A SZOCIALISTA FŐNIX, VAGY DODOMADÁR?

Azt hiszem, hogy ez az utolsó olyan pillanat, mikor a magyar szocialisták megmenthetik pártjukat, múltjukat és megalapozhatják jövőjüket.
Ritka eset, de ehhez most kedvező a csillagok együttállása is, ez persze a szocialisták ismeretében nem jelent semmit, mert ők Marx helyett Parkinson törvényét tették meg bibliájuknak.
Abban az vagyon írva, hogy ami elromolhat az el is fog romlani.
Az MSZP házatáján nagy változások készülnek, október 19-én kongresszust tartanak, tisztújítással egybekötve.
Az alapszabály már megváltozott, a társelnöki rendszer megszűnt, ismét egy elnöke lesz a pártnak.
Az utolsó pillanatban hozták meg ezt az ésszerű döntést, még mielőtt a társelnökök száma meghaladta volna a tagok számát.
 Akinek volt egy kis rálátása a párt ügyeire, az örömmel vette azt is tudomásul. hogy az utóbbi évtized meghatározó szocialista munkásvezére, Kunhalmi Ágika nem indul a posztért, ellentétben Komjáthi Imrével, akivel oly sikeresen vezették az utóbbi években a pártot.

Komjáthínak - ennek dacára - véleményem szerint helye lenne az MSZP megújult vezetésében is, ha nem is éppen a pártelnöki poszton.

A párt megújításának külső feltételei kedvezőek.
Ellenzéki oldalon idáig a legnagyobb kihívást a kannibalizmusban, mint hatékony, megváltó ideológiában új utat találó DK jelentette a pártra, ez a veszély azonban - mióta magyarember a Magyart nem csak, hogy nem báncsa, de imádja is a következő pofáraesésig, - megszűnt.
A fagyi visszanyalt, az összes eddig elkövetett hibáért, mulasztásért és cikk-cakkért a választó most büntette meg a Demokratikus Koalíciót, mely ott maradt három százaléknyi választóval meg egy magára húzott szociáldemokrata álcaruhával, és láthatólag megzavarodva úgy keresi, hogy merre van az előre, mint vasorrú bába az északi pólust a mágneses viharban.

A többi ellenzéki párt mérhetetlen, még a szélsőjobb is tanácstalanul szemléli az eseményeket, miután Orbánnak azt is sikerült szétzilálni.
A Mi Urunknak felülmúlhatatlan adottságai vannak emberek egymással szembefordításában, ha egy ember élne a Földön, ő abból is huszonnégy óra alatt gyűlölködő skizofrént csinálna, akinek egyik énje késsel kergetné a másikat.
A Szocialista Pártban a haldoklási folyamatok már nagyrészt lezajlottak.
A tagság jelenleg éppen a zsákmányállatok kihívásokkal teli életét éli, a funkcik igyekeznek még mindent kimaxolni maradék pozíciójukból, - ha lehetséges, megmaradni a politikai pályán, de a DK ma már képtelen betölteni a politikai hulladéktároló szerepét, elég neki a maga baja.
Természetesen Orbán rendszere meg fog szűnni, bár ennek némileg ellentmond, hogy Lengyel László is ezt prognosztizálja a NER örökkévalóságának rémálmát tárva elénk, miközben mint bölcs rabbi, utolsó libáinak maradékát tereli elénk - a Szabadok Szövetségét.
Lényege, hogy szabad országban szabad polgármesterek azt csinálnak, amit szabad...
Orbán meg belegubancolódott saját trükkjeibe, a tányérpörgető artista azt hitte, hogy a taps elmaradását egy új, magyar-tányér megpörgetésével reparálni tudja, de tévedett.
A társadalom nemvárt egységben reagált és azt üzente, mint hajdan Horn Gábor Gyurcsánynak.
Eddig pórázon tartott hiénái erre elkezdték rángatni a pórázt, oda-odakapva egymáshoz is.
Kezdődik a helyezkedés, sokan valós alternatívának látják a gátlástalan gáti bohócot, végül is mindegy, kinek a seggét nyalják.

A baloldali választó (az éles társadalmi különbségek ellen harcoló, a társadalom érdekét a magánérdek elé helyező, szolidaritásban és relatív esélyegyenlőség megteremtésének szükségességében hívő ember) meg itt áll és tanácstalanul néz ki a fejéből: nincs egy politikai erő, melyre jó szívvel tudná szavazatát adni.
És itt lenne a Szocialista Párt utolsó esélye: szervezni kellene egy erőt a kétmillió kisemmizett, máról-holnapra élő nyugdíjasnak, a nyolcszázezer nyomorgónak, a lecsúszó kisembernek, a fizikai munkásnak, a melósnak.
Ehhez szövetségest nem ezekben a pártnak bejegyzett megélhetési gittegyletekben, hanem a külső kerületekben, a falvakban kellene keresni, és persze jelen is kellene lenni ott.
És nem ártana kicsit előre is tekinteni.
Nemsokára kihalnak az utolsó TSZ-nyugdíjasok, az új zsellérek biztos megélhetés, szociális és egészségügyi ellátás nélkül maradnak.
Gyermekeik sorsát megláthatják, ha tükörbe néznek, ugyanolyanok lesznek mint lepukkant szüleik. Nekik sem lesz pénzük a szükséges karbantartásra, a felújításra sem, és elaggott Kádár-kockáik szépen tükrözik majd társadalmi helyzetüket a Lázár-nomenklatúra  szerint.
A mesterséges intelligencia és az automatizálás a városi népességre lesz szörnyű hatással..
Az OECD kutatási szerint hazánkban az állások 36,4%-át fenyegeti a megszűnés veszélye, emellett nálunk szinte megszűnt a szervezett munkásság, a szervezett érdekvédelem.
A veszély nem túl távoli, tíz év múlva már értékelhető hatása lesz, és ez komoly társadalmi kérdéseket is a felszínre hozhat.
Mindenesetre az érintett rétegeknek kell a politikai képviselet, mert ha nem lesz, úgy járunk, mint a rendszerváltáskor jártunk - felkészületlenségünknek még most is isszuk a levét.
Persze lehetne erre a célra új pártot is gründolni ( nem szektát, pártot!), de még mindig könnyebb lenne ezt a purdét megmosdatni, mint újat csinálni...


Hogy konkrétan mit is kellene csinálni a szociknak?

Hát elsősorban újjáépíteni a szervezeteiket szerte az országban, támaszkodva a múltra és kihasználva azt. hogy a karrieristák most éppen nem a mi térfelünkön tolonganak.
Ifjúsági szervezetet alapítani és működtetni - értelmes feladatokat adva nekik.
Meggyőzni a kiábrándultakat, hogy van értelme és célja a harcnak, és éppúgy leszámolnak a hibákkal, mint az elődök '56 után.

És éppúgy a nép érdekében fognak politizálni, mint az elődök - akkortájt.
És ugyanúgy, mint a Kádár-rendszerben megkísérlik kihozni a lehető legjobbat a korunk lehetőségeiből.
Bevállalják a múltat, nem csak hibáival, de erényeivel együtt, mert a magyar baloldalra sokkal jellemzőbb Kádár harminc éve, mint Rákosi tíz éve.
Bevállalják a felszabadulást, szembenéznek a Holokauszt során és a II. Világháborúban elkövetett bűnökkel, és elmondják, hogy milyen jövőt szeretnének építeni.
Nem utópisták -, egyelőre kapitalista viszonyok között.
De a távoli, tán soha meg nem valósuló cél a közösségi társadalom.

Talán olyan célkitűzések, melyekért érdemes élni és dolgozni.
Túlzottan optimista persze nem vagyok...

:O)))