CSALÓDÁS

Úgy vagyok, mint az egyszeri rabbi, aki elgondolkodó tekintettel a fejét rázza:

Nem értem, nem értem…

A barátja megkérdi: Megmagyarázzam?

Köszönöm, megmagyarázni én is tudom, de nem értem, nem értem…

Tulajdonképpen azt nem értem, hogy mi is a céljuk az ellenzék vezetőinek?

Le akarják váltani Orbánt, vagy játsszák tovább gyermeteg játékaikat, folytatják egymás ijesztgetését meg a kirekesztősdit, bizonyítva ezzel hihetetlen felelőtlenségüket?

Vagy talán nincsenek tisztában a téttel?

Vagy nagyon is tisztában vannak?

Nem értem, nem értem…

Ma összeült a bölcsek tanácsa, tanácskoztak a szocialisták és az (éppen nem is tudjuk, hogy hívják, de az egyszerűség kedvéért nevezzük így) Együtt 2014 delegáltjai, hogy előrevigyék a közös ügyet, Orbán világgákergetésének ügyét.

Megerőltették magukat, a tervezett négy óra helyett vagy hat órán keresztül rágták a gittet, majd elfogadtak két dokumentumot, ebből az egyik a jelöltállítás szabályait tartalmazza.

Ebben állítólag az is szerepel, hogy a jelöltek nem kampányolhatnak egymás ellen, ami azért izgalmas, mert egyetlen közös jelölt lesz választókörzetenként, nagy kár lenne, ha az meg skizofrén lenne.

Amúgy meg el fogom nézegetni, amint Jávor Benedek könnyben úszó szemekkel magasztalja az MSZP-t, hogy másokról most ne is beszéljünk.

A másik hétoldalas dokumentumban azok az alapvető értékek szerepelnek, amely mindkét párt, illetve szövetség számára elfogadható, azaz tulajdonképpen a közös kampány fő üzeneteit tartalmazza.

Így például megemlítik, hogy új alkotmányra van szükség, ami azért nagyon ügyes, mert ezzel el lehet majd szarakodni a négy évből hármat, aztán kell egy év a felsorakozáshoz, hogy megfelelő ünnepélyességgel tudják fogadni a hatalomba kedvenc lopott lova hátán visszalovagló Orbán Viktort.

Ezt az egészet ott lehetne talán kezdeni, hogy az Alaptörvénynek nevezett fércmű alkotmányellenesen, felhatalmazás és a választók jóváhagyása nélkül született, ezért arra kérnek felhatalmazást a választóktól, hogy a választási győzelmük esetén azonnal kimondhassák az Alaptörvény, és az azon alapuló törvények érvénytelenségét.

Ugyancsak felhatalmazást kellene kérniük arra, hogy az összes közjogi méltóság mandátuma választási győzelem esetén automatikusan és azonnal szűnjön meg, alkotmánybíróktól a bíróságok, ügyészség, a Nemzeti Bank elnökéig, a Rendőrség és a fegyveres erők felső vezetésével bezárólag.

A probléma az, hogy a mi okos politikusaink láthatólag úgy próbálják kezelni a diktatúra felszámolását, mintha ez a választás is csak egy lenne a demokratikus választások közül, és már ebből az anyagból is ordít, hogy csődöt mondott és alkalmatlan megoldásokkal és módszerekkel akarnak operálni.
Egy hiéna ellen nem lehet dugóspuskával indulni…

Itt nem lehet stoppolgatni a demokráciát, nem lehet kisollóval kivagdosni az elrohadt részeket, itt arra lenne szükség, hogy a diktatúra egész tetves köpenyét vessük a tűzre és szabjunk új ruhát az országnak, de ameddig az elkészül, addig is vegyük elő a ládafiából a kissé divatjamúlt, de tiszta és ízléses ruhánkat.

Vissza az Alkotmányt, vissza a hatalmi ágak egyensúlyát, a fékeket és ellensúlyokat, és akadályozzuk meg, hogy pozícióban maradt alattvalók gátolják a törvényes rend helyreállítását.

Ezt nem lehet eltaknyolgatni, mert abból csak még az eddigieknél is nagyobb baj származik.

Meg kell rázni a tabulát, tiszta helyzetet kell teremteni, mert az ilyen „a dohánykoncessziós jogokat felülvizsgáljuk, illetve "a fideszes klientúrának jogsértően bérbe adott földeket vissza fogjuk szerezni" típusú mondatocskák csak újabb mutyik előtt nyitnának utat.

Nem felülvizsgálat kell, hanem az egyetlen helyes megoldás az érvénytelenég kimondása, az egész pályázati rendszer felülvizsgálata és új pályázatok kiírása, nagyon hangsúlyozottan kiszorítva a szisztémából a politikát.

Ha már minden nemzeti, akkor nemzeti megújulás kellene, nemzeti összefogással, mert csak így lehetne kitakarítani ezt a nemzeti pöcegödröt, amit Orbán csinált nekünk tele.

Sajnos, úgy látom, hogy nemhogy a nemzeti összefogásnak, de még a demokratikus ellenzék összefogásának is komoly akadályai vannak.

Ami ma történt, az nem más, mint egy párt és egy – már elnézést a durvának tűnő, de igazságtartalma tekintetében kétségbevonhatatlan minősítésért - politikai hulladékgyűjtő mutyija.

Sajnálatos, hogy a széles demokratikus ellenzéki összefogás most éppen ott tart, hogy mi majd lepacsizzuk az elveket és mandátumokat, ti meg szavazhattok ránk, ha nem akartok Orbán alatt szenvedni.

Előre megjósolom, ez a politika nem lesz sikeres, az Együtt prominenseit elnézegetve nemigen fognak a választásokat eldöntő tömegeket mozgósítani, ami meg a fővárost illeti, ott sem biztos, hogy minden választó Juhászért fog epekedni.

Emellett ez az egész helyzet ritka rossz SZDSZ-es reminiszcenciákat idéz, és meglehetősen sötét jövőt vetít előre, szépenfejlett zsarolásokkal, erőszakoskodásokkal - a kotta ismert.

Persze lehet, ez a Jóistenke büntetése Gyurcsánynak Vajnaiék kirekesztésének ötlete miatt, nemhiába mondja a népi bölcsesség: ki miben vétkezik, abban bűnhődik.

Anno a náci veszély elhatalmasodása idején szövetségre tudott lépni mindenki, aki szembe akart szállni a nácizmussal, Hitlerrel, nálunk ez valahogy nem működik, és állítom, hogy nem az utca embere, hanem a politikusaink miatt.

Hogy ez milyen képet mutat kívülnézetből, azt most nem is taglalnám, pedig lennének szerintem találó hasonlataim…

Tulajdonképpen itt látszik meg a differencia a hazájukért felelősséget érző politikusok és az államférfiak között.

No, majd meglátjuk, hogy hova fut ki ez a dolog, úgyse sok idő van már hátra a választásokig, lehet még kicsinyt bohóckodni…

:O)))

A BUNKÓK ÉS AZ IMF

Hát eddig sem a viselkedéskultúrájáért szerettük ezt a bandát…

Matolcsy György, az IMF magyar kormányzója levelezgetni kezdett az IMF-el, megkérve őket, hogy hordják el magukat Budapestről.

Vélhetőleg ennek nem lesz semmi akadálya, a magyarországi irodavezető megbízatása lejár, a kormány állítólag vissza akarja fizetni az IMF-hitel maradékát, úgyhogy elvi akadálya a kérés teljesítésének nincs, mint ahogy a kérésnek értelme sincs és tulajdonképpen szükség sem volt rá.

Az eset szépen rávilágít arra, hogy ma Magyarország ügyeit nem profi politikusok, hanem manifeszt elmebetegek intézik, akik képesek egy nemzetközi szervezetet – melynek mellesleg tagjai vagyunk – úgy kezelni, mint a szomszéd Józsit, aki szépen gondozott kertünkbe átdobta a lyukas bilit a kerítésen keresztül, rontva annak esztétikai állapotát.

Természetesen a kommunikációban megjelent azonnal, hogy az elmúttnyócév kormányai mennyire hülyén kezelték a világválságot, ennek során az IMF igénybevétele pedig elhibázott volt.

Ha volt valami, amit Gyurcsány kormánya jól kezelt, és amit Bajnai kormánya helyesen alkalmazott, hát az éppen a pénzügyi-gazdasági világválság kérdése volt.

Mikor azt lehetett látni, hogy a pénzügyi világrendszer megroppan, akkor Gyurcsány elsőként fordult az IMF-hez, mert tudta, hogy ilyen helyzetben a magántőke leblokkol, szűkülni fognak a pénzügyi lehetőségek és az ország könnyen finanszírozhatatlanná, vagy csak hihetetlenül magas költséggel finanszírozhatóvá válhat, az IMF-et pedig éppen ilyen helyzetekre találták ki alapítói.

Mire nyakunkon volt a válság és bekövetkezett a források befagyása, addigra a magyar kormány már ölbe tett kezekkel nézhette, hogy nálunk lényegesen erősebb országok hogyan állnak sorba az IMF pénztárának ablakánál, hitelkérelmük elbírálására várva.

Bajnai nem fideszeskedett, nem hajigálta ki a kölcsönt az ablakon, ezt a nemes feladatot a kormányváltás után már a közgazdasági zsenik hajtották végre, mikor elköltötték a hitel fel nem használt maradékát, óriási veszteséggel.

Aztán megtalálták maguknak ellenségként a szervezetet, mint a nemzetközi tuggyukkik ügynökét, de nem hagytuk magunkat, nem engedtük, hogy mögénk állva garantálják hitelképességünket, ebből évente úgy kétszáz milliárd forint kamatfelár keletkezett és keletkezik, hacsak Matolcsi bölcs döntését be nem árazza a piac, mert akkor felszaladhat e többlet-költség akár sokkal magasabbra is.

Mindezt azért, hogy ne lássanak bele, de legfőképpen ne szóljanak bele a kormány hihetetlenül színvonalas gazdaságpolitikájába.

Nem véletlen, hogy egyre durvább hangú kommentárokat hallhatunk, például a The Guardian szerkesztőségi cikkében azt írja, hogy a Magyarország szabadságharcosának szerepében pózoló Orbán Viktor éppen az ország két fő befektetője, Németország és az EU ellen ágál.
Ez diplomáciai elmebajnak tűnhet egy olyan ország esetében, amely annyira függ a német gazdaságtól és az EU strukturális alapjaitól, mint Magyarország.
A 2009 óta végrehajtott állami beruházások 97 százalékát az EU kohéziós juttatásaiból finanszírozták.
Szerintem a „diplomáciai” kifejezés csak diplomáciai megfontolásból kerülhetett bele a cikkbe, lassan talán a Nyugat is rájön, hogy az országot egy manifeszt elmebeteg vezeti, azt meg már régebben gyaníthatják, hogy Matolcsy sem normális.
Érdekes, hogy a jobboldal mennyi khm… pszichiátriai kihívásokkal eredménytelenül küzdő politikussal ajándékozza meg az országot, ha csak Raffay Ernőre, Szabadi Bélára gondolunk, hogy a light idiótákat, mint Torgyán vagy Für Lajos, Jeszenszky stb.most ne is hozzuk szóba.

Arra azért kíváncsi lennék, hogy mire vannak ennyire kikeményítve ami kis ápoltjaink, mert a közgazdászok szerint még egyáltalán nem biztos, hogy véget ért a gazdasági-pénzügyi világválság, a mi hazánk pedig olyan gyenge, mint a májusi libapotty, egy enyhe gazdasági világnátha is elviheti bármikor.
Mindenesetre Szeretett Vezérünk közvetlen irányítása alá vonta a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséget, a nemzeti fejlesztési miniszter a jövőben a nem európai uniós fejlesztési források felhasználásához kapcsolódó fejlesztéspolitikáért felel.

Mint fentebb olvasható, ez utóbbi a fejlesztések három százaléka, ezért felel majd Németh Lászlóné, aki ezek szerint még bábnak sem felelt meg szegény.

Szóval az IMF megy, ránk meg még nehezebb napok jönnek.

Már csak abban reménykedhetünk, hogy az Úr lassan-lassan belefárad a verésünkbe, habár lehet, hogy arra vár, hogy segítsünk magunkon…

:O)))

ŐSZÖD, NEM ÖSZÖD...

Szanyi megint beledurrantott a nulláslisztbe.

Remek teljesítmény volt, száll a liszt mindenfele, és annyira aktuális volt most ezzel előhozakodni, mint a vőlegénynek az esküvőn feldobni az anyóst az oltárra, oszt aggyneki!

A mi szeretett Tiborunk ugyanis éppen most látta célszerűnek ismét a nagyvilág tudomására hozni saját, különbejáratú összeesküvés-elméletét.

Eszerint Gyurcsány maga hozatta nyilvánosságra anno őszödi beszédét, gondolván, hogy igen hasznos lesz neki, ha a választó tudomására hozza, hogy a koalíciós kormány másfél éven keresztül nem csinált semmit azon kívül, hogy a szarból visszahozta a választásokat, no, meg hazudott éjjel-nappal és minden kilométerkőnél, de a kettő között is.

Szerinte éppen olyan Gyurcsány is, mint szegény Mező Imre volt, aki 56-ban a II. János Pál Pápa Szent Szívedobbanása (leánykori nevén Köztársaság) téren hátbalőtte magát

Nem mai véleménye ez Szanyinak, közismert opus, csakúgy, éppen annyira közismert, mint Gyurcsány iránt érzett olthatatlan szerelme, melynek már ezerszer adta tanújelét - éppencsak csokrot nem küldött neki, büdöskéből kötve.

Nem mennék én abba bele, hogy Szanyi elmélete mennyiben állja meg a helyét – akár még igaza is lehet, ahogy Gyurcsány vagy a szocialisták véramatőr kommunikációs stábjait elnézegetem, de a valódi kérdés – már amennyiben Szanyi politikusnak tartja magát – az, hogy szabad-e neki egy választási nagykoalíció gründolása során a lehetséges partner vezetőjét ekézni anélkül, hogy ne tenné le mellé a bizonyítékokat.

Igen, bizonyítékokat, merthogy pofázni könnyű – Moldova szerint azt fekve is lehet, - összeesküvés-elméletek gyártására meg itt vagyok én, ha elakadna a kommunikációs stáb, mely – lássuk be - Gyurcsány távozása után sem táltosodott meg.

Hadd mondjak én is egy lehetséges változatot a kiszivárogtatásra, mely éppen annyira megalapozott, mint a mi Tiborunk elképzelése.

Szerintem az nyilvánvaló volt, hogy Gyurcsányt le kellett takarítani a pályáról, mert léte veszélyeztette Orbán nagyratörő terveit.

A Vezér ugyanis eltökélte, hogy a gyűlölt ellenfelet kinyiffantja, lehetőleg még a ciklus lejárta előtt, mert amíg hatalomban van, minden nap olyan Viktorunk számára, mintha a seggén keresztül húznák ki begyulladt bölcsességfogát.

Ellenben ő nem elméleti szakember, hanem reálpolitikus, aki pontosan fel tudta mérni, hogy a Szocialista Párt hangadóiban mélyen gyökeredzik az utálat a hihetetlen gyorsasággal felkapaszkodó és az akaratukkal szembeforduló izgágával szemben, aki merte venni a bátorságot, hogy miniszterelnökké választassa magát.

Azt is tudta, hogy bizton számíthat a magyar liberális értelmiség doktriner és szemforgató színe-virágára - ha megfelelő a tálalás, ők a megfelelő hívószavakra mindent bekajálnak szent buzgalmukban.

A beszédről nem akkor szerzett tudomást, mikor az nyilvánosságra került, hanem elhangzása napján, hiszen létezett egy pragmatikus együttműködés a gyakorlati (70:30) szakemberek között, aki közül a szocialista oldal képviselője elfelejtette, hogy ha megdöglik a ló, akkor, ha nem is teljesen értéktelenné, de feleslegessé válik a csótár.

Ő azt képzelte, hogy eltakarítják Nyakiglábat, oszt utána business as usual.

Itt tévedett, de ezt akkor még nem tudta.

Azt viszont tudta, hogy számára veszélytelenebb olyanokat indítani a harcba, akik nem kötődnek az ő nevéhez, így hát kiválasztott néhány olyan versenyzőt, akik alkatilag alkalmasak voltak a feladatra.

Hangsúlyoznám, ez csak fikció, neveket nem is írok.

Például alkalmas volt ilyen feladatra a sértettek csapata.

Kezdve a potenciális miniszterelnök-jelöltektől a kisebbségi érzettel küzdő, de nagy ambícióval rendelkező harcosokig, vagy a szeszüzem romjai alól kikandikáló hajdani Nagy Reménységektől, a HP-ság minden kellékével rendelkező, magát potenciális Thatchernek képzelő szemforgató párt-dámáig.

De ott lehetett a futottak még kategóriában a mezőgazdaság kissé öntörvényű, de agresszív és kollektív munkára teljességgel alkalmatlan, ám annál beképzeltebb megmentője, akinek már a képviselőjelöltek között sem lett volna helye egy normális pártban.

Volt jelölt éppen elég, kezdve a mai pártelnöktől egészen a Kapitányig, akik köztudottan tán még jobban utálták a Nagyorrút, mint a Fideszes vezérkar, a hiúságában vérigsértett Vezért magát nem számítva.

És a többiek, akik bőkezűen profitáltak a pártfinanszírozás morzsáiból, akiket odaengedtek, hogy megnedvesíthessék a csőrüket, vagy akik őket irigyelték.
Így aztán nem volt nehéz megszervezni a dolgot, kis pénz és egyetlen ügyes ember kellett hozzá, az pedig adott volt, hiszen az kétségtelenül ügyes ember, aki a párt legbefolyásosabb potentátja létére úgy el tudott tűnni a közérdeklődés elől, mint szürke szamár a ködben.

Neki adott volt a pénz is, a belső kapcsolatok és a megfelelő, anyagiakkal alátámogatott befolyás is, így aztán ma már szinte mindegy is, hogy gyakorlatilag ki adta kézbe a kazettákat és kinek - mint ahogy a Fenyő – ügyben sem a bérgyilkos Rohac a lényeges figura, aki esetleg a géppisztoly elsütőbillentyűjét meghúzta, hanem a megbízóját ismerni lenne igazán izgalmas.

Utána ki kellett várni, míg lemennek a szabadságok, elmúlik a nyár, mert magyarember nyaralás közben nem zavarható, de ősszel…

És akkor jöttek a focihuligánok, akiket éppen most fizetnek ki busásan, némelyiket ott láthattuk a Fidesz-székháznál éppúgy, mint Böbebaba megerőszakolásának érdekes éjszakáján a TV-székháznál - de ez már egy másik összeesküvés-elmélet része, mint ahogy – nem győzöm hangsúlyozni – ez is csak egy fikció – de nekem tetszik…

Szóval, elméleteket lehet gyártani, ilyen elmélet az is, hogy mindenáron meg kell akadályozni, hogy Gyurcsány a mainál nagyobb súlyt szerezzen a politikai térben, de ez meglehetősen nehéz dolog, mert ha minden mai demokratikus politikus beleül a mérleg egyik serpenyőjébe, a másikba meg beszáll Gyurcsány, akkor a többiek azt hiszik, hogy kilőtték őket az űrbe.

Ez itt az igazi gond, meg az, hogy ma erről beszélünk, ahelyett, hogy mindenkinek elmondanánk, hogy megváltoztak a választási szabályok és mindenhol csak egyszer lehet szavazni, és ha mindenki összevissza húzza az X-et, akkor még unokáink is ezt a nyelvlógató idiótát nézegethetik, ha addig éhen nem döglenek.

Befejezésül még hangsúlyoznám, hogy nem vagyok Gyurcsány fanatikus híve, néha majd megüt a guta, amikor csinál vagy mond valami veretes baromságot, amikor nagy demokrataságában nem vág bele nagyot ellenfele odatartott képébe, mert a politika nem a rózsaszín leányszobákról szól, és aki engem meg akar ölni, akkor ahhoz legalább négyötöd kellene, hogy ne honoráljam ezt neki alkalomadtán.

Jól ellennék fékezett habzású primadonnasága nélkül is, jobban tetszene, ha a DK, mint párt megállna nélküle is, jobban tetszene, ha lenne érzéke a káderpolitikához, és ha kávéházi vitaklub helyett választási tömegpártot akarna csinálni, addig még, amíg lehet.

De ez egy más téma és ez is inkább már csak a választások után aktuális, addig mindenki írja össze azt a tíz embert, akiket majd elhív maga mellé társszavazónak a választási szövetség jelöltjére, ha lesz olyan…

:O)))

NA, ÉS MOST AKKOR HOGYAN?

Mire a szervezet leamortizálódott, addigra sikerült bejegyeztetni.

Persze olyan kacifántos néven, hogy nincs újságíró a világon, akinek kedve lenne leírni, nincs ember, aki megjegyezné, de ezzel persze, mint annyi minden mással még ráérnek bíbelődni, hiszen majd lesz épkézláb nevük a Kormányzó Úr Őfőméltósága beiktatási ünnepségeinek idejére, minek mindennel kapkodni?

Olyan ez a dolog, mint egy versenyautó építése, ha van egy halom alkatrész, lemez, miegyéb, mely pontosan elég egy világszínvonalú autó elkészítéséhez, és ahhoz ketten látnak hozzá, mindenki a saját műhelyében.

Majd rájönnek a verseny előtt két héttel, hogy elfogyott az anyag.

Így aztán az egyiknek nincs motorja, a másiknál meg kissé avítt a dizájn, nagy a légellenállás és a tervezők egy része még mindig öntöttvasból gyártaná a motorblokkot, és hogy ez így akkor nem lesz jó.

Na ezen a ponton már hiába is akarnának összefogni, az anyag végérvényesen elfogyott, a karosszéria elemeit már összevissza kalapálták, a motor meg ugyan berreg, de nem húz eléggé.

Amit ebből ki lehet még hozni, az egy meglehetősen ócska tragacs lesz, melynek a kerekeit a dolgozók között serénykedő azon szerelők fogják kiszúrni, kiket az ellenfél csapatának vezetése épített be a műhelyekbe.

Szar egy helyzet.

El lehet erre is mondani, hogy ezt elkúrtuk, nem kicsit, nagyon.

Talán jobb is, mert ezzel a mentalitással, lényeglátással, elkötelezettséggel és szűklátókörűséggel kormányra kerülni csak a baloldal és a demokraták végzetes bukásával járhat száz évre előre.

Aztán még mindig itt van a versenyző kérdése, merthogy abba a reménybeli kocsiba pilóta is kellene, de még mindig ott tartunk, hogy két dodzsemben a riválisok mindegyike Schumacher szeretne lenni, csak az a baj, hogy még tanulmányozgatniuk kell a pedálokat, meg a kormányon a gombokat.

Van úgy, hogy az embernek igaza lesz, mikor megjósolja, hogy hova vezet az út, ahol azok járnak, akiknek az ő reményeit kellene valóra váltani, és mégsem tud örülni – jobban érezné magát, ha tévedett volna.

De nem tévedett.

A demokratikus oldal még romjaiban is vezető pártja és a magát második legnagyobb erőnek deklaráló, szedett-vedett ideológiájú mozgalom az Ügy szempontjából elcseszett egy évet, és ezalatt csak kárt csinált.

Például mindegyik felkért embereket, hogy legyenek majd képviselőjelöltjei.

Ezzel máris teremtettek kilencven tekintélyes, politikailag befolyásos embert, aki felettébb utálni fogja azt, aki felkérte, meg annak riválisát – addigra esetleg szövetségesét - is, és ha el is megy választani, akkor sem fog az ő ellenfelére szavazni, merthogy az ő ellenfele nem a Fidesz jelöltje lesz, hanem az, aki elorozta előle az őt megillető pozíciót.

A szekértáborokat meg viszi majd a lendület, olyanok lesznek, mint a kocsi, melynek megbokrosodott lovait nem lesz képes megfékezni a kocsis, még ha teljes meggyőződéssel rángatja is a gyeplőt, ami egyáltalán nem biztos.

Mi várható az egyszerű választótól, ha az értelmiség színe-virága sem brillíroz?

Ha Szárszót a demokrácia megsemmisítése elleni tiltakozás helyett magának a találkozó létrehozójának sikerült leküzdeni oda, hogy a köztudatban Mimi klotyójáról szóljon?

Ha a negatív Cassandraként közismert Lengyel László nagy heves önkritikájában Farkasházy lapjában arra a felismerésre jutott, hogy neki ma is Gyurcsány ekézése a feladata, merthogy az értelmiség valami elvont erkölcs nevében nem emelte fel a hangját az ellen, ami ellen Gyurcsány végül is felemelte a hangját, de az se volt helyes.

Hogy az ilyen ember ebben a helyzetben miért kártékonykodik tovább, azt a fene se tudja, talán majd a rámpán eljut az agyáig, hogy amikor süllyedt a hajó, akkor talán célszerű lett volna felhagyni a cserbenhagyott kapitány ütlegelésével, inkább talán a lékek betömésére kellett volna helyezni a hangsúlyt.

Aztán itt van az általam is nagyon tisztelt Konrád György, aki azt hitte, politikai szereposztónak kell lennie, de szerintem ez – minden tiszteletem dacára – szerepzavar.

Meg a többiek, akik még ma is azt gondolják, hogy az egészségügy irányítójának szentnek és sérthetetlennek kellett volna lennie, csak azért, mert a hajdani SZDSZ delegálta, és ezen rugóznak még ma is, persze a hibákról jótékony hallgatásba burkolózva.

Arról persze nem esett szó, hogy a mainstream értelmiség által is hirdetett, de legalábbis támogatott univerzális pártellenesség mekkora baromság egy képviseleti demokráciában, aminthogy arról sem, hogy hirdetői ma már egytől-egyig saját kis halvaszületett pártocskájukban sütögetnék pecsenyéjüket, ha lenne tűz és lenne hús – de nincs.

Ebből a helyzetből egyetlen út vezetne kifelé: közös listavezető-állítás és a közös lista - mégpedig azonnal.   

Mesterházyra nem fog egységesen szavazni az egész demokratikus oldal, a szocialisták meg dühösek Bajnaira, enyhén utálják az LMP renegátjait – szerintem joggal.

Egyetlen dolog segítene, egy köztiszteletet érdemlő jelölt, akt mindenki tud támogatni.

Felhívnám a figyelmet arra, hogy nem valószínű, hogy sikeres lenne előrángatni a tarsolyból a nem oly rég még az LMP által „megcsinálni” kívánt Róna Pétert, ide egy pártsemleges,de elkötelezett demokrata kell, lehetőleg gazdasági ismeretekkel, harcolni-tudással, sok-sok természetes ésszel.

Az se lenne baj, ha a jelölt nő lenne, sőt!

Aztán meg kellene venni egy tisztességes, tehetséges, kreatív kommunikációs szakembert és be kell vonni az összefogás vezetésébe Gyurcsányt, akinek helyből több politikai érzéke van, mit a jelenleg pályán levőknek nekifutásból, hogy a nemzetközi kapcsolatairól most ne is essen szó.

 Az utolsó utáni pillanatban most talán le lehetne ülni öt percre minden érdekeltnek, és végiggondolni az ország és a saját helyzetét, majd döntésre jutni, hogy mi a fontosabb – az ország érdeke, vagy a személyes karrier.

Csodálkoznék, ha sikerülne…

:O)))

USE, VAGY SEMMISE?

Kohn bácsitól megkérdezik, hogy miért nem válik el szép, ámde kegyeit másoknak is bőkezűen osztogató feleségétől?

Az öreg mosolyog: inkább vagyok társtulajdonos egy jólmenő üzletben, mint száz százalékos tulajdonos egy csődtömegben…

Ez a régi, valószínűleg mindenki által jól ismert vicc jutott eszembe, mikor elolvastam Orbán Viktor L’Expressben adott interjúját, melyben a Vezér azt fejtegeti, hogy az európai elit továbbra is azt gondolja, hogy az Európai Egyesült Államok felé kell fejlődni, ő azonban úgy gondolja, hogy az Unió alapját a nemzetek jelentik.
Ebből is kitetszik, hogy ő nem az elit tagja, hanem valami egészen más minőség.
Mint mondta, úgy látja, a nyugati államok vezetőinek többsége a nemzeti víziót egyre kevésbé érzi legitimnek.

Tulajdonképpen nem az a felháborító, hogy a mi Szeretett Vezérünknek víziói vannak, hiszen feltehetőleg hallucinál is két nyelvlógatás között, és a dolgok mai állása szerint a Hangok szabják meg a sorsunkat.

A felháborító inkább az, hogy már megint összekeveri magát a magyar állampolgárokkal, Magyarországgal.

Megint úgy érzi, hogy az ő véleménye a magyar állampolgárok, sőt, a nemzet véleménye, merthogy ennek megfogalmazására neki Istentől rendelt felhatalmazása van.

Elképzelhető persze, hogy neki van igaza, és nekünk a nemzetek laza szövetsége, egy olyan vitaklub kell, melyben elcsacsogunk egymással, majd felvesszük az aktuális pénzösszegeket, melyeket más nemzet termelt meg, de melyek természetesen járnak nekünk, hiszen mi magyarok vagyunk, ugye.

Hát lószart Mama, hogy a klasszikust idézzem - mint az élet annyi más területén itt sincs ingyenleves.

Az Uniót a gazdasági szükségszerűség hozta létre, már a Montánunió is gazdasági-politikai együttműködésre irányult, a mai világ pedig csak visszaigazolja és megerősíti a hajdani döntés helyességét.

Európa államai egyenként, úgy népességüket, mint gazdasági erejüket tekintve a kanyarban sincsenek a világ vezető államaihoz képest, külön-külön még a legerősebbek kilátásai sem említésreméltók  egy Kínával való összevetésben például.

A nagyhal megeszi a kishalat, tartja a közgazdaságtudomány, és jól tartja - innentől kezdve pedig már csak idő kérdése, hogy Teng Leng mikor törölgeti meg a száját és böffent egy udvariasat Európa gazdasági, majd politikai bekebelezése után.

A kihívás óriási, hiszen a mi elkényeztetett és fegyelmezetlen társadalmunk képtelen felvenni a versenyt egy olyan országgal, ahol már a napi két marék rizsből is az egyik luxusadó alapját képezi, és ahol az aktuális vezető csettintésére másfélmilliárd ember kezd el verébre vadászni.

A Földön minden ötödik ember kínai; Kína népessége tíz-húsz millióval nagyobb, mint Európa, Észak-Amerika és Ausztrália népessége együttvéve.
Nem csak Európa, de az Egyesült Államok sem tudja tartani az iramot ezzel a ma még botladozó óriással, és akkor még meg sem említettük Indiát…

Versenyképesnek kell lenni, ehhez pedig az kell, hogy az erőket és a forrásokat koordináltan használjuk fel, hogy ne legyen tere sem egy ciprusi vagy görög típusú felelőtlenségnek, de unortodox gazdaságpolitikának se, hogy Európa versenyképes társadalommal szálljon be a fennmaradásért folytatott XXI. századi küzdelembe…

Kimondottan használ a gazdaságnak is, a politikának is a verseny, emellett Kínának is szüksége van ellensúlyra a világban, különben könnyen deformálódik a magatartása.

Véleményem szerint az USA is vesztese a szocialista világrendszer felbomlásának, a bérből-fizetésből élők meg egyértelműen, hiszen a kapitalizmusnak nem maradt választható alternatívája, és ez meg is látszik a kapitalisták munkavállalókhoz való viszonyán világszerte.

Persze a mi helyiérdekű kiskakasunknak nem túl vonzó a saját szemétdombocska felszámolása, mert az részben saját és Gazsi trónörökös privilégiumainak megszüntetéséhez, részben az általa preferált tőkések valódi versenyre késztetéséhez vezetne, márpedig ennél mégiscsak jobb a jelenlegi helyzet.

A magam részéről az Európai Egyesült Államok híve vagyok, de hát kit érdekel ez?

Ki kérdezi meg erről a véleményemet, vagy akárcsak arról is, hogy mi a véleményem, kapott-e felhatalmazást Orbán arra, hogy az ország nevében elutasítsa ezt az opciót?

Ezt a dumáját is lenyelte az ellenzéki oldalon mindenki, csakúgy, mint az alkotmányozást, a társadalom szervezetének és szerkezetének felrugdalását és lecserélését egy önkényuralmi berendezkedésre.

Mondjuk, csodálkozni azért nem csodálkozom, hiszen a véleményformálók bele vannak szerelmesedve a gyönyörűséges formalitásokba, míg ellenfelük ezzel visszaélve, rajtuk meg nagyokat röhögve meglehetős prakticizmussal közelíti a dolgokat.

Máig azon folyik az ábrándozás, hogy mennyire jó lenne kétharmaddal nyerni egy majdani választást, mert akkor éppúgy mindent meg lehetne csinálni, mint ahogy ma Orbán teszi, és akkor milyen könnyű lenne felszámolni az Orbándúlás következményeit.

Én meg azt mondom, hogy nem kell ehhez kétharmad, a többségi döntés birtokában nyugodtan ki lehet mondani a diktatúra kialakításához vezető jogszabályok érvénytelenségét és tenni mellé egy-két bátor hatalmi lépést is, beleértve a diktatúra létrehozásában bűnrészes államhatalmi szervek vezetőinek azonnali őrizetbevételét.

Aztán lehet helyreállítani a jogállamot, a demokráciát, és ennek birtokában meg lehet kérdezni majd a népet arról, hogy milyen Európát kíván.

Remélem, Egyesült Európát, mert az talán megakadályozná a napjaink állapotához hasonló mocskos disznóságok létrejöttét.

Természetesen olyan Európát, melyen belül helye lenne a nyelv és a kultúra szabad és korlátozásmentes gyakorlásának, a nemzeti identitás szabad vállalásának és kifejezésének, a helyi ügyek helyben történő eldöntésének, a teljes közösséget érintő döntésekben való részvételnek.

És akkor büszke lehetnék arra, hogy egy gazdaságilag, politikailag, katonailag erős Európa magyar nemzetiségű polgára vagyok.

Akkor nem azon kellene a fejünket törni, hogy a magyar mezőgazdaságból hogyan hajtsuk el az európai tőkét, hanem azon, hogy milyen előírásokkal késztessük a befektetőket az ország javát szolgáló tevékenységre.

Ha a jobboldal mai álma szerint jött volna létre a kiegyezés, akkor a magyar iparba Weiss Manfrédok és Ganz Ábrahámok helyett maximum Savanya Józsi a Bakonyból invesztálhatott volna tőkét, mert neki valamicske a kötelező tivornya után is maradt abból, melyet a bárónő füléből és a grófnő nyakából ki és letépett ékszerekből halmozott fel, - igaz, ipari ismeret és munkakultúra nemigen társult hozzá.

A munkavállalónak viszont egy kapitalista országban tök mindegy, hogy a tulajdonost Demjánnak, Csányinak vagy Herr Vielgeldnek hívják, neki az a lényeg, hogy legyen munkája és azt fizessék meg értékén, tisztességesen.

Magyarember amúgy sincs tisztában a tulajdon jelentőségével, legfeljebb a ló segge mögül kilesve tudja értékelni azt a pipacsmezőt, melyet a gabonájában lát, de még ott is elakad a kalászosoknál, mert abban mutat jól a Kedves Vezető.

De - mint látható - a már kissé elvontabb formát öltő tulajdonnal, mint amilyen például egy takarékszövetkezeti üzletrész, vagy egy nyugdíjpénztári betét nemigen tud mit kezdeni, azt akkor csalják el tőle, akkor csavarják ki a kezéből, amikor csak akarják.

A magyar értelmiség sem sokkal okosabb náluk, csak még megalkuvó is, és nyomát sem látni annak, hogy betöltené történelmi feladatát, a nép szemének felnyitását, ellenben el van foglalva értelmetlen belharcokkal és köldöknézegetéssel.

Európán belül legalább az tudna fejlődni és okosodni, akinek van erre belső késztetése, ha bezárkózunk, még évszázadokig élhetünk itt, az Ady által megénekelt magyar Ugaron:

Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.

Hát ez kell nekünk?

:O)))

MAGYAR TITKOK

Bohózat már szinte, ami a magyar titkosszolgálatoknál folyik, a világ összes titkosszolgálata rajtunk röhög, miközben biztonságért felelős főnöke írja belső utasításait a magyar titkosszolgálatokkal való kapcsolatok nem publikus korlátozásáról.

Tulajdonképpen ezek a mi szervezeteink mára már leginkább csak dezinformációs feladatokra alkalmasak, ha mondjuk, valaki ki akar hirdetni valamit a titkok világában, akkor csak felveszi a kapcsolatot az illetékes magyar társszervvel és a dolog el is van intézve, a hírt mintha ráírták volna a hajókürtre.

Nem volt ez mindig így, a magyar titkosszolgálatoknak rendkívül jó szakmai hírneve volt.

A rendszerváltás előtt komoly sikereket értek el úgy a hírszerzés, mint az elhárítás területén, hogy másra ne is emlékezzünk, mint a Németországban telepíteni tervezett amerikai atomaknazár leleplezése ügyében elhíresült Conrad őrmester beszervezésére.

A rendszerváltás megrázta a titkosszolgálatokat, merthogy ez soha nem volt egy épeszű ország, hát minden félnótás magyartanár és könyvtáros és ruhatáros úgy gondolta, hogy bosszút kell állnia Kőszeg Ferenc sietős lépteiért, hát nekiláttak szétverni a rendszert, mely Magyarországot szolgálta.

Ez persze nagy marhaság volt és abnormális eredményre vezetett, melynek gyümölcse mostanság érik be a maga teljes szépségében.

Persze a szolgálatok védekeztek, odadobták martaléknak a belső elhárítást, melynek fájó hiányát a neonáci-neonyilas szervezkedések, a magyar csorda és egyéb félkatonai szervezetek és a különféle idióták felbukkanása okán naponta érzékelhetjük.

A liberális értelmiség egyes képviselői a mai napig olyan őszinte csodálkozással beszélnek arról, hogy a titkosszogálatok ügynökökkel dolgoznak, mint Juliska a szérűn Jancsi csúnyája láttán – ez itt mind a tied? -, mindenesetre az megnyugtató, hogy egyelőre még csak intimpistáskodni akarnak, mintha nem lenne mindegy, hogy ki figyelte meg őket, már, ha egyáltalán figyelt rájuk valaki – v.ö: „Hát Bástya elvtárs már egy senki?”

Az elnyűhetetlen Gulyás képviselő még mindig ott fontoskodik a téma körül, persze értem én - mindenkinek meg kell élnie valamiből, és nem ő az egyetlen, aki abból él, ami ellen be van oltva.

A rendszerváltás után a Fidesz egyes prominensei – közülük is leginkább a mai házelnök – úgy viselkedtek, mint az édességboltba beszabadult kisgyerek, turkáltak, nyalakodtak – de az élvezkedésen túl hamar rájöttek arra, hogy az információ hatalmat jelent, az az információ pedig, melynek csak én vagyok a birtokában, még nagyobb hatalmat biztosít.

A szűziesen tiszta magyar rendszerváltást ennek következtében végigkísérték a zsarolások, az erkölcsi gigászok ilyen irányú megtévedései, lásd például Antall és Torgyán esetét, de nem egy érdekes személyi mozgás mögött is ilyen pressziókat lehetett sejteni.

Mocskos dolgok is előfordultak, például a Defend Kft. – a fideszközelinek mondható őrző-védő szolgálat - és Földi László szerepe az úgynevezett megfigyelési ügyben, - no ott aztán volt csőszkunyhó, békaember meg ürgebőr, csak, hogy igazolni tudják Orbán hazug állítását Fidesz-politikusok megfigyeléséről – egyébként sikertelenül.

Amikor az első Orbán-kormányt a nép a levesbe küldte, merthogy akkor még volt veszélyérzete, akkor a Fidesz vezetői igen elbánatosodtak, de megtették a megfelelő intézkedéseket információéhségük csillapítása érdekében, otthagyták a szolgálatokon belül utódaikra azokat az embereket, akik előbbrevalónak tekintették karrierjüket a szolgálatnál, melyre felesküdtek, és ez a helyzet érdekes jelenségeket produkált.

Nem egy esetben Kövér előbb jutott a szigorúan titkos nemzetbiztonsági információkhoz, mint az illetékes vezető, amit aztán a Fidesz fel is használt a szoclib kormány ellehetetlenítésére, de persze, ezt a dolgok természetéből adódóan nemigen lehetett bizonyítni.

Viszont sokáig titkolni sem, ezért aztán a szocialista kormány és a titkosszolgálatok vezetői megtették azokat az intézkedéseket, melyek eredményeként el lehetett zárni az illetéktelen információáramlás csapjait, ezzel megbocsáthatatlan bűnt követve el a Fidesz amúgy is paranoiás vezetése ellen.

Akik mellesleg nem akartak titkosszolgálat nélkül maradni, ezért megszervezték a Fidesz által etetett, de a kormányváltással időközben ellehetetlenült Defend Kft.romjain és személyi bázisán a saját magán-titkosszolgálatukat, az UD (Új Defend..) Zrt.-t, melyet aztán igen érdekes megbízásokkal láttak el.

Például figyelniük kellett az állam titkosszolgálatának vezetőjét, el kellett lehetetleníteni az MDF vezetőit, és a fene tudja még mivel és kivel kellett foglalkozniuk.

Érdekes módon itt közvetlen kapcsolatra és érdekes függelmi viszonyokra is fény derült az egyébként szuperóvatos Csányi Sándor és a magán-kémszervezet, valamint a Fidesz vezetői között, amit aztán a kormányváltás után ügyesen elsikált a hatalomba visszatérő maffia.

A kollégiumi haverok bosszúért lihegtek, ezért aztán a titkosszolgálatokon belül vad politikai tisztogatásba kezdtek, melynek eredménye a mai felettébb nevetséges állapot.

Ugye, az nem kizárt, hogy egy titkosszolgálaton belül legyenek árulók, kettős ügynökök, de az azért nem túl életszerű, hogy egy ország titkosszolgálatának vezetői a területet felügyelő minisztertől kezdve valamennyien kémek legyenek, márpedig a (józan észtől) független magyar bíróság éppen ezt állapította meg elsőfokú ítéletében, mellőzve a hazaárulás megállapítását.

És olyan ítéletet kiszabva, melynél egy tyúktolvaj, nopláne egy paplanrabló hajléktalan is sokkal többet kap, hogy ne csak a titkosszolgálaton röhöghessünk, hanem a maffia által üzemeltettet, világ csúfjára bíróságnak nevezett intézményen is.

Nevetséges, de ez lenne a kisebb baj.

A nagyobb baj az, hogy a titkosszolgálatok tagjai innentől kezdve nem azzal fognak foglalkozni, ami a dolguk lenne, hanem mindenféle elvárásoknak iparkodnak majd megfelelni, ami igen könnyen kikezdhetővé, bizonytalanná és megbízhatatlanná teszi a munkát, támadhatóvá a szervezetek tagjait, kiszolgáltatva Magyarországot mindenféle külföldi és belföldi érdekeknek.

Normális országokban a titkosszolgálatok kormányokon átívelő tevékenységet folytatnak, nemigen van módjuk arra, hogy a hatalmon levők politikai érdekeik érvényesítése érdekében használják őket.

A szolgálatoknak ugyanis nem egyik vagy mási kormányt, vagy szociopata politikust kell kiszolgálniuk, hanem az országot kell szolgálniuk, a rájuk vonatkozó törvények szerint.

A legújabb hír, hogy állítólag lehallgatták Hende Csaba honvédelmi minisztert a Honvédség saját titkosszolgálatának emberei, az UD Zrt.-től érkezett Horvát József vezérőrnagy, a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat főigazgató-helyettesének utasítására.

Gondolom, meg akarták ismerni, majd kiadni az ellenségnek azt a szupertitkos akciótervet, mely biztosítja, hogy a tisztavatáson a jelmezbe öltöztetett, jobb sorsra érdemes ifjú tisztek a kardlengetés végrehajtása során ne vágják le egymás fülét.

Jobb lett volna ezt az ügyet titokban tartani, mert egyrészt ez egy baromság, hiszen ha a katonai titkosszolgák figyelik az idegen hatalmak szolgálatában álló Seggetsch kémet, akkor, ha az felhívja a minisztert, hogy „Csaba, megjöttek a turul tojásai, akarod látni őket?” akkor nem a miniszter lett megfigyelve, hanem a bánatos kémjelölt, másrészt meg már megint rajtunk röhög a világ.

Szerencsétlen titkosszolgák, igazán, csak szánni lehet őket…

:O)))

POPULIZMUS

Elég volt a valóságból, ígéreteket akarunk!

Ez a limai grafitti a mottója Kovács Gábor cikksorozatának, mely a Liget című folyóiratban jelent meg még 2009-ben.

Ebből is látszik, hogy a probléma nem magyar sajátosság, nem kizárólag Orbán sajátja, a populizmus olyan, mint Lenin: élt, él és élni fog.

A kifejezés egyébként hihetetlen karriert futott be napjaink politikai életében, a médiából szakmányban ömlik ránk, mint minősítő, pejoratív jelentéstartalommal felruházott jelző.

Ha egy politikusra valami említésreméltó fórumon azt mondják, hogy populista, akkor az nemigen kap röhögőgörcsöt, persze a cinikusabbja azért világgá se megy bánatában, megrántja a vállát, mosolyog egyet bamba választóin, majd tovaüget a vagyongyűjtögetés rögös ösvényein.

Már a fogalom definiálásával is baj van, csak a wikipédiában vagy hétféle értelmezése közül választhatunk, már ha egyáltalán akarunk közülük választani, de általában nem akarunk.

Mindenesetre azt azért megállapíthatjuk, hogy a populizmus a népre – értsd ezen a kisembereket – hivatkozó politikai irányzat, ugyanakkor magatartás is, melyet a politikusok előszeretettel alkalmaznak választóik megnyerése érdekében.

Van viszont a populizmusnak egy nyolcadik féle, köznapi értelmezése is, nekem most ezzel lenne dolgom.

A hétköznapi ember, ha a fogalmat meghallja, akkor azt egy olyan politikai-politikusi magatartással azonosítja, melyet régebben - sokkal egyszerűbben és egyértelműbben, talán pontosabban is - a felelőtlen hazudozás és a felelőtlen, népszerűség-hajhászó politika, politikus fogalmával írt körül a nép egyszerű, két-három egyetemi diplomával rendelkező gyermeke.

Ma ezt nem lehet ilyen primitív módon meghatározni, mert aki megpróbálja, az azonnal kitiltásra kerül az összes ötödik-hatodik kerületi vendéglátó-műintézményből.

A mai közbeszédben a véleményformálók ragaszkodnak ahhoz, hogy amit mondanak, azt legfeljebb tizenötén értsék meg első hallásra, a többi meg dolgozzon meg az okosságért.

Így aztán leginkább egymás véleményét formálják, és az a politikus, aki hozzájuk köti a szekerét, előbb-utóbb egy kicsi, ám népszerűtlen rétegpártocska prominense lesz ahelyett, hogy egy választási tömegpárt vezére lenne.

És ehhez még csak hazudozni se kellene, csak közérthetően, konkrétan magyarul beszélni.

Persze, ha a politikus habókos tanácsadói hülyeségei (kommunikációs területen kihívásokkal küzdő tömegkommunikációs szakértői stábja kétes értékű narratívái) közül válogat, akkor előbb-utóbb ő is csak egy lesz a sok lúzer közül, aki nem ismerte fel a tiszta, világos beszéd jelentőségét.

Merthogy egy dolog Kálmán Olgával okosan beszélgetni, és más dolog a parasztok, a panelprolik és a nyuggerek tömegeit aktivizálni.

Szögezzük le, hogy a populizmus abban az értelemben, hogy a népet – és értsük ezen mondjuk a bérből-fizetésből-támogatásból-segélyből élők háromnegyed-magyarországnyi rétegét – tekinti politikája meghatározó szereplőjének, nem pejoratív fogalom, elvileg – szoros kivételként - el lehet képzelni akár olyan politikust is, akinek ezek az emberek fontosnak számítanak.

A szer a májtól ott válik el, hogy a politikus ígérete a gyakorlatban megvalósítható, hosszú távon is fenntartható, az országnak hasznot hajtó intézkedés, vagy károkat okozó, rövidtávú politikai érdekeket szolgáló trükközés.

Persze nem csak gazdasági téren jelentkezhet a probléma, legalább ugyanilyen fontos a populizmusnak az a vadhajtása, mely az emberek lelkével szórakozik, szintúgy politikai hozadék reményében.
Ennek a trükknek legszebb példája a múltunkkal és jelenünkkel való felelőtlen játszadozás, melynek ma is tanúi lehetünk.

Mikor Horthy társadalmát virágzó aranykornak állítják be, mikor az országot ennek megfelelően idióták által idiótáknak rendezett jelmezbál színterévé teszik, akkor arra játszanak, hogy a zsellér unokája – dédunokája majd Csekonics gróffal azonosítja őseit, de legalábbis nagybirtokossal, és ez a számításuk rendre be is jön.

Ha valaki azt mondaná nekik, hogy fiam, a te ősöd egy repedtsarkú, alázatos zsellér volt, akinél ünnepnapot jelentett, ha hús került az asztalra, hát igen sértett pofákat vágna a delikvens, így aztán inkább hisz a szép mesékben és az ezekhez igazított illúzióiban, mint akár saját tapasztalatában is.

A magyar jobboldal választói tömegeit a magyar falu adja, mely felemelkedését és virágzását azoknak a komcsiknak köszönheti, akiket ma minden nincstelen újzsellér tele szájjal szidalmaz.

Ez is populizmus a szó köznyelvi értelmében.

Mostanában – ha csak a kínaiak másként nem gondolják – nemigen lesz errefelé a szocializmusnak nevezett politikai-gazdasági formációra emlékeztető alakzat, ez talán nem is baj, de talán nem kellene populizmusnak minősíteni azt, amikor valamelyik épeszű politikus felveti, hogy talán először az éhező gyerekek problémáját kell megoldani, a miniszterelnök szívbéli hobbijának támogatását kicsit akár el is lehetne halasztani.

Az Unióval kapcsolatban ugyanez a helyzet.

Természetesen a büszke magyar ember (v.ö: fenn az ernyő, nincsen kas…) nehezen tűri az Unió igáját, melynek következtében még életben vagyunk egyáltalán, ezért hát igen népszerű ellenséget gyártani belőle.

Ez a hétköznapi életben is ismert magatartás, senkire nem tud úgy haragudni a magyar, mint aki jót tett vele.

Mindenesetre igen jókat lehet röhögni éltes háziasszonyokon, akik fejüket csóválva elmélkednek arról, hogy tulajdonképpen az Unió érdeke, hogy tagjai legyünk.

Idén és jövőre is ezermilliárdokat hívhatunk le, ha van olyan értelmes cél, melyre fel tudjuk használni a támogatást,.

Sajnos a magyar fantázia itt csődöt mondott, megakadt a libaúsztatók wellness-központtá fejlesztésénél és a főterek viakolorozásánál, most mégsem ezen a problémán tépjük magunkat, hanem szabadságharcot folytatunk a hazai jobboldal idiótáinak kedvezve egy beteg ember vezérletével.

Ez valóban a szó rossz értelmében vett populizmus.

A matyómintás – árvalányhajas magyarkodás egyszer már rettenetes útra vitt bennünket, most láthatólag ugyanezen az úton szeretnénk mégegyszer végigmenni.

Szóval, azért ettől függetlenül csak csínján a populista jelző alkalmazásával, mert a „populus” a szóban a népet jelenti, márpedig vox populi – vox dei, ugye…

Ha valaki a népre hivatkozik, akkor azért azt célszerű kétszer olyan alaposan vizsgálni, mintha csak megrántaná a vállát, és azt mondaná, hogy „csak”, mert a nép hülyítése a politikusok kedvenc szórakozása.

Oda kellene figyelnünk rájuk.

:O)))

JUT ESZEMBE

Most csak úgy, ami eszembe jut…

Horn Gyula temetése olyan volt éppen, mint egy volt magyar miniszterelnök temetése lenni szokott, az csak az érdekes benne, hogy Horn Gyula nem olyan miniszterelnök volt, mint amilyenek a magyar miniszterelnökök lenni szoktak, és szerintem olyan sem volt, mint amilyenek a jövő miniszterelnökei lesznek.

Horn Gyula volt – és darabideig marad is - az utolsó plebejus magyar miniszterelnök, ami nem tévesztendő össze a bunkó miniszterelnökkel, mert olyan akadt már utána is…
A temetés érdekessége, írnám, ha ez egy temetés méltóságával összeegyeztethető lenne, - szóval a szokatlan dolgok egyike az volt, hogy a jelenlegi miniszterelnököt figyelmeztetni kellett, hogy kondoleálnia illenék a családnak, aki nem egy volt miniszterelnököt veszített el.

Persze, a fene egye meg ezt a pocsék emberi természetet, lehet, hogy csak előítéletes vagyok, és a Vezér nem jegyezte meg a szerepét, végtére is ő is ember valahol, nagyon mélyen és energiatakarékosan.

Várta esetleg a temetés végét, mint falun szokás, hogy odamehessen - ahogy az egyik helybéli atyafi mondta volt mifelénk – gratulálni a családnak.

De korrigált, pedig igen zavarban lehetett és biztosan felettébb dühös volt, mert volt némi fütyörészés a produkciója alatt.

Nem tudom, hogy helyesen-e, talán inkább nem volt helyénvaló dolog, ne lopja el senki az ember utolsó nyilvános fellépésén a show-t senkitől, a temetés az elhunytról szól, nem ellenfeleiről.
Ilyen alapon egy falusi temetés során minimum három, de inkább négy sírgödröt kellene ásni, hogy a temetésen ott zokogó, majd helyben megbicskázott halálos ellenségeket és rosszakarókat is egy koszból el lehessen földelni.

Gyurcsány nem felejtette el a részvétnyilvánítást, szép emberi gesztussal leguggolt az özvegyhez, úgy mondott neki néhány kedves és együttérző szót, ami láthatólag jólesett, pedig Gyurcsány nem lehet túl népszerű a Horn-családban, mert ugyan proli, de öntudatos prolinak nemigen mondható.

Pedig lehet, azzal jobban járt volna az ország, mint a belvárosi liberálisok kegyeit kereső, de soha el nem nyerő politikussal.
Viszont Németh Miklós volt miniszterelnök „elkésett” a temetésről.

Talán kellett volna pénzt osztani a résztvevőknek, akkor odaért volna bizonyára.

Azzal, hogy elment annakidején az EBRD-be aktakukacnak, bizonyította, hogy Tesco-gazdaságos politikus.

A mentalitását meg már ismertük még fénykorából, mert a rendszerváltás után  ez az acélos jellem maga dicsekedett titokban keresztelt gyermekeivel.

A pitiánerségnek nincsenek határai, úgy tűnik.

Németh nem kedvelte Horn Gyulát, mert igazságtalannak tartotta, hogy a német egyesítésben az ő szerepét domborította ki mindenki, pedig a kormányfő hozzájárulása nélkül aligha jöhetett volna létre a páneurópai pikniknek nevezett attrakció, mikoris az NDK állampolgárok Wartburgot, Trabantot, sátrat, motyót hátrahagyva, farokfelcsapva rohantak az ígéret földjére.

Igen, van Németh érvelésében igazság, de az élet gyárilag igazságtalan, a németek pedig sokkal jobban kedvelték a ravasz kis prolit, mint a sótlan pártbürokratát.

Mindenesetre jellemző, hogy folyamatosan és pártoldaltól függetlenül milyen emberi minőség jut szerephez a politikában mifelénk, a jobboldal dicsőségeiről, egy Wittnerről vagy egy Harrachról nem is szólva, csak a saját portánkon sepregetve is sírva fakad az ember, mikor eszébe jut Szűrös Mátyás, Pozsgay, vagy a permanens önértékelési zavarokkal küzdő Szily Katalin.

Stb.

Azon is spekuláltam, hogy mennyire fontos lenne, hogy kiderüljön Derdák és társai ügyében a megfellebbezhetetlen igazság.

Őket – elmondásuk szerint – gárdisták verték meg, ami a sajtóban és az interneten megjelent képek láttán egyáltalán nem tűnik hihetetlennek, hiszen ezekről a fazonokról csak úgy ordít a primitivizmus.

A verés nem volt túl komoly, talán egy-két pofon, kis rugdalása a földrekerültnek szájkaratéval egybekötve, igazán, csak miheztartás végett.

Még a vipera sem került elő, talán még jóseggű csodafegverüket, a harcias copfos amazont se vetették be a szélsőjobb buzik látványától érthetően feldúlt harcosai, nem is értem, miért zajonganak ezek a tetves cigányok.

De azt tudom, hogy a rendőrség felelőtlenül, szakmai hibákat elkövetve járt el, hiszen kényes társadalmi-politikai kérdésről van szó.

Bár az nem várható el minden rendőri vezetőtől, hogy ilyen tekintetben is körültekintő legyen, de az igen, hogy ha nem az, akkor töprengjen el azon, hogy nem hasznosabb e a testületnek, ha talpasként a zebrán bírságol.
Ha kiderülne, hogy Derdákék nem állítottak igazat, az viszont igen súlyos csapás lenne a toleranciáért és demokráciáért küzdők számára, mert tiszta eszmékért csak tiszta eszközökkel szabad küzdeni.

Más.

A sajtó tele van Demján hősies küzdelmével a szövetkezetekért, melyek az elfogadott törvény után de facto megszűntek, hiszen a döntés vagyonuk sorsáról, hozadékáról az állampolgárok kezéből átkerült az állam kezébe.

Nem kevés pénzről, óriási vagyonról van itt szó, egy komplett országos fiókhálózat kerül éppen Simicska kezébe, és ha az igen könnyen megoldható egyenletet megnézzük közelebbről, mely szerint Simicska = Orbán, akkor nem kétséges, kinek az érdekét szolgálja ez a velejéig diktatórikus döntés.

A termelőszövetkezeteket már szétverték, most utódszervezeteiket lehetetlenítik el, a szövetkezeti mozgalmat ezzel sikeresen fel is számolták.

Pedig a szövetkezeti mozgalom a gazdasági tevékenységen túl a demokrácia talán legjobb gyakorlóterepe volt, most éppen szórják fel a helyét sóval.

Hát így vagyunk mostanság itt Balkán-alsó-külsőn.

Hogy mikor ér el ez az ország végre Európába, a fene tudja.

Mindenesetre lassú a haladás, a lovak nyerge csúszkál.

A hús a nyereg alatt, ugyebár, a hús…

:O)))