2015. május 3., vasárnap

ANYÁK NAPJÁRA

Minden édesanyának sok boldogságot kívánok Anyák Napján!
Szerencsés vagyok, az én Édesanyám él és jó egészségben van, a mai napig nevelget és metszegeti a vadhajtásaim. 
Ezen azért néha mosolyognom kell, hiszen régen kiestem már a nevelhető korból, de titkon azért jólesik, hogy úgy bánik velem, mint amikor még kicsi voltam.

Néha eszembe jutnak az esték, mikor a kályha mellett ültünk és mesélt, amikor rajzolt nekem, amikor a kezem fogta, úgy vezetett az úton, mikor bújócskát játszott velünk, és amikor cipelte az óriási bőröndöt a leadni való munkákkal - a bőröndöt, melyet én meg sem tudtam mozdítani.
És az is eszembe jut, hogy ő hajtott bennünket a tanulásra, a művelődésre, az olvasásra, a zenére - ha valamiért, hát a belénk plántált ambíciókért is hálás lehetek neki.
Megyek is, és összepuszilgatom, és erre biztatok mindenkit, aki még megteheti ezt az édesanyjával...

:O)))

7 megjegyzés:

hello írta...

Jól teszed.
Ismeretlenül is küldök egy gratuláló ölelést az Édesanyádnak, hogy ilyen klassz fia van!

Én meg ebéd után megyek a temetőbe az enyémhez.

Vöröskarom írta...

Ratkó József: Zsoltár

Az anyák halhatatlanok.
Csak testet, arcot, alakot
váltanak; egyetlen halott
sincs közülük; fiatalok,
mint az idő.
Újra születnek
minden gyerekkel; megöletnek
minden halottal -- harmadnapra
föltámadnak, mire virradna.
Adassék nekik gyönyörűség,
szerelmükért örökös hűség,
s adassék könny is, hogy kibírják
a világ összegyűjtött kínját.

pleinair írta...

Pilinszky János

Könyörgés

Tág szemmel már csak engemet figyel,
mint néma tó a néma csillagot,
nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
ha megölném is, hinné: jó vagyok.

Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
az övé lenni, ha nem is egészen;
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
irgalmazz meg szegénynek és nekem,
szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
kis békezászló, oltalmat keres,
oldj fel maró, magányos bánatomból,
ha senkiért, az anyámért szeress.

pleinair írta...

Bari Károly

Anyám

Föld szívéig nyíló barázdáihoz
nem lesz hűtlen soha, a magány néma farkasai
kopogtatnak éjszakánként ajtóján; beengedi
őket, maga mellé fekteti,
udvarából vasvilla-körmű macskák űzik a hideget,
kútba másznak a holdért, felhozzák,
anyám konyhájában felakasztják: világítson!
Ül anyám a konyhájában,
virág vergődik markában,
szögre akasztott holdsugár
harapdálja cipó-kontyát:
kontya holdsugárban ragyog.
Ablakában vad kakasok
kukorékolják a hajnalt
tűzből-hegesztett torokkal,
s anyám csak ül,
nem látja? a fia is
magában búslakodik,
nem eszik, telesírja verseit,
telesírja verseit, verseit.
Föld szívéig nyíló barázdáiban
elrejtőzik egyszer, keresni fogom:
fogaimmal tépni arcáról a
röggé-kövesedet csókokat,
csontjain csikorgatni a rámhagyott ekét.

morzsi írta...

Csak az tudja, hogy mit jelent az, hogy Édesanya, akinek már nem él a szülője...

május írta...

Fekete István: Május

Túlnőtte a nád a vizeket, és zöld náderdő borult a tavakra, melyek egyszerre titokzatosak lettek, mint a mesék, melyeket útra készülő öregemberek mondanak vajúdó tavaszi estéken.
Suhogott a szél messziről. Hozta az esőt. Először csak egy cseppet, aztán kettőt, aztán megszorította a nagy égi spongyákat, és azok elengedték a messziről hozott párákat.
Az eső végigzáporozott mindenen. Megmosta a zsindelytetőket, a templomtornyot és az utakat, melyek andalogva kanyarodnak ilyenkor a vetések zöldezüstben hajladozó oszágában.
A rozs már kihányta fejét, kinyújtotta hosszú lábát. Ha szél mozdul, hajladozva hullámzik, és hangtalanul törik meg a mezsgye gátján, melyet ekével vont oda két szelíd ökör valamelyik márciusi délután.
Azóta nagyot fordult a világ sora, a kopasz mezőket benőtték a vetések, és a vad eltűnt, hiszen búvóhely lett az egész határ.

május írta...

folytatás

Délfelé jár az idő. Erdőn visz át az utam. Nem zizeg már a lábam alatt a tavalyi avar, mert húsos fűszálak nőttek rá, és én csak lépegetek csendesen a Május allelujás országában. Süt a nap, vidám üzeneteket küldenek egymásnak örökké legény kakukkok, és szólnak a búbos bankák is valahol a legelő szélén, hol új pásztorok és új nyájak ballagnak az öregek nyomán be a májusba és ki a májusból.
Csupa békés zsongás az erdő.
Jó lenne itt maradni. Lefeküdni a galagonya virágos sátra alá, megmarkolni az időt, megállítani a felhőket, álmokat és éveket.
Megvárni még az estét, amikor gyermekszavú kis harangok csilingelnek a bokrok alján, hol pettyes hátú katicabogarak a toronyőrök. Amikor az alkony selymes ágai magukhoz ölelik az erdőt, megrántják a kis bogarak a pókháló kötelet, és kiling-klang, megszólal a májusi erdők harangja, a gyöngyvirág.
Azután megvárni még a holdat, mely nem hideg ilyenkor, és meglesni öreg titkokat, melyeket idehoz, de el is visz magával az öreg menyasszony, a hűtlenül is hűséges, magát csak mátkacsókra kínáló, gerleszavú - Május.