MINDENKI A MAGA KERESZTJÉT...

A dili tetőzik.
Egy lépéssel közelebb kerültünk a Magyarország Fundamentalista Maffiaállam címhez.
Büszkék lehetünk rá.
Felkerült a Felszabadulási Emlékműre a kereszt, kiengesztelve egyelőre azokat, akik a horogkeresztet hiányolták állami jelképeink közül, - kis lépés is lépés, ugye.
Hogy miért nem a légvonalban igen közeli Németvölgyi úti turulra került fel, az fogas kérdés, hiszen talán jobban ott lenne a helye, Kun páter szelleme bizonyára örülne neki.
Amikor elvitték a zászlót tartó szovjet katonát az emlékmű elől, eléggé el nem ítélhető módon nem tudtam örvendezni, hiszen a történelemhamisítás nem szép dolog.
Viszont beleillik a magyar nép lelkületébe, hiszen soha nem tudtunk szembenézni múltunk bűneivel, helyette inkább csináltunk magunknak mindig új múltat, azzal hülyítve tovább a hülyéket és terrorizálva azokat, akik szeretik az igazságot.
A szélhámos, akinek nagyszámú gyermekeit mindig más vallás papja keresztelte gátlástalan, telecsinálja a fővárost részben giccses és értéktelen, részben politikai célokat szolgáló installációival.
Nem elég neki az állítólag a német megszállásra emlékeztető Felszabadulás téri szerecsenmosdató emlékmű, mely a szovjet hősi emlékművet szeretné ellenpontozni, miután szétverte a Citadellát, hozzányúlt a Felszabadulási emlékműhöz is - nehogy már valakit is a magyar politikai osztály tökéletes alkalmatlanságának eredményére, a világháborús vereségre emlékeztessen.
Most hát ismét van politikai tartalma a szobornak, pedig az évek során már szépen átlényegült a Nemzet Sörnyitójává, csak a tahónak csípte a szemét, mert mikor majd elfoglalja Horthy lakosztályát, nem lesz mindegy, hogy a valósággal néz szembe, vagy álmaival.
A Gellérthegyen egyébként is kevés volt a kereszt, nem egy mennyiség ugye, csak a Sziklakápolnán és az Erzsébet hídra néző Gellért szobron volt található - tiszta ciki...

Félreértés ne essék, irigylem a hívő embert, van kapaszkodója az életben, nekem meg egyelőre nincs. Csak azért nem mondom, hogy nem is lesz, mert ismerem a mondást, mely szerint zuhanó repülőgépen kevés az ateista.
A tételes vallásokkal szemben már kicsit kritikusabb vagyok, bár az üzleti érzékem elismeréssel adózik nekik.
De azért az már mégiscsak túlzás, hogy mindenféle felhatalmazás nélkül egy olyan bunkó határozza meg az ország valláshoz való viszonyát, aki a csatkai búcsúba is azért ment valószínűleg, hogy lenyalja Szűz Mária szobráról az aranyfestéket.
A kereszt nem sok jót hozott eddig a magyar népnek, a görögkeleti keresztényeket idegen csapatok élén kiirtó István nem a szeretet vallását hozta el nekünk, hiszen a kereszténység  kezdet kezdetétől hatalmi szóval térített, és aki nem akart a fejétől megválni, az a hitétől kellett, hogy megváljon.
Ahogy haladt előre a történelem, a vallás egyre erőszakosabb lett, Husz lefejezése, az inkvizíció, a hugenották, általában a protestánsok üldözése, a zsidóüldözések mind-mind a kereszténység rovására írhatók, és hát jártukban-keltükben kiirtották egy földrész - Dél-Amerika bennszülött lakosságát.
Nem vitás, papjai között voltak számosan kiváló emberek, valódi szentek, de ha összességében nézzük a dolgot, hát bizony a Borgia pápákat, a nepotizmust, a vagyonhalmozást, a gátlástalan érdekérvényesítést is mérlegre kell tennünk.

A rendszerváltás után a jellemóriások - kezdve Németh Miklóssal és folytatva a múlt rendszer ezernyi haszonélvezőjével - átlényegültek vallási üldözötté.
Darabideig hason csúsztak a templomokban, aztán, mikor az akció elvesztette varázsát és jóformán semmit nem hozott a konyhára, ismét közönyössé váltak a vallás iránt.
A szekuláris magyar állam megszűnt, az egyházak pedig nekiálltak vagyont gyűjteni, élükön a katolikus egyházzal, de beszálltak - osztódással szaporodva - a zsidó felekezetek is, sőt, a divatos szekta sem maradhatott ki a felhalmozási versenyből, igaz, neki cserébe baloldalinak - később ellenzékinek - látszó médiumot kellett ezért üzemeltetnie.
Megszűnt az egységes állami általános iskolarendszer, a finanszírozás szektorsemlegessége csak vágyálom, a templomok száma gyarapodott.
Horn Gyula is meg akart felelni a modern időknek és megkötve a vatikáni megállapodást lemondott az állam "főkegyúri" - előzetes hozzájárulási jogáról a főpapok kinevezése tekintetében.
Az egyházak számtalan adózási és egyéb kedvezményt élveznek miközben a papok száma csökken, az egyházak vagyona pedig nő.
Pedig lenne itt feladat bőven, de hát egyszerűbb az Urat imádni Pesten, mint cigánygyerekekkel foglalkozni Csenyétén...
Szóval, érdekes ország vagyunk, érdekes utakon kóborolunk, de hogy hova vezet ez az út, jó lenne tudni...

:O))) 

A KÉPVISELETI DEMOKRÁCIA AGÓNIÁJA

 

"N" nickű kedves kommentelőm az előző posztban eszmét futtatott a képviseleti demokráciáról, a demokráciának tartott rendszer buktatóiról, az elit elpofátlanodásáról, beállva ezzel a hosszú sorba, mely Arisztotelesztől Milovan Gyilaszon át a nép egyszerű gyermekéig tart.
Miután vastagon egyetértettem vele, elspekuláltam: talán lehetne ma már ennél tisztességesebb rendszert is kialakítani, ha már az emberi tudat fejlődését állandóan lekörözi a termelőerők - köztük a technika fejlődése?
Hát igen, természetesen lehetne, csak ebben nem érdekeltek sem a jelenleg hatalmon levők, sem holdudvaruk, azok a kisebb ragadozók, kik a már jól bejáratott rendszer áldásait élvezik.
Mondanom sem kell, hogy a közvetlen demokrácia sokkal magasabbrendű, mint a képviseleti változat, melyben a gazellák megbíznak egy-egy oroszlánt, gepárdot vagy hiénát érdekeik képviseletével.
Esetenként egy-egy gazellát is, de azok lesznek az elsők, akiket a megválasztott ragadozók meguzsonnáznak, vágjanak bár ádáz ábrázatokat és próbálkozzanak az üregi nyúl elfogyasztásával a megszokott fű helyett - hiába. 
Az is lehet, hogy a megválasztott oroszlán elzavarja területéről a többi húsevő egy részét, így statisztikailag jobb eredményt tud felmutatni az előző időszakoknál, de ez nem vigasztalja azokat a fűfogyasztókat, akiket személyesen zabált be.
A probléma - egészen a közelmúltig - megoldhatatlannak tűnt, milliók véleményét ugyanis nem lehetett azonnal megjeleníteni, ehhez hosszabb idő kellett.
No, meg aztán az elit deklarálta, hogy a választó hülye, és csak egy levéltáros lehet eléggé okos ahhoz, hogy állást foglaljon a paksi atomerőmű beruházásának ügyében.

Természetesen van igazság abban, hogy az átlagpolgár, aki lehet éppen prolet munkavállaló, kisvállalkozó, nagyvállalkozó vagy magánzó nem érthet mindenhez, de az se biztos, hogy egy történelemtanár vagy birkózó edző maga lenne a bölcsesség kútforrása csak azért, mert megválasztották.
Arról nem is szólva, hogy bár mi megválasztunk valakit képviselőnknek pártja és a képviselőjelölt ígérgetései alapján, de jön a választás és a mi emberünk úgy szavaz majd, ahogy erre frakciója előénekese utasítja, és már régen nem a mi szempontjaink, hanem a hatalom megszerzésének vagy megőrzésének logikája érvényesül, - jobb esetben.
A számítástechnika ellenben sok dolgot meg tudna ma már oldani, ha meg akarnánk oldani.
De nem akarjuk, illetve akiknek érdekeivel ütközik az adott dolog mindent megtesz annak érdekében, hogy az állam elkerülje a sok esetben pofonegyszerű megoldás bevezetését.
Példaként hadd említsem meg a telekkönyvi nyilvántartások helyzetét.
A telekkönyv nyilvános, bárki bármelyik ingatlanról információt kaphat, de a mai napig nem lehet például megtudni, hogy egy adott személynek hány ingatlan van a tulajdonában országosan, mert ez sértené a politikusok érdekeit.
Ha oknyomozással foglalkozó újságíró vagy, hát bizony kell némi elszántság, hogy felderítsed ezeket a vagyoni viszonyokat, pedig a társadalmi érdek azt követelné, hogy a közéleti szereplők vagyoni helyzete megismerhető és áttekinthető legyen.
Vagy itt van például a választások során külföldről leadott szavazatok kérdése, mikor is személyesen kell elzarándokolni az adott államban működő magyar diplomáciai képviseletre, hogy az arra jogosult leadja szavazatát, viszont a Romániában élő kettős, román-magyar állampolgár akár már tíz éve sírfeliratként üzemelhet, mert a szavazatszámlálás során ez az érdeke a regnáló hatalomnak.
Sztálin elvtárs is megmondta, nem az a lényeg, hogy ki adja le a szavazatot, hanem, hogy ki számolja.


Technikai akadálya nincs annak, hogy te is, én is otthonunkban szavazhassunk, hiszen kevés kivétellel ma már pénzügyeinket is számítógépen bonyolítjuk, és ha figyelembe vesszük Lázár axiómáját, miszerint mindenki annyit ér, amennyije van, akkor a szavazatunk se érhet többet a bankszámlánknál. 
Igen, semmi technikai akadálya nincs, hogy a képviseleti demokrácia intézményét  felváltsuk a közvetlen demokrácia gyakorlatával.
Nem mondom, macerás lenne, hiszen nem lenne mód hogy a szavazás előtti napon akkor nyújtson be valaki képviselői indítványt törvényalkotásra, mikor tizenegyet huhog a bagoly.
Meg a jogászoknak meg kellene tanulni érthető törvényeket fogalmazni, a pártoknak meg kellene tanulniuk, hogy hogyan kell meggyőzni a polgárokat javaslataik helyességéről.
A szakmai tudást igénylő szabályozást viszont rá kellene bízni a szakemberekre, akiket jól meg kellene fizetni, de nevüket és felelősségüket kellene adják a nem okvetlen törvényi szintű szabályozáshoz.
A gyerekeket fel lehetne készíteni erre az iskolákban, mint ahogy a demokráciát is itt kellene kezdeniük megtanulni.

Utópia.
Ebben az országban anno még pedagógusok is hülyének nyilvánították Magyar Bálintot, mikor digitális táblát és szélessávú internetet akart az iskolákban bevezetni, itt ma is a porosz hagyományokon alapuló modell a trendi.
A társadalomban pedig bizonyos kettősség uralkodik, - ahol kötelező, ott használják a modern megoldásokat, hol nem kötelező, ott ma is sokan még papírt vesznek elő és nyalják a tintaceruzát.
Pedig ha valami, hát az igazán átalakítaná a társadalmat, ha a politika nem olyan lenne, mint a hajdani viccben a konyak, melyet a munkásosztály képviselői útján fogyasztott.
Attől tartok, olyan politikus mostanában nem lesz, aki a képviseleti demokrácia felszámolását javasolná.
Túl sokan vannak ugyanis, akiknek érdekeivel ütközik a dolog, hiszen nem csak az országgyűlési képviselőkről van itt szó, hanem a helyi politikusokról is, akik attól valakik, hogy stallumuk van, - egyébként meg mehetnének vissza karosszéria-lakatosnak.
És egy nagyobbacska falu képviselőtestülete egészen szép tiszteletdíjhoz és juttatásokhoz jut hozzá, és akkor még a kapcsolat tőkéből származó előnyökről nem is beszéltünk...
De már elképzelni is olyan szép egy olyan világot, melyben az állampolgárok valódi részesei sorsuk alakításának.
Na, majd a jövő században, talán...

:O)))

  

NÉPHÜLYÍTÉS

 

Hát a fene a mocskos természetembe, nem tudok én semminek se örülni.
Pedig amúgy lelkesítő volt a kétszázezer, ma már napról-napra növekvő számú jókedvű tömeg, melynek legfeljebb Bartus kollega nem tud felhőtlenül örülni, hiszen egy ezerszer megalázott, kifosztott, birkaként kezelt és hülyének nézett nép minimálisan is legyen dühös.
Ebben egyébként igaza van.
Ha látta volna őket újonckorunk Frigyesi őrmestere, kétségtelenül megkérdezte volna a maga kissé pikírt módján, hogy mi a faxnak örül katona, miért vigyorog itten mint parasztcsicsa az angolvécén?
Húzzon bőrt a fogára, bukjon rá a vödörre és húzza már fel ezt a százméteres folyosót tisztára!
Szóval a tüntetés óta győztünk, és ha a választás eredménye mégis más lesz, hát tévedtünk megint. Nem baj, rendelkezésünkre áll az egész huszonegyedik század - mint ahogy rendelkezésünkre állt a megelőző húsz is, hogy apró hibáinkat kijavítsuk, és ha véletlenül valamit jól csináltunk, akkor annak romjait, de még a nyomát is behintsük sóval.
A dolgok mai állása szerint két esélyre és egy eredményre számíthatunk.

Az egyik esély, hogy Nagyurunk előveszi a pénzestarisznyát, megrázza, és mivel nem csörög semmi benne, hát veret pármilliárd új pitykét és kiszórja a nép közé.
Ezért jó, ha nem kell az €uróval vacakolni.
Mari néni abban a biztos tudatban leledzik, hogy a jóságos Miháj kiráj által elé szórt pitykéket ő eszi majd meg, Nagyurunk meg tudja, hogy az infláció.
A fiatal, tapasztalatlanabbja meg olyan mint a ponty - memóriaügyileg emlékeztet az aranyhalra, és boldogan, társadalmi felelősségtől átfűtve nézegeti az etetőanyaggal felszórt tómeder iszapos, bűzös alját, hátha neki is jut egy-két szem kukorica.
A demokrácia meg le van értékelve...
Választás esetén az imígyen felokosított nép a szívére hallgat, és mivel úgyis a falu dönti el a választást, a Csüngőhasú a mennybe, majd egy rövidebb karbantartásra Grazba megy.
Az eredmény: minden marad a régiben.
Varga Judit kap valami rendes beosztást, ezzel a Számvevőszék is rendben van, legfőbb ügyész dettó, Alkotmánybíróság nemkülönben, a Vasút Császára meg hadd alapozza meg népszerűségét, felelős feladatot kapott.
A kis sakálok, mint Rogán és társai  majd példát vesznek Semjénről, és ők is alázatosan, alulról-felfelé pislognak az Istenre, - alázat Farkas Flórián módra.

A mainstream értelmiség - miként az elmúlt tizenöt évben tizenhatszor - ismét lelkesen bizakodik, hiszen a budapesti egymillió háromszázezer választásra jogosultból kétszázezer kiment egy kicsit tüntikézni, egymillió százezer meg nem, de a közvéleménykutatók széles mintán tanulmányozhatták a pártpreferenciákat.
Az ezer fő budapesti, középosztálybeli, kocsival, mobiltelefonnal, állással, jó, de kevés fizetéssel rendelkező választópolgár véleménye szerint az lesz a megoldás, ha a hajdan Kutya névre hallgató, de a magyarosítás után most már  Szalonna névű polgártársunknak adunk biankó csekket.
Egy a tábor, egy a zászló, ez most a Magyar zászló!
Érdekes, mintha már találkoztam volna valami ilyesmivel...
Nem baj, majd tisztázzuk ezt magunk között a Polgári Körö  Tisza szigeteken, melyek az áradó Tiszában találhatók, és egy céljuk van: - hacsak bele nem fulladnak a zavaros vízbe - ki akarják verni a jól fizető állásokból Nagyurunk híveit, miként a Megváltó tette a kufárokkal a Templomból.
Nem is kell ehhez több párt, hiszen a pártok érdekeket fejeznek ki, a budai kispolgár érdeke meg ugyanaz, mint az aszfaltozó segédmunkásé, ugye.
És a kétharmad is helyből biztosított, vagy kisnyúl:
De az biztos, hogy nem bútoroznak össze senkivel, az erő az előkelő elkülönülésben van, és egyébként is, még jó időben tudják meg a macskajancsik, hogy milyen együttműködést képzel el a Nudlifejű Dumagép.
Pofázni könnyű, azt fekve is lehet, mondá Moldova.
Ha véletlen - és erre a legkisebb esélyt se látok - győznének, nyereményük egy csokor tiszavirág lenne, jelképezve a csokor hullával a törekvés perspektíváját.

Persze azért Nagyurunk kifogyhatatlan az ötletekből, lehet még egy-két meglepetés.
Lehet még kormányzóválasztás, hadiállapot, bubópestis-járvány, kiderülhet, hogy Klára asszony ukrán kém, esetleg időszerű lehet az állami erdők névre vétele, a Balaton vizének eladása, katonai kontingens küldése Csádba Orbán jr. generalisszimusz vezénylete alatt, barátsági szerződés az Iszlám Állammal. stb.
Egy nem lehet: hogy ez az ország normálisan végiggondolja a múltját és felelősen megtervezze a jövőjét a társadalom különféle csoportjainak azonos érdekei alapján.

Mi a szép illúziókat szeretjük és most se lesz ez másként.
Aztán majd búsan bőgjük bele az éjszakába a himnuszt a balsorsról, mely régen tép már minket, ezt az országnyi balfácánt

:O)))

LÁTENSEK ÉS VIRULENSEK

 

Ha már úgyis ott tolonganak a Pride-on, lenne ötletem, hogy mit csinálhatnának egymással az ellenzéki politikusok. 
Akár még egy kamion bérleti díját is összedobhatnánk nekik, hadd veszélyeztessék a 64 vármegye ifjúságának erkölcsi fejlődését, mert az biztos, hogy ez a látvány tetszene nekik is, de talán még nekem is.
Belegondolni is szórakoztató, ahogy Karácsony és Márki-Zay, orálisan, ugye, hátulról meg a kolostormalac instruálja a mormont, aki közben némi készpénzzel motiválja a málészájút - mecsoda látvány lenne!
És most az egyszer mind megérdemelnék, amit kapnak.
Az eseményt a Mi Hazánk kórusa kísérné, a rendőrök meg ahelyett, hogy fenntartanák a rendet, el vannak foglalva azzal hogy miként kell ezt az egészet a keresztény nemzeti értékrend alapján értékelni.
Már megint egy rendezvény, amelyik a csüngőhasú malmára hajtja a vizet, a magyar társadalom pedig a szokott lényeglátásával kezeli a dolgot.

A Pride errefelé nem arról szól, mint a világ más tájain, nem egy jókedvű buli az érintettek és szimpatizánsaik számára, hanem véres (majd meglátjuk mennyire...)  élet-halál harc és politikai állásfoglalás.
Az ifjúság egy része alkalomnak tekinti Orbán bosszantására, talán még egy csendes kis adrenalin-túrára is számítanak, egy része a most is fenyegetett csoport védelme érdekében vesz részt, az érintettek meg kötelességtudatból, ami dicséretes, de messze áll a felhőtlen szórakozástól.
Felhőtlenül itt a Viktátor szórakozik, ő ugyanis érti a néplélek rezdüléseit, megvédi a gyermekeket, ha elfajul a helyzet, majd még állatvédő is lesz kiskutyával, de végső esetben szétvereti az egész társaságot, egyik fele viheti az elveit, a másik meg mind a hatvannégy vármegyéjét a francba, neki mindkét társaság megfegyelmezése az érdekében áll.
Csak azt sajnálja, hogy a Tiszát nem küldheti oda, mert akkor elkötelezi a számára kedvezőtlen oldalon, márpedig a kétharmad csak egy koalában jöhet össze, ha minden igaz.

Szórakoztató nép vagyunk, megérdemeljük a sorsunk.

Magyarember rühelli a buzikat, rühelli a cigókat, a fekákat, a zsidókat, a migránsokat, a pirézeket, ennek időnként hangot is ad:
Hol a betyársereg nevű terrorista szervezet vitézkedik, hol a Magyar Csorda, hol a vármegyések farkasai játszanak katonásdit.
Megmondta Rákosi elvtárs, nehéz tízmillió fasisztával szocializmust építeni, de azt nem mondta, hogy diktatúrát építeni is nehéz.
Pedig tulajdonképpen megvannak a törvények a probléma kezeléséhez, csak be kellene tartani és tartatni őket, de hát akkor kellene egy átpolitizálatlan ügyészség meg rendőrség is, az viszont itt hiánycikk.
Ha a rendőrség fellépne a közterületi közszeméremsértés ellen, ha szétverné azokat, akik fizikai erőszakot szeretnének alkalmazni a rendezvény ellen, semmi gond se lenne.
Sajnos, ez így túl egyszerű, de ha például a lefoglalt helyszíneken kötelező lenne produkálnia bejelentett létszámot és a hiányt szankcionálnák, máris lenne hely azoknak is, akik meg akarják mutatni magukat, meg azoknak is, akiknek ez nem tetszik.
Jó távol egymástól.

Persze, akkor nem lenne ürügy polgárháborús helyzetet kialakítani, majd esetleg erre való hivatkozással újabb szankciókat alkalmazni az ellenzék ellen, vagy elhalasztani a választásokat.
Néha a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve...

:O)))

HÁT, AKKOR EZ SEM JÖTT BE...

Pedig olyan szép volt az elképzelés.

Újabb szankciók készülnek Oroszország ellen.
Tudták, ha az olaj ára hordónként 35 dollár alá csökken, akkor az olyan érzékeny veszteség lesz Oroszország számára, hogy üstöllést felhagy Ukrajna elleni jelenlegi politikájával, összecsomagol a fronton és  hazamegy, de előtte még az orosz tábornoki kar könnyes szemmel megköszöni a NATO keleti terjeszkedését.
Leveszi az atomrakéták célkeresztjéről Helsinkit és Stockholmot, felmondja a barátságot Kínával, Észak-Koreával és Iránnal, befejezi a különféle bajkeverők támogatását Afrikában, szóba se áll Dél-Amerikával, a Mogyoróbokrot tövestől kiirtja és megfogadja, hogy ezentúl jó lesz.
Putyin lemond, majd elvonul Szibériába, ahol egy Gulag-ihlette büntetőtelepen tengeti hátralevő három napját, aztán szívrohamot kap.
Trump megkapja a Nobel békedíjat, Ursula von der Leyen lesz az európai szépségkirálynő, az angol parlament tagjai pedig kollektíve elélveznek, majd a termékkel megtermékenyítik az európai vezetőket, akik a legutóbbi ötletüket is milyen jól megszülték.
Zelenszkíj ellátogat Moszkvába, ahol tömegek fogadják, sárga-kék és vörös-fekete zászlókat lengetve,  itt-ott éljenek a neonácik kiáltásokat lehet hallani és hirtelen divatossá válik a szavak lágyítása, mindenki a hazember, honosz Putyint szidja, továbbá Horbacsov nevét imába foglalják.
Beszédhibásnak lenni onnatól dicsőség!

Erre tessék, ezek a velejéig megbízhatatlan zsidók nyakonverik Iránt, megölik a legnevesebb atomtudóst - jelzem, állandóan ezt csinálják a térség vezető atomtudósaival...
Fiatalítást érnek el az iráni hadsereg és Forradalmi Gárda vezetésében, előkerül az elkergetett  sah fia is és oda a stabilitás a Hormuzi szoros térségében.
Pedig az amerikaiak már elég szép eredményeket értek el a jemeni huszi felkelők ellen, bár a kecskepásztorokkal már Afganisztánban sem volt szerencséjük.
De majd most, hogy két repülőgép-hordozó is a térségben állomásozik, mígcsak ki nem derül, hogy két kicsi drón is végre tudja hajtani a bűvészmutatványt: hogyan lehet olcsón fémhulladékot csinálni nagyobb darab vasakból.
Mindenesetre arrafelé vezet az olaj útja, és ha az útvonal biztonsága felborul, akkor oda a harmincöt dolláros olajár, Ursula továbbra is ronda, míg Trump bánatos marad.
Hacsak nem ő akarja lenullázni Európát, mely elszemtelenedett kissé az utóbbi időben, és ideje ráébreszteni, hogy az isten a Fehér Házban lakik és sárga a haja - ellentétben a viccel, mely szerint a a túlvilágról visszatérő űrhajós jelenti az amerikai elnöknek, hogy találkozott az Istennel, aki mellesleg fekete és nő...
Putyin meg hátradől és kér egy kávét.
Bizony mondom néktek, a geopolitika - és általában a világpolitika bonyolult dolog.

Az oroszok hatezer ukrán halott holttestét adják éppen vissza Ukrajnának, akik párszáz orosz halottal viszonozzák, de ez valahogy most nem kap túl nagy súlyt a propagandában.
Az arányok, ugye.
Az egymillió orosz halott a sajtóban, párszáz a koporsóban, a hatezer ukrán halott pedig maga a realitás.
Egy is sok lenne, mindkét oldalon.
Az orosz medve cammog előre rendületlenül, időnként elhajtja a legyeket és kitörli a fenekét egy kék-sárga nyuszival, ha megcsípi a bögöly, kicsit sziszeg, de megy tovább.
Ha tovább ingerlik, akkor befejezi a különleges hadműveletet és háborúra tér át, az pedig azzal jár, hogy nincs tovább kímélet, nincs tovább katonai célpontok keresése, területfoglalás van és az infrastruktúra teljes kiiktatása.
Az Európai Unió pedig elkezdhet valóban félni, mert úgy látszik, élni és kiegyezni abban, hogy békében élünk egymás mellett, az egyes politikusoknak nem opció.
Ha orosz lennék, azért elspekulálnék egy olyan Németországon, mely már megint fegyverkezik, egy Franciaországon, mely nem tanult Napóleon életéből, és lehet, hogy megfogadnám: legközelebb nem állok meg az Oderánál.

Persze le fog csendesedni a világ, de az átrendeződés folytatódik, és az eszközei változatosak lesznek.
Erre a változásra kellene nekünk is felkészülni, és erre a lehető legrosszabb válasz lenne a nincstelennek az a buta gőgje, mely a magyar nép sajátja volt az utóbbi néhányszáz évben.
Meg kellene tanulnunk szerényebben viselkedni a világban, tanulni gazdaságot, technikát, demokráciát - és nem a megszokott keretek között. 
És meg kellene tanulnunk az érdekeink felismerését, meg szembenézni a múltunkkal - az utolsó harmincöt évvel is -, hogy olyan társadalmat tudjunk létrehozni, mely minden polgárának kedvez.
A jelenlegi trend nem azt mutatja, hogy errefelé tartanánk.
Iparkodni kellene pedig  a változtatással, ameddig még van valami esélyünk arra, hogy beilleszkedjünk egy új, magasabb szinten folyó termelésbe, mely lehet , hogy új képességeket és új hozzáállást követel.
Valahogy be kellene kerülni az élvonalba, különben annyi ennek a népnek, mi leszünk a legújabb kor longobárdjai, vagy ennek türk megfelelői...
Kell ez nekünk?

:O))) 

TÍZ PERCES DEMOKRATÁK

 

Karácsony Gergely elérte élete nagy célját, megállította a főváros forgalmát.
Falusi gyereknek született, ott fixálódtak a világról vallott nézetei, Nyírtasson ivódott a génjeibe, hogy a büszke európai polgár ha kijön az istállóból, akkor felpattan a drótszamárra és elkerekezik a kocsmába, mely a helyi bölcsesség tárháza.
Ez is lehet az alapprobléma.
Két falusi gyerek nem fér meg egy csárdában, különösen ha az egyik a felvégről származik, hol népünk világító lámpásai ( a tirpák agy, ugye...) szinte letapossák egymást, a másik meg az alvég egy faluszéli házából, hol a két szoba közül az egyiket konyhának hívták, hol kőbölcsője - melyet atyja még azelőtt faragott, hogy belőle embert faragott volna - ringott.
Tíz perc, mely megrengette a világot.
Hőstett, mellyel - nem kétséges - Főpolgármestere gyémánttal véste bele magát a pesti ember szívébe.
Végre, egy  munkabeszüntetés, melyet végre nem elvetemült szaxervezeti korifeusok erőltetnek rá a munkavállalóra, hanem a maga Isten rendelte módján a munkáltató rendelt el hályogos szemű népének.

Budapest, Budapest, te csodás...
Valóságos rejtély a nép faluról ideszakadt gyermekeinek, örök vágyak és előítéletek céltáblája, melyet egyszerre szeretne majmolni és legyalulni az örök kisebbségi érzéssel küzdő falusi világpolgár, a libalegelő Ronaldója és hű szolgája Sancho Panzáros.
Hajdan a pesti csibész elment a nagyihoz nyaralni, és egyszerre valakinek érezhette magát.
A lányok a kegyét keresték, a fiúk utálták, és jól el is püfölték alkalomadtán, de ez csak együttérzést váltott ki a meghágandó állományból, mely sokra becsülte a választékos jó modort és önkéntelenül is  párhuzamba állította a falu listavezetőjének kissé karcos udvarlási szokásaival.
Erőlködhetett aztán  szegény Jóska a kert végében, hogy gyere Julis, nézd meg, ezt itt mind én sz@rtam, legfeljebb a szeme nedvesedett a leánynak, aki a néhány monoklival, de kellemes emlékekkel hazafelé vonatozó gigerlire gondolt.
A világfira,  ki oly édes szavakkal illette terjedelmes, ám kemény fenekét, hogy szinte magától csúszott le róla a bugyi.

Ha aztán a legénynek módja adódott, hát bosszút állt Pesten, ami akkor is Pest, ha amúgy  Buda.
Mellesleg az ország legnagyobb adófizetője.
Mindegyik rajta akarja hagyni dolgos keze nyomát a városon, és csak a lehetőségeiken múlik, hogy milyen mértékben.
Ha van módja sok pénzt ellopni a pestiektől, akkor lebontja az előtte gondosan felgyújtott Sportcsarnokot, a TF felgyújtott sportcsarnokát, a Nemzeti Színházat - még szinte csírájában, a PeCsát, a Népstadiont, a Citadellát, és elboltolja a főváros minden valamirevaló fejlesztési területét.
Ha erre nincs módja, akkor teleszurkálja karókkal a főutakat, kerékpárosokat álmodva a benzingőzbe, de a lepusztult, ócska környezettel nemigen törődik.
Jó az úgy, ahogy van.
Az erősebb kutya teszi a dolgát. ő meg sztrájkot hirdet teljes tíz percre.
Erre büntetőjogi szankciókat helyeznek kilátásba, az embert meg nem tudja, sírjon, vagy röhögjön.

A taxisblokád, na, az volt valami, igaz, nem is a városi potentátok szervezték.
A pesti polgár, meg aki  nemannyira polgár, de annak hiszi magát, az elmúlt évtizedek alatt elszokott a lázadástól.
Ha trolivezető, akkor beáll a megállóba és stopperrel méri a tíz percet, de ettől nem fogja demokratának érezni magát.
Majd ha olyan dühös lesz egyszer, hogy dönt-borít és az elit sáfrányos alsógatyával megint Spanyolországba menekíti a pereputtyát, akkor lesz tartalma a dolognak, mely így most csak egy jólszabott bohóctréfa.
Ma a szaxervezeti vezetők pofájáról leszakadhatott volna a bőr, ha nem lenne olyan vastag, hogy a rinocérosz irigykedve nézi.
Azt hiszem, azért egyszer minden pohár betelik.
Mikor?
Na, ez a kérdés...

:O)))

MAJD AMIKOR MÁR NEM LESZEK...

Hát, vessetek a mókusok elé, de nekem hiányzik a politikából.
Ő ugyanis politikus volt, ellentétben a mai magyar politikai térben mozgó különféle, de szinte ugyanazon a minőségi és erkölcsi színvonalon mozgó aktorokkal.
Neki hite volt és feladata.
Hitte azt hogy meg lehet változtatni ezt a qrva országot, és polgárait hasonlatossá tudja tenni az általa áhítattal szemlélt nyugati világ polgáraihoz.
Ezt tartotta feladatának is, és miközben baloldalinak vallotta magát, virtigli liberális volt.
Magát szociáldemokratának tartva a "nyugatos" polgári társadalmat sztárolta - természetesen a legfejlettebbeket.
Szórakoztató volt látni, hogy hogyan próbálja saját lelkében is összeférhetővé tenni a nagytőkést a baloldali ideológiával, ezenközben néhány ideológiai salto mortalét is bevetve az előadás színesítése érdekében.
Hát, ami Engelsnek minden szívfájdalom nélkül ment, az neki azért nem annyira - bár meg kell jegyezni, hogy az eszme szakállas atyja elméleti, míg hősünk gyakorló politikus volt.
Ennek dacára hinni lehetett őszinteségében, jóakaratában, de hiába, sikereit megakadályozta a könyörtelen kapitalista materializmus: a pénz beszél, a kutya ugat...
A kapitalizmus nem idealistáknak való társadalmi berendezkedés, és ő menthetetlenül idealista volt.

Ellenfelei olyanok voltak, amilyeneket ez az ország érdemel, hívei is többnyire kisszerűek voltak, többségük már alig várta, hogy korpás legyen a haja.
Annál is inkább, mert emberismerete a nulla felé konvergált, miután ő elsősorban és mindenekfelett az őszinteség híve volt, ezt feltételezte mindenkiről.
Miután pártja - vezetését tekintve -  túlnyomórészt egyszemélyes vállalat volt, nem sokat cicózott a káderneveléssel, abban a tévhitben élt, hogy minőségi áruhoz jut, ha más pártok levetett kádereivel dolgozik. 
A közismert mondás szerint a vezetés nem méznyalogatás, ha életben akarod tartani az általad irányított szervezetet rengeteg kellemetlen, és időnként hamvas lelkivilágodtól idegen döntést is meg kell hoznod.
Mondjuk ebben sem jeleskedett, a szervilis haver körlevélben népszerűsített alsógatyában is haver maradt, ha szakterületén - pártpolitikusként - soha nem is ért el szakmai eredményt.
És ebből utóbbi volt a nagyobbik bűn, nem a gatya.
Első generációs értelmiségiként ájult csodálattal leste a soha be nem vált jóslatok szerzőit.
Időnként azt hitte, hogy az ő feladata az elmélet újraalkotása, holott egy pártelnök feladata elsősorban a gyakorlati munka szervezése.
De rengeteg jó és hasznos törekvés zászlóvivője is volt, soha nem volt szélsőséges, gyűlölködő ember.
És hinni lehetett neki.

Hiányzik a politikából.. 
Nem a kissé narcisztikus személyisége, nem az ötletek sziporkázása, melyek java része ötlet maradt, nem a pártalapító, akit nála lényegesen rosszabb képességű, de sokkal rosszindulatúbb ellenfelei százszor becsaptak, nem a mártír, akit a maffia ledarált.
Nekem az ember hiányzik, aki politikusnak állt, aki karizmatikus volt, de ember maradt.
Akinek a hibáin is jókedvvel lehetett derülni.
Akinek el lehetett hinni, hogy a politikát nem pénzcsináló gépnek tartja, és talán még azt is, hogy saját helyzetétől igyekszik függetleníteni elveit.
El lehetett hinni, hogy őszintén képviseli az átlagember érdekeit.
Nem hiányoznak manírjai, néha túlhabzó érzelmi kitörései, átgondolatlan ötleteinek választóra borítása, megvalósításuk félbehagyása, gyakorlati kérdések elméletekbe fojtása.
Az ember hiányzik.
Akik ellen harcolt, ma is a küzdőtéren vannak, Lombroso jórészt örömmel vette volna jelentkezésüket katalógusába.
Harcostársai sem hagyták abba a küzdelmet, hisz jelentős részüknél ez az egzisztencia feladásával is járna, és bár a karosszéria-lakatosok jól keresnek, de sokat kell hajolgatni, kalapálni és a nyakkendő is csak zavart okozna...
Neki a sors megadta az engedélyt a sértődésre, a duzzogásra, melyek remekül szolgálnak, ha éppen nincs ötlete az embernek.
Azt el sem tudta képzelni, hogy a szervezetet, melyet ő hozott létre - majd azt írtam, a maga képére és hasonlatosságára - ne ő vezesse, abban csak második - harmadik, esetleg háttérember legyen.
Az emberek elfordultak tőle, és ő ezt valószínűleg az évtizedes ellene folyó kampánynak tulajdonítja, és eszébe sem jut, hogy politikai hibái vezettek ide.
A szervezés amatőrizmusa, a káderpolitika hibái, az ideológiai katyvasz, melyet összelapátolt.
Meg az ügyetlenség, a túlhabzó ego, a hiúság, a naivitás.
Hogy amit felismert és kihasznált ellenfele - az érdek - azt lehetett volna jó cél érdekében is felhasználni.
Hogy azon hívószavaknak megtagadása, melyeket a nép szentként kezel - béke, határon túli magyar, összefogás, összetartozás, hazafiság - politikai ügyetlenség.
Hogy egy ember nem tudhat mindent - és főleg nem tudhat mindent jobban. 
Őszinte ember volt egy olyan országban, mely sokszor inkább szeretett hinni a szép hazugságokban, búsongani a múlton, mely köztudottan méltatlanul bánt velünk.

Mégis, ő volt az ország jobbik fele, és igen, -  őt hagyta cserben a választó, hogy már megint egy Cipollát keressen magának, akitől csodát várhat, akinek biankó csekket adhat, mert Gyurcsánytól a csodát  nem kaphatta meg.
Igaz, ha megadták volna neki is azt a támogatást, melyet most minden előfeltételt mellőzve megadnak annak, aki azok alatt az évek alatt, míg ő megjárta a poklot, miniszterfeleség és a rendszer kegyeltje volt, talán más fordulatot vehettek volna a dolgok.   
De hát a "ha" és a "volna" nem történelmi kategória.
Hogy visszatér-e a politikába?

Nem kizárt, de nem is valószínű, legalább is a pártpolitikában túl sok lenne a hátráltató tényező.
Habár, ha Churchillre és bukásaira, politikai és emberi hibáira gondolunk...
Most talán jobban is jár, ha kimarad ebből a bolhacirkuszból, hadd tapasztalja meg ellenfele is a népszerűség hanyatlásának szépségeit.
Hát jó pihenést és reális számvetést kívánok, jó könyveket - írásra és olvasásra, és jó célokat.

Annyi gyilkos év után kis nyugalmat.


:O)))

ÖNKORMKÁNYZAT, ÖNKÍVÜLET, ÖNKÉNY

 

Annak idején, a rendszerváltás táján a változások követelőinek követelései között a tanácsrendszer felváltása valóságos önkormányzatisággal igen előkelő helyen szerepelt.

Akik abban a korban már éltek, azok számára talán nem új, de akik 1989-ben születtek, azok ma már jócskán túllépték a krisztusi kort, akik akkor fejezték be az általános iskolát, azok pedig ma már erősen középkorúnak számítanak, még ha magukat roppant fiatalnak tartják is.
Az a társadalmi modell felvállaltan erősen központosított volt, ahogy az egy virtigli diktatúrához illik is, még ha az a diktatúra többség diktatúrája volt is a társadalom egy észrevehetetlen kisebbsége felett.
A kisebbség tagjai  nemigen voltak észlelhetők, hiszen vagy a nomenklatúra vezetőinek gyermekei közül kerültek ki, mint Hobó vagy a kis Rajk,  vagy "lemerültek, és kibekkelték a komcsikat", mint a Munka Érdemrend arany fokozatával kitüntetett múzeumigazgató, vagy mint vendéglátóipari nagyvállalati vezérigazgatók küzdöttek a véres elnyomás ellen.
Aztán volt egy-két szent őrült, mint Solt Otília, aki, ha ma élne zokogva kérne bocsánatot Kádár emlékétől, volt néhány mentális kihívásokkal küzdő és folyamatos vesztésben levő, égőszemű alkesz, mint Csengey Dénes vagy Krassó György.
Ők voltak a külföldről okosokon kívül az a 0,3%, akik nem a Hazafias Népfront jelöltleire szavaztak a győztesek 99.7%-os eredményével végződő választásokon.

Aki ezt  a tényt objektíven értékelte, rögtön ráébredt, hogy ez a nép már teljesen megérett az önkormányzatiságra.
Azóta is csak tovább érett, talán ma már kissé túlérett is, hogy ne mondjam, szotykos.
Mindegy is, a rendszerváltás lezajlott, nyerteseit megszámolni elég talán kezünk-lábunk, veszteseit meg minek számolgatni, lúzer mint égen a csillag.

Az elv szép.

A problémákat ott kell megoldani, ahol felmerülnek, felismerni is könnyebb ott, ahol az érintettek élnek, és az okos nép bölcs gyülekezete majd eldönti, hogy a rendelkezésre álló anyagi forrásokat mire fordítsa.
Nem is csalódtunk, ma végre szabadon és demokratikusan eldöntheti, hogy a villanyoszlopra muskátlit vagy petúniát akasszon, bár a hatalom folyamatos félelemben él, hogy az alvajárók egyszer felébrednek és képviselőikkel díszítik fel az oszlopokat.
Bonyolítja kissé a helyzetet, ha az önkormányzati képviselők között valakinek a felesége vagy bátyja virágkertész vagy kereskedő, de a probléma megoldható, hiszen akinek festő-mázoló a rokona, az hamar át tudja érezni egy virágkertész fájdalmát...
Hajdan a tanácstagok társadalmi munkában látták el a feladatukat, fizetés a testületi tagságért nem járt.
A tanács Végrehajtó Bizottságának tagjainak sem, egy-két fizetett forradalmárral megúsztuk a dolgot.
Korrupció akkor is létezett, de igen magas volt a kockázata, fatornyos kis falunkban is akadt tanácselnök, aki megtapogathatta a tégláit Vácon - Cservenkáné nem ismerte ilyesmiben a tréfát.
Merthogy a közéletben a diktatórikus egypárt is részt vett, a nyolcszázezer párttagból jutott a testületekbe is elegendő ahhoz, hogy a párt által meghatározott feladatok érvényre jussanak.
Ma teljesen demokratikus a világ, a pártok jól fizetett képviselői hozzák azokat a döntéseket, melyeket aktuális érdekeik diktálnak, a szent egyetértés jegyében.
Ha nem jól fizetetteknek gondolják magukat, akkor majd meglesz a pénzük okosban, legálisan. 

Mint a helyi Kéményseprő Kft. szaktanácsadói megszakértik a dolgokat, ha már az igazgatótanácsba vagy a felügyelőbizottságba nem fértek bele.
A hiéna együtt szavaz a birkával az új vágóhíd felépítéséről, még egy kis takarmányt is löknek neki, és ha véletlenül az összes többi birka rosszul is jár, ő személyesen - mint a Birkavédelmi Közvéleménykutató Intézet igazgatója - eléldegél valahogy, és demokráciára oktatja a birkákat.

A helyzet szép példája annak, hogy hogyan lehet a legkitűnőbb elméletekből gyalázatos gyakorlatot  csinálni, merthogy ami ebben az országban ma önkormányzatiság címen folyik, az tragikomédia.

Évek óta zavartalanul folyik a központosítás, a pénzek elvonása, a nagyüzemi korrupció.
Hogy bölcsesség magvai, melyeket a hajdani joghallgatók elé szórt bölcs népünk termékeny talajra hullottak, az is bizonyítja, hogy ebben az országban nincs az a szemérmetlen és pofátlan lopás, rablás, korrupció, mely ne lenne jóelőre megfelelő jogszabályi környezetbe ágyazva, de minimálisan is kifogástalanul lepapírozva.
Ügyes kis kifizetőhelyek jöttek létre, ahol a pártok szükséget szenvedő prominensei hozzájuthatnak az őket megillető javakhoz, és ha valaki azt képzeli, hogy ez az akció pártpreferenciák szerint folyik, az minimálisan is téved.
Ha dönteni kell, és a választások nem hozták a megfelelő többséget a megfelelő pártnak, hát a helyi politikusok korrigálják a hiányosságot és megszületik a megfelelő döntés, mely a megfelelő összegek megfelelő zsebekbe történő becsatornázását is jelenti.
És virágzik a demokrácia, lapátra tesznek dolgozókat, elvonnak pénzeket, központosítanak mindent, amit lehet és mindent amit talán nem is lehetne, lehajolnak minden aprópénzért.
Ezt akarta volna annak idején a nép?
Kétlem, de aztán a társadalom egy része felvásárlásra került bagóért, egy része ma sem tudja, mi történik a környezetében, egy része fél, mert félni jó és csökkenti a személyes kockázatot, és sehol sem látni azt a kevés, de hatékony állampolgárt, aki a jelenség ellen fellépne.
Az aktuálmessiás is olyan szép, jogállami elveket hirdet, hogy szem nem marad szárazon egy-egy igehirdetése után, miközben egy-.egy embert életfogytig tartó alkotmánybíróságra vagy legfőbb ügyészségre ítél a parlamenti többségnek nevezett helyiérdekű cosa nostra.

Nem jó ez így, de nincs törekvés a megváltoztatására.
Pedig lehetne ám ezt jól is csinálni.
Első lépésként világgá kellene zavarni a helyi politikából a politikai pártokat, helyüket a lokálpatriótáknak kellene átvenni.
Higgyél Szent Péterben, a mártíriumot szenvedett Aranyszájú Szent Ferencben, mégis, elsősorban itt élsz, ezt a helyet kellene berendezned úgy, hogy ne érezd magad páriának.
Vissza kellene adni a gyermekintézményeket, középiskolákat az önkormányzatoknak, a megfelelő anyagi háttérrel együtt.
Az adó maradjon annak közelében, aki befizette, a közös célokra elvont összegek világos és tiszta elvek szerint kerüljenek meghatározásra.
Az adópolitikát senki ne keverhesse össze a szociálpolitikával, a sport támogatásával, az elvonások az állampolgároktól normatív alapon történjenek, mint ahogy a támogatások odaítélése is.
A lehető legkevesebb döntésnél kellene teret adni a szubjektív döntéseknek, az osztogatásnak, mert csak ilyen alapon lehetne - ha nem is teljesen - visszaszorítani a korrupciót.
Az önkormányzati választásokon csak egyéni jelöltek induljanak, a választások előtt bejelentett pénzügyi keret felhasználásával, melynek túllépését büntetőjogilag kell szankcionálni.
Csak konkrét programmal indulhasson jelölt, ígéretei mellé forrásmegjelöléssel.
Az önkormányzat csak a település egészére hozhasson döntést, a helyin közösségek döntési jogkörének csorbítatlanul hagyása mellett.
Az intézmények vezetői beszámolásin kötelezettséggel tartoznak az önkormányzatnak.
Az önkormányzatok társulhatnának szövetkezhetnének feladtok, problémák megoldására a választási ciklus időtartamára.
Meg kell határozni az önkormányzati intézmények elvonhatatlan hatáskörét, felül kell vizsgálni, hogy megyére vagy járásokra van-e szükség, és felül kell vizsgálni a hatályos törvényeket is a demokrácia helyreállítása érdekében.
Az önkormányzati képviselő feleljen személyes vagyonával döntéseiért, tiszteletdíja mértékét választókörzete létszáma határozza meg.
Büntetőjogi felelőssége legyen fokozott, legyen feddhetetlen, stb. stb...
A pártok vitézkedjenek az országos ügyek terepén, természetesen konkrét programokkal.

Nopersze, ilyen önkormányzati struktúra soha nem lesz, hiszen sok munkával és viszonylag kevés pénzzel járna.
És eleinte sok alkalmatlan ember kerülne be a testületekbe, de a tanulópénz még így is kevesebb lenne, mint a mostani dézsma.
És talán a légkör is nyugodtabb lenne, ha az állampolgár valódi tétjét érezné választásának.
Vagy ki tudja?...

:O)))