BOKROS TEENDŐK

Szerintem nem kell minden politikust szeretni.
Sőt, szerintem egyiket sem kell szeretni, mert jobb esetben mindegyik rajtunk akar kísérletezni világmegváltó társadalomszervezési elképzeléseivel, laboratóriumnak nézve az országot, benne tízmillió kísérleti patkánnyal.
Rosszabbik esetben emellett lopni is akar, visszaélve pozíciójával, a legrosszabb esetben ellopja az országot és ostoba cselédet csinál belőlünk.

No, persze csak, ha hagyjuk, mert nincs az az idióta diktátor-palánta, akinek szeme előtt álmatlan éjszakáin ne ködlene fel néha az a golyóverte fal, mely előtt egy szomszédos ország diktátora álldogált az oda rendszeresített családi gazdálkodó társaságában, aki amúgy nem gondterhelt traktoroslányt alakított, hanem mérnök-akadémikust.
Ő is népe felvirágoztatója volt, ő is szembeszállt szövetségesével, ő is állandóan a függetlenségét bizonygatta, neki is tapsolt a nép az utolsó napig - és ő is lopott, mint a gép.
Persze ő is csak biztonsági megfontolásokból, mivel egyébként övé volt az ország, tokkal vonóval - nálunk ehhez még a gyanta is hozzájön.

Éppen a minap találták meg a vagyon egy részét - a Magyar Nemzet Online szerint 50 milliárd euro értékű aranyat – elásva, aztán ez vagy igaz, vagy nem, de állítólag nálunk is el van ásva néhány ezer hektár föld egy Cinege utcai kert sarkában...

Mindenesetre ahhoz, hogy elvegyük a diktátor-jelöltek kedvét attól, hogy amfiteátrumot építsenek a Népstadion helyére, ahol majd a liberálisok vívnak szocialistákkal, majd a maradékot, meg az elfajzott konzervatívokat feletetik a vérmókusokkal, miközben az egyeduralkodó remekül szórakozik - ahhoz erőt kell mutatni.
Márpedig a népi bölcsesség azt mondja, hogy egységben az erő, bár ez ügyben a demokratikus oldal inkább az „egységben a kétség” szép elvét próbálja bevezetni, de a népi bölcsesség már kiállta az idő próbáját, sőt, a „sok lúd disznót győz” közmondással erre még rá is erősített.

Erőre pedig szükség van, mert a diktátorok és az egyeduralomra törők csak az erő nyelvén értenek, lásd Sztálin példáját, aki, amikor jelezték, hogy a Pápa helyteleníti valamelyik politikai lépését, akkor állítólag visszakérdezett: És hány hadosztálya van a pápának?

Namármost nem minden összefogás, amit annak neveznek, merthogy azt nem nevezhetjük összefogásnak, ha egy párt kiválaszt valamilyen amorf katyvaszként üzemelő politikai alakzatot, vagy felkarolja egy romjaiban heverő valamikori párt maradványát, hogy demonstrálja a demokratizmus melletti elkötelezettségét, de azért ne kelljen egyezkednie senkivel.
Ehhez szövetségesnek jelentkező politikai hulladék-figurákat a politikai élet másodvonalából mindig fog találni az, aki ehhez a színjátékhoz partnereket keres, hiszen a politikai halálnál lényegesen jobb a politikai vazallus élete.
Itt-ott csak leesik valami, ha nem is a színhús, legalább a csont, és lehet reménykedni a csillagok egy kedvezőbb konstellációjában, a feltámadásban.

A valódi összefogás a diktátor ellen azt jelenti, hogy a politikai élet valamennyi demokrácia iránt elkötelezett, diktatúraellenes szereplője részt vesz benne, kivétel nélkül.
Nincs finnyáskodás, nincs primitív gyerekeskedés, nincs alma játszik, körte nem típusú kiszámolósdi, összefogás van.
Ehhez persze kellenek bizonyos politikai képességek, legelsősorban az, hogy a résztvevők legyenek képesek felnőtt módon gondolkodva átmenetileg felfüggeszteni egymás iránt érzett ellenszenvüket, rendeljék alá politikai elképzeléseiket az egyetlen valóban fontos célnak, a diktátor eltávolításának és a demokrácia helyreállításának.

Na, ez nehezebb, mint kapát-kaszát ragadni, mert még mielőtt mást legyőzünk, saját magunkat és prekoncepcióinkat kell legyőznünk, ez pedig fránya nehéz tud lenni.
Szép példája ennek Giczy György cikke a Népszavában.
A volt jobboldali pártelnök arról értekezik, hogy az emlékezetes október 23.-i rendezvényen a baloldal tulajdonképpen nem fogadta el Bokros Lajost, „aki frissen alakult pártját jobbközép, konzervatív beállítottságúnak aposztrofálta. Márpedig az ott összegyűltek az ilyen politikai kategóriákat nem hallgatták szívesen, még akkor sem, ha ezek a szavak történetesen az MSZP egykori pénzügyminisztere részéről hangzottak el.”
Én másként emlékszem, ott voltam, és szerintem Bokrost egyértelmű rokonszenvvel fogadta a tömeg. Jómagam például sokkal több, a sajátommal közös gondolatot véltem felfedezni a beszédében, mint egyes baloldali szónokok mondanivalójával.
Akik nem arattak valami túlzott közönségsikert, azok közül egynek sem volt bajsza.

Azért Giczynek van néhány igazsága a cikkben, mert az kétségtelen, hogy ebben a kiélezett politikai légkörben legnagyobb hiány bizalom tekintetében van.
És mégcsak nem is a baloldal-jobboldal között, hanem elsősorban a politikai rokonságon belül.
Nincs az a konzervatív politikus, Giczytől Bokrosig, Dávid Ibolyától Pusztai Erzsébetig, akiben kevésbé bízna meg egy szocialista politikus, mint egy DK-s politikusban, de sok esetben fordítva is igaz ez - nem szólva a liberálisok belső és külső utálkozásairól.
Tulajdonképpen ezzel Viktor el is érte a célját.

Megosztott ellenzék – egységes kormányzati szavazótábor, ez a sikere titka, és ezért meg is tesz mindent, mi meg kontrázunk ennek az őrült prímásnak, szinte mindahányan.
Mert a pártvezetők utálkozása ragadós, ha Bajnai ejt egy-két igaz könnyet a helyzet miatt, melynek előállításában oroszlánrésze volt, akkor hívei is zokogni kezdenek, ahelyett, hogy kupáncsapnák a túl sokat és túl következetesen hibázó pártvezért, mert következményeknek a mi térfelünkön is illik lenni.

Persze alsóbb szinteken azért vannak még normális emberek és normális viszonyok, nálunk helyben például gond nélkül együtt tudnak dolgozni a demokraták, mondjon akármit is pártvezetésük.
Kevés az idő, nincs lehetőség holmi éveken keresztül tartó bizalomépítésre, fel kell tételezni egymásról a jószándékot - bemondásra, mint az ultiban.
Aztán akik nem méltók a bizalomra, azoktól majd meg kell válni, de ez az a pont, amikor mindenkit hívni kell.

Három évre félre kell tenni a pártpolitikát, ezalatt a demokrácia helyreállításával kell foglalatoskodni, le kell folytatni a puccsisták pereit, hogy soha többé ne legyen ebben az országban senkinek lehetősége sem erőszakosan, sem alkotmányosan egyszemélyi hatalom kiépítésére.
Szociáldemokratát, kereszténydemokratát, demokrata fórumosokat, a munkáspárt 2006 tagságát, mindenkit, aki a demokráciát az Alkotmány alapjain tudja elfogadni.

Nem, nem az Alaptörvénynek nevezett illegitim puccstörvény, hanem az Alkotmány alapján, melyre felesküdött minden politikus, az is, aki aztán egyéni ambíciói érdekében szétverte.
Óriási ma a választók, a pártok tagságának és szimpatizánsainak szerepe.

A pártapparátusok hajlamosak a taktikázgatásra, a pozícióharcokra, de erre ma nincs idő.
Mielőtt Orbánt kényszerítené a nép a távozásra, előtte saját pártjainak vezetőit kellene ésszerű magatartásra kényszeríteni.
Vagy világgázavarni.
Túl nagy a tét.

:O)))

VERKLI

Mint egy meghibásodott zenegép, melyet néhány hibbant verklis váltott műszakban teker, csak játssza, játssza ugyanazt a dalt.
A verklisek nem törődnek senkivel és semmivel, a nótát egyszer valaki előre megfontolt szándékkal, aljas indokból megírta, hát akkor hadd szóljon, ugyanaz, ugyanúgy, ezerszer.
Lassan már el is hiszik, amit mondanak.
Közben kitört a világháború, csapataink a tehetségtelen vezérek munkásságának eredményeképpen romjaikban, Doberdó, Isonzó, Bruszilov-offenzíva - de ők csak tekerik rendületlenül a verklit.
Az meg zengi a Gotterhaltét, a ház gangján a lakosok, akiket előcsalogatott a zene értetlenül nézik a szent buzgalmat és nem nagyon értik, hogy a tekerőkart egymás kezéből kicsavaró verklisek miből gondolják, hogy az elavult, de már új korában sem túl fülbemászó dallam végén záporozni fog az újságpapírba csavart aprópénz lábaik elé.
Igen, kedves olvasó, a magát demokratikusnak nevező oldalról van szó, amely arról nevezetes, hogy sikerült olyan vezetőkre szert tennie, akik be vannak oltva politika ellen, míg azon testületek tagjai, akiknek dönteniük kellene a célról és a haladás irányáról, láthatólag csak azzal vannak elfoglalva,– tisztelet a kivételnek - hogy a következő négy évük kényelmét biztosítsák.
És a jobbik változat szerint nem veszik észre, hogy a zene, amit játszanak hazug, hamis és elavult, már nem lelkesít senkit, de a legnagyobb hibája, hogy erre a zenére nem jön be a közönség.
Mégsem tudják, nem akarják abbahagyni, kényszeresen hajtogatják, kényszeresen tekerik a kart, semmi nem zökkenti ki őket belőle: Gyurcsány többet visz, mint hoz, Gyurcsánnyal nem lehet összefogni, Gyurcsány lesz az oka a vereségnek, Gyurcsány, Gyurcsány, Gyurcsány…
A saját maguk által keltett csatazaj elnyomja a választók hangját, ha meg mégis úgy felerősödik, hogy nem tudják nem meghallani, akkor kijelentik, hogy a hang ugyan a tömegből jön, mégis Gyurcsány hangja.
Ő szervezte meg, hogy a rakparton a különféle zászlókat lengetők egyként ordítsák: Összefogást!
Jelzem, ha így lenne, akkor is alkalmasabb lenne politikusnak náluk, hiszen meg tudta volna szervezni az akciót, ők meg, ha a ceruzát az asztal egyik oldaláról át szeretnék tenni a másikra, tanácsadók véleményét kell, hogy kikérjék.
Másrészt, meg is tudná szervezni, ha akarná, de ezt az akciót nem kellett szervezni.
Ezt a jelenséget úgy hívják, hogy vox populi, ami nem azt jelenti, hogy populista hang, mert az Viktor, meg lassan már Attila műfaja is, hanem azt jelenti, hogy a nép hangja.
Közmondásból lehet ismerni – Vox populi – vox Dei, a nép szava – Isten szava…
Egyszerűbb nem elhinni, hiszen ha elhiszik, akkor felül kell vizsgálni az ezidáig folytatott politikájukat, be kell ismerniük, hogy tévedtek, rossz döntést hoztak, bocsi…
Ezért aztán olyanok, mint a feleségét a postással rajtkapó francia férj, akitől a postás alól megkérdezi az asszony: most mégis, kinek hiszel drágám? Nekem, vagy a szemednek?
Mindennel megpróbálkoznak, csak egyel nem: nem néznek szembe a valósággal.
A valóság meg soha nem arról nevezetes, hogy túl gyönyörű lenne, de aki hisz neki, azt busásan meg szokta jutalmazni - ehhez persze fel kellene ismerni, mikor szembejön velünk az utcán.
Vannak, akik erre soha nem voltak és soha nem is lesznek képesek, ellenben remekül el tudják sajátítani a kamarilla-politizálás összes csínját–bínját, mást meg nem is nagyon ismernek, mert a való világról nekik legfeljebb VV Évike jut eszükbe az ő nyuszis papucsával…
Bajnai pislog, mint primadonna, akinek a díszletmunkás belecsípett a seggébe, közben ötvenszer elmondja, hogy az összefogás gondolata tőle ered, holott ő csak ráült a néphangulatra, majd kikiáltotta magát az összefogás miniszterelnök-jelöltjének, ami akkor jó ötletnek is tűnt.
Csak aztán pártot alapított és ezzel miniszterelnök-jelöltből minielnökké küzdötte le magát - egy zavaros és békétlen pártszövetségecske elnökévé.
Hibát hibára halmozott, becsalogatott a házába karrieristától kezdve zavaros ideológiájú pártmaradványokat – mind „valaki” akar lenni és mind az ő rovására.
És hát Békéscsaba, ugye – ilyet profi nem engedhetne meg magának.
Mesterházy meg egyszerűen egy kedves srác, tele ambícióval, tele szorgalommal, de ez olyan, mint a zenetanulás, - van, amit nem lehet megtanulni, vagy van tehetsége az embernek a zenéhez, vagy nincs.
Utóbbi esetben is lehet és érdemes is muzsikálni, de talán nem lenne szabad a Bécsi Filharmonikusok karmesteri pulpitusára ácsingózni, talán kamarazene otthon, a családdal, ott elnézhető a hamis hang, az ütemtévesztés, a kottaismeret hiánya…
A rutinos és okos Lendvai Ildikó már felismerte a helyzetet, ő pontosan tudja, hogy Gyurcsányt zsarolni reménytelen vállalkozás, - tett is javaslatot a kabát újragombolására.
Az Újságíróklub résztvevői is valamelyest árnyaltabban beszélnek, de persze van, aki ismét meghirdeti, hogy azé a felelősség, aki nem szavaz erre a csődtömegre, melyet ma a Bajnai-Mesterházy összefogás képvisel – ő majd később rájön, hogy butaságokat beszélt.
Gyurcsány dícséretét zengi a kissé fáziskésésben leledző Botka is, aki ugyan egyéb ügyekben elég értelmes dolgokat mond, de ha meghallja Gyurcsány nevét, elmegy az esze és a választó nyakába akarja tolni az elcseszett szocialista politika miatti felelősséget.
Nekem Németh Miklóst idézi, mert ugyan a szándéka nyilvánvaló, de addig-addig köti a vitézkötéseket a dolgaira, annyira biztos akar lenni a dolgában, hogy már mindenki unja.
Pedig ő alkalmas miniszterelnök-jelölt lett volna egy szocialisták által vezetett összefogás élén, szép nagy marha ember, ahogy mondani szokták, magyarember él-hal az ilyenért – de a kulcsszó azért itt is az összefogás kellene, hogy legyen, mert erre vevő a demokratikus oldal választója.
Anno a foxi-maxin úgy tanították, hogy a demokrácia nem a pártelitek uralmát, hanem népuralmat jelent – ezt a tézist ugyan a jobboldalon már hatályon kívül helyezték, mert már ez is maga a parttalan anarchia lenne Viktor uralmához képest - de azt hittem, a demokratikus oldalon még érvényes a definíció.
Én élveztem volna Botka szerepeltetését egyébként, mert már Gyurcsány esetében is sámlira állították a kis akarnokot, Botka hóna alatt még jobban mutatna, de persze ez csak álom - a cél ma elsősorban Gyurcsány kifüstölése, ez felülír mindent.
Az ember sokszor nem is tudja eldönteni, hogy ezek az emberek Orbán vagy Gyurcsány ellen szeretnének szövetkezni, és ha nem lenne a helyzet ilyen szomorú, hát hemperegni lehetne a röhögéstől viselt dolgaik miatt.
Ezek gúnár nélkül szeretnének libát csinálni, és már a megfelelő tojás világrajötte előtt osztogatják maguk között a libasültet, de persze önzetlenül és a demokrácia helyrepofozásának szent céljától áthatva…
Hát, csak megjön az eszük, jó lenne, ha ez még a választások előtt történne.
Csak emlékeztetőül a varázsszó: Összefogás!

:O)))

AGYAGHADSEREG

Kínában járt Hende Csaba, a magyar Clausevicc, Czinege Lajos döglött lova nyergének méltó örököse.
Logikus volt a lépés, hová is utazhatott volna, hiszen fontos humanitárius kötelezettségünknek teszünk imígyen eleget, mikor megmutatjuk a Kínai Népi Felszabadító Hadseregnek, hogy merre van az arra.
Derék dolog, malagyec, csak elismerés illeti a magyar külpolitikát újabb okos lépéséért, hiszen a jelenlegi helyzetben már reálisan tervezhettük, hogy úgy sacc/kb ötven év múlva Amerika szóba áll velünk, de így darabideig megint nem fenyeget bennünket az a veszély, hogy mondjuk hadat akarunk üzenni Washingtonnak és meglepetésszerűen kiderül, hogy a fenyítendő államban barátunkat tisztelhetjük.
Nincs jobb dolog a tiszta helyzeteknél, gondolom Chuck Hagel amerikai védelmi miniszter is így gondolhatja a hír hallatán, majd reflexből azonnal megtiltja bizonyos bizalmas információk – például az US.Army - ban rendszeresített, medvecsapdával megerősített olívzöld tábori fapina harcászati-technikai jellemzőinek - átadását a Magyar Honvédség részére.
Ami azt illeti, sok hasznot nem hajtunk a NATO-nak, ebből következőleg esetleges kártékonyságunk mértéke is behatárolt, de mégis – ha az ember meglátja, hogy a haverja együtt kocsmázik, meghallja, hogy közös terveket kovácsol azzal a szomszéddal, aki át szokta hozzánk dobni a vakondot, hát a bizalom kissé megereszkedhet.
De engem nem is ez szórakoztat legjobban, habár Hende főmarcona, a Vezér ökle (r?) az ő katonai képességeivel önmagában is szórakoztató jelenség, mégis, az általa kiváltott, amúgy frenetikus hatást jelen esetben helyből felülmúlja az a könnyed lazaság, mellyel a Fidesz és az Állam (tudjuk, kiről van szó, egyszemélyben?) úgy átlép a Tienanmen téren történtek, az emberi jogok, meg a szocik idejében főbűnül felrótt Tibet problémája felett, mint liba a tyúkszaron, még csak el sem gágintva magát.
Ha belegondolok, hogy micsoda művészi-politikai-anyagi cirkusz volt a sanghaji Világkiállítás magyar pavilonja miatt, beleértve a Gömböc kiállítását, akkor szinte érthetetlen, hogy ez a másik gömböc által odaküldött harmadok gömböc miért nem veri ki a biztosítékot, jóllehet az a Gömböc a maga műfajában tökéletes volt, míg ez ránézésből is az ellentettje.
Akkor most mi is van Tibettel?
Emberi jogok sárbatiprásával?
Most meg oda járunk tapasztalatot cserélni.
Gondolom, a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg megosztja velünk tapasztalatait a harckocsik bevetése a tüntető polgári lakosság ellen, míg Hende vezér átadja tapasztalatainkat a harckocsik bevetése csőcselék által, városi harcban a rendfenntartó erők ellen témakörében.
Félreértés ne essék, Magyarország számára igen fontos a XXI. század vezető hatalmával kiépítendő korrekt viszony.
Igen fontosak a két ország közötti kapcsolatok is, de ezek kiépítése során illő és kellő szerénységet lenne célszerű tanúsítanunk.
Ebben irgalmatlan nagy segítséget tudna adni, ha Hende miniszter, mielőtt a biztonságpolitikai stratégiai párbeszéd kifejezést kiejti a száján, használná a fantáziáját.
Mondjuk, elképzelné harmincezer főt sem számláló seregünket – ebben benne van mindenki, a titkárnőjétől kezdve a Honvédkórház műtőséig - egysoros vonalban felsorakozva, és minden harcos mögé odaképzelné a megfelelő számú kínai katonát – mondjuk minden magyar katona mögé úgy száz kínai harcost, és akkor még a paramilitáris erőket és híres agyaghadsereget hozzá sem számoltuk.
Hende sztrategosz – úgy tűnik – ugyanabban a betegségben szenved, mint főnöke, csak még nem lengeti a nyelvét.
Ezzel nagy előrelátásról tesz tanúbizonyságot, hiszen jelentősen csökkenti annak kockázatát, hogy az általa feltalált híres magyar kardlengetés során levágják azt, megfosztva a Magyar Honvédséget csodafegyverétől, a felesleges pofázás képességétől.
Kis ország, kis hadsereg, de arra jó, hogy a sok kis harcimarci katonásdi iránti vonzódását kielégítse.
Az ember úgy van velük, mint amikor a nagykést a kezébe kaparintó kisgyereket figyeli – istenem, csak kért ne tegyen vele magában.
Afganisztánból talán lassan hazajövünk, aztán már csak a világ többi részéből kellene összeszednünk azt a párszáz katonát, akiket odaküldtünk, mindjárt nagyobb biztonságban lennénk.
A biztonságpolitikai csúcsot aznap érnénk el, amikor az utolsó szolgálatvezető becsukja maga mögött a raktárajtót és a Parlamentbe beadja a laktanya kulcsát.
Csatát soha nem nyertünk, a katonáinkat mindig csak irtotta az ellen, mindenki megszállt és leigázott bennünket, soha, senki nem rettent meg félelmetes katonai képességeinktől – most meg aztán…
Persze, ha azt nézzük, hogy a röhögésbe bele lehet halni, akkor azért vannak még tartalékaink.
Azt hiszem, ezen a területen is az uniós integrációé lenne a jövő, egy egységes európai haderőn belül lehetne számunkra értelmes pozíciót találni, de erre kevés az esély – a Lánglelkű ragaszkodik a lábszártekercshez.
Mindenesetre a Honvédség ne panaszkodjon, ahhoz képest, ahogy az ország kinéz, a sereg még mindig gyönyörű.
Hát még, ha ferde szemmel néznek ránk.
Nem, nem vagyok rasszista – a szövetségeseinkre gondoltam…

:O))))

ÜGYEINK, ÜGYETLENSÉGEINK

Csak úgy, erről-arról, - mind megérne külön is egy posztot, de ma lusta vagyok
Ma is……
Elutasította Fővárosi Főügyészség Kocsis Máté és Gulyás Gergely feljelentését bűncselekmény gyanújának hiánya miatt.
A feljelentés az MSZP ellen szólt, Gyurcsány Ferenc emlékezetes megjegyzése miatt, melyet az MSZP pártfinanszírozására tett, s mely miatt jobbról-balról hüledezett mindenki – ebben az országban nem szokta meg senki, hogy jártában-keltében szembetalálkozik a valósággal.
Ez az ország olyan, mint az Omega együttes volt fénykorában, irgalmatlan nagy füstből villogás látszik és vad hangok hallatszanak, de hogy mi folyik tulajdonképpen, azt nemigen lehet tisztán látni.
A feljelentők meg örülhetnek, ha a bandavezér nem küldi el nekik a selyemzsinórt, hiszen egy tisztességes nyomozás után úgy ülne egy cellasoron Simicska meg a magyar oligarchák krémje és virága, mint libák a jégen, télvíz idején.
Persze ettől félni nem kell, de a sors bajuszát sem illik ráncigatni, mint tette most ezt a két óvatlan, nem túl sok ésszel megáldott, bánatos képviselő…
De el is dobták úgy a témát, mintha megégette volna a kezüket, holott még csak elképzelték, hova vezethetett volna meggondolatlanságuk.
Pedig Viktor felettébb szereti a politikai kérdéseket büntetőjogi úton rendezni, erre ezer példa van.
A megoldás alacsony kockázattal nagy hozadékot képes realizálni, hiszen aki ellen büntetőeljárást indítanak, annak korántsem kell bűnösnek lenni, viszont mire ez kiderül…
Vannak szelídlelkű hivatalnokemberek, akiket kéz és lábbilincsben vezetgettek, mint a nemrégiben gyakorlatilag szabadon eresztett ároktői gyilkosokat, vagy mintha a gyanúsított maga Bruce Lee lenne, gépágyúval.
Aztán kiderül persze, hogy ártatlanok, de addigra már éveket loptak el az életükből, Viktor meg már régen betakarította a politikai nyereséget, és mi az a pármillió, amit kártérítésként – ráadásul nem a feljelentés szellemi atyjainak, nem pártjuknak, hanem az államnak - ki kell esetleg fizetni?
A pártlogós matrica többe kerül, főleg, ha Kövér Szilárd nyomdája nyomja és Simicska intézi a terjesztést – és ez mennyivel hatékonyabb!
Az összes jobboldali taplóagyú tud erre hivatkozva mutogatni a politikai ellenfélre, emellett a média ingyen csinálja a reklámot, hiszen nem lopjuk mi a pénzt, nemde?
Kölcsönkérjük, aztán majd visszaadjuk árfolyamnyereségként, vissza nem térítendő támogatásként, ügyesbe…
Persze vannak emberek, akiknek valamilyen oknál fogva nem lehet büntetőjogilag nekimenni, ezek közül nekem leginkább Demszky Gábor tetszik, aki valahogyan – sokat adnék érte, ha tudnám, hogyan – hozzádrótozta Viktor pórázát egy széfkulcshoz, mely olyan erősen tartja, hogy még próbálkozni se mer piszkálásával a lánglelkű harcos.
Demszky úgy vonult ki a magyar politikából, mint AIDS-es rosszlány a kuplerájból, patyolat hófehér ruhában, felemelt fejjel, zárójelentését két ujja közé csippentve - senki még csak hozzá sem mert érni.
Pedig Demszky maga volt a liberális Antikrisztus, mégis, míg posztján volt, több „ügyéről” lehetett hallani – olvasni, mint mióta lezárta városvezetői karrierjét.
Miért?
Ki tudja?
Aki meg tudja, az hallgat, még az is, aki sitten üldögél, holott hajdani főnöke a kisujját se mozdította meg érte…
Persze nem lehet minden ügyet egy marék fületlen gombbal elsikálni, de az ilyen ügyeknek nem csak magyarok a szereplői.
Várhatóan százmilliárdot bukik a Magyar Állam abban a washingtoni választottbírósági perben, melyet a sukorói beruházás elmaradása miatt indított az a befektetői csoport, mely a King’s Cityt megálmodta, de előtte elkövette azt a hibát, hogy nem kérte ehhez az akkor még ellenzéki pozícióban levő Orbán hozzájárulását, melyre pedig  - saját nyilatkozata szerint – igényt tartott volna.
Később pótolták a hiányosságot, de akkor már késő volt – készen állt a koncepció, melynek eredményeképpen Gyurcsánynak vezetősztáron, lehorgasztott orral és a lábbilincstől botladozva kellett volna a börtönbe vonulnia, ahol cellatársként vélhetőleg a Rejtő könyvéből, a 14 karátos autóból már jól ismert török (nem, nem Kaya Ibrahim, ő haver…) – Mehár várta volna.
Sajnos Viktor és a Fidesz-fiúk csak a rajt-cél győzelmet szeretik, arra gondolni sem szeretnek, hogy esetleg ellenállásba ütközhetnek, ezért aztán – hihetetlen meglepetésükre – Gyurcsány tisztán jött ki a dologból, és úgy tűnik, az ügy állami szereplőit sem fog sikerülni összesározni, habár négy éven át mindent megtettek ennek érdekében.
Viszont az államnak vélhetőleg ki kell majd fizetni a százmilliárdot, meg az ügyvédi költségeket, melynek nagyságrendjéről csak annyit, hogy csak a Magyar Állam ügyvédi költségei másfél milliárd forintot tesznek ki.
Ronald S Lauder (Estée Lauder fia) nagyon jó üzletet csinált, egyetlen kapavágás nélkül keres százmilliárd jó magyar forintot, Eszti büszke lenne a fiára, ha látná.
Az ügy hátterében egyébként felsejlik Demján alakja is, aki szintén kaszinót és szórakoztatóközpontot akart építeni Pozsony mellett, és vélhetőleg nem jött volna jól neki egy konkurens beruházás…
Akik kitalálják, hogy a százmilliárd szélbeszórásáért ki lesz a hibás, azok között kisorsolunk egy szöget Gyurcsány Ferenc patájából.
Vannak még jópofa hírek, miszerint a hármas metró vonalán a lassan lóvontatású szerelvényeket Tarlós még az első tömegkatasztrófa előtt az orosz gyártóval akarja felújíttatni - az új szerelvények árának egyharmadáért még negyed századot vígan elszaladgálhatnának a metrókocsik.
Persze lehet, hogy nem jön össze a bolt, és a miniszterelnök az utolsó percben új, Gripen típusú (vagy Alstom?  Már a fene se ismeri ki magát…) metrószerelvényeket rendel…
Ha anno az államadósság terhére szerződünk az oroszokkal a négyes metró felépítésére, akkor a négyes metrón éppen kezdenének cserére éretté válni az ilyen felújított szerelvények, de Demszky és részben russzofób, részben nagy üzletet szimatoló kollegái és korabeli eszmetársaik számára ez nem felelt meg.
Gondolom, azt feltételezték, hogy a Vörös Hadsereg majd metrón érkezik Budapestre.
Hogy ez jó döntés volt, vagy rossz, azt nem tudom, de azt igen, hogy a hárshegyi elmegyógyintézetet nem bezárni kellett volna, hanem bővíteni…

:O)))

EGYNAPOS SZENZÁCIÓK

Átszervezi kommunikációját a Szocialista Párt.
Ami azt illeti, ezt évekkel ezelőtt, a vesztes választások után azonnal meg kellett volna tennie, hiszen katasztrofális vereségének egyik – ha nem a legfőbb – oka a minősíthetetlenül gyenge tömegkommunikációs tevékenység volt.
Ha most kezd hozzá, akkor az olyan, mint a sült liba elé szórt kukorica, nemigen segít rajta.
Már az egész világ attól volt hangos, hogy a média a negyedik hatalmi ág, és most tekintsünk el ennek elemzésétől, igaz vagy téves voltától, de arra ez a közvélekedés határozottan rámutatott, hogy eltolódtak a hangsúlyok a média XXI. századi szerepét illetőleg.
Régen a sajtó, a rádió, televízió tudósított az eseményekről, ma formálja azokat.
Ennek megállapításához nem kell egyetemi végzettség, elég hozzá bőven a józan paraszti ész, meg nyitott szemmel járni fel-alá a világban.
Elég észrevenni és megérteni azt az egészen szélsőséges változást, mely a hétköznapokban végbement, mely szerint ami, vagy aki nincs a médiában, az nincs.
Ezért aztán nem közömbös, hogy a média felületeit ki uralja, melyik politikai erő hol és hogyan tudja eljuttatni üzeneteit a választókhoz, egyáltalán, el tudja-e juttatni mondandóját a néphez.
Ezzel választást lehet nyerni és veszíteni egyaránt.
Ezért elképesztő, hogy hova jutott a baloldal ezen a területen, és a mai napig nem látszik, hogy bármiféle változást várhatnánk.
Történelmi bűne ez a baloldal vezetőinek, ha árulás és mutyi az oka, ha egyszerűen csak szűklátókörű felelőtlenség.
Egyszerűen elfogyott a baloldal rendelkezésére álló médiafelület, sem rádió, sem televízió-csatorna nincs, amelyik egyértelműen baloldali irányítású lenne, tehát valamelyik baloldali alapítvány vagy intézmény működtetné.
A közismert, baloldali médiumok közül egyetlen napilap, a Népszava harcol az idővel, az egyre zsugorodó piaccal, az állandó forráshiánnyal, az egyébként baloldalinak tartott médiumok közül az ATV a Hit Gyülekezete tulajdonában van, míg a Klubrádió magánkézben.
Ez azzal is jár, hogy mindhárom kiszolgáltatott helyzetben tevékenykedik, egyiket a pénzügyi ellehetetlenülés állandóan fel-felbukkanó réme fenyegeti, másikat a frekvencia megvonásával és a frekvencia-díjjal lehet kézben tartani, a harmadik pedig az állami egyházi finanszírozáson keresztül lehet konstruktív szerkesztésre késztetni.
Kézben is tartják őket – nem a baloldal érdekeinek megfelelően.
Remekül érzékelhető ez, elég az október 23.-i tüntetéssel kapcsolatos reakcióikat megfigyelni, azt a teljesen egybehangzó kórust, mely az összefogás ellen zengte dalát, nyilvánvalóan nem a baloldal szekerét tolva és a Fidesz kommunikációjának állításait szajkózva, Mesterházy vélt érdekeit támogatva.
Érdekes módon Mesterházy a legkevésbé támadott baloldali politikus a jobboldali, vagy a jobboldal által felügyelt médiában, beleértve ebbe a kereskedelmi televíziókat is - talán nem véletlenül.
Két eset lehetséges: vagy háttérmegállapodás van a személyéről, vagy annyira vértehetségtelen, hogy kár is rá a szót pazarolni.
Ellenben Gyurcsányt, Kunczét, Fodort lelkesen támadták balról is, mert a teljes demokratikus ellenzék összefogása mellett mertek szót emelni, nem is szólva arról a hisztériáról, melyet a tömeg skandálása váltott ki azok között, akiknek elvileg ennek az elvnek elsőszámú propagandistáinak kellene lenni.
Csakhát, ugye, az a korpás hajuk…
Merthogy meg is kellene élni valamiből, és ha valaki azoknak dolgozik, akik az összefogás elvének esküdt ellenségei, hát nemigen várható el tőle harcos kiállás.
A mai megrendelés sokkal kedvesebb tud lenni, mint egy bizonytalan választási győzelemért folytatott harc, persze azért lehet időnként harcias kijelentéseket tenni, de mindjárt utána kell tenni, hogy másrészt, és a végkicsengésnek okvetlen azt a célt kell szolgálni, melyet a megrendelő meghatározott.
Az egyértelműen érzékelhető, hogy valahonnan valakik hirtelen beleöntöttek egy kisebb zsák pénzt a véleményformáló, baloldalinak tartott média zsebébe.
A Táncsics – alapítványról is kiderült, hogy van pénze a Népszavára, az ATV fenntartója történelmi egyházzá érett, jogosulttá válva ezzel az újonnan született egyházi kisded a dúsan duzzadó állami csecs szopogatására, a Klubrádió is hozzájut az ingyen-frekvenciához, Kuncze Gábor meg repült, mikor olyat mondott, amit nem kellett volna.
Van még egy szegmense a médiának, mely ma még szabadnak mindható, de persze a baloldal szempontjából nézvést ez sem problémamentes.
Az internet ma még szabad, de ha veszít a választáson a baloldal, akkor el lehet kezdeni erről is múltidőben beszélni.
Az internet a jövő médiája, a nyomtatott sajtó egy részét – a napilapokat – gyakorlatilag már le is takarította a pályáról, hiszen azok nem képesek nyerni az internetes felületekkel folytatott hírversenyben, másrészt az olvasói szokások is megváltoztak.
A mai középkorosztály és a fiatalok egyaránt az internetes felületeket és a közösségi oldalakat preferálják, a híreket, de a háttér-információkat is azonnal szeretik olvasni, lehetőleg számukra kedvező formában, például okostelefonjaikon keresztül is fogyaszthatóan.
És imádják az interaktivitást, szeretik elmondani a véleményüket a világ dolgairól, eközben persze előfordul, hogy jelentősebb tömegeik - mondjuk úgy, a baloldal aktív része - nem csak a hivatásos véleményformálók sztereotípiáit böfögi vissza, hanem elkezd önállóskodni és – óh, irgalom atyja ne hagyj el – még gondolkodni se restell.
Nem is szereti ezt senki, mint ahogy a bloggereket sem - még a legkiválóbb emberi kvalitásokkal bíró politikusok sem viselik könnyen, ha az egérszürke parlagi blogger nem osztja a nézeteiket, nyíltan vallják, hogy nem olvasnak blogokat.
Pedig abban van a választó véleménye, mert a blogokat többnyire ingyen írják, míg a pénzért született írások mögött ott a sanda vágyakozás a következő írás megjelentetésére.
A Népszava online például kiirtotta az új dizájnból a blog-felületet, az ország vezető politikai napilapja, a Népszabadság nolblog-felületén előbb kerül ajánlólistára a pireneusi hegyikecske szerelmi életéről szóló értekezés, mint egy aktuális politikai témára reflektáló, amatőrtől származó írás.
Baloldali, színvonalas internetes portál nemigen létezik, a pártok hivatalos honlapjait ne tekintsük most médiának.
A szocialisták Táncsics-alapítvány által fenntartott portálja csak addig volt érdekes, míg ki nem szorították belőle Gyurcsány látens és virulens híveit, azóta zenei ajánlatok és szabásminták, továbbá áfonyáspacal receptek kincsestára.
A DK internetes fórumát is átadták az enyészetnek, a pártok honlapjain meg a politikusok végeznek fogalmazási gyakorlatokat, meg üzengetnek egymásnak, elbeszélve a választó feje felett.
Baj ezen kívül már csak a média működtetésével van, no meg a tömegpropaganda egyéb eszközeivel.
Amit ugyanis el lehet rontani, azt a baloldali média elrontja, a tömegpropaganda meg gyengécske.
Ha holnap Orbán Viktor - kezében egy nyilaskeresztes zászlóval, meztelenül és a „Margaréta drága kis cseléd” című slágert énekelve - egy bakkecske hátán lovagolna végig a körúton, karikásostorral hajtva maga előtt a szintúgy meztelen Selmeci Gabikát - ezek akkor sem tudnának hírt csinálni belőle, arról nem szólva, hogy másnapra még az eseményről megjelent mínuszos hír is feledésbe merülne.
Itt van például a felcsúti polgármester esete, aki bekerült Orbanisztán milliárdosai, a leggazdagabb magyarok közé.
Nyilvánvaló, hogy ezt tisztességes úton elérni lehetetlen, Mészáros Lőrinc meg nem egy feltaláló-típus,
de abban biztos vagyok, hogy jobb, mint Széles Gábor, aki a semmiből fakaszt energiát, mert a stróman-típusú polgármester a semmiből fakaszt annyi pénzt, hogy akár egy erőművet is meg tud venni rajta.
Hát ez az ő dolga.
Kultúrállamokban ugyan a rendőrség dolga is lenne, de ez Magyarország, ne éljünk álomvilágban.
Viszont a médiának dolga lenne, hogy nyúljon alá, mint a zsidólátó asszony Vonának, és addig csavargassa – tekergesse dicső függesztékeit, mígcsak ki nem derül, hogy kitől-mitől tollasodott meg az istenadta.
Ne reménykedjünk, ez mostanában nem fog bekövetkezni.
Márpedig aki azt állítja, hogy médiatámogatás nélkül választásokat lehet nyerni, azt minden valamirevaló teve leköpi, mert az hazudik.
Viszont bukni lehet rajta, hiszen a hajdani hashajtó-reklám is azt mondta: Míg ön alszik a Darmol dolgozik.
Ez igaz a Fidesz nagyon primitív, nagyon mechanikus, nagyon gyermeteg, de nagyon hatékony, nagyon következetes kommunikációjára is.
És az eredmény is azonos lesz, sajnos…

:O)))

ÉLJEN NOVEMBER 7.

De szépek is voltak azok a feledhetetlen november hetedikék!
Már előtte nap reggel izgatottan ébredt a hős szabadságharcosok és ellenállók  büszke serege, a lányok, asszonyok kirittyentették magukat, a férfiak zakót húztak, nyakkendőt kötöttek, majd a munkahelyükön elszántan, szinte gyilkos tekintettel néztek a folyosón slattyogó párttitkárra, foghegyről odavetve neki: Tiszteletem Sórágó elvtárs, hogy szolgál a kedves egészsége?
Aztán izgatottan várták a munkahelyi ünnepséget, kivéve azok, akik jóban voltak Évikével a titkárságról, vagy a pénzügyes Gizikével, mert ők már tudták a két legfontosabb dolgot: mennyi lesz a borítékban nekik, és mennyi legfőbb ellenfelüknek és viszonyítási alapjuknak, a nagyfülű Tahitótfalusinak a spedícióból.
Ehhez képest várták boldog vagy savanyú képpel az ünnepséget, mely a magyar és a szovjet himnusszal kezdődött, az internacionáléval zárult, a kettő között meg Sórágó elvtárs mondta el ünnepi beszédét és a borítékok zizegtek.
Az ünnepi beszéd vezérszavai a „feledhetetlen” a „leigázott” és a „győzedelmes” szavak, továbbá Lenin neve és a „világ népei” voltak, évente frissítve és felcsereberélve a mondatokat.


A fegyveres erőknél ez azzal bonyolódott, hogy a kitüntetések eredeti formában csörömpöltek a vitézurak kidüllesztett mellkasán, továbbá az ünnepségen részt vettek az Ideiglenesen Hazánkban Tartózkodó Déli Hadseregcsoport képviselői, akiknek az egység parancsnoka jelvényeket és plaketteket adományozott.
Nagyon szerették, az ogadeni sivatagi oroszlán is onnan tudta, hogy szovjet tanácsadót evett, hogy míg az amerikai tanácsadó rágógumijától csak összeragadt a sörénye, addig a szovjet tanácsadó elfogyasztása után még egy héttel is kitüntetést szart.
Egyszer a szovjet vendégek kitüntették a vendéglátó ezred törzsfőnökét, aki valamilyen baleset miatt láb-protézissel menetelt a győzelem felé, - ő a Szovjet Hadsereg Kiváló Sportolója kitüntető jelvényt kapta, a személyi állomány meg bárdolatlanul röhögött.
Ünnepség után jobb helyeken volt kis -immár nem hivatalos - ünneplés, némi szelíd iszogatás, a valláserkölcsi alapon álló, forradalmi tűzben égő ellenállók leküzdötték az elgyengült elvtársnők ellenállását, azok meg elvörösödtek a forradalmi láztól, szóval ünnep volt ez a javából.
Slampos egy kommunizmus volt ez, mint nagy idők tanúja bátran állíthatom ezt néktek!


Aztán egyszercsak lemúlt rólunk, mint libáról a sikítófrász, mikor a róka elballagott a szomszédasszonnyal a fogai között - na, ezt is megúsztuk.
Próbálkoztak helyette más ünnepet csinálni, de miután pénzesborítékot nem mellékeltek az eszméhez, a nép nem akceptálta az erőlködést, inkább wellness-szállóba vonult, aki megengedhette magának.
Anélkül múlt el, hogy egyszer is komolyabban végiggondoltuk volna, hogy a történelemnek ez a kis vargabetűje mit is adott az emberiségnek, vagy mit vett el tőle.
Lehet ezt többféle szempontból vizsgálgatni, értékelni, de egy biztos: ez a kísérlet nem a jelenségek felszínét karcolgatta, hanem a leglényegét érintette, mert hozzányúlt – méghozzá határozottan, erős kézzel és erőszakosan az osztályviszonyokhoz, a termelési, a vagyoni és az elosztási viszonyokhoz, felrúgva a történelem szerves fejlődését.
Mesterségesen akarta felgyorsítani a fejlődést, mert az eszme képviselőinek meggyőződése volt, hogy az emberi társadalom nem alapulhat az embernek ember által való kizsákmányolásán, és hogy a javak elosztásának van igazságosabb módja is, mint kevesek gazdagsága és a többség nyomora.
Türelmetlenek voltak, erőszakosak és sok esetben kegyetlenek is, főként eleinte.
Mégis, mire nálunk kialakult egy emberhez igazított, élhető változat, addigra világméretekben befuccsolt a rendszer, mert nem bírta a fegyverkezési és nem bírta a gazdasági versenyt sem.


Bizonyára nem is az elvekkel volt a baj, hanem az emberi természettel, vagy ha úgy tetszik, az emberi tudattal..
Merthogy az ember tudata a horda barlangja óta keveset fejlődött és képtelen elfeledkezni évezredes kollektív tapasztalatáról, mely szerint csak az a tied, amit már megettél, emellett dögre kell zabálnod magad, mert ki tudja, mit hoz a holnap?
Így aztán, mikor lemúlt rólunk a szocializmus, mindenki örvendezett, mert mindenki jobbat várt.
Holott nem élt rosszul, de ezt nem hitte el, merthogy egyetlen dologban vagyunk világelsők, ez pedig a saját helyzetünkkel szemben érzett elégedetlenség.
Ez akár hajtóerő is lehetne, de nem az, hanem rosszkedvünk, pocsék természetünk rettenetes következményekkel járó oka, hiszen a szocializmus megszűnte után huszonöt éven át annyit hallgattuk, hogy mennyire ócska az életünk, hogy a végén el is hittük és ma ennek megfelelően viselkedünk.
Hogy milyen rettenetes a sorsunk, milyen rettenetes évek voltak azok, amikor bárki tanulhatott, művelődhetett, ehetett-ihatott ebben az országban, ahol a korszerű egészségügyi ellátás állampolgári jog volt, ahol nem lézengtek az utcán hajléktalanok, ahol a munka jog és kötelesség volt.
És még ma is nagyon jól élünk, összevetve magunkat a világ népeivel, de ma már azért az állam polgárainak fele nyomorog, gyermekek éheznek, évente fagynak meg hajléktalanok az utcán és szegények a lakásaikban – szóval a helyzet cseppet sem rózsás.
Ha megnézzük, hogy mit hiányolnak az emberek leginkább, hát kiderül: azokat a dolgokat, melyek a szocializmusban természetes módon rendelkezésükre álltak.


Emellett természetesen szidják a kommunistákat és azt a szocializmust, melynek a sok nagypofájú proli, zsellér, lyukaszoknis kispolgár családja és saját maga társadalmi és kulturális felemelkedését köszönhette.
De hát ilyen az ember – a vonatkozó vicc szerint is azon szörnyülködött negyvenöt után a viceházmesterné, akinek a férjét kinevezték államtitkárnak, hogy ha nem jönnek ezek a szemét kommunisták, akkor méltóságos asszony lehetne.
Volt még egy pozitívuma november hetedikének: alternatívát kínált az emberiségnek a kapitalista társadalommal szemben.
Már magában a létével önkorlátozásra késztette a kapitalista nagyvállalatokat, a multikat és az általuk hatalomban tartott kormányokat, de a világpolitikai visszarendeződéssel ennek is vége lett, ma pofátlanabb és erőszakosabb a tőkés, mint előtte bármikor, mert azt hiszi, hogy győzött, pedig csak időt kapott.
Kár, mert ennek is a kisember issza meg a levét.
Kádár azt mondta: én a gyalogosok pártján állok – és társadalma valóban a gyalogosok – a kisemberek - társadalma volt.
Ma száguldoznak a kéklámpás Audik, a potentát kinéz belőlük és megállapítja, ezeknek nincs semmijük. nem is érnek semmit.
A proli meg a zsellér meg büszkén néz rá a Gárda terepszínű ruhájából, mert nem emlékezhet a viccre, miszerint a konyak a munkásosztály itala, melyet képviselői útján fogyaszt.
Szóval éljen november hét, az elvetélt Nagy Kísérlet Ünnepe, kár érte.
Persze nem örökre halt meg az eszme, csak most kicsit – egy-kétszáz évet - szunnyad.
Hacsak Pekingben másként nem gondolják…

:O)))

TANULJ MAGYARNAK LENNI!

Ez az ország egyre hülyébb, sajnos.
Persze fejtől büdösödik a láb, és ha a kormányfő nemzetpolitikáért felelős helyettese ennyire – khm… - szóval szellemi kihívásokkal küzdő, akkor elképzelhető egyrészt, hogy milyen lehet a főnöke, másrészt meg, hogy milyen ostoba beosztottakkal veszi körül magát, hogy mégis mutasson valahogy két árvalányhaj-csokor között, lóháton a nemzeti vitrinben.
De joggal büszke, merthogy a világon elsőként született olyan tankönyv, ami a nemzetpolitikáról szól.
A kötetet, amelynek összefoglalója a közigazgatási alapvizsga része, elsősorban a közigazgatásban dolgozóknak szánják, de a külhoni magyarságnak is ajánlják, mivel ezáltal pontosan tudni fogják, a magyar közigazgatásban milyen szerepe van ennek a területnek, és milyen elvárásokat támaszthatnak a mindenkori kormánnyal szemben.
Ha valaki azt hiszi, hogy ennyivel beéri a jelenleg regnáló kurzus, hát igennagyon téved, merthogy a közigazgatásban dolgozóknak amellett, hogy valószínűleg térdet kell hajtaniuk, ha elmennek előtte, vizsgát is kell tenniük a könyv feltehetőleg roppant értékes tartalmából.
Merthogy ebben a könyvben benne van mindaz, ami magyarrá teszi a magyart, nemzetté a nemzetet, emellett a lovaskeresztény szerint a korszakos mű az autonómia kérdését is részletesen tárgyalja, végighalad a szomszédos országok történelmén, körképet ad a Kárpát-medence viszonyairól.
Kulcsfontosságúnak nevezte a kormányfő-helyettes az állampolgárságról szóló fejezetet is, ami érthető is, hiszen a szép jövő a felelősséget nem vállaló, de a hon dolgába lelkesen beledumáló, zászlólengető és a nagyvilág ismeretében úgy száz évvel elmaradott külhoni magyarok szavazataira van felépítve...
Hiába, képesek vagyunk mi értéket létrehozni, olyan értéket, melyet mindenki meg fog becsülni, elsősorban és leginkább Funar és követői.
Számukra a gondolkodásmód ismerős lesz, a tartalom pedig majd alkalmat ad néhány jó kis magyarverésre, elősegítve ezzel is a két nép közötti megbékélést és toleranciát, különös tekintettel az autonómiára, melynek kivívásában igen sokat fog segíteni, ha mi írjuk meg Románia történelmét.
Persze az ember elspekulál azon, hogy egy magyar közigazgatás számára írott könyvben miért kell a román, szerb, ukrán, szlovén, horvát, osztrák és szlovák közigazgatás alatt élő népekről tanulgatni, mindannak dacára, hogy minden ismeret hasznos valamilyen szinten.
Az is elfogadható, hogy a könyv körképet ad a Kárpát-medence viszonyairól, habár talán jobb lenne, ha a magyar állam viszonyairól adna reális körképet és kórképet, beleértve az ország felének nyomorgását, de esetleg lehetne elemezni a százezernyi fűtetlen szobában éhező magyar gyerek viszonyait és iszonyait is.
De a legjobban az tetszik, hogy a köztisztviselőknek vizsgát kell tenniük nemzettudatból.
Érdekelne, hogy például hogyan lehet ezen a vizsgán megbuknia annak, aki magyar anyanyelvű, Borsodborzasztón vagy Hevesrettenetesen született, apja-anyja magyar, életében még ki nem lépett az országból?
Jó, jó, tudom én, az ilyen csak fapados magyar, az elsőosztályú magyarok a határon túl születtek, ők már talán nem is magyarok, hanem magyarabbak!
Talán meg lehetne fontolni egy egyéni képviselői indítványt, hogy a magyarabbak szavazatait kettes szorzóval súlyozva vegye figyelembe a választási rendszer, kapjanak rendszeres üzemanyag-hozzájárulást és – miután már választhatók is – a magyar kormány és parlament számára határozzunk meg kvótákat – mondjuk, határozzuk meg a nyolcvan százalékos kötelező magyarabb arányt.
Tulajdonképpen milyennek kellene lennie az ideális magyarnak?
Ha férfi, akkor elsősorban is üljön lovon, de ha ettől idegenkedik, akkor legalább lopjon lovat is.
Termete legyen daliás, alkatilag idézze Kövér László széles vállait, Orbán Viktor kockás hasát (de utáljuk a pocakos vezérlő tábornokokat, ugye…) lengedező nyelvét, ábrázata Semjén Zsolt értelmes arckifejezését.
Egyik kezében vigye a Nyirő József hamvait tartalmazó aktatáskát másikban őseinek véres kardját, öltözzön párducos kacagányba, lábán feszüljön a sportszár, legyen a fején csótár, forgó, brillantin – szóval nézzen úgy ki, ahogy egy magyar úrnak ki kell néznie!
Hogy a régi viccet idézzem, Orbánt is szívesen elnézegetném – mentében…
Ha nő, akkor elég, ha Selmeczi Gabikára hasonlít, ha idősebb, akkor Wittner Mária, a Magyar Anya legyen az etalon.
Miért van az, hogy régebben valahogy nem kellett magyarságra oktatni a magyarságot?
Csak úgy egyszerűen magyar lett, oszt jónapot!
Merthogy ugyan az elnyomatás rettenetes évei alatt százszámra születtek alkotások, melyek a haza szeretetére neveltek, de hogy ebből tantárgyat csináljanak, olyan hülye ötlet régebben azért nem született.
Mi meg magyarok voltunk, ez nem is volt kérdéses, és ezen belül voltunk svábok, bunyevácok, cigányok vagy zsidók, és az, hogy magyarok vagyunk, az olyan természetes volt számunkra, mint a levegővétel.
A Nemzetpolitikai Kutatóintézet (merthogy ilyen is van, erre akad pénz…) igazgatója elmondta, hogy készül az angol nyelvű fordítás.
Lehet, a szerzők arra számítanak, hogy angolul értelmesebben hangzik a szöveg, mint magyarul?
Talán film is készülhetne róla, de szívhezszóló is lenne!
Mikor Semjén nyeregbe veti magát és a székely himnuszt fütyörészve elüget a bánatos naplementébe – szem nem maradna szárazon…

:O)))

SOROS PÉNZE

Nem kétséges, ha nem kellene fenntartania a demokrácia látszatát a mi kis Neronknak, már régen a mókusok elé vetette volna Bajnait és Mesterházyt, esetleg a Videoton-Puskás Akadémia örökrangadó előtt egymással kellett volna vívniuk a szotyolázó vezér előtt.
Nem mintha annyira veszélyesek lennének a Caesar hatalmára, inkább csak emlékeztetésképpen, hogy lássa mindenki, hova vezet az útja annak, aki természetes ura ellen fordul!
Mesterházy talán mint murmillo szerepelhetett volna, rövid karddal, négyszögletes pajzzsal, de lehet, jobban mutatott volna andabatoe-ként, - ők magas lóra ülve, bekötött szemmel küzdöttek…
De ezt a renitens Gyurcsányt nem egyszerű az amfiteátrumba terelni, ezzel annyit kell vesződni, mint három másikkal.
Mindenesetre nem lehet egy pillanatra sem engedni rajta a fogáson, mert ez hányja-veti magát, rúgkapál, üt, mint a bolondóra, szóval veszélyes.
Ellene egy bevált módszer létezik: be kell kenni sárral.
Jó vastagon, hadd cuppogjon rajta, mert ez lelassítja a mozgását és talán hívei egy része is fintorogva elfordul tőle, mint történt ez miniszterelnöksége alatt – csak sajnos, azóta megváltozott a helyzet.
Akik a feladatot kapták, azok szorgalmas emberek, mint a tojótyúkok dolgoztak – kot-kot-kot-kot kotkodács, minden napra egy tojás, ami meg is felel a pedagógia ismeretek bevésésére vonatkozó követelményének, de nem veszi figyelembe azt, hogy bizonyos mennyiség felett a módszer kontraproduktív lehet, éppen ellenkező hatást vált ki, mint amelyre alkalmazója szánta volna.
A nagyérdemű belecsömörlik a mantrába, felettébb unja és nagyokat röhög rajta, mikor valamiről kiderül, hogy bekövetkeztéért Gyurcsány a hibás, legyen szó napfogyatkozásról, hegyomlásról, a rezsiharc frontján elszenvedett vereségről – bármiről.
Így aztán mára már inkább bohózatként kezeli a nép, mint valóságos kérdésként, mikor az ügyeletes kanselmeczi sejtelmesen számonkéri a bajai álvideo ügyében a langaléta pártvezért, mert pontosan tudja, hogy ez neki semmit nem hozhatott volna a konyhára, ellenben Orbán számára maga volt a főnyeremény.
A Fidesz propaganda-stratégiája egyszerű, mint a százas szög: állíts bármit, lehetőleg valami olyasmit, mely felkelt valamilyen alantas ösztönt – irigységet, kapzsiságot – aztán az állításod ismételgesse minden tisztségviselőd, szimpatizánsod, szóvivőd és szófosód, ha elég sokszor hallja a választó, majdcsak ragad belőle valami.
Példaként talán a „bukott” szó karrierjét tudom felhozni.
Az elképzelés azon alapul, hogy a választó szereti magát szépnek, okosnak és előrelátónak tudni politikai tekintetben is.
Szereti mindezeken túl még erősnek is tudni magát, ezért hát nem szeret a vesztesek csapatába tartozni, ezért is van az, hogy egy-egy választás után általában a jelentősen megnő azok száma, akik úgy emlékeznek, hogy ők a nyertesre adták szavazatukat.
Ez ellen nincs mit tenni, az Úr nem Isteneket teremtett, hanem embereket, az ember pedig gyarló és hajlamos az önbecsapásra.
A feladat ezért az, hogy a politikai ellenfelet kössük össze valamilyen olyan tulajdonsággal, mely a gyengeségét, erkölcsi alávalóságát, gyenge jellemét vagy bármiféle emberi hibáját tükrözi, ezek egyike a „bukott” kifejezés is.

Hát ki szeretne bukott ember lenni?
Senki, de bukott pártvezér pártjához csatlakozni sem jósol elméletileg – és a választó gondolkodásában – nagy sikereket, hát érdemes az ilyenhez csatlakozni, érdemes az ilyet támogatni?
Érdemes a fenét, támogatni a vitéz katonák erős keze által tartott lobogók előtt szónokló győztes hadvezért kell, aztán a győzelem után hátha leesik nekünk is valami, alkoholárusító boltocska, pár hektár állami erdő bérlete, miegyéb.
Így aztán a bukott baloldal vagy a bukott miniszterelnök kifejezés nyakló nélküli alkalmazása igen indokoltnak tűnhet, bár nekem igencsak lesújtó a véleményem azokról, akik komoly ember létükre ezt a baromságot képesek hirdetni, hiszen a demokratikus politika éppen ezen alapul – a politikus hol nyer, hol veszít, ahogy a választó akarja.
Ha valaki csak nyerni tud, az nem demokrata politikus, hanem diktátor, márpedig a demokraták nem szeretik a diktátorocskákat, pottyantsanak bárhány trafikot is szanaszéjjel leguggolva az országban.
Bukott politikus volt ilyen alapon Churchill és még sokan mások is, és amennyiben – tévesen - azt gondolná valaki, hogy Orbán is politikus, akkor bukott politikus Orbán is, merthogy ő többször is bukott olyan választásokon, melyeken pártja vezető politikusaként indult, míg érdekes módon Gyurcsány amikor elindult, akkor nyert és a posztról sem azért távozott, mert pártja, vagy a parlamenti többség megvonta volna tőle a bizalmat.
Hogy ez ellen a primitív módszer ellen miért nem voltak képesek a baloldal kommunikátorai ellenszert találni másfél évtizede, az rejtély, igaz, ha a mostani video-ügyben megnézzük a szocialisták kommunikációs stábjának szerepét, akkor csak sírni lehet.
Most éppen ott tartunk, hogy Gyurcsány ellen kellene valamit kitalálni.
Hálistennek a kontraszelekció áldásos hatásai a Fidesz házatáját is elérték, a Vezérhez való hűség előtérbe helyezése és a szakértelem diadala nem mindig jár egymást kézenfogva.
Most éppen Sorost ráncigatták elő, aki mint a „homályos pénzügyi körök képviselője dollármilliókkal tömi Gyurcsányt”.
Valószínűleg ez lesz a Fidesz következő havi mantrája, metthogy Soros kőgazdag, az ilyet pedig utáljuk és irigyeljük!

Ha én választó lennék és odafigyelnék egyáltalán a Fidesz lózungjaira, elkezdeném vakarászni a fejem búbját:
„Ez a Soros ismeri a dörgést, a jó helyzetfelismeréseivel kereste elképesztő vagyonát, ez abból él, hogy tudja, mi lesz holnap a világban!
Ha ez Gyurcsánnyal társul, akkor Orbán - tán nem is túl sokára - megy a levesbe.
Hát akkor most szép óvatosan át kell navigálni magam a várható nyertes oldalára, neki is látok ízibe!”
Persze ehhez fel kellene nyitni a választó szemét az igazság és jogos érdekei meglátására, ehhez viszont a kommunikációs stábnak dögre kellene magát dolgoznia.
Sok sikert kívánok hozzá!

:O)))