SZÉLLEL SZEMBEN

Nem igaz, hogy nem lehet.

Dehogynem lehet, az egész magyar történelem ezt bizonyítja.

Csak éppen nem érdemes, mert állandóan - némi eufémizmussal - vizes lesz az üres zsebű gatyánk.
Az okozza százezer bajunkat is, hogy álomvilágban élünk és a vágyainkat akkor is megvalósíthatónak tartjuk, ha első ránézvést látszik azok irrealitása.

Ebben - a realitások figyelmen kívül hagyásában - meg különösen tehetségesek vagyunk, valahogy úgy vagyunk vágyainkkal mint egyszeri Jóska Palvin Barbival: ötven százalékig már rendben van, hogy az övé lesz, ő már akarja, de nagyon...


November negyedikének ez lenne a ma is érvényes tanulsága.
Ehelyett inkább össznépi köldöknézegetés folyik annak taglalásával egybekötve, hogy mennyire igazságtalan és agresszív volt a hajdani szovjet haderő tíz százalékának bevetése a magyarországi rend helyreállítása érdekében.

Hogy milyen lelkesítő volt a hajdani "pesti srácok" harca az ellen a haderő ellen, mely a világháború győztese volt, és melynek vezetőjét Georgíj Zsukov marsallnak hívták.
És mecsoda disznóság volt, hogy az amerikaiak nem siettek segítségükre, pedig hogy vártuk az ENSZ ejtőernyőseit...

Jalta, Potsdam, ENSZ alapító okirata ad acta...
Ha nem lenne tragikus, akár még nevetségesnek is lehetne tartani, különösen azt, hogy magukat komoly politikusnak tartó emberek is ezt mantrázzák, erről szólnak az ünnepi beszédek.
Bár az is igaz, minden ünnepünket körbehazudjuk, az egyedüli Mohács kivételével.
Azt is csak azért nem, mert újabban türkök vagyunk,és e minőségünkben végre diadalmasan spacírolunk, nix finn- ugribugri.

Hogy anno a szovjet beavatkozás rosszul esett nekünk?
Ez nem vitás, rosszul esett, kinek-kinek más és más okokból.
Ki a nemzeti önrendelkezést féltette, ki igazságosabb szocializmust akart, ki utólag meg akarta nyerni a világháborút, kit csak sodort az ár, de ez nem ad felmentést sem Nagy Imrének, sem a Szabad Európa Rádiónak, sem akkori ellenfeleinknek, hogy fiatal magyar életeket dobtak oda egy illúzió kedvéért.
Merthogy illúzió volt az, hogy bő évtizeddel Berlin elfoglalása után egy háborút vesztett kis nép ki tud törni a nagyhatalmi akolból.
Nem ment akkor, és nem fog menni most sem, mikor ukrán életeket dobnak oda.
Legfeljebb európai országként még egy háborút fogunk veszteni, merthogy Amerika azóta sem került közelebb, Anglia meg el lesz foglalva saját eljelentéktelenedésével. 
Szembe kellene végre néznünk saját magunkkal, és ennek megfelelően alakítani a külpolitikánkat, oktatásunkat, múlt és jövőnképünket.

Nagyon népszerű dolog egyes körökben Orbánt Kádárral hozni párhuzamba.
Hogy a párhuzam hazug, az nyilvánvaló, de a személyes tehetség sem azonos.
Kádár úgy tudott elismerést kivívni ellefeleinél, hogy szövetségesi hűsége soha nem kérdőjeleződött meg, tekintélye a nemzetközi politikában ennek is volt köszönhető.
Más kérdés, hogy ismét visszaigazolódott az ősi igazság: senki nem lehet próféta a saját hazájában.
Mégis, ma egyre sürübben jut eszembe egy vicc a kádári külpolitikáról:
Brezsnyev Moszkvába hívja a szocialista országok vezetőit, és hogy próbára tegye szövetségesi hűségüket, mindegyikük székén elhelyez egy rajzszöget, hegyével felfelé.

Mikor helyet foglalnak, Honeckernek kicsit eltorzul a képe, de egy hangot se ad ki.
Todor Zsivkov leül, arca eltorzul, majd mosolyra vált: Jó tréfa volt Brezsnyev elvtárs!
Ceausescu leül majd felpattan és felháborodottan óbégatni kezd.
Kádár feltünés nélkül lesöpri a rajzszöget, leül és felszisszen...

Szerintem Orbán Ceausescura hasonlít, csak ő nem lopott ennyit...
És talán nem ártana tanulni a múltból, hogy majdan jövőnk is lehessen...

:O)))