátástalanságba.

Kanada gazdag ország, mégis érzékelhető feszültséget okozott a nagyszámú „menekült”, akiknek egy része érzékelhetően a kanadai menekültügyi és szociális ellátórendszer humanizmusával akart visszaélni.

Az állam most besokallt és megváltoztatta menekültpolitikáját, lerövidítette a menekültkérelmek elbírálási határidejét, megállapította, hogy Magyarország, mint az Európai Unió tagja biztonságos államnak minősíthető, ezért aztán a menekültkérelmek elbírálásához elegendő negyvenöt nap is az eddigi ezer helyett, majd az üldözöttségét bizonyítani nem tudó delikvens repül, mint a kanadai vadlúd – csak éppen rükvercben.

Ha kanadai lennék, mindenesetre elégedetten dőlnék hátra székemben, hiszen nem szeretnék azért adót fizetni, hogy egy feleslegesen nagyvonalú bevándorlási politikával ingyenélők és kétes egzisztenciák hadát szabadítsam az országomra, merthogy egy nagyobb létszámú cigánycsalád a hazai viszonyokhoz képest elég jól el tudott munka nélkül is éldegélni, és még csak igluban sem kellett ehhez lakniuk.

Hogy aztán az ingyenélők tönkretették azok hitelét is, akik a tisztességes és emberhez méltó életért  valóban dolgozni akartak? 

Persze mindez nem jöhetett volna létre, ha az ország nem mutat olyan képet magáról, mint amilyet mutatott, ha nem keltett volna olyan benyomást, hogy ez egy olyan ország, ahol a cigány kisebbséget fizikailag is üldözik, ahol igen könnyen elképzelhető, hogy akár az élete is veszélyben forog.

Lehet persze ezt tagadni, de aki megnézi Magyar Gárdáról készített felvételeket, elolvassa, hogy miket műveltek Kiskunlacházán vagy Gyöngyöspatán, meghallgatja a cigánygyilkosságokról szóló híreket, az igen könnyen elhiszi, hogy ebben az országban a cigányság üldözött.

Természetesen ez ebben a formában nem igaz, de az viszont kétségtelen, hogy ma, Magyarországon bármelyik cigány származású felnőtt vagy gyerek elszenvedője lehet szélsőségesek rasszista támadásának, bármikor áldozat lehet.

És az is kétségtelen, hogy ezeknek a szélsőségeseknek nem is nagyon árnyaltan fogalmazó képviselői ott ülnek a Parlamentben, ahonnan időnként ki-kirontanak egy kis terepmunkára, megfélemlíteni cigányt, homoszexuálist, újságírót, meg, még aki nem tetszik nekik - népünk nagyobb dicsőségére és Kárpát-medencei kultúrfölényünk bizonyítására.

Szóval, olyan ez a helyzet, mint mikor testét a helyes válasz adójának felkínáló boszorka kérdésére, hogy mi ül az ő vállán, a királyfi azt válaszolta, hogy rozmár, mire is a boszorka felkiáltott: határeset!

Hát ez is határeset a javából, merthogy azt azért nem lehet még pontosan látni, hogy mit hoz a jövő a cigányságnak, de azt igen, hogy ha a dolgok így mennek tovább, akkor itt csúnya dolgok lehetnek még.

Ez persze nem kell, hogy érdekelje sem a kanadai államot, sem a kanadai adófizetőt, merthogy akik kiballagtak hozzájuk, azoknak zömét a kutya se üldözte, ők csak felismertek egy lehetőséget, és eldöntötték, hogy három évig jól akarnak élni, és ha ehhez még dolgozni sem kell, annál remekebb.

Merthogy az ember általában már csak olyan, hogy szeret munka nélkül jól élni, és ezért sok mindenre képes.

Világvallások épültek fel erre a vágyra, emberek száz és százmilliói voltak hajlandók mindenféle idétlen szabályokat betartani, csak hogy haláluk után egy olyan helyre kerüljenek, ahol szép az élet, ahol nem kell télikabát, nem kell az áramot lopni, ahol kaja-pia doszt, és a diszkóban a szférák nyomják a lagzilajcsit, - keleti világvallás esetében a férfiaknak még dögös hurik is kiutalásra kerülnek a házsártos és öregecskedő feleség helyett.

Így aztán nem nagyon kellene a szemünket forgatnunk, hogy ilyenek a cigányok, különösen akkor nem, ha megjelentek közöttük a megélhetési cigányok is, akikben ugyan nincs egyetlen vonóhúzás sem, de cigánynak vallották magukat a bevándorlási hatóság előtt, ami érthető is.

Oroszlános mellényke valószínűleg csökkenthette volna az esélyeiket.

Olyan kicsiben ez, mint 56 után a külföldre menekült szabadságharcosok helyzete volt, - ahhoz, hogy eljussanak vágyaik Amerikájába, fegyveres felkelőnek kellett hazudniuk magukat, hát megtették, ezen ne múljon semmi.

Hogy aztán az évek során egyre élesebben és tisztábban emlékeztek is hőstetteikre, az már csak hab a tortán, a magyar néplélek ábrándosságát és valósághoz való viszonyát illusztrálja példásan…

Persze a magyar hivatalosság is megnyilatkozott a hír hallatán: „a kanadai törvénymódosítás számunkra azt üzeni, hogy a jövőt nem segélyekre kell építeni, hanem tisztességes munkára” – ezzel a megjegyzéssel kommentálta a HVG-nek Mező Laura, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kommunikációs főosztályának munkatársa – meglehetősen cinikusan.

A tisztességes munkához ugyanis tisztességes munkahely is kell, tisztességes munkabérrel.

Ezidáig e területen leginkább csak a pofázás folyt, a Jobbik által vezetett településeken ezt kisebb hatalmaskodásokkal és a cigányok csuklóztatásával kombinálták, megoldva egyúttal még a roma földönfutó és a nem roma nincstelen szegregálását is, - nanehogy már egyazon kukában kelljen nekik kotorászni az ünnepi ebédért…

Mező Laura is inkább azon törhetné a fejét, hogy mit kezdenek majd a hazatelepített négyezer emberi erőforrással, meg az itthon maradt pár százezerrel, meg azokkal, akiket nem a Magyar Gárda üldöz, hanem csak az Orbán kormány, diszkriminációmentesen.

Mező Laura munkabére hozzávetőleg annyi lehet, mint amennyiből vagy hat cigánycsaládnak kell megélnie egy hónapig, úgyhogy amikor az üzeneteket hallgatja, eszébe juthatna akár ez is.

Semmi személyes egyébként – csak a tisztánlátás kedvéért.

Kanada pedig kicsit megnyugodhat, ha a menekültjeinket hazatoloncolják, akkor nem fenyegeti többé gyönyörű libáikat a pörköltté lényegülés réme, legalábbis, amíg a Vezér látogatást nem tesz náluk, mert akkor isten irgalmazzon szerencsétlen szárnyasoknak!

:O)))

ALATTVALÓK

Ha van valami, ami igazán bosszant ebben a fertelmes vircsaftban, melynek részeseinek lenni van szerencsénk, akkor nem ez a kis méregzsák, még csak nem is szervilis vazallusai.

Bosszant ugyan a mérhetetlen hatalomvágy, a nagyüzemi tolvajlás, fáj az ország értékeinek elherdálása, a vazallusok hordáinak etetése és a Vezér gazdáinak mérhetetlen pofátlansága, de ezeket ki lehet bírni, hiszen ez egy előre borítékolható folyamat eredménye – számíthattunk rá.

Ami valóban idegesít és bosszant, az nem ez, hanem a magyarok nyálcsorgató bambasága, gyerekes félelme, undorító gyávasága és önző közömbössége.

Mert pofázni azt nagyon tudunk, meg visszafelé mutogatni a történelemben, mikor is a magyar nép állítólag büszke és bátor nemzet volt, mely számára a legfontosabb érték a szabadság.

Ahol az ország népe vendégszerető, a gyengéket és szegényeket védelmező, a leigázást nem tűrő nemzet volt, hősi példa az utánuk következő nemzedékek előtt.

Hogy ilyen volt-e valóban?

Nem akarom felidézni az igazságot, nem szeretek állandóan szembesülni saját népem szégyenével, mondjuk azt inkább, hogy a történelem során elkövetett hibáinkat és bűneinket idegen hatalmak kényszerítették ránk, jellemünk gyengeségei a sokszáz éves elnyomatás alatt keletkeztek, nem teljesen csak mi felelünk értük.

Egyébként ez többé-kevésbé meg is felel a történelmi tényeknek, adóelkerülésre való hajlamunkat a szakemberek például a százötven éves török megszállásra vezetik vissza.

Igaz, hogy ez aztán túlterjeszkedett a Hódoltság területein, és nagyon szépen elsajátította a három részre szakadt ország töröknemlátta másik két része is, de azért ez elfogadható ideológia.

Aztán jött Habsburg, német, orosz – ők is rajta hagyták hatalmuk nyomát a magyarság lelkén - ezt is fogadjuk el.

De 1989 óta nincs mentségünk semmire.

Az azóta eltelt évek alatt a saját jövőnket építjük saját döntéseink alapján.

Így aztán a felelősséget is kell vállalnunk értük - viselnünk kell hibáink és tévedéseink következményeit.

Ezt viszont nem nagyon szeretjük, viszont abban nagy a rutinunk, hogy amikor ostobaságot csinálunk, akkor festünk magunknak egy álomvilágot és belemenekülünk, majd illúzióink ködéből ki-kikiabálunk - általában ostobaságokat, - miközben Európa úgy néz ránk, mint egyetemi tanár a közveszélyes szellemi fogyatékosra – kicsit sajnálkozva bár, de nem feledkezve meg saját és környezete védelméről.

De hát hogy is nézhetne más szemmel ránk bárki is, hiszen - bár jól ismerem dicső népem - magam sem gondoltam volna, hogy a magyarság otromba idétlenségek sorozatát követi el a nemzeti zászlót lengetve.

Hogy nagy hazaffyaskodások közepette elkótyavetyéli a nemzeti vagyont, hogy szétveri az éppencsak kialakulóban lévő középosztályt, hogy nyomorba rugdossa saját magát, merthogy azt azért ne feledjük, hogy ebben az országban roppant demokratikusan megy az akasztófakötél fonása, a szakszerűen és demokratikusan megkötött csúszócsomó nyakunkra illesztése, de még a sámli kirúgását saját talpa alól is demokratikusan megszavazza a nemzet.

Húsz éven keresztül handabandáztunk a szabadságról meg a demokráciáról, majd, mint a kisgyerek a megunt játékot odahajítottuk mindkettőt a sarokba, majd kezébe nyomtuk az országot egy morálisan kihívásokkal küzdő jöttmentnek, egy kóklernek, aki olyan, mint Rodolfó volt hajdan, csak nem olyan tisztességes. 

Rodolfó ugyanis miután alsógatyára vetkőztette áldozatát, elszedve annak minden értékét, akkor egyenként visszaadott mindent a bamba nézőnek.

Na, erre jelen esetben számítanunk nemigen kell, amit itten elloptak, az rendesen el lett lopva, a libától az atomreaktorig.

Az azért meghökkentő, hogy 1918-tól itt csak diktatúrák voltak, de a nép nem tanult semmiből.

Pedig már volt itt ilyen diktatúra az elmúlt száz évben, többpárti parlamenttel a háttérben, de ettől még diktatúra volt, botozás törvénybe iktatásával, Legfőbb Hadúrral.

Sőt, még a nyilasok is parlamenti háttérrel gyilkolták saját népüket, de a kommunista diktatúrák mögött is parlamenti képviselők álltak.

Erre majd negyedszázaddal a szabadság lehetőségének megnyílása után ismét diktatúrában élhetünk, egy olyan sunyi, gusztustalan, nyúlós valamiben, melyben a nép ismét meg akar tanulni félni, és a célját lassan-lassan már el is érte.

Mintha csak a Rákosi-korban élnénk, ismét zeng a vastaps, ha megszólal a gigász, aki olyan gátlástalansággal hazudja és köpi szemközt ezt a népet, hogy szemtelensége párját ritkítja.

Ha ezeket egyszer eltakarítják, az nem a mi érdemünk lesz, mint hogy a törököket, a Habsburgokat, a németeket és az oroszokat se mi vertük ki az országból, mindig valaki más tette meg nekünk ezt a szívességet.

Úgy néz ki, most is ez a sorsunk, várhatjuk, hogy ki küldi a pokolba ezt a selejtes óriást, gazdáival, vazallusaival kéz a kézben.

Hogy mikor leszünk egyszer képesek felelősen saját kezünkbe venni a sorsunkat?

Mikor leszünk végre alattvalókból felelős polgárok?

Fene tudja, ezer év nem volt elég, hogy felnőjön ez a nép, párszáz év még rámehet a dologra…

:O)))

MENEKÜLÉS

Azt mondta annak idején a vezér: ha az IMF jön, én megyek!

És lám, a Fényességes nem egy hazug alak, most, hogy jön az IMF, ő valóban megy is – szabadságra.

Merthogy ez itt most az elemcsere ideje, vagy az akkumulátorok feltöltéséé, vagy mifene - mindenesetre megy az Adriára, ahol egy kis szigeten, egy hajdani kolostorból átalakított luxusszállodában fog lelkigyakorlatot folytatni.

Részemről ugyan ezt feleslegesnek tartom, merthogy rajta már az Isten sem segít, és ha az volt a célja, hogy beleírja nevét a magyar történelembe, hát akkor üzenem, hogy sikerült.

Történelmi személyiség lett – ő a magyarság utolsó kétszáz évének negyedik legkártékonyabb politikusa, közvetlenül Horthy, Szálasi és Rákosi után.

Úgyhogy akár be is fejezhetné áldásos tevékenységét és elmehetne fociedzőnek szűkebb pátriájába – habár a tizenegyért is kár, ha a tartalékokat nem számoljuk, de tizenegy azért mégis kevesebb, mint tízmillió, ha a határontúliakat kihagyjuk a számvetésből.

Nem egyedül lóg el az IMF küldöttség elől, vele egyszerre pucol szabadságra jobbkeze is, ki pedig az egyetlen, aki már csak a tekintetével is zavarba tudta volna ejteni az IMF tárgyalódelegációját.

Hiába, nehéz vert hadak élén kossuthlajoskodni, nem egyszerű dolog a kapituláció.

Épp a minap néztem meg egy filmet Keitel vezértábornagyról, amint aláírja az okmányt a feltétel nélküli kapitulációról, büszkesége maradék roncsaival marsallbotjába kapaszkodva – mit mondjak, nem irigyeltem, pedig a legrosszabb még hátra volt számára.

Úgyhogy Görgey szerepére is kellett választani egy Fideszes művészt, ez a választás egy jósvádájú magyar legényre, Varga Mihályra esett, aki volt már minden a Fidesz házatáján, többek között volt már pénzügyminiszter is.

Persze ez nem egy túl nagy múlt, most, hogy a forradalom során kiderült, hogy pénzügyminiszteri posztra tulajdonképpen nincs is szükség, merthogy a Vezér polihisztor.

Jogász, közgazdász, külpolitikus, egészségpolitikus, oktatáspolitikus, halász, vadász, madarász, de ez utóbbi posztját delegálta a testvéri, a lét egy magasabb szintjén materializálódó virtuális párt vezetőjére, a madarak megmentőjére, a hit sörétes védelmezőjére, Tömjén Zsoltra.

Itt a Vezér az általános illetékes, emellett munkabírása hallatlan, mint ez némelyik fényképén erősen látszik is, csak a drog mibenlétét illetőleg van még némi vita.

Mindenesetre az a biztos, hogy nem füvezik, mert annál azért súlyosabbak a tünetek.

Szóval alsó és felsőgörgey Varga Mihály készül a világosi síkra, hogy csapataink rendezett sorokban letehessék a fegyvert a gyűlölt ellenség előtt, zászlaink lankadtan csüggnek bús zászlótartóink kezében, egyedül a Főtárgyaló vágja a tőle megszokott bús pofákat, de hát mi a francnak is örülne, mikor éppen az ő csúnyájával veri a csalánt a mi Boldogságunk.

És hát nem úgy néz ki, hogy ez az attrakció hamar lezajlik majd - piff-puff arra a csalánra, oszt jólvan, menjünk ebédelni - ez bizony egy hosszadalmasabb tortúrának tetszik, ahol menet közben kiderülhet, hogy nem csak a csalánt kell verni, hanem egymástól egy centire élükre állított zsilettpengéket is, aminek következtében fel lehet majd venni az ünnepi bankett menüjére a frankfurti levest is, a la Varga Miska.

Már a tárgyalások megkezdése sem tűnik könnyűnek, hiszen közvetlenül a nice to see you után az lesz az első kérdés, hogy akkor most miről is tárgyaljunk, daliás magyar testvérünk?

Erre majd a betáplált programnak megfelelően Főtárgyalónk hányavetin odapöki a szót: Hát az elővigyázatossági hitelről!

Erre a gaz IMF delegátus összevonja a szemöldökét és morfondírozni kezd.

Szóval ennek az kellene, hogy adjunk neki arra felhatalmazást, hogy csináljon, amit akar, majd amikor már mindent eltapsolt meg szétherdált a vazallusai között és ott áll üres zsebbel, meg azzal az öntelt, sunyi pofájával a szerencsétlen ország romjai felett, akkor toljunk a zsebébe még egy rakás lóvét, hadd szórja-szarja azt is a szélbe?

Hát, meg amit a paci himbál! – gondolja, s ezzel zsebreteszi a morfondírt és barátságosan megkérdezi a Főtárgyalót:

Tudod-e, én boszorkányosan ravaszdi barátom, hogy egy hasonló javaslatra mit kérdezett a szaharai vándordervis?

A kérdés költői, a Fötárgyaló el is rohan ízibe új instrukciókért a Központi Agyhoz, majd kiköpve szájából az interface-t visszaballag tárgyalni.

A Vezér felmérte a megállapodás elmaradásának következményeit, és kegyesen mondá: egyezz bele, hű szolgám, hogy készenléti hitelmegállapodást kapjunk, habár ezek akkor mindenbe bele akarnak majd pofázni, ami ellen az én puskaműves őseimtől örökölt, kurucosan magyar jellemem vadul tiltakozik, de mit tegyünk - széllel szemben nehéz fülkeforradalmárkodni…

És aztán ez a műsor még számtalanszor meg fog ismétlődni, a mi alcsúti pávánk táncol majd, mint a kísérleti patkány, melynek a nem megfelelő válaszok esetén áramot vezetnek a talpába, új táncot adva ezzel a világnak: a magyar pavanét…

Közben mennek a hónapok, jön az ősz, költöznek a vadludak meg a hajléktalanok, kezdődik a fűtési idény, az utcákon ott ténferegnek már a munkahelyek megmentése során kirúgott pedagógusok, közalkalmazottak, a fiatal orvosok hosszú tömött sorokban menetelnek nyugat felé, mint korunk aranyásói.

A Vezér meg lábához fekteti kedvenc Matolcsyját, megvakarja a fülét és vigasztalgatja.

Nem baj, hű szolgám, azért a bíróknál és az egészségügyi közalkalmazottaknál a hatvankét év feletti vezetőket kirugdaltuk, most felemeljük a nyugdíjkorhatárt hatvanöt évre és visszavezetjük őket a munka világába.

A Golub Iván majd takarítgatja az Uzsoki folyosóit, a Kásler professzor meg elüldögélhet az Onkológia portáján, akinek nincs munkája, az ne válogasson.

Meg aztán, egyszer nyerünk, egyszer vesztünk, de mindig mi vagyunk a bajnokcsapat!

Az IMF meg vergődik egy darabig, mint ló a mocsárban, aztán egyszer majd legyint egyet, oszt hazaballag.

Na, akkor jön majd el ránk a szép világ…

:O)))