MAGYAR ÜNNEP

Olyan igazán magyar ünnep ez a mai.
Legfőképpen azért, mert egy olyan eseményt ünneplünk, amelyik tulajdonképpen meg sem történt, ami történt az nem úgy történt, melynek jelentősége gyakorlatilag nulla volt, de melyet minden korban minden hatalom iparkodott kisajátítani.
Mint a hajdani kecskeköröm-árus fiú a Balaton partján, minden szembejövőtől megkérdezték: meséjét elmondjam?
Aztán elmondták, mindenki a saját változatát, a nép meg áhítatos arccal hallgatta a hősi történetet, mely mindahányszor a magyar nép hősies viselkedéséről, bátor harcairól, bölcs vezéreiről és szabadságszerető népéről szólt, mesélője ízlésére hangszerelve.

Néhány dologról soha nem esett szó, a gyerekeknek nem szoktunk arról mesélni, hogy Petőfi nem szavalta el a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a Nemzeti Dalt, hogy a tömeg csak a hajdani rendőrvicc számítási metódusa szerint (egy-kettő-sok…) volt tömeg.
Nem szokta senki hangsúlyozni, hogy a lelkes forradalmárok hazamentek ebédelni meg sziesztázni, hogy mire nekiálltak forradalmárkodni, addigra a hősies forradalomnak szinte nem is maradtak céljai, mert a Pozsonyban ülésező országgyűlés már régen elvégezte azt a munkát, melyre a pesti utcán fel-alá rohangáló fiatalok oly lelkesen jelentkeztek volna.
Ha ez forradalom volt, egyáltalán, akkor bátran nevezhetnénk Felesleges Forradalomnak, de nem így hívjuk, mert ezzel a ténnyel sem tudunk szembenézni, csakúgy, mint szinte egyik történelmi eseményünkkel sem, inkább festünk róla egy hazug, de hősi tablót.

Olyan volt az egész, mint a rendszerváltás, mikoris kiállt egy szőrösképű törpe népfi-jelmezben és hősiesen kivetve magát a földszinti ablakon kizavarta az oroszokat, de közben meg kellett kérnie őket kis helybenjárásra, hogy a beszéd végére maradjon azért még valaki, akit hősiesen haza lehet küldeni.
Március hősei multifunkciós hősök, mert mindig azt a tulajdonságukat lehetett hangsúlyozni, ami az éppen regnáló hatalomnak kedves volt, de arról soha nem esett szó, hogy hova vezetett a nagypofájú krakélereskedés, a realitásérzék hiánya, hova vezet az üres lózungok harsogása.

Itt hős a költő, aki képtelen volt a szervezett harchoz szükséges minimális fegyelemre, hős az államférfi, aki addig hőbörgött, addig-addig próbálta a saját magán-céljait követni, mígnem szoknyában, szakállát és bajszát leborotválva, hóna alatt az üres államkincstárral és a magyar államiságot jelképező koronával – melyet egyébként ő szedetett le a magyar címer tetejéről – női ruhában kellett menekülnie, farokfelcsapva.
Hősök voltak a tábornokok, akik állandóan torzsalkodtak, kicsinyesen fúrták egymást, akik közül mindig a legtehetségtelenebb lett a főparancsnok, és akik közül az egyetlen felelősen viselkedő nevét az ország évtizedeken, egy évszázadon át az árulás szinonimájaként használta.

És mégis, szép ünnep ez.
Azért szép, mert a hazaszeretethez hősi mese kell a gyerekeknek, kellenek a hősök, akiket a mai fogalmak szerint sztárolni lehet, akikkel a kisgyerek azonosulhat, miközben egy vesszőt lengetve körbetrappol az óvoda udvarán, hősiesen aprítva a képzeletbeli ellent.
Kell ez szép mese a hazaszeretet kialakulásához, hiszen olyan valóságos történelmi esemény, mely a gyermekszívet lelkesíthetné, megdobogtathatná, nemigen található a történelmünkben, lévén, hogy a történelem nem mesekönyv, hanem vér, mocsok és trágya keveréke, melyből csak itt-ott csillan elő egy-egy valódi gyémánt, de azt azonnal bele szoktuk tiporni a földbe.
A mi hőseinket a haláluk teszi hősökké, a féltérden várt golyó, a bitófa kötele.
Az igazi hősöknek, akik a néppel jót tettek, mifelénk nincs becsülete, talán azért, mert soha nem tudunk kinőni a gyermekkorból, mi állandóan mesebeli csatákat vívunk mindenféle képzelt sárkányok ellen, holott már nem vagyunk gyerekek.

Az ilyen lelkiállapotot, melyben valaki megreked gyermekkora szintjén, a pszichológia infantilizmusnak nevezi.
Vannak ennek előnyei is, hiszen oly szép tud lenni, mikor valaki hősnek érzi magát, és oly kellemes hallgatni, ha valaki a vállad veregetve hősiesnek és bátornak nevez, jóllehet viselkedésed szokás szerint inkább a falnak menetelő vak ló viselkedése.

De ha szép az idő és nem kell a belügyminiszternek egész nap sms-eket írogatnia neked a mobilján, akkor azért szép ez az ünnep, igazi tavaszünnep.
Ha az ember ránéz a kisgyerekekre, akik büszkén viselik a feltűzött kokárdát, kis zászlóikkal boldogan szaladgálnak, akkor megmelegszik az ember szíve, még akkor is, ha az új kor új idiótái a kokárdát is ellopták már tőled.
Ünnepeljünk hát ma is, az idő szép, itt a kikelet, a kertben az aranyeső, a nárciszok, a krókuszok virágocskái is ezt tanúsítják.
Aztán lassan csak eljön a valódi tavasz is…

:O)))

ATOMCSAPÁS

Az orosz kormány közzétette a paksi atomerőmű bővítésére vonatkozó hitelszerződés részleteit, a dokumentumból egy rendkívül kemény és Magyarország számára egyoldalúan hátrányos konstrukció olvasható ki – írja a Népszabadság.

Megy a kampány, na, azt éppen nem mondhatnám, hogy dübörög, mert a jobboldali bohócokon kívül más nemigen jut el az emberekhez, fillérekért alkalmazott fiatalok rohangálnak fel-alá, aláírásokat gyűjtenek Kuncze Gábortól, meg adatokat egyeztetnek Kubatovnak, az öreg baloldali meg az öreg baloldalival beszélget, akit még a pártbizottsági ülésekről ismer.
A munkaviszonyban álló baloldali vagy bármilyen oldali demokrata meg hallgat, mert szeretne még egy darabig munkaviszonyban állni, úgyhogy nem kockáztat.

Nincsenek viták, nincsenek nézet-ütköztetések, Zuschlag van, meg az egyre gyanúsabb Simon-ügy, Matolcsy mosdatása meg győzelmi jelentések vannak, és a demokraták megosztására irányuló akciók, kívülről-belülről egyaránt.
Mikor fog szétrobbanni az együttműködés, hol fogják várni a Kormányváltók a választások eredményhirdetését, Mesterházyék vagy az Együtt akar külön izgulni a többiektől – fajsúlyos kérdéseket feszeget a jobboldal, miközben éppen az unokám unokájának szervezi a kellemes jövőt az az elmebeteg, akinek odahajította a nép az országot – nesze bolond, csinálj belőle trágyadombot.

Ha ledobnának egy hirosimai típusú atombombát az országra, talán kisebb kárt okozna, mint a jelenlegi feltételek között építeni tervezett atomerőmű, melyet az Orbán-Matolcsy kormány olyan sietséggel próbál tető alá hozni, mintha az életünk múlna rajta, jóllehet a megvalósulás veszélyezteti igazán az életünket, meg a gyermekeink, unokáink, dédunokáink jövőjét.

Nem vagyok atomenergia-ellenes, sőt.
Szerintem éppen Paks a bizonyíték arra, hogy megfelelő biztonsági intézkedések mellett a legkevésbé környezetszennyező módon atomenergiával lehet áramot termelni, a technológia mára biztonságossá vált, feltéve persze, ha az emberek betartják az üzemeltetés világosan körülírt szabályait.
Ha probléma volt idáig, az egytől-egyig emberi mulasztásra vezethető vissza, még a fukushimai tragédia is.
Nem szokás errefelé emlegetni, mert nem fér bele a világképbe az amerikai atombaleset, ott is az ember hibázott, Csernobilban is.

Egyedül az emberi tényező veszélyes, mert a működtetés műszaki része megbízható, tehát ettől akár lehetne is atomerőművet építeni, mint ahogy te is vehetnél egy Tesla S Modelt, ha lenne rá pénzed.
De nincs.
És éppen itt a bökkenő, merthogy ma Magyarországnak sincs pénze erre.
Konkrétan, Magyarországnak semmire sincs pénze, a költségvetés romokban hever, Orbán meg esténként az Alcsúti Könnyfakasztó Szűzanya szobránál imádkozik, hogy a választások előtt ne dőljön be az egészségügy, és tudjon bért fizettetni a pedagógusoknak meg a közmunkásoknak.

Viszont atomerőművet nem lehet pattogatott kukoricáért kapni, annak bizony ára van.
Ha azokat az összegeket, melyeket dühöngése hajnalán lepattintott – nyugdíjkasszák, felesleges MOL- részvények, üres gáztározók, költségvetési elvonások az egészségügyből, oktatásból – erre fordítottuk volna, talán nem lenne irreális a dolog.
De a mi Hibbantunk hitelből akar virítani, mint Gazsi a kocsmában, amikor az uzsorástól felkért pénzt viszi át cseppfolyós halmazállapotba.
Csak az a differencia, hogy a pofánverést hólapáttal majd az unokád fogja kapni, mert te már addigra éhendöglesz.

Hatezer milliárdba fog ez az attrakció kerülni, várj - leírom neked számokkal is, aztán átszámolhatod rezsicsökkentésre.
Hiszen olcsóbb lesz az áram, csak minden más lesz drágább.
6 000 000 000 000 forint.
Minden kicsi kínai kaphatna belőle kicsit több mint négyezer forintot, pedig a kínaiak annyian vannak, mint a kínaiak.

De ha csak pénzünk nem lenne atomerőműre, az is szomorú lenne, de az is meglehet, szükségünk sincs rá.
És ez még csak nem is a tiszta költség, mert ehhez jönnek még járulékos kiadások, mint például a hűtőrendszer, melyhez lehet, hogy a Dunát duzzasztani kell, akkor pedig Nagymarosnál is duzzasztani kell, akkor pedig minek a paksi bővítés, hiszen itt legfeljebb a nyílpuska-ipar fog bővülni tőke és befektetők híján.
Ilyen beruházások előkészítésén normális országokban éveket dolgoznak a szakemberek, ezekben ugyanis annyira nem tud meghülyülni egyetlen politikai oldal sem, hogy a saját pusztulásához asszisztáljon, lelkes Viktor-Viktor kiáltásokat hallatva.
Ha ezek az ökrök egyszer ráébrednek, hogy mit művelt velük, gyermekeikkel és unokáikkal szeretett Vezérük, hát kiszaggatják a beleit és spulnira tekerik.

Bár van még rengeteg tisztázatlan kérdés, de az biztos, hogy a törlesztést huszonegy év alatt kell lebonyolítani, és ha felépül addigra az erőmű, ha nem, 2026-tól törleszteni kell.
Addig csak kamatokat kell fizetni, melyekkel, ha késünk olyan szankciókat vágnak a nyakunkba, hogy belegebedünk, ha pedig belegebedtünk, akkor minden rendben lesz, hiszen Viktor Gyozevics addigra már lefölözte a hasznot, a gyermekeivel együtt valamelyik karibi szigeten éldegél, ott vágja a disznót, tölti a kolbászt, issza a pálinkát,  te meg komám büdösödj nyugodtan az árokparton, ahol majd összeesel.
Hogy miből akarja törleszteni a hitelt a Nagy Közgazdász?
Hát erőből, hiszen csak nagyon kell akarni, ugye.

A legszomorúbb az egészben, hogy a média kussol.
Mindenről szó van benne, a Gyurcsány állán felfedezett pattanásoktól Columbo hadnagy Budapesten nélkülözhetetlen szobráig, de erről a megállapodásról, melyet az alcsúti csüngőhasú mindenféle szakmai és politikai egyeztetést elmellőzve, országgyűlési felhatalmazás nélkül írt alá, erről az ATV-n kívül nincs szó, ott is csak ingatják a fejüket a szóvátevők, mintha a Wartburg kalaptartóján ülnének.
Zuschlagról van szó, meg Gyurcsány mitesszereiről.
A Közgép napi másfél milliárdot keresett eddig az Orbán-kormány regnálása idején.
Ezután hármat fog keresni.
Milliárdot.
Naponta.
Megérdemeljük a sorsunkat…

:O)))

PROGRAMOK, PÁRTOK, POLITIKUSOK

Jópofa ez a kampány.
A világon ilyen sehol máshol nincs, ideje lenne felvenni a hungarikumok közé.

A liberális klubban Kunczéval beszélgetett Gyurcsány, ott azt fejtegette, hogy „kétfajta kampány van.
Az egyik a nemzetek nagy alapkérdéseiről szól. Ezt a kampányt úgy hívják elegánsan angolul, hogy politics-based.
Ez Európában már ritka. Mert nézzék meg a németeket vagy az osztrákokat: nagykoalíció van. 

A nemzet nagy kérdéseiben egyetértenek. Ott a kampány nem arról szól, hogy Kelet vagy Nyugat, nem arról, hogy legyen-e piacgazdaság vagy demokrácia, vagy sajtószabadság.
Mert ebben a nagy pártok egyetértenek, sőt a liberálisok és a zöldek is.
Ezért ott mindig az a kérdés, hogyan változtatunk egy picit az adórendszeren, családtámogatáson stb. Ezt meg úgy hívják, hogy policy-based.
Szakpolitikai kérdésekről vitatkozó kampányok. 

Nálunk nem tud ilyen lenni. Mert a demokratikus közepet elhagyta a Fidesz.
A magyar liberálisok, szociáldemokraták, szocialisták, polgári baloldaliak ott vannak a politikai centrum egyik oldalán, centrumban és balközépen.
De a Fidesz ezt elhagyta.
Ezért nekünk ennek a megerősítéséért kell a kampányt folytatnunk, ugyanakkor a választók jelentős része, amikor én Bulcsúról, Keletről, Kijevről, Paksról beszélek, ezt távolinak érzi magától.
Ezért egészséges kompromisszumot kell találni” – mondta Gyurcsány. 

Nos, szerintem nálunk egy harmadik fajta kampány van, mely nem szól semmi másról, csak gyűlöletről, porhintésről, erőszakról, hazudozásról – gyakorlatilag semmiféle olyan dologról, amely akárcsak kérdésfeltevés szintjén is elérné a választópolgárt, mert ami itt folyik, az a ferencvárosi B–közép kampánya, baseballütőkre és ordibálásra hangszerelve.
Hogy ide jutottunk, az elsősorban Orbán Viktor felelőssége, a sameszai nem tényezők, egytől-egyig becserélhető marionett-figurák.

Elment Mesterházy Attila Csornára, ahol a csőcselék ordibálása fogadta, negyed óra múltán - belátva a helyzet tarthatatlanságát - beült a kocsiba és továbbhajtott, odahagyva Csorna város hű fiait, hadd szórakoztassák egymást, hadd csinálják a cirkuszt maguknak.
Merthogy volt ott bohóc is, és az a bohóc nem Mesterházy volt, hanem egy beöltözött és vagy negyven civilruhás bohóc, akik ott ordítoztak artikulálatlanul, miközben a háttérben az őszödi beszéd szólt - egy nyugatias, demokratikus Magyarországról.
Na, addig álljunk féllábon és ne vegyünk levegőt, míg itt egy nyugatias társadalom lesz, nyugatias politikai kultúrával, ez itt a balkán, a Fidesz, és a Jobbik még ki sem bontakozott.

Épeszű országokban a választás programok versenyeztetése, és ott a programok nem csepűrágást, kardnyelés és lepényevést jelentenek, nem ingyenpörköltet és szavlejárt tészta osztását, hanem a pártok terveit, melyek mellé iparkodnak megszerezni a szükséges társadalmi támogatást.
Ott arról beszélnek, hogy milyen országot szeretnének, ennek érdekében a következő négy évben (nem negyven - négy évben…) mit szeretnének megvalósítani, és nem általában, hanem nagyonis konkrétan.

Volt ilyen errefelé is, én például határozottan emlékszem egy kis narancssárga könyvecskére, mely kiadása idejében a Fidesz-propagandában úgy funkcionált, mint Mao vörös könyvecskéje Kínában,  és melyet ma elővenni sem mernek, annyira ellentétesek a benne leírt tervek a bekövetkezett valósággal.
És volt olyan is, hogy a pártok listavezetői a közszolgálati televízió nyilvánossága előtt ütköztették nézeteiket, terveiket, a választó meg mazsolázgatott.
Ma a közszolgálati televízió nem foglalkozik ilyesmivel, a kormányfő és legesélyesebb kihívója nem ütközteti nézeteit, pedig most könnyebb a helyzet, hiszen Orbánnak nem kellene talán sámlira állnia a vita során, elég lenne, ha ágaskodik.

Aki idáig kételkedett abban, hogy a demokráciát meg akarja ölni Orbán, az most végignézheti az agóniáját, a tizenvalahány programnélküli párttal, a hatalom csalására hangolt választási rendszerrel, az értelmes vita helyetti szánalmas hőbörgésekkel.
És a melléfogásainkkal.
Mert azt ugyan meg lehet kérdezni, hogy miért nem biztosította a rendőrség tisztességesen a rendezvényt, de én azért mégis inkább azt kérdezném meg, hogy ha a csornai szocialisták és szövetségeseik nem tudták saját miniszterelnök-jelöltjük biztonságát garantálni, akkor miért hívták meg, miért hozták ilyen megalázó helyzetbe?
Aki még nem mozgott ilyen ellenséges tömeg közepén, az nem is értheti meg, hogy mennyire helyén kell lennie a kurázsijának annak, aki egy ilyen helyzetet kezelni akar.
Ilyen szempontból Mesterházy jól helytállt, le a kalappal, de egy ilyen szituáció csak akkor hozna politikai hasznot, ha agyon is verték volna, ezt pedig ki kívánhatná neki?

Amúgy meg csak veszíteni lehet egy ilyen helyzeten, mert a választó az erős mellé áll, a győzteshez szeret csatlakozni, hát akkor ezeket a feltételeket kell megteremtenünk.
Beleolvastam a négy évvel ezelőtt írt posztjaimba – itt találhatók, a blogarchívumban – elkeserítő, hogy a baloldal mennyire nem képes tanulni a múltból, újra és újra ugyanazokat a hibákat követi el.
Mondjuk Csornán úgysem lettek volna a baloldalnak túl nagy esélyei, a helyiérdekű Bronson ott mint a tök ultiban a tök ász mindent visz, de ez nem vigasz a szervezési kudarcra, remélem a területileg illetékes kampánymenedzser már le is mondott.

Hogy lehet az, hogy egy valamirevaló újság szerkesztője nem azt kérdezi meg minden Fideszes politikustól, hogy mik a konkrét terveik egy esetleges választási győzelem után, mit szeretnének kezdeni a magyar földekkel, erdőkkel, a faluval, hogyan kívánnak nyugdíjat adni az embereknek, hány százalék lesz a GDP arányos államadósság a paksi bővítés után, és így tovább, míg csak színt nem vallanak,?
Vagy már megint biankó felhatalmazást akarunk adni ezeknek a rablóknak?
Langyos kampányt nem érdemes csinálni, minden hétre, szinte minden napra kellene egy olyan esemény, mely ráirányítja a figyelmet a kormányváltók csapatára, hogy a nép velük foglalkozzon, az általuk felvetett problémákon törje a fejét, ne a Zuschlag féle patkányokkal kínlódjon, ne a Fidesz által odahajigált gumicsontokat rágja, hanem röhögjön rajtuk – vagy sírjon.

Lehetne például névadással egybekötött látogatást szervezni az ócsai Orbán Viktor lakóparkba.
Lehetne Schmitt Pál emlékestet szervezni, lehetne azeri baltavásárt rendezni, lehetne minden nap egy ügyben rendőrségi-ügyészségi feljelentést tenni és a feljelentések listáját körözni – ügy és tettes van rogyásig.
Lehetne Puskás Viktor nagyonkispályás focibajnokságot rendezni a Hősök terén: egy négyzetméteren a bohóc névtáblával a nyakában műfüvön dekázgathatna…
Lehetne idegenvezetéssel (Ez a Mészáros Lőrincé – ez Orbáné, ez a Méltóságos Asszonyé, a stadiont meg te adtad neki…) egybekötött buszkirándulásokat szervezni Felcsútra, kolbászkóstolóval és pálinkaivással egybekötve – egy kolbászból font kerítést nem túl bonyolult kivitelezni, egy busz – egy kerítés-elem…

Ötlet éppen lenne, az a lényeg, hogy a nép mosolyogjon, mert éppen elege van ma már mindenkinek a görcsberándult gyomrokból és ökölbeszorított lelkekből.
Azt mondják, egy bolond százat csinál, jó lenne, ha egy elmebeteg nem tenné végérvényesen elmebeteggé az egész országot…
Jó lenne ütős és hatékony kampányt csinálni.
Még nem késő.

:O)))

AKTIVISTASIMOGATÓ

Mottó: ” Csaxólok, hogy közben ám a terepen tízezernyi aktivista nyüzsög napi 16 órában, a lelkét kitéve, hogy a Fideszt legyőzze.
Csaxólok, hogy Ők nem a Puchlacik, meg a Szekeresimik ám, hanem olyan emberek, mint Ti vagy én.
Tudjátok, Ők nem korruptak, nem pénzért, hanem hitből kezdik nap mint nap újra a mókuskereket.”   JóVáros Blog
Nem mintha az idézett blog szerzőjének az általa leírt többi dologban ne lenne igaza, de ez a gondolata megérintett, mikor elolvastam.
Nem azért, mintha idáig nem becsültem volna sokra azokat, akik felvállalják a munka nehezét, akik hajlandók arcukat és a személyiségüket is beletenni abba a közdelembe, melynek első számú haszonélvezői az ősi recept szerint természetesen nem ők lesznek, akik az elmúlt négy évben is minden lehetséges alkalommal kiálltak elveik mellett.

A libát ők etetik-itatják, de a libacombot más fogja rágcsálni.
Ezzel nem törődnek, nekik elég, ha az általuk elképzelt társadalom felé tesz egy lépést az ország.
Ők voltak azok, akik sokszor még biztatást sem kaptak, akiktől mindig csak kértek és követeltek, akiket az elvégzett munkájukért kritizáltak - sokszor olyanok is, akik nem tettek keresztbe két gyufaszálat sem azért, hogy győzzünk, hogy minden tisztességes embernek jobb legyen ebben az országban.
Ők voltak azok, akik iparkodtak meggyőzni környezetüket az általuk képviselt elvek igazáról, ők tüntettek és gyűjtötték az aláírásokat a Szolidaritás zászlaja alatt, ők osztogatták az MSZP vörös szegfűjét, ők lelkesedtek Bajnaiért, és ők harcoltak Gyurcsány elfogadtatásáért akkor, amikor még azt is kevesen hitték, hogy a DK-ból valódi párt lesz valaha is.

Hittek benne, hogy tisztességes ügyet szolgálnak, és szolgálták is rendületlenül, pedig a hála ezen az oldalon sem politikai kategória.
Nekik nem jutott trafik, nem kaptak földbérletet, még kápók sem lehettek a közmunkás-csapatnál – mégis...
Sokszor ők voltak élő illusztrációi annak a magasztos, de nem túl jövedelmező erkölcsi elvnek, mely szerint az igaz ember akkor is hű marad a zászlóhoz, ha a rúdjával fejbevágják.
Hát, bizony, ebben a négy évben kijutott nekik rendesen, mert azért azt lássuk be, hogy ugyan az is fáj, mikor a politikai ellenféltől kapjuk a kupáncsapást, de az méginkább, mikor a sajátjaink vernek fejbe bennünket.

Terepszintről persze mást mutat a politika, mint a pártszékházak irodáiból, terepszinten itt mindenki ismer mindenkit.
A kínaiak szerint ez Magyarországon egyébként is általános igazság, amiben lehet is valami, mert itt az emberek az ellenfeleiket is ismerik, emlékeznek viselt dolgaikra, hangzatos lózungokat cáfoló tetteikre.
Mindenesetre nehéz azt az embert utálni, akivel hetente találkozunk az utcán, akivel

elbeszélgetünk, akivel ugyanúgy utáljuk Al Csutit (v. ö: Al Capone…), és akivel hasonlóak a napi problémáink, kezdve a megélhetéstől a közérzetig, a gyerek Londoni munkahelyéig.

Ők voltak azok, akik a háttérből kikényszerítették a demokratikus ellenzék együttműködését, mert azért egy előnyük kétségtelenül van az átlag-választóval szemben: a pártpolitikusok leginkább őket látják, őket hallják, ők tudják talán leghatékonyabban tolmácsolni a társadalom véleményét.
És ők a legérzékenyebbek a politika változásaira is, mert őket érdekli a politika és pontosan tudják, hogy mennyire hamis az az álláspont, mely szerint akkor teszi jól az állampolgár, ha nem foglalkozik a politikával, mert úgysincs befolyása rá.

Pedig van, éppen ilyenkor van, amikor a következő politikai elitet válogatja magának az ország, amikor eldönti, hogy kiket ültessen a nyakába, hiszen egy gyenge jellemű ember gyenge jellemű lesz politikusként is, akitől nem is várható más, csak saját érdekeinek képviselete.
Bátran állíthatom, hogy a személyek kiválasztásánál az aktivisták az első szűrő szerepét is betöltik, hiszen bárkiért azért nem mennek ki az utcára ázni-fázni, dideregni, bárki mellett nem fognak hitelesen és meggyőzően érvelni, bárkiért nem fogják a munkájukba belepakolni azt az emberi többletet, mely elengedhetetlen a győzelemhez.

Az aktivista úgy kell a pártoknak, mint egy falat kenyér, de a magyar politikai kultúrában még

mindig nem eléggé elismert, sokszor inkább csak a szükséges rossz, merthogy nem minden képviselőjelölt szeret személyesen felmászni egy létrára, szívesebben bízza ezeket a dolgokat másra, és ha szerencséje van, akkor talál is olyan embert, aki sokkal elegánsabban mászik, mint ő maga tenné.
Sokan közülük négy éve ott vannak minden rendezvényen, viszik a zászlót, a táblákat, berendezik a termet, hangosítanak, agitálnak az utcán, aláírásokat gyűjtenek, kenyeret kennek, pogácsát sütnek a saját spejzuk rovására, szervezik a rendezvények résztvevőit.
Sokukat már arcról fel lehet ismerni a különféle pártrendezvényeken, jelen vannak a facebookon, a különféle internetes fórumokon, ki-ki tehetsége szerint.
Ennek ellenére a véleményüket nem mindig kérik ki, még ritkábban veszik figyelembe, a pártok alkalmazottai és alpolitikusai néha kicsit fölényeskednek is velük, sokszor át is néznek rajtuk, esetleg kiutalva egy kincstári mosolyt - pedig gyakorlatilag ők minden párt gerince.
Ritkán kapnak jó szót, elismerést, pedig ők képességeik javát adják azokért a politikusokért és elvekért, akik mögött ott állnak.

A lelküket adják oda az elveikért, meggyőződésükért.
Így, a kampány hajrájában még nehezebb a dolguk, rengeteg a munka, esetenként provokációkat kell elviselniük, és hát emberekkel foglalkozni soha nem tartozott a könnyű feladatok közé.
Hát akkor most, március tizenötödike előtt emeljük meg kalapunkat előttük, köszönjük meg munkájukat, kérjük meg őket, hogy a választásokig hátralevő hetekben tartsanak ki rendületlenül és segítsék győzelemre a Kormányváltók táborát.
És ha győzünk, akkor a pártok vezetői, tagjai és szimpatizánsai ne felejtsék el kihangsúlyozni és elismerni az érdemeiket, mert aktivisták nélkül egy párt csak baráti kör, a győzelem minden esélye nélkül.
Kedves aktivisták, mi mindahányan, akik jobb országot szeretnénk, köszönjük a munkátokat!

:O)))

MENNYIT ÉR EGY HALOTT CIGÁNY

Hetvenmillió forint kártérítést fizet a kormány a cigánygyilkosságok áldozatainak, tudhattuk meg a napilapokból.
Valahol azt olvastam, hogy harminchét ember között oszlik meg az összeg, ami soknak éppen nem mondható, habár az nem tiszta, hogy az áldozatok hozzátartozói vagy a túlélők számíthatnak-e újabb összegre egy esetleges bírósági ítélet folyományaképpen, vagy ez akkor most előleg, plusz pénz vagy mifene is tulajdonképpen?
Mindenesetre a pénzösszegek meghatározására és szétosztására felkért Fehér Gyűrű Közhasznú Egyesület ennyit talált indokoltnak szétosztani, gondolom, ezzel megoldva az áldozatok hátralevő életének összes problémáját.

Természetesen az egyesület a jó gazda gondosságával járt el a horribilis összeg szétosztása során.
A tapasztalatok alapján az egyesület úgy vélte, hogy sok hozzátartozó visszaélt korábban a segítséggel, ezért nem egy összegű kárenyhítésre, hanem életjáradékra tettek javaslatot.
Nagyon helyesen egyébként, hiszen mit is tudna művelni a buta cigány a pénzzel, még a végén elköltené tüzelőre, amilyen hedonista életvitelhez szokott, vagy belevetné magát a nokedlis libapörköltbe és ott lelné halálát, amilyen mohó az ilyen senkiházi – kell az ilyennek a fehér ember gondoskodása, mint egy falat kenyér.
Hogy az Emberi Erőforrások Minisztériumának miért volt ehhez szükségük a Fehér Gyűrű Egyesület vagy hogyishíjják segítségére, mennyit fizetett ezért a minisztérium, azt senki nem tudja, hiszen az említett hatóságnál - élén a miniszterrel - annyi a léhűtő, hogy egymásba ér a kompetenciájuk.
Akár a miniszter maga is szétoszthatta volna ezt a rengeteg pénzt Isten nevében, oszt utána reménykedhetett volna hátralevő életében, hogy Isten nem köpi szemközt, mikor majd találkoznak, amire azért én nem fogadnék.

Merthogy a minisztérium maga is megfogalmazta: "jogerős ítélet hiányában is egyértelmű, hogy 2008-2009-ben az akkori állami szervek közül több tevékenysége is hátráltatta a nyomozást és az elkövetőek kézre kerítését".
Hozzátették: Magyarország kormánya ezzel a lépésével is felelősséget vállalt az áldozatok családjának kárenyhítésében.
Ne menjünk abba bele most, hogy mi tart hat évig egy bíróságnak Magyarországon egy kártérítési összeg megállapításában, csak szomorodjunk el – ilyen országban élünk.
Ha én minisztérium – nopláne Magyar Állam lennék, azért nem aláznám magam egy ilyen ügyben ilyen összeggel, még ha egy majdani ítéleten felül adnám is, ez egyszerűen pitiáner szarevés, mert akinek a Magyar Állam tevőleges asszisztálásával vették el az életét, annak hozzátartozóit minimum tejben-vajban kellene fürdetni, hetente kellene bocsánatot kérni tőlük, de persze ez illúzió.

A Tatárszentgyörgyön sörmeccsen focizgató kormányfőtől még annyi sem telt, hogy egy szál virágot tegyen a 28 éves férfi és ötéves kisfia sírjára, a helyi önkormányzat nem adott területet az áldozatoknak állítandó emlékműnek, miközben a gyilkosok egyikének már másfélmilliós kártérítést ítélt meg a bíróság,.
Az ítélet szerint egy újság megsértette a férfi jó hírnevét (?) és becsületét (?) 2012. január 2-i számában közölt „Nyafi retteg a halálbrigádtól című cikkének azon tényállításaival, amelyek szerint a felperes „brutális sorozatgyilkos”, valamint a „számlájára tucatnyi romák elleni támadás írható, amelyekben hat ártatlan ember, közöttük egy kisgyermek vesztette életét”.

Érdekes ilyenkor nem olyan találékony a bíróság, mint amikor a miniszterelnök feleségének taggyűléséről, meg a miniszterelnök hivatali hatalmával való visszaélésről van szó, mikor a taggyűlés nem taggyűlés és a bűncselekmény nem bűncselekmény.
Ilyenkor azonnal megszületik az ítélet, nem kell hozzá hat év.

A minisztérium államtitkára felhívta a figyelmet arra, hogy a cigánygyilkosságok ügyét nem szabad kampánytémává tenni, majd ugyanezen lendületből hosszasan ecsetelte, hogy  a 2008–2009-es romagyilkosságokban közvetlenül vagy közvetve érintett áldozatoknak először a polgári kormány nyújtott támogatást.
Úgy szégyen ez, ahogy van, az összes hazudozással, szerecsenmosdatással, kampányra időzített alamizsnavetéssel együtt.
Ha a buddhizmusnak van igaza és van reinkarnáció, akkor ezek patkánynak születnek majd újjá – de a patkányok ezt nagyon fogják szégyellni…

:O)))

KI AZ UTCÁRA

Rengeteg dolog történik körülöttünk, de valahogy mégsem történik semmi.
Mintha egy mocsárban vergődne az ország, mintha mázsás sárkoloncok húznának vissza meg lefelé - ilyen rossz morális állapotban Rákosi óta még soha nem voltunk.

A kormánypárt azt erőlteti, hogy Magyarország jobban teljesít, csak azt nem mondja meg, hogy mihez képest, mert ha a II. Világháború utáni Magyarországhoz mérjük, akkor eléggé elszomorító a kép.
A háború után 25 évvel, 1970-re ez az ország élhető lett, volt munka, volt étel, volt kulturális élet, színház-mozi-könyv elérhető áron, felépült vagy hétszázezer panellakás, kétmillió újdonat panelproli ismerkedhetett a fürdőszobával, a melós építgette a kis nyaralócskáját, ahol a hétvégeken elbogarászott a kertecskéjében, főzte a szomszédokkal, haverokkal rokonokkal a bográcsgulyást.
Esténként a televízió előtt megihatta a két üveg sört, és lássuk be, általában azért oly kevés kell a boldogsághoz.

Igaz, diktatúra volt, de legalább nem egy ember hasznára, még ha ezt a mai huszonéves engesztelhetetlen bölcsek másként is gondolják.
Volt társadalmi mobilitás, a lehetőségekhez képest magas szintű oktatás, egészségügyi ellátás, nyugdíj a parasztnak, virágzó falu.
A mi nemzedékünk világháborúja a rendszerváltozás volt, azóta eltelt 25 év és nem is taglalnám, hogy ma mi a helyzet – hát akkor minél is teljesít jobban Magyarország?

Lehet, hogy az Orbándúlást megelőző időszak nem volt túl sikeres, de a nagy sikertelensége mellett azért folyamatosan növekedett az életszínvonal, a pénzügyi- gazdasági világválság két évétől eltekintve azonban az országot már úgy kapta meg népünk kegyéből vagy ostobaságából Orbán és bandája, hogy az Unión belül a legjobb kilátásokkal rendelkeztünk a gazdasági fejlődés tekintetében.
Merthogy - bár építettünk nyolcszáz kilométer autópályát és építettünk – felújítottunk háromszáz iskolát, építettünk három hidat, kétszáz ipari parkot, kórházakat és rendelőintézeteket építettünk, bővítettünk százas nagyságrendben - a költségvetési hiányt emellett is sikerült normális mértékűre szorítani.

A szocialisták az IMF hitelből tartalékot képezve adták át a kormányt, a nyugdíjpénztárakban háromezer-milliárd forint állt a majdan nyugdíjba menők nyugdíjára fedezetül, az államháztartás hiánya pedig alacsonyabb volt, mint manapság, jóllehet hol van már a nyugdíj-megtakarítás háromezer milliárdja, hol van az IMF hitelből megspórolt pénz, és ugyan – mi épült ebben az országban az elmúlt négy évben?
Mikor a miniszterelnök felavat egy negyven munkahelyet teremtő kutyatáp-üzemet, az ember nem tudja, sírjon, vagy röhögjön, mikor eszébe jut az Audi, az Opel vagy a Mercedes, a Hannkook abroncs-gyára, vagy a nyolcszáz kilométer autópálya mellett a Ráhel esküvőjére felújított tanyasi út.

Az ország helyzete nem könnyű, a tartalékok kimerültek, amit nem lopott el Orbán és környezete, azt eltapsolták, külpolitikailag éppen kezdünk átmenni mínuszba, bár most azért vannak pozitív fejlemények is, hiszen Kína engedélyezte a liba-exportot.
Ha csak minden kínainak egy libát szállítunk, akkor a Balaton kicsi lesz libaúsztatónak, viszont megfelelő fajtaválasztással a szállítási költséget megtakaríthatjuk, repülhet is az a liba, Viktor meg terelgetheti röptében, úgyis mindig a fellegekben szárnyal, miközben erősen akar…

A legszomorúbb, hogy a nép nem hisz a szemének, és még mindig sokan vannak, akik lelkesednek ezért a kóklerért, aki maga a megtestesült középszer, és talán ebben is van a titka.
Olyan, mint a falusi jogász, aki bemegy a kocsmába és együtt iszik majdani kuncsaftjaival, akit a nép a háta mögött a keresztnevén szólít, ha együtt isznak, akkor hátbacsapkodja: hogy vagy dokikám?

Kiröhögi, mikor tudatmódosult állapotában összehányja magát meg a kocsmát, de azért hazataligázza, hiszen emberrel esik az ilyesmi.
Az ötvenedik vesztett pere után is bánatosan csóválja a fejét, hát, hiszen mindent megtett szegény, és hogy nem ismerte a vonatkozó jogszabályt? – hát istenem, ki a franc képes olyan vastag könyvet kiolvasni, nem?

Ha azt mondják, hogy ez az ember lop és már magántulajdona a fél ország, akkor mosolyogva csóválja a fejét, hogy nono, és a Nokiás-doboz?
Mert ez az ember ő maga, személyesen, a primitivizmusával, melyet éppen csak annyira öntöttek le zománccal, hogy a parlament kapujából ne küldje el az őr máshová koldulni, és valamelyest azért különbözzön tőle, de csak annyira, mint a felbokrétázott temetői ló az igavonótól.

Ül az ország a semmi közepén, barátaink nincsenek, szövetségeseink nem bíznak bennünk, a külvilág úgy néz ránk, mint egy gusztustalan és büdös koldusra, az ország gazdasága romokban, a szakemberek azon tanakodnak, hogy még a választások előtt dől be huszonkét kórház, vagy majd csak utána, mi meg éppen háromezer milliárdos kölcsönöket akarunk felvenni egy olyan üzletre, mely erősen kétséges, hogy rentábilis lesz-e valaha is.
Hogy el lehet-e hajtani ezeket, azt a fene tudja, mert ezek nem csak reggel, délben meg este hazudnak, hanem éjjel-nappal, a nap huszonnégy órájában, és a bambák országában sikerrel.

De miért is csodálkozunk ezen abban az országban, ahol egy szélhámos eladhatta a Nyugati-pályaudvar tetőszerkezetét – szélhámosokban roppant jók vagyunk…

Mindenesetre az biztos, hogy március 15.-nek jelentős szerepe lesz a választások eredményében, mint ahogy a hajdani 2006-os nagygyűlésnek is óriási volt a jelentősége, - az emberek ugyanis csak az erősekhez szeretnek csatlakozni, vert hadakkal együtt futni kinek van kedve, nem igaz?
Hát mutassunk erőt, mutassuk meg, hogy Magyarországon még mindig többségben vannak a normális emberek, menjünk ki a Szabad sajtó útjára, az még van, ha már szabad sajtó éppenhogy csak…
Legyünk sokan, legyünk elegek ahhoz. hogy hihető legyen, hogy kormányváltást akar az ország.

Hogy magunk is higgyünk benne – ez az első lépés a normális, élhető, az anyagi jólétet nélkülöző embert is tisztelő és támogató Magyarország, a Magyar Köztársaság felé.

:O)))

BOMBÁK BAMBÁKNAK

Már megint a Fidesz tematizálja a közbeszédet.
Mint írják a lapok, a kampány hátralevő részére beígért két kommunikációs bomba közül az egyiket nagy szorgalmasan fel is robbantotta, bevetette a Zuschlag nevű csodafegyvert.
Mit mondjak, a Simon-ügyhöz viszonyítva ez olyan, mintha Tibbets ezredes az Enola Gay bombateréből  az atombomba után ledobott volna még egy zacskó gumicukrot is Hirosimára.
Simon ügye rengeteget ártott és árt az ellenzéknek, miközben Zuschlag daliás léptekkel elmehet a francba a reklámzacskójával, mögötte verhetik a díszlépést fideszes cimborái.

A tetejébe az ügy módot adott rá, hogy személyesen Zuschlag szájából hangozzék el a Gyurcsányt minden korrupciós vádtól távol tartó mondat, így aztán a nagy nekiveselkedésnek semmiféle eredménye nem lett, hacsak az ötlet gazdái a nagy erőlködéstől be nem csináltak.
Mindenesetre nekem legjobban ezekben a vádakban a pénzek csomagolási módja tetszik, komoly ember már ezen is röhög, de ez itten a mosoly országa, itt kevés a komoly ember.
A Nokiás-doboz után jött a whiskys-doboz, most meg itt a reklámzacsi, még csak nem is környezetkímélő változatban, ötvenmillió forinttal kibélelve.
Hogy mennyit kellett fizetni Zuschlagnak a megfelelő sztoriért, a fene se tudja, de miután visszaadta a lenyúlt lóvé egy részét, hát nem hiszem, hogy a rabkeresményéből fel tudta volna tölteni a családi kasszát, így aztán túl drága nem lehetett a fiú, aki egyébként sem egy atomfizikus típus, ha most jött rá a kitálalhatnék.

Anno lett volna miről kitálalni, hiszen ő pontosan ismerte a pártfinanszírozás ágas-bogas útjait, a kormánypárt és az ellenzék közötti osztozkodás minden csínját-bínját, a kontaktszemélyeket, és hát mit mondjak, nem véletlen, hogy míalatt ő ült, mint nyárilúd a jégen, addig Szijjártó beutazta a világot államköltségen és remek üzleteket szerzett a kedves papának, aki vasútban utazik.

De Zuschlag eddig nem tálalt ki, mert azt hitte, majd ezért bárki is hálás lesz, holott rajta kívül mindenki tudja, hogy a hála nem politikai kategória.
Most írt egy megbízói által megfelelőnek ítélt könyvet, melyben kifejtette, hogy neki azért adtak ötvenmilliót, hogy lépjen le a politikai színtérről, ami azért aranyos, mert Zuschlag fénykorában, Rolexestől – Armani-öltönyöstől sem ért egymilliónál többet, és ebben már az az összeg is benne van, amit az ÁTEV fizet a kutyatáp-alapanyagért.
Mindenesetre arra jó, hogy a Fidesz hívőiben elmélyítse a hitet, miszerint ezek a szocialisták amikor éppen nem hazudnak, akkor lopnak, vagy fordítva.

Mint a mai Egyenes beszédből megtudhattuk, várható még egy Hagyó–bomba is, mert az is egy tróger, hiszen volt börtönben is.
Az egyébként kiválóan szereplő Gréczy Zsolt elfelejtette felhívni a jólértesült riporter figyelmét arra, hogy ezidáig csak és kizárólag Zuschlag rendelkezett jogerős ítélettel a megvádolt baloldalai politikusok közül, a többiek között pedig volt már, aki kártérítési pert nyert az indokolatlan előzetes fogvatartás miatt Orbán apparátusával szemben.
Hogy Orbánék húzzák a pereket, mint a rétestésztát, ez a kormányoldal érdekét szolgálja, mint ahogy bizonyos eljárási cselekmények időzítése is, de az ilyen pitiáner trükkökhöz már hozzászoktunk, Zuschlag jelenlegi ügye sem fog nagy megdöbbenést okozni.

Azért ez a csomagolás-ügy felülvizsgálatra szorul, ugyanis az alkalmazott megoldások hol vannak a Tanú című film eleganciájához?

Kanyarban sincsenek.
Az ürgebőrbe kötött dokumentumokban volt valami naiv báj, de ezek a dobozok meg zacsik felettébb primitív megoldások, ez – bátran mondhatjuk – az olvasó végtelen lebecsülése.
Mindenesetre várjuk az utolsó bombát, feltehetőleg Rózsa Flores írásban igazolja, hogy személyesen Gyurcsány lőtte ki azt a golyót, mely kioltotta életét, tanúként ezt Kossuth Lajos is aláírja, merthogy ő is látta, amint Ferenc elégedett képpel belefújt a pisztolya csövébe.
Minden változat elképzelhető, csak az nem, hogy az ellenzék kommunikációja offenzív legyen.

Egyedül Vadai Ágnes próbálja a puccskísérlet tényét átvinni a közbeszédbe, de kevés sikerrel, pedig még igazat is mond.
Ugyanilyen szándék a Fidesz részéről bármekkora ordas hazugság esetében azzal járna, hogy a legkisebb falu legostobább Fidesz-aktivistája is ugyanazt a nótát fújná, mint Viktor, így aztán az emberek elgondolkodnának – mindenki ezt mondja, akkor bizonyára igaz lehet.
Csak védekezve nem lehet nyerni, támadni kell.
Szanyi kapitány bezzeg tudja ezt, mérgelődött is ma egy sort az Egyenes beszédben, ő legalább nem teszetoszáskodik, meg is mondta a tutifrankót.
Meggyőző volt, kár, hogy ő is magányos harcos a magyar politikai dzsungelben.
Na, mindegy. majd csak eljön az igazság pillanata, addig meg még sok szép Fidesz-trükkben lesz részünk, meg megnézhetjük a felcsúti stadionban Havas Henriket, hogy lássunk már valami szépet is az ATV-ben.

:O)))  

CÉLEGYENESBE FORDULVA

Itt állunk egy hónappal a választások előtt és senki nem tud semmit.
Mert azt azért nem kellene túl komolyan venni, amit a politikusok mondanak, annál már csak a közvélemény-kutatók prognózisai megbízhatatlanabbak.
Ez az egész helyzet olyan, mint amikor a gazda meg a felesége éjjel mozgást hall a libaólban, egyik felkapja a kapanyelet, másik a sodrófát és kirohannak rendet tenni.
Senki nem lát semmit, mindenki ordít, ugat, gágog, sikít, gazdáék ütnek, mint a bolondóra, majd reggel ott hever a földön egy róka, tíz liba, meg a gazdasszony, és bár a gazda elégedett – így se rossz – azt azért nem lehet mondani, hogy ez egy sebészi pontossággal  tervezett akció volt.

Túl sok a bizonytalansági tényező, túl sok a rejtőzködő szavazó – ők nem azok, akik azt mondják, hogy még nem tudják, kire fognak szavazni, hanem azok, akik a pártpreferenciájukat aszerint váltogatják, hogy éppen kivel beszélnek, ha meg a hatalom vagy a szélesebb nyilvánosság kérdezi őket, akkor automatikusan kormánypártiak lesznek.
Érthető, meg kell élni valahogy.
A kérdés itt az, hogy akiket Orbán rendszere megsértett, akiknek érdeksérelmet okozott, azok hogyan fognak gondolkodni.
Sokan vannak, némelyik már nem is emlékszik, hogy Orbán vette el a nyugdíját…

Három variáció lehetséges.
Az első, a valláserkölcsi közelítés.
Ugyan Viktor belém rúgott, leköpött, elmondta, hogy egy hulladék senki vagyok, éppen éhendöglök, de én tudom, hogy az Élő Isten jót akar nekem.
Meg vagyon írva a preambulumban, hogy a komcsik ördögtől valók, és ha ők nyernek, akkor jön a kanördögök öregapja, a Gyurcsány és akkor meg lesznek pocsékolva a szüzek, és vége lesz a mai jólétnek, mert megszüntetik a közmunkát és az Egykulcsos Adót, melyet mindahányan úgy imádunk!
Keresek is gyorsan valakit, aki leírja ezt helyettem, mert én csak az X betűt ismerem, de ez éppen elég a győzelemhez!

A második a nihilista felfogás, hívei szerint a politikus mindegyforma, mindegyik lop, csal, hazudik és engem fosztogat, ezért ott dögöljenek rakásra, ahol vannak, a választások napján meg különösen!
Ezért aztán el se megyek választani, majd valahogy túlélem ezeket is, válasszanak akárkit, ha meg nem, majd a család eltemet, vagy feltesz a kredenc tetejére, és ha a Julika nem néz italközi állapotában Vegetának, akkor elleszek ott békésen.
Kis ember vagyok én, úgysem számít a szavazatom, úgyis azt csinálnak ezek, meg a tuggyukkik, amit akarnak, lemutyiznak ezek egymás között mindent, minek feszengjek?
Majd nyalok kicsit, bokázok és vigyorgok, mint a tejbetök, vagyok én egy izgága lúzer?

A harmadik a Bronson-effektuson alapuló közelítés, a bosszúvágy.
Merthogy engem ezek a patkányok megszívattak, alapvető anyagi érdekeimben sértettek, engem kirúgtak a munkahelyemről és most huszonnyolcezerért gályázhatok hóban-fagyban esőben. Nézegethetem az önkormányzati képviselők zsírosra hizlalt pofáját, miközben az asszony meg se mer mukkanni a munkahelyén és szorgalmasan bólogatnia kell idióta jobbikos főnöke turulszaros hülyeségeire, holott hajdan ő volt itten a Hazafias Népfront helyi alelnöke, és úgy utálja ezeket, mint liba a nokedlis libapörköltet.
A gyerekem a diplomájával London-alsón mosogat, az unokámnak meg esélye sincs diplomát szerezni, ezek a tetvek meg azt hazudják, hogy nincs tandíj.
De most elmegyek és behúzom nekik az ikszet!
Remélem, ez lesz az az iksz, amelyiktől majd megáll bennük az ütő, de hívom magammal a haverokat meg a szomszédasszonyt is – lesz, ami lesz, még meg is hálálom, ha kell, pedig már kissé megereszkedett…

Az első két kategória a Fidesz kedvence, mert bár Kubatov maga sem hitte, hogy ilyen állatfajta létezik, de lám, mégis – meg kell őket becsülni.
A harmadik kategória neccesebb, mert az ilyen sunyi módon úgy kerül fel a listákra, hogy a szavazata a Párté, oszt csak a végén ér bennünket meglepetés, mikor kiderül, hogy valakik mégiscsak a komcsikra szavaztak.
Ilyenkor aztán érheti csalódás azt, aki kitalálta, hogy a győztes mindent visz, mert irgalmatlan nagyot lehet pofára esni.

Nem is saját magában bízik a Fidesz, inkább a baloldaliak közismert kommunikációs tehetségére építi a még nem teljesen szép, de már szebb jövőt.
Merthogy nekik azt kellene mindenhol mantrázni, hogy kik az Orbán-éra vesztesei, és arra bíztatni őket, hogy torolják meg a rajtuk esett sérelmet, most van az ideje, mikor visszaüthet rendőr, tűzoltó, közalkalmazott, orvos, rezidens, közmunkás, pedagógus, földnélkülivé tett paraszt, elzavart trafikos, és az összes többi megalázott, kifosztott kisember.
Ha el lehetne hitetni velük, hogy ők is valakik, a társadalom értékes tagjai, akiknek befolyásuk van a politikai folyamatokra, akkor ennek a velejéig rohadt rablóbandának esélye se lenne.

Még van egy hónap, még mindig nem lenne késő, persze ehhez mással kellene foglalkozni, nem a szövetség átnevezésével, de hát vagyok én egy PR szakember?
Mindenesetre most kellene feléleszteni az olyan jelszavakat, melyeket a baloldali szavazó ismer és szeret, most kellene biztatni őket, hogy húzzunk bele!
Hát húzzunk bele!

:O)))