MEGROVÁS

Barna bácsit megrótták.

Barna bácsi egy idióta, de ehhez, mint tudjuk, Simicska óta minden magyar állampolgárnak joga van.

Barna bácsi csinált magának egy maszek vasfüggönyt, csak nem azt a light változatot, mint amivel annakidején a béketábort védtük az imprilista divernyákoktól, meg a magyar lakosság ostobábbik felét a cocacolamámor ártalmaitól - nem ám 24 Volt, kettőötven aggyálneki, durrbele a közepibe!

Barna bácsi a különösen értékes uborkáit védte az illetéktelen behatolóktól, akik rájártak éjjelente a dús termésre, ami kétségkívül bosszantó, de talán egy tömegmészárlást mégsem ér meg.

Barna bácsi beszerezhetett volna ugyan a drót árán egy moszkvai őrkutyát vagy egy komondort is, de azokat etetni kell, míg a csupasz drótnak nincs szüksége fülvakargatásra sem ahhoz, hogy harapjon.

Barna bácsi jól végezte dolgát, és ártatlan tekintettel meggyilkolt egy embert, egyet pedig súlyosan megsebesített.
Barna bácsi azt mondta, hogy nem tudta, hogy a kettőhúsz alkalmas az emberi élet kioltására, azt hitte, hogy csak bizsergetni fogja a magánlaksértő tenyerét, hiszen ő is kipróbálta kesztyűben, gumicsizmában, oszt sehol semmi sérülés – igaz azért meg nem nyalta a vezetéket, pedig aki ilyen, ugye, attól ez is elképzelhető, de hálistennek nem…
Az áldozat koporsójára még hullottak a rögök, mikor Barna bácsi már hőssé lényegült át, és példaképpé.
Kossuth Lajos szülőfaluja karolta fel a mi Barna bácsinkat elsőként, de aztán – kisvártatva – felsorakozott mögé az egész jobboldal, csupa mélyen érző, igazszívű magyar ember, akik rendszeresen járnak áldozni vagy Úrvacsorát venni, és a hasukon már lyukas a ruha, annyit csúsztak hason a templomokban.
Azért akadtak olyan ostobák, akik azt mondták, hogy talán egy ember halála mégsem áll arányban a vasárnapi nokedlis libapörkölthöz társítható uborkasalátával (kissé fokhagymásan, tejfelesen, csipetnyi pirospaprikával, vagy apróra vágott hegyes zöldpaprikával ékítve – a liba beszerzése csak az étkezés előtti napon esedékes, hadd gyönyörködjön a jószágban addig is a Mari néni…).
Ezért hát a mi Barna bácsinknak bíróság elé kellett állnia, hadd lássa az ország, hogy itten esélyegyenlőség van, mégha a mi Barna bácsink összesen annyit nem töltött fogdában, mint ha rajtakapták volna az uborkatolvajt élve – de nagy kár is, hogy hóttában nem lehetett bevarrni úgy egy évre előzetesbe, hadd tanuljon belőle a többi kohány!
Kapott is vérfagyasztó ítéletet első fokon – egy évet, felfüggesztve, a rohatt komcsi vérbírótól.
De aztán győzött az igazság (még sajnos nem jogerősen…) és Barna bácsit az Ítélőtábla az első fokú ítéletet hatályon kívül helyezve megrovásban részesítette, merthogy milyen gondosan járt el, csak egyet vert agyon az áram a három közül.
Most azon töröm a fejem, hogy a kertbe telepítek néhány kézigránátot fejmagasságba, a kioldókarikához drótot erősítek és azt úgy térdmagasságban vezetem, hadd botoljon bele, aki fejetlenül rohan megdézsmálni a tulipánomat, merthogy az az enyém.
És a libaól mellé gépágyút telepítek, mozgásérzékelővel, hadd hulljon a férgese!
Barna bácsi sajnos aránytalanul és alkalmatlan eszközzel védekezett, mivel a dolgok legutóbbi állása szerint az emberi élet még felülírja az uborka tulajdonlásához fűződő érdeket, az pedig, hogy Barna bácsi mecsoda gondosságot tanúsított az nettó hazugság.
Az igazságszolgáltatás ma Magyarországon egy nagy kalap szaracént se ér.
A bírósági szervezet álságos, politikától átitatott ócska testület, selejtes termékei között kell botorkálnunk, mintha jogállamban élnénk.
Alkalmatlan, gerinctelen és/vagy ostoba bírók ülnek azokon a pulpitusokon, ahonnan magas ívben tehetnének a politikai elvárásokra, megrendelésekre.
De ők meg akarnak felelni valamiféle kimondott vagy kimondatlan pártos követelményeknek és ítélnek, mintha a pártoktól kapnák a fizetésüket, holott nekik kellene a Köztársaság legmegvesztegethetetlenebb, legtisztább jellemeinek lenni.
Itt viszont nincs bírói ethosz, itt megfelelés van, itt a nemtaggyűlés-taggyűlést a forma mentén bírálják el, nem pedig a törvényhozó szándékát veszik figyelembe, itt a cigány libatolvaj hónapokig ül előzetesben, míg a milliárdokat sikkasztóbróker röhög a társadalom pofájába.
Itt csak cigányt lehet elítélni rasszista bűncselekmény miatt, mert ha azt mondja valaki, hogy kötelet a cigánynak, az nem népcsoport elleni izgatás, csak véleménynyilvánítás, de ezer ügyben lehet érzékelni a politikai megrendelésre szabott ítéletet…
A bíróságok a tetejében egyértelműen jobbra húznak és ha akad egy-egy tökös bíró, aki meri visszautasítani egy előzetes időtartamának meghosszabbítását, akkor azt úgy nézegetjük, mint Csemegi Károly reinkarnációját.

Nem kívánom én Barna bácsi felnégyelését, nem hát – de azért lehetne esetleg találni valami megfelelő mértéket, mellyel ki lehetne fejezni a társadalom rosszallását az üggyel kapcsolatban.

Mégsem rendjénvaló tán a a mondást – az én házam az én váram – egy az egyben átültetni a gyakorlatba, ágyúkkal, sáncárkokkal, gyilokjáróval, - lehetne talán némi önmérsékletet tanúsítani a Szent Uborkák védelme során.

És esetleg el lehetne gondolkodni azon is, hogy a három bánatos cigánynak is egyszerűbb lenne elmenni a zöldségeshez és belenyúlni a zsebébe, kifizetni azt a kiló uborkát oszt hazaballagni, mint átvágni magát a mucsai Doberdó szögesdrót és aknamezején…

A helyzet pedig nem látszik javulni, a bíróságokat is maga alá akarja gyűrni a mi Viktorunk, teljesen feleslegesen egyébként, merthogy ez a banda neki húzza már évek óta.

Neki elég, ha felrikkant: Józsikám kilóg a farka – mire is Józsi prímás majd mondja, hogy ezt a dalt nem ismeri, de ha esetleg eldúdolna egy-két taktust…

Barna bácsi, az emeritus képviselőjelölt pedig nyugodt lehet – neki a haja szála sem fog görbülni, a cigányoknak sem lesz munka továbbra sem, csak a segélyt nyirbálják még kurtábbra, és abban reménykednek, hogy majd Viktor toppant egyet és jogkövető lesz mindenki, ha éhendöglik is.

Barna bácsi egyébként harminc kiló uborkát adományozott Monoknak, abból 15 kilót neki, tizenötöt meg az idióta (ámbátor az árvíznél derekasan helytálló) polgármesternek kellett volna egyesével feldugni, hátha attól kicsit élesedett volna az elméjük…

:O))))

KIS EMBER

Nagy izmokkal és terjedelmes egóval…

Valószínűleg alacsony termete mellékhatása az a pökhendi kivagyiság, mellyel az őt körülvevő világot megpróbálja meggyőzni saját rátermettségéről.

Személyes szerencsétlensége, hogy kicsinek született, ezért állandóan ugrálnia kell, ha észre akarja vetetni magát a nemzetközi porondon, különösen akkor, ha az arab térségben külpolitikailag nem is mondható túlzottan sikeresnek - sőt.

Rettenetes nyomás nehezedik rá, elődei között külpolitikai téren igazi politikai „nehézsúlyúak” vannak, embert próbáló feladat lehet számára „nemzetközileg valakit” csinálni magából.
Hát most nekilátott rendesen, a kezébe kaparintotta a folyamatok irányítását és megjelent mint nemzetközi tényező, kockára téve ezzel a világ és Európa biztonságát.
Sarkozy szerepe a Líbia elleni támadásban kissé túl markánsra sikeredett, a francia elnök szinte belelökte az alkalmi koalíciót a támadásba.
Francia gépek végezték a felderítést, ők mérték az első csapást is a líbiai kormányerőkre, és ez elég volt ahhoz, hogy magát kihúzva peckesen sétálgasson a gall kiskakas, de azt elmondani, hogy a nyugati világban osztatlan közönségsikert aratott volna, mindenesetre túlzás.
Lehet, hogy ha a dolog véletlenül jól sül el, akkor hoz neki valamennyit belpolitikailag, de lehet ennek az ügynek negatív kimenetele is, és rengeteg a kockázata még siker esetén is egy olyan országban, amelynek az észak-afrikai arab államokkal, - általában az arab világgal - sokkal szorosabb kapcsolatai vannak, mint a többi európai hatalomnak.
Elsősorban a Franciaországban élő nagyszámú arab lakosság révén, merthogy az arabok ott vannak a francia társadalom mindennapjaiban, a felső tízezertől a köztisztaságban dolgozókig, egyébként is meglehetősen frusztráltak – könnyű feladat közöttük az arab ügy támogatóira találni.
Merthogy ha a Nyugat összefogva támad, akkor előbb-utóbb létrejön az arab egység – na, nem minden tekintetben, de abban mindenképpen, hogy a Nyugatnak nincs dolga az arab világban.
Egyébként is szerencsétlen ügy ez, Amerika úgy vesz részt benne, mintha a fogát húznák, hiszen Obama feltehetőleg nem akar újabb hadszíntéren bozótharcokba keveredni, egyébként is fintorog a Sarkozy által összetákolt alkalmi szövetség láttán, hiszen van itt egy biztonságot garantáló katonai szervezet is kéznél, ha már mindenképpen - akkor miért nem a NATO?
Nem nehéz erre a kérdésre válaszolni, a választ úgy hívják, hogy Angela Merkel.
Németország - bár teljesen egyetért az akció humanitárius céljaival – de semmiképpen sem kíván katonai kalandba keveredni, ők – ellentétben velünk is például - nagyon megtanulták azt a leckét, melyet a II. Világháború adott nekik, még a gyanúját vagy a látszatát is kerülni akarják annak, hogy a német állam agresszor lenne.
És Németország nélkül nincs NATO.
A katonai akció meg gyakorlatilag nem hozott semmit, legfeljebb átmenetileg azt érték el, hogy a líbiai légierő a földön maradt, de ezen kívül Kadhafi szép szisztematikusan végez a lázadással, melynek – nagyon úgy tűnik – nincs túl széles társadalmi bázisa, bár a Nyugat ezt a látszatot szeretné fenntartani.
A líbiai nép a környező országokhoz képest nem élt rosszul, Kadhafi nem nyomorgatta őket, nemigen szórakoztatta népét idétlen attrakciókkal, ambíciói leginkább a nemzetközi kapcsolatokra irányultak, ő nem népe atyja szeretett volna lenni, hanem az arab világ egységének megteremtője, számtalan kudarca ellenére.
Hát most majd besegít neki a Nyugat, lesz itt egység hamarosan, ha így folytatódik.
Egyébként az sem érdektelen, hogy ezidáig a támadókra egyetlen lövést sem adtak le líbiai oldalról, holott a technika rendelkezésre áll, - ugyanolyan légvédelmi rakétáik vannak, mint amilyenek nálunk is hadrendben állnak.
Ez szerintem nem okvetlenül azt jelenti, hogy Kadhafi beletörődött a megváltoztathatatlanba, jelentheti azt is, hogy nem Líbiában akar válaszcsapást mérni.
Nem egy barátságos dolog ezt elképzelni sem.
És akkor még ott vannak a diplomáciai bonyodalmak.
Anglia, Franciaország, Olaszország és a többiek ott ülnek már nyakukban szalvétával a pecsenyéstál körül, kezükben ott a kés, a tálban meg ott a liba, de sajnos még rajta van a pehelybéléses nagykabátja és nem átall gágogni sem.
Az asztal mellett többen is gyanakodva nézik – fogyasztható ez egyáltalán?
Az USA köszöni, most nek kér belőle, kicsit elcsapta a hasát a két legutóbbi lakomáján, de fiatalkorából sincsenek túl jó emlékei, rontotta ő el a gyomrát már Vietnamban is.
Aztán lassan jön az elnökválasztás is – kinek kell egy olyan elnök, aki nyakig ül a libaszarban?
Merkel meg nem szereti a libát, - de majd küld hozzá bazsalikomot.
És ott vannak azok is, akiket nem hívtak meg az asztalhoz, - na, azokkal még lesz itt baja a dicső keresztesvitézeknek.

Oroszország máris kifejezte elégedetlenségét amiatt, hogy az alkalmi koalíció messze túlterjeszkedett az ENSZ BT felhatalmazásán, Kína sem úszik a boldogságban, Líbia pedig kezdeményezte a BT azonnali összehívását az országot ért agresszió miatt.

Nemigen jósolható meg, mi lesz a dolog kimenetele, de ma, ha egy katonai támadás nem jár átütő sikerrel egy hét alatt, akkor abból csúnya sárdagasztás tud keletkezni, márpedig az idő itt nem a támadóknak dolgozik.

És a pénz is rengeteg, amit erre kell fordítani, emellett az még egyáltalán nem biztos, hogy az angol vagy a francia társadalom jónéven veszi, hogy vezetői belebonyolódnak egy olyan háborúba, amely a társadalomnak semmi jót nem hoz, ellenben növeli az egyébként is mára állandóvá vált és a hétköznapokban rettenetesen idegesítő fenyegetettséget.
Orbán meg nézegeti itthon a híreket a televízióban, és időnként felhívja Martonyit:
Te János, még mindig nem hívtak engem?
Nem lenne jó ötlet hónom alatt egy Márai-kötettel felkeresnem Sarkozyt, a közismert személyes jó kapcsolatainkra való tekintettel, és felajánlani egy lovas-svadront Benghazi megtámadására?

A liba meg közben feláll, kilép a tálból, odapottyant egyet a vendégseregletnek és felháborodottan sziszegve eltotyog vissza a sivatagba, a hanyag tevék közé, akik elfelejtették agyontaposni…

:O))))

ÉRTÉKMÉRTÉK...

Csendes nap ez a mai.

Ma nincsenek világrengető hírek, ami ezelőtt tíz-húsz évvel még rendkívüli kiadásokat indokolt volna, ma nem éri el a média ingerküszöbét.

Igaz ugyan, hogy Japánban ezrek haltak, igaz, hogy nem robbant fel egyetlen atomerőmű sem, csak majdnem, de ez már tegnapelőtti meg tegnapi hír.

Igaz az is, hogy Európa megtámadta Líbiát, de ez már tegnap eldöntött tény volt,.

Az is igaz, hogy ma egy francia vadászgéptüzet nyitott egy líbiai harcjárműre és „valószínűleg” megsemmisítette, de a mai világban ez sem hír, hiszen egy harci repülő lőtt egy harcjárművet – nem egy tétel.

Igaz az is, hogy igencsak kellett iparkodni a rakétákkal megvalósított segítségnyújtással, merthogy ha Kadhafi visszafoglalja Benghazit, akkor elfogy az indok – nincs tovább kit megvédeni.

Így aztán ott áll Líbia körül az összes olyan ország, amelyet már egyszer Irakban és egyszer Afganisztánban is tanítgattak arra, hogy egy háborút elkezdeni nem nehéz, de kiszállni belőle szinte lehetetlen.

Állítólag ott van már Líbiában hetek óta az angol különleges erők egy csoportja – természetesen mindenféle felhatalmazás nélkül, hiszen a BT határozata csak a légtérzárról rendelkezik.

Igaz, hogy a jogszerű határozat - leonina societa - engedélyezi a rakétavetőkkel és repülőgépekkel rendelkező és azokat buzgón használó civileket támadó törvényes kormány csapatainak megtámadását is, de akárhogy is próbálom a helyzetet értelmezni, sehogy nem tudom megfejteni, hogy Angliát ki hatalmazta fel szárazföldi akciók megkezdésére eegy szuverén ország területén.

Igaz ez a helyzet azért már előrelépés a szerbiai helyzethez képest, ahol még BT felhatalmazás sem volt semmire, de mégis.

Belátom, egy hajdani világbirodalom romjain ücsörögve rohadt nehéz lehet kilépni az imperialista álmok világából, pedig nem lenne hátrányos, hiszen egyszer már felrobbant a londoni metró, felrobbanhat másodszor is – a terrorista mindig helyzeti előnyben van áldozatával szemben.

De ilyesmiről sem nagyon értekezik a sajtó, hanem csak a katonai eszközök bemutatásán rugózik és a televízióban a Sarkozyvel pacsizó Berlusconit mutogatják, aki nem is olyan túl régen még Kadhafival parolázgatott.
Hát törődjünk bele, - ma nincsenek izgalmas hírek, hacsak ez nem hír, hogy Lázár János már megint hülye volt, de hát a rendszeresen megeső baromságoknak egy idő után nincs hírértékük, - hol itt az izgalom?
A mi Janink, aki a Legidiótább Orbán-nyalonc címért folytatott versenyben igen rövid idő alatt meggyőző fölénnyel lenyomta Szijjártót, kifejtette elméletét a szegény emberekkel kapcsolatban, miszerint ez a szűk réteg ab ovo értéktelen.
Sajnos nagy a gyanúm, hogy ez a magánvélemény igencsak egybevág a Fidesz és Orbán Viktor  véleményével is.
Persze van itten halálhörgés, de ennek vajmi kevés foganatja lesz, bunkó főnöke vérbunkó talpnyalójának a haja szála sem fog görbülni, végtére is első a lojalitás, a többi csak utána eshet latba.

Lojalitásból meg nincs hiány, ezt a szép érzemény még néhai főnöke, a megboldogult Rapcsák képviselő aktatáskájának cipelése során telepedett meg lelkében és azóta csak szarba szökkent…

Hogy ellopják a szegényektől a pénzt a tettestársaival együtt, az rendben van, ezt lehetett várni tőlük, de hogy ehhez még rá is csinálnak a fejükre, aztán a pofájukba vágják, hogy büdösek, az azért kicsit sok - de holnapután már ez sem lesz hír…

Holnapután az lesz a hír, hogy hivatalosan is megérkezik a tavasz, költöznek haza a vadludak – hacsak a Fülkék Ura másként nem rendelkezik.

És az sem biztos, hogy az évszak neve tavasz marad, lehet, hétfőn még megszavaz a Parlament egy képviselői indítványt az évszakok nevének megváltoztatásáról – legyen ezentúl a tavasz neve Narancskor, a nyáré Viktor, az őszé Borkor a télé meg Gyurcsány.

Mindegy, a rügyek akkor is kipattannak, a természet megújul, a szerelmek beteljesülnek, csupa gyönyörűség az élet.

A beteg állapota meg tovább romlik, a Lázár féle idióták majd szép lassan elkezdenek félni, - az okosabbja hamarabb, az ostobábbja majd csak később.

Magyarország túléli őket, hiszen hol van egy Lázárjankó egy Gerőernőhöz képest?
Kanyarba sincs.
És ne is reménykedjenek.
Nem fogunk kirohanni a Lisztferire emigrálni, maximum röhögni, aztán legfeljebb alámerülünk és kibekkeljük őket.
Antallnak bejött, nekünk miért ne jönne be?
Persze az is lehet, hogy megvárjuk, míg megvívják harcukat a Jobbikkal, elnézegetjük a maradványaikat, aztán hazaküldjük szépen mindegyiküket a sok értéktelennel összefogva, hadd rendezgessék a gondolataikat.
Rájuk fér…


:O)))

A bejegyzés itt is olvasható:

LÍBIA

Lehet, hogy mégiscsak Viktornak van igaza?

A világ elorbánosodik, az államokat ugyanúgy pőre érdekek mozgatják, mint Orbánt és vazallusait, és a népeket nagyiparilag is éppoly hülyének nézik, mint minket ez a mucsai Géniusz.

És a népek ugyanúgy tapsolnak Amerikának, mint ahogy nálunk tapsolnak az ostoba hívek, és éppúgy beszopják az idióta baromságokat, mint Viktor szerelmesei.

Az ENSZ pedig buzgón asszisztál a humanitárius segítségnyújtáshoz, melynek során a saját nagyságába beleszerelmesedett nagyhatalom egy bajból kettőt csinál, és lehet, hogy a második nagyobb bajjá eszkalálódik majd, mint amekkora baj az alapbetegség volt.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa csütörtök éjjel megszavazta a Líbia feletti repüléstilalmi övezet felállítását, de ennél is tovább mentek, a civilek védelmében szárazföldi támadáson kívül bármilyen lépés engedélyezett.
Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy szabad prédává tették Líbiát, Kadhafit és most valószínűleg nekilátnak előadni második szereposztásban ugyanazt, amit egyszer már sikerre vittek Szerbiában – nem biztos, hogy tapsvihar lesz a vége.
Líbia ugyanis nem Szerbia, Kadhafi sem egyszerűen csak egy hibbant diktátor, hanem agy olyan ország mellesleg legitim első embere, aki egy olajtengeren üldögél.
És most kéretik a legitimációt nem a szó angolszász értelmében vizsgálgatni, merhogy az afrikai kontinens államai nem nyugati államok, a fejlődésük sem nyugati mintára ment végbe, és talán az Egyesült Államok egyik legnagyobb tévedése, ha azt gondolja, hogy az amerikai társadalmi berendezkedés a jószándékú nagybácsi fergeteges pofonjai segítségével zökkenőmentesen bevezethető bárhol a világon.
A fejlődés lépcsőit nem lehet átugrálni, különösen nem, ha a résztvevők mégcsak nem is fejlődésnek érzik a dolgot.
Ha valaki, mi aztán megtanulhattuk, hiszen próbálták ránk kényszeríteni fegyverekkel a bizáncias orosz diktatúrát kommunizmus címen és éppen most gyalogolunk a mitugrász vezetésével döngő léptekkel kifelé a gazdaságilag ránk oktrojált nyugati polgári demokráciából.
Ha tanulmányozzuk a történelmet, akkor láthatjuk - ezek a kísérletek csak kudarcokat hoztak, kezdve a sah iráni tevékenységével és befejezve a tálibok által uralt Afganisztánban a betonerődök mélyén életüket vesztő fiatalokkal.
Ahogy anno Che Guevara forradalom-exportja eleve halálra volt ítélve, ugyanúgy sikertelenségre van ítélve az a törekvés, hogy egy párszáz éves hátrányban levő társadalomból modern országot csináljon bárki, bármekkora anyagi ráfordítással.
Méginkább, ha ez az anyagi ráfordítás bombákban manifesztálódik, teljesen humánus ódon irtva ki a védelmezett polgári lakosságot is.
Persze a kenetes dumák ellenére az igazi cél az olaj.
Merthogy arra nagy szüksége van Európának ugyanúgy, mint az Egyesült Államoknak, megaztán mégiscsak méltánytalan, hogy egy ekkora kincs felett egy despota gyakorolja a felügyeletet, - mennyivel jobb, ha amire nekünk van szükségünk, a felett mi diszponálunk!
Indok a támadásra persze mindig van, Irakban a vegyifegyverek léte, Afganisztánban a tálibok vallási fanatizmusa, most Líbiában a polgári lakosság elleni támadás az indok.
Persze aztán – miután Szaddamot kivégeztették törzsi-politikai ellenfeleivel – kiderült, hogy vegyifegyverek nem voltak, atomprogram sem volt sehol, viszont a nyugati érdekek ott voltak és ez volt a meghatározó.
Áh – mondta az USA – az én anyám hernyótalpas?
Nem?
Akkor én hazudok?
És máris ott turkáltak egyenes adásban Szaddam szájában, aki egyébként egy cégéres gazember volt, de aki a közel-keleten nem cégéres gazember, abból soha nem lesz államelnök.
Most Líbia esetében a polgári lakosok elleni támadás az ürügy.

Azért azt nem ártana tisztázni, hogy meddig polgári lakos a polgári lakos, pontosabban, ha a polgári lakos kezében RPG-7-es rakéta van, esetleg gépágyúval lövi a kormányerőket, akkor ő civil lakos e egyáltalán?
És vajon van e joga egy kormánynak az ellene támadóra lőni, kiabáljon a támadó bármilyen gyönyörű jelszavakat?
Forradalmárkodni veszélyes üzem, a lelkes forradalmár lehet, hogy holnap jobb esetben fogoly, rosszabb esetben egy meszesgödör tölteléke lesz valahol Benghazi mellett.
És talán jobb is, ha nem tudja, hogy az ő hősies harca csak arra lehetne esetleg jó, hogy egy kicsit őrült, nacionalista arab diktátort lecseréljen egy nyugatkonform modellre, aki majd - ha ellene emelne fegyvert - ugyanolyan hidegvérrel löveti halomra társaival együtt, mint most teszi Kadhafi.
Így aztán most repülési tilalom van, már hogy a szuverén Líbiai Arab Szocialista Népi Nagy Dzsamahirija repülőgépei részére, és egy ilyen intézkedés esetén a vadlibák sincsenek biztonságban a humanista hevülettől fűtött európai repülőgépektől, pedi az ember azt gondolná, hogy Líbia a libáké!
Nem hiszem egyébként, hogy sok időnek kell majd eltelni az amerikaiak bekapcsolódásáig, hiszen azért a koncot a jelenlevők ráncigálják majd szanaszéjjel, és ugye amíg a hímoroszlán jól nem lakott, addig a nőstényeknek és a kisoroszlánoknak kuss van…
Persze Kadhafi tanulhatott Szaddam sorsából és a helyzete is más, mint az iraki diktátoré volt.
Kadhafi tekintélye az arab világban igen nagy és aki azt gondolja, hogy az arabok mai lázadásai az Egyesült Államok iránt támadt hirtelen szerelemből következtek be, hát az bizony nagyon ostoba.
Az arabok gyűlölik Amerikát, és most már hálistennek gyűlölni fogják az Uniót is, márpedig él egynéhány arab Európa nyugati felén, akik közül nem egy érez erős gyűlöletet befogadó országa bel és külpolitikája iránt.
Kadhafinak van pénze a harchoz és vannak fanatikus követői is, és csak az Úr tudja, hogy mije van még, amit bevethet adott esetben a mai kereszteslovagoknak álcázott rablók ellen.
Nem könnyű napok jönnek, és ha a dolgok elfajulnak, akkor érheti még meglepetés Európát is, meg az amerikaiakat is.
Mellesleg az oroszok és a kínaiak is be fogják nyújtani a számlát az ENSZ Biztonsági Tanácsában tanúsított tartózkodásukért, efelől percnyi kétsége se legyen senkinek.
Aztán a többi már csak lutri, - mi van, ha pl. Kadhafi Líbiája összefog Iránnal, vagy elkezdi pénzelni a tálibokat, mi van, ha egy-két polgári repülőgép felrobban, ha amerikaiakat és mostmár akár európai turistákat ölnek valamilyen vallásháborús jelmezbe öltözve, mi van, ha az iszlám fundamentalisták megerősödnek, mi van, ha eluralkodik a világban a terror.
Kadhafi pedig az utóbbi években egyre jobban próbált alkalmazkodni a Nyugathoz, ha ezt az akciót túléli, akkor csináltunk Európának egy veszélyes és engesztelhetetlen ellenfelet.
Valamiért mindig eszembe jut Nostradamus jóslata a harmadik világháborúról, melyet egy arab despota fog kirobbantani, - nem bánnám, ha nem válna be kivételesen.
Hát, majd meglátjuk.
Insallah…

:O)))

A bejegyzés a kapcsolat.hu portálon is olvasható.

DIPLOMATÁNÉ...

Szegény Martonyi, korunkban talán ő az egyik legnagyobb hazafi.


Merthogy azt a töméntelen baromságot, amit ez a félnótás és bandája a nemzetközi színtéren előad, neki kell valahogy korrigálnia.

El kell végeznie a kármentést, valahogy le kell nyomni a partnerek torkán, hogy az általuk hallott szavak értelmezése eltér a köznapi értelmezéstől, és amit úgy mondott, azt másként gondolta a Vezér és színvonalas sleppje.

Martonyi feladata szinte megoldhatatlan, főnöke egy-egy szónoklata vagy nemzetközi szereplése után évtizedek munkájának eredményeit dobhatja egy laza mozdulattal a kukába.

Pedig hajdan a külpolitika volt az a terület, ahol a kormány és ellenzéke a legnagyobb belpolitikai cirkuszok idején is csendesen együttműködött a nemzeti érdekek mentén – igaz, akkor még voltak nemzeti érdekek…
Ma a külpolitika területén is egyre inkább úgy tűnik, hogy megváltoztak a körülmények, a félkegyelmű improvizációi és a világtól, erőviszonyoktól, nemzetközi körülményektől független lázálmai kerülnek középpontba, ötleteivel sikert sikerre halmozva.
Már az első Orbán-kormány idején sem örvendett valami túl nagy nemzetközi megbecsülésnek az európai politikusok körében az a mucsai mentalitás, amit képviselt, amire belpolitikai megnyilvánulásainak külföldi reakciói csak rátettek egy lapáttal.
Akkor sem állt vele szóba a kötelező gyakorlatokon kívül valamirevaló európai politikus, ma sincs ez másként.
Amikor a Downing Street 10 előtt a Márai kötettel a hóna alatt álldogált és kiszólt az ajtón neki Blair, hogy köszönjük jóember, de nem vásárolunk semmit, akkor azt hittem, hogy ennél megalázóbb szégyen nincs a világon.
Pedighát, láttam én már egy-két gyönyörű szégyent, de ennél azért – azt gondoltam - nincs lejjebb.
Hát ma már belátom, tévedtem.
Orbán külpolitikai pályafutására a koronát az uniós elnökség tette fel, ahol megintcsak azt hittem, hogy kimagasló teljesítményével – két hónap alatt légneművé, méghozzá büdösen légneművé válni, mint uniós elnök – felülmúlhatatlant alkotott, de megint tévedtem.
Március 15.-i beszéde bele fog kerülni a diplomácia aranykönyvébe, egy beszédben végigsértegetni a világot és közben odarondítani az asztal közepére, melynél éppen ő ül az asztalfőn, hát nem semmi…
Mintha keresné a bajt, a konfrontációt, az ellenséget, és ha nem találja az előbb említetteket, akkor megteremti.
Nagy szerencséje, hogy kivakarózhatott természetes környezetéből – éppen az ilyen komák hátába vagy hasába szokott beleszaladni egy bicska a kocsmában, ez a mucsai krakéler szinte kihívja a sorsot maga ellen.
Ez nem lenne baj, de sajnos nem csak a saját bőrét viszi a vásárra, hanem a mienket is, - sőt, leginkább a mienket.
A legutóbbi cirkuszról nem is tudom, hogy mit higgyek - Romániában a politikai élet felbolydult Orbán március 15.-i üzenetének hallatán.
Mint kiderült, a problémát a nagykövet felesége okozta, aki állítólag néhány szívből jövő szóval egészítette ki a Vezér bölcs gondolatait.
Mindegy is, hogy mit mondott, de az biztos, hogy a románok önérzetét sértette.
Az ügy vége az lett, hogy bekérették a külügyminisztériumba Magyarország bukaresti nagykövetét, akit felszólítottak, hozza nyilvánosságra Orbán Viktor üzenetének román nyelvű fordítását, illetve határolódjon el a „kiegészítésektől”.
Baconschi román külügyminiszter szerint Bajtai Erzsébet, a nagykövet felesége Orbán Viktor üzenetének felolvasása után rövid szünetet tartott, majd azt mondta: „most pedig mondok néhány szívből jövő szót”.
Jó lenne, ha a jövőben ilyen típusú elegyítésre nem kerülne sor.
E tekintetben nagyon szigorú elhatárolódást kértem a budapesti partnereinktől – fűzte hozzá a miniszter.
Elképesztő, - holnapután a moszkvai nagykövet kamasz fia fog hadat üzenni Putyinnak, merthogy úgy tűnik, hogy aki diplomata, annak a felesége is diplomata.
Mikor katona voltam, akkor a határátkelőn, Hegyeshalomban a tisztek feleségei is kaptak munkát, pénzváltók voltak, adminisztrátorok, és voltak közöttük olyanok, akiknek ha a férje alezredes volt, akkor úgy érezte, hogy utasítgathatja a főhadnagyokat.
Ez egészen addig ment, míg egy csendes délutáni műszakváltásnál egyikük meg nem állította a buszt és uszkve félórás, emelt hangú oktatást tartott a férj rendfokozata és az asszony ebből fakadó jogai hiányáról, meglehetősen katonás stílusban és szókinccsel.
Voltak ottan emlegetve durva anyák, meg azok csipája, szóval húzós ügy volt, de a későbbiekben alezredesné asszony csendessé és disztingválttá vált, mintha csak maga Görög Ibolya tanította volna viselkedésre…
Hogy nincs egy diplomatának ennyi esze, vagy hogy lehet ekkora papucs, hogy nem képes megfékezni az asszony túlhabzását?
És milyen külügyminisztérium az olyan, amelyiknél még mindig szolgálati helyén van az okos házaspár?
Azt mondanom sem kell, hogy a nagykövet nem kért elnézést a skandalumért, Orbanisztánban az uralkodó viselkedés a majdmiitten megmutassuk, ha beledöglünk is!
Abban az országban milliónyi magyar nemzetiségű román állampolgár él és dolgozik, tanul, szereti a szülőföldjét és ott akar boldogulni.
Hát az lenne a magyar diplomácia feladata, hogy elmérgesítse a két ország viszonyát?
Kétszer mérj, egyszer vágj, tanított annak idején apám és ezt egy diplomatának sem lenne baj megtanulnia. Mielőtt a Magyar Köztársaság nevében vagy annak hivatalos rendezvényén kiejt egy szót a száján, kétszer is mérlegelje, hogy mi lehet a hatása.
Persze vannak még jobboldali barmok arrafelé helyben is.
Egy Avram Iancut jelképező szalmabábut „ítélt halálra” és akasztott fel hétfőn a csíkszeredai Petőfi utcában Csibi Barna, a Székely Gárda Kulturális és Hagyományőrző Egyesület alelnökeként ismert csíkszeredai férfi.
Hogy ütősebb legyen a dolog egy rakás négy-hat éves kisgyerek szemlélte az akasztást – nem normális ez az ember.
Negyven éven át az ilyen patkányok kussoltak, most meg akasztgatnának.
A megbékélés jegyében, persze…
Szóval Martonyinak lesz dolga megint rengeteg, kívánjunk neki sok sikert hozzá.
Már decemberben felbukkant ugyan a hír, hogy a külügyminiszter megy és a különösen tehetséges Németh Zsolt váltja majd őt a magyar diplomácia élén.
Na, akkor jön majd itt cudar világ, merthogy akkor aztán vége lesz minden megfontoltságnak, eleganciának - a csicskás úgy fog majd működni, mintha egy zenekarban Orbán kontrása lenne, irgalmazzon az Úr nekünk…
Mert Orbán ma már alig várja, hogy megszabaduljon az uniós elnökség kabátjától, melyben úgy fest, mint Kuka törpe a Disney filmben.
Akkor jönnek majd az ötletek, leszünk mi még a vas és acél országa, meg lesz megájjmegájjkutyaszerbia, meg édeserdélyittvagyunk, lesz ötlete a Vezérnek az utolsó libáig.
Mi meg jobb híján majd nézelődünk ezen a VikTour által szervezett időutazáson, melyre idióta honfitársaink fizettek be bennünket, köszönjük meg itt is nekik!
Aztán reménykedjünk, hiszen úgy még soha nem volt, hogy valahogy ne legyen…


:O)))

KI MINT ÉL...

Ki mint él, úgy ítél – tartja a népi bölcsesség.
Onnan jutott ez eszembe, hogy a parlament ma megszavazta – természetesen egyéni képviselői indítványként, a fideszes Dancsó József zárószavazás előtti módosító indítványának elfogadásával – hogy a táppénz maximuma fele legyen az eddigieknek.

Arról nem szólnak hírek, hogy ezzel egyidejűleg csökkentették volna a járulékokat is…

Aki táppénzt vagy költségtérítést csalna, még ha nem is meri megtenni, akkor is mindenkiben táppénzcsalót lát.
Egy normális társadalom pedig alapvetően a bizalomra épül, és az ezzel párhuzamos ellenőrzésre, mert az bitzonyigaz, hogy az adófizetők pénzére vigyázni kell.
Merthogy a kabinet ezzel szeretné – miként a kormányszóvivő kifejtette - csökkenteni azoknak a számát, akik indokolatlanul veszik igénybe a táppénzt.
Ezidáig a napi táppénz maximuma tízezer forint volt, most ötezer lesz.
Hurrá, megint ütöttünk egyet a kulákokon!
Mintha manapság mindenki táppénzre rohangálna indokolatlanul és nem az lenne a jellemző, hogy a munkavállalók harminckilenc fokos lázzal is bemennek a munkahelyükre jól összeköpködni egymást.
Ezt a járványtanilag igen szomorú tényt csak némileg enyhíti, hogy a főnökeiket is jól leköphetik…
Van valami perverz következetesség abban, ahogy a Fidesz mindig a legelesettebbeken, meg a nehéz helyzetbe kerülteken üt egyet-egyet, rendesen rájátszva az emberek legalantasabb ösztöneire – ez esetben az irigységre.
Ha valaki jól keres, annak ahhoz igazodik az életvitele is.
Nagyobb lakásban él, rengeteg háztartási gépet és szórakoztató elektronikát használ, legtöbb esetben a társa is elfoglalt ember, akinek nemigen van ideje a háztartásban konyhatündérkedni, a napi főétkezést a cégnél, esetleg házhozszállítással oldják meg.
Aki beteg, annak többletkiadásai is támadnak, orvos, gyógyszer, miegymás.
És a rezsi egy fillérrel sem lesz alacsonyabb, mint a betegség előtt volt, kell fizetni továbbra is a lakás részleteit, a kocsi részleteit, fűteni és világítani sem kell kevesebbet.
Persze napi ötezer mellett sem fognak éhen halni az érintettek, de ennek a módosításnak az égvilágon semmi értelme nincs azon kívül, hogy a Vezér majd el tudja mennydörögni a sámlijára állva, hogy ők aztán a gazdagokat sem kímélik.
Az csak a hiba a dologban, hogy aki négyszázezer körül keres, az nemigen jár táppénzre, aki meg táppénzre jár – keressen bármennyit – az rövid időn belül munkanélküli lesz.
Ma nem az megy táppénzre, aki nagyon nem szeret dolgozni, hanem az, aki nagyon beteg.
Sokan vannak ilyenek a társadalomban, mégha a jól fűtött Országházban nehéz is ezt elképzelni, főként akkor, ha valakinek az életében soha nem volt tisztességes munkahelye, merthogy ő a miniszterelnökösködéshez ért, mint mondá…
Elhanyagolt egészséggel, rossz életminőséggel, bizonytalan vagy semmilyen keresettel kissé másképpen néz ki a világ, mint a dupla költségtérítések kicsiny házában üldögélők szemében.
Ma bent jártam Budapesten, a Corvin áruház parkolójában találkoztam valakivel, és amikor körülnéztem, nem hittem a szememnek.
A Rókus oldalában ott állt egy autó és meleg ételt osztottak a nincsteleneknek valamelyik szeretetszolgálat tagjai. A sor az utca közepéig ért.
Az én életemben negyven évig ilyesmi egyszerűen nem létezett, csak a tankönyvekben lehetett képet látni Róbert bácsi konyhájáról - most meg itt a megelevenedett történelem.
Talán célszerű lenne Viktor bácsi konyhájának nevezni ezeket a műintézményeket, akkor talán hamarosan megoldanák a problémát, de lehet, hogy kitiltanák az éhezőket Budapestről.
Szégyen ez a javából, és akkor ezek a semmirekellők a néphülyítéssel töltik az idejüket.
Ez ellen kellene pedig tenni, nem pedig a gazdagok ellen hergelni a szegényt, a szegényekkel riogatni a gazdagokat, kijátszani egymás ellen a társadalom tagjait.
Undorító ez a módszer, emellett végtelenül igazságtalan is, de sajnos működik.
Olyan ez, mint a milliós nyugdíjak emlegetése, hogy az aktív korú gyanakodva pisloghasson minden nyugdíjasra, merthogy azok közül mindegyiknek libacomb jut vacsorára, - holott ilyen nyugger azért elég kevés van és azok is - amellett, hogy rengeteg járulékot fizethettek hajdan, - roppant szerencsésnek érezhetik magukat.
Az emberek nem Grál-lovagok és még az iskolázottak között is elég sok a buta, korlátolt, összefüggések felismerésére képtelen választópolgár, akiket az ilyen álságos baromságokkal jól hasba lehet akasztani.
Kár, mert amikor aztán a fülkében éppen forradalmárodnak, akkor nem nagyon tudják, mire is teszik a keresztet.
Valaki megmondhatná nekik végre: a demokrácia sírjára…


:O))))

A bejegyzés itt is olvasható:

GYŰLÖLKÖDÉS...

Szeretem a jobboldal magas erkölcsi éárzékét.

Régi ismerősöm – jobboldali versenyző – szólt hozzá a KOKÁRDA című bejegyzésemhez a kapcsolat.hu portálon. Elégedetlen velem, de valószínűleg mazochista is, mert olvassa az irományaimat.

Hadd privatizáljak kicsit és kérem minden olvasómat, hogy nézze el nekem, ha itt próbálom megválaszolni jobber barátom állítását.

Ezt írta:

„ DE bárki gyűlölködik is, az alapvetően rosszul teszi, mert már a józan eszét is elveszi a gyűlölet.

Ez igaz a Gyurcsány gyűlölőkre, az Orbán gyűlölőkre is.

Én csak a magam nevében tudok beszélni. Én nem gyűlölök senkit. Ez biztos.

De Puput olvasva a kormányváltás óta, olyan mennyiségű és minőségű gyűlölet árad a soraiból, hogy az már megkérdőjelezi számomra teve barátunk józan ítélőképességét.

És igen. Én vindikálom magamnak ehhez a bátorságot, mert PuPuval lassan 12 éve vitatkozom ilyen-olyan neveken.

És a mai PuPunak semmi köze nincs a 10 évvel ezelőtti indexes PuPuhoz. Pedig akkor is Orbán kormány volt és már akkor sem szerette.”

Sokáig gondolkodtam, hogy igaza lehet-e, aztán arra jutottam, hogy a helyzetem olyan, mint a boszorkányé, aki felkínálta bájait a szépséges királyfinak, mondván: ha kitalálod, hogy mi ül a púpomon – és megsimogatta az ott üldögélő fekete macskát – akkor tied leszek és kedved töltheted bennem, akár többször is egymásután, szép szőke herceg!
A herceg eltöprenkedett és aztán remegve válaszolt – esetleg liba?
Határeset, mondá a boszorkány, setét kétségbeesésbe kergetve a szerencsevesztett herceget…
Ha azt mondom, imádom Orbánt, akkor nagyobbat hazudok, mint Orbán szokott, de a halálát sem kívánom, nem akarom a Dunába hajigálni, nem akarom, hogy a Jobbik meglincselje, nem akarom még talán azt sem, hogy rettegnie kelljen a családjáért, de talán itt is aztán a határ, merthogy amúgy úgy útálom őt, mint szélestenyerű Fejenagy a kukoricagölödint!
Egyébként nem gondolom, hogy blogászatilag gyűlölködöm, csak hányingerem van, ha ennek a kóklernek a tevékenységére gondolok, visszamenőleg tizenakárhány évre.
Ha megírom a véleményem egy-egy nemzetellenes/populista/ostoba/kártékony/stb. cselekedetéről, idióta és gyermeteg viselkedéséről, a beteges hazudozásairól, néphülyítéseiről, az esti mesén szerzett műveltségéről, a nemzetközi politikában kifejtett áldatlan tevékenységéről, akkor nem gyűlölöm én őt, dehogyis gyűlölöm.
Inkább csak azokat szánom, akik képtelenek ezen a szuperprimitív alakon, vérciki szövegén és ostoba politikáján átlátni - még akkor sem, amikor már a pénztárcájukra megy a dolog.
Itt van például a mai napi Orbániáda.
Hát ki lehet röhögés nélkül bírni, amikor méltóságteljes pofával, zengzetesen öblögetve emlegeti a nyolcszázezer alkotmányozási javaslatot és bíztatja a mámikat, hogy ők is mondják el a véleményüket, vegyenek részt az alkotmányozásban?
Közben meg a két csicska meg már átadta a harmadik csicskásnak az elkészült remekművet.
Kit érdekel, hogy mennyi időbe kerülne nyolcszázezer kézzel írott javaslatot feldolgozni?
Még ledarálni is sok lesz azt a százezret tán, ami visszaérkezhetett.
És ki auditálta egyáltalán az általa hazudott számokat?
Merthogy nem arról folyik itt most a vita, hogy Bús Elvira vagy Mosolygós Helga essen ki a Megasztárból, - ez a törvény egy komoly jogszabály kellene legyen, nem ifjúsági regény és nem is olyan csodaszerzet, mint amikor a hét törpe hirtelen felindulásból meghágja a Szentkoronát.
Kinek a józan ítélőképességével van itt baj?
Vagy amikor a Mi Boldogságunk a múzeumi lépcsőre épített sámlin elzengi, hogy nem engedtünk magunknak dirigálni sem negyvennyolcban, sem ötvenhatban, sem kilencvenben!
Hát lehet, hogy nem engedtünk, de azért én úgy emlékszem, hogy ennek dacára dirigáltak nekünk, kilencvenben pedig Gorbacsov egyszerűen elengedett bennünket.
Ha a nép, amely még számszakilag sem egyenlő a mai büszkén emlegetett kétharmaddal tudja, hogy mi vár rá, akkor Pesttől Vlagyivosztokig nyalja Gorbacsov seggét, hogy védjen meg bennünket - magunktól.
Egyébként meg más műfaj a blog, meg más a fórum, de itt is lehet vitatkozni.
Sajnos, az én minősítgetésem nem számít vitának, és hogy olyan fogalmat használjak, amit mindenki ismer, hogy úgy mondjam, offtopic is.
Ha valamivel nem ért valaki egyet, akkor jelölje meg azt konkrétan, - például akár azt is megjelölheti, hogy hol van ebben a kokárdás posztban a gyűlölködés?
Ugyan, nincs ezen mit gyűlölködni - ez egy nevetséges kis mitugrász, aki a ti hátatokra mászva hadonászik - olyan, mint a nyúl az erdőben, mikor a körmét reszelgetve fennhangon fenyegeti a medvét egészen addig, míg meg nem jelenik a medve, és meg nem kérdezi: Mit csinálsz itten, te nyúl?
Hát csak reszelgetem a körmöm és beszélek hülyeségeket, mondja a tapsifüles.
Hidd el nekem, beteg ember ez - szalajt, mint a rigalánc.
A gyűlölet az értelmező szótár szerint heves ellenszenv, ellenséges érzület, és nem tagadom, ez a kettő bennem létező érzelem..
De én nem Orbánt gyűlölöm, hanem azt a politikát, azt az immorális mentalitást, azt a gátlástalanságot, mellyel a választókat ostoba állatnak nézi, pedighát nem mindenki szereti eljátszani a hülyegyerek szerepét ebben az országban.
Igen könnyen felejt a jobboldal, mikor itten durcáskodik – hát már elfelejtettük a karaktergyilkosságot, a köpködést, a tojásdobálást, az utcai randalírozást, a törvényes hatalom erőszakos megdöntésére tett kísérletet?
Ez a gyűlölködés, amit én képviselek?
Ugyan…
Tőlem szeretheted - én nem tudom őt szeretni sem, tisztelni meg aztán végképp nem, de talán ma még nem kötelező.
Ezt a kis időt még kihasználom...

:O)))


A bejegyzés itt is olvasható:

KOKÁRDA

Holnap feltűzöm, és félreteszem a rossz érzéseimet, melyeket hosszú évek fáradságos munkájával ültetett el bennem az Orbán vezette jobboldal.

Pedig büszkén hordtam én a kokárdát mindíg, pici gyermekkorom óta.

Anyukám szépen felöltöztetett és feltűzte nekem a kerek kis szalagcsokrot, én meg büszkén meneteltem az óvodába, ahol az óvónénik vezényletével elénekeltük az egyszerűbb 48-as dalokat -  a népszerűségi listát a „Fel, fel vitézek a csatára!” vezette.

Aztán hordtam az általános iskolában, 57 tavaszán az ünnepjelképrendszeréhez  hozzákapcsolódott a Kossuth címer is.
Bár arra már nem emlékszem, hogy miként ünnepeltük a 48-as forradalmat, de hogy nem kokárda nélkül, az biztos.
Aztán a gimnáziumban is folytatódott a tradíció, - volt olyan kokárdám, amelyiknek a közepén egy Petőfi-fej volt fehér műanyagból, arra különösen ki voltam keményítve.
Mikor katona lettem, nem egyszer meneteltem a Klapka-induló dallamára és március 15.-én az egyenruhámon is ott volt a kokárda, kissé szabálytalanul bár, de ott volt.
De soha senki ezt nem tette szóvá.
A március 15.-i ünnepségeket a KISZ szervezte, egy eseménysorozatra fűzve fel 1919 tavaszával és a felszabadulás évfordulójával.
Lehetett ugyan hallani időnként fiatalok magántüntetéseiről, de ezt a társadalom leginkább úgy kezelte, mint a focihuligánok randalírozásait, a társadalomban semmiféle forradalmi késztetés nem volt, jól elvoltak a mai dühös és kiábrándult gyermekek szülei és sokan a mai dühösek közül is a telken a haverokkal, a birkapörkölt és a sörösláda társaságában, legfeljebb azon morgolódtak, hogy ha már Nemzeti Ünnep, akkor miért nem munkaszüneti nap.
Megjegyzem, ezt ma sem értem, bár tudom, hogy az ünnepet a jobboldal mindig iparkodott kisajátítani nacionalista, soviniszta, irredenta céljaira – talán a nacionalizmus feléledésétől való félelem tartotta vissza a kor politikusait az ünnep magasabb dimenziókba emelésétől.
Merthogy nem csak mi voltunk érzékenyek 1848 emlékére, hanem a szomszéd országok politikai vezetése is, és egy szocialista ország vezetése számára a legrettenetesebb vád volt a nacionalizmus, amit - egyébként tévesen – azonosítottak a sovinizmussal.

Aztán jött a rendszerváltás és mindenki azt várta, hogy az első számú nemzeti ünnep március 15.-e lesz, de nem így történt, jellemző módon – ez egy elvarázsolt ország…

Utána pedig valóra váltak a szocialista rendszer vezetőinek legsötétebb elképzelései, hamar utcára tódultak a naftalinszagú soviniszták, ott lengették a nemzeti zászlókat a szívükben fellelhető agytekervényekkel gondolkodó nacionalisták, és kisvártatva vezérük is támadt, Orbán hozzádizájnolta pártját a sehova sem tartó tömeghez.

Aztán jött a rémálom, az idióta magyarkodás, a felhergelt tömeg masíroztatása fel-alá, a malomkeréknyi kokárdák, a hazaffyas öblögetések, kokárda éjjel, kokárda nappal, nemzetiszínű bokréta tán még a népnemzeti polgár csúnyáján is, ezzel hódítva a bepárásodott szemű honleányokat., aki

A normális embernek hányingere támadt, amikor egy évszázados szép szokást a nemzet megosztására használt fel a darabolós gyilkos, aki a nemzet egységét tette sírba, miután élve feldarabolta.

És akinek lesz képe odaállni a Nemzeti Múzeum lépcsőjére holnap, és a nemzeti egységről hazudozni, bele az ország képébe.

Mindegy, akkor sem engedem tőlem ellopni sem a magyarságom, sem az ünnepem, és ahogy az apja ingére tűztem hajdan, holnap a legkisebb unokám ruhájára a fiam is fel fogja tűzni a kokárdát.

Mert szép és szívet melengető ez az ünnep, még akkor is, ha ma már tudjuk, hogy szinte semmi sem úgy történt, ahogy az ünnepi liturgia szerint történnie kellett volna.

De valóban tavasz volt, valóban forradalmi változások előtt állt az ország, valóban tiszta szívű fiatalok követelték a már megtörtént változásokat és az idő szép, aranyszínű fénybe burkolta a forradalmat.

Mindenkinek mást és mást jelent egy ünnep, - nekem március 15.-e a gyerekek és a fiatalság szép hazafias idealizmusának ünnepe.

És figyelmeztetés is minden egyeduralomra törő zsarnoknak, merthogy ez a nap március idusa is…

:O)))