ÁRTÓ PÁRTOK

Azt bátran megállapíthattuk a tegnapi posztban, hogy a mai magyar társadalom meglehetősen ramaty állapotban van, és vélelmeztük, hogy ennek oka az is, hogy ha feltesszük egy konkrét párttal kapcsolatban a kérdést, hogy kinek az érdekeit is képviseli, hát nagy bajba kerülünk.
Nem kapunk rá érvényes és hiteles választ, ugyanis.

Az okok keresésénél ismét vissza kell mennünk a rendszerváltozásig, melynek hajnalán az hamar tisztázódott, hogy az állampárti rendszernek befellegzett, ezzel az az ösvény, melyen Kádár társadalma lassan elindult a pluralizmus felé, a megváltozott körülmények között nem járható.

Így aztán megnyílt az út a valódi többpártrendszer felé, mely azért volt érdekes állapot, mert Magyarországon az első világháború után soha nem létezett a szó valódi értelmében vett többpártrendszer.

Több párt ugyan megesett, hogy létezett, de angolszász értelemben vett parlamentáris demokrácia ilyen-olyan okoknál fogva errefelé soha nem működött.
Hol a választójog anomáliái miatt, hol a választási rendszer antidemokratizmusa miatt, hol a nők választójoga hiányzott, hol a vagyoni cenzus akadályozta, hol a nyílt szavazás, hol a nyílt vagy burkolt terror lehetetlenítette el a valóságos demokráciát.
Volt egy rövid periódus 1945 után, amikor úgy tűnt, hogy valóságos pártok valóságos polgári demokráciát hozhatnak létre, de ezt meg a szovjet megszállás kedvezményezettjeként tevékenykedő Kommunista Párt lehetetlenítette el, létrehozva azt a centrális erőteret, melynek kései utódját manapság élvezhetjük, és mely remekül megfelelt a sztálini modell honosításához.

A valóságos többpártrendszer természetesen nem az engedélyezett pártok számán múlik, hiszen Lengyelországban és az NDK-ban is létezett párt az adott kommunista pártokon kívül.
A valóságos többpártrendszer léte azon áll vagy bukik, hogy azok a szervezetek, melyek pártnak nevezik magukat, valóságos társadalmi csoportok érdekeit fejezik ki, vagy nemlétező csoportok feltételezett érdekeiért szállnak harcba, maximálisan érvényesítve vezetőik egyéni érdekeit.

Mindenesetre a rendszerváltás után az új pártok úgy bújtak ki a társadalmi mocsárból, hogy többségüknek semmiféle gyökere nem volt - el is haltak hamarosan.
A jobboldali pártok többségének egyetlen dolog adott szilárd ideológiai alapot: a harcos antikommunizmus, melyhez csak a kommunistákat nem találták, pedig igen vadul kereste őket valamennyi párt.
Pedig igen jól specifikálták a kommunista fogalmát – kommunista az, aki gennyesre lopta magát a kádárizmus sötét évei alatt és kirugdalta ideológiai ellenfelei fogait.
Sajnos, a kritériumoknak maradéktalanul megfelelő kádert egyet sem találtak, nem volt egyetlen komcsi sem, akinél kiemelkedő vagyonra leltek volna, - a rendszer vezetőit akármelyik lángossütő mellényzsebből kifizethette volna.

Bármerre nézett az új uralkodó osztály, csat állami vagy társadalmi tulajdont talált – a puritán Kádár odafigyelt arra, hogy az ige hirdetői ragozzák is az igét - ne lépjenek túl egy szintet, mely a rendszer felső vezetőinek körében is csak valahol a kispolgárság anyagi helyzetének felső határa táján húzódott.

Az új pártok egy darabig elveszkődtek saját maguk identitásának keresésével, de részben társadalomtudományi felkészületlenségük miatt, részben a kevésszámú  felkészültek téveszméi miatt egy idő után letettek erről, legyintettek egyet és valamelyik önjelölt vezér után tolongva annak sületlenségeit helyezték ideológiájuk középpontjába.

Lett nyugodt erő, mely nagy sikert aratott a tovariscsi konyec című plakátjával, meg azzal a határozottsággal, mellyel szétverte hagyományos exportpiacainkat.
Vezetője éppen megfelelt a magyar néplélek pártvezetőkkel szemben támasztott követelményeinek, méltóságteljes volt és kenetes, aki nem röhögött az alámerülésén, az itta a szavait, mint gödény a kristályvizet.
Ha konkrétan megpiszkáltuk kicsit őket, akkor a Horthy–rendszer kukucskált ki nemes konzervativizmusuk alól, lábszártekercs, darutoll, böllérbicska, akasztgatás, kunbélázás, trianonozgatás, üldözött múzeumigazgató, üldözött vendéglátóipari vállalatvezető, üldözött KB titkár, üldözött Népszabadság-újságíró, üldözött üldözött, stb.

A vicces az volt, hogy a borzasztó tagság jelentős része a Kádár-rendszer kedvezményezettjei közül került ki, az ember néha nem tudta, sírjon, vagy röhögjön rajtuk.

A másik korabeli nagy párt a liberálisok voltak, velük csak az volt a baj, hogy mezei tagságuknak és híveiknek fogalmuk sem volt a liberalizmus mibenlétéről, rossz nyelvek szerint ők írták fel a falra, hogy szavazz a liberálisokra, vagy kinyírjuk a macskádat!
És ne mondja nekem senki, hogy a „Brian élete” című film rendezője, Terry Jones nem volt ott az SZDSZ megalapításánál…
Addig-addig hirdették a tiszta erkölcsiséget, mígnem ők is bele nem hasaltak a pocsolyába, ahol már ott hasalt kisöccsük, a Fidesz is, korán elveszítve szűzi ártatlanságát.

A magyar falut Torgyán ügyvéd és pártja képviselte, akik kétségkívül megérdemelték egymást, mert az okos magyar paraszt kerekenként hazavitte a Rába Steigert, erre a hőstettre a vicces ügyvéd a világhírű magyar mezőgazdaság porigrombolásával válaszolt.

A Fidesz eleinte pártnak indult, de az életrevaló Orbán hamar rájött, hogy a többiek meglehetősen élhetetlenek és megkereste a politikai sakktáblán azt a szabad mezőt, melyen éppen nem állt senki – tehetett ő arról, hogy éppen a magyar maffia helye volt üres?

Voltak még kereszténydemokraták, akiknél ebbéli minőségük kenetes pofák vágásában merült ki, majd átalakultak Orbán ideológiai mázává, szabadidejükben Harrach képviselővel riogatva a kisdedeket és Semjén műlovarral az ég madarait.

A jobbszélen eleinte a MIÉP nyomult a néhai Zsírtáltos vezetésével, ők szalonnyilasok voltak, visszafogott népség, majd menetből elfoglalta a helyüket a nyilasok militáns szárnya, a Jobbik.
Onnantól a zsidó mellé felzárkózott a cigány célcsoport is, akik erre kiválóan alkalmasak is voltak, lévén, hogy sokan közülük egy fillér jövedelemmel sem rendelkeztek, viszont képtelenek voltak leszokni az evésről és a didergésről, ennek összes következményeivel egyetemben.

Az MSZP pedig ott pironkodott a baloldalon.
Létük első húsz évét azzal töltötték, hogy megtagadták önmagukat, eredményeiket, a múlt vállalható és tisztességes eredményeit, szabadidejükben meg magukra húzták Sztálin összes bűnét, a Gulagtól Rákosiig.
A maradék ötöt meg önmaguk felszámolásával - lassan már csak abban reménykedhetnek, hogy ebben is éppoly sikeresek lesznek, mint többi politikai célkitűzésükben.
Szocialistának lenni az elmúlt negyedszázadban kész vesszőfutás volt abban a társadalomban, melyben minden épeszű ember az ő eredményeiket követelte vissza, miközben őket kárhoztatta hiányukért – végtére is Magyarországon vagyunk, ugye…

Végül a szocialisták is kétfelé vágták magukat, és a két fél ma jobban utálja egymást, mint Harangláb a kukoricagölödint – remélem, most eltaláltam a neves gourmetet.

Közben persze átalakultak a tulajdonviszonyok is, megindult a harc a vagyonért, hol foggal-körömmel tépték egymást a résztvevők, hol lemutyizták egymás között a dolgot okosba, a pártok pedig ennek koordinálásában vélték megtalálni társadalmi küldetésüket. 

Mára alig maradt közülük néhány, leginkább eltűntek a süllyesztőben, de amelyik maradt, az olyan, mint az ember gyereke, akinek sorsa hat éves korára alapvetően eldől, utána már csak polírozgatni lehet, de alapvetően nem változik.

És ahogy alapításukkor sem adtak választ arra, hogy kit akarnak képviselni, ma sem pótolják a mulasztottakat – mindegyik mindenkit akar képviselni, márpedig aki mindenkit képvisel, az nem képvisel senkit.
Persze ez így nem teljesen igaz, de ehhez egyenként kell szemügyre venni a politikai életben szereplő mai pártokat, - talán majd holnap…

:O)))

CUI PRODEST

A jogban van egy olyan kifejezés, hogy “cui prodest?” – vagyis. hogy az adott cselekmény kinek az érdeke, ki húz belőle hasznot.
Ez a legfontosabb kérdés, mert ez vezet el a legbiztosabban a cselekedetek eredetéhez, a tettek vagy mulasztások mozgatórugóihoz. Ha a mai magyar baloldali-demokrata problémahalmazt vizsgáljuk, hát ezer és ezer ügy van, melynek vizsgálata során bátran feltehetnénk az ominózus kérdést, de mégsem tesszük fel, inkább bátran lehülyézzük az általunk preferált politikai oldalt, jóllehet legtöbb esetben tévedünk. Nem történnek dolgok ok nélkül, mindennek oka és általában célja is van.

Vegyünk csak egy egyszerű példát, kinek állt érdekében például az, hogy míg a jobboldal egyre szilárdabb, monolit tömbbé állt össze, addig a politikai baloldalon úgy szaporodtak a pártok, mint a nyulak. A Fényességes dobbantott egyet, majd kisvártatva világra jöttek a pici nyuszik, lett LMP, abból lett LMP és Párbeszéd Magyarországért.
Aztán az MSZP – látszólag szűznemzéssel - osztódásos szaporodásba kezdett, de a háttérben azért felsejlett Simicska sötét árnya, csak a bal kezét nem lehetett látni, mert azzal Puch Laci tökeit fogta az asztal alatt – így aztán lett DK is. Aztán Bajnai Gordon, Oszkó Péternek – Csányi Sándor hűséges alkalmazottjának - legjobb barátja tűnt fel a magyar politikai égbolton, és már éppen versenyképessé vált volna, amikor a Magasságos ismét dobbantott egyet. Dobbantására párttá alakult az addig pártok felett álló MILLA, párttá alakult Bajnai baráti köre, a pártok felett álló Bajnai is pártelnökké süllyedt, - majd összeálltak, szétváltak, szorosan egymás mögé álltak, olyannyira, hogy a civilségük egymás rózsaszín popsijába ért, miközben az indulásakor oly ígéretes Szolidaritás is ott tülekedett a többi maszületett bárány között. A bárány egyébként a fiatal birka neve, de a birka hamar felnő, gyorsan elveszíti hamvas báját.

Aztán – hogy ne bízzon semmit a véletlenre – a Dicsőséges meglengette nyelvecskéjét és ismét dobbantott egyet, és a választásra ott álltak a kamupártocskák, őket nagyon tisztességesen, nyíltan, a tényt el sem titkolva pénzért vette, miközben - terven felül -  feltűnt egy olyan jobbközép politikai alakulat, melyben akadt egy hiteles személyiség – ezt a pártot a bíróság éppen a minap zárta ki az Európai Parlament választásából, úgyhogy elégedettek lehetünk, a veszély lemúlt. Valakinek eszébe jutott Fodor Gábor is, hosszasan kutattak utána a politikai szemétkosárban, míg az alján két oszladozó kisgazda és egy kereszténydemokrata között ráakadtak és reaktiválni tudták, de megérte, - a liberálisok legszebb hagyományait követve, alig néhány órával ismételt üzembehelyezése után máris szembeköpte szövetségeseit.

Namármost, ha nem is ez a fő oka a baloldal laposraverésének, de ha valaki józanul gondolkodik, az tudja, hogy a demokratikus oldal libájának nem nő attól négy combja, ha egy-két erős és karakteres politikai párt helyett húsz kis bohócot lökünk a politikai arénába. Sőt. Még a megrögzött baloldali demokraták is, akiknek a fején már százszor szilánkjaira verték a zászlórudat, de mégis hűek maradtak a zászlóhoz, még ők is elfordulnak egy torzsalkodó, békétlen és zavaros elveket hirdető, majd azokat gatyaként váltogató bandától.

Lehet azt mondani ugyan, hogy a jobboldal sem egységes, hiszen ott vannak a nácik, de őket arra használják, hogy el lehessen határolódni tőlük, egyben elvégezzék a piszkos munkát. Valaha a baloldal is ismerte ezt a trükköt, a mi Vonánkat Thürmernek hívták…

Mindenesetre, ha feltesszük a kérdést: kinek az érdekét szolgálta a magyar pártstruktúra ilyetén alakulása, akkor egyetlen versenyző marad a pályán, melynek lelátóit Makovecz tervezte gyufaszálakból – szép is, mint a hajdani határőrök által e nemes anyagból készített magasfigyelő-makett. Hogy aztán ki miért vett részt ebben az eszementségben, arról csak tippjeim vannak – lehet köztük, akit a föníciaiak találmánya vitt a bűnbe, mást az ambíciói, volt, akit esetleg a cannabis emelt el a rögvalóságtól, de olyan is akadhatott, aki pártfeladatot hajtott végre, vagy személyesen a Magasztos felkérésének tett eleget.

Most áll fel a Parlament. A pártok egy parlamentáris demokráciában normális esetben frakciókban tevékenykednek, de nálunk nincs normális helyzet, nálunk a frakciók alakításának lehetőségét a választási rendszerhez hasonlóan Orbán győzelmére optimalizálták. Ma a demokratikus oldalon akár három frakciót is lehetne alakítani, ehhez a Szocialista Pártnak két képviselőt kellene átadnia szövetségeseinek, egyet Bajnaiéknak, egyet Gyurcsányéknak. Ez pénzt jelentene a működési költségeikhez, megszólalási lehetőséget a Parlamentben, valódi politizálási lehetőséget a szövetséges pártoknak. De nem.

A szocialisták éppen úgy járnak el, mint a DK alakulásakor, amikor egy nyilatkozatukkal módot adtak Orbánnak arra, hogy elutasítsa a frakcióalapítási kérelmet. Nekik pedig mindegy lenne, hogy két emberrel többen vagy kevesebben ülnek a frakciójukban, esetleg még erősíthetné az alkupozíciójukat is az önkormányzati választásokra való felkészülés során – de nem. Nem és nem, és az érvet arra, hogy miért nem, Selmeczi Gabikától kölcsönözték: Csak. És akkor most tegyük fel a kérdést: Cui prodest?

Aztán mindenki válaszolja meg, majd vegyen egy mély levegőt és adjon még a Szocialista Pártnak pár hetet, mielőtt a baloldal, a demokrácia és az európai gondolat árulójának nyilvánítja Mesterházystól, Botkástól, Szanyistól, mert az a százegynéhány év, ami ennek a pártnak a múltja, ennyit azért megér. Utána viszont nem kell maszatolni, hanem állást kell foglalni, és cselekedni kell, mert ez a párt lassan olyan, mint a szerencsétlen kispurdé, amelyik beleesett a budiba. El kell töprengenünk, hogy érdemes-e még megmosdatni, vagy csináljunk helyette másikat. Komoly, értelmes vezetőkkel, tiszta elvekkel rendelkező baloldali elkötelezettségű, európai elvek mentén működő politikai pártot, mely nem szégyelli a lakótelepek kelkáposztaszagú lépcsőházaiból kirajzó kiszolgáltatottak népes seregét, amely képviselni kívánja a zsellért, a cselédet, a közmunkán tengődő nyomorultakat, a kisparasztot és a kistisztviselőt. Ők vannak többen. De azért még ne adjuk fel a reményt…
:O)))

ÉRDEKEK

Mindig vannak a politikát nem zsigerből értelmező értelmiségi népségek között divatos vélekedések, melyeket aztán nagy fejcsóválások közepette elő lehet adni egymásnak, hogy hátbizony… - és itt következik az aktuális sztereotípia.

A mostani hátbizony az arról szól, hogy a nép teljességgel kiábrándult a politikai osztályból, és hátbizony, most majd ez a szolidaritás lesz a megváltás.

Hátbizony nem lesz az, mert más a szakszervezetek feladata és más a politikai pártoké.

A kettőt baromira nehéz lenne összeegyeztetni, főleg, ha mindegyik párt csatlakozni szeretne az új mozgalomhoz.

Az, hogy egy párt mennyire áll közel a szakszervezeti mozgalomhoz, az attól függ, hogy milyen társadalmi rétegek képviseletére szerveződött, milyen érdekeket iparkodik érvényre juttatni az állam működésében.

Nagy probléma az, hogy a magyar politikai kultúra nem áll azon a szinten, hogy a választópolgár ilyen alapon határozza meg viszonyát egy párthoz, nálunk a pártok választása egészen más szempontok alapján történik.

Itt egy párt leginkább egy vallási közösségre hasonlít, ahol némelyiknél a közösség élén egy próféta áll, aki meghatározza, hogy éppen aktuálisan merre fekszik Mekka, ennek utána a hívők a fejüket errefelé csapják a porba, miközben feneküket az ég felé meresztik – rúgj már bele Uram, hogy ekkora marhák vagyunk!

Ez a helyzet nemigen kedvez azoknak a politikusoknak, akik gondolkodnak is, merthogy ők azt képzelik, hogy mások sem csak a kalap tartására használják a fejüket, pedig –sajnos - igen sok esetben tévednek.

Szóval, olyanok-amilyenek, de az országnak mégiscsak szüksége van pártokra, és aki azt hiszi, hogy a Szolidaritás majd mindenkit képviselni fog, az ugyanabban a tévedésben leledzik, mint aki azt képzeli, hogy majd a Fidesz és a Fényességes lesz a megváltás.

Utoljára Noé bárkájában volt el békében egymás mellett a róka a libával, de ez még látványnak is annyira borzasztó volt, hogy Noé nem is bírta ki józanul.

Nem lenne persze baj, ha lenne egy erős szakszervezeti mozgalom és lennének tiszta profilú pártok, melyekről világosan tudni lehet, hogy kinek az érdekérvényesítését szolgálják.

Sokat segít azért e cél elérésében a Mi Védelmezőnk, hiszen igencsak retardáltnak kell annak lenni, aki még ma sem látja, hogy kik járnak állandóan jól a Fidesz kormányzása alatt, mely társadalmi csoportok a nyertesek és melyek a vesztesek.

Ha a Szocialista Párt a bérből-fizetésből élők, a valóban kisvállalkozók és a nyugdíjasok érdekeit képviseli majd, akkor a szakszervezetekkel való kapcsolata természetes módon megoldódik, a közös érdek összehozza az érintetteket.

A magyar társadalomban tízmillió érdek van, ezek között kell lavírozniuk a politikusoknak és a szakszervezeteknek is, érdekeket megjelenítve és ütköztetve, kompromisszumokat kínálva és elfogadva - vagy elutasítva.

A szocialistáknak ez a helyzet akár kedvezhet is, talán fogékonyabbá teszi őket a belső kompromisszumokra is, hiszen a mai tüntetésen világosan kiderülhetett számukra is, hogy mit vár tőlük a választó.

És az is kiderült, hogy vannak olyan érdekek, melyek felülírnak minden belső vitát - talán nem csak Gyurcsány vád alá helyezése esetében kellene ezt megtapasztalnunk.

Amikor a tüntetésen sorban felbukkannak Mesterházytól Kiss Péterig, Lendvai Ildikótól Kovács Lászlóig a szocialista politikusok, annak már magában mozgósító ereje van.

Le lehetne vonni a konzekvenciákat.

Persze azt azért nem kellene elhinni, hogy ezzel a mai kihallgatással véget is ért Gyurcsány vegzálása, vagy, hogy most hirtelen leszállnak Szilvásiról vagy kiengedik az évek óta előzetesben ülő szocialista politikusokat.

Nem, nem, soha – már, hogy stílszerűek legyünk

Lesz itt még újabb vádpont, újabb idézés, lesz bármi, csak ne arról kelljen beszélni, ami a valós gond. Arról, hogy a gazdaságpolitikát Viktor elkúrta.

Nem kicsit.

Nagyon.

Vannak már olyan vélemények, melyek szerint küszöbön áll egy újabb adóskockázati leminősítése az országnak, azt is felvetették már egyes elemzők, hogy megint szüksége lenne egy olyan biztonsági hitelkeret-szerződésre az IMF- el, mint amilyet Gyurcsány kötött és melynek segítségével ki tudtuk védeni a világgazdasági válság negatív következményeinek jelentős részét.

Persze erre nemigen számíthatunk, mint ahogy mostanában konyakos libamájpástétomra sem, de ha így folytatjuk, akkor még a kenyeret is a kukából fogja venni az ország legszegényebb harmada.

Orbán meg verheti a fejét a falba, bosszúvágya elhomályosította a tisztánlátását.

Nagy szívességet tett Gyurcsánynak, ő teremtette meg neki azt a médiafigyelmet, melyet egyébként elzártak volna előle.

Gyurcsány ma remekül viselkedett, minden diktatúraellenes demokrata büszke lehetett rá.

Orbán úgy belekeveredett ebbe az ügybe, mint macska a házicérnába.

Vajon, hogy fog ebből a helyzetből kikecmeregni?

Érdekes hónapok jönnek – magyarember tanulgatja a demokráciát…

:O)))

MANDÁTUMOK

Hogy a szocialista frakció tagjai úgy tesznek, mintha nem értenék, az még csak rendben is van, de hogy azok is így tegyenek, akiknek egyébként a saját jövőjüket is tekintve elemi érdekük lenne, hogy megértsék a Demokratikus Koalíció javaslatát, az már mégiscsak meghökkentő, egyben árulkodó is.
Amikor a Platform azt javasolta a párt országgyűlési képviselőinek, hogy valamennyien méressék meg magukat közvetlenül az őket jeölő pártszervezetekkel, akkor nem egy vadonatúj ötlettel állt.
Már a választások másnapján téma volt ez a párttagok és a szimpatizánsok körében, a többség elkeserítőnek találta, hogy a frakcióban azok legyenek, akik elhasználódtak az évek során, akiknek a bölcsességére ugyan szükség lenne, de nem okvetlenül a Parlamentben.
A választások óta eltelt időszak csak ráerősített erre a véleményre, az elmúlt ónapok alatt a Szocialista Párt hajója tvábbra is őrzi biztos helyét a zátonyon, a választók - és főként a fiatalok- jelentős része csak legyint, ha meghallja, hogy Szekeres Imre nyilatkozott vagy ha Kovács László elmondja a véleményét.
Még a szimpatizánsolknak is az a véleményük, hogy a frakció tagjainak nagy része csak a kivárásra játszik, ezt a ciklust még ki akarja húzni a képviselői juttatásokkal, a megcsorbult, de azért még létező társadalmni tekintéllyel, aztán jöjjön, aminek jönnie kell, utánunk a vízözön.
Márpedig a vízözön jönni fog és el fogja mosni a szocialisták maradványait, ha nem történik gyors és mélyreható változás.
 A probléma minimálisan is kettős - egyrészt nem lehet a változásokról hitelesen beszélni megkopott és a harcokban vagy az alkalmazkodásokban ehasználódott nevekkel.
Ezt van, aki érti  - kívülnézetből ilyennek tünik Lenvai Ildikó, - van meg, aki nem.
Ez igen sajnálatos, hiszen nem nyeretlen kétévesekről van szó, de hát van olyan, hogy az ember másokkal kapcsolatban kristálytisztán lát, saját magával kapcsolatban viszont illúziókba ringatja magát.
Nem nyerő magatartás ez, szembe kellene nézni a társadalmi hangulattal, tudomásul kellene venni, hogy eljött az a perc, amikor részvételük a politika első vonalában nemkívánatos, mert pusztán a ténnyel, hogy ott vannak - ahol, ártanak a pártnak.
Másik nagyon fontos dolog, amit illene tudomásul venni, az egy természetes folyamat következménye - az öregedésé.
Egy roppant kiélezett helyzet kezeléséhez nem elégséges a hosszú évek során megszerzett rutin, ide lendület kellene, friss szemlélet, új megoldások, rugalmas agy és komoly fizikai állóképesség.
Minden tiszteletem dacára meg kell mondjam, hogy nem hiszek benne, hogy a pártgerontokrácia fogja teherbe ejteni a mai magyar baloldalt.
A dolog már régen generációs konfliktussá terebélyesedett volna, ha a Szocialista Pártban lennének generációk, de nemigen észlelhető a létük.
Itt öreg emberek akarnak vezetni öreg embereket, a fiatalok közül meg azokat támogatják, akik alkatilag alkalmasak arra, hogy ugyanolyan öregesen baktassanak, mint ők teszik.
Sajnálom Mesterházyt, mert ezek az emberek - bármennyire is sajnálatos - de már régen kint fekszenek majd a Stiglickertben, mikor neki még mindíg politikusnak kellene lenni - de kiket fog majd képviselni?
A dolog ma úgy néz ki, mint a bolondok lakodalmában, ahol  az érdekeltek leülnek falatozni, megeszik a libát, a tojásokból megsütik a maguk kis rántottáját, aztán ezzel a maguk részéről elvégzettnek tekintik a feladatot - boldog jövőt kívánva üres spejzot hagynak a fiatalokra.
Mesterházy elmondta, hogy a párt megújulása ütemterv szerint folyik, lesz tanácskozás, megvitatás, aztán majd határozat is lesz valószínűleg arról, hogy akkor most megújultunk, az idősebb elvtársak megveregetik majd a vállát - csak így tovább -  aztán lehet, ha akar egy Thürmert idéző párt  vezetője talán, a választási vereség után.
De akkor a veteránok és csatlósaik már nem lesznek sehol, mert ahhoz a választáshoz ők már nem fogják a nevüket adni.
Új arcok kellenek, új munkamódszerek, és még csak az sem biztos, hogy csak fiatalokra van szükség, de a fiatalokra mindenképpen szükség van.
Nem a tönkretett hivatalos  és hivatásos fiatalokra gondolok, hiszen lassan már kételkedni kezdek benne, hogy egy felpörgetett ritmust fel tudna-e venni egy Újhelyi vagy egy Tóbiás, vagy már nem lehet kizökkenteni őket sem a Patópálos papírpolitizálásból?
Kellene vonzó és akciókész ifjúsági szervezet, kell gyermekszervezet, mely a napi politikát tekintve  apolitikus, de a baloldali értékeket adja át a gyerekeknek is, kellenek olyanok, akiket nem bénítanak  ezeréves kompromisszumok emlékei  és akiknek nem kell tartaniuk a wikiLeaks esetleges leleplezéseitől.
Ezt a pártot újjá kell építeni, méghozzá az alapoktól kezdve, a tagrevízióval indítva a feladatok hosszú sorát.
Nagy feladat, sok okos ember kell hozzá, szükség lenne a mai öregek tapasztalatára és bölcsességére is, de ehhez ők is kellenének.
Tulajdonképpen rajtuk múlik a dolog.
Ha nem félnek megméretni magukat, vagy belátják öként, hogy most hátrébb kell lépni egyet, nagyot nőhetnek a választók szemében.
A fiatalság és az öregség nem érdem, mindkettő állapot.
Egyik sem jogosít fel semmire, mert mint tudjuk, van öreg zenész, van fiatal zenész, meg van jó zenész.
Na, őt kellene sürgősen megkeresnünk...


:O)))

BANKOK, BANKÁROK, BALEKOK

A legfrissebb vezérszó a fidesz kommunikácoójában a bankár.
Olyan ő, mintha a korai ötvenes évek Ludas Matyijából és a Stürmerből  ollózta volna össze Szijjártó, aki aztán egy laza mozdulattal a szocialistákhoz köti a fogalmat: a gaz szocialisták, ahelyett hogy óvták volna az embereket a valutában történő eladósodástól, egyenesen bíztatták őket a hitelfelvételre.
Az is lehet, hogy akit nem talált el az utánadobott hitel,azt két szoci aktívista lefogta, majd a közismerten szocialiata bankárok immár álló célpontot találhattak el  biztosan ölő hitelükkel.
Szép történet ez, alkalmas arra, hogy kielégítse egy elég széles társadalmi réteg igényeit, azokét, akiknek elemi szükséglete haragudni valakire, aki az ő összes búját-baját okozta.
Mielőtt bárki is érdelkődne, egy autóhitel erejéig magam is érintettje vagyok a hitel-katasztrófának, és ábrándos tekintettel emlékszem vissza a hajdani hatvanezer forintos törlesztőrészletemre, amely mára száztízezerre növekedett, és melyet már hálistennek csak három hónapig kell fizetnem.
Mégis azt mondom, hogy nem a bankárokra kell haragudni, ők csak úgy viselkednek, ahogy ez egy üzletembertől elvárható: maximalizálni szeretnék a nyereséget.
Hogy úgy viselkednek, mint a liba, amelyik betévedt a kukoricatárolóba? 
Ne rójuk fel nekik, magánemberként mi sem viselkednénk másként, üzletemberként meg pláne nem, főként, ha a környezetünk sem gyakorolja az önmérséklet nemes erényét.
A szocializmus évei alatt a kereskedelmi bankok inkább működtek hivatalként, mint pénzintézetként, nem szorította őket részvényeseik profit-elvárása, meg aztán a képlet tiszta volt, a hitelmódozatok száma korlátozott, a verseny meg ismeretlen fogalom.
A "megyek az OTP-be" jelentette a bankéletet, ez volt "a" bank, ezen szocializálódtunk.
Aztán jöttek a rendszerváltó szép évek, mikor máról-holnapra bakpaloták nőttek ki a földből és az olajpadlós szobájában üldögélő kishivatalnokból hirtelen pénzember lett, a bankszféra meg gyors ütemben rátelepedett a gazdaságra, finanszírozta a kor nem éppen szűzleányi tisztaságú privatizációs üzleteit és a bankvezérek maguk is óriásit hasítottak a prédából.
Volt, aki magát a bankot tette magáévá és vált az ország leggazdagabb emberévé, volt, aki csak a sápot húzta le a trükkös üzletekről, de olyan bankár nem volt, aki ne lett volna részese a felemelkedő újgazdag réteg társasjátékának.
Az átlagember viszont elfelejtett megtanulni bankul, különös tekintettel arra, hogy a bankok úgy viselkedtek és gy viselkednek vele szemben a mai napig is, mintha hatóság lennének, a felkínált szerződéseik megkérdőjelezhetetlenek, ha kell a pénz elfogadod, ha nem, mehetsz világgá.
Aztán meg az átlagember nem jogász, és bár a közjegyzőnél elmagyarázzák neki a szerződés fontosabb elemeit, de hiába.
Nem szokott hozzá, hogy lehetnek végletes helyzetek is, nem tudja még kalkulálni sem, hogy adott esetben egy árfolyamingadozás mit hozhat számára, az meg, hogy kétségbe vonja a kezelési költségek számításának módját, fel sem merül benne.
Egy ilyen helyzetben nem lenne irreális követelmény, hogy az állam megfelelő szervei képviseljék az állampolgár érdekeit és a szerződések előzetes átvizsgálásával vegyék elejét a maihoz hasonló helyzeteknek, de erre mostanában nem fog sor kerülni, attól tartok.
Az a párt, amelyet a bankszférában nyakig érdekelt támogatók tartottak életben és finanszírozták kampányait, randalírozásait, az nem tud és nem mer belemarni abba a körbe, melynek hatalmát köszönheti.
Csányi,  Demján érdekeltek a bankszférában, ha az ő érdekük azt kívánja, hogy a külföldi bankok menjenek világgá, hát akkor ez a kormány ennek érdekében fog tevékenykedni.
Persze hosszú távon ez eléggé kockázatos dolog, de Orbán számára mindíg a ma a fontos, a holnappal majd akkor kell törődni, ha megértük, kerüljön, amibe kerül.
Nem esik szó itt a devizahitelek kapcsán az Orbán által a jegybank-vezéri székbe ültetett Járai szerepéről, akinek kamatpolitikája vezetett oda, hogy a forinthitelek jelentősen megdrágultak a devizahitelekhez képest, és ezzel tulajdonképpen ők terelték a népet a devizahitelek felé, hiszen az átlagolgárt a törlesztőrészlet érdekli, nem a banküzemi finomságok.
Ott szeret hitelhez jutni, ahol a havi teher kisebb, azzal tud kalkulálni és a kockázatot is ésszerű határok között tudja csak elképzelni, ezért veszélyérzete sincs.
Bankokra szükség van, mint ahogy hitelre is, hiszen a gazdaságnak ez a motorja, a magánembernek pedig módot ad vágyai elérésére.
Most éppen az folyik, hogy valamennyiünkkel akarják megfizettetni azokat a hiteleket, melyeket tulajdonképpen már megfizettünk a bankoknak, meg velünk akarják megfizettetni a jómódúaknak kedvező végtörlesztések költségeit.
Pedig jobb lenne hozzányúlni a banki hitelezés szabályozásához, a bajbajutottak valóságos megsegítéséhez, a devizahitelek törleszthető forinthitellé konvertálásához, a hitellel kapcsolatos működési költségek jogszerűségének felülvizsgálatához.
Álom.
Itt nem az állampolgár érdeke számít, csak Orbán hatalmi szempontjai és a mögötte álló gazdasági klikk érdekei.
Ez a társaság a viselkedést nem Görög Ibolya remek könyveiből tanulta, hanem kitették maguk elé mint kottát Rákosi brusúráit a kapitalizmus természetéről és a kapitalista viselkedéséről, és abból játszanak.
Mikor lesz itt egyszer majd emberarcú kapitalizmus?


:O)))

LÍBIA

Lehet, hogy mégiscsak Viktornak van igaza?

A világ elorbánosodik, az államokat ugyanúgy pőre érdekek mozgatják, mint Orbánt és vazallusait, és a népeket nagyiparilag is éppoly hülyének nézik, mint minket ez a mucsai Géniusz.

És a népek ugyanúgy tapsolnak Amerikának, mint ahogy nálunk tapsolnak az ostoba hívek, és éppúgy beszopják az idióta baromságokat, mint Viktor szerelmesei.

Az ENSZ pedig buzgón asszisztál a humanitárius segítségnyújtáshoz, melynek során a saját nagyságába beleszerelmesedett nagyhatalom egy bajból kettőt csinál, és lehet, hogy a második nagyobb bajjá eszkalálódik majd, mint amekkora baj az alapbetegség volt.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa csütörtök éjjel megszavazta a Líbia feletti repüléstilalmi övezet felállítását, de ennél is tovább mentek, a civilek védelmében szárazföldi támadáson kívül bármilyen lépés engedélyezett.
Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy szabad prédává tették Líbiát, Kadhafit és most valószínűleg nekilátnak előadni második szereposztásban ugyanazt, amit egyszer már sikerre vittek Szerbiában – nem biztos, hogy tapsvihar lesz a vége.
Líbia ugyanis nem Szerbia, Kadhafi sem egyszerűen csak egy hibbant diktátor, hanem agy olyan ország mellesleg legitim első embere, aki egy olajtengeren üldögél.
És most kéretik a legitimációt nem a szó angolszász értelmében vizsgálgatni, merhogy az afrikai kontinens államai nem nyugati államok, a fejlődésük sem nyugati mintára ment végbe, és talán az Egyesült Államok egyik legnagyobb tévedése, ha azt gondolja, hogy az amerikai társadalmi berendezkedés a jószándékú nagybácsi fergeteges pofonjai segítségével zökkenőmentesen bevezethető bárhol a világon.
A fejlődés lépcsőit nem lehet átugrálni, különösen nem, ha a résztvevők mégcsak nem is fejlődésnek érzik a dolgot.
Ha valaki, mi aztán megtanulhattuk, hiszen próbálták ránk kényszeríteni fegyverekkel a bizáncias orosz diktatúrát kommunizmus címen és éppen most gyalogolunk a mitugrász vezetésével döngő léptekkel kifelé a gazdaságilag ránk oktrojált nyugati polgári demokráciából.
Ha tanulmányozzuk a történelmet, akkor láthatjuk - ezek a kísérletek csak kudarcokat hoztak, kezdve a sah iráni tevékenységével és befejezve a tálibok által uralt Afganisztánban a betonerődök mélyén életüket vesztő fiatalokkal.
Ahogy anno Che Guevara forradalom-exportja eleve halálra volt ítélve, ugyanúgy sikertelenségre van ítélve az a törekvés, hogy egy párszáz éves hátrányban levő társadalomból modern országot csináljon bárki, bármekkora anyagi ráfordítással.
Méginkább, ha ez az anyagi ráfordítás bombákban manifesztálódik, teljesen humánus ódon irtva ki a védelmezett polgári lakosságot is.
Persze a kenetes dumák ellenére az igazi cél az olaj.
Merthogy arra nagy szüksége van Európának ugyanúgy, mint az Egyesült Államoknak, megaztán mégiscsak méltánytalan, hogy egy ekkora kincs felett egy despota gyakorolja a felügyeletet, - mennyivel jobb, ha amire nekünk van szükségünk, a felett mi diszponálunk!
Indok a támadásra persze mindig van, Irakban a vegyifegyverek léte, Afganisztánban a tálibok vallási fanatizmusa, most Líbiában a polgári lakosság elleni támadás az indok.
Persze aztán – miután Szaddamot kivégeztették törzsi-politikai ellenfeleivel – kiderült, hogy vegyifegyverek nem voltak, atomprogram sem volt sehol, viszont a nyugati érdekek ott voltak és ez volt a meghatározó.
Áh – mondta az USA – az én anyám hernyótalpas?
Nem?
Akkor én hazudok?
És máris ott turkáltak egyenes adásban Szaddam szájában, aki egyébként egy cégéres gazember volt, de aki a közel-keleten nem cégéres gazember, abból soha nem lesz államelnök.
Most Líbia esetében a polgári lakosok elleni támadás az ürügy.

Azért azt nem ártana tisztázni, hogy meddig polgári lakos a polgári lakos, pontosabban, ha a polgári lakos kezében RPG-7-es rakéta van, esetleg gépágyúval lövi a kormányerőket, akkor ő civil lakos e egyáltalán?
És vajon van e joga egy kormánynak az ellene támadóra lőni, kiabáljon a támadó bármilyen gyönyörű jelszavakat?
Forradalmárkodni veszélyes üzem, a lelkes forradalmár lehet, hogy holnap jobb esetben fogoly, rosszabb esetben egy meszesgödör tölteléke lesz valahol Benghazi mellett.
És talán jobb is, ha nem tudja, hogy az ő hősies harca csak arra lehetne esetleg jó, hogy egy kicsit őrült, nacionalista arab diktátort lecseréljen egy nyugatkonform modellre, aki majd - ha ellene emelne fegyvert - ugyanolyan hidegvérrel löveti halomra társaival együtt, mint most teszi Kadhafi.
Így aztán most repülési tilalom van, már hogy a szuverén Líbiai Arab Szocialista Népi Nagy Dzsamahirija repülőgépei részére, és egy ilyen intézkedés esetén a vadlibák sincsenek biztonságban a humanista hevülettől fűtött európai repülőgépektől, pedi az ember azt gondolná, hogy Líbia a libáké!
Nem hiszem egyébként, hogy sok időnek kell majd eltelni az amerikaiak bekapcsolódásáig, hiszen azért a koncot a jelenlevők ráncigálják majd szanaszéjjel, és ugye amíg a hímoroszlán jól nem lakott, addig a nőstényeknek és a kisoroszlánoknak kuss van…
Persze Kadhafi tanulhatott Szaddam sorsából és a helyzete is más, mint az iraki diktátoré volt.
Kadhafi tekintélye az arab világban igen nagy és aki azt gondolja, hogy az arabok mai lázadásai az Egyesült Államok iránt támadt hirtelen szerelemből következtek be, hát az bizony nagyon ostoba.
Az arabok gyűlölik Amerikát, és most már hálistennek gyűlölni fogják az Uniót is, márpedig él egynéhány arab Európa nyugati felén, akik közül nem egy érez erős gyűlöletet befogadó országa bel és külpolitikája iránt.
Kadhafinak van pénze a harchoz és vannak fanatikus követői is, és csak az Úr tudja, hogy mije van még, amit bevethet adott esetben a mai kereszteslovagoknak álcázott rablók ellen.
Nem könnyű napok jönnek, és ha a dolgok elfajulnak, akkor érheti még meglepetés Európát is, meg az amerikaiakat is.
Mellesleg az oroszok és a kínaiak is be fogják nyújtani a számlát az ENSZ Biztonsági Tanácsában tanúsított tartózkodásukért, efelől percnyi kétsége se legyen senkinek.
Aztán a többi már csak lutri, - mi van, ha pl. Kadhafi Líbiája összefog Iránnal, vagy elkezdi pénzelni a tálibokat, mi van, ha egy-két polgári repülőgép felrobban, ha amerikaiakat és mostmár akár európai turistákat ölnek valamilyen vallásháborús jelmezbe öltözve, mi van, ha az iszlám fundamentalisták megerősödnek, mi van, ha eluralkodik a világban a terror.
Kadhafi pedig az utóbbi években egyre jobban próbált alkalmazkodni a Nyugathoz, ha ezt az akciót túléli, akkor csináltunk Európának egy veszélyes és engesztelhetetlen ellenfelet.
Valamiért mindig eszembe jut Nostradamus jóslata a harmadik világháborúról, melyet egy arab despota fog kirobbantani, - nem bánnám, ha nem válna be kivételesen.
Hát, majd meglátjuk.
Insallah…

:O)))

A bejegyzés a kapcsolat.hu portálon is olvasható.