A következő címkéjű bejegyzések mutatása: iskolák. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: iskolák. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. október 9., vasárnap

FIATALOK MEG A FIATAL DEMOKRATÁK

Egy politikai rendszert az is minősít, hogy hogyan bánik országa ifjúságával.
Nem azt kell ezen érteni, hogy mit pofáznak képviselői álszent szemforgatások közepette a különféle fórumokon vagy a médiában, mert az megtévesztő.
Úgy van ez valahogy, mint ahogy a férfi a nővel.
A férfi akkor tudja igazán megítélni a nő szépségét, ha kihámozza a gönceiből és ott áll előtte pőrén, mert addig a cipő, a ruha, a kozmetikumok rengeteg dolgot elfedhetnek vagy odahazudhatnak, ahol tulajdonképpen nincs is semmi.
Ha lehámozzuk Vezérünk rendszeréről szabói és kozmetikusai által ráaggatott csicsákat, akkor bizony elszörnyedve kell látnunk magunk előtt, hogy nem a Milói Vénuszhoz van szerencsénk, mégcsak nem is Dundika áll előttünk, hanem a Vasorrú Bábát volt szerencsénk levetkőztetni – macska a hóna alatt…
Az alapvető kérdés abban áll, hogy milyen lehetőségeket kínál Orbán rendszere a fiataloknak?
Elkeserítő a helyzet, senki nem hitte volna el húsz évvel ezelőtt, hogy errefelé tart a világ, de Orbánnak sikerül visszavezetni az országot a múlt század első fele osztálytársadalmainak korába.
Minden társadalmi mozgás erre irányul, és az iskolarendszer átalakításával sikerül beleverni az utolsó szeget is a magyar ifjúság koporsójába.
Az egész Orbáni politika arra épül, hogy helyzetbe kell hozni a felső-középosztályt meg a leggazdagabbakat, aminek egyenes következménye a magyar középosztály alsó harmadának lecsúszása és a szegénység rohamos terjedése.
Azt képzeli a Nagy Közgazdász, hogy a felső rétegek meggazdagodása majd „lecsorog” az alsóbb rétegekhez, ezzel aztán felvirágzik a társadalom, mely viszont ma úgy érzi, hogy az, ami az ő nyakába csordogál, az minden, csak nem anyagi jólét, vagy ha az, hát akkor a jólét barna színű és büdös.
Nem hinném, hogy ez lenne a kívánatos társadalmi modell – vékony, dúsgazdag felső réteg, szűk középosztály és a nincstelenek hatalmas és lassan-lassan kezelhetetlenné váló tömege.
Tévedés azt hinni, hogy a következő években a cigánykérdés lesz az, amely megoldhatatlan feladatok elé állítja az államot.
Ez a kérdés a szegénység lesz, mely érinteni fog cigányt, nemcigányt egyaránt.
Lehet rengeteg rosszat elmondani a szocializmus átkos éveiről, de egyet biztosan nem: azt, hogy nem figyelt oda az ifjúságra, ne biztosított volna komoly és állandó társadalmi mobilitást, ne adta volna meg a legszegényebb emberek gyermekeinek is a lehetőséget a tanulásra és ezen keresztül a társadalmi felemelkedésre.
No, ennek most aztán vége, oda jutottunk, ahol a 1945-ben abbahagytuk.
A szegény ember gyereke iskolázatlan marad, ergo társadalmi presztízse is alacsony marad, még traktoros se lehet belőle, hiszen a tanfolyamhoz szükséges összeg előteremtése az elérhetetlen vágyak kategóriájába tartozik.
Így aztán kitörési lehetőségnek marad a bűnözés, hiszen még a sport sem jöhet igazán számításba, hiszen egy élsportoló kinevelése is rengeteg pénzbe kerül.
Kolompár Dezső a tenisztrénernél… - hehe, jó vicc volt…
Még NB II.- es focista se lehetne, legfeljebb a faluszéli libalegelőn onthatná a gólokat
De a középosztálynak sincs sok oka az örömre, hiszen csökkentik a felsőoktatásban résztvevők számát, ezen belül az államilag finanszírozott helyek száma is csökken, ezek közül is lesz olyan, ahol a tanulmányi költségek egy részét – felét talán? – a hallgatónak kell fizetnie.
Nem ötforintos tételekről van szó.
Természetesen jobb esélyekkel indulnak a középosztály gyermekei az iskoláztatási versenyben, mint a szegények, de az alsó középosztály nem tudja megfizetni a drága különórákat, a nyelvvizsgákra való felkészítés költségeit, az általános műveltség megszerzéséhez szükséges színház és hangversenyjegyeket.
Gyermekeik így egyszerűen nem lesznek versenyképesek a felső-középosztály és az elit gyerekeivel, akik Angliában vagy Amerikában sajátítják el az angolt, külföldön végzik el az egyetemet, és akik természetes módon fogják betölteni az állam és a gazdasági élet vezető pozícióit, - legfeljebb csicskásaik lehetnek majd nekik.
Ha a Vezér családjának a maga korában az általa most kialakított lehetőségek jutottak volna osztályrészül., akkor a kedves papa kőbányászként, a kedves mama mondjuk kefekötőként kereshette volna a kenyerét, a kis Viktorka meg, ha szerencséje van, és apuka alázatosan kéri a kőbánya tulajdonosát, akkor mellette törhette volna a követ, míg él.
Szóval, hogy ez nem így történt, azt is hozzáírhatjuk a szocializmus kártételeihez.
Azt mondta egyszer: a szocializmus előtt legfeljebb traktoros lehetett volna.
Tévedett, az sem lehetett volna.
Most ő teremti meg ezt a helyzetet – hát nem szánalmas?
A liba, mikor kikelnek a kislibák a tojásból, egyformán gondoskodik mindegyikről, egyformán tanítgatja és védelmezi őket, aztán majd a kisliba képességeitől függően lesz egyszer a csapat vezetője, vagy csak egyszerű légiutas.
Olyan a természetben nincs, hogy a libamama szétválogatja a tojásokat, aztán az egyik felére ráül, a másikat meg költse ki a nap, lesz, amilyen lesz!
Néhány évvel ezelőtt még irigyeltem a mai fiatalokat, mert a mi ifjúságunkhoz képest úgy tűnt, több a lehetőségük, de ma már nem vagyok ebben biztos, és a társadalom egészét tekintve biztos vagyok benne, hogy nincs mit irigyelni..
Van annak is előnye, hogy a diplomásnak a gyerekéből is diplomás lesz, orvos, jogász és mérnök-generációk hosszú sora bizonyítja, hogy a nemzedékeken át felhalmozott tudás micsoda érték.
De ettől még szükség van társadalmi mobilitásra, mert nélküle a társadalom beltenyészetté válik és ez mindenképpen beteg társadalmat szül.
Egy család előtt reális célkitűzés kell, hogy legyen, hogy minden gyermek egy lépcsővel kerüljön feljebb a társadalmi ranglétrán, mint az apja, legyen iskolázottabb, töltsön be magasabb társadalmi presztízsű pozíciót, emelkedjen a család.
Ehhez kellene egy magát hangsúlyozottan családbarátnak hirdető kormánynak segítséget adni, ehelyett kapják a mai fiatalok sorra az orrbavágásokat.
Még tulajdonképpen nem is igen értik, mi folyik körülöttük, divat közöttük apolitikusnak lenni, pedig éppen most folyik az ő gyermekeik jövőjének tönkretétele.
Hogyan lehetne ezt megértetni velük?

:O)))

2011. július 16., szombat

MEGTÉRÉS

Néha elcsodálkozom a fiamon is, mikor valami számomra idegen dolgot művel – ugyan, honnan vehette a viselkedésmintát?
Persze az ember egész életében tanul, szervezett formában és tudatosan kevesebbet, a hétköznapi létben annál többet.
Elles a környezetétől viselkedésmintákat, elsajátít beszédstílust, rögzülnek az agyában különféle sztereotípiák, és mire eljut élete delére, addigra kialakul másoktól egyértelműen különböző személyisége, melynek összetevőiből aztán tán maga sem tudná kiválogatni, hogy mit honnan is hozott.
Így van ez a mi Szeretett Vezetőnk esetében is, akit azért – lássuk be – nagyfokú tudatosság, emellett végtelen és gátlástalan haszonelvűség jellemez általában, de most, csak a valláshoz való viszonyát tekintve is álmélkodhatunk, hogy milyen messzire lehet jutni a megtérés útján, ha az Úr azonnali jutalommal kecsegtet.
Az indulás, a szülői ház nemigen volt arról nevezetes, hogy hason csúszott volna a család a templomban, a protestáns vallások különben is visszafogottabbak e téren, mint szülőatyjuk, a katolicizmus, de a párttitkár apuka kommunista ifjúsági mozgalom emlőin nevelkedett gyermeke sem arról lehetett nevezetes, hogy a vallást aktívan gyakorolta volna.
Vélhetőleg a meccseken az Urat sem hálaimát rebegve szólongatta, inkább nagyon is világias tevékenységre buzdíthatta egy-egy kihagyott helyzet után.
Aztán jött a rendszerváltás, és feldobta őt.
Ezzel büntethette népünket az Úr örök elégedetlenségéért, hálátlanságáért, telhetetlen nagyravágyásáért, lustaságáért, hazudozásaiért, önmaga becsapásáért – s mondá: Nesztek bakker – nem kellett a jó?
Majd akkor most megkaphatjátok, ami érdemeitek szerint jár nektek – ezzel felkapta a libasültes tálat, egy baráti tarkónlegyintéssel útjára indította a szőröspofájú ifjú titánt, majd a Paradicsom sarkában leült a kígyóval, nektárt szürcsölve és sült libaszárnyat szopogatva jókat röhögnek a töketlenkedéseinken.
Közben pedig hősünk megvilágosodott.
Nem ment ez máról holnapra, meglehetősen hosszú volt az út a „csuhások térdere, imára” felrikkantástól - tiltakozásul az iskolai hittanoktatás ellen - a hittanoktatás órarendi tárggyá tételéig, de a Vezér nem egy tétova, teszetosza értelmiségi, hanem egy pragmatikus államférfi – igaz, azt az államot, melyben ő a férfi, nyugodtan el lehet siratni.
Természetesen tömjénfüstölőt lóbálva…
Mára már egy szent embert tisztelhetünk benne, aki egyformán otthon van a történelmi egyházak (kivéve a zsidó felekezetet, természetesen) hitéletében, de leginkább a katolikus egyház áll közel az ő szívéhez, bennük találva meg azt a megbízható és hasznos szövetségest, amely a hatalom eléréséhez és kézbentartásához számára értékes segítséget tud nyújtani.

Eleinte csak körmenetre járt, meg a Méltóságos Asszonyt küldte maga helyett a csatkai búcsúba, de aztán rájött, hogy kicsiben nem érdemes játszani és összebútorozott a katolikusokkal - ez a concubinatus mindkettejüknek igen gyümölcsözőnek bizonyult.

A katolikus egyháznak nem esett nehezére szövetkezni vele, hiszen évezredes hagyományai vannak mindenféle penetráns hatalmak kiszolgálásában, rutinos politikusok, mit nekik ez a kis mitugrász?

Ha ő az Úr eszköze, akkor vele kell együttműködni – mindenki olyan mitrával köszön, amilyen van neki, ugye.

Így aztán lepacsizták a boltot, Orbán megkapta a szószékek támogatását, a katolikusok meg beletelepedhettek a hatalomba, nem kell nekik azzal szórakozgatni, hogy manipulálják a hatalmat – ők lettek a hatalom maga.

A Fidesz Magyar Polgári Szövetségnek ők lettek az a kerekded része, mely a haladás iránti elkötelezettséget jelképezi, ezen lehet ülni, ugyanis.

Ha pedig valaki képet akar alkotni arról, hogy milyen is ez az alkatrész, nézze meg bátran Semjén Zsoltot, rá hasonlít leginkább.

Viszont remekül segíti a katolikus egyházat magasztos céljai megvalósításában, melyet a rendszerváltás óta tántoríthatatlan szorgalommal és elkötelezettséggel próbál elérni.

Ez a cél kettős: vagyon és hatalom.

A katolikus egyház ugyanis nem mennyei mannára építi hatalmát, hanem jó materialista módjára a vagyonra épít, melyet kétezer év alatt milliók vére és verejtéke árán halmozott fel annak az Istennek a nevében, aki ha törődne velük, az én nyomtatóm helyett beléjük vágott volna haragos villámaival.

A vagyont a rendszerváltáskor a jobboldali politikusok elkötelezettsége és a baloldali politikusok Rákosi miatt érzett bűntudata hozta meg nekik.

A hatalmat meg Orbán Viktor.

És még nincs vége, mert egy dolog a materiális hatalom, de most indult a harc második fele: harc a lelkek feletti hatalomért.

Pontosan tudják, hogy a gyermekek lelkéért kell a harcot folytatni, akiket ha sikerül idejében megfogni, akkor engedelmes nyája lesznek Szent Péter egyháznak, és akinek kétségei vannak a nyáj mibenlétét illetőleg, az nyugodjon meg – igen, birkákra gondolnak.

Ezért hát megindult a harc az állami oktatás felszámolásáért, az egyházi iskolák rendszerének kiépítéséért.

Hogy ez előre viszi majd a világot, kiváltképp az országot?

Nem hinném - inkább azt gondolom, hogy ez az út a múltba vezet, mint ahogy a társadalmat is éppen arrafelé vezeti a Vezér, aki az egyház szemében leginkább a vezérürü szerepét tölti be, Semjén meg valószínűleg a számadó szamarának hálás szerepét domborítja.

Meg kellene állítani ezt a folyamatot, legkésőbb akkor, mikor Törperős elveszíti a hatalmat, de akkor aztán azonnal és egyértelműen.

Magyarország ezer éven át apostoli királyság volt, ez azt jelentette, hogy a főkegyúri jogot – a püspökök kinevezésének jogát - a magyar állam gyakorolta, egészen a vatikáni szerződés megkötéséig, melyben erről a jogról Horn Gyula lemondott, az Úr sem tudja, milyen megfontolások alapján -  hiszen ismerhette a katolikusok háláját.

Érdekes, ez ellen egyetlen hazaffy sem tiltakozott, mint ahogy az internacionalista katolikus egyház magyar tagozatának külföldre juttatott pénzeszközei sem minősülnek „guruló dollároknak”.

Jóllehet igencsak elcsodálkozna mindenki, ha összevetnénk a kádárizmus Moszkvába gurult dollárjainak summáját a katolikusok Rómába gurult dollárjaival, és akkor még a bitangkasszákról és a különféle adókedvezményekről, állami fizetésekről szó sem esett.

Tisztelem a hívő embereket és időnként irigylem is őket.

De remélem, hogy nem az egyházukban, hanem Istenükben hisznek.

Remélem, nem csak ateista szemmel lehet észlelni ezeket az anomáliákat, hiszen egyházuk már leginkább csak rákos daganat a társadalom testén, a társadalom legégetőbb problémáitól menekül, mint ördög a semjénfüsttől, iskolákból is leginkább a problémamenteseket szereti, ahonnan aztán kihajigálja azokat a tanerőket, akik nem kedvelik anakronisztikus szertartásaikat, avítt jelmezeiket, képmutatásukat.

Lassan már csak a Szent Márton napi lúd alkalmas arra, hogy jó érzésekkel gondoljunk rá.


:O)))