ÖN KORMÁNYOZ?

Szerencsésebb tájakon az állam ahol csak lehet, kivonul a lakosság idomításából, az ügyek jelentős többségét rábízza az érintettekre.
Ki is találtak erre egy szép kifejezést: önkormányzatiságról beszélnek, mely az állam igazgatásának fontos része.
Természetesen nem nálunk, mert hát hogy jön ahhoz egy koszos falu vagy poros kisváros, hogy azt képzelje, okosabb mint Nagyurunk és sleppje, akik - mint ez nyilvánvaló - olyan okosak, hogy a szelídlelkű költő róluk írta: olyan okosak, hogy a seggükben is fejük van.
A kollektív tapasztalat szerint némelyeknek pedig a fejük helyén seggük, de törődjünk bele: nekünk őket dobta a gép...
A NER magasztos eszméjével természetesen nem fér össze az önkormányzatiság anarchiája, nem tűrhető, hogy olyan emberek döntsenek saját sorsukról, akik képtelenek átlátni és szőni a nemzeti érdekek gubancos szövevényét, legfeljebb saját önös érdekeik mentén képesek hibát hibára halmozni.
A hüje civil azt gondolja, hogy az állam célja polgárainak biztonsága és jóléte, pedig igazán tudhatná, hogy a jólét is olyan, mint az átkosban a francia konyak, a dolgozó nép itala, melyet képviselői útján fogyasztott.
A rendszerváltásnak túl sok haszna nemigen volt, a sok nyomorúság között, mely a kettéfűrészelt Napóleon által abszolvált hősi szabadságharccal járt üdítő kivétel volt az önkormányzatiság, még akkor is, ha megalkotói hagytak rajta csiszolnivalót bőségesen...

Miután a pénz nem terem az uborkafán - habár lehet, egyeseknek úgy tűnik, merthogy Nagyurunkat általában ott látják szüretelni a lombok között - ezért talán nem lenne istentől-embertől elrugaszkodott dolog ott dönteni a felhasználásáról, ahol megtermelték.
Természetesen vannak olyan feladatok, melyeket nem lehet a helyi bevételekből finanszírozni, ezekre tisztességesebb államokban komolyabb összegeket különítenek el, ezt a bukszát költségvetésnek hívják és tisztességesen elmondják mindenkinek, hogy mire kívánják költeni a pénzt.
Mi ebben is mások vagyunk, merthogy a költségvetési bevételeket általában alultervezzük, míg a kiadásokat felülbecsüljük, így aztán a tervezhető többlet azonnal egy homályos zónába kerül, melynek neve költségvetési tartalék és ebben szeretett Vezérünk hónaljig és még tovább is turkálhat, neki kedves célokra és hosszú és sima nyelvű vazallusok megvásárlására költve a közösség pénzét.
így lesz azután repülőgépgyárunk Csehországban, aknavető-manufakturánk Ausztriában, futballakadémiák a környező országokban, 
Természetesen ezeket gazdasági társaságok tulajdonolják, melyek tulajdonosai a NER felkaroltjai, strómanjai.
De költségvetési forrásból öntjük a pénzt a szállodaiparba, a baráti zsebekbe, lesz belőle kastély Rasinak, zenélő tehénistálló a bankvezérnek, balatoni ingatlan-fejlesztés és még sok más, merthogy a lopás ma már olyan nagyságrendben folyik, ami eleddig azért elképzelhetetlen volt.
Az átlagember el se tudja képzelni, azokat az összegeket, melyet az ország barna és büdös krémje magántulajdonná lényegít a hatóságok, ügyészség, bíróságok asszisztálásával, miközben neked virslire se telik.

Ami azt illeti, az is vicces, hogy arról, hogy ki tanítsa a gyermekedet, egy hét határon túl élő, esetleg tejfeles szájú, a helyi viszonyokról konkrét ismeretekkel nem rendelkező akárki dönt, felülbírálva a tantestületet, a szülőket, hogy a számára kedves politikai oldal jelöltjét tolja pozícióba.
De ez a dolog szebbik oldala.
A csúnyább, hogy a rezsim az iskolákat az egyházak kezére játssza át, a társadalom egyetértésének kikérése nélkül, visszaélve azzal, hogy a finanszírozás szabályait ők hozzák és azok előnyös helyzetbe hozzák az egyházi fenntartású intézményeket.
Akkor, mikor a katolikus egyháznak papja sincs elég arra, hogy neked az utolsó kenetet feladja.
Prominensei erkölcseiről meg ne is beszéljünk - és akkor a helyzet még súlyosítva van a Birodalmi Fővadásszal.
A reformátusok meg meg vannak verve Horthy-imádó vezetőikkel, kik számára a néhai kormányzó reformátussága felülírja a magyar történelemben betöltött dicstelen szerepét.
A zsidók között is van, aki a NER napja alatt megvilágosodott, van is neki médiája!
A magyar társadalom meg van verve egyházaival, amelyik meg normális volt, attól elvették az egyházi státuszt, és majdnem elzárták a gáz-vízcsapokat.
Valószínűleg abban reménykedtek, hogy az utolsó majd lekapcsolja a villanyt a speciális Fideszes rezsicsökkentés keretében.

Szóval az egész önkormányzatiságnak annyi meg egy Bambi, kezdheted úgy érezni, hogy a Nemzet Atyjának rakoncátlan gyermeke vagy, és várhatod a pofont vagy a jutalmat.
Az önkormányzatiság olyan errefelé, mint p*nán a szőr, van, de minek?
Kivéve a megyei önkormányzatokat, mert azok veszik el a helyi önkormányzatoktól azt a pénzt, amit Nagyurunk nem tud közvetlenül elvenni...
Ha te erre szavaztál a rendszerváltás alkalmából, hát akkor nagyon hülye lehettél.


Talán korrigálni illene...

:O)))

PUTYIN OROSZORSZÁGA

Mit tegyek - kedvelem Putyint.
Bizonyára valami rossz becsípődés, de én szeretem az orosz népet is, talán éppen azért, mert ők is képesek szeretetre.
Tele vannak lélekkel, szeretik Oroszország Anyácskát, szeretik a békét, szeretik a katonáikat, szerették Sztálint és ma szeretik Putyint is.
Mondjuk ugyanez Gorbacsovról nem mondható el, őt nem annyira szeretik, de hát lássuk be: ha orosz lennék én is úgy utálnám őt, mint Harangláb a kukoricagölödint, és egy szerencsétlen ostobának tartanám, aki bedőlt a Nyugat szirénhangjainak.
És éppen ezért szeretném Putyint is, aki visszaadta népének hitét Oroszország nagyságában, megmutatta erejét, és levezényelte a rendszerváltást úgy, hogy közben nem tört ki polgárháború.
Megregulázta az oligarchákat és hozott némi fejlődést szociális téren is.
Igaz, az ő demokráciája eltér az Egyesült Államok vagy az Egyesült Királyság demokráciájától, de végtére is minden demokrácia-modell csak a társadalom csúcsán álló kevesek érdekeinek leplezésére szolgál, és módszerei attól függnek, hogy mennyire birka az a nép, melyet hasba kell akasztani a zökkenőmentes kizsákmányoláshoz.
Általában sikítófrászt kapok, mikor Orbánt Putyinhoz hasonlítják, szerintem ez olyan, mintha egyenlőségjelet tennénk a versenyló és a sörényébe ragadt tetű között, és akinek ez nem elég világos, annak csak annyit: a hasonlatban nem Orbán a versenyló.

Persze a propaganda mindent megtesz azért, hogy így emelje meg a pocakos Nemzetvezető súlyát - egy oldalról, a másik oldalról meg vidáman szemlélhetjük a libernyákok végzetes képtelenségét a tanulásra, ők ugyanis az igét csak hirdetni szeretik, ragozni nem annyira.
Ha tetszik, ha nem, ma is csak Oroszország képez valódi ellensúlyt a nyugati világ imperializmusával szemben, és ezen semmit nem változtat, ha a média naponta mutogat is sok pici Rambót, meg magas technikai színvonalon álló varázskütyüket, a következő világháborút nem a levegőben bukfencet vető harckocsik fogják eldönteni, hanem az interkontinentális rakéták nukleáris robbanófejei, mondjon akárki akármit.
Azokból pedig a két fél egyenlően halmozott fel készleteket, és a világ léte csak addig kérdéses, ameddig ezeket be nem vetik, mert a győztest a vesztestől pár perc fogja elválasztani, és az eredmény mindenképpen holtverseny lesz - a végén halott lesz a nyertes és a vesztes is.
Régebben legalább ideológiákkal próbálták leplezni a nyílt hatalmi játszmákat, ami persze jót is hozhatott, hiszen aki a többségi társadalom mellett érvelt, az nem írathatta rá az állam vagyonát a strómanja nevére, de ma már megszűnt a szemérem, hivatalos ideológia a Nemzeti Középosztály felemelése, név szerint a Lőrincnek csúfolt Viktoré, Rasié, meg a vazallusoké.
A birkák meg bánatosan rágják a kopár szik sarját, és üdvözülten bégetnek a birkanyírási tervszámok elfogadása alkalmából, pedig már a nyáj kétharmada puci, és még hol vannak a nehéz napok, mikor a szárnyasbetétet is nekik kell majd finanszírozni...

Olvasgatom a sajtót, nézem a médiát - mindenhonnan ruszofób és Putyint savazó tartalom zúdul a gyanútlan fogyasztóra.
Legutóbb Bokros Lajos is jobbnak látta, ha a magyar gazdaság kritikája helyett a külpolitika ingoványos talaján veti meg a lábát - Kína és Oroszország helyzetét elemzi, egyenesen Oroszország hanyatlását vizionálva.
Rossz hírt mondok: Oroszország köszöni, de jól van, Kína meg méginkább, és a világra ma a legnagyobb veszélyt az jelentené, ha a nyugati stratégák addig akarnának katonai győzelmet aratni, ameddig még egyáltalán módjuk van rá - bár szerintem máris elkéstek.
Igaz, a világtengereken még ott úsznak az amerikai repülőgéphordozók, de hát a II. Világháborúban sem kapott senki hideglelést, ha megjelent egy csapat számszeríjas katona. Merthogy abban biztosak lehetünk, hogy sem az orosz, sem a kínai vezetők nem a II. Világháborút akarják megnyerni, mint idióta Vezérünk.

Szóval, nem az a baj, ha a magyar külpolitika kölcsönös előnyökön alapuló jó kapcsolatokat szeretne kiépíteni a két országgal, a baj az, hogy a maffia érdekei és az ország érdekei nemigen esnek egybe.
És az sem baj, hogy a kínai vagy orosz vezetők megvásárolják országuk érdekeinek megfelelő lépéseket, a baj az, hogy a vételár nem az államkasszába folyik be, hanem a legkeresztényibb elvált házaspárok (mit Isten összeköt... - ugye) és hűbéruruk vagyonát hizlalja.
Kína ígéretekért vett vasutat - a külügyminiszteri apuka vasútépítésben érdekelt, itt a morzsák is millárdok, Orbán tankokért meg a multik adószintjéért vette meg a hatalmát Merkeltől, Putyin meg lehet, a legjobb üzletet csinálta, ő nem vett semmit az EU belső bomlasztásáért, lehet, csak a Vezér koronaékszereit tekergeti rendszeres időközönként.
Mi meg páriák lettünk saját országunkban, bár ez ellen nagyon nehéz tenni. 

Nem kell elájulnunk a nyugati demokráciáktól, gondoljunk Irakra, Szíriára, Líbiára, Iránra, Afganisztánra, Szomáliára, stb... - és amikor Navalníjozunk, akkor jusson eszünkbe, hogy arra semmiféle bizonyíték nincs, hogy Putyin rendelte volna el a mérgezést - nota bene a mérgezés sincs bizonyítva, hacsak a brit tudósok nyilatkozatait nem számítjuk annak, akik megtalálták Irak tömegpusztító fegyvereit és amerikai barátaikat,. akik kivégeztették Szaddam Huszeint, Kadhafit meg a többi útjukba és konszernjeik útjában álló politikust, katonát.
Ha lehet, nálunk se feledkezzünk meg a rendőrkocsiban mérget eszegető kellemetlen figuráról, és nem ő az egyetlen...
Szóval az élet bonyolult, ha Putyin meg akarta volna öletni Navalníjt, az most nem a ruháját követelné (megkapta...), hanem az utolsó kenetet.

Van olyan a pravoszlávoknál?

:O)))

ELFELEJTETT TÁRSADALMI CÉLOK

"Engem nem érdekel a politika!", mondja önelégült ábrázattal Bunkó Béla, de ugyanezt mondja az egyetemet végzett, magát értelmiséginek tartó nembéla is, aki meg van győződve arról, hogy ezzel az emberi lét egy magasabb szintjére emelkedett, ő a jövő hőse, az új kor embere, a korszerűség két lábon járó idolja - holott csak egy bánatos marha.
Azt mondja a szerencsétlen - és talán hiszi is -, hogy a politikának az ő életére nincs hatása, mert ő erős és független, aki majd megteremti magának és családjának a napi kenyérrevalót, merthogy ő szorgalmas és találékony, továbbá élelmes is, ahogy felénk a tolvajlást nevezni szoktuk.
Van egy rossz hírem számára: minden politika.
Amikor a hülyeségének - miszerint nem politizál -  csinál hírverést, az is politika, és ha nem hisz nekem, kérdezze meg az utolsó bánatos politikust, az - miután ad neki egy szaftos nyelvespuszit - majd elmondja, hogy dehogynem politizálsz drága magyar testvérem, te adod nekem a vajaskenyérre a lekvárt, te vagy az, akire bizton lehet számítani, akit nem kell meggyőzni, akinek az orra elől nyugodtan el lehet lopni a Bazilikát a Szent Jobbal együtt, te vagy az én álmom és boldogságom!
A politika ugyanis tokkal-vonóval maga a közélet, ahol arról folyik a beszélgetés - már, ha folyik ilyesmi egyáltalán - , hogy hősünk milyen országban szeretne élni, az az ország, melyben az adott időszakban él, mennyire felel meg elképzeléseinek, vagy mit kellene változtatni rajta hogy úgy érezze magát benne, mint paraszt önérzete Vajna Timi illatos kis hálószobájában...

Fontos dolog ez, hiszen a társadalom akkor működhet csak az emberiség érdekeinek megfelelően, ha tagjai többé-kevésbé boldogok, ami persze felveti a boldogság fogalma precíz meghatározásának igényét, de ebbe most ne menjünk bele, használjuk inkább az elégedettség fogalmát, melyet a nokedlis csirkepörkölt elfogyasztását követően utánaküldött, párás pohárban szervírozott pilseni utáni elégedett böffentéssel tudnánk tudományosan körülírni.
A normális ember és a sárbuta közötti differencia remekül tanulmányozható azon polgártársaikon, akik sehogy nem képesek összefüggést találni saját életük és a társadalom állapota között.
Ez ugyan az egyén egojára jó hatással van, hiszen hozzávetőleg az Atyaúristennel kerül egyazon szintre, csak az a baj, hogy nem igaz, hiszen egy olyan elmeroggyant, mint jelenlegi társadalmi vezérkarunk véletlenszerűen kiválasztott bármelyik tagja egyetlen döntésével el tudja venni áldozata fizetésnének, nyugdíjának akár negyedét is, anélkül, hogy az áldozat azonnal észrevenné.
A politikust egyébként egy normális társadalom arra a célra tartja, hogy ezeket a piszkos trükköket felismerje, és megpróbálja felvilágosítani a társadalom figyelmetlenebb tagjait a nyakukba szakadó idiótaságokról.
Depersze nálunk a politikus fogalma mást jelent.

Nálunk kétféle politikus van.
Az egyik típus elakadt a középkorban, ma is hűbéri társadalomban él, vazallusa  a Vezérnek, aki nem tud akkora hülyeséget mondani, melyre vakbuzgó híve ne bólogatna szorgalmasabban, mint hajdan a Wartburg kalaptartóját díszítő plüsskutya.
Demokrata oldalon az ilyenekről általában azt hiszik, hogy csak a rablólovagok térfelén fordulnak elő ilyenek, de - legnagyobb sajnálatomra - a demokraták oldalán is előfordulnak, meglepően nagy számban. 
Ez független attól, hogy a lelkesen nyaldosott alfél gazdája örül ennek, vagy nem, vagy úgy csinál, mintha nem örülne - az emberek egy része ilyen genetikai torzulással született, számukra az ellenvélemény bármely kérdésben az árulás szinonimája.
Ily módon mi vagyunk a legnagyobb európai polihisztorképző, ahol az általunk kiképzett vezérek egyaránt értenek a tarhonya négyzetes vetéséhez és az Öveges professzor által feltett kérdéshez: Hogyan csináljunk a barackmagból atommagot?
A mi kis társadalmunk torzszülött, és nemhogy javulna az állapota, inkább egyre szomorúbb.
A politikus másik típusa a küldetéstudatos doktriner, aki egyszer olvasott valamit, és ahhoz próbálja igazítani azt a képet, melyet maga körül lát - nemigazán sikerül neki...

A legnagyobb gond mégis az, hogy a politikusok menet közben elfelejtették, hogy mi is lenne az állam feladata a modern világban.
Nevezetesen, hogy azon kellene munkálkodnia, hogy polgárai minél magasabb életszínvonalon, minél értelmesebben élhessék életüket, de ki törődik ma ezzel?
Ezelőtt harminc-negyven évvel azzal ijesztgettük a kapitalizmus szerelmeseit, hogy ha megbetegszel - tönkremész, a kórház kapujában pedig nem azt kérdezik, hogy mi a bajod, hanem azt, hogy van-e biztosításod.
Társadalmunk megállíthatatlan fejlődése során büszkén jelenthetjük, hogy ma már nálunk is ezt kérdezik, a fejlődés során végre eljutottunk az állampolgári jogon járó ellátástól a társadalmilag szükségszerű szelekcióig, az életképtelenek kiiktatásáig - végső megoldásképpen.
Hogy nem sül le a pofájukról a bőr...
Az utolsó politikust errefelé,. akit még érdekeltek az átlagember életkörülményei Jánosnak hívták.
A vezetékneve nem Lázár volt...
Legszomorúbb, hogy a nép eltűri, hogy káposztás cvekedli helyett olyan ülőhelyekkel etessék különféle stadionokban és mindenféle rongyrázó rendezvényeken, melyekre a belépőjegyet soha nem lesz képes megváltani, de büszke lehet, mert a díszpáholyban ott ül a maffia, a csalhatatlan Vezér, a Szent Segg, lehet nyalni, persze csak vazallusai seggén keresztül.

Jó lenne optimistának lenni, de egyre nehezebb.
A szomorú pedig az, hogy nemigen látni olyan embert, aki képes lenne Augiász helyi istállójának kitakarítására.
De azért reménykedjünk, végtére is előbb-utóbb minden trágyadomb eltakarításra kerül, mégha azonnal le is rakják a következő alapjait...

:O)))

FOGD A PÉNZT ÉS FUSS

Vagy fogd a pénzt és kuss?
Ki tudja?
Mindkét változat szóba jöhet az elit csúcsán, csak egyetlen dologban kételkedik a szájtátva bámuló népség: a szerelmi változatban.
Ha valaki pontosan meg tudná mondani, mennyi pénz is mocorog a magánéleti válságoknak feltüntetett vagyonkezelési attrakciók mögött, hát igencsak elcsodálkozna a nép, merthogy az összeget a középiskolát végzett népesség többsége precízen le se tudná írni, azok számára pedig, akik csak nyolc osztályt végeztek, kettesével alkalmazva kimondottan jól jönne a rengeteg nulla, hiszen a feladattól be is csinálnának azonnal...

Az elit válik.
Rogán is paradigmát váltott. 
Mostanában a közéleti szereplését már más oldalról közelíti, mint a múltban, már nem akar az elit divatdiktátora lenni, nem akar szerepelni, nem akar reflektorfényben élni.
Már meghaladta a Pasa-parkot - nyugodtan szeretne helikopterrel utazni, ha olyanja van, jachton ringatózni, magánrepülőn vagy kisebb holdrakétán utazni, emellett hazament, és a paraszti bölcsességgel tért vissza, mely szerint nem jó minden tojást egy kosárban tartani.
Ha úgy tetszik, nem akar Himmler lenni, jó neki Göbbels pozíciója is, 
Merthogy az elit be van szarva.
Jóllehet kicsi az esélye annak, hogy Nagyurunk beadja a kulcsot - a rosszindulat és a gonoszság tartósít, az elme kórtüneteivel pedig millió évig el lehet élni - de hát ők közelről látják a folyamatot, első kézből érzékelik az irracionalitást és elkezdik bebiztosítani magukat.
Ennek egyik módja a vagyon elporlasztása - természetesen megfelelő biztosítékok mellett - a családtagok és a bűntársak között, gondolván, hogy nem lesz könnyű összegereblyézni a lopott holmit - már ami nem pénz, merthogy az már régen biztonságos, baráti országokban van, akikkel nincs még kiadatási egyezményünk sem.


A nemzetvezető pénztárcája is válik, csak röhögni lehet szerelmi életük felpezsdülésén, habár, ha úgy nézzük, hogy a pénz a szerelmük, akkor nem is olyan hihetetlen a dolog.
A Szent Család egyelőre nem válik, sőt, még a koronahercegnő sem jelentette be, hogy ilyen szándékai lennének.
Igaz, nekik épül a metrómegálló a hatvanpusztai birtokon.
Van ott ezer négyzetméteres mélygarázs meg alagút is, ott aztán ki tudják várni biztonságosan, ameddig az ellenzék megválasztja császárnak a Papát...
Mindenesetre az azért érzékelhető, hogy a díszes társaság rendesen be van tojva, meg az is, hogy az ellenzék készül a rigorózusan törvényes, az Alaptörvény szellemének megfelelő elszámoltatásra, mely szerintem az alábbi modell szerint működik majd:

- Tisztelt Nemzet Miniszterelnöke Úr!
Azt mondják, hogy ön mindent ellopott, a Szent Jobbról  még a gyűrűt is lelopta!
Kérjük, mondja meg nekünk az igazat!

- Nonszensz, ki mer ilyet állítani, majd jönnek a jogászok, oszt jónapot!
Mellesleg tanúkat tudok állítani, hogy láttak erre sompolyogni egy öreg zsidót, valami Soros a neve, de Gyurcsány is sokat megfordult a Kossuth téren!

- Akkor ez merő rágalom?

- Naná, aki mást állít, az jelentsen fel, és a Legfőbb Ügyész, Polt Péter majd kivizsgálja, Pintér belügyminiszter pedig őrizetbe veszi a rágalmazókat!

- Köszönjük a korrekt választ, első a törvényesség!

Utána a Momentum kikéri magának, hogy ártatlan embereket vegzáljanak, a legerősebb ellenzéki párt vezetője megvizsgálja a jogállamiság követelményeinek betartását az ügyben, TGM pedig dörgedelmes cikket ír az erkölcs felsőbbrendűségéről a pőre praktikummal szemben.
A libernyákok tapsolnak, bölcs népünk pedig nagy zavarban keresi a segget, melyet ezután nyalni lehet.

A püspöki kar levelet intéz a hívekhez, melyben elítéli a válások számának növekedését, példaként állítva saját erkölcsi kódexüket, valamint a házvezetőnőjükkel/püspöktársukkal/ministránsukkal folytatott sokéves, szeretettől áthatott kapcsolatukat, melynek során a kapcsolat felbontásának ördögtől való gondolata fel se merült...
Nézzünk hát optimizmussal telve, tört fényű tekintettel a bizonytalan jövőbe!

:O)))

KÖZELEG A TÉL

Természetesen a dicsőség az Úré, a felelősség az ezer oldalról nyomorgatott pedagógusoké, az egyébként jóformán hatáskör nélküli iskolaigazgatóké, a politikai haszon meg a Fideszé.

Elkezdődött a tanév, a hatóságok megállapították, hogy a koronavírus mostanában nem az öregeket szereti, hanem a harmincasokat üldözi, igaz, hogy elpatkolni továbbra is az idős, krónikus betegségekben szenvedők szoktak, a fiatalok meg megússzák némi hőemelkedéssel, meg néhány nap rossz közérzettel, viszont arra gyúrnak, hogy továbbadják a kórt a véneknek.
Szeretett kormányunk meg elégedetten szemléli a helyzetet, és naponta ötszáz betegséget tervez megállapítani, merthogy a nemzetközi helyzet egyre fokozódik Pelikán elvtárs, csapásokat adunk és csapásokat kapunk, de mi ott vagyunk minden kilométerkőnél, éberen...
A nép meg hadd rettegjen, végtére is teleszart gatyával nehezebb ugrálni, és ki tudja, mit hoz az ősz meg a tél, mikor elfogynak a tartalékok, jön a hideg és jön az elkeseredés, merthogy statisztikával nemhogy jóllakni nem lehet, de a mai világban még fűteni sem, egyre kevesebb a papíralapú kimutatás...

Szeretett kormányunk zavarban van, mert nehéz eldönteni, hogy a pénzt a népnek kell adni, vagy inkább mégis tovább kell lopni, mert az ne tévesszen meg senkit, hogy a haverok építenek is, hiszen leginkább azt lehet ellopni, amit megtermeltünk.
Ha csak simán hazavinnék zsákban a lopott pénzt, az még a közismerten ostoba és közömbös magyar választó ingerküszöbét is elérné.
Ezért aztán építünk egy stadiont ezermilliárdért, kiszámlázunk kétezer milliárdot, az állam meg fizet, mint gróf Csekonics...
A két összeg közötti differencia talán Tongán, esetleg Bakuban lelhető, ha esetleg baj lenne itthon - tanultunk Rákosi elvtárs példájából, nem fogunk sorban állni valahol kumiszért vagy misszionárius-pörköltért!
Bármennyire valószínűtlen is, akár baj is lehet - az emberi hálátlanság határtalan...
Ezért is kellett volna megtorpedózni a paparazzók gumicsónakját, hadd fényképezzenek a külügyminiszter helyett egy másik sügért a fenéken...

Ezekkel a csepűrágókkal is csak a baj van, képtelenek belátni, hogy sokkal jobb, ha az atletikus termetű Vidnyánszky instruálja őket, mintha mindenféle kákabélű libernyák mételyezi az agyukat.
A Vátesz Ukrajnából érkezett, ott tanulta a színészetet, törvényszerű, hogy neki kell megmondania a tuitifrankót.
Ebben az országban nem szabad a jelenlegi határok között születni, mertmivelhogy akkor másodrendű állampolgár leszel azonnal, és hát persze hol lehetne alaposabban megismerkedni a magyar színházi hagyományokkal, mint a kijevi Állami Karpenko-Karij Színház és Filmművészeti Egyetemen...
Persze ő vérmagyar, - ez valami olyasmi, mint a Gyalog-galoppban a vérnyúl, mielőtt rádobták a Szent Gránátot - és ez eleve alkalmassá teszi az autentikus szanszkrit-magyar hagyományok őrzésére.
Ő a színházi élet Káslere, de lehet, hogy ezért később még bocsánatot kell kérnem a gyászos körmű minisztertől...
Most folyik a harc, a mieink támadnak, a "Tüntessünk tízezren, mondjunk húszat, majd mindahányan menjünk békével haza!" akcióterv mentén, abban reménykedünk, hogy Nagyurunk belehal a röhögésbe...

Van nekünk bajunk, mint a tenger, a gazdaság is gyengélkedik, Matolcsy is, a forint is, - jaj, csak a végén nehogy Egyeske is el kelljen utazzon Bulgáriába kicsit pihenni... -  és közeleg a tél, továbbá az éj sötét lesz, és tele lesz iszonyattal...
Kíváncsi vagyok, hogy a Karácsony hoz-e enyhülést, de azért illúzióim nincsenek.
A politika csapatjáték, és hiába volt a Barcelonának is Messije, ha hiányzott mögüle a csapat, pedig már Minarik is megmondta úgy száz évvel ezelőtt, hogy kell egy csapat.
És Karácsony mégcsak nem is Messi, sajnos.
Csapatot építeni nem egyszerű dolog, nem lehet kapkodni sem, de talán legnehezebb hozzálátni a feladathoz.
És még az sem biztos, hogy ha az edzéseken már mennek a dolgok úgy-ahogy, akkor a mérkőzésen már biztosan nyerni tudunk.
A kérdés ma nem az, hogy a Lánchíd oroszlánjainak van-e nyelve, hanem az, hogy van-e foguk...

Előbb-utóbb kiderül.

:O)))

NYÚLJÁS PACAL VAGY ÉLHETŐ ORSZÁG

Bolond világban élünk, lassan-lassan kicsit mi is megbolondulunk.
Ha valaki elmeséli, hogy létezik a világban egy olyan ország, ahol dühöng a rasszizmus, de cigány származású miniszterelnöke van, aki mellesleg mindent elkövet, hogy a népével kapcsolatos összes negatív előítéletet visszaigazolja - hát bizony, viccesnek találom.
Ha valaki azt meséli, hogy van egy ország, ahol az emberek rettenetesen elégedettek magukkal, igen különlegesnek tartják magukat, emellett erkölcsösnek és bátornak, de azon kívül, hogy oda születtek, ahová a gólya pottyantotta őket, másra nemigen tudnak büszkék lenni, emellett nyugodtan és kockázatmentesen szembe lehet köpni őket, azon is jókat mosolyognék.
Ha megtudnám, hogy van egy ország, ahol a kormány járványveszély idején ráereszt a társadalomra egy-két, diktátora által kedvelt tömegrendezvényt, mondván, kísérleti célból teszi, és a kísérleti patkánynak kiszemeltek ennek még örülnek is, hát bizony, aggódnék az ország lakóinak ép elméjéért.
Ha olvasnám valahol, hogy van olyan ország, ahol a kormányzati szinten gyakorolt korrupció, nepotizmus minden képzeletet felülmúl, ezért az ellenzék egyik vezetője elszámoltatást és a lopott holmi visszavételét helyezi kilátásba, mire az ellenzék hangadói nekimennek, hát leesne az állam, amiért nagy kár nem lenne, merthogy az állam nem én vagyok, hanem a tolvajok fejedelme...  
Sajnos van ilyen ország.
Hogy melyik?
A helyes választ beküldők között kisorsolok egy nyúljás pacalpörköltet.

Az is megvisel kissé, hogy bár a közkeletű bölcsesség szerint nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, de ebben az országban ez sem érvényes, itt ugyanazt a gagyit ugyanazzal a rossz dumával számtalanszor el lehet adni, a nép pedig boldogan tapsikol az aranyként kínált, fényesre csiszolt rézkarikának.
Pedig még azt sem lehet mondani, hogy a hatalmon levők rengeteg energiát fektetnének hatalmi technikájuk csiszolgatásába, ami bevált már, azt erőltetik, mert jól tudják, hogy az aranyhal a magyar választóhoz képest memóriabajnok.
A magyar választó nem tanult a liberálisok agóniája idején a semmiből kivirágzott LMP példáján, nem gyanakodott akkor sem, mikor a liberálisok Fidesz-emlőről leszakított üdvöskéje a szocialistákkal karöltve megakadályozta egy új ellenzéki frakció létrejöttét - ellehetetlenítve szinte anyagilag is azt.
Nem gyanakszik ma sem, amikor a szintúgy a semmiből szárba szökkent Momentum erősen Fideszre hajazó rossz modorral rendelkező vezére minden gyakorlati megnyilatkozásával az ellenzéki egység ellen dolgozik, jóllehet szóban az egység mellett teszi le a voksát.
Nekem azért gyanús, hogy amikor szinte 2006-ot idéző lelkes támadás folyik Gyurcsány ellen, akkor egy szövetséges párt vezetője is beszáll a versenybe, ki tud jobban mocskolódni a DK megalapítójával szemben...
A legújabb bölcsessége, hogy Gyurcsány nem tudja kézben tartani a pártját, nem úgy, mint ő a sajátját, és fel sem merül benne, hogy a differenciát talán a pártok működtetésében fennálló eltérő demokrácia-értelmezés okozhatja. 
Bölcs népünk meg buzgón bólogat a romlatlan fiatalok dicséretét zengve, mintha az, hogy valaki, aki még nem volt a húsosfazék közelében, még nem lopott. 
Nem hát, még nem volt módja lopni.
Könnyű Julcsának szűzies életet élni, mikor még soha, senki nem kísértette meg.
És, hát valaha Orbánék is romlatlan fiatalok voltak - gondolom, a bölcsődében...
Sajnálatos, hogy ez a primitív sunyiság jóravaló embereket is megtéveszt, jóllehet nem csak a ló lába lóg ki, hanem lassan az egész ló.

Sajnos, semmi biztosíték sincs arra, hogy nem a választás hajrájában robbantja szét az együttműködést a csináltpárt, így olyan a helyzet, mintha az ellenzék a hóna alatt egy ketyegő időzített bombával vágna bele a mi kis diktátorocskánk megbuktatásába, miközben üdvözült képpel harsog gyönyörű jelszavakat.
Természetesen a Momentumot nem lehet kihagyni az összefogásból, hiszen az ellenfél érdeke is azt kívánja, hogy sikeres legyen, ha lehet sikeresebb, mint a DK.
Sok gyanútlan híve van, habár az azért nem derült még ki, hogy milyen elvek mentén szeretnének politizálni, de hát van még kis idő a választásokig.
Mindenesetre az ellenzék érdeke az lenne, hogy kizárja a kellemetlen meglepetések lehetőségét, erre pedig csak akkor van mód, ha létrehoznak egy ernyő-szervezetet, melynek jelöltjeként indulhatnak a képviselői stallumra pályázók, meg sem említve "anyapártjukat", hogy ne nagyon legyen mód a torzsalkodásra, az ellentétek élezésére, merthogy az egységet nem a duma szintjén kellene létrehozni.
Sajnos már látni, - ha így marad minden, akkor nem sok esély van a sikerre, mert a közös tűznél mindenki a saját pecsenyéjét akarja majd sütögetni, a mi kondérunk pedig, melyben az életünket könnyebbé tevő fogás főne, oda se fér a tűzhöz.
Merthogy a cél azért az lenne, hogy az átlagember, akit amúgy hétköznapiasan választónak szoktunk nevezni jobban éljen, a gyereke meg még a szüleinél is kicsivel jobban, és amikor az egészségügy a világjárvány idején romokban hever, akkor ne stadiont építsünk, hanem szervezzük meg az oktatást, adjunk ingyen internetet, tabletet, adjunk ételt, valamiféle jövedelmet.
És ha már járvány-kórházat építünk, akkor ne Bivalyborzasztón tegyük, ahová a madár is két napi hideg-élelemmel repül, , hanem ott, ahol a legtöbb beteg van és várható.


Hozzá kellene szoknunk, hogy a mai politikában semmi sem az, aminek látszik, főként, ha csak az látszik, amit a hatalom láttatni akar. 
Ha az ellenzék nem teremti meg a maga médiumait, akkor jelöltet sem érdemes állítania, a választó arra fog szavazni, akire a média rábeszéli.
Ez egy világos helyzet, de az ellenzék úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, jóllehet semmi sincs rendben, és az, ha azon folyik immáron fél éve a vita, hogy a Lánchíd oroszlánjainak van-e nyelvük, vagy nincs, az éppen egy politikailag haszontalan fél évet  - esetleg egy vesztett választást jelent.
Szervezetileg sincs előrelépés, nem szabadna hagyni, hogy a vidék a diktátoré legyen, és ehhez bátrabban kellene politizálni ott is.
A vidéki ember még a stadionok áldásait se élvezheti, kivéve Felcsúton, a vidéki ember számára szép dolog a disznótor magasztalása, de addig, ameddig ehhez disznó is kell, a mai világban van esélyük a demokratikus pártoknak.
És bizony a káder-kérdésekkel is kellene kezdeni valamit, mert az nem megy, hogy választások előtt néhány hónappal előhúzunk a kalapból valakit, merthogy arra a kutya sem fogja a voksát adni, különösen, ha az illető még kicsit sáros is ilyen-olyan tekintetben.
Jó dolog a fiatalok képzése, de még jobb lenne feladatokkal - értelmes feladatokkal - ellátni a politikusi pálya iránt érdeklődőket, mert a fiatal nem dumálni szeret, hanem tenni.
Ne áltassuk magunkat, a pacalpörköltes bohócok mögött okos emberek szervezik vagyonuk megtöbbszörözését, rájuk kellene figyelni.
És arra, hogy amikor Gyurcsány elszámoltatást ígér, akkor nem fintorogni kellene, hanem megígérni ezt helyi szinteken is, mert az emberek nem vakok és talán néhányuknak él még az igazságérzete is.


Nincs sok időnk, aki az időt lopja, az a jövőnket - gyermekeink, unokáink jövőjét lopja.
Nem kellene hagyni.

:O)))

FÉRFI POLITIKUS, NŐI POLITIKUS, JÓ POLITIKUS...

A Népszava "Szép szó" mellékletében megjelent Bruck Gábor írása, Orbán, a Marlboro Man bukni fog  címmel.
Javaslom, olvassátok el, mert számos értékes gondolatot tartalmaz, mégha minden gondolattal nem is tudok egyetérteni, jóllehet rokonszenves dolgokról esik a cikkben szó.
Kezdjük talán mindjárt a címmel.
Orbánt a Marlboro Manhez hasonlítani olyan, mintha Schmidt Máriát Eva Longoriával említenénk egy napon, egyszerre vicces és lehangoló.
Próbáljuk talán a kérdést úgy közelíteni, hogy a Marlboro Man nem macsó jelkép, inkább a férfiasságot (erő, határozottság, igazságszeretet, nőkkel, gyermekekkel szembeni gyengédség, udvariasság, stb.) testesíti meg, melynek - keletkezése idején, a múlt század közepén - még nem mondott ellen a tény, hogy dohányreklámként kezdte karrierjét.
Lássuk be, a férfiak túlnyomó többsége még ma is boldogan cserélné el kinézetét - szőrt szőrért, hogy legyünk kissé rusztikusak, ha már tehénpásztorról esik szó - vele...
Az ominózus politikus külleme kissé eltér az amerikai csordás atletikus alkatától, ő derékban dúsan hájalt, tekintete sem a cowboly hűvös távolságtartását idézi, ilyen tekintettel leginkább kapualjakban lehet találkozni, ahol "vonatjegyre kell a pénz, olcsón adom szegény édesanyám arany karikagyűrtűjét" szöveggel puhítja az empatikus és persze kissé haszonleső reménybeli vásárlója nem túl erős ellenállását a dakota üzletember.
De az, hogy Orbán bukni fog, az biztos.
Nagy kár, hogy ilyen esetekben mindig eszembe jut a klasszikus kérdés: azt már tudjuk, hogy mi lesz, már csak azt nem tudjuk, hogy addig mi lesz?

A szerző kifejti, hogy a változást váró választó már nem várja a megváltót, merthogy szerinte az utóbbi harmincezer évben megváltozott a szavazói attitüd, már nem a legerősebbnek kellene vezetnie a falkát/hordát/csoportot, hanem annak, aki hajlamos a kompromisszumokra, az együttműködésre. 
Van egy rossz hírem: az ember ma is az erőre hagyatkozik leginkább, hiszen az egész élete a versenyre van optimalizálva - kaparj kurta, neked is jut, ugye.
Nem is szólva arról, hogy az a társadalom, melyben élünk szintúgy a versenyről szól.
Az a társadalom, mely a humanizmusról, az emberi együttműködésről szólt, nemigen kellett a  magyarnak, hát ki is hajigálta az ablakon.
Most büszkén fázunk és éhezünk, de szabadok vagyunk!
Szabadon dögölhetünk éhen, szabadon fagyhatunk meg telente, ha öregek vagyunk, szabadon választhatjuk a legmodernebb gyógyászati eljárások helyett a piócát, a köpölyözést, a ráolvasást.
Varázsgomba helyett is csak hüvelygomba jut annak, aki egy istennek se akar keresztény, magyar úri középosztály lenni, a hülye zsellérje meg prolija. 
És bizony-bizony, ma is várja a választó a megváltót. 
Az ügymenet gyorsítása érdekében az ügyeletes vátszek időnként kineveznek egyet-egyet, aki aztán úgy kerül szerepébe, mint Pilátus a Credoba.
Megváltók jönnek-mennek, váteszek maradnak - a magyar mazochista nép... 
Bruck Gábor - helyesen - megállapítja, hogy az ember agya ma is ugyanúgy működik, mint a kőkorszakban, valamiért mégis azt várná, hogy a pártok és vezetőik másként működjenek, ami valószínűleg illúzió, mint ahogy az is, hogy a választó mást vár idoljaitól, mint amit ma produkálnak.
Hát lószart Mama, hogy klasszikust idézzek, nagy kulturális hátrálásunk során már csak egyetlen apró lépés választ el minket a megkövezés igen szép hagyományának felélesztésétől.
Jobboldaliak esetén ez bátran behelyettesíthető az ellenfél böllérbicskával történő megnyúzásával, hogy elég legyen csak a múlt század elejéig visszahátrálnunk, és máris elégedetten nézhetjük a hagyományőrzést valamelyik friss Horthy-szobor talapzatáról...
A választónak ma is Prónay imponál, Radnóti és Rejtő Jenő meg lúzerek, nincs helyük a táplálékláncban...

Megoldásként a cikk szerzője - miután számba vette pártpolitikai vágyait - a maszkulin kultúra elvetését kínálja a társadalomnak.
Mindjárt fekl is említ öt remek nőt, akikből lehetne akár miniszterelnök-jelölt is.
Dobrev Klára, Donáth Anna , Szél Bernadett, Szabó Timea, Cseh Kata - mindahányan remek emberek, de közülük legfeljebb egy alkalmas a pozícióra.
A magyar választó konzervatív, nemigen honorálja a parlamenti ülőhelyeken harisnyában ugráló nőket, ő a VOR öltönyös férfiakat tartja megbízhatónak, akik kenetesen beszélnek, be vannak oltva humor ellen, szókincsük úgy tíz közmondásra és öt közhelyre terjed ki, és bár verik a családot, meg keresztüllökdösik a vak komondoron, ha nem akar magától dobni egy hátast, de megfontolt, komoly, templomjáró emberek.
Az öt vonzó nő közül kettőnek viszonylag kevés a politikai tapasztalata, én pedig nem szeretnék ismét a politika fehér egere lenni, valami minimális biztonságra azért szükségem lenne - mondjuk ne menjen rá egy fél ciklus arra, hogy a miniszterelnök megtalálja az ajtót, mely mögött szükség esetén harisnyát cserélhet.
Emellett a cikkben említett "lányos értékek" - az együttműködés, a bizalom, a tapintat kultúrája - szépek, de nehéz úgy együttműködni, hogy állandóan figyelni kell a partner kezét, mikor jelenik meg benne a kés, melyet majd a vesédbe vág az első adandó alkalommal.
Nehéz bízni abban, aki a bizalommal visszaél, aki képtelen a közös érdeket előtérbe helyezni saját érdekeivel szemben, és az is illúziónak tűnik, hogy a nők nem versengenek majd egymással, merthogy idegen tőlük a maszkulin viselkedés.
Tévedés, és jó lenne erre nem akkor rájönni, mikor már hatalmon van korunk Báthory Erzsébetje, miután a másik négy nő - és néhány férfi - vérét kiszürcsölte az arany kupából.
A wishful thinking - az ábrándozás - nemigen vezet sehova, legfőképpen a politikában nem.
A politika nem a "kellene", hanem a "van" tudománya, annak pedig aki az Orbán elleni harcot vezetni akarja nem elég együttműködőnek lenni, keménynek is kell lennie, mint a vídia, vagy a fagyott kutya lába.
És az is tévedés, hogy Orbán elzavarásával a problémát is felszámoljuk, hiszen Őfőkártékonysága olyan károkat okozott a társadalomban, melyek eleve meghiúsíthatják a politikai változásokat, egy egészséges és élhető társadalom kialakítását.
Minden fontos pozícióban az ő vazallusai vannak, és nem lenne jó más vezető vazallusaival cserélni őket, nem lenne jó improvizálgatni, meg a vágyott győzelem után azonnal egymásnak esni.
A programnak nem 2022-ig kellene szólnia.

Nem nagyon hiszek abban, hogy a mai politikusok zöme önként túl tudna lépni pitiáner párt és egyéni érdekein, ehhez kényszerpályára kellene helyezni őket.
Ameddig nem hoznak létre egy választási pártot, nem dolgoznak ki konkrét programot mondjuk két ciklusra, addig felesleges is ábrándozni. 
Emellett persze hatékony tömegkommunikációra is szükség van, méghozzá egységes tömegkommunikációra.
A szervezet adott, Orbán létrehozta, használnunk kell majd, aztán lehet demokratizálni a későbbiekben.
A választási párt programjának megvalósítására egy technokrata miniszterelnök is alkalmas lehet, aki tehetséges szervezésben, szervezetirányításban, a politikai célt és az alkalmazandó módszereket a választási program határozhatná meg.
Konkrétan.
Beleértve a felelősségrevonásokat is az egyszemélyi hatalom létrehozásában viselt felelősséggel arányban.
Nem lenne szabad általánosságokba menekülni, a programnak tartalmaznia kell az alkalmazandó szankciókat, a tényleges életfogytig tartó börtönbüntetéssel és a teljes vagyonelkobzással bezárólag.
Tartalmaznia kell a feloszlatandó testületek megnevezését - Alkotmánybírósággal bezárólag.
Tartalmaznia kell a vissza nem térítendő támogatások visszafizetését, az államosítandó vagyon körét, az adórendszer azonnali átalakítását, a családtámogatások rendszerének kibővítését, hogy a választó tudja, nem tőle akar az új vezetés elvenni, hanem azoktól, akik csalárd módon jutottak a vagyonhoz.

Nem egyszerű dolog, és hát nem is az együttműködésről szól, de túl kell esni rajta, ha negyven-ötven év múlva nem szeretnénk megint kárpótlással küszködni.
A ma politikusai közül sokaknak ez lenne a hattyúdala, a fiataloknak pedig a hatalomgyakorlás egyeteme.
Az nem derül ki a cikkből, hogy a bátorság férfias vagy nőies tulajdonság-e, de az biztos, hogy bátorság, következetesség és céltudatosság nélkül semmire se megyünk.
Ehhez pedig tisztázni kell a célt is.

Talán ezzel kellene kezdeni...

:O))) 

KEDVETLENÜL

Rettenetesen régen - tíz éve - írom a blogom.
Szeretem ezt a műfajt, mert ha valódi blogról van szó, és nem elgazdátlanodott újságírók pénzkereseti kísérletéről, akkor ez valóban a ma elérhető legszabadabb sajtótermék, még akkor is, ha időnként elhivatottságtól átfűtött szektatagok is feltűnnek a szerzők között.
Szeretem ezt a műfajt, mert csak a politikai blogger saját lelkiismeretének kell megfelelni, semmi és senki nem késztet hazudozásra, őszinte lehetsz és talán még mindenféle formai követelmények sem nyomasztanak.
Bloggernek lenni, aki témáját a mai politikai életben találja meg maga a mámor és kéjhömpöly lenne, ha az élvezetet - mint annyi más dolgot is az országban - tönkre nem vágnák a politikusok, akik egyszerűen elveszik a blogger kedvét attól, hogy a borsót a falra hányja, jóllehet nemegyszer van hányingere, talán nem is ok nélkül.
Mégsem ez a legnagyobb baj, hiszen akár még hozhatna is a konyhára, ha mindenféle amatőrök unalmas szerencsétlenkedéseitől megszabadulna a sajtó, és a média-fogyasztók csak tiszta forrásból szürcsölhetnék a kristálytiszta igét, Bencsiket, Puzsért, Bayer Zsoltot olvasgatva reggeltől estig.
A legnagyobb baj mégis az, hogy mára már mindenki únja az ellenzéket, úgy, ahogy vannak, tokkal-vonóval, és már szinte senki sem hisz abban, hogy a demokráciát meg lehetne még védeni demokratikus eszközökkel.
Erről csak részben tehet Nagyurunk, ott messze felettünk a Várszínházban, melyet előszeretettel nevez Karmelita Kolostornak.
Jellemzően ez éppen annyiban igaz, mint az ő oxfordi tanulmányai, melynek legendáját (Soros szerepét jótlákony homályban hagyva...) éppoly buzgón ápolják, mint katolikusok a szeplőtelen fogantatás dogmáját.
Erről leginkább a sajátjaink tehetnek, de ennek felismerésére a magyar politikai kultúrában esélyük sincsen, hiszen azt hiszik, hogy minden magyar állampolgár tágra nyílt szemekkel és lélekkel figyeli a bölcsességek ajkaikról pergő gyöngyszemeit.
Jóllehet, ha a füleiket is nyitva tartanák, tudhatnák, hogy bölcs népünk véleménye szerint:
a. egyik kutya, másik eb,
b. mind hazudik, egytől-egyig,
c. csak dumálnak, meg egymást cseszegetik, a Fideszben legalább rend van...

Ami a személyes rosszkedvemet illeti, arra két dolog nyomja rá - sok egyéb mellett - a bélyegét.
Az egyik az, hogy hiába értünk el értékelhető és az ellenfelet is felzaklató sikereket az önkormányzati választásokon, ennek semmiféle, az állampolgár számára is szemmel látható következménye nincs. 
Vártam volna azért egyet-mást, leginkább azt, hogy ha már anno hagytuk kivenni a kezünkből a teljes magyar médiát (tulajdonképpen ez Gyurcsány történelmi bűne, és nem az őszödi beszéd...), most majd élünk a lehetőséggel és lehetőséget teremtünk arra, hogy valamennyit korrigáljunk ezen a lehetetlen helyzeten.
Ehhez képest már az internet felett is meghatározó befolyást szerzett a részben Fidesznek, részben Lőrincnek nevezett részben Nemzetvezető, részben Keresztapa, az ellenzéknek pedig az maradt, ami a harmadik gyereknek a mama bal és jobb cicijének kiosztása után a papánál.
Majd mindegyik önkormányzatnak van újságja, van televíziója, a törvény elő is írja, hogy a kábeltelevíziók kötelesek egy csatornát a helyi önkormányzat rendelkezésére bocsájtani, de nemhogy országos ellenzéki sajtó, de még budapesti sincs.
A másik dolog, hogy erősen megismétlődni látszik az LMP szindróma, csak a váltógazdálkodásnak megfelelően most nem azt ígérik, hogy lehet más a politika, hanem az unalom elkerülése végett ebben a momentumban egy húsz év előtti baromság üli torát: Jöjjenek a romlatlan fiatalok!
Namármost én szeretem az ifjúságot, de a politika tipikusan nem a fiatalok sportja, szegény Petőfi is csak szerencsétlenkedett anno, de persze lehet egy fiatal zenész is jó zenész.
Már persze, ha a maga nótáját húzza, mert könnyen előfordulhat, hogy időnként egy olyan kottát nyomnak a kezébe, melynek eljátszása felborítja a zenekar harmóniáját.
Nem okvetlen a koncertmesternek kell elrontani a szólamot, lehet a tizenkettedik hegedűs játéka is idegőrlő és ocsmány.

Tehát nem kell okvetlenül a pártelnöknek hibáznia, neki elég, ha az abszolút hallás nélküli hegedűsnek átadja a kottát, melyet eljátszva szétcincálja a darabot.
Tulajdonképpen mindegy is, ha a menyasszonyt a lakodalom éjszakáján kazalnak dönti a Jóska, utána hiába bizonygatja az újdonsült férj, hogy nem történt semmi, őt mamlasznak, Julcsát meg rossz lotyónak tartja majd a násznép és senki nem fog rájuk szavazni, mikor a kisbírót választják.
Merthogy nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani, nem elég együttműködni, az egység látszatát is fennkell tartani egy politikai szövetségben.

Hogy még ma sem értik az ellenzéki politikusok, hogy ma a politika nem elvekről, ideológiákról szól elsősorban, hanem a média-megjelenések hihetőségéről, az sajnálatos, az pedig méginkább az, hogy az ellenzék soraiban még mindíg sokan hiszik, hogy mocskos módszerek ellen lehet győzni tiszta eszközökkel.
Nem lehet, azt kell tenni, amit a választó is honorál, aztán majd, ha győztünk, utána el lehet kezdeni tisztességre, humanizmusra meg szolidarításra nevelni a társadalmat.

Addig meg nem ártana kinevelni egy olyan politikust, aki gyermekkorát a pitbullok között töltötte, és erre a pitbullok a mai napig rettegve emlékeznek...
Aki dudás akar lenni... 
Minenesetre ma nincs túl jó kedvem...

:O)))