CIVILEK, CIVILIZÁCIÓ, ÉLHETŐ ORSZÁG

Már megint sikerült egy négyszázfős tömegtüntetéssel megfélemlíteni az orbántot.
Most a civilek brillíroztak - hősi harcukat Gulyás Márton vezette.
Ha lett volna a DK vezetésében egy csepp humorérzék, Vadai Ági odasétál egy táblát lengetve, melyen az áll: A szabadság nem csak akkor van veszélyben, mikor a lóvé!
De nem volt, és talán ez jó is így, hiszen a mi civil aktivistáink alapvetően rendes emberek - Gulyás Mártont is beleértve - csak a gondolkodásuk zavaros kissé, de hát ne legyünk telhetetlenek.

Orbán nyája egyáltalán nem gondolkodik, hanem hisz és imád – ehhez képest egy magát civilnek tartó aktivista maga a megtestesült függetlenség, gondolatgazdagság, következetesség és burjánzó önzetlen öntudat.
Ezzel persze nem vonom kétségbe azt, hogy amit Orbánék a Norvég Alap kapcsán előadtak, az a trógerség minősített esete, de ha jól belegondolunk, voltak itt már nagyobb rablások is, csak azok javarészt az ország Nagykörúton túli részét érintették.

Ha már érzelmi húrokat pengetünk, akkor talán elég emlékeztetni a nyugdíjpénztárak legyilkolására, vagy a vörösiszap-károsultaktól ellopott pénzre, melyet a valódi civilek dobtak össze – az anyám a kis nyugdíjából meg a sógornőm, meg az ismerőseim, az ismerőseim ismerősei telefonálták meg adakozták össze a károsultaknak.
Ebből aztán épült egy bazinagy gát Kolontáron, hogy ha esetleg kiöntene a zagytározóból a csákánnyal is alig bontható vörösiszap, akkor ne veszélyeztesse a lakosságot, melyet addigra már régen kitelepítettek.
A kiöntés veszélye hozzávetőleg a Kheopsz piramis kiöntésével esett egy kockázati körbe, viszont a gáthoz az alapanyagot a Simicska-kuzinok kőbányájából szállították – nem ingyen -, merthogy kinek lenne kőbányájuk, ha nem nekik.

A maradék pénzzel meg soha, senki nem számolt el senkinek, jóllehet azt valódi civilek a saját pénztárcájuk terhére a károsult civileknek szánták, közvetlenül.
Anyám úrilányos jómodorát átmenetileg félretette és megfogadta, hogy a büdös életben soha, senkinek nem ad pénzt, csak, ha biztos lehet benne, hogy a kedvezményezett és közötte egy rohadt tolvaj politikus sincs.
Lehet, hogy tévedek, de ezek ellen nem hallottam szónokolni Gulyás Mártont és társait, de a többi ezer esetben sem, amikor éppenséggel ki lehetett volna állni azon civilek mellett, akiknek a gyereke éhezik, akit nem vesznek fel dolgozni a bőrük színe miatt, stb. stb. stb. …

Szóval nehéz dolog ez a civilesdi.
Nálam az a vízválasztó, hogy valaki ad vagy kap, vagy ha már kap, mire használja fel -  a céljáért, vagy abból él.
Nem szeretem azt sem, mikor a civilkedést szembeállítják a pártpolitikával, merthogy szerintem itt két különböző dologról van szó.
A párt, a pártpolitikus egy társadalmi modellt képvisel, míg a civil egy ügyet.
Úgy is mondhatnánk, hogy a civil együgyű, de persze nem az, csak éppen megnyilvánulásai során nem figyel a pártpreferenciákra, ha éppen kertészkedik, akkor a kertecskéjével, ha macskabarát, akkor a macskákkal, ha géprestaurálással foglalkozik, akkor a régi autókkal, hajókkal, repülőkkel foglalkozik, együtt a társaival, akikkel nem Orbán vagy Tóbiás imádata köti össze, hanem a közös érdeklődés és cél.

Merthogy macskákat lopni a gazdáiktól és megmentettnek nyilvánítani őket, ez nem világnézeti vagy vallási kérdés, ezt éppúgy megteheti egy keresztény középosztálybeli úriasszony a Böszörményi útról, mint egy hasonló társadalmi helyzetben lévő zsidó hölgy a Rumbach Sebestyén utcából, szavazzanak bár bárkire is.
A civil nem kirekesztő, hanem befogadó, és civilként azzal foglalkozik, amit célként megjelölt magának.
Bélyeget gyűjt, hímezget, hajót restaurál, állatokat véd, esetleg szegényeket támogat, de ezt mind-mind a saját pénzéből teszi, mert ez az ő hobbija, gyíkja, szórakozása, elhivatottsága,  vagy nevezzük bárminek.

Ha elkezd pártpolitikai kérdésekben állást foglalni, akkor megszűnik civilnek lenni, ő is csak egy lesz abban a szánalmas állatseregletben, melyet magyar politikai életnek hívunk.
A Milla is akkor halt meg, amikor elkezdték párttámogatásra használni, mert a demokráciát százezrek szerették, de ez a százezer érzelem, mikor a pártok neve egyáltalán felmerült, már megoszlott a pártok között és a pártokat utálók között, és innentől kezdve nem sokat ért a szavazófülkékben.
Annak dacára sem, hogy sokáig próbáltak némelyek a Milla neve mögé húzódva a civil szerepében tetszelegni.
Sosem szerettem a fizetett forradalmárokat, most sem változott meg a véleményem róluk.

Természetesen, ha valaki pártpreferenciával rendelkezik, az nem baj, sőt, természetes állapot.
De az visszatetszést kelt, ha valaki, mint a Libaterelők Klubjának ügyvezetője pártpolitikai kérdésekbe üti az orrát – például meg akarja mondani, hogy a Démoni Koalíció kit indítson, vagy kit ne indítson Piskolton a polgármesteri székért, mert az szerepzavar.
Az a pártok meg a választók dolga, és ha valaki nem tetszik, majd nem szavaznak rá, oszt jónapot.
Egyébként is zavaros a társadalmi szereplők viselkedése, beleértve a vallási szervezeteket is, a Katolikus Püspöki Konferenciától a Hit Gyülekezetén keresztül a Mazsihiszig – egyik sem a dolgát végzi, amelyik meg azt végezné, azt államilag vegzálják, és még négyszáz embert sem visz tüntetni ellene senki - igaz, ott ételt osztanak, nem pénzt..
Némelyik közülük úgy harácsol, hogy ha a vallásalapító látná, korbáccsal verne végig rajtuk, némelyiket meg lehet venni kilóra, mint a libát, van meg, amelyik boldogan cseréli az eszmét a despotácska sameszaival, de felháborodottan elítéli azt, aki ugyanannál az asztalnál esetleg ugyanazon cél érdekében dolgozik, mint ők, csak éppen az asztal másik oldalán foglal helyet.
Az élet bonyolult, Schindler se mentett volna meg egyetlen zsidót sem, ha nem tárgyalt volna a hatalommal, és azért az, ami itt van, ma még nem a nácizmus.


A történelem sokszor úgy csinál, mintha ismételné önmagát, de aztán persze mégsem.
Párbeszédre szükség van, vagy pedig a merev elhatárolódásra, de aki egy asztalhoz ül a hatalommal, az utána ne próbáljon erkölcsi magaslatokra mászni, legfőképpen ne, ha személyi ellentétek is feszülnek a szereplők között.
De természetesen ez nem az én dolgom, különben is, szerintem az lenne az optimális, ha az egyházaknak nem lenne dolguk az állammal, eltartanák őket a híveik és a tisztelőik.


Mindenesetre nem bánnám, ha a civil szféra megerősödne, egyre több ember venné észre, hogy a politika kijátssza őket egymás ellen, és miközben két szegényember egymás torkát harapdálja, közben a politika magasabb szintjein barátságosan lepacsizzák azokat a dolgokat, melyek miatt a szegényember éhendöglik, hű párja meg a hátán viheti furnér-koporsóját a temetőárokba…


Persze a nácizmus, a rasszizmus más tészta, azokkal nincs párbeszéd, mert nincs miről beszélni, a férgeket nem kell győzködni, hanem el kell taposni.
Ha ezekben a kérdésekben egyetértésre tudna jutni a társadalom, már nagyot lépnénk előre, mert jelenleg csak helybenjárás folyik, ez pedig a lehető legoptimálisabb állapot az önkényuralom számára – a megosztott társadalom, melynek tagjai nem állnak szóba egymással, de vadul gyűlölködnek.
Akivel együtt kapáltál, macskáztál, főztél, arról nehezebben hiszed el, hogy a hazád és a te ellenséged, rájössz, hogy ő is ugyanazokkal a gondokkal küzd, mint te,


Nyújtsd ki hát a kezed, hátha valaki megszorítja - a túloldalról akár…

:O))).

DEMOKRATÁK , HAZAFFYAK, NÁCIK

Ez a választék, ha le akarjuk egyszerűsíteni a pártok ideológiáit.
Már amelyiknek van ideológiája, mert sok pártnak nincs, de ez nem tűnik túl nagy bajnak, hiszem többségüknek programja sincs.

Van olyan párt, melynek programját most írja „egy neves ügyvéd”, van olyan párt, amelyik úgy csinál, mintha lenne programja, de nincs.
Ez utóbbival sem lenne baj, ha nem az éppen regnáló kormánypárt lenne, melynek igen furcsa elképzelései vannak a világról, a modern polgári demokráciáról, Magyarországról.
Ez sem lenne nagy baj, ha szavazótáborának zöme nem lenne hasonlóan zavaros gondolkodású, ha nem élnének lelkükben lobogó kis lángokként avítt ideológiákból összefércelt, tán végig sem gondolt, rendesen meg sem fogalmazott elképzelések arról, hogy milyen Magyarországot szeretnének.

Hogy vezetőjük milyen Magyarországot szeretne, az nyilvánvaló, hiszen kiplakátolta szerte az országban: olyat, melyben ő a nagybetűs miniszterelnök.
Akik nem ismerik a történelmet, azok imádják Kádárhoz hasonlítani, pedig neki Rákosihoz van több köze, hiszen Kádár gyűlölte a személyi kultuszt.
Orbán úgy állt most is a pécsi nyugdíjas nénikék között, mint Rákosi a búzában és átszellemült pofával jópofizott azon, hogy bár a csillagok állása is el van rendezve a választásra, de azért el kell menni, nehogy…
Aztán meghallgatta az „Esik eső karikára, Orbán Viktor kalapjára” című nótát – de szép is tud lenni a világ...

Orbán szavazója a szívével szavaz, a demokraták az eszükkel, a nyilasok meg nyilasok, nekik sem eszük, sem szívük nincs, ők nem szavazni akarnak, hanem verni, ölni, gyűlölni.
Ha valaki azt gondolná, hogy Orbán nem érti a demokráciát, hát nagyon téved.
Érti ő, csak úgy van vele, mint egyszeri párttitkár a tréfával: ércsük mi a tréfát, elvtársak, csak nem szeressük!
De hát miért is szeretné, hiszen egy rendesebb demokráciában nemigen lehet lopni, márpedig lopni szép, lopni jó, lopni oly jövedelmező.

Emberi dolgok ezek, aki otthonról azt hozta magával, hogy magyar ember nem lop, csak szerez, hogy a tisztesség fogalmának primitív csűrés-csavarásával mindent el lehet intézni, az akkor sem változik, ha miniszterelnök lesz.
Különösen akkor nem, ha az első miniszterelnöki minőségében elkövetett tolvajlásáért nem veri orrba a társadalom, hanem segít neki megmagyarázni, hogy amit a hóna alatt cipel, az tulajdonképpen nem is liba, hanem turul, a libaól lakatja meg magától esett a földre, debezzeg a piszkos komcsik százmillió embert gyilkoltak meg a Gulagon.

Hogy ebben az országban ő meg az apja voltak a komcsik az őt nem zavarja, csak én szégyellem, hogy hajdan egy pártban vagy ifjúsági szervezetben voltam ilyen emberekkel.
Azért meghökkentő, hogy a jobboldali szavazók még most sem ébredtek fel, hogy még most is el lehet kábítani őket primitív hazugságokkal.
Amikor a rezsicsökkentés című bűvészmutatvány keretében kilopnak a zsebéből tíz forintot, majd kettőt visszaadnak belőle és a kedvezményezett nyálcsorgatva hálálkodik tolvajának, az ember eltöpreng azon, hogy tulajdonképpen nem azt kaptuk-e, amit érdemeltünk – egy maffiát a nyakunkba.

Megnéztem Gyurcsányt Kálmán Olga műsorában.
Akárki akármit mond, ez az ember nem csak érti a demokráciát, nem csak tudja, hogy miről beszél, de hisz is abban, amit mond.
Ez talán a titka is, nem kell neki mást mondania, mint amit gondol, és ez átjön ám a médián nála is, Bajnainál is, míg Orbánnak le kell írni a beszédéhez: én becsületes vagyok.
De nem az, és a bandája sem az, csupa rókaképű ravaszkodó, akik keskenyre húzott szemükkel éppen olyanok, mint a főnökük – lehet, Lombrosónak mégiscsak lehetett valami az elméletében (vicc volt...)?

Ha egy ország jól akar járni, tisztességes politikusokat választ magának, akik azt mondják, amit gondolnak és éreznek, márpedig itt Orbán sem azt mondja, meg Vona sem – igaz, a Büntető Törvénykönyv szerint nem is kötelesek magukat bűncselekmény elkövetésével vádolni.
Érdekes választás lesz ez, mert végre tiszta a kép, itt aztán már nem politikusok és pártok programjai között kell választani, minthogy programok alig vannak, a kormányváltók nyolc pontja a mai választási programok Háború és békéje, a többieknek ennyi sincs, - a Fidesznek 
meg konkrétan semmi.

De olyan sincs, hogy valaki szembesítené a kormánypártot választási ígéreteivel, és ha mégis, nincs média, ami eljuttatná a választókhoz a meglehetősen zord valóságot.
Televíziós vita nem lesz, Gyurcsány egy életre megutáltatta a műfajt Pocakbercivel, majd mond beszédet nyolcszáz forint/bértapsoló díjért, a hülyének is megéri - ez abból is látszik, hogy te fizeted.
Érdekes kampány ez, szürke, nyúlós, ködös, iszapszerű – megfélemlített emberek bólogatnak és csak remélni lehet, hogy a szavazófülkében majd megbosszulják, hogy majmot csináltak belőlük.

17 nap van még hátra a választásig, ez még éppen elég arra, hogy a választási részvételre mozgósítsunk mindahányan mindenkit, akit Orbán és rendszere érdekeiben vagy önérzetében sértett, - jöjjön el és álljon bosszút.
Álljon bosszút a rokkantnyugdíjas, a katona, a rendőrt, a tűzoltó, a pedagógus meg az egészségügyi dolgozó, a közmunkás meg a nyugdíjas, a diák meg a külföldre hajtott fiatal, akit úgyis vár itthon a mamája, egy hosszú hétvége talán belefér…
Nem lesz nagy öröm ezek után kormányozni, mégis vállalni kell, mert még egy ciklust ezekkel már nehezen bírna ki az ország.

Márpedig nekünk rend és társadalmi béke kell, barátság a szomszédokkal, jó viszony a nagyhatalmakkal, az Unióval, a nemzetközi szervezetekkel.
Befektetők kellenek, munkahelyek, tisztes megélhetés, társadalmi szolidaritás, esélyegyenlőség, demokrácia.
És béke kell, mert ez a 2002 óta folyó örök háború határokon belül és kívül már felettébb fárasztó.
Egyszer persze minden háborúnak végeszakad, - jó lenne, ha a mi háborúnk végére, mikorra ezt a lelki kútmérgezőt elhajtja a nép, legalább megmaradna ez az ismét darabokra szaggatott ország.

Választani kell.
Háború és béke, Európa és Ázsia, jogállam és diktatúra, élhető ország és egymásra vicsorgó állatok gyülekezete között.
Nem kellene rosszul választani.

:O)))

HA A FÖLD ISTEN KALAPJA

Ült az Úr egy szép, nagy, dunyhajellegű felhő szélén, a lábát lógatta lefelé, dúdolgatott:
Lóg a lába, lóga,
Nincs már semmi dolga,
Mert ha dolga vóna,
A lába nem lógna!
Majd meg akarta vakarni a tarkóját, de ebben megakadályozta a Föld, mely köztudomásúlag Isten kalapja, stenkalapja, meg a rajta díszelgő, bogáncsból, szamártövisből és árvalányhajból kötött bokréta, mely viszont maga ez az istenverte kis ország.
Az Úrnak még az ő szent vére is kiserkent a mutatóujján, de miután az ellátásához neki kellett volna soron kívül kötszert is teremteni, csak legyintett egyet, a szájába vette a sérült testrészt, kicsit megszopogatta, majd elégedetten hátradőlt – a vérzés elállt.
Aztán szemügyre vette a bánatos bokrétát és megállapította, hogy talán mégis el kellene fogadnia az etiópok ajánlatát, mert ez a bokréta igencsak cserére szorul, és Etiópia is szép ország, lehetne éppen ennyi erővel az is bokréta a kalapján.
A bogáncs és a kutyatej már teljesen kornyadt állapotban van, a szamártövis sem funkcionál rendesen, már a tövise sem a régi.
Az egész bokréta tele van levéltetvekkel meg sáskákkal, a tövis után meg állandóan kapkod a szamár.
Az árvalányhaj olyan peckesen lengedezik rajta, hogy a bokrétán defilirozó galacsingörgető bogarat a frász kerülgeti miatta, jóllehet a büszkeség lengedező jele poros és foszlott, csakúgy, mint a dicsőség, mely sosem volt, de melyet jelképezni akar..
Az Úr elnézegeti a lepukkant kalapdíszt, aztán halvány kis mosolyra húzza a száját – szerencsétleneket jól megpróbáltam mostanság, na, egye fene, küldök nekik néhány szép, napsütéses napot, hadd feledjék el kis időre, hogy hova vetette őket szomorú sorsuk!
Így aztán kisütött a nap, nyár lett az őszben, én meg – családi kirándulás keretében – elmentem a Tisza-tóra.
Nem bántam meg.
Hogy mennyivel megnyugtatóbb egy gyönyörű őszi nap a Tiszán, mint a magyar politikusok négyévszakos idétlenségei, elmondani is nehéz!
Gyönyörű színek, olajosan nyugodt víz, a partokon a csendesőrültek lógatják a kukacukat, lesik meredten a buktatókat, láthatólag boldogok.
A ladikon a motor brümmög, újabb ok az örömre, nem kell evezni sem, a parton halászlé meg törpeharcsa-hegyek, szóval az élet szép - kár, hogy a bőrdzsekim beleraktam valami büdös vízbe a csónak alján, így aztán a hazafeléúton mindenki fintorog, de hát szépasszony sincs szemölcs nélkül, ugye…
Otthon aztán mindenért megfizettem.
Nézegethettem, amint Bajnai és Mesterházy olyanok, mint a viccben a nyuszika, aki ül az erdőszélen, reszelgeti a körmöcskéit és beszél hülyeségeket – komolyan mondom, már nem is dühítő, inkább csak kiábrándító.
Megtudhattuk, hogy Bajnai találta ki, hogy az ellenzék együtt ünnepeljen, hogy bár semmi nem szól amellett, hogy Gyurcsány szerveztette volna a kiabálást, de azért neki kellene bocsánatot kérnie a nemtudommiért, de ez utóbbi egyre inkább mindegy is.
Megtudhattuk, hogy bele akartuk fojtani a szót a szónokba, szóval szerezhettünk új ismereteket és kaptunk életvezetési tanácsokat.
Én ugyan nem esküdtem össze senkivel, de amikor körülöttem mások is elkezdték követelni az összefogást – merthogy ez egy teljesen legitim eljárás egy politikai nagygyűlésen – elkapott a hangulat és én is óbégattam kicsinyt, mert egyetértettem ezzel a veszedelmes követeléssel – ez most büntetendő?
Ha ezt a hangversenyt nem Orbán emberei vezénylik, hát legyek lelógó farkú oroszlán a gárdafőkapitány hátán, vagy sábeszgoj a Jobbiknál!
Merthogy az nem létezik, hogy két ilyen komoly politikai pályát bejárt ember ne ismerné fel a helyzetet, hanem a saját hülyeségeiket skandálva bele akarnák fojtani a szót a demokratikus szavazók tömegeibe, - éppencsak azt nem óbégatják, hogy Gyurcsány takaroggy, de ahogy elnézem őket, ezt meglehetősen nehezen állják meg.
Nem is tudom, hogy lehetne megértetni velük, hogy a lehető legszélesebb körű összefogás az egyetlen reális lehetőség Orbán világgá zavarására, minden egyéb megoldás csak színház, méghozzá nem is dráma, hanem csak valami könnyű kis nyári limonádé, tingli-tangli komédia, - csak az eredménye lesz drámai.
Úgy tűnik, azt sem látják, azt sem hiszik el, hogy a következmény saját számukra is felettébb kellemetlen lesz, mert Bajnai a választás után azonnal megy a politikai süllyesztőbe, neki ezzel befellegzett, mehet Csányihoz vezetni a légkondicionált tehénistállót, hátha a marhák még hallgatnak rá – de énekelnie tilos lesz, mert attól tutira elapad a tejük.
Mesterházy is elbúcsúzhat a politikai karriertől, ő lesz a szocialista Fodor Gábor, a pártelnök meg Botka, aki ugyan semmivel sem jobb, mint Mesterházy, de szép nagy marha ember, majdcsak elvergődik valahogy.
Miért hagyják ezt a szocialista párt tagjai?
Miért hagyják a nagy öregek, Lendvai, Kovács László, meg a többiek, akikről azt hisszük még ma is, hogy becsületesek?
Nagy csalódás lenne, ha kiderülne, hogy velük is a mutyibábszínház kétpárti vezetői báboznak…
Na, mindegy, van még egy – két szép napunk, aztán visszaáll a rend, jönnek a sötét, esős, kiábrándítóan szomorú őszi napok, és ha mostanság nem történik valami, akkor a tavaszi napsütésnek sem lehet majd felhőtlenül örülnünk.
De persze, míg élünk – remélünk!

:O)))

ERKÖLCSI ÉS LOGIKAI ALAP NÉLKÜL

Magyar Kornélia írt egy cikket a nol.hu – n, melynek eszmei mondanivalója az volt, hogy a DK feljött a víz felszínére, jelenleg – szerinte – három százalékon áll, (hogy mely választói csoportban, ezt nem cizellálta), és hogy „sziszifuszi munkával – és politikai ellenfelei tétovaságával – elérte, hogy ma minden korábbinál élesebben merül fel a kérdés: Gyurcsány pártjának kihagyásával vagy beemelésével mekkora kockázatot vállal a szövetség.
Mondta ezt akkor, amikor a DK támogatottsága a biztos pártválasztók körében éppen meghaladta az Együtt2014 támogatóinak számát, és akkor még nem is beszéltünk a politikai csoportra jellemző trendről.
Magyar Kornéliának sikerült sziszifuszi munkával nevetségessé tenni magát, mértékadó politikai elemzőből a politikai szatócsbolt butuska eladójává küzdeni le magát, aki nem a tényekből kiindulva elemez, hanem az elemzéséhez próbálja igazítani a tényeket.
Kár érte, szép reményekkel kecsegtetett, lehetett volna belőle akár politikai elemző is.
Miután először leírta, hogy a pártok mindegyikének jogában áll eldönteni, hogy kivel akar együttműködni, közvetlen ezután leírta, hogy az együttműködésből kihagyott pártoknak is joga van ezzel ellenkező véleményt képviselni, ami nagyon helyes megállapítás.
Ha ezt tették – jól tették, és aki azt mondja, hogy a DK és a liberálisok szavazóbázisát nem vétek kihagyni egy ilyen kiélezett helyzetben az együttműködésből, az vagy hazug, vagy ostoba, vagy gazember – vagy egyszerre mind a három.
És az sem különb, aki egy egységes jobboldali tömbbel szemben odaállítana versenyeztetni egy szétforgácsolt ellenzéket, ennek belátásához nem kell politológusnak lenni, sem politikai elemző intézetet vezetni, ehhez elég hat osztály, meg a józan ész és némi tisztesség.
Hogy egy elemző - ebben a politikai helyzetben - azt írja, hogy az összefogásból kirekesztettek csak azt tették, amit rövid távú politikai érdekeik meg politikai túlélésük parancsa diktál, ehhez aztán huzat kell az ábrázaton – aki kopog az ajtón, az a víziló, jött a szaküzlet címéért.
Miért pont rövidtávú politikai érdekeik, miért nem a demokratikus oldal hosszútávú és mindent felülíró érdeke, a diktatúra felszámolása motiválja őket?
Gyurcsány politikai jövője mióta elhagyta a szocialistákat, a saját kezében van, elég ügyesen sáfárkodik a tehetségével, - lám, már Magyar Kornélia szerint is három százalékon áll a pártja, Kuncze meg elvan ma is pártpolitikai karrier nélkül – mienk a veszteség e tekintetben.
A többiek meg legfeljebb végső kétségbeesésükben elmennek politikai elemzőnek, ahogy elnézegetem ezt a szakmát, bőven elférnének, nem kellene a nyomasztó szellemi fölény miatt pszichiáterhez járniuk, legfeljebb kevesebbet keresnének a többieknél, míg csak rá nem jönnének, hogy melyek a jövedelmező gondolatok.
Az is írta Magyar Kornélia, hogy Gyurcsány elszámította magát, mert „hetek óta építgetett, javuló pozícióit bizonyosan rontja, és nem javítja, ha nyilvánosan megszégyeníti és felbőszíti annak a pártnak az elnökét, amellyel szövetségre kíván lépni.
Vagy talán azt remélte, hogy ezzel a performansszal (is) erősödik, és így végül is mindegy, hogy Mesterházy Attila üvölt-e vagy sem, hiszen a számokat látva majd térdre kényszerül.
De Gyurcsány téved: ezért a szerdai akcióért az összes ellenzéki pártot meg fogják büntetni a baloldali választók, összességében mindenki rosszabb helyzetbe fog kerülni.”.
Álmodik a nyomor - a demokrata szavazók az MSZP-t fogják büntetni, mint ahogy folyamatosan büntetik Bajnait is - joggal egyébként.
És büntetik az MSZP-t is, merthogy egy fikarcnyival sem nagyobb a támogatottsága, a párttal szemben felszínre törő társadalmi ellenszenv egy fikarcnyit se csökken, míg a választók honorálják a DK egyértelmű és világos álláspontját, kérlelhetetlen diktatúra-ellenességét, tiszta politizálását.
Van itt még egy kis probléma Magyar Kornélia cikkével.
A cikk írója véres erőlködéssel elfeledkezik a kialakult helyzet előzményeiről.
Ez a történet ott indult, hogy Bajnai bejelentkezett miniszterelnök-jelöltnek, mozgalmat indított, mely széleskörű demokrata összefogást hirdetett.
Azt mondta ő is, meg az összes többi baloldali párt is, hogy a diktatúra elleni összefogásban a demokrácia minden hívének helye van, mert csak együtt lehet leváltani Orbán jól bebetonozott rendszerét.
Ettől lett egyébként Bajnai szövetségének is a neve Együtt2014, jóllehet a kirekesztés csírái már akkor megjelentek, amikor az új szövetség nevében a politikailag noname Juhász meghirdette, hogy majd ők megmondják, hogy ki vehet részt az összefogásban – vicces volt.
Aztán a szociknak eszükbe jutott, hogy miért pont Bajnai - jóllehet inkább volt az ő miniszterelnökük, mint Gyurcsány gazdasági minisztere, - s innen már nagyüzemileg jött a kirekesztés meg a mutyi.
Merthogy ha Gyurcsányra gondolnak, egytől-egyig becsinálnak.
Ahogy megy az idő, egyre inkább kiderül, hogy joggal, merthogy akkorák a kvalitásbeli különbségek, ha zongorázni tudnám, én lennék Arthur Rubinstein, ha egy liba megrepülné, lenyomná a Gripent..
A DK ma már támogatottabb az E14-nél, már a cikkírónak is vért kell izzadni, hogy valamiféle indokát találja a DK kirekesztésének.
Mellesleg ez a cikke kiábrándító, Selmeczi Gabikás magaslatokban szárnyalnak az olyan megállapításai, mint " De Gyurcsány téved: ezért a szerdai akcióért az összes ellenzéki pártot meg
fogják büntetni a baloldali választók, összességében mindenki rosszabb helyzetbe fog kerülni."
Lószart mama, hogy klasszikust idézzek, inkább tisztul a kép.
Vagy talán az teljesen lehetetlen, hogy az MSZP hibázott?
A cikk logikája szerint ez azért nem lehet, mert az MSZP a legnagyobb párt a baloldalon.
Lehet, de majd egyre kisebb lesz, ha így folytatja.
A tanyasi ökör is szép nagy, okosnak mégsem mondható, az MSZP pedig Gyurcsány miniszterelnöki lemondásától kezdve hibát hibára halmozott, ezt teszi most is.
Egy politikus legnagyobb hibája, ha érzelemből politizál, márpedig az MSZP mostanság éppen ezt teszi, a tetejébe ezek az érzelmek Orbán érzelmei.
A nép érzelmeiről lehetett tájékozódni a megemlékezésen, ahol nem az volt a hiba, hogy a résztvevők felálltak a színpadra a mutyibrigád mellé, hanem a hiba maga a mutyi volt, melyben egy megszeppent napközis és egy éppen az árulás gyanújába keveredő politikus a nép feje felett akart kiegyezni egymással – vagy a hatalommal? - majd egyszer kiderül.
Ennél is meglepőbb, hogy a politológusok egy része is elkezdett Orbán kottájából énekelni, és mintha egyre korpásabb lenne a hajuk…
Ami pedig az erkölcsi felháborodást illeti, nem lenne baj némi önvizsgálatot tartani, és levonni néhány konzekvenciát.
Vonatkozik ez politikusokra, politológusokra egyaránt.

:O))) 

OSZD MEG ÉS FOSZD MEG

Minden jogától, vagyonától, nyugalmától, örömétől.
Már a népet, az alattvalókat, ez a sikeres recept.
Merthogy, ha fordítva próbálkozol, akkor a dolog kétesélyessé válik, és én még olyan rablót nem láttam, aki örült volna annak, ha menet közben kiderül, hogy a ketrecharc-válogatottól akarta elkérni a pénztárcájukat.
Vezérünk egyébként is vonzódik a katonásdihoz – minél kisebb valaki, annál harciasabb, erről Napóleon is tudott volna mesélni - így pontosan tudja, hogy a bekerített ellenséget először részekre kell osztani, majd a részeket egyenként már könnyebb szépen, sorban megsemmisíteni, mint az egész alakulatot.
A Hősök terén az 1957. május elsejét idéző rendezvény remekül sikerült, a pódiumon álló szónok mögött a nemzeti zászlók erdeje mellett katonák is silbakoltak, mutatván: az erő velünk van.
A szónoklat unalmas, történelmi tekintetben hazug és csúsztatásokkal teli percei után viszont meghallgathattuk Orbán jövőnkre vonatkozó szavait, melyek egyetlen célt szolgáltak: hívei harci szellemének felkorbácsolását.
Meghallgathattuk, hogy az országban a sötét erők már megint szervezkednek, fenekednek, volt tovaris helyett Tavares, volt közénklövetés kilátásba helyezése – esetleg nem csak gumilövedékkel - volt minden szép és jó, gondolom a nemzeti egység jegyében, melynek egy ritka pillanatát éppen ünnepeltük, mindössze a szónok feledkezett meg róla.
Nincs kétség – nincs egység.
Mindenesetre arra jó volt ez a rendezvény, hogy megmutatta Orbán vízióját az ország jövőjéről.
Ennek alapján győzelme esetén folytatódik a harc, ellenség meg majdcsak akad.
Ha nem akad, hát majd kijelölünk, de a harcnak folytatódnia kell, mert ez a lét értelme, (lásd: A Halál ötven órája…) meg a győzelem, habár ez utóbbi nem is annyira fontos talán.
Az a lényeg, hogy ameddig a nép harcol, addig nincs ideje a Vezér tolvajlásaival foglalkozni, ellenben ájult tisztelettel kell hallgatni közkinccsé tett baromságait, és szemet illik hunyni viselt dolgai felett.
Itt, ameddig Orbán él, vagy ameddig nem akad egy tökös politikus, aki vádat merne emeltetni ellene, addig harc lesz, addig félelem lesz, addig a demokrácia ide látogatóba sem fog járni.
A beszéd önleleplező, ócska populista, militáns és gyűlöletre hangolt duma - azt bizonyítja, hogy ez már nem politikai harc, hanem az ellenfél teljes fizikai megsemmisítésére indított akció verbális bevezető szakasza, utoljára ilyet Hitler engedett meg magának.
És ünnepelték.
Ez volt a legmeghökkentőbb dolog, merthogy ez az ember hároméves uralma alatt azoktól, akik ott álltak vele szemben a téren, csak elvett.
Elvett pénzt, munkahelyeket, nyugdíjalapot, elvette gyermekeik jövőjét, elvette a nyugalmat, a demokráciát, a szabad véleményalkotás lehetőségét, a félelem nélküli élet lehetőségét, elvette a földet, elvette a múltjukat, elvette önbecsülésüket, és mit adott helyette?
Félkész stadionokat, lerohasztott fővárost, munkanélküliséget, négymillió nyomorgót, százezer éhező gyereket, embertelenséget - olyan társadalmat, melyben a közmunkással üldöztetik a hajléktalant.
Rasszizmus, antiszemitizmus, lassan már fundamentalista keresztény társadalom, melyben a klérus a pénz gyűjtésével van elfoglalva, a szegények és elesettek istápolása helyett.
De tapsolták, és ábrándos tekintettel ünnepelték.
A birkák jegyzéket küldtek a külügyminisztériumnak, melyben kifejezték felháborodásukat azért, mert egyesek a jobboldali szavazótábort hozzájuk hasonlították, holott ők legalább tiltakozva bégetnek, mikor a vágóhídra hajtják őket, míg Orbán hívei egyszerűen nem találnak összefüggést kedvencük tettei és a saját bánatos sorsuk között.
A másik rendezvény a Műegyetem-rakparton volt, a szónokok a demokratikusnak mondott ellenzék vezetői voltak, közöttük rég nem látott kedves ismerősök is, mint Kuncze Gábor, Bokros Lajos – okos emberek, jó volt hallgatni őket.
A résztvevők a célban egyetértettek, a célhoz vezető útban viszont már nem annyira.
Ez okozott is némi feszültséget, merthogy tegnap Mesterházy és Bajnai aláírták a maguk kis mutyi-szerződését, és bejelentették, hogy ezzel részükről lezárták a kérdést, lehet mindenkinek az ő jelöltjeikre szavazni.
Nem volt jó ötlet ezt közhírré tenni, ugyanis a rendezvény résztvevői nem értettek egyet a megoldással, és amikor Mesterházy beszélni kezdett, akkor elkezdték hangosan és ütemesen követelni az összefogást a többi demokratikus erővel.
Nehéz a pártelnök élete.
Kuncze és Bokros beszéde remek volt, Gyurcsány is hozta a szokott formáját, ő megígérte, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel harcolni fog az ellenzéki egységért, ennek Mesterházy valószínűleg nagyon örült.
A nagygyűlés résztvevői meg láthatólag és hallhatólag a DK elnökével rokonszenveztek.
Amikor a rendezvényre tartottunk, az unokám egyszercsak felrikkantott: ott megy a Gyurcsány!
És valóban, a feleségével kézenfogva ballagtak a Duna felé, gyalog, mint az összes többi tüntető, sehol egy páncélozott BMW, sehol egy testőr – jó volt látni, hogy számtalan negatív tapasztalata dacára sem lehetett megfélemlíteni.
Az eszén és a karizmatikus személyiségén kívül valahol ebben is lehet a titka, - bizalmat ad és bizalmat kap.
Ami nagyon érdekes volt, hogy a résztvevők egy nagyobb csoportja a beszéde után hazaindult, csak a vak nem látja, hogy ő az, aki vonzza a figyelmet, akire kíváncsiak az emberek, akit szívesen hallgatnak.
No, majd meglátjuk, lesz e valami hatása a mai eseményeknek, mindenesetre Orbán felszólította híveit, hogy ideje elkezdeni szervezkedni, mozgásba hozni a választási gépezetet.
Nem szégyen az ellenféltől tanulni, talán ezen az oldalon is el lehetne kezdeni a munkát.

:O)))

KONGRESSZUSOK ÉVADJA

Látod fiam, sokan vannak, szépen énekelnek és
lezabálják a termést...

A pártoknak nem csak társadalmi szinten kell megharcolniuk – vagy nem  harcolniuk - a demokráciáért, a demokráciához való viszonyuk próbaköve saját működésük demokratizmusa.
Ezt legjobban kongresszusaikon lehet mérni, nyomon követni és megítélni, hiszen a párt programja, a párt működési módjának meghatározása, a döntési mechanizmus, a vezető szervek összetételének kiválasztási mechanizmusa igen árulkodó, azonnal leleplezi a szavak és a tettek közötti egység hiányát, káprázatosan tisztán mutatja a párt vezetőjének vagy vezetőinek viszonyát az általa, általuk vezetettekhez.
Törvény írja elő, hogy minden pártnak időszakonként kongresszust kell tartania, ami nagyon helyes is, hiszen ha ez a minimális kényszer sem lenne, akkor egyes pártok igen hamar kommunista csökevénynek minősítenék ezt a rendezvényt, és Kövér László receptje szerint rendeleti úton pártpolitizálnának.
Egyszerűbb lenne a világ, hiszen egyszerűbb egy pártvezetőnek utasításra mozgó tagsággal a háta mögött masíroznia a szebb jövő felé, mint a sok rakoncátlan, okoskodó párttaggal veszkődni, megvívni a kis belső csatákat, elfogadtatni a lázálmokat, esetleg birkózni a személyi támadásokkal, a világmegváltó tervekkel szembeni értetlenséggel.
Két választás között nem is igen foglalkoznak a pártok a tagságukkal, ha hatalmon vannak összetartja azokat a közös érdek, ha ellenzékben, akkor a hatalmon levők gátlástalan törtetése, így aztán nincs velük dolog, elvannak azok, mint kukoricabefőtt a liba polcán…
Viszont választások előtt hirtelen fontossá válnak, hiszen kell az aktivista, kell a társadalmon belüli ingyen-propagandista, ilyenkor aztán nekiállnak udvarolni a tagságnak, no meg az összes választónak is.
Kongresszusa volt minap a Fidesznek, holnap lesz kongresszusa a Demokratikus Koalíciónak és utána nem sokkal a szocialisták is megtartják a maguk hasonló rendezvényét.
A többiek is bizonyára, de hát ezek már inkább intim ügyek, melyeket akármelyik presszó mosdójának előterében el lehet intézni, sok szót vesztegetni ezekre túlzás lenne.
A Fidesz kongresszusa egy vezérelvű, katonás fegyelemre nevelt párt rendezvénye volt, a pártelnöki címért egyedül Viktor indult, idén senki sem tervezett öngyilkosságot.
A párt prominensei csendben voltak, mindenki megkapta már a maga trafikjait, néhány hektáros kis latifundiumát, aki meg nem, az azért volt csendben, mert remélte, hogy később ő is sorra kerül.
Az egyszerű, mezei Fidesz-tag meg jó katona módjára, vigyázzban állva hallgatta a harcias szónoklatokat, megfelelő helyeken és időpontokban zúgott a vastaps, derűs mosollyal lelkesedett a nép, - leginkább Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapjának feelingje lengte át a rendezvényt.
Gondolom, a Párt Ökle gondosan vigyázott arra, hogy a Párt Ökre ne legyen megmerényelve, merthogy nem csak szociopata, de beszari is a szentem.
Vezérelvű párt, ő adja a jutalomfalatokat és ő ránt bele a pórázba, ha valamelyik delikvens nem bír magával, az idők során már három parlamentre való politikusát leselejtezte, de óvatos.
Nem csinál belőlük kutyatápot, elfekvőbe küldi őket, gondoskodik a megélhetésükről, mint a maffia általában, csak be kell fogni a szájukat.
Itt nincs gond a programmal, mert senkinek eszébe nem jutna annak részleteit firtatni, a Vezér szava - Isten szava.
Aki mellesleg tisztában van saját értékeivel, minden eddigi államférfit felülmúló történelmi szerepével, tudja magáról, hogy tulajdonképpen százkilencven magas és kék szemű, ezt egyébként plakátokon is tudatja híveivel, de utálja a pocakos tábornokokat, de él-hal a pocakos miniszterelnökökért.
Boldog soha nem lesz, mert eredetileg Puskás reinkarnációja szeretett volna lenni, ehelyett hörcsögként született újjá, és ahogy elnézem, következő életében csótány lesz, ha az újjászületés minőségét érdemek alapján osztja az Úr.
Szavai a sokatlátott hadvezér kissé agresszív szavai voltak - csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van, siker-siker hátán, kéjhömpöly, mámor, győzelem, diadal, haverok, buli, hanta!
Talán az óvatosan távolodó Pokorni lógott ki kissé a sorból, mikor az ellenzék ekézése helyett holmi buzizásról, meg szinglihordák emlegetésének tilalmáról értekezett, de hát Pokorni mindig is kicsit olyan volt a Fideszben, mint sekrestyés a kuplerájban.
Nem volt meglepetés, egy volt a tábor, egy volt a zászló, egy volt a félelem egy esetleges jövőbeni felelősségrevonástól, szóval együtt mozdultak, remélem a nagyja együtt is fog ülni egyszer, habár…
A hét végén tartja kongresszusát a Demokratikus Koalíció is.
Mondjuk, ebben a pártban sem hemzsegnek a pártelnök-jelöltek, de a többieknek legalább nem kell hason csúszva közelíteni a demokrata oszlopszentet, aki kétségkívül feledhetetlen érdemeket szerzett hívei között azzal, hogy amikor elvágták a szocialistákkal összekötő köldökzsinórt, akkor – minden előzetes várakozással ellentétben - pártot csinált a bánatos sokadalomból, mely lehetett volna nagyobb is, ha sokan nem riadnak meg a kihívástól.
Pártjának demokratizmusa a szavak szintjén lenyűgöző, a tettek világában azért már nem mindenen esetben nyilvánul ez meg kristálytisztán, időnként érezni rajta a szocialista szocializációt, a szociknál megszokott kamarillapolitika kissé áporodott illatát a modern világ magára öntött parfümériája alól.
Soha nem arról volt híres, hogy ütőképes apparátust tudott volna építeni, inkább mindenféle rejtélyes érdemek és érdekek mentén állítja össze csapatát.
Ha valakinek sikerül elhitetnie vele, hogy személyében  egy véleményformáló értelmiségivel beszél, akkor nyert ügye van, mert egy pillanat alatt beelőzi azokat, akik évek óta tolják minden erkölcsi és anyagi elismerés nélkül pártjának szekerét, holnap már ő írja a pártprogramot.
Bár remek ösztönei nem csalják meg, és tudja, hogy ma nemigen van vevő világnézeti pártra, de mégis, valahogy beragadt nála az ötlet, hogy a szocialistáktól való kiseprűzése esetén majd ír kurvajó könyveket a baloldalról, így aztán – mert szavatartó is - másodállásban szakácskönyvet és világmegváltó ideológiákat kreál.
Viszont nem hazudozik üzemszerűen, az igazmondásból sportot csinál, és remekül mondja az igazat.
Minden hibát azonnal felismer, kivéve az általa elkövetetteket, de az vesse rá az első követ, aki hibátlan, ugye.
Reggelente belenéz a patakba és megállapítja, hogy milyen cuki csávó is ő, - elszomorodik kissé, ha ezt nem igazolják vissza a közvélemény-kutatások, de nem adja fel.
Cipeli hátán a pártját, melynek tagságáról ugyan illúziói vannak, hiszen zömük a szocialista akolból érkezett és a beidegződéseket nem lehet máról-holnapra levetkőzni.
Remek tulajdonsága, hogy magával a létével, fellépésével kisebbségi érzéseket kelt ellenfeleiben.
A nők ránéznek a nagy orrára, negyvenhatos lábára, és elábrándoznak, majd elolvadnak, a férfiak meg halálra röhögik magukat, mikor eszükbe jut a sámli, melyre Orbán mászott kettejük vitája alkalmából.
A kongresszus teljesen demokratikusan fog mindent megszavazni, amit ő javasol, beleértve a pártprogramot is, legyen bármennyire is eklektikus, - a személyeket is, mindent.
Ő nem vezér, inkább guru vagy egy jókedvű oszlopszent, tud nevetni, és aki nevet, az rossz ember eleve nem lehet.
Ha egyszer el tudja majd érni, hogy pártja ne az ő pártja legyen, hanem akkor is megálljon a lábán, ha mondjuk, influenzával három hétre ágynak esik, ha megtanul végre dolgoztatni, szervezni, akkor – nem csak pofozóbábúként - bekerülhet a magyar történelembe – bevallom, én drukkolok neki.
A szocialisták is megtartják a választások előtti rituális kongresszusukat.
Sokat dolgoztak Mesterházyn, hogy ütős pártelnököt faragjanak belőle, nem is sikertelenül, hiszen megtanult beszélni, amit mond, az értelmes, de sajnos nem magávalragadó.
És kissé zavaró, hogy időnként látszanak az őt mozgató madzagok a végtagjain…
Az ember már éppen elhinné, hogy ő irányítja a szocik politikáját, aztán olyankor mindig jön egy választási jelölt–lista, vagy valami más, amiből kiderül, hogy azért nem annyira.
Pártja nincs túl jó, de nincs túl rossz állapotban sem.
Nem szervezetileg gyenge, hála Kádár túlélőinek, hanem tömegtámogatottsága kopott meg.
Tegyük hozzá, Gyurcsány kiebrudalása sem hozott a konyhára, inkább csak vitt, holott szép reményeik voltak politikai elhalálozását tekintve.
Hiba volt, mára kiderült, de hát féltek tőle rettenetesen, mert tudták, lebeszéli a hajat a fejükről meg kibeszéli a széket alóluk, - de ez ma már mindegy is.
A nagyobb baj, hogy a különféle érdekek következtében inkább egymásra figyelnek, mint a választókra, ami megbosszulja magát.
Ami viszont halálos kór, az, hogy a választók nem hisznek nekik.
Éveken keresztül zengett az ország attól, hogy Gyurcsány hazug, ma talán ő az egyik hiteles politikus, és a többi sem a Bajnai-Mesterházy-Orbán csatársorból kerül ki.
Emellett a szocialistákon rajtuk ragadt a mutyi vádja, a piszkos anyagi érdekeken alapuló háttéralkuk gyanúja.
A legpiszkosabb ezek közül a sokak által állított, de természetesen nemigen bizonyítható Simicska – Puch paktum gyanúja, melyen nem sokat segítenek az aktuális politikai lépések, mint ahogy Mesterházy helyzetét sem teszik éppen erősebbé.
A nép azt mondja róluk, hogy nem is akarnak nyerni, jó nekik ellenzékben, főleg, ha békén hagyják őket.
Ismerve a Fidesz gyengéd módszereit szembeötlő, hogy Mesterházyt feltűnően kímélik, még most is, amikor Bajnai pozíciója a demokratikus oldalon hervadásnak indult.
A szocialista kongresszus a legszebb kádári hagyományokat követi, remek előterjesztések, munkaanyagok, határozati javaslatok, csak a szavazótábor fogy ütemesen…
Szóval, kongresszusok lesznek, a pártok megfutják a kötelező gyakorlatot, utána lesznek boldog, boldogtalan és sértett politikusok, majd jöhet a szabadon választott gyakorlat.
Mindegyiküknek nagy a tét, Orbántól – Mesterházyig.
Majd kiderül, melyikük fut eredményesen és melyikük esik fenékre a politika síkos jegén, ha a gyakorlat kivitelezésébe hiba csúszik.
Nem mindegy, az ország jövője múlik rajta.
Meglátjuk…

:O)))

MOST KÉNE ABBAHAGYNI

Most kellene befejezni a helyezkedést, a pártvezetők harcát, a különböző szervezetek tagjainak egymás ellen hergelését,  a széthúzást - erőt kell venni magunkon.
Végre kialakult, hogy kik tartoznak a demokraták közé, kik meg, akik csak szavaikban azok, tetteikben pedig Csilicsali Csalavári Csalavérre, a libák nagy barátjára hajaznak.
Nem volt egy könnyű szülés, valószínűleg farfekvéses volt a kisded, és még ma sem biztos, hogy a túlhordottságából nem adódnak majd problémák, de legalább megszületett.
Ezen a tényen többen felsírtak, mert eleinte mindegyikük úgy tervezte, hogy ő lesz majd a gyerek apja, de most, hogy megszületett, ők is látják már, hogy a gyerek szép nagy orral rendelkezik, meglehetősen magabiztosan mozog a pólyában, és amikor az őt körülvevők aggódnak az egészségéért, csak legyint, és valami olyasmit gügyög, hogy lárifári.
Hihetetlen, hogy mennyire kezd hasonlítani Ferkóra, és még csak nem is csücsörít, még szopás közben sem, ami nem is csoda, hiszen a szopást átvállalta tőle Attila meg Gordon, akik még hősiesen tartják magukat, mint kisdiák, akinek bekarcolta a tanítónéni az egyest és most be kell vallja a bajt szüleinek.
Szóval most kiderült, hogy a gyanú nem volt teljesen megalapozatlan, mikor az LMP alapításának és lélegeztetőgépen tartásának nehéz munkájával Viktort gyanúsítottuk, hiszen az, hogy a pszeudopárt nem vesz részt az összefogásban, egyértelműen bizonyítja, hogy alapításának célja csak a kóbor liberálisok összefogdosása és baloldal ellen hangolása volt.
A 4.K nevű baráti társaság pedig ennek lebutított és kihelyezett tagozata, ők is fontosabbnak tartják saját arcuk megőrzését, mint az antidemokratikus folyamatok megállítását, habár nem is biztos, hogy tudják, hogy mit csinálnak.
Ami az arcukat illeti, szerintem kár ennyire vigyázni rá, nem annyira gyönyörű, de nagyobb veszteség soha ne érje a demokratikus oldalt, mint az ő távolmaradásuk, habár minden közöttük levő tisztességes, jószándékú demokratáért kár.
Az ellenzéki együttműködésen belül sem egyszerű a helyzet, az ellentétek sokszor majdnem szétfeszítették az összefogás kívánatos kereteit, merthogy az érdekek többnyire felülírták az értékeket, ebből pedig sok jó nem sült ki.
Eleinte azzal indult az ügy, hogy a demokratikus oldal összefogásában mindenki részt vehet, aki csak ellenzi az önkényuralmat, a jogállam lebontását, a diktatúrát, de aztán az MSZP és Bajnai úgy vélte, ha már nem sikerült a tortát egyedül egyiküknek sem a hónuk alá csapni, hát akkor osztozzanak meg rajta.
Ketten.
Közben az LMP helyzete kezdett tarthatatlanná válni, de a gének továbbörökítéséről azért még gondoskodott, és odatojta az ellenzék fészkébe tojásait, akik azóta szépen beilleszkedtek, csak időnként kiáltják, hogy kakukk, kakukk! - és teszik a dolgukat, mint tették az LMP keretein belül is.
A dolguk pedig – úgy tűnik - elsősorban az ellenzék belső bomlasztása, meg a Gyurcsány – elhárítás. Mikor a gyakorlati összefogásról érdeklődik tőlük a média, akkor megpróbálják a DK vezetőjére tolni az együttműködés esetleges elmaradásának felelősségét, miután hónapokon keresztül a háttérbeszorításán munkálkodtak – hálistennek sikertelenül.
De még ma sem foglalnak egyértelműen állást arról, hogy hajlandók-e adott esetben visszaléptetni jelöltjeiket egy esélyesebb DK-s jelölt javára.
Legutóbb Kónyát találták meg, az Orbánról készített karikatúra-szobor ledöntése okán, kifogásolva, hogy a ledöntött Sztálin-szoborra emlékeztető alkotással úgy bántak, mint hajdan Sztálin ledöntött szobrával – igaz, tőle akkor már nem kellett félni, mert már nem élt, míg Orbán virulens, mint ebola-vírus járvány idején.
Szóval van itt gond, kezdve azzal, hogy Bajnai úgy toborozza a közös nagygyűlés résztvevőit, mintha a saját rendezvényére csalogatná a népet, kihangsúlyozva, hogy ez az együttműködés csak erre a rendezvényre szól.
 Mesterházy eltűnt, mint szürke szamár a ködben, de mindegy - a lényeg az, hogy sikerült rákényszeríteni őket, hogy viselkedjenek végre racionálisan, az ország és a demokraták érdekének megfelelően.
Nagyon jókat tudok vigyorogni a kispályás erőlködéseiken, a félelmeiken, hogy egy színpadról kell beszédet mondani Gyurcsánnyal, a mindenkinek-megfelelési kényszereiken – de azon már kevésbé, hogy minden mozdulatukkal, megnyilatkozásukkal Orbán érdekeit szolgálják ki.
De talán most eljött az ideje, hogy minden demokrata tegye félre klubsovinizmusát, énekeljenek nekik bármit is pártjaik vezetői, mert – miként ezt Milovan Gyilasz hajdan kifejtette, majd le is ülte Tito börtönében – az állami és pártbürokrácia, valamint a nép érdekei nem minden esetben esnek egybe, merthogy a politikus elsősorban a saját pénzében, másodsorban a hatalomban, harmadsorban politikai szerepében, mint afrodiziákumban érdekelt.
A választó egyszerűen csak békésen, nyugodtan, valamiféle csekély kis biztonságban szeretne élni, békésen megélni tisztességes munkájával kiérdemelt pénzéből a családjával és a gyerekeivel együtt.
Ennek legfőbb akadálya ma az a rendszer, amelyik éppoly hazug, mint szobornak hívni egy karikatúrát, vagy letagadni két rendszer névadójának hasonlatosságát azért, mert a mai utód még nem gyilkoltatott.
Orbán ezt a társadalmat először hamis politikai érdekek mentén tépte ketté, aztán most, hogy hatalomra került, gazdaságilag is végképp kettészakította, most pedig már azon dolgozik, hogy a gyerekeink, unokáink és unokáink unokái számára is kijelölje társadalomban betöltendő helyüket az örökkévalóságig meg még három napig.
A társadalom fele ma már elképesztő szegénységben él, egy vékony réteg pedig azon ügyeskedik, hogy felvásárolja az országot, a földeket, a szolgáltatásokat, a termelést, te meg maradhatsz örök életre a csicskásuk, akinek időnként odalöknek valami kis tökmagot, vakulj paraszt.
De még a tökmag árát is behajtják rajtad, más címen, mert bamba, kiszolgáltatott állatnak néznek, aki úgysem képes sem megérteni, sem felfogni, hogy mi történik vele.
Ezért a legfontosabb világgá zavarni ezt a bandát, ezért a legfontosabb helyreállítani a demokráciát, ismét olyan fékekkel és ellensúlyokkal ellátva, melyek megakadályozzák a féktelen és gátlástalan rablást és önkényt.
Ha ezek hatalomban maradnak, akkor még visszasírjuk majd a mostani időket, mert még jobban elpofátlanodva még élhetetlenebb országot csinálnak neked, aki nem vagy budai kispolgár és kormányhivatalnok, hanem csak egészségügyi dolgozó, pedagógus vagy nyugdíjas.
Jön majd a nyugdíjak megnyirbálása, a betegségek térítésmentes gyógyításának korlátozása.
Majd megtudod, mit is jelent a gyakorlatban az, hogy a nyugdíjad nem járulék alapján kapott járandóság, hogy a gyógyításod nem biztosítási alapon kapott ellátás, a gyereked taníttatása meg bevonulhat álmaid birodalmába, a lottó ötös mellé.
Akarsz még néhány stadiont?
Akarsz örök zsellér, bérrabszolga vagy munkanélküli lenni?
Akarod, hogy az unokád unokája se tudjon kitörni mai uraid által kijelölt társadalmi kasztjából, legyen bármennyi esze is?
Akarod más emberek gyűlöletével pótolni a kenyeret, kultúrát, társadalmi békét?
Akkor maradj otthon, meg finnyáskodj, meg játszd az eszed, hogy téged nem érdekel a politika.
De tudd – ez a politika, nem a sok löttyös, hazaffyas, hazug és süket duma.
Az a politika, hogy valamilyen csekély mértékben beleszólhatsz saját sorsod alakításába is, ameddig még módod van.
Ha nem szólsz bele, akkor hamarosan már csak a Nemzeti Népfront jelöltjeire szavazhatsz, mert megtudod majd, hogy minden magyar érdeke azonos, - például a te érdeked és Mészáros Lőrinc vagy Demján Sándor érdeke is egybeesik.
Ne hidd el, hogy nem számít a szavazatod, nem számít a kiállásod, nem számít a demokrácia és a jogállam iránti elkötelezettséged.
Dehogynem – nagyon is számít!
Ne engedd, hogy elvegyék a kedved attól, hogy kifejezésre juttasd az akaratodat, ne engedd, hogy a politikusok futballdrukkerek szintjére süllyesszenek, gondolkodj inkább és figyelj – a kezüket figyeld, mint Rodolfó tanácsolta, mert csalnak, hazudnak, visszaélnek a hazaszereteteddel.
De nem mind.
Keresd meg hát azt, aki akkor is az igazat mondja, mikor minden más politikus szembefordul vele és támogasd, mert ezzel magad és családod támogatod.
Gondolkodj, és ne akarj a szavazás napján majd külföldre menni, bezárkózni, és ne félj, mert ezek a gyávaságodra, a közömbösségedre, a politikai vakságodra, a gazdasági ismereteid hiányára játszanak.
Lepd hát meg őket, legyél aktív, - az ország te vagy!

:O)))

ÉVÉRTÉKELŐ

Gyurcsány Ferenc tartott ma évértékelőt, és bátran megállapíthatjuk, hogy szónoki teljesítménye ismét nagyon jó volt, aki hallgatta - nézte a beszédet, az nem is nagyon tudott mást tenni, mint bólogatni. 

De hát nem az én feladatom összevetni retorikai teljesítményét politikai ellenfele semmitmondásával, megteszik ezt majd még bizonyára egyen-ketten, és semmi biztosíték nincs arra, hogy ne következzenek még újabb évértékelések, mondjuk a turulmadár tojáshozamáról, vagy a hazai zöldségtermelés helyzetéről, hogy a szegfűárusok helyzetének elemzéséről itt szó se essék. 

Viszont ha már divatba jött ez a műfaj, akkor nekem is támadt hozzá kedvem, és végtelen nagyravágyásomban úgy döntöttem, hogy mindjárt két évet értékelnék, merthogy lassan eltelik két év a választásoktól számítva, és ez azt jelenti, hogy innentől kezdve a kormány már a választóknak játszik.

Könnyű a politikusoknak, ők a hasukra tűzik pártjuk jelvényét  és onnantól kezdve nagyjából előre dúdolhatjuk az ismerős dallamokat, legfeljebb máshová teszik a dolce jelet és máshová a fortissimót - a kottát már égen megírták...

Ők a pártjuk nevében beszélnek - van, aki a nemzet nevében, van, aki a demokraták nevében, van, aki a civilek nevében, van aki a hazafiak képviseletében.

Ezt én nem tehetem, holott magyar is vagyok meg hazafi is vagyok,  még  demokratának is tartom magam, és civil is vagyok - engem már nemigen lehet sem katonai, sem ideológiai mundérba beleszuszakolni.

Hát akkor most én leszek az ismeretlen, egérszürke állampolgár, aki felettébb reménykedik benne, hogy darabideig még nem fogják a külföldi delegációk megkoszorúzni a sírját, habár mutatkoznak arra utaló jelek, hogy kormányzati körökben nem emelnének kifogást ha nyuggerként - hárommillió társammal együtt emlékművé lényegülnénk...

Naszóval!

Barátaim! Honfitársaim! 

Magyarok - akik persze svábok, szlovákok, szlovének tótok, örmények, cigányok, kunok, besenyők, zsidók, szerbek, sokácok, bunyevácok, románok, csángók vagytok!

Ha az elmúlt két évet értékeljük, nemigen van okunk hezitálásra, bátran és férfias nyíltsággal, magyaros/kommunista elszántsággal kimondhatjuk, ritka szar két év van mögöttünk, még ha az előtte levő húszat figyelembe vesszük, akkor is.

Sőt, mehetünk vissza akár Rákosi koráig is, mert ez a két év olyan volt ennek az országnak, mintha valamiféle divatos bestseller-szerző írta volna a történetét, beleszőve dúvad királyt ócska szolgákkal, seprűnyélen lovagoló, zsákjában szót vivő boszorkányt, mamelukokat és töketleneket egyaránt.

Két évvel ezelőtt itt ültünk, a nép fele eltátotta a száját és várta a belereppenő sült libát, és csak a távolodó patadobogásból eszmélt rá, hogy mit is kapott a szájába a liba helyett.

A nép másik felének pajszerrel kellett szétfeszíteni a pofáját, de az igazságosság diadalmaskodott, feléjük is a ló szolgáltatta a remények és a valóság egybevetését – nekik sem ízlett, de legalább fanyaloghattak, míg a nemzetnek még cuppognia is kellett a szolgáltatás igénybevétele után.

Osztok, szorzok, de nem tudok mást megállapítani, hogy az ország helyzete is kétharmados, mivelhogy a polgároknak éppen kétharmada került rosszabb anyagi helyzetbe, mint a választások előtt volt, és – bár erre irányuló próbálkozások folytak – ezen a nemzeti lobogó lengetése sem sokat segített, bár kétségtelenül átmelegedett a honfiszív, mikor az ország nevéből eltűnt az átkos múltat idéző „Köztársaság” szó.

Szerves fejlődés eredménye ez először a népre való utalás tűnt el az ország nevéből, most a köz, de legalább nem kell szégyenkeznünk, hogy a mienk.

Mindenesetre a szegénység az elmúlt két évben is nőtt, emberek milliói élnek a nyomorszinten, gyermekek tízezrei éheznek, és bár ez a helyzet nem köthető teljes mértékben a jelenleg regnáló rezsimhez, de az azért kétségtelen, hogy a hatalom birtokosai tettek ezt-azt a nyomor fokozása érdekében, és még van két évük – belegondolni is rettenetes.

Ha a fejlődés töretlen, akkor az idei huszonnyolccal szemben jövőre akár ötvenhat ember is halálra fagyhat, és ehhez még hozzájöhetnek éhenhalt és a gyógyszereik kiváltásához szükséges pénz hiánya miatt elhunyó honfitársaink.

Megszilárdult ez alatt a két év alatt a politikai felépítmény is, az olyan-amilyen, de már belakott országot sikerült felszántani, a terepet beszórni sóval.

Majd a hátralevő két évben nézegethetjük, ahogy uraink a fejüket vakargatják, hogy mit is kezdjenek azzal a kupaccal, amit idecsináltak nekünk élhető ország helyett.

Az ország olyan kellene legyen, mint egy családi ház, ahol elférünk mindahányan, de a mi Mekk Elekünk más tervrajz szerint épített.

Vezérünk azt olvasta valahol, hogy „Azén házam – az én váram” és kissé félreértelmezte a dolgot, azt gondolván, hogy a házban harcolni kell, bunkert épített és azóta is lő mindenre, ami mozog, így aztán mostanában már a kutya sem jön felénk, sőt, lassan körbeárkolnak bennünket, nehogy áttévedjünk bonyodalmakat kavarni.

Fellépni az őrület ellen senki nem mer, mert a beteg kiszámíthatatlan, így aztán most éppen a kiéheztetésével próbálkoznak azok, akiket már megsértett.Csak az a baj, hogy az eledel számára velünk közös csomagban érkezik, és amikor neki még mindig jut, addigra mi már éhen döglünk.

Javult az egészségügy helyzete, már csak az van hátra, hogy mint a bírókat, a szívsebészeket is gyorstalpaló tanfolyamon képezzék, kisebb műtéteket pedig a portás illetékességi körébe utaljanak.

A pártok helyzete is sokat javult, a Parlamentben helyet foglaló három és fél párt nem tesz ki egyetlen normálisat sem.

Ebből egynek a programja az, hogy saját magával sem ért egyet, viszont sok zöldséget hord össze, a másik szittya tarsolylemezekről akarja leolvasni a jövőbe vezető utat, a harmadik meg addig morfondírozott, hogy milyen színűre fesse zászlaját, hogy a végén fehér maradt, nem csoda, ha az ellenfél ezt megadásnak értelmezte.

Ebből a pártból vált ki egy kávéházi vitakör, amely ugyan egységet hirdet, de közben természetes szövetségesét, mondhatnánk, szülőanyját ijesztgeti, hogy a helyére pályázik.

Szóval ki vagyunk velük segítve, piszkosul.

A hatalmon levő párt meg nem párt, hanem katonák, caporegim-ek meg a consigliere és a kettéfűrészelt Keresztapa, akinek kettéfűrészelése hosszanti irányban több jót hozott volna tán az országnak.

Anno azt mondták, hogy a Kádár-rendszer langymeleg biztonságánál többet ér, hogy szabadok vagyunk.

Hát nem tudom, de én annakidején nem féltem, azt mondtam, amit gondoltam, legfeljebb nem kaptam jutalmat – ki lehetett bírni.

Most a munkahelyeken annyit sem politizál a nép, mint a vállalt diktatúrában, mindenki félti a családját, a kenyerét, a jövőjét.

A kultúra állapota is remek, a filmművészetben az első éjszaka joga helyett az utolsó vágás jogát gyakorolja az állam, és ha valaki bemutat egy olyan filmet, mely a cigányság helyzetet reálisan tükrözi, akkor ott szaladgálnak a komisszárok és szórólapokon terjesztik az egy igaz hitet, ami azért az internet korában és néhány halott árnyékában igen szomorú dolog.

és hát a média, az szabad csak igazán!

Minden csatornán és minden hullámhosszon az egy igaz álláspont, már csak az utolsó csatornáról hiányzik a rendőr, aki a kezét ütögeti a gumibottal: kapcsolgatunk, kapcsolgatunk?

Szóval kedves barátaim, összefoglalásul elmondhatom, hogy jól megszívtuk, de legalább esélyünk sincs a változtatásra, merthogy a hivatalos állásponttal szemben beszari nép vagyunk, aki pontosan azt kapta, amit érdemelt.

Gondolom, ezzel az álláspontommal határtalanul népszerű leszek, merthogy a beszariság mellett a másik szép tulajdonságunk az, hogy nem szeretünk szembetalálkozni a valósággal.

Mindazonáltal jó munkát és számottevő egyéni sikereket kívánok a hátralevő két évre, hátha szerencsénk lesz!

:O)))

POLITOLÓGUSOK PARADICSOMA

Tulajdonképpen ők maradtak az egyetlen társadalmi réteg, melynek jólétet és bőséget hozott a kor, melyet bátran nevezhetünk rendszerváltás utáni létünk aranykorának, habár nem az.

De hát ez lenne az egyetlen dolog, amit manapság nem annak nevezünk, ami?

Mindenesetre a politikai és gazdasági elemzők dúskálnak a fincsiben, hemperegnek a történésekben, mint vaddisznó a pocsolyában és képzeletük szárnyal, mint vadludak, ha a tó partján feltűnik Karak, oldalán az ő kis Szijjártópetikéjével, a kis Vukkal.

Ha a Vezér álmában megfordul, akkor mindjárt ugranak az igazlátók, megfejteni, hogy mit is mormolt álmában, ebből milyen remek következtetések adódnak, hogyan illeszkedik a félmondat a Szijjártó-Kósa-Lázár-Selmeczi agytröszt koordinátarendszerébe, és mit szól majd ehhez a nyugat.

Egy Istennek sem hajlandók elhinni, hogy teljesen reménytelen dologhoz kezdtek hozzá.

Amit csinálnak az valami olyasmi, mintha az őserdőben a majomcsorda vezérének mozgását kísérelnék meg elemezni, rejtett értelmet tulajdonítva annak, hogy hol, mikor és mekkora erőlködéssel hoz napvilágra egy terebélyes kupacot, mely messziről bűzölögve hirdeti, hogy ő itt minden majmok kedvence, a Hős Nagy Makimajom, aki büntet és jutalmaz, csak sajnos átmenetileg elfogyott a banán.

Arról nem is szólva, hogy álmában azt morogta: Mama! Félek!

Ez a helyzet ugyanis egy sokismeretlenes egyenlet, melyben a Vezér - bár nem ezt képzeli magáról - lassan a nullával lesz egyenlő.

Pedig arra hajtott, hogy ő lesz majd az a szám, mely a sok nulla élére állva tekintélyt és elismertséget, bőséget és gazdagságot fog kifejezni.

Nem jött össze.

A helyzet pedig napról-napra nehezebb lesz számára, hiszem új és új tényezőkkel kell számolni.
Most például a francia elnökkel, aki levelet írt a Mi Fénylő Csillagunknak, de választ a mai napig nem kapott.

Úgy látszik Mihály Kiráj levelesládája megtelt és a Vezér időzavarba került, pedig ezzel a Sarkozyvel jó lesz vigyázni, most tette hidegre Kadhafit, pedig az is mekkora nacionalista volt, meg mekkorára tudta tátani a száját, ugye.

Mi van, ha megtetszik neki ez az elfoglaltság és keres magának egy másik eltávolítandó diktátort?

Ha nincs rendes, jó lesz gyakorolni az ilyen félnótás is, aki nekimegy mindennek, ami él és mozog…

Szilárd meggyőződésem, ha lenne egy markáns jelölt, akiben a Nyugat perspektívát lát, akkor ez a bohóc már rég a múlté lenne, és nagyon örülhetne, ha azt mondanák neki, hogy fogd a pénzt és fuss.

Egy szebb alternatívaként az is felmerülhet, hogy esetleg önkényuralmi rendszer megteremtésének okán bíróság elé kell állnia.

Mindenesetre reménykeltő fejlemény, hogy feltűnt a horizonton Bajnai, kinek neve kedvenc madaraimhoz kötődik, ezért aztán nem is lehet véletlen, hogy rokonszenvvel kísérem figyelemmel a pályáját.

Bajnai ugyan azt hirdeti magáról, hogy nem politikus, de aki figyeli a tevékenységét, az pontosan tudja, hogy a mai magyar politikai életben szinte az egyetlen, aki erre a címre igényt tarthat.

Ő ugyanis nem vezére senkinek és semminek, a feladatát remekül megoldotta, a nagy handabandázásokon blazírt képpel átlépett, kemény volt és simulékony egyszerre, soha nem nyilatkozott sem hangosan, sem elhamarkodottan, szóval az Isten is arra teremtette, hogy válságkezelő legyen.

Ami azt illeti, amikor a szocialista – szabaddemokrata támogatottságú kormányt vezette, akkor is megvolt a vörös zászló lengetése nélkül, ha valami csoda folytán Magyarország kormánypártja az egyetlen értelmes politikai lépést választva rá bízná az országot, akkor sem valószínű, hogy székelykaput faragna Fa Nándorból – tenné csendben a dolgát, mint tette a kormányváltás előtt is.

Holnap megy Kálmán Olgához, lesz majd balról csodavárás, jobbról meg libázás, pedighát ettől még nem változik meg semmi.

Itt a valódi változást csak az hozhatja meg, ha a pártok meg a pártok utálói le tudnak ülni egymással értelmesen beszélgetni.

Merthogy ameddig a jobboldal értelmesebb része nem méri fel, hogy hol húzódik a határ a valóság és az illúzió között, nem ismeri be, hogy a politikai lózungokon túl kell lépni, és hogy tulajdonképpen magyar gyűlölködik itt magyarral, ami tulajdonképpen helytelen, és ezen is túl kell lépni, addig csak a bajt tetézi az akcióival.

Az ellenségből ellenfelet kell teremteni, de ameddig a baloldal nem fogadja el, hogy a jobboldal többsége nem nácizmust, hanem egyszerűen csak rendet és biztonságot akar és a számára oly kedves jelképek tiszteletét, addig itt hiába minden.

Viszont el lehet kezdeni ezen dolgozni és ebben sokat tehetnek a politikai elemzők is, akik talán könnyebben tudnak szót érteni az utca emberével, mint a politikusok, akik sajnos – okkal vagy ok nélkül – már elveszítették hitelük javát.

Nem is lehet ez másként, hiszen a politika ma Magyarországon hitéleti tevékenység, a jobboldalon még liturgia is van hozzá: három csilingelés, bevonul a Vezér, Semjén lóbálja a retiküljét, melyből fehér pamacsokban száll a tömjénillatú áldás a magyarra, közben meg állandóan perselyeznek…

Szóval, itt most már csak kis türelem kell, abban pedig van gyakorlatunk, a törököknél annyira belejöttünk, hogy az oroszok már meg se kottyanta, a német megszállást meg észre sem vettük.

Szóval csak türelem és hallgassuk elmélyült figyelemmel a politikai elemzőket, aztán meg lesz, ami lesz…

:O))))

PÁLYAALKALMASSÁGI VIZSGÁLAT

Ha valaki elmegy bolti eladónak vagy cukrásznak, akkor mielőtt megkezdené a tanulmányait, pályaalkalmassági vizsgálaton kell résztvennie, hogy nincs-e valamilyen olyan egészségügyi kizáró ok, mely miatt az adott foglalkozást nem űzheti maga, vagy mások veszélyeztetése nélkül.

Ha valaki autóbuszt szeretne vezetni, akkor is kötelező a gépkocsivezetők körében közismert PÁV, ugyancsak ha valaki megkülönböztető jelzéssel ellátott járművet kíván vezetni, vagy akárcsak hivatásos gépjárművezetői engedélyhez szeretne jutni.

De az élelmiszerbolti eladótól az orvosig mindenkinek részt kell venni rendszeresen munkaalkalmassági vizsgálatokon, hogy a szakember eldönthesse, hogy szeletelheti a szalámit vagy vizsgálhatja-e a beteget különösebb károkozás nélkül.

Ha valaki beteg, akkor vannak munkakörök, melyekre alkalmatlanná válik, még ha a betegsége nem is dönti ágynak.

Ha például egy bolti eladó vagy egy bölcsődei dolgozó szalmonellás, akkor az megfertőzhet egy komplett falut, oszt ott annyi a forradalomnak, mert a fülkék reggeltől estik foglaltak lesznek, márpedig letolt gatyával nehéz egy átütő erejű forradalmat végrehajtani.

A színtévesztés kizáró ok lehet egy autóbuszvezetői jogosítványnál, a magas vérnyomás a repülőgép-vezetőket küldheti földi szolgálatra, a beszédhiba a rádióbemondókat érintheti hátrányosan, a féllábú nehezen helyezkedhet el pincérként, az asztmás cukrászként – szóval van egy sor dolog, ami mindannyiunk és az érintett érdekében is foglalkozási kizáró ok lehet.

Meg van ennek a tudománya, a munkaegészségtan évtizedek óta azon dolgozik, hogy egzaktul meg tudja határozni egyes betegségek munkaképesség-korlátozó hatását, ebből kifolyólag rengeteg tapasztalat halmozódott fel, melyet az ilyen betegségekkel foglalkozó orvosok napi munkájuk során remekül alkalmaznak.

De hát forradalmi időket élünk, új szelek fúnak az ősi magyar rónán, a Mi Vezérünk - kinek növessze Allah hosszúra a körmöt a csúnyáján - megállapította, hogy ez az ország a rokkant csalók országa.

Ezt egyszerű szemrevételezéssel hamarabb sikerült neki kideríteni, mint az erre rendelt intézetek szakorvosinak évek hosszú munkájával.

Miután a magyar köztudatban csak az a beteg, aki

negyvenfokos lázzal az ágyban agonizál

akiből dől a vér

akiből bármi más csurog,

ezért hát rettenetes intézkedések kerülnek bevezetésre a rohadt sumákok ellen.

Először is jön a kötelező felülvizsgálat, melyen megjelenni a betegnek hazafias kötelessége lészen.

Ott annak is, akinek húsz évvel ezelőtt amputálták a lábát, meg kell jelennie.

Az orvos – egy Fideszes felügyelő jelenétében – megszámlálja a páciens egy lábát, megvizsgálja, hogy nem nőtt-e ki neki újra,.

Esetleg valamelyik másik testrésze nem adaptálódhatott-e annyira a helyzethez, hogy átvehetné a hiányzó végtag funkcióját, mint például a sérült hímtag helyére applikált elefántormány, amelyik remekül működött, csak mindig ellopta a kávé mellől a kockacukrot…

Mert ez esetben ugrott a rokipénz, ami egyébként is megszűnik, mert a rokkantnyugdíj öl, butít és nyomorba dönt, hiszen léte azt közvetíti az egyhengeres polgár felé, hogy neki a járulékért valami jár.

Holott neki csak a szája jár, és innentől kezdve tekintse kegynek, hogy hivatalosan nem nevezik kegydíjasnak, hanem majd fenetuggyaminek – egyelőre a pária és a társadalmi salakanyag van versenyben a megnevezésért.

Aztán jönnek sorban a többiek, a sunyi szilikózisos bányász, aki csak lógatja a kukacát egész nap a vízparton, ahelyett, hogy elmenne pizzafutárnak valamelyik lakótelepre. Vagy jönnek a mozgásszervi megbetegedettek a mankóikkal, járókeretükkel, jönnek hosszú tömött sorokban szimulálva, felülvizsgálatra.

Hátha vissza lehet mankózni a munka világába, amely egyébként ma Magyarországon maga az álomvilág, mert még tökegészségesek sem találnak munkát maguknak. Vezetgethetjük optimistán az ötvennyolc éves, porckorongsérvvel kínlódó fizikai munkást, aki persze kereshetne magának megfelelő munkát, például átképezhetné magát rendszergazdának, de majd most megnézheti magát.

Hogy ezek a mi boldogítóink miért mindig a leggyengébbeken próbálgatják a fogaikat?

Nekem csak egy dolog nem tetszik, mégpedig az, hogy a politikusnak nem kell résztvennie évente egy pályaalkalmassági vizsgálaton.

Ott megvizsgálnák a seggét, hogy bírja e az üldögélést, meg a fejét, hogy rendesen van-e bekötve, - előtte valamelyiket be kellene festeni persze pirosra, műhiba ellen…

A  puruttyább mezei képviselőknél, a talpasoknál  megcsinálhatná ezt a parlamenti üzemorvos, bizottsági elnököknek valamelyik neves intézet, miniszterelnököknek pedig évente, egy pártatlan és tekintélyes külföldi pszichiáterekből álló bizottság, hiszen megvannak az egzakt  módszerek arra, hogy hogyan lehet kiszűrni a nettó idiótákat, a pszichopatákat, a gyárilag morál nélkül élő zombikat, a szociopatákat, a kóros hazudozókat.

Megmutatják neki a Rorschach- kártyákat és ha mindegyikben csatát lát, akkor levesbe vele!

Merthogy az elme betegsége is betegség és ez az, ami egy politikust alkalmatlanná tesz a politikusi pályára.

Náthás politikus működik, begipszelt karú politikus is működik, de a morálisan alkalmatlan politikus szakadékba viszi az országot.

Nagy adomány lenne, ha – mondjuk - megkapná a Köztársasági Elnök az orvosbizottság hivatalos átiratát, benne az egyhangú állásfoglalással: a miniszterelnök mentális állapotából kifolyólag alkalmatlan az ország vezetésére, jelöljön helyette pártja mást.

És akkor az ország első embere levakartatná a Kerényi képről az ország nulladik emberét és odafestetné magát a kaméleon helyére…

A libák okosabbak az embernél, ők tudják, hogy csak olyan vezetőt szabad választani, aki ismeri, az utat nem csak gágog.

A buta libákat meg már réges-régen megették az Atlanti-óceán cápái…

:O)))

ÉRDEKEK

Mindig vannak a politikát nem zsigerből értelmező értelmiségi népségek között divatos vélekedések, melyeket aztán nagy fejcsóválások közepette elő lehet adni egymásnak, hogy hátbizony… - és itt következik az aktuális sztereotípia.

A mostani hátbizony az arról szól, hogy a nép teljességgel kiábrándult a politikai osztályból, és hátbizony, most majd ez a szolidaritás lesz a megváltás.

Hátbizony nem lesz az, mert más a szakszervezetek feladata és más a politikai pártoké.

A kettőt baromira nehéz lenne összeegyeztetni, főleg, ha mindegyik párt csatlakozni szeretne az új mozgalomhoz.

Az, hogy egy párt mennyire áll közel a szakszervezeti mozgalomhoz, az attól függ, hogy milyen társadalmi rétegek képviseletére szerveződött, milyen érdekeket iparkodik érvényre juttatni az állam működésében.

Nagy probléma az, hogy a magyar politikai kultúra nem áll azon a szinten, hogy a választópolgár ilyen alapon határozza meg viszonyát egy párthoz, nálunk a pártok választása egészen más szempontok alapján történik.

Itt egy párt leginkább egy vallási közösségre hasonlít, ahol némelyiknél a közösség élén egy próféta áll, aki meghatározza, hogy éppen aktuálisan merre fekszik Mekka, ennek utána a hívők a fejüket errefelé csapják a porba, miközben feneküket az ég felé meresztik – rúgj már bele Uram, hogy ekkora marhák vagyunk!

Ez a helyzet nemigen kedvez azoknak a politikusoknak, akik gondolkodnak is, merthogy ők azt képzelik, hogy mások sem csak a kalap tartására használják a fejüket, pedig –sajnos - igen sok esetben tévednek.

Szóval, olyanok-amilyenek, de az országnak mégiscsak szüksége van pártokra, és aki azt hiszi, hogy a Szolidaritás majd mindenkit képviselni fog, az ugyanabban a tévedésben leledzik, mint aki azt képzeli, hogy majd a Fidesz és a Fényességes lesz a megváltás.

Utoljára Noé bárkájában volt el békében egymás mellett a róka a libával, de ez még látványnak is annyira borzasztó volt, hogy Noé nem is bírta ki józanul.

Nem lenne persze baj, ha lenne egy erős szakszervezeti mozgalom és lennének tiszta profilú pártok, melyekről világosan tudni lehet, hogy kinek az érdekérvényesítését szolgálják.

Sokat segít azért e cél elérésében a Mi Védelmezőnk, hiszen igencsak retardáltnak kell annak lenni, aki még ma sem látja, hogy kik járnak állandóan jól a Fidesz kormányzása alatt, mely társadalmi csoportok a nyertesek és melyek a vesztesek.

Ha a Szocialista Párt a bérből-fizetésből élők, a valóban kisvállalkozók és a nyugdíjasok érdekeit képviseli majd, akkor a szakszervezetekkel való kapcsolata természetes módon megoldódik, a közös érdek összehozza az érintetteket.

A magyar társadalomban tízmillió érdek van, ezek között kell lavírozniuk a politikusoknak és a szakszervezeteknek is, érdekeket megjelenítve és ütköztetve, kompromisszumokat kínálva és elfogadva - vagy elutasítva.

A szocialistáknak ez a helyzet akár kedvezhet is, talán fogékonyabbá teszi őket a belső kompromisszumokra is, hiszen a mai tüntetésen világosan kiderülhetett számukra is, hogy mit vár tőlük a választó.

És az is kiderült, hogy vannak olyan érdekek, melyek felülírnak minden belső vitát - talán nem csak Gyurcsány vád alá helyezése esetében kellene ezt megtapasztalnunk.

Amikor a tüntetésen sorban felbukkannak Mesterházytól Kiss Péterig, Lendvai Ildikótól Kovács Lászlóig a szocialista politikusok, annak már magában mozgósító ereje van.

Le lehetne vonni a konzekvenciákat.

Persze azt azért nem kellene elhinni, hogy ezzel a mai kihallgatással véget is ért Gyurcsány vegzálása, vagy, hogy most hirtelen leszállnak Szilvásiról vagy kiengedik az évek óta előzetesben ülő szocialista politikusokat.

Nem, nem, soha – már, hogy stílszerűek legyünk

Lesz itt még újabb vádpont, újabb idézés, lesz bármi, csak ne arról kelljen beszélni, ami a valós gond. Arról, hogy a gazdaságpolitikát Viktor elkúrta.

Nem kicsit.

Nagyon.

Vannak már olyan vélemények, melyek szerint küszöbön áll egy újabb adóskockázati leminősítése az országnak, azt is felvetették már egyes elemzők, hogy megint szüksége lenne egy olyan biztonsági hitelkeret-szerződésre az IMF- el, mint amilyet Gyurcsány kötött és melynek segítségével ki tudtuk védeni a világgazdasági válság negatív következményeinek jelentős részét.

Persze erre nemigen számíthatunk, mint ahogy mostanában konyakos libamájpástétomra sem, de ha így folytatjuk, akkor még a kenyeret is a kukából fogja venni az ország legszegényebb harmada.

Orbán meg verheti a fejét a falba, bosszúvágya elhomályosította a tisztánlátását.

Nagy szívességet tett Gyurcsánynak, ő teremtette meg neki azt a médiafigyelmet, melyet egyébként elzártak volna előle.

Gyurcsány ma remekül viselkedett, minden diktatúraellenes demokrata büszke lehetett rá.

Orbán úgy belekeveredett ebbe az ügybe, mint macska a házicérnába.

Vajon, hogy fog ebből a helyzetből kikecmeregni?

Érdekes hónapok jönnek – magyarember tanulgatja a demokráciát…

:O)))