GENERÁCIÓK ÉS DEGENERÁCIÓK

Fene tudja, az ember soha sem lehet tisztában a saját életkorával.

Van ugye a biológiai életkor, mely a születés dátumától számlálja az időt, ennek alapján egyszerű számtami művelettel meghatározható az életkor.
Aztán van a biológiai kor, mely összehasonlításon alapul, és azt vizsgálja, hogy az ember milyen állapotban van úgy általában, majd ezt összeveti mindenféle tapasztalati számokkal.
Ennek alapján néhány ember, akiknek a biológia kora - mondjuk - hetven év, megállja az összevetést az ötven évesekre vonatkozó egészségügyi - statisztikak adatokkal.
Nem ritkaság ez, hiszen egy egész életében árokpartot tisztító közmunkás állapota általában sokkal rosszabb, mint egy egészségtudatos középosztálybelié, aki odafigyel - és van is rá pénze -, hogy mit eszik, rendszeresen sportol, és a munkájából következőleg az agyát is folyamatosan foglalkoztatja.
Aztán érdemes azon is elspekulálni, hogy valakinek a gondolkodása milyen állapotban van.
Van aki érdeklődik a világ dologai iránt, korától függetlenül tanul, olvas, politizál, tájékozódik - és bizony van olyan is, aki a malacprogramot favorizálja, eszik - iszik - dagonyázik, - no, esetleg még a szex, de azt is inkább csak az ösztönei diktálják.
Utóbbi szellemi készételen él, és amikor azt hiszi, hogy véleményt mond, akkor a csak a számára előrágott és besulykolt szövegeket böfögi vissza.
Szóval, nem egyszerű dolog valakinek a koráról véleményt mondani, hiszen annyi és annyi dolog befolyásolja...


És akkor még az egyéni adottságokról szó sem esett.
A héten kedvenc klubomban - miután előző alkalmakkor a régi szereplők és az ujonnan feltünő, tökösre dizájnolt üstökös méltatásán, valamint a kormánypárt és az ellenzék tevékenységének megemésztésén többszörösen és eredményesen túlestünk, új témát vitattunk meg.
A bevezető előadást a klub ifjúsági szervezetének képviselője (bis hundert und zwanzig...) tartotta, aki bár még csak kilencvenöt, de máris elfogadható élettapasztalattal rendelkezik.
Belebotlott egy előadásba (brit tudósok ugye..), mely arról szólt, hogy téves volt az a feltételezés, melyszerint az agysejtek az idők során csak pusztulnak, bizonyíték van rá, hogy újak is képződnek.
Annak dacára, hogy neki - ha nem is igazolódna az új elmélet - még vagy száz évre elegendő elpusztítható agysejtje van, - annyira megörült ennek, hogy meg akarta osztani velünk.
Szerintem felmérte, hogy azért nem állunk mindannyian iyen jól... 
Aztán ott van anyukám is, aki szintúgy 1928-ban született, és ma széleskörű tudással rendelkezik az angol premier liga, a spanyol és a német bajnokság  labdarugó csapatairól, beleértve az átigazolási problémákat is, ugye.
Igaz, ő edzésben van, keresztrejtvényt fejt - a skandinávot nem szereti, mert túl könnyű. 

Hulladékidejében megtanul egy-egy verset, a háztömb körül minden nap nordic walking edzést tart, - mikor egy szomszédjával a botjai nélkül találkozott a boltban, az boldogan gratulált a felgyógyulásához.
Nyaranta az öcsémmel és a sógornőmmel minden nap egy-egy vodkával tartanak ötórai teát, az unalmat hírből se ismeri.
A barátom és évfolyamtársam még fiatalka, ezért tőle nem várható kiemelkedő eredmény, de azért - már nyugdíjas korában - megtanult lengyelül, mert imponált neki, hogy talált egy népet, mely történelmünk folyamán nem háborúzott velünk.
Barátságunk okát ő a Kárpátok képezte akadálynak tulajdonítja.
Vannak emberek, akik nem nyughatnak, nem izgatja őket a koruk, csak hemzsegnek mint a sajtkukac.


Tulajdonképpen az ember hatvanöt fölött már nem fél semmitől, hiszen addigra általában szembenéz az élet véges voltával. el is fogadja, és reméli, hogy számára az elmúlás  fájdalommentesen adatik meg.
Mégis, attól rettegünk, hogy elveszítjük annak a fehérjekupacnak a csodálatos képességeit, melyet a fejünkben hordozunk, és amelyik képessé tesz bennünket arra, hogy értékeljük ezt a csodát, melyet életnek nevezünk.
Természetesen a  mai világban az ifjúság nem minden esetben értékeli ugyanúgy az öregedést, mint aki már benne él - igaz, annak idején mi is ebbe a csapdába estünk.
Rendesebb társadalmakban (elszigetelt amazóniai törzsek, indiánok, az antik spártai, krétai geruszia) még tisztelték az öregeket.
Valószínűleg ez felénk is így lehetett, hiszen a népmesékben a boszorkány (láttátok volna húszéves korában, milyen dögös tyúk volt...) azt szokta mondani a legfiatalabb legénynek, hogy szerencséd, hogy Öreganyádnak szólítottál! - de hát azóta sokat változott a világ.
Persze ezt csak az ifjúság képzeli így, élettapasztalat hiányában, az érettebb korosztály már tudja, hogy bár a világ változik, az ember éppen olyan, mint amikor leesett a fáról, sőt - egy része inkább a fán maradtakra hajzik.
Megírták már a klasszikusok is, hogy a termelőerők fejlődése mértani, míg a tudat számtani haladvány szerint fejlődik, ezért van az, hogy ma úgy rázzuk az atombombát, mint hajdan Balambulu a kőbunkót a barlang előtt.


Az ifjúság szép tévedése, hogy a világ az ő megszületésükkel kezdődött, hogy ami ennek előtte történt az mind-mind elavult, az előttük született emberek nem értik a mai világot, hiszen az egészen más, mint régen volt.
Ami azt ileti, csak nekik volt régen.
Aki már akkor is élt, mikor ők megszülettek, annak szinte tegnap volt, hogy a mobiltelefonhoz az akkumulátort külön táskában cipeltük, meg, hogy a scsotka után nem sokkal a  holdraszállásnál használt számítógépek teljesítménye kisebb volt, mint az ifjú titán eszéé, amit a zsebében hurcol.
Igaz, a világ felgyorsult, szinte robbanásszerű technikai fejlődésen megy keresztül.
A mai helyzetet talán az ipari forradalomhoz lehetne nasonlítani, csak ma nem a szövőgépek jelentek meg, hanem a robotok és a mesterséges intelligencia.
Hogy ma ki mit ért meg a változásokból az nem életkor kérdése, hanem az egyéni érdeklődésé, az ismereteké és hát bizony a tapasztalatoké.
Aki ma fiatal, az holnap már középkorú és holnapután idős lesz, és akkor majd jobb esetben mosolyogni fog, ha találkozik ifjonti önmagával.
Az idő rohan, és az évek múlásával egyre gyorsabban rohan.
Az élet változásaira pedig az ifjabb generációknak fel kellene készülniük, elsősorban szemléletben.
A gyorsuló világ nem kedvez a konzervativizmusnak, és nem kell illúziókban se ringatni magunkat.
Az új világ a nyakunkon van, nincs okunk ötven éves távlatokban gondolokodni.
Ki akar ma villamoskalauz lenni?
És viceházmester?
Van bolt, ahol már csak akkor ül be pénztáros a kassza elé, ha speciális igény van rá, egyébként a vevő magának készíti a számlát, és pénz nélkül fizet, a lányok egy része meg ebédet nem főz, hanem rendel.
Vannak szakmák, melyeket a kihalás veszélye fenyeget - például a könyvelők, a jogászok, az egészségügyben dolgozók egy részét, de az automatizálás sok manuális tevékenységet is kiirt.
Divat ma a fiatalságot különleges értéknek tekinteni, pedig hát nem az, - csak egy kellemes és szép átmeneti állapot.
Nem a fiatal fog megélni nem is oly sokára, hanem az, aki alkalmazkodni tud a változó világhoz.
Aki nem, az szenvedni fog, és ez akár a társadalmakra is igaz.
Amelyik társadalom nem tud majd alkalmazkodni , az tönkremegy.
És akkor mindegy, hogy tagjai, a generációi az abc melyik betüjével jelölik egymást.
Ezen kellene törni a fejünket  egyénileg, és társadalmi szinten is, különben baj lesz, és nem kicsi.
Ennek megjövendöléséhez még jóstehetség sem kell.

:O)))