DÍSZDOKTOROK EGYMÁSKÖZT

Beadás?

Itt járt Barroso, és jó diplomatához méltó módon jópofizott egyet a Mi Boldogságunkkal, majd felkereste a halálraítélt Corvinus Egyetemet, a vörös métely fészkét, ahol díszdoktorrá avatták.
Ideje volt, hiszen akinek szeme van a látáshoz, az már akkor látta, mikor a repülőgépből kiszállt, hogy kínosan érzi magát, feszeng, mint akinek a gyík felszaladt a lábszárán a nadrágja alatt.

Kevesen tudtuk, hogy ez a vendéglátójával szemben érzett kisebbségi érzésből adódik, mégiscsak zsenánt, hogy egy valódi díszdoktor fogadja, neki meg eddig csak az jutott, ami a hetedik gyereknek.
De ennek hamar vége lett, hiszen az Egyetem megajándékozta vágyai tárgyával, a díszdoktori oklevéllel.
Neki még fizetnie sem volt szükséges érte, legfeljebb karcosabb mondatait kellett kihúzni a beszédéből, már ha lettek volna benne ilyenek egyáltalán, amit erősen kétlek.

Barroso szelíd volt, mint egy kangalamb, nem sok időt pazarolt Magyarország politikájára, ami nem is csoda, hiszen lakodalomban sem csinálunk oda az örömapa asztalára, meg aztán most éppen békésebb időszakát éli a mi kis bipoláris zavarodottunk, alig van a rovásán valami.
Az a néhány T-72 -es harckocsi, amit Ukrajnának küldött, az Európai Bíróság döntésének fikázása, az Uniós tánogatások haveri zsebekbe tolása, Paks Putyinizálása semmi ahhoz, hogy mind a mai napig nem üzent hadat az Egyesült Államoknak és akkor sem rúgta fenéken Barrosot, mikor az lehajolt az elejtett tolláért – meg kell a jószándékot becsülni.

Mindössze arra hívta fel a figyelmet, hogy az európai értékeket tisztelni kell, de ezzel amúgy sincs hiba, hiszen ha nem küldenék az értékeket, már régen kilovagoltunk volna az Unióból, nyergünk alatt az utolsó, tányéralapú támogatásként kapott bécsiszeletekkel.

Hálistennek ezt pontosan tudja Barroso is, és miután mi vagyunk az Unió koronáján a féltett fekete gyémánt, így hozta is magával a papírt, melyen fehéren feketével ott állt, hogy mennyi a zsozsó a következő hét évre.
Igaz, a repülőgépből csak úgy szállhatott ki, hogy előtte a pilótafülke ablakán keresztül bemutatta az okmányt, de végtére is valamit-valamiért – legyen rá büszke, hogy hazánk szent földjére léphetett.

Hiányoltam ugyan a kiscserkészek sorfalát a virágcsokrokkal, melyekből egy a vendéget, egy pedig Orbán pajtást illette volna – beleeshettem a telhetetlenség undorító bűnébe.

Ellenben az Egyetem előtt a Bizottság leköszönő elnökét baloldali tömeggyűlés várta, tele volt a járda egyik fele, voltak akár vagy harmincan is, akik lelkesen skandálták az adott helyzetben nehezen értelmezhető „Szabad ország, szabad egyetem" jelszavát.
Helyette talán találóbb lett volna a régi „Szabad országban, szabad emberek azt csinálnak, amit szabad” mondatot harsogni, de persze gyakorlatilag mindegy, Barroso azt sem értette volna.
A tolmácsnak meg mibe kerül úgy fordítani, hogy Barrosonak is kedves legyen az eredmény?
Harminc tüntető meg se kottyan neki, aki talán látta 2006 Budapestjét is, harminc tüntető látványa még az ingerküszöbét sem érte el.

Megették a díszebéden a töltött libanyakat, nagyokat nyalintottak egymás fenekébe, majd Barroso balra el, a Mi Büszkeségünk meg elégedetten mondhatta otthon Anikó asszonynak, hogy elhajtotta az ostoba gádzsót a malac farkára…

Ami ebből roppant tanulságos az, hogy végre illene leszámolni az illúziókkal.
Itt az Unió nem fog semmit tenni Orbán ellen, főként azért, mert jellegénél fogva nem is tud, hiszen valójában nem is Unió, jelenleg csak egy laza katyvasz, és Orbán ezt pontosan tudja.
Másrészt azért nem, mert kis ország vagyunk, még agyoncsapni sem érdemes bennünket, a mi súlyunk a tavaszi lepkeszellentés súlyával esik egy kategóriába.
Harmadrészt meg az Unió nem pelenkázásra szerződött bébiszitter – a nyugati demokráciák a saját politikai problémáikat önállóan szokták megoldani, nekünk is így kellene tenni, csak nehezen barátkozgatunk a gondolattal.

Hosszú és kínos lesz a tanulási folyamat, változásra majd akkor lesz esély, ha egy tüntetésen százezrek ordítják dühösen a követeléseiket, és a Pozsonyi Pikniken nem lesz több ember, mint a demokraták Egyetem téri nagygyűlésén.
Addig sajnos állandóan azzal a szomorú érzéssel kell szemlélni a világot, hogy esetleg Kertész Ákosnak igaza van.

Fáradt az ország, apatikus és kiégett, a nép elvesztette a hitét, a politikusok elvesztették a hitelüket, a Mi Hörcsögünk meg szorgalmasan hordja a magot a kamrájába, készülve a téli nehéz napokra…
Bajban van az elkötelezett blogger is, mert tudja, hogy ezen a választáson legalább Budapestet meg kellene nyerni, de kevésnek tűnik a lelkes ember.
Azért reménykedjünk, hátha összeszedik magukat a demokraták és elmennek a szavazóurnákhoz véleményt mondani – fontos lenne.
Talán még a gyerekeik is, velük mennek, ha szépen megkérik őket - mégiscsak közelebb vannak a szavazófülkék, mint London, és még csak mosogatni sem kell bennük - nem igaz?

:O)))

TÚL A TÁNC ÉS ILLEMTANÓRÁN

Kissé megviselt volt a Mi Boldogságunk fényességes ábrázatja, mikor kitámolygott Barroso ajtaján, a hajdan oly dinamikus Vezérlő Tábornok most kissé punnyadtnak tűnt.

A saját szempontjából ez a tárgyalás is olyan volt, mint eddig a többi is – megkapta a kokit, leesett egy-két saller, gyakorlatilag pedig nem történt semmi, azon kívül, hogy létrejött a klasszikus véleménycsere – bement a sajátjával és kijött Barroso véleményével.

Barroso nem is tartott sajtótájékoztató, csak a diplomáciában szokásos kifejezésekkel üzente meg sajtónyilatkozatában, hogy semmi nem történt és ameddig ez így marad, addig folyik minden tovább, - business as usual.

Szerintem az Unió döntéshozói érdeklődéssel figyelik a Vityka névre hallgató egeret, hogyan reagál arra, ha rossz lépés esetén váltóáramot vezetnek a talpába, hiszen bármikor előfordulhat, hogy más ország is megbokrosodik, és akkor szükség lesz hatékony eszközökre

Amikor az Éleseszű Vezető a nemzetközi politikai színpadon bokázik, akkor nem a magyar tánckultúrát népszerűsíti a rókatánc nevű figura beemelésével az európai kultúrkörbe, hanem bizonyos kényszermozgásokat végez, kínos mosollyal az arcán.

Azért nincs még vége a megpróbáltatásoknak, hiszen csak nem állta meg, hogy ne próbálja azt a benyomást kelteni, hogy ő itt még tényező, és kiválasztott két témát, melyről kijelentette, hogy de ezekből aztán végképp nem fog engedni.

Az egyik a jegybankelnök és a Monetáris tanács tagjainak eskütétele.  

Ezzel az a problémája a Bizottságnak, hogy az esküben az országhoz és annak érdekeihez való hűségről beszélnek, holott az MNB elnöke egyúttal az Európai Központi Bank Általános Tanácsának is tagja.

Ebben a minőségében pedig könnyen előfordulhat, hogy az Unió érdekeit előbbre kell sorolnia a tagállamok látszólagos, esetleg akár valós érdekeinél is, és nem lenne tisztességes dolog erkölcsi konfliktusba sodorni akkor, mikor döntenie kell.

Ez persze leginkább formai dolog, de adott esetben egy ilyen eskü akár egy belpolitikai támadás eszköze is lehet, jobb az ilyet kikerülni.

A másik téma, melyben kemény a mi vezérünk, mint a nyári napon fehérre szikkadt kutyaszar, a jegybankelnök fizetése.

Tipikus kispályás bosszúszomj eredménye ez a követelés, egyszerűen nem tudja elviselni a Legfőbb Akarat, hogy ne legyen beleszólása valamibe, aminek elnevezése úgy kezdődik, hogy „nemzeti”.

Ő centralizált államban gondolkodik, ahol a mindenkori Viktor jogosítványait semmi nem írhatja felül, a modell visszavinné az országot kb. Mátyás király korába, ahol az álruhás Viktor ráver a fakanállal annak a kezére, aki belenyúl az ő kondérocskájába, amit Magyarországnak hívnak.

Nem kimondottan eurokonform szemlélet, emellett úgy néz ki, ez a fickó imád eleven parazsat gyűjteni a fejre.

Ha kussol, lehet, megússza presztízsveszteség nélkül, de így – ha én az Unió vagy az IMF helyében lennék, szóba sem állnék vele, ameddig ezt a két kérdést az ízlésem szerint nem rendezi.

És nem hagynék neki kommunikációs kibúvókat sem, jóllehet nem aláznám verbálisan.

Nem is kell, hiszen hatalmi vitustánca ékesen bizonyítja, hogy milyen remek előmenetelre tett szert a hatalmas szívások terén.

Délelőtt sem lehetett semmi, mikor meg kellett hallgatnia az Európai Parlament elnökétől a kérést, hogy ne csak hazáján kívül tegye magáévá az európai retorikát, miközben otthon EU-ellenes kijelentéseivel van tele a nyilvánosság. “Orbán úr egy okos ember, de az európaiak sem hülyék” – tette hozzá.

Ebből kiderült az, hogy nagyon jól látható a kettős viselkedés, a kettős beszéd, de az is, hogy Orbán és az európaiság két külön dolog.

Hát, nem mondhatom, hogy a Tündökletes úgy élt Brüsszelben, mint liba a tatai tavon, és ha hazajön, sem vár rá a felhőtlen boldogság.

Itt van mindjárt a gazdasági zseni, akitől meg kellene szabadulnia, de sajnos ez nem megy, mivel menesztése a két nagy közgazdász fémjelezte gazdaságpolitika bukását is manifesztálja, márpedig hogy jön az ki, hogy egy ilyen kaliberű ember tévedjen?

Merthogy Matolcsyért nem kár és szolgalelkű közgazdász is van még egy-kettő a jobboldalon, ha nem is olyan éleslátású egyik sem, mint a kiszámíthatatlan tekintetű Matolcsy.

A tetejébe Vezérünk most hirdette meg éppen, hogy mindenért ő a felelős, ami remek felismerés, - mi ezt eddig is tudtuk, kár, hogy neki két év kellett a felismeréshez.

Remélhetőleg majdan a bíróság előtt is hajlandó lesz megismételni ezt a mondatot, jóllehet ez nem igaz, - minden zsarnok mellé kellenek a szolgalelkűek és gyávák tömegei.

Mecsoda szerencsénk van, hogy nekünk minden rendelkezésünkre áll egy formás kis zsarnokság létrehozásához!

:O)))

KINEK SÜRGŐS?

Nagy a várakozás, holnap megy a Mi Fényességesünk szőrcsuhában, mezítláb, üres kardhüvelyét madzagon a nyakába kötve Canossába, vagy Brüsszelbe, vagy hova, de mindegy is.

Ott várja őt Barroso, aki természetesen megegyezési készségét fogja hangoztatni, örömmel üdvözölve a szándéknyilatkozatokat, melyek szerint töretlen forradalmi lelkesedéssel és speciális módszerrel harcolunk hazánk függetlenségéért, újabb sikereket érve el a gazdasági szabadságharc frontján.

A speciális módszer elsősorban abban áll, hogy Orbán, Szájer meg Martonyi minden eléjük tartott nyugati ülepet megtisztel a nyelvével, legutóbb Szájer előtt keresztbeszalad az utcán egy strasbourgi fekete kandúr, az sem úszta meg.

A remek stratégia másik eleme, hogy Matolcsy befogja a száját, de lehet, hogy azért tart ott az egészségügy, ahol, mert Szócska államtitkár a képviselői irodaház pincéjében szép, egyenletes, apró öltésekkel éppen bevarrja a közgazdaság megújítójának, az unortodox miniszternek csacsogó száját.

Menet közben rá- rámutat a pince közepét elfoglaló ipari húsdarálóra, felvillantva a szebb jövőt, amennyiben a keszekusza tekintetű miniszter, a magyar puszták Klerensz névre hallató oroszlánja megszólalna.

Igaz, bízhatta volna ezt a munkát Szócska államtitkár valami friss rezidensre is, hiszen a szakellátás reformja során kiderült, hogy a magyar lakosság érdekeit az szolgálja legjobban, ha a beteg nyitott szívműtétjét egy kutyafuttatóban a padon végzi majd egy rezidens, ettől nő a színvonal…

Mindenesetre a Magyar Csodavárók Egyesülete (leánykori nevén a jobboldal) meg van győződve arról, hogy a Vezér kilovagol arra, merre a Nap lenyugszik, meglengeti daliás buzogányát, mire is a Barroso nevű portugál vitéznek üstöllést inába száll a bátorsága, és kardját féltérdre ereszkedve felkínálja a magyar hősnek, és ezzel a válságnak befellegzett.

Szerintem meg az lesz, hogy a mi hősünket mosolyogva várja majd az Unió első embere, de ez a mosoly nem a megbocsájtás és a megenyhülés mosolya lesz, inkább csak nyugtázása annak a ténynek, hogy mennyire kellemes látvány is, mikor az ostoba kis pökhendi a fejét a porba nyomva égnek mereszti a seggét.

Mit mondjak, még nekem is röhögnöm kell ezen, pedig míg Barroso szabadjeggyel vesz rész az előadáson, az én számomra a jegy ára meglehetősen magas lesz, és a tetejébe még nem is tudja senki, hogy mennyiért vehetjük meg a cédulát.

Merthogy az ár annak a függvénye, hogy mi is a nyugat szándéka a Mi Boldogságunkkal.

Ha csak csuklóztatni akarja, akkor viszonylag olcsón megúszhatjuk, ha viszont nagytakarítást akar tartani és az a cél, hogy tűnjön el, mint a büdösség, akkor bizony ez nem lesz olcsó, merthogy a koma úgy kapaszkodik a hatalomba, mint éhes róka a jóltáplált liba nyakába, és leoperálni a vezéri kezet a jogarról nem öt fillér, + hálapénz, ugye.

Természetesen a dolog udvariasan megy végbe, hogy úgy mondjam, vígan dudál a portugál, míg a Mi Vezérünk (Sieg! Heil!) fogainak csikorgatása idáig hallik majd és ez az aláfestő zene kissé csökkenti a holnap délutánra várható győzelmi jelentés szépségét.

Mindenesetre, ha van csöpp esze a Haza Csúnyájának, akkor felkészül arra, hogy még sokszor kell ezt a kis kirándulást megtenni, újabb és újabb feltételek teljesüléséről jelentést tenni, újabb és újabb feltételeket magáévá tenni.

Egyébként nem lenne baj, hiszen ha az IMF pénzt akarna adni, akkor nem kellene összevissza keresgélnie, ott fekszik majd a Bizottság előszobájának ajtaja előtt, célszerűen kiterítve, hadd tanuljon jómodort!

A mienk egy vicces ország, soha nem arról volt híres, hogy tanulmányozta volna a realitásokat, de a mai helyzet túltesz még az eddigieken is, ma ugyanis saját magunk ellen folytatunk politikai és gazdasági szabadságharcot.

Mi vagyunk ugyanis az Unió.

Nagyon tetszett a béketábor tüntetésén a tábla, „Én is Orbán Viktor vagyok!” – ami ugyan kizárt, hiszen annak valószínűsége, hogy egy évszázadban két ilyen eszement születik, szinte a nullával egyenlő, ellenben az teljesen igaz, hogy az Unió mi vagyunk, tízmillióan a negyedmilliárdból.

És a mi pénzintézetünk az IMF, mellyel nem kell háborúzni, legfeljebb nem kell odamenni pénzért, lehet kéni mondjuk Bangladestől is, és akkor az élet leegyszerűsödik, hiszen a nincsből nem lehet adni, a nemlétező hitelért pedig nem lehet biztosítékokat kikötni.

Ha lenne kis hatalmam, a Lánglelkűt minden nap odaültetném egy bazi nagy kivetítő elé és egy órán keresztül néznie kellene a minap zátonyra futott óceánjáró képét, mely rettenetes sorsát idióta kapitányának köszönheti.

Aki ugyan most még összevissza beszél, de eljön a napja, mikor oda kell állnia bírái elé.

Egy normális ember még valamit tudna enyhíteni a helyzetén egy töredelmes beismerő vallomással, valamiféle együttműködéssel, és valaki elmondhatná neki, hogy az sem lenne hátrányos, ha felhagyna a pökhendi pofátlankodással.

Nem fogja ezt tenni, merthogy nem egy normális ember.

Még rengeteget kell verni a fejét egy hólapáttal, hogy megértse az idők szavát.

Barroso meg ott áll irodája ajtajában, mint Európa Yodája, és mosolyogva várja: Az Erő velem van!

:O))))

NEMZETI ÉRZÜLETŰ EMBER.

Azt mondta a Viktor, hogy „amennyiben a kormány gazdaságpolitikai elveit az IMF hitel feltételeiként fel kell adni, akkor ránk, nemzeti érzületű emberekre semmi szükség nem lesz."

Telitalálat.

Azért érti ez a Viktor a világot, mindössze abban téved, hogy a hozzá hasonló nemzeti érzelmű emberek szükségességét feltételhez köti, holott bátran kijelenthetjük, hogy rájuk akkor sincs szüksége az országnak, ha majd a történelem úgy emlékezik meg Matolcsyról, mint korunk közgazdasági géniuszáról, aki speciális adottságainál fogva kétszer annyi dolgon tudta rajta tartani vigyázó szemeit, mint mások.

Azt is mondta szegényke nagy zavarodottságában, hogy „Nekünk nem pénzre van szükségünk, nem akarunk felvenni hitelt. (...) Arra van szükségünk, hogy olyan megállapodást kössünk, hogy ha a nemzetközi pénzpiacok megbénulnak, akkor hozzá tudjunk jutni egy hitelvonalhoz.”

Ez – az én értelmezésem szerint - akkor fog bekövetkezni, ha hitelt akarunk felvenni, de a világon már senki nem áll szóba velünk, hiába nyújtogatjuk zsíros szalagú kalapunkat, mely régi szép idők nagy zabálásaira emlékeztet bennünket kegyetlenül, vagy hiába próbáljuk meg eladni a „Fedél nélkül” című kiadványunkat, senki se ad érte egy megveszekedett buznyákot sem.

De pénzre lenne szükségünk.

Mert ha nem lesz pénz, nem fog fizetést kapni a tanítónő, az orvos meg a nyugdíjas, és akkor esetleg veszélybe kerülhet I. Viktor Miháj királysága.

Tehát nekünk azért kell a megállapodás, mert pénzre van szükségünk, és azt ma már a legostobább fideszes is látja (mecsoda tülekedés van a címért…), hogy nagy a baj, a gyorsnaszád alól elfogyott a víz, a motor már régen leállt, a gépész függetlenséget demonstráló szemei riadtan szaladnak szanaszéjjel, miközben a kapitány a hídon gépágyúval lövi a közeledő mentőhajót.

Közben a Mi Rettenthetetlenünk udvariasan levelezget Barrosoval, és a tőle telhető legválasztékosabb stílusban elküldi őt a bánatos, náthás és bús francba, kifejezve ezzel is, hogy a szeretetére áhítozik.

Szinte látom, amint a levél tanulmányozására összeül az Unió agytrösztje, hogy eldöntse, mi is a teendő olyankor, amikor egy liba griffnek képzelve magát nagy gágogások közepette életveszélyes légibalettet mutat be az égen.

Merthogy volt nekik dolguk már ostoba kormányfővel, agresszív miniszterelnökkel, ágaskodó önérzetű miniszterelnökkel, de komplett bolonddal ezidáig még nem találkoztak, ez az első ilyen esetük.

Úgyhogy meg is állapítják, hogy ez az ügy nem az ő kompetenciájuk, ide nem politikusok kellenek, hanem pszichiáterek, elektrosokk meg a modern gyógyszeripar készítményei.

Mindenesetre azt azért leszögezik, hogy aki bolond kezébe pénzt ad, az maga is bolond, és elspekulálnak azon, hogy talán már a jövő évi pénzek folyósítását is érdemes lenne befagyasztani.

Ezzel egyidejűleg a hitelminősítők is eltöprengenek azon, hogy a „zzz-mínusz” besorolás megfelelően tükrözi e véleményüket hazánk állapotáról, a hitelbiztosítási díjakat pedig elég lesz e a hitel összegével azonos összegben megállapítani, vagy esetleg már akkor is fizettetni kell a magyar kormánnyal, ha kiejti a hitel szót azon a csepp kis száján.

Meg aztán, ez a „ha a nemzetközi pénzpiacok megbénulnak” duma is, ugye.

Mondja ezt az a szerencsétlen, akinek a pénzügyi mozgástere már a csárdás alaplépéséhez sem elegendő.

Most hozzávetőleg olyan a helyzete, mint a népi táncosé, akinek mindkét lábát kétszázas szegekkel hozzászögelték a színpadhoz, ott hajladozik előre hátra, a karjával hadonászik,időnként elrikkantja magát, hogy „helyretyutyutyúúúú”, aztán pofára esik  - majd az attrakciót a nagy sikerre való tekintettel még vagy ötvenszer megismétli.

Ez az ember sajnos bolond.

Ez a kisebbik baj mert ha csendes bolond lenne, akkor ülne otthon a kád előtt és horgászna benne, de sajnos nincs szerencsénk, mert ez az ember közveszélyes.

Valami hihetetlen agresszivitással veri szét a jogállamot, próbálja örökössé tenni a hatalmát – ehhez aztán kétségtelenül van esze.

Anakronisztikus módszereivel kivívja a világ csodálatát, hiszen Drezdában és Sevresben, ahol ahhoz szoktak, hogy a porcelánt kézzel formázzák és festik, nemigen értik azt az unortodox eljárást, mely baltával akarja faragni a porceláncsipkét.

Ha még elefánt lenne - de még a borneói törpeelefánt méretét sem üti meg, jókat lehetne röhögni is rajta, csak ne lenne olyan gusztustalanul büdös és kártékony.

Merthogy kártékony és felelőtlen, hiszen a mi életünkkel játszik, pedig talán lehetne azzal is játszania, amivel egykorú, ha már úgyis állandóan a zsebében van az a szent keze…

De kártékonyak azok is, akik kritikátlanul ünneplik még ma is, mikor kiejti azon a csücsöri szájacskáján a „nemzeti érzelmű” kifejezést.

Ennyi időnek elég kellett lennie ahhoz, hogy ráébredjenek, hogy az albérleti dumáival mennyire átverte őket ez a gátlástalan bohóc.

Vannak közöttük szegények, nyugdíjasok, munkanélküliek.

Kiskeresetű pedagógusok, egészségügyi dolgozók, nincstelen parasztok, olyanok, akiknek a pénze jövőre kevesebb lesz, mint idén volt, meg olyanok, akiknek jövőre már nem lesz munkahelyük,

Vagy ők is bolondok lennének?

:O)))


Ps: A képet a Progresszív blog egyik régebbi posztjából csentem, remélem, az alkotó elnézi nekem...