HATÁRONTÚLIAK ÖNBECSÜLÉSE

Amikor Ceausescu nyomorította Románia népét, akkor nem volt nehéz együttérezni a határon túli magyarokkal.
Együtt is érzett velük mindenki, szinte kivétel nélkül.
Utáltuk Ceausescut, mint Harangláb a kukoricagölödint, az állami politika is - a Brezsnyev-doktrína keretei között - éreztette vele a Magyar Népköztársaság rosszallását, soha nem kapott meghívást Budapestre.
Kádár viszonya hozzá hozzávetőleg olyan volt, mint az angol királynőé, aki a Buckingham palota kertjében inkább elbújt a Ceausescu-házaspár elől a bokrok közé, nehogy társalogni kelljen vele a hivatalos eseményeken túl.
Magánemberként viszont mindenki ott segítette az erdélyi magyarokat, ahol tudta, mint ahogy a Kárpátaljáról vay máshonnan hozzánk érkezett magyarokat is.
Aztán teltek az évek, a Kárpátok Géniusza és a mérnök-akadémikus asszony mögött porzott a vakolat, Gorbacsovot hülyére vették az angolszászok, a szomszédos országokból pedig komoly mozgás indult Budapest felé.
Fél-legálisan, illegálisan, határátkelőkön és a zöldhatáron át jöttek az elszántabbak, kezüknél fogva húzták magukkal gyerekeiket, hálistennek többnyire tragédiák nélkül.

A forradalomként nyilvántartott román puccs idején a rokonszenv még erősebb lett, egyben kialakult valamiféle kissé lenéző együttérzés a román néppel kapcsolatban is, ritka kegyelmi pillanat volt.
Nem is tartott soká, a két nép sovinisztái hamar megelégelték a dolgot - még a végén ott maradtak volna legitimáció nélkül.
A harc Romániában elsősorban a hatalomért folyt, és a nacionalizmus remek fegyver a hatalom megszerzése vagy megtartása érdekében is, segítségével rengeteg zombit lehet legyártani viszonylag rövid idő alatt, nagy hatékonysággal - lásd a honi példát.
Így aztán jöttek a bányászjárások a Zsil-völgyéből leginkább Bukarestbe, de Marosvásárhelyen a magyar nemzetiségűek is áldozattá váltak.
Egyedül a cigányságra számíthattak, "Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!" - amit aztán meg is háláltunk nekik parádésan.
Hazai cigányságunktól elvitattuk a magyarságukat és belerugdaltuk az árokba azokat is, akik a megelőző évek során már majdnem kikapaszkodtak belőle.
Ez persze a történetnek csak egy mellékszála, de olyan igazán magyaros mellékszál, inkább csak a magyar mentalitás (ha van ilyen...) illusztrálására szolgál. 

Aztán valahol valami elromlott.
Tán senki sem tudja, hogy ki volt az az erdélyi magyar, akit először románnak neveztek az anyaországiak, de az tény, hogy a rokonszenv érzékelhető mértékben megcsappant.
Bár a hatalmon levő klikk ezt szeretné elhitetni, nem a baloldal-jobboldal választóvonal, hanem az értelmes emberek és az ostoba nacionalisták gondolkodásmódja közötti különbség mentén.
A politika megint eszközül használta a határon túli magyarokat, és eszközül használja ma is, annak minden következményével együtt.
Az ember csak csodálkozik, hogy azok az emberek, akik évtizedeken át szenvedték egy mentálisan beteg diktátor agymenéseit, most milyen lelkesen támogatják egy ugyanolyan mentális roncs ámokfutását.
Igaz, nem abban az országban, ahol élnek, hanem abban az országban, melynek fejlődését szülőhelyük már szinte minden tekintetben lelépte.
Hogy mi az oka ennek? 
Hát persze, hogy a pénz, de talán akkor választani kellene, hogy egyszerű haszonlesésről van szó, vagy magas erkölcsi piedesztálról, ahová azért szeretnek boldogan felmászni.
Merthogy a kettő egyszerre nem megy. 
Nem megy, hogy elfogadom annak pénzét, akitől mellesleg el is lopom.
A szavazatukkal azokat tartják hatalmon, akik templomra stadionra, labdarúgó-akadémiának nevezett pénznyelő és kifizetőhelyekre szórják szét az adómat egy olyan  országban, melyben feladatait az ott élők és ott befizetett adójából kellene, hogy megoldja az állam, beleértve a hitélet támogatását és a sportot is.  

A hazánkba áttelepültek támogatásában is voltak anomáliák, például a szovjet laktanyák helyén állami pénzből létrehozott vagy felújított lakásokat felettébb kedvező kondiciókkal kapták meg, míg a helyben élők évek óta kuncsorogtak valamiféle támogatásért és a lakhatási szegénység az egeket ostromolta már akkortájt is.
Aki azt látta, hogy az olcsó lakásokat ki tudja, milyen indokok alapján messziről jött emberek kapják, mikor ő már évek óta vár egy ilyen lehetőségre a két kisgyerekével, az nemigen lesz oda a faluban csak jöttmentekként aposztrofált emberekért, legyenek azok bármennyire magyarok is.
Merthogy az emberek igazságtalannak érzik, ha valakit a születési helye alapján részesítenek előnyben, és akkor még a honi hiénákról, a több lakást begyűjtő hajdani forradalmárokról vagy a helyi talpnyalókról nem is beszéltünk de azok legalább együtt éltek velünk. a mi sorsunkban osztoztak.
Persze - az SI-faktor (Sárga Irigység...) is szerepet játszik, de ha ennek még alapja is támad, akkor szent legyen a talpán, aki azt mondja: Igen. kapja csak azt a lakást székelyudvarhelyi vérem, ő nagy kockázatot vállalt, amikor magasra emelte a forradalmi lobogót - vagy nem is emelte? Akkor is, legyen övé a kéró!

Legtöbbet a politika ártott azzal, hogy szinte hivatalos tézissé tette, hogy aki a hajdani Magyar Királyság területéről érkezett, az különb magyar, mint aki itt született.
Eleinte ezt ostobaságnak gondolta mindenki, de később kiderült, hogy Orbántól sem áll távol ennek a nemes gondolatnak politikai hasznosítása, így aztán a pénzzel kitömött nemzetiségi politikusok azt harsogják - tisztelet a kivételnek - amit Orbán a szájukba ad, miután kivette belőle a csúnyáját.
Meghallgathattuk, hogy székely szarta a magyart, csápolhattunk a csángóknak, fizethettük a nyugdíjat a Kárpátalján, Ukrajnában élő embereknek, akik a magyar nyugdíjkasszába soha egy fillért sem fizettek.
Miközben a Szovjetunió szétesett, Ukrajna pedig harcban áll a jogutód Oroszországgal, ezt a nemzetközi megállapodást valahogy nem sikerült harminc év alatt sem hatályon kívül helyezni.
Szavazatot hoz ez is, márpedig azért le kell hajolni, ha a regnáló hatalom töretlenül folytatni kívánja a lopást.
Nézegethetjük a székely zászlót, és nosztalgiázhatunk gyermekkorunk iránt, amikor sajátkezűleg rajzolhattuk meg a banda zászlaját.
Soha nem létezett, áltörténelmi zászló, állítólag ma már mindahányunknak tisztelni kellene, vagy hánynunk ettől a primitív manipulációtól - hát ennyire hülyének néz bennünket ez a kis mici?
És, hogy ez lenne az Unió zászlajának konkurenciája?
Ugyan már, ez viccnek is rossz.
Jó, rendben van, a székely himnusz is egy bánatos, köldöknézegető műdal, de azt legalább szépen el lehetett bőgni néhány pohár bor után.
De ezt a zászlót soha nem lengette senki, míg csak valamelyik NER-huszár varrodája meg nem varrta.
Nekem jobban tetszik az "Az én bánatom már nagyon csendes bánat" című örökbecsű, de hát ez igazán ízlés kérdése.
Boldogan porlasztottak párttitkárok és állami vezetők, mert akkor ez a Ceausescuval és rendszerével szembeni ellenérzéseinket festette alá, de ma?
A székely akkor és ott porlik, amikor és ahol akar, és semmi kifogásunk sincs az ellen, ha ideköltözik és él összes állampolgári jogaival, mert rendben van, legyen állampolgár, de ameddig nem viseli döntése következményeit ő is, az én sorsomba ne kotorásszon bele.
A jogállam látszatát sem tiszteli már a maffia, egyre silányabb képviselői valami hihetetlen gőggel uralkodnak, jóllehet szolgálniuk illene.
Ha Appel György Aczél volt, akkor Demeter Szilárd bilibádognak is gyenge, de példák hosszú sorát lehetne leírni.
És ami a látszatot illeti?
Az állandó lakhely mostantól attól állandó, hogy nem kell állandóan ott lakni.
Át kellene keresztelni gránitszilárdságú lakhelynek...

Hogy vannak-e a határontúliak között olyanok, akik még nem adták el teljesen az önbecsülésüket, ebben csak reménykedni lehet.
De hogy a magyarok és magyarok között így okozott károk rendbetételéhez is kell majd tíz-tizenöt év, abban biztos vagyok.


Sajnos...

:O)))